Nincs semmi maradandó

Hallgatjuk a tanításokat, de nem értjük őket igazán. Úgy gondoljuk, hogy azoknak másmilyennek kellene lenniük. Így nem követhetjük őket, de valójában minden tanításnak oka van. Talán úgy tűnhet, hogy nem ilyennek kellene lenniük, de így vannak. Először nem értettem, hogy mi értelme van meditációban ülni. Nem értettem, mi haszna lehet annak, hogy csukott szemmel ülök. És a sétáló meditáció, sétálni egyik fától a másik fáig, azután megfordulni és visszasétálni. Miért nyűglődjek ezzel? Azt gondoltam, mi haszna van a sok sétának? Így gondoltam, de a sétáló és az ülő meditáció tulajdonképpen nagyon hasznos.

Egyesek a sétáló meditációt, mások az ülő meditációt kedvelik, de egyik sem nélkülözhető. Az írások négy pozícióra utalnak: álló, sétáló, ülő és fekvő. Ezzel a négy testtartással élünk. Talán az egyiket jobban kedveljük, mint a másikat, de használnunk kell mindet.

Az írások azt mondják, hogy ezeket a testhelyzeteket egyenlő mértékben kell gyakorolnunk, azért, hogy a gyakorlásunk egyenletes legyen, minden testhelyzetben. Először nem tudtam rájönni, hogy mit jelent az egyenlő mérték. Talán azt jelenti, alszunk két órát, állunk két órát, azután sétálunk két órát... Talán így van? Megpróbáltam – nem tudtam megcsinálni, lehetetlen volt. Mert ez nem azt jelentette, hogy a testhelyzeteket egyenletesen csináljuk. A pozíciók egyenletessége a tudatra utal, a mi tudatosságunkra, amely hatására bölcsesség keletkezik, azért, hogy megvizsgálja a tudatot. A bölcsességünknek minden testhelyzetben jelenlévőnek kell lennie, tudnunk kell, értenünk kell folyamatosan. Állás, sétálás, ülés vagy fekvés, tudjuk, hogy minden mentális állapot mulandó, nem kielégítő, nem az én. A testhelyzetek ilyen módon lehetnek egyenletesek, ez lehetséges. Akár kedveljük, akár nem, ami a tudatban van, nem felejtjük el a gyakorlást, éberek vagyunk.

Ha az elmére fordítjuk folyamatosan a figyelmünket, akkor eljutunk a gyakorlás lényegéhez. Akár a világ által jónak vagy rossznak tartott mentális állapotokat tapasztalunk is meg, nem feledkezünk meg önmagunkról. Nem veszünk el a jóban vagy a rosszban, csak megyünk előre. Ilyen módon a testhelyzetek folyamatos fenntartása lehetséges.

Ha állhatatosan gyakorolunk, van, amikor dicsérnek, az csak egy dicséret, ha hibáztatnak minket, az csak hibáztatás. A hangulatunk nem ingadozik azáltal, ugyanolyanok maradunk, miért? Mert látjuk a veszélyt ezekben a dolgokban és látjuk a következményeket. Folyamatosan tudatában vagyunk mind a dicséretben, mind a hibáztatásban rejlő veszélynek. Általában, ha jó hangulatban vagyunk, a tudat is jó, ugyanolyannak látjuk. Ha rossz hangulatban vagyunk, a tudat is rossz hangulatban lesz, mi nem szeretjük azt. Így vannak a dolgok, ez az egyenetlen gyakorlás.

Ha folyamatosan figyeljük a hangulatainkat, és tudjuk, hogy ragaszkodunk hozzájuk, az már jobb. Ez azt jelenti, hogy tudatosak vagyunk, tudjuk, hogy mi folyik, de nem tudunk elengedni. Látjuk magunkat, ahogy ragaszkodunk a jó és a rossz dolgokhoz, és felismerjük ezt. Ragaszkodunk a jóhoz, tudjuk, hogy ez nem a megfelelő gyakorlás, de még mindig nem tudjuk elengedni. Ez a gyakorlásnak már az 50-70%-a. Még mindig nincs elengedés, de felismerjük, hogy ha el tudnánk engedni, az békéhez vezetne. Folyamatosan nézzük az ugyanannyira káros következményeket, ha a dolgok tetszenek és ha nem , ha dicsérnek vagy ha bírálnak. Akármilyenek is a feltételek, a tudat kitartó, megy ezen az úton.

Ha világi embereket hibáztatnak vagy kritizálnak, feldúltak lesznek. Ha dicsérik őket, felvidulnak, azt mondják, ez jó és tényleg felvidulnak emiatt. Ha ismerjük a különböző hangulatainkat, ha ismerjük a dicsérethez, a bírálathoz való ragaszkodásunkat, ha ismerjük a bármihez való ragaszkodás veszélyét, érzékenyek leszünk a hangulatainkra. Felismerjük, hogy a hangulatokhoz való ragaszkodás a szenvedés valódi oka. Látjuk a szenvedést és látjuk, hogy a ragaszkodásunk a szenvedés valódi oka. Kezdjük látni a következményeit annak, ha megragadjuk és ragaszkodunk a jó és a rossz dolgokhoz, mert megragadtuk őket és előre láttuk az eredményt- ez nem valódi boldogság.

Tehát most az elengedés módját keressük. Mi az elengedés módja? A Buddhizmusban azt mondjuk, ne ragaszkodj semmihez. Folyton azt halljuk, ne ragaszkodj semmihez. Ez azt jelenti, hogy tartsd meg, de ne ragaszkodj hozzá. Olyan, mint ez az elemlámpa. Azt gondoljuk, mi ez? Felvesszük, „oh, ez egy elemlámpa”, azután visszarakjuk. Így tartunk meg dolgokat.

Ha nem tartanánk meg semmit, mit tudnánk megcsinálni? Nem tudnánk sétáló meditációt vagy bármi egyebet csinálni, ezért elsőként meg kell tartanunk a dolgokat. Ez akarás, igen, ez igaz, de később elvezet a parami-hoz (tökéletesség, erény). Például az, hogy ide akartál jönni. Tiszteletreméltó Jagaro eljött Wat Pah Pong-ba. Először akarnia kellett, hogy idejöjjön. Ha nem érezte volna úgy, hogy ide akar jönni, nem jött volna ide. Ez így van mindenki esetében. Azért jönnek, mert ide akarnak jönni. De amikor az akarás megjelenik, ne ragaszkodj hozzá! Ide jössz, azután távozol. Mi ez? Felvesszük, megnézzük és látjuk, hogy ez egy elemlámpa, azután visszatesszük. Ezt nevezzük ragaszkodás nélküli megtartásnak, aztán elengedjük. Egyszerűen mondva, megismerjük, azután elengedjük. Folyamatosan nézd, azután engedd el. „ Erre azt mondjuk, hogy jó, erre azt mondjuk nem jó…”

Megismerjük, azután elengedjük. Jó és rossz, megismerjük, de elengedjük. Nem ragaszkodunk ostobán a dolgokhoz, hanem bölcsen tartjuk őket. Ebben a testhelyzetben való gyakorlás, így, kitartó lehet. Ilyen módon kitartónak kell lenned. Tedd a tudatodat ilyen módon kitartóvá, hagyd, hogy a bölcsesség megjelenjen. Ha a tudatban megjelenik a bölcsesség, mi mást kereshetnénk?

Elmélkednünk kellene azon, hogy mit csinálunk itt. Milyen okból élünk itt és miért dolgozunk. A világon ezért vagy azért, a jutalomért dolgozunk, de a szerzetesek kicsit mélyebbet tanítanak, mint ez. Bármit is cselekszenek, nem kérnek érte viszonzást. Nem jutalomért dolgoznak. A világi emberek azért dolgoznak, mert ezt vagy azt szeretnének, mert hozzá akarnak jutni valamihez. De a Buddha azt tanította, hogy azért dolgozzunk, hogy dolgozzunk. Ezen felül nem kérünk semmit. Ha valamit azért csinálsz, mert vársz érte valamit, az szenvedést fog okozni. Próbáld ki! Le akarod csendesíteni a tudatodat, ezért leülsz meditálni és megpróbálod lecsendesíteni-, szenvedni fogsz! Próbáld ki. A mi utunk sokkal kifinomultabb. Cselekszünk, azután elengedünk, azután cselekszünk, azután megint elengedünk.

Nézd meg a Brahmint, aki áldozatot mutat be. Vágy van a tudatában, ezért áldozatot mutat be. Ez cselekedet nem fog segíteni neki, hogy túllépje a szenvedést, mert vágyból cselekszik. Kezdetben vággyal az elménkben gyakorolunk. Tovább gyakorolunk, de nem érjük el a vágyunkat. Így addig a pontig gyakorolunk, amíg nem várunk semmit a gyakorlástól. Azért gyakorolunk, hogy elengedjünk.

Ez valami olyasmi, amit meg kell látnunk magunkban, nagyon mélyen. Talán azért gyakorolunk, mert el akarunk jutni a Nibbana-ba – ez helyes. Így nem fogsz eljutni a Nibbana-ba. Természetes, hogy békét akarunk, de ez valójában, így nem helyes. Úgy kell gyakorolnunk, hogy nem akarunk semmit sem. Ha semmit sem akarunk, mit fogunk kapni? Nem fogunk semmit se kapni. Bármit is kapsz, az szenvedést okoz. Így mi azért gyakorlunk, hogy semmit se kapjunk.

Ez az, amit a tudat kiüresítésének nevezünk. Üres, de még cselekszik. Ezt az ürességet az emberek általában nem értik meg, csak azok, akik elérték ezt és látják ennek valódi értékét. Ez nem annak az üressége, hogy nincs semmink, hanem a dolgokban létező üresség. Úgy, mint ez a zseblámpa: üresnek kell látnunk ezt a zseblámpát, mert a zseblámpa üresség. Nem az üresség az, ahol nem látunk semmit, ez nem így van. Azok az emberek, akik így gondolják, tévednek. Meg kell értened, hogy a dolgok belülről üresek.

Azok, akik még mindig csak azért gyakorolnak, hogy elérjenek valamit, olyanok, mint a Brahmin, aki azért mutat be áldozatot, hogy valami kívánságot teljesítsen. Mint azok az emberek, aki azért jönnek el hozzám, hogy locsoljam meg őket a „szent vízzel”. Mikor megkérdezem őket, hogy: „Miért akarjátok ezt a szent vizet”, ők azt mondják „boldogan és kényelmesen akarunk élni és nem akarunk megbetegedni.” Pontosan! Így soha nem fogunk túllépni a szenvedésen.

A világi út az, hogy valamilyen okból csinálunk dolgokat, valamilyen viszonzásért. De a Buddhizmusban mindenféle elvárás nélkül cselekszünk. A világnak meg kell érteni, hogyan működik az ok és következmény. A Buddha arra tanít bennünket, hogy az ok és az okozat fölé emelkedjünk. Ő bölcsen az ok-okozat fölé emelkedett. Fölülemelkedett a születésen, a halálon, a boldogságon és a szenvedésen.

Gondolkodj el ezen! Mi emberek, otthonokban lakunk. Elhagyni az otthonunkat és egy olyan helyre menni, ahol nincs otthon, azt mi nem ismerjük. Mert mi mindig a valamivé válással és a valamihez való ragaszkodással éltünk együtt. Ha nem ragaszkodunk, nem tudunk semmit sem csinálni.

Így a legtöbb ember nem akar eljutni a Nibbbana-ba, Nibbana-ba mert ott nincs semmi. Nézd meg a tetőt és a padlót itt. A felső határ a tető, az „maradandó”. Az alsó határ a padló és az egy másik „maradandó” dolog. De a padló és a tető közötti üres térben sehol sem lehet állni. Az ember képes a tetőn állni, vagy a padlón állni, de nem képes a térben állni. Ahol nincs semmi maradandó, ott van az üresség, és a Nibbana, Nibbana ez az üresség.

Amikor az emberek ezt hallják, meghátrálnak, és nem akarnak tovább menni. Attól félnek, hogy nem látják majd a gyerekeiket vagy a rokonaikat többé. Ezért, amikor világi embereket áldunk meg, ezt mondjuk: „Legyen hosszú életben, szépségben, boldogságban és erőben részed.”Ez boldoggá teszi őket, „sadhu”, válaszolják. Kedvelik ezeket a dolgokat. Ha az ürességről beszélsz, azt nem akarják hallani, a maradandó dolgokhoz ragaszkodnak.

De találkoztál már valaha nagyon öregemberrel, akinek szép arcszíne volt? Találkoztál már valaha egy idős emberrel, akiben sok erő volt és boldogság? Nem, de mi azt mondjuk: „Legyen hosszú életben, szépségben, boldogságban és erőben részed.” Mind nagyon elégedettek és mindannyian azt mondják rá, hogy sadhu. Ez olyan, mint a Brahmin, aki azért végez áldozatokat, hogy valamilyen kívánságot teljesítsen.

A mi gyakorlatunkban nem mutatunk be áldozatot, nem valamilyen viszonzásért gyakorlunk. Nem akarunk semmit. Ha valamit akarsz, akkor az a valami még mindig ott van. Csak tedd a tudatod békéssé és megvagy. Ha így beszélünk, lehet, hogy ez nem túl kényelmes számodra, mert újra meg akarsz születni.

Minden világi gyakorlónak a szerzetesek közelében kellene lenniük és meg kellene figyelniük a gyakorlásukat. A szerzetesek közelében lenni annyit jelent, mind Buddha-hoz és a Dhamma-hoz közel kerülni. A Buddha azt mondta: „ Anada, gyakorolj sokat, fejleszd a gyakorlásod. Bárki, aki a Dhamma-t látja, engem lát, és aki engem lát, a Dhamma-t látja”.

Hol van a Buddha? Azt gondoljátok, hogy a Buddha létezett és eltávozott, de valójában a Buddha a Dhamma, az igazság. Néhány ember szeret ilyeneket mondani: „Oh, ha a Buddha idejében születtem volna, elértem volna a Nibbana-t”. Így csak az ostoba emberek beszélnek, a Buddha mindig itt van. A Buddha az igazság, függetlenül attól, hogy ki születik, vagy ki hal meg, az igazság mindig itt van. Az igazság soha nem tűnik el a világból, mindig itt van. Függetlenül attól, hogy egy Buddha megszületik, vagy sem, függetlenül attól, hogy ezt felismerik vagy sem, az igazság mindig itt van.

Így közelebb kerülünk a Buddha-hoz, befelé kell figyelnünk és meg kell találnunk a Dhamma-t. Amikor megértjük a Dhamma-t, megértjük a Buddha-t és minden kétség eltűnik.

Nézzünk egy hasonlatot erre, ez olyan, mint Choo tanító! Először nem volt tanító, ő csak Choo úr volt. Miután tanult és átment a szükséges vizsgákon, tanító lett és most már mindenki úgy ismeri mint Choo tanító. Hogy lett belőle tanító? Úgy, hogy a szükséges tantárgyakat tanulta, ami lehetővé tette Choo úrnak, hogy tanítóvá váljon. Amikor Choo tanító meghal, a tanári tanulmányok megmaradnak. Bárki, aki tanulja ezeket, tanár lesz. A tanulás egy folyamat, hogy tanítóvá váljunk, nem tűnik el sehova. Csakúgy, mint az igazság, a tudás, amely képessé tette a Buddha-t, hogy Buddha-vá váljon.

Így a Buddha még mindig köztünk van. Bárki, aki gyakorolja és érti a Dhamma-t, az érti a Buddha-t. Manapság az emberek félreértik ezt, nem tudják, hol van a Buddha. Azt mondják, ha a Buddha idejében születtem volna, tanítványa lettem volna és megvilágosodtam volna. Ez ostobaság.

Ne gondold azt, hogy az esőzések végén elvonulsz. Ne gondolkodj így. Egy hirtelen gonosz gondolat bármikor felmerülhet a tudatodban és te megölhetsz valakit. Ugyanúgy a másodpercek töredéke alatt valami jó villanhat fel a tudatodban és már megint ott vagy.

Ne gondold azt, hogy felszenteltnek kell lenned hosszú ideig, hogy képes legyél meditálni. A jó alkalom a gyakorlásra az a pillanat, amikor kamma-t hozunk létre. Egy szemvillanás alatt egy gonosz gondolat keletkezik, s még mielőtt felismernénk, máris rossz kamma-t hozunk létre. Ugyanúgy a Buddha minden tanítványa, hosszú ideig gyakorolt, de amikor elérték a megvilágosodást, csupán csak egy pillanat volt.

Szóval, ne legyél figyelmetlen, még a kis dolgokban sem. Próbáld kitartóan, próbálj a szerzetesek közelébe kerülni, elmélkedj a dolgokon és akkor meg fogod ismerni a szerzeteseket. Nos, ennyi elég. Most már késő van, néhány ember egyre álmosabb. A Buddha azt mondta, hogy ne taníts álmos embereket a Dhamma-ra.