A szenvedés megértése

Megtapad a bőrön, behatol a húsba, a húsból pedig a csontokba. Olyan, mint egy féreg a fán, amely átrágja magát a kérgen, behatol a fatörzs belsejébe, azután a fa elpusztul.

Így nőttünk fel. Mélyen el van temetve bennünk. Szüleink megtanítottak a megragadásra, a ragaszkodásra és a dolgok minősítésére, arra, hogy önvalóval rendelkezünk és a dolgok hozzánk tartoznak. Ezt tanuljuk születésünktől fogva. Ezt halljuk újra és újra. Áthatja a tudatunkat és ottmarad, mint egy berögződött érzés. Megtanuljuk megszerezni és felhalmozni a dolgokat, megtanuljuk, hogyan ragaszkodjunk hozzájuk, hogy fontosnak tartsuk, és a sajátunkként kezeljük őket. Ez az, amit a szüleink tudnak, és amit tanítanak nekünk. Így ez behatol a tudatunkba és a csontjainkba.

Amikor elkezdünk érdeklődni a meditáció iránt és meghallgatunk egy spirituális tanítást, nem könnyű azt megértenünk. Igazán nem érint meg minket. Nem tanítottak meg minket az ősi hagyományokra, így mikor halljuk a tanítást, nem jut el a tudatunkig, csak a fülünkkel halljuk. Az emberek nem ismerik meg magukat.

Csak ülünk és hallgatjuk a tanításokat, de csak a fülünkig jut el, nem érint meg és nincs hatással ránk. Olyan ez, mint amikor megsorozunk valakit és nem tudjuk kiütni. Megragadunk az én illúziójában. A bölcs azt mondta, hogy könnyebb a hegyet az egyik helyről a másikra vinni, mint az embereket megszabadítani az én illúziójától.

Használhatunk robbanóanyagot ahhoz, hogy leromboljuk a hegyet, és a földet arrébb vigyük. De az én-érzet szorításából kiszabadulni; oh, ember! A bölcs taníthat minket a halálunk napjáig, de akkor sem tudunk megszabadulni ettől. Kemény és szilárd marad. A téves elképzeléseink és a rossz szokásaink szilárdak és rendíthetetlenek és ennek még csak tudatában sem vagyunk. Így a bölcs azt mondta, hogy az én-érzet eltávolítása és a téves nézetek helyessé változtatása a legnehezebb feladat.

A puthujjana (átlagember) kalyanajana-vá (gyakorló) válása nagyon nehéz. A puthujjana azokat az embereket jelenti, akiknek a tudatát sűrű homály és sötétség fedi és beleragadtak ebbe. A kayanajana megvilágítja a dolgokat. Az embereket arra tanítjuk, hogy megvilágosodjanak, de ezt nem akarják megérteni, mert nem értik a helyzetet, nem ismerik fel a homály állapotát. Így továbbra is a zavarodott tudattal vándorolnak.

Ha egy halom bivalytrágyát találunk, nem fogjuk azt gondolni, hogy ez a mienk és nem vesszük fel. Csak otthagyjuk, ahol van, mert tudjuk, mi az. A trágya az, ami jó a tisztátalanok útján. A mocsok a rossz emberek tápláléka. Ha jó dolgokat tanítasz, az nem érdekli őket, olyanok akarnak maradni, amilyenek, mert abban nem látnak bajt. Ha nem látnak rosszat, akkor nem is kell azt kijavítani. Ha ezt felismered, azt gondolod: „Jaj! Az egész halom trágya nem ér annyit, mint egy kis darab arany!” Azután nem akarsz több trágyát, aranyat akarsz helyette. Ha nem ismered fel, akkor egy halom trágya tulajdonosa maradsz. Még akkor is, ha gyémántot vagy rubint ajánlanak fel, nem fog érdekelni. Ez a „jó” a tisztátalanoknak. Az emberi világban az aranyat, az ékszereket és a gyémántokat tartják jó dolgoknak. A büdös és a romlott az a legyeknek és más rovaroknak jó. Ha parfümöt tennél rá, elmenekülnének. A helytelen nézettel rendelkezők ezt tartják jónak. Ez a „jó” a helytelen szemléletűeknek, a tisztátalanoknak. Nincs jó szaga, de ha azt mondjuk, hogy ez bűzlik, azt válaszolják, hogy nekik ez illatos. Nem tudják a nézeteiket a visszájára fordítani, ezért nem könnyű tanítani őket.

Ha friss virágot szedsz, a legyeket nem érdekli, még akkor sem, ha megpróbálsz fizetni nekik, nem jönnének. De ha elhullott állat van vagy rohad valami, összegyűlnek. Hívni sem kell őket, anélkül is megjelennek. A helytelen nézet is ilyen. Ilyen dolgokban leli örömét. Ami büdös és rohadt, az a jó illat számára. Ebben merülnek el és beleragadnak. Ami édes illat egy méhecskének, nem az egy légynek. A légy nem lát semmi jót vagy értékeset a friss virágokban, nem sóvárog utánuk.

Nehéz a gyakorlás, de ha valamibe belefogunk, akkor keresztül kell mennünk nehézségeken, hogy utána könnyebb legyen. A Dhamma gyakorlást a dukkha igazságával kezdjük, a dolgok nem kielégíthető voltával. De amint ezt megtapasztaljuk, elveszítjük a bátorságunkat. Nem akarjuk meglátni. A dukkha a valódi igazság, amit valahogy el akarunk kerülni. Hasonlóan, ahogy nem akarunk idős embereket látni, szívesebben nézzük a fiatalokat.

Ha nem akarjuk megfigyelni a dukkha-t, soha nem fogjuk megérteni, nem számít, hogy hány születésen megyünk keresztül. A dukkha egy nemes igazság. Ha megengedjük magunknak, hogy szembenézzünk vele, elkezdünk majd kiutat keresni belőle. Ha megpróbálunk eljutni valahova és az utat lezárják, azon fogunk gondolkodni, hogy találjunk egy ösvényt. Ha nap után ezen dolgozunk, megtaláljuk azt. Amikor problémákkal találkozunk, ehhez hasonló módon fejlesztjük ki a bölcsességünket. A dukkha megértése nélkül nem vizsgáljuk, és nem oldjuk meg a problémákat, csak közömbösen elmegyünk mellettük.

A tanítási módszerem része, hogy az embereknek egy kis szenvedést okozzak, mert a szenvedés a Buddha ösvénye a megvilágosodáshoz. Azt akarta, hogy lássuk a szenvedést, annak eredetét, megszűnését és az ösvényt. Ez a kiút minden ariya (nemes), minden felébredett ember számára. Ha nem ezen az úton mész, akkor nincs kiút. Az egyetlen út a szenvedés megismerése, a szenvedés okának a megismerése, a szenvedés megszűnésének megismerése és az ösvény gyakorlása, amely a szenvedés megszűnéséhez vezet. Ez a nemes útja annak, aki a folyóba lépett, és képes volt megmenekülni. Meg kell érteni a szenvedést!

Ha ismerjük a szenvedést, meglátjuk mindenben, amit tapasztalunk. Egyesek úgy érzik, hogy nem szenvednek igazán. A buddhizmusban azért gyakorolunk, hogy megszabaduljunk a szenvedéstől. Mit csináljunk, hogy ne szenvedjünk tovább? Amikor a dukkha megjelenik, meg kell vizsgálnunk az okát. Amikor már ismerjük az okot, gyakorolhatunk, hogy eltávolítsuk azt. Szenvedés, keletkezés, megszűnés- ezek megállításához meg kell értenünk a gyakorlás ösvényét. Amikor a megvilágosodáshoz vezető ösvényen megyünk, a dukkha már nem jelenik meg többé. A buddhizmusban ez a kivezető út.

Ha szembemegyünk a szokásainkkal, az némi szenvedést hoz létre. Általában félünk a szenvedéstől. Ha valami szenvedést okoz nekünk, azt nem akarjuk megtenni. Amit jónak és gyönyörűnek látunk, az érdekel minket, és úgy érezzük, ami szenvedéssel jár, az rossz. Ez nem így van! A szenvedés az saccadhamma , az igazság. Ha szenvedés van a tudatodban, az menekülésre késztet, ami elmélkedésre ösztönöz. Nem alszol majd olyan mélyen, mert szeretnéd megvizsgálni, hogy mi történik igazán, figyeled az okokat és az eredményeket.

A boldog emberek nem fejlesztik ki a bölcsességet. Alszanak. Olyanok, mint a jóllakott kutyák. Evés után nem akarnak semmit se csinálni. Egész nap csak aludnának. Nem ugatnak majd, ha betörő jön. Jóllakottak és fáradtak. De ha kevés ételt adsz nekik, óvatosak lesznek és éberek. Ha valaki megpróbál besurranni, felugranak és megugatják. Láttál már ilyet?

Csapdába estünk és rabok vagyunk ebben a világban. Sok a gondunk, tele vagyunk kétséggel, zavarral és aggodalommal. Ez nem játék! Ez tényleg nehéz és kellemetlen. Tehát van mitől megszabadulnunk! A gyakorlás során le kell mondanunk a testünkről és önmagunkról! El kell határoznunk, hogy odaadjuk az életünket. Láthatjuk a Buddha példáját. Harcos kaszt nemese volt, mégis képes volt mindent hátrahagyni és nem fordult vissza. Vagyon és hatalom örököse volt, de képes volt lemondani ezekről.

Ha a bonyolultabb Dhamma-ról beszélünk, a legtöbb ember megrémül. Nem mernek belépni. A legtöbb ember még azt sem tudja betartani, hogy „Ne tegyél rosszat.” Így van ez. Mindent megpróbáltam, hogy megoldjam azt a problémát. Egy dolgot gyakran mondok, nem számít, hogy örülünk vagy feldúltak vagyunk, boldogok vagyunk vagy szenvedünk, sírunk vagy énekelünk. Ebben a világban egy ketrecben élünk. Nem tudunk kiszabadulni. Ha gazdag vagy, ketrecben élsz. Ha szegény vagy, akkor is ketrecben élsz. Ha énekelsz és táncolsz, egy ketrecben énekelsz és táncolsz. Ha filmet nézel, ketrecben nézel filmet.

Mi ez a ketrec? Ez a születés, az öregedés, a betegség és a halál ketrece. Ezért vagyunk a világ rabjai. „Ez az enyém!” „Ez hozzám tartozik!” Nem tudjuk, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk. Minden, amit teszünk, szenvedéssel jár. A szenvedés oka az nem valami távoli dolog, csak nem nézünk magunkba. Bármennyire is boldogok vagyunk és kényelemben élünk, azáltal, hogy megszülettünk, nem tudjuk elkerülni az öregedést, biztosan megbetegszünk és meghalunk. Ez a dukkha maga, itt és most.

A fájdalom és a betegség bármikor lesújthat ránk. Olyan, mintha elloptunk volna valamit, és bármikor letartóztathatnának minket. Ebben a helyzetben vagyunk. Veszélyben és bajban élünk. Ártalmas dolgok között létezünk: a születés, az öregedés, a betegség uralja az életünket. Nem tudunk máshova menni és nem tudunk elmenekülni előlük. Bármikor elkaphatnak bennünket, mindig van jó alkalom a számukra. Fel kell ismernünk ezt és el kell fogadnunk a helyzetet. El kell ismernünk a bűnösségünket. Ha ezt megtesszük, az ítélet nem lesz olyan súlyos. Ha nem tesszük meg, akkor szenvedni fogunk. Ha bűnösnek valljuk magunkat, nem lesznek velünk szemben kemények. Nem leszünk sokáig bebörtönözve.

Amikor a test megszületik, nem tartozik senkihez. Olyan, mint a meditációs termünk. Miután megépült, jönnek a pókok, és beköltöznek. Gyíkok, mindenféle rovarok és csúszómászók jönnek és beköltöznek. Kígyók jöhetnek, hogy ott éljenek. Bármi élhet benne. Ez nem csak a mi termünk, az összes lény terme.

A test ugyanilyen. Nem a miénk. Az emberek világra jönnek, hogy benne maradjanak és függjenek tőle. Betegség, fájdalom és az öregedés költözik bele és mi pusztán velük együtt élünk. Amikor a test eléri a betegség és a fájdalom végét és végül elerőtlenedik és meghal, az nem a mi halálunk. Ne ragaszkodj hozzá! Figyeld meg és a ragaszkodásod fokozatosan megszűnik. Amikor helyesen látsz, a helytelen nézetek véget érnek.

A születés rakja rád a terhet. De nem tudjuk elfogadni. Azt gondoljuk, hogy a nem-létesülés a legnagyobb baj, a halál és a meg nem születés lenne minden közül a legrosszabb dolog. Így látjuk a dolgokat. Rendszerint csak arra gondolunk, hogy mit akarunk a jövőben és azután vágyakozunk: „a következő életemben az istenek közé születhetek, vagy egy gazdag emberként születhetek újra.”

Még súlyosabb terhet kérünk. Azt gondoljuk, hogy ez elhozza a boldogságot. Ez nem az a gondolkodási mód, amit a Buddha tanított. Ez az út nehéz. A Buddha azt mondta, engedd el és dobd el messzire! De mi azt gondoljuk: „Képtelen vagyok elengedni.” Tovább cipeljük és egyre nehezebb lesz. Megszületünk, ezért vannak nehézségeink. Ezért nehéz a Dhamma-t megérteni. Csak az alapos megfigyelés segít.

Menjünk egy kicsit tovább, ismered a sóvárgás határait? Mikor leszünk teljesen elégedettek? Létezik ilyen? Ha megfigyeled, látni fogod a tanha-t, az elvakult vágyakozást, ami nem kielégíthető. Csak vágyakozol, még akkor is, ha olyan szenvedéshez vezet, amelybe majdnem belehalsz. A tanha továbbra is akarja a dolgokat, mert nem lehet kielégíteni.

Ez fontos dolog! Bárcsak tudnánk kiegyensúlyozottan és szerényen gondolkodni-, nos, beszéljünk a ruházatról. Hány öltözet ruhára van szükséged? Vagy itt van példának az étkezés. Mennyit eszünk? Egy étkezésnél legfeljebb két tányérral együnk! Ennek elegendőnek kell lenni. Ha mérsékletesek vagyunk, boldogok és nyugodtak leszünk, de ez nem általános.

A Buddha azt tanította a gazdagoknak, hogy legyünk elégedettek azzal, amink van. Aki elégedett, az gazdag ember. Azt gondolom, hogy ezt a fajta tudást érdemes megszerezni.

Az igazi Dhamma gyakorlása sokkal mélyebb és meghaladja ezt. Néhányan közületek talán nem értik meg. Fontoljátok meg a Buddha szavait, miszerint számára nincs több születés és létesülés! Ezt hallani kényelmetlen. Egyenesen ki kell mondani, a Buddha azt mondta, hogy nem kellene megszületnünk, mert az szenvedés. A Buddha egyetlen dologra fókuszált, a születésre. Elmélkedett ezen és felismerte a súlyát. Minden dukkha a létesülés által jön létre, a születéssel egyidejűleg történik. Mikor a világra jövünk, van szemünk, szánk és orrunk. Ez mind együtt jár a születéssel. De ha a halálról hallunk és arról, hogy nem születünk újra, úgy érezzük, az a teljes pusztulás lenne. Nem akarjuk ezt. Ám a Buddha legmélyebb tanítása ilyen.

Miért szenvedünk most? Mert megszülettünk. Arra tanítanak minket, hogy vessünk véget a születésnek és itt nem csak arról beszélünk, hogy a test megszületik és meghal. Azt könnyű meglátni, egy gyerek is képes megérteni. A lélegzet leáll, a test meghal, és azután csak ott fekszik. Általában erre gondolunk, amikor a halálról beszélünk. De egy halott ember lélegzik? Ilyet nem ismerünk. Egy halott ember, aki jár, beszél és mosolyog, az valami olyasmi, amire nem gondolunk. Csak olyan holttestről van tudomásunk, ami nem lélegzik. Ez az, amit halálnak hívunk. Ugyanez van a születéssel. Amikor azt mondjuk, hogy valaki megszületik, azon azt értjük, hogy egy nő kórházba ment és megszülte a gyermekét.

Észrevetted a gondolat születésének pillanatát, például amikor mérges leszel valami miatt otthon? Néha szeretet születik. Néha ellenszenv születik. Elégedettség, elégedetlenség, mindenféle állapotok. Ez nem más, mint a születés.

Emiatt szenvedünk. Mikor valami kellemetlen látunk, dukkha keletkezik. Mikor valami olyasmit hallunk, ami nagyon tetszik nekünk, dukkha keletkezik. Ez csupán szenvedés.

A Buddha úgy foglalta össze, hogy minden szenvedés. A szenvedés keletkezik és megszűnik. Csak ez van. Lecsapunk rá, megragadjuk újra és újra, megragadjuk a keletkezést, megragadjuk a megszűnést és soha nem értjük meg.

Amikor a dukkha megjelenik, azt hívjuk szenvedésnek. Mikor megszűnik, azt nevezzük boldogságnak. A keletkezés és a megszűnés mind ősi dolgok. Arra tanítanak minket, hogy figyeljük meg a testet és a tudatot, a keletkezést és a megszűnést. Ezen kívül nincs más. Összegezve: nincs boldogság, csak dukkha. Felismerjük a szenvedést, ahogy a szenvedés megjelenik. Amikor megszűnik a szenvedés, boldogságnak véljük. Látjuk és boldogságnak nevezzük, de nem az. Ez csak a dukkha megszűnése. A dukkha keletkezik és megszűnik, keletkezik és megszűnik, megragadjuk és belekapaszkodunk. A boldogság megjelenésekor elégedettek vagyunk. A boldogtalanság megjelenésekor kétségbeesünk. Ez mind ugyanaz, pusztán keletkezés és megszűnés. Amikor keletkezik, akkor létrejön valami, amikor megszűnik, akkor eltűnik. Ez az, amit nem hiszünk el. Ezért a tanítás a dukkha keletkezéséről és megszűnéséről szól. Azon kívül más nem létezik. A lényeg az, hogy csak szenvedés van, de ezt nem látjuk világosan.

Nem ismerjük fel, hogy csak szenvedés van, mert amikor vége, boldogságot érzünk. Megfogjuk és beleragadunk. Nem látjuk az igazságot, hogy csak keletkezés és megszűnés van.

A Buddha úgy foglalta össze a dolgokat, hogy csak keletkezés és megszűnés van, ezen kívül nincs semmi más. Ezt nehéz megfigyelni. De az, aki valóban elkötelezett a Dhamma iránt, az nem ragad meg semmit és nyugalomban él. Ez az igazság. Nincs miért aggódnunk! Nem érdemes sírni, nem érdemes nevetni. Semmi sem tragikus vagy örömteli a természeténél fogva, mégis ez a hétköznapi tapasztalata az embereknek.

A beszédünk lehet hétköznapi, így mondjuk el másoknak a dolgokat, amit hétköznapi módon látunk. Ez rendben van. De ha hétköznapi módon gondolkodunk, az könnyekhez vezet.

Igazából, ha tényleg ismerjük a Dhamma-t és folyamatosan szem előtt tartjuk azt, akkor meglátjuk, hogy semmi se valami. Csak megjelenik és eltűnik. Nincs valódi boldogság vagy szenvedés. A tudat békés, ha nincs boldogság és nincs szenvedés. Ha van boldogság és szenvedés, akkor születés is van.

Általában egy olyan kamma-t teremtünk, amelyik próbálja megállítani a szenvedést és boldogságot akar létrehozni. Ezt akarjuk. De az, amit akarunk, nem valódi béke. Ez boldogság illetve szenvedés. A Buddha tanításának az a célja, hogy gyakoroljuk azt a fajta kamma-t kamma-t, ami a boldogságon és a szenvedésen túlmutat és békét hoz. De nem vagyunk képesek így gondolkodni, azt gondoljuk, hogy a boldogság békét hoz nekünk. Ha boldogok vagyunk, azt gondoljuk, hogy az már elég jó.

Az emberek bőségre vágynak. Ha sokat kapunk, az jó. Általában így gondolkodunk. Feltételezzük, hogy a jó cselekedetek jót eredményeznek, és ha megkapjuk, boldogok vagyunk. Azt gondoljuk, hogy ez minden amit tennünk kell, és itt megállunk. De hova jutunk ezzel a következtetéssel? A boldogság nem marad meg. Folyamatosan oda-vissza járkálunk, jót és rosszat tapasztalunk, éjjel-nappal megpróbáljuk megragadni azt, ami jó érzést kelt bennünk.

A Buddha azt tanította, hogy először fel kell hagynunk a rosszal és azután gyakoroljuk a jót. Azután azt mondta, hogy fel kell hagynunk a jóval és a rosszal is, ne ragaszkodjunk hozzá, mert az is tüzelőanyag. A jó tüzelőanyag. A rossz tüzelőanyag.

Ha így beszélünk az emberekkel, elbizonytalanítjuk őket. Az emberek nem tudják követni. Tehát vissza kell térnünk a kezdetekhez, és az erkölccsel kell kezdenünk! Ne ártsunk egymásnak! Legyél felelősségteljes a munkádban, ne bánts, és ne használj ki másokat! Ezt tanította a Buddha, de ennél nem szabad megállnunk.

Miért vagyunk itt, ilyen körülmények között? A születés miatt. Ahogy azt a Buddha az első tanításában a Dhamma kerekének a megforgatásakor tanította: „a születés véget ér. Ez az utolsó létezésem. Nincs további születése a Tathagata-nak (a Beérkezett).”

Valójában nem sok ember tér vissza erre a pontra, hogy megfontolja és megértse a Buddha útjának alapelveit. De ha hiszünk a Buddha útjában, az gyümölcsöző lesz számunkra. Ha az emberek a három égkőre támaszkodnak, a gyakorlás könnyűvé válik.

6