A világban élni

A legtöbb ember nem érti a meditáció lényegét. Azt gondolják, hogy a sétálómeditáció, az ülőmeditáció, és a Dhamma beszéd hallgatása a gyakorlás. Ezek csak a külső formák. Az igazi gyakorlás az, amikor a tudat érintkezik érzékelés tárgyával. Ez a gyakorlás területe, itt történik az érzékelés. Amikor az emberek olyan dolgot mondanak, ami nem tetszik nekünk, akkor bosszankodunk, de ha olyant, ami tetszik, örülünk. Ez a legjobb alkalom a gyakorlásra. Hogyan gyakoroljunk ezekkel a jelenségekkel? Ez a kritikus pont. Ha csak a boldogságot hajszoljuk, és folyton elrohanunk a szenvedés elől, gyakorolhatunk a halálunk napjáig, soha nem értjük meg a Dhamma-t. Ez hiábavaló. Amikor az öröm és a fájdalom megjelenik, hogyan tudunk megszabadulni tőlük a Dhamma segítségével? Ez a gyakorlás lényege.

Amikor az emberek kellemetlenséget tapasztalnak, nem fogadják el. Például, amikor kritika éri az embereket, azt mondják: „Ne zaklass! Miért bántasz?” Így viselkedik az, aki magába zárkózik. Ez az ideje a gyakorlásnak. Amikor az emberek kritizálnak, hallgassuk meg őket. Az igazat mondják? Legyünk nyitottak, és gondoljuk át, amit mondanak! Talán van abban valami, és lehet, hogy bennünk van a hiba. Esetleg igazuk van, és mégis megsértődünk. Az emberek rámutatnak a hibáinkra, és arra kell törekednünk, hogy megszabaduljunk ezektől a hibáktól, és fejlesszük magunkat. Az értelmes emberek így gyakorolnak.

Ahol a zavar van, ott jelenhet meg a béke is. Amikor a zavart eloszlatja a megértés, ami marad, az a béke. Néhányan nem tudják elfogadni a kritikát, nagyképűek és vitatkoznak. Különösen akkor van így, mikor felnőttek vitatkoznak gyerekekkel. A gyerekek néha okos dolgot mondanak, de ha te vagy az anyjuk, nem adsz nekik igazat. Ha tanító vagy, és a tanítványaid olyan dolgokat mondanak néha, amiről nem tudtál eddig, de mivel te vagy a tanító, nem figyelsz rájuk. Ez nem helyes gondolkodás.

A Buddha idejében volt egy tanítvány, aki nagyon okos volt. Egyszer, amikor a Buddha a Dhamma-t magyarázta, odafordult ehhez a szerzeteshez, és azt kérdezte: „Sariputta, elhiszed ezt?” A Tiszteletreméltó Sariputta azt válaszolta: „Nem, még nem hiszem el.” A Buddha megdicsérte: „Nagyon jó, te bölcsességgel vagy felruházva. A bölcs nem hiszi el rögtön a dolgokat, nyitott tudattal figyel, és mérlegeli, hogy mit higgyen el és mit ne.”

Ezzel a Buddha példát mutat a tanítóknak. Amit Tiszteletreméltó Sariputta mondott, igaz volt, egyszerűen kifejezte az igazi érzéseit. Néhányan azt gondolják, hogy nem kételkedhetnek a tanítóban. Félnek attól, hogy ellentmondjanak; mindig egyetértenek. Így működik a világ. A Buddha nem sértődött meg. Azt mondta, hogy nem kell szégyenkezni olyan dolgok miatt, amelyek nem helytelenek, vagy nem rosszak. Nem helytelen azt mondani, hogy nem hiszel el valamit, ha tényleg nem hiszed el. Ezért mondta Tiszteletreméltó Sariputta: „Még nem hiszem el.” A Buddha azt mondta: „Ez a szerzetes nagyon bölcs, alaposan átgondolja a dolgokat, mielőtt bármit is elhinne.” A Buddha jó példát mutatott azoknak, akik tanítanak. Néha a kisgyerektől is tudtok tanulni. Ne higgyetek vakon a tekintélynek!

Amikor állsz, ülsz, sétálsz különféle helyeken, mindig tanulmányozhatod a téged körülvevő dolgokat. Természetes módon tanulunk, ha nyitottak vagyunk, legyen az látvány, hang, szag, érzés vagy gondolat. A bölcs ember mindezt megvizsgálja. Az igazi gyakorlás által elérkezünk arra a pontra, amikor a tudat már nyugodt.

Ha nem ismerjük fel, amikor tetszés és nemtetszés megjelenik a tudatunkban, nyugtalanok leszünk. Ha megismerjük ezeknek a dolgoknak az igazságát, így elmélkedünk: „Semmi köze ennek az érzésnek a tetszéshez és nemtetszéshez. Ezek csak érzések, amelyek megjelennek és eltűnnek. Miért hozzuk létre őket?” Ha úgy gondoljuk, hogy az öröm és a kellemetlenség saját tulajdonunk, akkor soha nem tudunk kilépni a nyugtalanság végtelen láncolatból. A legtöbb ember számára így vannak a dolgok.

Manapság a tanítók nem beszélnek sokat a tudatról, nem beszélnek az igazságról, amikor a Dhamma-t tanítják. Ha az igazságról beszélsz, az embereknek nem tetszik. Azt mondják: „Nem veszi figyelembe az időt és a helyet, nem tud szépen beszélni.” De az embereknek meg kell hallgatniuk az igazságot. Egy igazi tanító nem rutinból beszél, hanem az igazat mondja. A társadalomban az emberek megszokásból beszélnek, de a tanító az igazat mondja. A társadalomban az emberek rutinból beszélnek, mi több, általában magukat magasztalják. Az igazi szerzetes nem így beszél, az igazat mondja, azt, ahogy a dolgok vannak.

Nem számít, hogy a tanító hogyan magyarázza az igazságot, nehéz megérteniük az embereknek. Nehéz megérteni a Dhamma-t. Ha megérted a Dhamma-t, a szerint kell gyakorolnod. Ez nem azt jelenti, hogy szerzetessé kell válnod, bár a szerzetesi életforma ideális a gyakorláshoz. A valódi gyakorláshoz fel kell hagynod a világ zavaró tényezőivel, el kell hagynod a családot, a vagyont, és az erdőkbe kell vonulnod. Ezek a gyakorlás ideális helyszínei.

De ha családunk van, és vannak kötelességeink, hogyan gyakoroljunk? Egyesek szerint, világi emberként lehetetlen a Dhamma-t gyakorolni. Gondoljátok át, melyik csoport nagyobb, a szerzeteseké vagy a világi embereké? Sokkal több a világi ember. Ha csak a szerzetesek gyakorolnak, a világi emberek nem, az sok zűrzavart fog okozni a világban. Ez helytelen felfogás: „Nem lehetek szerzetes.” Nem a szerzetessé válás a lényeg. Nem jelent semmit a szerzetesi lét, ha nem gyakorolsz. Ha tényleg tudod, mi a Dhamma gyakorlás, akkor nem számít, mi a hivatásod vagy mi a munkád, lehetsz tanár, orvos, köztisztviselő, vagy bármi egyéb, a nap minden percében gyakorolhatod a Dhamma-t.

Ha azt gondolod, hogy világi emberként nem tudsz gyakorolni, akkor teljesen nyomát veszted az ösvénynek. Mi ösztönzi az embereket arra, hogy bármit is csináljanak? Ha azt érzik, hogy valami hiányzik, mindent megtesznek, hogy megszerezzék. Ha vágynak rá, az emberek bármit megtesznek. Néhányan azt mondják: „Nincs időm a Dhamma gyakorlására.” Azt kérdezem: „Hogyan jut időd a légzésre?” A lélegzés létfontosságú az emberi életben. Ha megértenék a Dhamma gyakorlás fontosságát az életükben, akkor megértenék, hogy ugyanolyan fontos, mint a légzés.

A Dhamma gyakorlása nem valami olyasmi, hogy túl kell magad erőltetni. Csak figyeld meg az érzést, amely a tudatodban felmerül. Amikor a szem formákat lát, a fül hangokat hall, az orr szagokat érez és így tovább, ezek mind megjelennek az egyesített tudatban; „Az, aki tud.” Amikor a tudat észleli ezeket a dolgokat, mi történik? Ha tetszik a tárgy, élvezetet tapasztalunk, ha nem tetszik, elégedetlenséget. Így van ez.

Hol találjuk meg a boldogságot ebben a világban? Azt várod, hogy mindenki csak örömteli dolgokat mondjon neked? Nem, ez nem lehetséges. Ha nem lehetséges, hová menekülhetsz? A világ egyszerűen ilyen, meg kell ismerni a világot (lokavidu), ennek a világnak a valóságát. A világ ilyen, és ezt tisztán kell látnunk. A Buddha is ebben a világban élt, nem máshol. Megtapasztalta a családi életet, de látta a korlátait, és elengedte azokat. Hogyan tudtok gyakorolni világi emberként? Ha gyakorolni akarsz, muszáj erőfeszítést tenned, hogy követhesd az ösvényt. Ha kitartóan gyakorolsz, meg fogod látni ennek a világnak a korlátait, és képes leszel elengedni azt.

Az alkoholisták azt mondják: „Nem tudom abbahagyni.” Miért nem tudják abbahagyni? Mert nem látják a hátrányát. Ha látnák a hátrányát, nem kellene addig várniuk, amíg valaki azt mondja nekik, hogy hagyd abba. Ha nem látod valaminek a hátrányát, az azt jelenti, hogy nem látod az annak feladásából származó hasznot. Akkor a gyakorlásod felesleges lesz, akkor csak játszod a gyakorlást. Ha világosan látod a hátrányt és a hasznot, nem kell arra várnod, hogy valaki beszéljen róla.

Gondoljuk meg a halász történetét, aki talált valamit a varsában. Tudja, hogy van benne valami, hallja a csapkodást belülről. Azt gondolja, hogy egy hal; belenyúl a csapdába, de egy másfajta állat van benne. Még nem látja, és bizonytalan, mi lehet az. Lehet, hogy angolna¹, de az is lehet, hogy kígyó. Ha eldobja, megbánhatja, mert lehet, hogy egy angolna. Másrészről, ha megtartja és kiderül, hogy egy kígyó, az megmarhatja. A kétség csapdájába kerül. Erős a vágya, hogy megtartsa, hátha angolna. De abban a percben, mikor kiveszi, és meglátja a csíkos bőrt, rögtön eldobja. Nem kell megvárni, hogy valaki azt kiáltsa: „Ez egy kígyó, ez egy kígyó, engedd el!” A kígyó látványa megmondja neki, hogy mit csináljon, sokkal pontosabban, mint a szavak tennék. Miért? Mert látja a veszélyt; a kígyó megmarhat. Senkinek sem kell figyelmeztetnie. Ugyanakkor, ha addig gyakorlunk, amíg meglátjuk azt, ahogy a dolgok vannak, nem foglalkozunk káros dolgokkal többé.

Általában az emberek nem így gyakorolnak, egészen más foglalkoztatja őket. Nem szemlélődnek a dolgokon, nem elmélkednek az öregkoron, a betegségen és a halálon. Kerülik az öregedés és a halál témáját, így soha nem fejlesztenek ki helyes késztetést a Dhamma gyakorlásához. Elmennek Dhamma beszédeket hallgatni, de valójában nem figyelnek oda. Néha fontos összejövetelekre hívnak, hogy beszédet mondjak; nem szívesen megyek el. Miért? Azért, mert nézem az összegyűlt embereket, és látom, hogy nem a Dhamma hallgatása miatt jöttek. Néhányan alkoholtól bűzlenek, mások cigarettáznak, beszélgetnek. Nem úgy néznek ki, mint azok az emberek, akiknek erős a bizalmuk a Dhamma-ban. Ilyen helyen beszélni haszontalan. A figyelmetlen emberek ezt gondolhatják: „Mikor hagyja már abba a beszédet? Ne tedd ezt, ne tedd azt...” Az eszük máshol jár.

Néha a formalitás kedvéért meghívnak, hogy beszédet tartsak: Kérem tiszteletreméltó uram, tartson egy rövid Dhamma beszédet.” Nem akarják, hogy túl sokat beszéljek, idegesíti őket. Amikor hallom, hogy ezt mondják, rögtön tudom, miről van szó. Ezek az emberek nem szeretik a Dhamma-t hallgatni. Bosszantja őket. Ha rövid beszédet tartok, nem fogják megérteni. Ha csak kevés ételt eszel, jól laksz? Természetesen nem.

Néha beszédet tartok; épp csak bevezetem a témát, és néhány részeg ember közbekiált: „Adjatok utat, adjatok utat a Tiszteletreméltó tanítónak, most jön a lényeg”; így próbálnak elüldözni. Amikor ilyen emberekkel találkozom, sok témát adnak az elmélkedésre, és betekintést nyerek az emberi természetbe. Olyan ez, mint amikor valakinek van egy vízzel teli üvege, és még kér bele vizet. Nincs hová tenni. Nem érdemes időt és energiát fordítani a tanításukra, mert a tudatuk már tele van. Ha még öntesz bele, kifolyik. Ha az üvegük üres lenne, lenne hova vizet önteni, és mind az adó, mind a befogadó jól járna.

Amikor az emberek tényleg érdeklődnek a Dhamma iránt, csendben ülnek és figyelnek, ez jobban inspirál a tanítás során. Ha az emberek nem figyelnek, olyanok, mint egy vízzel teli üveg, nincs már hely több víznek. Nem érdemes hozzájuk beszélni. Ilyenkor nincs energiám a tanításhoz. Nem tudsz több energiát adni az adáshoz, amikor senki nem törekszik a befogadásra.

Manapság ilyenek a beszédek, és idővel egyre rosszabbak lesznek. Az emberek nem keresik az igazságot, csak azért tanulnak, hogy meglegyen a szükséges tudásuk a pénzkereséshez, a család fenntartáshoz és önmaguk ellátásához. A megélhetésükért tanulnak. Lehet, hogy tanulmányozzák a Dhamma-t, de nem nagyon. Manapság a tanítványoknak több világi tudásuk van, mint korábban. Minden a rendelkezésükre áll, amire szükségük van, minden kényelmesebb. De sokkal zavarodottabbak, és többet szenvednek, mint korábban. Miért van ez? Mert csak azt a tudást keresik, ami a megélhetésüket szolgálja.

A szerzetesek is ilyenek. Néha hallom, hogy azt mondják: „Azért lettem szerzetes, hogy tanuljak.” Ezek olyan valakinek a szavai, aki teljesen el van vágva a gyakorlás ösvényétől. Nincs előrelépés, ez zsákutca. Ezek a szerzetesek rutinból tanítanak. Tanítanak valamit, de az eszük teljesen máshol jár. Nincs igazság az ilyen tanításokban.

Ilyen a világ. Ha megpróbálsz egyszerűen és békésen élni, a Dhamma-t gyakorolni, akkor azt mondják, hogy furcsa és antiszociális vagy. Azt mondják, hogy akadályozod a társadalom haladását. Talán meg is félemlítenek. Végül elkezdtek hinni nekik, és visszatértek a világi életbe, és egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtek, amíg ki se tudtok szállni belőle. Valaki azt mondja, hogy nem tudok kiszállni, mert nagyon mélyre süllyedtem. Így működik a társadalom. Nem értékeli a Dhamma-t.

A Dhamma értékét nem találod meg a könyvekben. Ezek csak a Dhamma külső megjelenései, nem a Dhamma megvalósítása a saját tapasztalatok által. Ha megismered a Dhamma-t, megismered a tudatod, és meglátod az igazságot. Amikor az igazság világossá válik, megszakad a téveszmék sorozata.

A Buddha tanítása a változatlan igazság, most, és minden időben. A Buddha 2500 évvel ezelőtt felismerte ezt az igazságot, és azóta örök érvényű. Semmit nem kell hozzáadni vagy elvenni belőle. A Buddha azt mondta: Amit a Tathagata rögzített, azt nem kellene elvetnünk, amit nem fektetett le, azt nem kellene hozzáadnunk a tanításokhoz. A Buddha lezárta a tanításokat. Miért zárta le? Mert ezek a tanítások egy olyan ember szavai, aki mentes volt a szennyeződésektől. Nem számít, hogyan változik a világ, ezeket a tanításokat nem érinti, nem változnak vele. Ha valami helytelen, még ha az emberek azt mondják is, hogy helyes, az nem teszi kevésbé helytelenné. Generációk jönnek generációk után, de ezek a tanítások nem változnak, mert ezek maguk az igazság.

Nos, ki teremtette meg az igazságot? Az igazság maga hozta létre az igazságot. A Buddha teremtette meg? Nem, nem ő. A Buddha csak felismerte az igazságot, azt, ahogy a dolgok vannak, majd elhatározta, hogy hirdetni fogja. Az igazság mindig igaz, akár megjelenik a Buddha a világban, akár nem. Ebben az értelemben a Buddha csak a Dhamma birtokosa, de nem ő teremtette. Mindig is itt volt az igazság. Előtte senki sem kereste, és senki nem találta meg a halálnélküliséget, azt, amit a Buddha Dhamma-ként tanított. De nem a Buddha találta ki, ez már ott volt.

Néha az igazság felragyog az időben, és a Dhamma gyakorlása virágzik. Az idő és a nemzedékek elmúlásával a gyakorlás elkorcsosul, egészen a tanítás megszűnéséig. Egy idő után a tanítás újra kivirágzik. Idővel a Dhamma követői sokasodnak és később a tanítás ismét a világ sötétségébe veszik. Majd ismét visszafejlődik, amíg nem tud újra gyökeret ereszteni. Ismét eluralkodik a zavar, majd azután az igazság újra felfénylik. Valójában az igazság nem megy sehová. Amikor a Buddha-k távoznak, a Dhamma nem tűnik velük együtt el.

Így működik a világ. Olyan, mint egy mangófa. A fa megnő, virágok és gyümölcsök teremnek rajta, és megérnek. A gyümölcsök megrohadnak és magként visszasüllyednek a földbe és egy új mangófa nő ki. A ciklus újra elkezdődik. Végül több érett gyümölcs lesz, amely megérve leesik, megrohad, a magjuk a földbe kerül és fákká nőnek. Így működik a világ. Ez egy körforgás.

A mi életünk is ilyen; ugyanazokat a régi dolgokat csináljuk, amiket mindig is csináltunk. Az emberek túl sokat gondolkodnak. Túl sok dolog érdekel minket, de egyik sem visz el a beteljesülésig. Vannak tudományaink, a matematika, a fizika, a pszichológia és így tovább. Elmerülhetsz ezekben, de csak az igazság adja meg a teljességet.

Képzeljünk egy kocsit, amit egy ökör húz. Amíg az ökör húzza a kocsit, a nyomok követik azt. A kerekek körbe mennek, de a nyomok hosszúak és egyenesek. A nyomok hosszúak és egyenesek, a kerekek csak köröket írnak le. Ha egy álló kocsit nézel, nem látsz semmit, ami egyenes és hosszú lenne. De amint az ökör elkezd mozogni, látod a nyomokat mögötte. Amíg az ökör húz, a kerekek forognak, de eljön az a nap, mikor az ökör elfárad, és ledobja az istrángot. Az ökör elsétál, és otthagyja az üres kocsit. A kerekek nem forognak többet. A szekér szétesik a négy alkotóelemre: föld, víz, szél és a tűz.

A békét keresve a világban, a kocsi nyomvonala hosszan nyúlik mögötted. Amíg a világot követed, nincs megállás, nincs nyugalom. Ha egyszerűen abbahagyod a követést, a kocsi leáll, a kerekek nem forognak tovább. A világ követésekor a kerekek megállás nélkül forognak. A rossz kamma létrehozása is ilyen. Amíg a régi utakat követitek, nincs megállás. Ha megálltok, akkor eléritek a végállomást. Így gyakoroljuk a Dhamma-t.

1Taiföld, egyes részein csemegének számít.

5