Tuccho Pothila

Két módon lehet támogatni a buddhizmust. Az egyiket úgy ismerjük, mint amisapuja, ami az anyagi felajánlás: élelem, ruházat, menedék és gyógyszer. Ezeket az anyagi felajánlásokat a szerzetesek és apácák Sangha-jának ajánlják fel, hogy elfogadható körülmények között tudják a Dhamma-t gyakorolni. Ez segíti a Buddha tanításának a közvetlen megvalósítását, valamint a buddhista vallás virágzását biztosítja.

A buddhizmus egy fához hasonlítható. Egy fának vannak gyökerei, törzse, ágai, gallyai és levelei. Minden levél, ág és a törzs a gyökerektől függ, ami a táplálékot veszi a földből. Úgy, ahogy a fa függ a gyökerektől, hogy fennmaradhasson, a beszédünk és a cselekedetünk is olyan, mint az „ágak” és a „levelek”, amely függ a tudattól, a gyökértől, ami felszívja a tápanyagot, és továbbítja a törzsnek, az ágaknak és a leveleknek. Ezek viszonzásul gyümölcsöt hoznak, csakúgy, mint a beszédünk és a cselekedeteink. Akár képzett vagy képzetlen a tudatunk, ez a minőség a beszédünkben és a cselekedeteinkben jelenik meg.

Ezért a buddhizmusban a gyakorlás a legfontosabb módja a támogatásnak. Például azokon a napokon, amikor a szabályokat ismertetik, a tanító elmondja, melyek a helytelen cselekedetek, amelyeket kerülni kell. De ha egyszerűen csak végigcsinálod a szertartást, anélkül, hogy elmélkednél a jelentésén, az előrehaladás nehéz lesz, és nem tudsz helyesen gyakorolni. A buddhizmus valódi támogatását a patipattipuja-val kell megvalósítani, azaz a gyakorlás felajánlásával, az önuralom, a koncentráció és a bölcsesség fejlesztésével. Akkor tudjátok meg, hogy miről szól a buddhizmus. Ha nem értitek meg a gyakorláson keresztül, akkor nem ismeritek meg a buddhizmust, még akkor sem, ha az egész Tipitaka-t kívülről fújjátok.

A Buddha idejében volt egy Tuccho Pothila nevű szerzetes. Tuccho Pothila nagyon képzett volt, alaposan ismerte a szentírások szövegét. Híres volt, mindenhol tisztelték, és 18 kolostort felügyelt. Amikor az emberek meghallották „Tuccho Pothila” nevét, kétség nélkül fogadták el azt, amit mond, mert annyira tisztelték a tanítását. Tuccho Pothila volt a Buddha legtanultabb tanítványa.

Egyik nap elment a Buddha-hoz. Amikor tiszteletét tette, a Buddha azt mondta: „ Ah, üdvözöllek Tiszteletreméltó Üres Szentírás.” Beszéltek egy ideig, amíg nem jött el a távozás ideje, és búcsúzásul a Buddha azt mondta: „Távozik Tiszteletreméltó Üres Szentírás?”

Ez volt minden, amit a Buddha mondott. Érkezéskor azt mondta: „Üdvözletem, Tiszteletreméltó Üres Szentírás.” Amikor eljött a távozás ideje, azt mondta: „ Ah, távozik Tiszteletreméltó Üres Szentírás?” A Buddha nem fejtette ki bővebben, ennyi volt a tanítás. Tuccho Pothila, a kiváló tanító zavarba jött: „Miért mondta ezt a Buddha? Hogy értette?” Gondolkodott és gondolkodott, mindent átgondolt, amit addig tanult, végül megértette: „Igaz! A Tiszteletreméltó Üres Szentírás egy szerzetes, aki tanult, de nem gyakorolt.”Amikor magába nézett, látta, hogy valójában nem különbözik a világi emberektől. Arra vágyott, amire ők, és azt élvezte, amit ők. Nem volt igazi „samana” (remete), nem volt benne megfelelő késztetés, hogy a Nemes Utat megalapozza és megteremtse a békét.

Ekkor elhatározta, hogy gyakorolni fog. De nem volt hova menni. Az összes tanító az ő tanítványa volt, senki nem merte befogadni. Általában, amikor az emberek a tanítójukkal találkoznak, félénkké és tisztelettudóvá válnak, és senki sem mer a tanítójává válni.

Végül elment egy megvilágosodott fiatal novíciushoz, és arra kérte, hogy gyakorolhasson a felügyelete alatt. A novícius azt válaszolta: „Igen, gyakorolhatsz velem, de csak akkor, ha őszinte vagy. Ha nem vagy őszinte, nem fogadlak el.” Tuccho Pothila vállalta, és így tanítvány lett.

A novícius azt mondta neki, hogy vegye fel a köntöseit. Mindez egy sáros mocsár közelében történt. Amikor Tuccho Pothila felvette a köntöseit, amelyek között voltak értékesek is, a novícius azt mondta: „Rendben, most fuss be a mocsárba. Addig szaladj, amíg nem mondom, hogy állj meg! Addig maradj bent, amíg nem mondom, hogy gyere ki! Rendben, fuss!”

Tuccho Pothila felvette a köntösöket, és belemerült a mocsárba. A novícius nem monda, hogy megállhat, amíg nyakig el nem lepte a mocsár. Végül azt mondta, hogy most már kijöhetsz; így Tuccho Pothila kijött.

Látta a novícius, hogy Tuccho Pothila feladta a büszkeségét, kész volt elfogadni a tanítást. Ha nem állna készen a tanításra, nem futott volna így be a mocsárba, mivel híres tanító volt. De ő megtette. A fiatal szerzetes látta, hogy Tuccho Pothila őszintén elhatározta, hogy gyakorol.

Miután Tuccho Pothila kijött a mocsárból, a novícius tanítást adott neki. Megtanította a tárgyak megfigyelésére, hogy megismerje a tudatot és arra, hogy hogyan érzékelje a tárgyakat. A tárgyak megfigyelését egy olyan emberhez hasonlította, aki egy gyíkot akar elfogni, amelyik egy termeszdombban bújt el. Ha egy dombnak hat nyílása lenne, hogyan tudná elkapni? Öt lyukat be kell tömni és csak egyet hagyhat nyitva. Azután csak egyszerűen figyelnie és várakozni kell, és őriznie kell a lyukat. Amikor a gyík kiszalad, el tudja kapni.

A tudat megfigyelése is ilyen. Csukjuk be a szemet, zárjuk le a fület, az orrot, a nyelvet és a testet, csak a tudat maradjon nyitva. Az érzékelés bezárása azt jelenti, hogy féken tartjuk, és lenyugtatjuk az érzékelés kapuit, és csak a tudatra figyelünk. A meditáció olyan, mint a gyíkfogás. A sati-t használjuk például a légzés megfigyelésére. A sati, az emlékezés tulajdonság, amikor emlékeztetjük magunkat: „Mit csinálok?” A sampajanna annak a tudatosítása, hogy „Most ezt és ezt csinálom.” Figyeljük a ki és belégzést a sati-val és a sampajanna-val.

Ez a fajta emlékezés tulajdonság a gyakorlásból ered, ezt nem lehet a könyvekből megtanulni. Megismerjük az érzéseket, amelyek felbukkannak. A tudat egy ideig tétlen, majd megjelenik egy érzés. A sati ezekkel az érzésekkel összekapcsolódva együtt működik, emlékszik rájuk. A sati emlékeztet arra, hogy „beszélni fogok”, „menni fogok”, „ülni fogok”, és így tovább. A sampajanna annak a tudatosítása, hogy „most sétálok”, „most fekszem”, „most ezt és azt a hangulatot tapasztalom”. A sati-val és a sampajanna-val megismerhetjük a tudatunkat a jelen pillanatban, és megismerjük a tudat reakcióit az érzéki benyomásokra.

Az, ami az érzéki tárgyak tudatában van, az a „tudat”. Az érzékelés tárgyai a tudatban „vándorolnak”. Például ez a hang, amit most hallunk, olyan, mint egy elektromos fúró. A fülünkön keresztül eljut a tudatunkig, amely beazonosítja, hogy ez a hang egy elektromos fúróé. Ami felfogja a hangot, azt „tudatnak” nevezzük.

Az a tudat, amely felfogja a hangot, az csak átlagos tudat. Talán bosszúság jelenik meg ott, ami beazonosítja. Tovább kell képeznünk magunkat, hogy abból, „aki felismeri, az legyen, „aki tud”, és az igazsággal összhangba kerüljön - akit Buddho-ként ismerünk. Ha a dolgokat nem az igazsággal összhangban ismerjük meg, akkor bosszantanak az emberek, az autók és a fúrók hangja. Ez csak a hétköznapi képzetlen tudat, amely bosszúsan veszi tudomásul a hangot. A szokásokkal összhangban ismeri meg, nem pedig az igazsággal. Tovább kell képeznünk magunkat a belső látással és betekintéssel, nanadassana¹ ,a képzett tudat erejével, amely csak hangként ismeri fel a hangot. Ha nem kötődünk a hanghoz, nem lép fel bosszúság. Csupán a hang keletkezését figyeljük meg. Ezt úgy hívjuk, hogy az érzékelés tárgyának igazi megismerése. Ha kifejlesztjük a Buddho-t, megértjük, hogy a hang az csak hang, így nem zaklat fel minket. Feltételek szerint keletkezik, nem egy létező, nem egyén, nem „én”, nem „mi” és nem „ők.” Ez csak egy hang. A tudat elengedi.

Ezt a tudást nevezzük Buddho-nak, a tudás, amely tiszta és átható. Ezzel a tudással megengedhetjük, hogy a hang egyszerűen csak hang legyen. Nem zavar minket, hacsak nem gondoljuk ezt: „Nem akarom hallani ezt a hangot, olyan bosszantó.” Szenvedés keletkezik a gondolkodás miatt. A szenvedés oka az, hogy nem ismerjük fel ennek a jelenségnek az igazságát, mert nem fejlesztettük ki a Budho Buddho-t. Nem vagyunk tiszták, nem vagyunk felébredettek, nem vagyunk tudatosak. Ez a tudat nem igazán hasznos.

A Buddha azt tanította, hogy a tudatunkat képeznünk és fejlesztenünk kell. Ahogy fejlesztjük a testünket, fejlesztenünk kell a tudatunkat is, csak más a módszer. A test fejlesztéséhez fizikai gyakorlatokat kell végeznünk, például reggel és este kocogunk. Ez a test edzése. Ennek az az eredménye, hogy a test mozgékonyabbá és erősebbé válik, a légzőszervek és az idegrendszer hatékonyabban működnek. A tudat képzéséhez nem kell mozognunk, hanem le kell állítanunk, és meg kell nyugtatnunk.

Amikor gyakorlunk, valamit a megfigyelés tárgyává teszünk, mint például a ki- és belégzést. Ezt kerül a figyelmünk és az elmélkedésünk fókuszába. Figyeljük a légzést! A légzés figyelése azt jelenti, hogy tudatosan követjük, figyeljük a ritmusát, ahogy jön és megy. Tudatosságot viszünk a légzésbe; követjük a ki- és belégzés természetes folyamatát, és minden mást elengedünk. Ha tudatosan egy tárgyra koncentrálunk, a tudatunk felfrissül. Ha hagyjuk, hogy a tudat össze- visszakóboroljon, hogy sok tárgyat tudatosítson, nem egyesül egy pontba, nem fog lenyugodni.

Ha azt mondjuk, hogy a tudat megáll, az azt jelenti, hogy úgy érezzük, mintha leállt volna, és nem kalandozik ide-oda. Olyan, mint mikor van egy éles késünk. Ha arra használjuk a kést, hogy megkülönböztetés nélkül mindent vagdossunk vele, mint például követ, téglát vagy füvet, a kés hamar kicsorbul. Csak arra használjuk, amikre szánták! A tudatunk is ilyen. Ha hagyjuk, hogy az olyan gondolatokkal és érzésekkel foglalkozzon, amelyeknek se értékük, se hasznuk nincs, elfárad és gyenge lesz. Ha nincs energiája, a bölcsesség nem jelenik meg, mert az energia nélkül olyan, mint a samadhi nélküli tudat.

Ha a tudat nem áll le, akkor nem tudod úgy érzékelni a dolgokat, ahogy azok valóban vannak. Annak a tudása, hogy a tudat csak tudat, az érzékelés tárgyai csak az érzékelés tárgyai, az a gyökér, amelyből a buddhizmus kifejlődött. Ez a buddhizmus szíve.

A tudatot nyugalommal és éleslátással kell ápolnunk és képeznünk. Mérséklettel és bölcsességgel kell fejlesztenünk úgy, hogy megállítjuk, és engedjük, hogy a bölcsesség megjelenjen, és úgy lássuk a tudatot, mint ami csak tudat.

Tudjátok, mi emberek úgy viselkedünk, mint a gyerekek. A gyerek nem tud semmit. Egy felnőtt szemével, aki figyeli a gyerek viselkedését, ahogy játszik és ugrál, a gyerek cselekedetei céltalannak tűnnek. Ha képzetlen a tudatunk, olyan, mint egy gyerek. Tudatosság nélkül beszélünk, és bölcsesség nélkül cselekszünk. Számtalan kárt okozhatunk, és még csak észre sem vesszük. Egy gyermek tudatlan, csak játszik. A képzetlen tudat is ilyen.

Képeznünk kell a tudatot. A Buddha megtanított minket a tudat fejlesztésére és a tanítására. Még ha támogatjuk is a buddhizmust a négy felajánlással, az felszínes, csak a fa kérgét vagy a háncsát érinti. A buddhizmus valódi támogatását a gyakorláson keresztül kell tenni, nem máshogy. Képeznünk kell a cselekedeteinket, a beszédünket és a gondolatainkat a tanítások szerint. Ez a célravezető. Ha egyenesek és becsületesek vagyunk, mérséklettel és bölcsességgel rendelkezünk, a gyakorlásunknak meg lesz az eredménye. Nem lesz oka a rosszindulatnak és az ellenségeskedésnek. Erre tanít minket a vallásunk.

Ha egyszerűen csak a hagyomány alapján fogjuk fel az előírásokat, még akkor is, ha Ajahn tanítja az igazságot, a gyakorlásunk felszínes lesz. Tanulmányozhatjuk és ismételgethetjük a tanításokat, de gyakorolnunk kell, ha tényleg meg akarjuk érteni. Ha nem gyakorlunk, az lehet, hogy megakadályozza, hogy eljussunk a buddhizmus szívéig, megszámlálhatatlan életeken keresztül. Nem értjük a buddhista vallás lényegét.

Ezért a gyakorlás olyan, mint egy kulcs, a meditáció kulcsa. Ha kulcs van a kezünkben, bedugjuk a zárba, elfordítjuk, és a zár kinyílik. Ha nincs kulcsunk, nem tudjuk kinyitni a zárat. Soha nem fogjuk megtudni, hogy mi van bent.

Valójában kétfajta tudás van. Az, ami ismeri a Dhamma-t, nem megszokásból beszél, és az igazat mondja. A világi emberek általában ötletszerűen beszélnek. Például, két ember, aki rég látta egymást, mert más tartományban vagy országban él, egy nap találkozik a vonaton: „oh, micsoda meglepetés! Épp azon gondolkodtam, hogy meglátogatlak.” Talán nem is igaz. Valójában nem is gondoltak egymásra, de meggyőzően mondják. Így keletkezik a hazugság. Elővigyázatlanságból keletkezik. Úgy hazudunk, hogy nem is vesszük észre. Ez a szennyeződés egy finom formája, ami nagyon gyakran fordul elő.

A tudat megfigyelésével Tuccho Pothila követte a fiatal szerzetes utasításait: belégzés, kilégzés; minden lélegzetvételnek a tudatában volt, míg meg nem pillantotta a hazudozót legbelül, a saját tudatának a hazugságát. Látta, ahogy a szennyeződések a felszínre jönnek, ugyanúgy, ahogy egy gyík előjön a termeszdombból. Látta és megértette azok valódi természetét, ahogy felmerültek. Megfigyelte, hogy a tudat egyik percben ezt, a következő percben pedig mást agyal ki.

A gondolkodás egy sankhata dhamma, amit a feltételek hoznak létre, teremtenek meg. A jól képzett tudat, amely tökéletes tudatossággal rendelkezik, nem hoz létre mentális állapotokat. Ez a fajta tudat behatol a Nemes Igazságokba, és meghaladja a külső körülményektől való függést. A Nemes Igazságok ismerete az igazság ismerete. A kettős tudat megpróbálja megkerülni ezt az igazságot, azt mondja „ez jó”, „ez szép”, de ha Buddho van a tudatunkban, többé már nem tud félrevezetni minket, mert olyannak látjuk a tudatot, amilyen. A tudat már nem tud létrehozni félrevezető mentális állapotokat, mert világosan tudja, hogy minden mentális állapot bizonytalan, nem tökéletes és a szenvedés forrása, ha valaki ragaszkodik hozzá.

Tuccho Pothila, „aki tud”, folyamatosan tudatos volt, bárhová is ment. Megfigyelte az elme különböző képződményeit és burjánzásait. Látta, hogy a tudat sokat hazudott. Felfogta a gyakorlás lényegét, megértette, hogy ezt a hazug tudatot kell megfigyelni, amely a szélsőséges boldogságot és szenvedést okozza, és arra kényszerít, hogy a samsara végtelen körforgásában maradjunk, ennek örömével és fájdalmával, jóságával és gonoszságával. Mindez a hazug tudat miatt. Tuccho Pothila felismerte az igazságot, megragadta a gyakorlás lényegét, úgy, ahogy az ember megragadja a gyík farkát. Látta, hogyan működik a tévelygő tudat.

Így van ez velünk is. Csak a tudat a fontos. Ezért van szükségünk a tudat képzésére. Hogyan lehet a tudatot önmagával a tudattal képezni? A sati és sampajanna segítségével ismerjük meg a tudatot. Az „aki tud”, képes túllépni a tudaton, képes megismerni a tudat állapotát. A tudat csak tudat. Az, aki egyszerű tudatként látja a tudatot, az ismeri azt. A tudat felett van. Az, aki a tudatot meghaladja és képes ápolni a tudatot, megtanítani, mi a helyes és mi a helytelen. Végül minden visszatér ehhez a burjánzó tudathoz. Ha a tudat elveszik a burjánzásban, nem jön létre tudatosság, és a gyakorlás eredménytelen lesz.

Képeznünk kell a tudatot, hogy meghalljuk a Dhamma-t, hogy kifejlesszük a Buddho-t, a tiszta és ragyogó tudatosságot, ami a hétköznapi tudaton túl és a hétköznapi tudat felett létezik, és mindent tud, ami ott zajlik. Ezért meditálunk a Buddho szó segítségével, hogy megismerjük a tudaton túli tudatot. Csak figyeld meg a tudat mozgásait, akár jók, akár rosszak, addig, amíg nem ismered fel, hogy a tudat az csak tudat, nem pedig „én” vagy „személy”! Ezt cittanupassana-nak, a tudat állapotok szemlélésének² nevezzük. Megértjük, hogy a tudat változó, nem tökéletes, és senkinek sem a tulajdona. A tudat nem tartozik hozzánk.

Összegezve: a tudat az, amely felismeri az érzékelés tárgyát, az érzékelés tárgyai csupán az érzékelés tárgyai függetlenül a tudattól. Az „aki tud”, úgy látja a tudatot és az érzékelés tárgyát, ami. A sati-t kell használnunk a tudat folyamatos tisztítására. Mindenkinek van sati-ja, még a macskának is, amikor egeret fog. A kutyának is van, amikor megugatja az embereket. Ez a sati-nak egy megjelenése, de nem a Dhamma szerinti sati. Mindenkinek van sati-ja, de a sati-nak különböző szintjei vannak, attól függően, hogy a dolgokat milyen szinten vizsgálják. Például, mikor azt mondom, hogy elmélkedjetek a testen, néhány ember azt mondja: „Mit lehet a testen elmélkedni? Bárki láthatja. Kesa (haj), már láttuk, loma( szőr), már láttuk. Már mind láttuk a hajat, a körmöket, a fogakat és a bőrt. És akkor mi van?”

Így gondolkodnak az emberek. Bár látják a testet, de a látásmódjuk hibás, nem a Buddho-val nézik, azzal „aki tud”, a felébredettel. Csak hétköznapi szemmel látják a testet. Nem elég felszínesen látni a testet. Az baj, ha csak egyszerűen nézzük. A testet a testen belül kell néznetek és akkor a dolgok sokkal tisztábbá válnak. Ha csak felszínesen nézed a testet, az megtéveszt, elbűvöl a megjelenése. Nem látjuk meg a mulandóságot, a tökéletlenséget, és azt, hogy nem birtokolja senki; megjelenik a kamachanda (érzéki szándék). Elbűvölnek titeket a formák, a hangok, az illatok, az ízek és az érzések. Világi szemmel látjuk a testet, amely szeretetre és gyűlöletre késztet, és arra, hogy megkülönböztesd a kellemes és kellemetlen érzéseket.

A Buddha azt tanította, hogy ez nem elég. A „tudat szemével” kell látnotok. Lássátok a testet a testben. Ha igazán megvizsgálod a testet, pfuj! Ez annyira visszataszító. A mai dolgok és a tegnapi dolgok összekeverednek benne, nem tudod megmondani, hogy mi micsoda. Így szemlélve a dolgokat, sokkal tisztább, mint fizikai szemmel nézve. Szemlélődjetek a tudat szemével, a bölcsesség szemével.

Az emberek más és más módon értelmezik ezt. Néhányan nem tudják, hogy min szemlélődjenek az öt meditáció során: haj, szőr, köröm, fogak és bőr. Azt mondják, hogy már látták ezeket a fizikai „őrült szemmel”, amely csak olyan dolgokat lát meg, amiket látni akar. Ahhoz, hogy lásd a testet a testben, tisztábban kell szemlélődnöd.

Ez a gyakorlat gyökeresen kitépi az öt khandha-hoz való ragaszkodást. A ragaszkodás megszüntetése a szenvedés megszüntetése, mert a szenvedés oka az öt khanda-hoz való ragaszkodás. Ha a szenvedés megjelenik, itt jelenik meg. Az öt khandha önmagában nem szenvedés, hanem az a szenvedés, amikor sajátodként ragaszkodsz hozzájuk.

Ha a dolgok igazságát meglátjátok a meditációs gyakorláson keresztül, akkor a szenvedés kitekeredik, mint egy csavar. Amikor a csavar kitekeredik, akkor megszűnik a szorítás. A tudat ugyanúgy tekeredik ki, elenged, nem ragaszkodik a jóhoz és a rosszhoz, a vagyontárgyakhoz, a dicsérethez, a ranghoz, a boldogsághoz és a szenvedéshez.

Ha nem értjük meg a dolgok igazságát, az olyan, mintha minden egyes alkalommal tovább feszítenénk a csavart. Egyre szorosabbá és szorosabbá válik, amíg annyira összeprésel, hogy már mindentől szenvedsz. Amikor megérted, hogy a dolgok hogyan vannak, a csavart kilazítod. A Dhamma nyelvén ezt nibbida (elfordulás) megjelenésének nevezzük, a kijózanodásnak. Belefáradsz ezekbe a dolgokba, és leteszed a bűvölet terhét. Ha ellazulsz, megtalálod a békét.

A szenvedés oka a dolgokhoz való ragaszkodás. Meg kell szabadulni tőle, el kell vágnunk a gyökerét, nem szabad megengedni, hogy újra szenvedést okozzon. Az embereknek csak egy problémájuk van; ez a probléma a ragaszkodás. Az emberek ezért az egy dologért ölik meg egymást. Minden probléma, legyen az személyes, családi vagy társadalmi, ebből a gyökérből keletkezik. Senki sem nyer, megölik egymást, senki nem kap semmit. Mindez értelmetlen, nem értem, miért ölik folyamatosan egymást az emberek.

Hatalom, vagyon, rang, elismerés, boldogság és szenvedés- ezek mind világi dhamma-k. Ezek a világi dhamma-k vezetik az embereket. Az embereket a világi dhamma-k vezérlik, nyereség-veszteség, felmagasztalás-rágalmazás, rang-rang elvesztése, boldogság- szenvedés. Ezek a dhamma-k a bajkeverők; ha nem elmélkedsz a valódi természetükön, szenvedni fogsz. Az emberek gyilkolni is képesek a vagyonért, a rangért és a hatalomért. Miért? Mert túl fontosnak tartják ezeket. Kinevezik az embert egy pozícióba és a fejébe száll a dicsőség; mint annak a férfinak, akit kineveztek a falu vezetőjének. A kinevezés után megrészegedett a hatalomtól. Amikor a régi barátai meglátogatták, azt mondta: „Ne gyertek ilyen gyakran, megváltozott a helyzet.”

A Buddha megtanított minket arra, hogy megértsük a vagyon, a rang, a dicséret és a boldogság természetét. Fogadd el ezeket a dolgokat, ahogy jönnek, de hagyd őket, ahogy vannak! Ne engedd, hogy a fejedbe szálljanak! Ha nem érted meg ezeket a dolgokat, a hatalmatok, a gyerekeitek és a rokonaitok megőrjítenek, minden megőrjít. Ha tisztán megértitek ezeket a dolgokat, akkor látjátok, hogy ezek mind mulandó feltételek. Ha ragaszkodsz hozzájuk, beszennyeződsz.

Amikor az emberek megszületnek, egyszerűen csak nama és rupa (név és forma) van, semmi más. Később felcímkézzük őket, „Mr. Jones” „Miss Smith” vagy bármi más névvel. Ez a társadalmi konvenció szerint történik. Később hozzátesszük, hogy „ezredes”, „tábornok” stb. Ha nem értjük meg igazán ezeket a dolgokat, azt gondoljuk, hogy léteznek, és magunkkal hurcoljuk őket. Cipeljük a vagyont, a nevet és a rangot. Ha hatalmad van, te irányítasz... „ Fogd, és végezz vele. Ragadd meg és vesd börtönbe.” A rang hatalmat ad. A ragaszkodás bújik meg a rang szóban. Amint az embereknek rangjuk van, kezdenek parancsolgatni. Jól vagy rosszul, a hangulatuktól függően. Ugyanazokat a régi hibákat követik el, letérve az igaz ösvényről.

Aki megérti a Dhamma-t, nem viselkedik így. A jó és a rossz a világban jelen van, ki tudja, mióta. Ha a vagyonnal és a ranggal találkozol, hagyd, hogy egyszerűen azok legyenek, amik- vagyon és rang, ne engedd, hogy a személyiséged részévé váljanak. Csak a feladataid elvégzéséhez használd ezeket, ne többre! Ne változz meg! Ha meditálunk ezeken a dolgokon, nem számít, hogy mi jön szembe velünk, nem térünk le a helyes útról. Nyugodtak, szilárdak és kitartóak leszünk. Végtére is minden ugyanoda vezet.

A Buddha azt akarta, hogy értsük meg a dolgokat. Nem számít, hogy mi történik veled, a tudat ne adjon hozzá semmit! Például, kineveznek városi tanácsosnak, „Oh, városi tanácsos vagyok, de valójában nem az vagyok.” Egy csoport vezetőjének neveznek ki: „Igen, vezető vagyok, de valójában nem az vagyok.” Bármivé is tesznek: „Igen, én vagyok, de valójában nem az vagyok.” Mik vagyunk valójában? Végül úgyis meghalunk. Nem számít, hogy mit csinálnak belőled, a vége mindig ugyanaz. Mi a véleményed? Ha így látod a dolgokat, szilárd, maradandó és igaz lesz az elkötelezettséged. Semmi sem változott.

Ne hagyd, hogy a dolgok megbolondítsanak. Bármi, ami szembe jön az úton, csak feltétel. Egy ilyen tudatot semmi nem csábít arra, hogy létrehozzon, csapongjon, mohóságra, utálatra és káprázatra csábítson.

Ez a buddhizmus igazi támasza. Nem számít, hogy téged támogatnak (Sangha), vagy te támogatsz másokat, gondold meg. Fejleszd magadban a sila-dhamma-t. Ezzel támogatod a legbiztosabban a buddhizmust. Támogathatod a buddhizmust étel, menedék vagy gyógyszer felajánlásával, de ezek a felajánlások csak a buddhizmus háncsát érik el. Kérlek, ezt ne felejtsd! Egy fának van kérge, háncsa és belseje. Ez a három rész kölcsönösen függ egymástól. A fa belseje függ a kéregtől és a háncstól. A háncs függ a kéregtől és a fa belsejétől. A fa kérge pedig függ a háncstól és a fa belsejétől. Ezért mind együtt léteznek, csakúgy, mint az erkölcsi fegyelem, a koncentráció és a bölcsesség³. Az erkölcsi fegyelem tanítása a helyes beszédet és a helyes cselekedetet alapozza meg. A koncentráció tanítása a tudatot összeszedetté teszi. A bölcsesség tanítása minden feltétel természetének alapos megértése. Tanulmányozd és gyakorold ezt, és tökéletesen megérted a buddhizmust.

Ha nem ismered a dolgokat, akkor a vagyon, a rang és bármi egyéb, amivel kapcsolatba kerülsz, megbolondít. A buddhizmusnak csupán a külső támogatása nem fog véget vetni a veszekedéseknek, a perpatvaroknak, a haragnak és a gyűlöletnek, a késeléseknek és a lövöldözéseknek. Ha azt akarjuk, hogy ezek megszűnjenek, akkor elmélkednünk kell a rang, a dicséret, a boldogság és a szenvedés természetéről. Szemlélődjünk az életünkön, és hozzuk összhangba a tanítással. Elmélkedjünk azon, hogy a világnak minden lény a része. Olyanok vagyunk, mint ők, ők olyanok, mint mi. Boldogok vagy szenvednek, úgy, mint mi. Ugyanolyanok vagyunk. Ha így elmélkedünk, megjelenik a béke és megértés. Ez a buddhizmus alapja.

1Szó szerint: tudás és betekintés (A Négy Nemes Igazságba)

2Az éberség négy alapjának az egyike: test, érzés, a tudat és a dhamma-k.

3Sila, samadhi, panna.