A látszaton túl

Amikor az öt aszkétából álló csoport¹ a Buddha-t elhagyta, a Buddha ezt kedvező fordulatnak tartotta, mert akadálytalanul tudta folytatni a gyakorlást. Amíg együtt éltek, nem volt igazi nyugalom, mert a Buddha felelősséget érzett a többiekért.

Az ötök elhagyták, mert úgy érezték, hogy a Buddha lazított a gyakorlásán, és visszatért az élvezetekhez. Korábban az aszkétikus gyakorlás, és az önsanyargatás volt a célja; kínozta magát az evés, az alvás stb. hiányával, de azután eljutott egy ponthoz, amikor őszintén megvizsgálta mindezt, és meglátta, hogy ezek a gyakorlatok nem működnek. Ez a nézőpontja hibája volt, büszkeségből gyakorolt és ragaszkodott mindenhez. Félrevezették a világi értékek, és összetévesztette az „én”-t a valósággal.

Ha például valaki elhatározza, hogy a dicséret miatt végez aszketikus gyakorlatokat, ezt a fajta gyakorlást a „világ inspirálta”, a hírnév és az elismerés ösztönzi. Az ilyen gyakorlásra való törekvést úgy nevezik, hogy a „világi út összetévesztése a valósággal”.

A gyakorlás másik módja, ha a saját „nézeteinket tévesztjük össze az valósággal”. Csak magadban és a saját gyakorlásodban hiszel, nem számít, hogy mások mit mondanak, ragaszkodsz az elképzeléseidhez. Nem gondolod végig alaposan a gyakorlást. Ezt úgy nevezik, hogy „összekevered magad a valósággal”.

Akár magadat, akár a világot tekinted a valóságnak, az csupán vak ragaszkodás. A Buddha meglátta ezt, és megértette, hogy ne „ragaszkodjon a Dhamma-hoz”, és az igazságáért gyakoroljon. Ezért volt a korábbi gyakorlása eredménytelen, mert nem adta fel a szennyeződéseket.

Átgondolta mindazt a munkát, amit a kezdetektől fogva a gyakorlásba fektetett, az eredmény szempontjából. Mi volt az eredménye az eddigi gyakorlásának? Alaposan megvizsgálta, és látta, hogy nem volt megfelelő; tele volt önhittséggel, és tele volt a világgal. Nem volt Dhamma, nem látta sem az én-nélküliséget (anatta), sem az ürességet, sem az elengedést. Bár volt benne valamiféle elengedés, de ez a fajta elengedés még nem volt teljes elengedés.

A Buddha alaposan megvizsgálta a helyzetet, felismerte, ha el is magyarázza ezeket a dolgokat az öt aszkétának, nem képesek megérteni ezt. Ez nem olyasmi volt, amit könnyen továbbadhatott volna nekik, mert ők még mindig a régi módon látták a dolgokat, és úgy gyakoroltak. A Buddha megértette, hogy akár a halála napjáig is gyakorolhatna, halálra is éheztetheti magát, nem fog semmit elérni, mert az ilyen gyakorlást a világi értékek és a büszkeség motiválja.

Alaposan megvizsgálva látta a helyes gyakorlást, samma-patipada: a tudat az tudat, a test az test. A test az nem azonos a vággyal vagy szennyeződéssel. Még ha a testet el is pusztítod, a szennyeződéseket nem tudnád megsemmisíteni; ugyanis nem a test a forrásuk. Sem a böjtölés, sem a nem-alvás, -bár tönkreteszik a testet, nem tudja megszüntetni a szennyeződéseket. Ám az a hit, hogy az önsanyargatás eloszlatja a szennyeződéseket, mélyen beleégett az öt aszkéta tudatába.

A Buddha ezek után többet evett, és természetes módon gyakorolt. Amikor az öt aszkéta látta a Buddha gyakorlásában a változást, azt gondolták, hogy feladta, és visszatért az érzéki örömökhöz. A Buddha megértette, hogy magasabb szintre lépett, meghaladta a formákat, míg a másik öt úgy látta, hogy a Buddha nézőpontja hibás és visszatért a kényelemhez. Az önsanyargatás mélyen beleivódott az öt aszkéta tudatába, mert a Buddha korábban ezt tanította nekik és így gyakoroltak. Ám most meglátta a hibát. Mivel tisztán látta a hibát, elengedte.

Az öt aszkéta figyelte, hogy mit csinál a Buddha, elhagyták őt, mert úgy érezték, hogy rosszul gyakorol, és ezért nem követték őt. Csakúgy, mint a madarak, mikor elhagyják a fát, ami már nem nyújt megfelelő árnyékot számukra, vagy a halak, amelyek elhagyják azt a vizet, ami túl alacsony, túl koszos vagy nem megfelelő hőmérsékletű a számukra. Így hagyta el az öt aszkéta a Buddha-t.

A Buddha ezentúl a Dhamma-ra koncentrált. Többet evett és természetesebben élt. Hagyta, hogy a tudat egyszerűen tudat, a test egyszerűen test legyen. Nem esett túlzásokba a gyakorlással, épp annyit gyakorolt, hogy lazítson a mohóság, az ellenszenv és a káprázat szorításán. Korábban két szélsőség között ingadozott: kamasukhallikanuyogo – ha boldogság vagy szeretet jelent meg, izgatott lett és ragaszkodott hozzájuk, azonosult velük és nem engedte el őket. Ha valami kellemeset tapasztalt, ragaszkodott hozzá, ha szenvedéssel találkozott, ahhoz kötődött. Ezt a két szélsőséget kamasukhallikanuyogo-nak és attakilamathanuyogo-nak nevezte.

A Buddha eddig beleragadt a feltételekbe. Most már tisztán látta, hogy ez a két út nem a samana (remete) útja. Ragaszkodás a boldogsághoz, ragaszkodás a szenvedéshez: a samana nem ilyen. Ezekhez a dolgokhoz való kötődés nem a helyes út. Ha ezekhez a dolgokhoz ragaszkodsz, beleragadsz az „én” és a világ nézeteibe. Ha e között a két szélsőség között vergődött volna, soha nem értette volna meg a világot olyannak, amilyen. Folyamatosan rohant volna az egyik szélsőségből a másikba. A Buddha azonban a tudatra irányította a figyelmét, és a tudatát képezte.

A természet minden jelensége a támogató feltételek szerint halad; ezzel önmagában nincs semmi gond. Nézzük például a betegséget a testben. A test fájdalmat, betegséget, lázat tapasztal. Ezek természetesen előfordulnak. Az emberek azonban túl sokat aggódnak a testük miatt. A helytelen nézet miatt aggódnak és ragaszkodnak túlságosan a testükhöz; nem képesek elengedni.

Nézzétek meg ezt a termet, ahol ülünk! Felépítettük, és azt mondjuk, hogy a miénk, de gyíkok, patkányok és gekkók jönnek ide, és itt élnek; mi folyton elzavarjuk őket, mert azt gondoljuk, hogy a terem a miénk, nem a patkányoké vagy a gyíkoké.

Ugyanez a helyzet a betegséggel a testben. Úgy tekintünk a testre, mint a saját otthonunkra, mint valamire, ami tényleg hozzánk tartozik. Ha fejfájásunk vagy gyomorfájásunk van, felkavar minket, nem akarjuk a fájdalmat, nem akarjuk a szenvedést. Ez a láb a „mi lábunk”, nem akarjuk, hogy fájjon. Ez a kar a „mi karunk” nem akarjuk, hogy bármi baja legyen. Meg kell gyógyítanunk minden fájdalmat és betegséget, azonnal, minden áron.

Ezen a téren megőrülünk és eltávolodunk a valóságtól. Egyszerű látogatói vagyunk ennek a testnek. Csakúgy, mint ez a terem, ami igazán nem a miénk, egyszerűen csak átmeneti lakók vagyunk, pont úgy, mint a patkányok, a gyíkok és a gekkók, de nem tudjuk, hogy ugyanez a helyzet a testtel is. A Buddha azt tanította, hogy nincs maradandó „én” a testen belül, de mi megpróbáljuk „én”-ként megragadni, mintha valóban lenne „mi” és „ők”. Amikor a test változik, ellenállunk. Nem számít, hányszor mondják ezt el nekünk, nem értjük. Ha ezt így egyenesen mondom, még inkább megzavarodsz. „Ez nem te vagy”, mondom, és ez még inkább tévútra visz, még zavarodottabb leszel, és úgy gyakorolsz, hogy tovább erősítsd az egód.

Tehát a legtöbb ember valójában nem érti az „én”-t. Az érti az „én”-t, aki tudja, hogy „ez nem én vagyok, nem az enyém”. Úgy látja az „én”-t, ahogy az van. Aki a ragaszkodáson keresztül látja az „én”-t, az igazából nem látja. A ragaszkodás megakadályozza az „én” megértését. Nem könnyű úgy felismerni a testet, ahogy az van, mert az upadana mindenhez ragaszkodik.

Ezért azt mondom, hogy világosan, bölcsen kell vizsgálódnunk. Ez azt jelenti, hogy a sankhara-t a valódi természete szerint bölcsen vizsgáljuk meg. A sankhara igazi természetének az ismerete az maga a bölcsesség. Ha nem ismered meg a sankhara igazi természetét, akkor hadilábon állsz vele, mindig ellenállsz neki. Ezért jobb, ha elengedjük a sankhara-t, és nem próbálunk meg szembehelyezkedni vele vagy ellenállni neki. Ám mégis arra igyekszünk rávenni a sankhara-t, hogy teljesítse a kívánságainkat. Mindent megteszünk, hogy megszerezzük a dolgokat vagy legalább jó üzletet kössünk vele. Ha a test megbetegszik, és fájdalom van, nem akarjuk, hogy így legyen, ezért különböző sutta-kat keresünk, amiket kántálhatunk, mint például a Bojjhango, a Dhammacakkappavattana Sutta, az Anattalakkhana Sutta. Nem akarjuk, hogy a testnek fájdalma legyen, meg akarjuk védeni, irányítani akarjuk. Ezek a sutta-k misztikus szertartásokká váltak, így még inkább belegabalyodunk a ragaszkodásba. Azért énekeljük a suttákat sorban, hogy elkerüljük a betegséget, meghosszabbítsuk az életet, és így tovább. A Buddha azért adta nekünk ezeket a tanításokat, hogy tisztán lássunk, de az ilyen kántálással csak az illúzióinkat növeljük. Rupan aniccam, vedana anicca, sanna anicca, sanhara anicca, vinnanam aniccam². Nem azért kántáljuk ezeket a szavakat, hogy növeljük vele az illúzióinkat. Emlékeztetnek minket a test valódi természetére, azért, hogy elengedjük, és feladjuk a vágyakozást.

De mi azért kántálunk, hogy csökkentsük, vagy esetleg inkább növeljük a dolgokat; ha úgy érezzük, hogy valami túl hosszú, igyekszünk lerövidíteni, és fordítva. Próbáljuk rávenni a természetet, hogy alkalmazkodjon a kívánságainkhoz. Ez mind illúzió. Minden ember, aki itt ül a teremben, az illúzió rabja, egytől egyig mindenki. Akik kántálnak, azok megtévesztettek az illúzió által, akik hallgatják, szintén megtévesztettek. Az illúzió mindenkit becsap. Mindannyian azt gondoljátok: „Hogyan kerülhetjük el a szenvedést”? Mikor fogtok gyakorolni?

Amikor a betegség megjelenik, azok, akik ismerik a természetét, nem látnak semmi különöset benne. Ebben a világban a születés magában hordozza a betegség megtapasztalását. Ugyanakkor a Buddha és a Megvilágosodottak, ha megbetegedtek, a betegséget gyógyszerrel kezelték. Számukra ez egyszerűen csak az elemek kijavítása. Nem ragaszkodtak vakon a testhez, a titokzatos szertartásokhoz vagy hasonlókhoz. Helyes szemlélettel kezelték a betegséget, nem illúzióval. „Ha meggyógyulok, akkor meggyógyulok, ha nem, akkor nem”- így látták a dolgokat.

Azt mondják, hogy Thaiföldön manapság virágzik a buddhizmus, de nekem úgy tűnik, olyan mélyre süllyedt, amennyire csak lehet. A Dhamma termek tele vannak érdeklődő fülekkel, de helytelenül hallgatnak. Még a közösség idősebb tagjai is ilyenek; ők is csak illúzióba vezetik egymást.

Aki ezt megérti, tudja, hogy az igazi gyakorlás csaknem teljesen ellentétes azzal, amit a legtöbb ember végez. A két oldal alig érti meg egymást. Ők hogy fognak túllépni a szenvedésen? Azért kántálnak, hogy ráébredjenek az igazságra, de azután megfordulnak, és arra használják a sutta-kat, hogy az illúziójukat növeljék. Hátat fordítanak a helyes ösvénynek. Az egyik keletre megy, a másik nyugatra. Találkoznak valaha is? Még csak nem is közelednek egymás felé.

Ha megvizsgálod, látod, hogy így van ez. A legtöbb ember elveszett. De hogyan mondod meg nekik? Minden rítussá és misztikus szertartássá vált. Kántálnak, de ostobán, nem bölcsen. Tanulnak, de ostobán, nem bölcsen. Megismernek, de ostobán ismernek meg, nem bölcsen. Így végül ostobán élnek, ostobaságokat tudnak. Így van ez. Manapság csak arra tanítják az embereket, hogy ostobák legyenek. Azt mondják, hogy azért tanítják az embereket, hogy okosak legyenek, tudást adnak nekik, de ha a valóság szempontjából vizsgálod meg, látni fogod, hogy félrevezetik az embereket, és a tévedésükbe kapaszkodnak.

A tanítás igazi célja, hogy megértsük az atta-t(én), az ürességet és személyiség nélküliséget. Ez a szubsztancia nélküliség. De az emberek azért jönnek a Dhamma-t tanulmányozni, hogy megerősítsék a saját nézeteiket. Nem akarják tapasztalni a szenvedést és a nehézséget. Azt akarják, hogy minden kényelmes legyen. Lehet, hogy túl akarnak lépni a szenvedésen, de ha van „én”, hogyan tehetnék meg?

Tételezzük fel, hogy azért jöttünk, hogy megszerezzünk egy nagyon drága tárgyat. Abban a percben, mikor a birtokunkba kerül, a tudatunk megváltozik. „Hol tarthatnám ezt? Ha otthagynám valakinél, lehet, hogy ellopná”. Addig aggódunk, amíg nem találunk egy helyet, ahol elrejthetnénk. Mikor változott meg a tudat? Abban a percben változott meg, amikor megszereztük a tárgyat. A szenvedés akkor keletkezett. Nem számít, hogy hol hagyjuk a tárgyat, nem tudunk lazítani, bajban vagyunk. Amikor ülünk, sétálunk vagy fekszünk, folyton aggódunk.

Ez szenvedés. Mikor keletkezett? Akkor keletkezett, amikor tudatosult, hogy szereztünk valamit. Ez az, ahol a szenvedés gyökeredzik. A tárgy megszerzése előtt nem volt szenvedés. Nem keletkezett, mert nem volt olyan tárgyunk, amihez ragaszkodtunk volna.

Ha az „én”-ben gondolkodunk, akkor minden a „enyém”-mé válik. Zavar követi. Miért is? Mindennek az oka, hogy van „én”. Nem hámozzuk le a héjat, ezért nem látjuk a magot. Látni kell, hogy az „én” csak látszat-jelenség. Le kell hámoznod a látszat-formákat, hogy meglásd a lét szívét, ami a transzcendens. Nézz a forma mögé, hogy meglásd a transzcendenst.

Hasonló ez a hántolatlan rizshez. Ehető a hántolatlan rizs? Igen, de először meg kell hántolnod! Szabadítsd meg a héjától és belül megtalálod a magot. Ha nem hántod le a héját, nem fogsz eljutni a gabonáig. Mint a kutya, aki egy halom hántolatlan gabonán alszik. Korgó gyomorral fekszik, és folyton azon gondolkodik: „Honnan szerezhetnék valami ennivalót?” Amikor megéhezik, felkel és elrohan ételt keresni. Bár egy halom étel tetején fekszik, de nem tud róla. Miért? Mert nem látja a rizst. A kutyák nem tudnak hántolatlan rizst enni. Az étel ott van, de a kutya nem tudja megenni.

Lehet, hogy tanulunk, de ha nem gyakorlunk, nem lesz valódi tudásunk. Ugyanolyan tudatlanok vagyunk, mint a kutya, amely a rizshalmon fekszik. Egy halom ételen fekszik, de nem tud róla. Amikor megéhezik, felugrik és elmegy máshova ételért. Milyen nagy kár, ugye? Ott van a rizs, de mi az, ami rejti? A héj rejti el a gabonát, így a kutya nem tudja megenni. Ugyanez a helyzet a transzcendenssel. Mi rejti el? A látszatok rejtik el a transzcendenst, ez készteti az embereket arra, hogy üljenek egy halom rizsen, és ne tudják megenni azt. Képtelenek gyakorolni, képtelenek meglátni a transzcendenst. Így egyszerűen beleragadnak a látszatok világába, újra és újra. Ha beleragadsz a látszat-világba, szenvedést fogsz felhalmozni. Szorongat a létesülés, a születés, az öregedés, a betegség és a halál.

Tehát ez az, ami akadályozza az embereket, itt akadnak el. Azok, akik úgy tanulmányozzák a Dhamma-t, hogy nem jutnak el a valódi jelentéséig, olyanok, mint a kutya a hántolatlan rizshalmon, aki nem tud a rizsről. Talán éhen pusztul, mégsem látja az ételt. Egy kutya nem tudja megenni a hántolatlan rizst, nem is tudja, hogy étel van ott. Hosszú idő után, étel nélkül elpusztul a rizs-halom tetején. Az emberek is ilyenek. Nem számít, hogy mennyit tanulmányozzuk a Buddha Dhamma-t, nem fogjuk érteni, ha nem gyakorlunk.

Ne gondoljátok, hogy sok tanulással és sok tudással megismerhetitek a Buddha Dhamma-t. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy már mindent láttál és hallottál, mert van szemed és füled. Talán látsz valamit, de nem látsz mindent. Látsz, de csak külső szemmel, nem belső szemmel. Hallasz, de csak külső füllel, nem belső füllel.

Ha a látszat-világ mögé nézel, a transzcendens megnyilvánul, eléred az igazságot, és világosan fogsz látni. Túllépsz a látszatok világán és a ragaszkodáson.

Ez olyan, mint az édes gyümölcs; hiába tudjuk, hogy a gyümölcs édes, meg kell kóstolnunk, hogy tudjuk, milyen az íze. A gyümölcs, ha senki sem kóstolta meg, akkor is édes. De ezt senki sem tudja. A Buddha Dhamma-ja is pont ilyen. Ez az igazság akkor is, ha nem igaz azoknak, akik nem ismerik fel. Nem számít, hogy milyen kiváló és remek, értéktelen számukra.

Miért ragadnak bele az emberek a szenvedésbe? Ki akar ebben a világban szenvedést okozni magának? Természetesen senki. Senki nem akar szenvedni, az emberek mégis folyamatosan megteremtik a szenvedés okait, úgy, mintha direkt keresnék a szenvedést. A szívük mélyén keresik a boldogságot, és nem akarnak szenvedni. Akkor miért van, hogy a tudatunk annyi szenvedést hoz létre? Már nézni is túl sok ezt a szenvedést. Nem szeretünk szenvedni, de akkor miért okozunk szenvedést magunknak? Ezt könnyű megérteni: nem ismerjük a szenvedést és a szenvedés végét. Ezért viselkednek az emberek úgy, ahogy. Hogy lehetne az, hogy ne szenvedjenek, amikor folyamatosan így viselkednek?

Ezeknél az embereknél miccha-ditthi¹ van, de nem tudják, mi az a miccha-ditthi. Bármi, amit mondunk vagy cselekszünk, és szenvedést okoz, az a helytelen nézetből fakad. Ha nem lenne helytelen nézet, akkor semmi sem okozna szenvedést. Nem ragaszkodnánk sem a szenvedéshez, sem a boldogsághoz és semmilyen feltételhez. Hagynánk a dolgokat a maguk természetes módján változni, mint a hömpölygő folyó áramlása. Nem kell gátat vetni neki, hagynunk kell a természetes útján folyni.

A Dhamma áramlása is ilyen, de a tudatlan elme megpróbál ellenállni neki a helytelen nézettel. A szenvedés oka a helytelen nézet, de az emberek nem értik ezt. Ezt érdemes megvizsgálni. Bármikor, amikor helytelen elképzelésünk van valamiről, szenvedést fogunk tapasztalni. Ha nem tapasztaljuk meg most, akkor később fog megjelenni.

Az emberek itt tévednek. Mi akadályozza őket? A látszatok világa akadályozza a transzcendenst. A látszat-világ meggátolja az embereket abban, hogy a dolgokat világosan megértsék. Vizsgálódnak és gyakorolnak, de tudatlanul gyakorolnak, mint az, aki elvesztette a tájékozódó képességét. Nyugatra indul, de azt hiszi, hogy keletre megy, vagy északra megy, de azt hiszi, hogy délre tart. Az emberek így tévelyegnek. Az ilyen gyakorlás a gyakorlás legalja, valójában katasztrófa. Azért katasztrófa, mert az emberek megfordulnak, és az ellenkező irányba mennek, - az igazi Dhamma gyakorlásának céljától nagyon messzire kerülnek.

Ez a helyzet szenvedést okoz, sokan mégis azt gondolják, ha memorizálnak és ezt vagy azt megtanulnak, az a szenvedés megszűnéséhez fog vezetni. Csakúgy, mint az az ember, aki nagyon sok dolgot akar összegyűjteni. Megpróbál minél többet felhalmozni, azt gondolván, hogy ha eleget szerez, akkor enyhül a szenvedése. Így gondolkodnak az emberek, de a gondolkodásuk eltéríti őket az igaz ösvényről, mint amikor az egyik ember északra megy, egy másik pedig délre, és azt hiszik, hogy ugyanazon az úton haladnak.

A legtöbb ember még mindig beleragad a szenvedésbe, a samsara-ba vándorolnak; azért, mert így gondolkodnak. Ha betegséget vagy fájdalmat tapasztalnak, azon tűnődnek, hogy hogyan tudnának megszabadulni tőle. Azt akarják, hogy minél hamarabb vége legyen, minden áron meg akarnak gyógyulni. Nem értik, hogy ez a sankhara természetes létezési módja. Senki sem gondolkodik így. A test megváltozik, de az emberek ezt nem tudják elviselni, nem fogadják el; mindenáron meg akarnak szabadulni a változástól, és a betegségtől. A végén úgyis veszítenek, a valóságot nem tudják legyőzni. Minden összeomlik. Ez az, amit nem akarnak megérteni, és folyamatosan erősítik a téves nézeteiket.

A Dhamma gyakorlása a legcsodálatosabb dolog. Miért fejlesztette ki a Buddha az összes Tökéletességet? Azért, hogy képessé tegyen másokat, hogy megértsék a Dhamma-t, megismerjék és gyakorolják a Dhamma-t és a Dhamma-vá váljanak. Tehát, hogy tudjanak elengedni, és megszabaduljanak a terheiktől.

„Ne ragaszkodj a dolgokhoz!” Másképpen: „Tartsd meg, de ne kapaszkodj erősen”! Ez szintén helyes. Ha látunk valamit, felvesszük: „Oh, ez az”, azután letesszük. Utána meglátunk valami mást, felvesszük és tartjuk, de nem erősen. Annyi ideig tartjuk, hogy megvizsgáljuk és megismerjük, és azután elengedjük. Ha elengedés nélkül tartod, ha anélkül cipeled, hogy letennéd a terhet, akkor nehézzé válik. Ha felemelsz valamit, és viszed egy ideig, amikor nehéz lesz, tedd le, és megszabadulsz tőle! Ne okozz szenvedést magadnak!

Ismernünk kell a szenvedés okát. Ha ismerjük a szenvedés okát, a szenvedés nem tud megjelenni. Akár a boldogság, akár a szenvedés megjelenéséhez szükség van az atta-ra, az „én”re. Lennie kell „én”-nek és „enyém”-nek, meg kell jelenniük. Ha ezek eltűnnek, a tudat túljut, és eltávolítja a formákat, az élvezetet, az ellenszenvet és a ragaszkodást. Csakúgy, mint amikor elveszítünk valamit, ami számunkra értékes, és amikor megtaláljuk, az aggodalmunk eltűnik.

Még mielőtt meglátjuk ezt a tárgyat, az aggodalmunk már akkor eltűnhet. Először azt gondoljuk, hogy elveszett és szenvedünk miatta, de egyszer csak eszünkbe jut: „Oh, megvan! Odatettem, most már emlékszem.” Amint emlékszünk erre, meglátjuk az igazságot, még akkor is, ha még nem látjuk a tárgyat, boldogok vagyunk. Ezt nevezik „belső látásnak”, a tudat szemével való látásnak, nem a külső szemmel való látásnak. Ha a tudat szemével látunk, még akkor is, ha nem pillantottuk meg a tárgyat, már megkönnyebbültünk.

Hasonlóan, amikor gyakorolunk, és megértjük a Dhamma-t, akkor minden problémát megoldunk. Teljesen eltűnik, letesszük a terhet, és megszabadulunk.

A Buddha azt akarta tőlünk, hogy kapcsolódjunk a Dhamma-hoz, de az emberek csak a szavakhoz, a könyvekhez és a szentiratokhoz kapcsolódnak. Ez a Dhamma elméletéhez kapcsolódás, nem a lényegéhez, ahogy azt a nagy tanítónk tanította. Hogy mondhatják azt az emberek, hogy jól és helyesen gyakorolnak? Messze vannak ettől.

A Buddha-t lokhavidu-ként ismerték; az, aki tisztán ismeri a világot. Éppen most jól látjuk a világot, de nem tisztán. Minél jobban megismerjük, a világ annál sötétebb hellyé válik, mert a tudásunk homályos, ami nem tiszta tudás. Ez így hibás. Ezt a „homályon keresztüli megismerésnek”, hívják, amelyből hiányzik a fény és a ragyogás.

Az emberek itt leragadnak, de ez egyáltalán nem mellékes. Ez fontos. A legtöbb ember csak jót és boldogságot akar, de nem tudják, hogy mi vezet a jósághoz és a boldogsághoz. Bármi is lehet ez, ha nem láttuk a kárát, nem adjuk fel. Bármennyire is rossz, nem tudjuk feladni, ha nem láttuk meg a káros hatását. Ha azonban nincs kétségünk valaminek a káros hatásáról, akkor azt el tudjuk engedni. Amint látjuk valaminek a káros hatását, és annak feladásának előnyeit, azonnal megváltozunk.

Miért nem értjük meg ezt, miért nem tudunk még mindig elengedni? Azért, mert még nem látjuk tisztán a kárt, mert a tudatunk hibásan gondolkodik, ez a homály. Ezért nem tudunk elengedni. Ha olyan tisztán ismernénk, mint a Buddha vagy az arahantok, akkor biztosan elengednénk, és a problémáink teljesen megoldódnának, minden nehézség eltűnne.

Amikor a füled hangokat hall, hagyd, hogy tegye a dolgát. Amikor a szemed megfelelően funkcionál, hagyd, hogy tegye a dolgát. Amikor az orrod szagokat érez, akkor hagyd, hogy tegye a dolgát. Amikor a tested érzékeket tapasztal, akkor a természetes funkcióját teljesíti. Hol merülnek fel a problémák? Nincsenek problémák.

Hasonlóan azokhoz a dolgokhoz, amik a látszat-világhoz tartoznak, hagyd őket látszatként, és ismerd fel azt, ami azon túl van. Egyszerűen legyél az, „aki tudja”, ismerd meg ragaszkodás nélkül, ismerd meg, és engedd el a dolgokat, hogy a maguk természetes útján haladjanak. Minden dolog olyan, amilyen.

Minden tulajdonunk igazán a mi tulajdonunk? Az apánk, az anyánk vagy a rokonaink tulajdona? Valójában senki sem birtokol semmit. Ezért a Buddha azt mondta, hogy hagyd a dolgokat, engedd el őket! Lásd őket világosan! Ismerd meg őket, de ne fogd erősen! Használd fel a dolgokat hasznosan, és ne ártalmas módon: ne úgy, hogy ragaszkodsz hozzá, mert ekkor merül fel a szenvedés.

A Dhamma megismeréséhez tudnod kell ezt! Olyan módon megismerni, amely meghaladja a szenvedést. Ez a fajta tudás, ami fontos. Annak a tudása, hogy hogyan készíts dolgokat, hogy hogyan használj eszközöket, a különböző tudományok ismerete a világban stb, minden tudás fontos. De nem ez a legmagasabb rendű tudás. A Dhamma-t úgy kell megismerni, ahogy azt korábban elmagyaráztam. Nincs szükséged rengeteg ismeretre, ennyi elég egy Dhamma gyakorlónak, ismerd meg, és engedd el!

Nem kell meghalnod ahhoz, hogy túllépj a szenvedésen, tudod? Meghaladod a szenvedést még ebben az életben, mert tudod, hogyan oldd meg a problémákat. Ismerd meg a látszat-világot és ismerd meg azt, ami azon túl van! Tedd meg ebben az életben, amíg itt gyakorolsz! Sehol máshol nem fogod megtalálni ezt. Ne ragaszkodj a dolgokhoz. Fogd meg, de ne ragaszkodj!

Lehet, hogy csodálkozol: „Miért mondja folyton ezt az Ajahn?” Hogy tudnék máskülönben tanítani, hogy tudnék máskülönben bármit is mondani, mikor az igazság az, amit mondtam? És még akkor is, ha ez az igazság, ne ragaszkodj hozzá. Ha vakon ragaszkodsz hozzá, hazugsággá válik. Mint egy kutya, melynek megragadod a lábát. Ha nem engeded el, a kutya megfordul, és megharap. Csak próbáld ki! Minden állat így viselkedik. Ha nem engeded el, nincs más választása, mint a harapás. A látszat-világ is ilyen. A konvenciók szerint élünk. A kényelmünket szolgálják ebben az életben, de ezek nem olyan dolgok, amikhez annyira kellene ragaszkodnunk, hogy szenvedést okozzanak nekünk. Csak hagyd, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak.

Bármikor, amikor azt érezzük, hogy biztosan igazunk van, és visszautasítjuk, hogy bármi vagy bárki más számára nyitottá váljunk, akkor tévedünk. Ez helytelen nézetté válik. Amikor szenvedés keletkezik, az honnan jön? Az ok a helytelen nézet, a helytelen nézet gyümölcse a szenvedés. Ha helyes nézet lenne, nem okozna szenvedést.

Tehát azt mondom: „Lépj hátra, ne ragaszkodj dolgokhoz!” A „jó”, ez is csak egy feltétel. Engedd el! A „rossz” egy másik feltétel. Csak hagyd, hogy az legyen, ami! Ha úgy érzed, hogy igazad van, és mások nem értenek egyet, ne vitatkozz, csak engedd el! Ez a helyes út.

Általában nem ez történik. Az emberek többnyire nem adják be a derekukat. Néhány ember, még a Dhamma gyakorlók is, akik nem ismerik magukat, gyakran mondanak ostobaságot, mégis azt hiszik, hogy bölcsek. Lehet, hogy nagy ostobaságot mondanak, mégse tudnak hallgatni, azt gondolván, hogy okosabbak másoknál. Egyszerűen a saját butaságukat reklámozzák.

Ezért a bölcs azt mondja: „Bármilyen beszédről legyen is szó, ha az figyelmen kívül hagyja az aniccam-t, akkor az nem egy bölcs ember beszéde, hanem egy bolond beszéde; megtévesztő beszéd. Olyan ember beszéde, aki nem tudja, hogy honnan jön a szenvedés.

Például tételezzük fel, elhatározod, hogy holnap Bangkonkba mész, és valaki megkérdezi: „Holnap Bangkonkba mész?” „Remélem, hogy Bangkonkba megyek. Ha nem lesz akadálya, valószínűleg elmegyek.” Ezt nevezzük tudatos Dhamma beszédnek, tudatos aniccam beszédnek, figyelembe véve a valóságot, a mulandóságot és a világ bizonytalan természetét. Nem mondod azt: „Igen, biztos, hogy Bangkonkba megyek holnap.” Ha úgy alakul, hogy nem mész, mit fogsz tenni? Minden embernek, akiknek azt mondtad, hogy mész, elújságolod, hogy mégsem mész? Csak csacskaságokat beszélnél.

Még sokkal inkább így van a Dhamma gyakorlásban. Egyre finomabbá válik. De ha nem érted ezt, lehet, hogy azt gondolod, helyesen beszélsz akkor is, ha nem igaz, és minden egyes szóval messzebb kerülsz a dolgok valódi természetétől. Még akkor is, ha azt gondolod, hogy az igazat mondod. Egyszerűen bármi, amit mondunk vagy csinálunk, és ha a szenvedés megjelenéséhez vezet, micca-ditthi-ként kell látni. Ez illúzió és ostobaság.

A legtöbb gyakorló nem így gondolkodik. Bármi is kellemes számukra, azt gondolják, hogy igaz, és hisznek magukban. Például lehet, hogy kapnak egy tárgyat, rangot vagy dicsérő szavakat, azt gondolják, hogy ez jó. Úgy fogják fel, mint valami állandó feltételt. Tehát büszkék és önhittek, és nem gondolják meg: „Ki vagyok én? Hol van ez az úgynevezett jóság? Honnan ered? Másoknak is vannak ilyen dolgaik?”

A Buddha azt tanította, hogy viselkedjünk normálisan. Ha nem mélyedünk el, nem rágjuk át és nem vizsgáljuk meg a lényeget, akkor elsüllyedünk magunkba. Ez azt jelenti, hogy ezek a feltételek még mindig mélyen a tudatunkban vannak, még mindig a vagyon, a rang és dicséret rabjai vagyunk. Tehát valaki mássá válunk miattuk. Azt gondoljuk, jobbak vagyunk, mint előtte, különlegesek vagyunk, és ebből sokféle zavar jelenik meg.

Nincs semmi, ami az emberi léthez fogható. Bármik is legyünk, ez csak a látszat-világ valósága. Ha eltüntetjük a formát és csak a transzcendenst látjuk, megértjük, hogy nincs ott semmi; csak az egyetemes tulajdonságok: Születés és a megszűnés a végén. Ez minden, ami van. Ha megértjük, hogy minden dolog ilyen, nem keletkeznek problémák. Ha ezt megértjük, békések és elégedettek leszünk.

A baj akkor keletkezik, ha úgy gondolkodunk, mint a Buddha öt aszkéta tanítványa. Követték a tanítójuk útmutatását, de amikor megváltoztatta a gyakorlását, nem értették, hogy mire gondol, és mit ismert fel. Úgy gondolták, hogy a Buddha feladta a gyakorlást, és visszatért az élvezetekhez.

Ha ebben a helyzetben lennénk, valószínűleg ugyanígy gondolkodnánk, és nem tudnánk megváltozni. Ragaszkodnánk a régi módszerhez, miközben alacsonyabb szinten gondolkodnánk, mégis azt hinnénk, hogy ez a magasabb szint. Látnánk a Buddha-t, és azt gondolnánk, hogy feladta a gyakorlást, és elmerült az élvezetekben. Csakúgy, mint az öt aszkéta, aki azon gondolkodott, hogy hány évet gyakoroltak már, és még mindig tévúton járnak, és még nem világosodtak meg.

Tehát azt mondom, hogy gyakorolj, és vizsgáld meg a gyakorlásod eredményét is. Különösen azt vizsgáld meg, amikor nem akarod folytatni, mert megakadsz. Ahol nincs megakadás, ott nincs probléma, a dolgok áramlanak. Létrehozol egy „én”-t, és a dolgok megszilárdulnak, ragaszkodni kezdesz. Nincs adás, nincs befogadás.

A legtöbb szerzetes és gyakorló ilyen. A múltban beleragadtak a gyakorlásba, még most is ugyanazt csinálják. Úgy gondolják, hogy igazuk van, és nem tévedhetnek, de a helytelenség a helyességben rejtőzik, még akkor is, ha legtöbbször nem tudnak róla.

Hogy is van ez? „ez így van”... de ha valaki más azt mondja, hogy nem helyes, nem adod fel, és vitatkozol. Mi ez? Ditthi-mana. A Ditthi a nézetet jelenti, a mana a nézetekhez való ragaszkodás. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy mi a helyes, és visszautasítjuk azt, hogy engedményeket tegyünk, az helytelen. Ha valamihez erősen ragaszkodunk, az az „én” keletkezéséhez vezet, nincs elengedés.

Ez az a pont, amelynek a megértése nagyon sok problémát okoz az embereknek, kivéve azokat a Dhamma gyakorlókat, akik tisztában vannak azzal, hogy ez a pont nagyon fontos. Belátják ezt. Ha az „én” a tanítás során merül fel, akkor a ragaszkodás felül akar kerekedni. Talán hezitál az ember egy ideig, egy-két napig, három- négy hónapig vagy egy-két évig. Ez a lassú módszer. A gyorsak azonnal reagálnak, csak elengedik. Ha ragaszkodás merül fel, azonnal elengedik, arra kényszerítik a tudatot, hogy azonnal engedjen el.

Látnod kell, hogy ez a két folyamat hogyan működik. Itt van a ragaszkodás. Most ki az, aki ellenáll ennek a ragaszkodásnak? Bármikor, amikor valamilyen mentális ingert tapasztalsz, figyeld meg, hogyan működik ez a két funkció. Ott a ragaszkodás, és ott van valaki, aki ellenáll a ragaszkodásnak. Csak figyeld meg ezt a két dolgot. Talán sokáig ragaszkodsz, mielőtt elengeded a dolgokat.

Így elmélkedsz és folyamatosan gyakorolsz, amíg a ragaszkodás egyre halványabb lesz, egyre kisebb és kisebb. A helyes szemlélet növekszik, míg a helytelen szemlélet csökken. A ragaszkodás csökken, a nem-ragaszkodás megjelenik. Ez a helyes út mindenki számára. Ezért azt mondom, hogy szemlélődj ezen a ponton. Tanuld meg a jelen pillanatban megoldani a problémákat.

1A pancavaggiya, avagy az ötök csoportja követte a bodhisatta-t, a leendő Buddha-t, amikor kifejlesztette az aszketikus gyakorlást, de amikor feladta az asszketikus gyakorlást a középút gyakorlása miatt, elhagyták őt.

2A forma mulandó, az érzés mulandó, az érzékelés mulandó, az akarat mulandó, a tudat mulandó.

1Helytelen nézet

10