A középúton

A Buddhizmus tanítása a gonosz elengedéséről és a jó gyakorlásáról szól. Majd miután elengedtük a gonoszt és megalapoztuk a jót, mind a kettőt el kell engedni. Már eleget hallottunk az üdvös és nem üdvös állapotokról, hogy valamit megértsünk belőlük, én a Közép Útról szeretnék beszélni, ami meghaladja mindkét állapotot.

A Buddha minden tanításának és Dhamma beszédének egy célja van – megmutatni a szenvedésből kivezető utat azoknak, akik még nem szabadultak a körforgásból. A tanítások célja a megfelelő megértés, ha nem értjük helyesen, nem érjük el a békét.

Amikor az összes Buddha megvilágosodott, az első tanításukban rámutattak a két szélsőségre – az örömben és a fájdalomban való elmerülésre. Ez a két fajta elragadtatás az egymással szemben lévő két pólus, amelyek között szükségszerűen ingadoznak azok, akik a világi örömök élvezetében elmerülnek, és ezért soha nem érik el a békét. Ezek azok az ösvények, amelyek a Samsara-ban keringenek.

A Megvilágosodott megfigyelte, hogy minden lény ebben a két végletben ragad meg, és sohasem látják a Dhamma középútját. Rámutatott mindkét jelenség hátrányára, mert mindig ragaszkodunk, mindig sóvárgunk, ezért a két véglet között ingadozunk. A Buddha kijelentette, hogy ez a két út mérgező, nem a meditáció útja, nem a békéhez vezető út. Ezek az utak az örömben és a fájdalomban való elmerülés módozatai.

Ha belülről, pillanatról pillanatra vizsgálod, látni fogod, hogy ez a harag, a bánat és a feszültség útja. Itt csak nehézség és szorongás van. Ha túlléptél az élvezetekben való elmerülésen, az azt jelenti, hogy túlléptél a boldogságon. A boldogság és a boldogtalanság nem békés állapotok. A Buddha azt tanította, hogy engedd el mindkettőt. Ez a Jó gyakorlás. Ez a középút.

A középút nem a testre és a beszédre vonatkozik, hanem a tudatra utal. Amikor egy gondolat, ami nekünk nem tetszik, megjelenik és hatással van az elmére, az zavart okoz. Amikor a tudat zavarodott és felkavarodik, az nem jó út. Amikor egy olyan gondolat keletkezik, ami nekünk tetszik, az elme elmerül az élvezetekben – ez sem helyes út.

Mi, emberek nem akarunk szenvedést, boldogságot akarunk. De valójában a boldogság is csak a szenvedés egy kifinomult formája, a szenvedés maga a durva forma. Egy kígyóhoz lehet hasonlítani; a kígyó feje a boldogtalanság, a kígyó farka a boldogság. A kígyó feje az igazán veszélyes, méregfogai vannak, ha hozzáérsz a kígyóhoz, rögtön megmar. De nem csak a fej fontos, ha a farkánál fogva tartod a kígyót, megfordul és megmar, mert mind a fej, mind a farok hozzátartozik.

Ugyanúgy, mindkettő a boldogság és a boldogtalanság, vagy az öröm és a bánat ugyanazon szülőtől származik – az akarástól. Így mikor boldog vagy, az elme nem békés. Tényleg nem az. Például, ha megkapjuk azokat a dolgokat, amiket szeretnénk, vagyont, tekintélyt, dicséretet vagy boldogságot, elégedettek leszünk ezeknek eredményeképpen, de az elme még mindig nyugtalan, mert félünk, hogy elveszítjük azokat. Ez a mély félelem nem békés állapot, majd később tényleg elveszítjük azt a dolgot, azután tényleg szenvedünk.

Így ha nem vagy elővigyázatos, sőt, még ha boldog is vagy, a szenvedés küszöbén állsz. Ez hasonló ahhoz, mint amikor megragadod egy kígyó farkát és nem engeded el, meg fog marni. Akár a kígyó farka vagy a feje, akár egészséges vagy egészségtelen állapot, ezek csak a létkerék, a végtelen változó jellemzői.

Buddha megalapozta az erkölcs, az összpontosítás és a bölcsesség útját, a megvilágosodáshoz vezető utat. De igazság szerint nem ez a Buddhizmus lényege, ez csupán az ösvény. Buddha magga-nak nevezte, ami ösvényt jelent. A Buddhizmus lényege a béke és a béke abból adódik, abból emelkedik ki, hogy ismerjük a dolgok valódi természetét. Ha alaposan megvizsgáljuk, akkor látjuk, hogy a béke se nem boldogság, se nem boldogtalanság. Egyik sem az igazság. A Buddha arra tanított minket, hogy ismerjük meg és vizsgáljuk meg az emberi tudatot, ez olyan valami, amit csak a működése révén ismerhetünk meg. Az eredeti tudatot nem lehet megnézni és nincs benne semmi, ami megismerhető, természetes állapotában rendületlen és mozdulatlan. A boldogság megjelenésekor nem történik más, minthogy az elme elveszik a mentális benyomásokban; mozgásba jön. Mikor a tudat ilyen módon mozog, ragaszkodás jön létre. A Buddha lefektette a gyakorlás alapjait, de mi még nem gyakoroltunk, vagy ha igen, akkor csak szóban. A tudatunk és a beszédünk még nincs összhangban, csak az üres fecsegésben merülünk el. De a buddhizmus alapja nem valami olyasmi, amiről beszélgetünk, vagy amivel kapcsolatban találgatunk. A buddhizmus valódi, a valóság igazságának teljes ismerete, ha valaki ismeri ezt az igazságot, nincs szüksége tanításra, ha valaki nem ismeri ezt az igazságot, még ha hallja is a tanítást, igazából nem érti.

Ezért mondta a Buddha, „a megvilágosodott, csak megmutatja az utat”, nem gyakorolhat helyetted, mert az igazságot nem lehet szavakba foglalni vagy odaajándékozni.

Minden tanítás csupán hasonlat vagy összehasonlítás, ami a valóság meglátásának az eszköze. Ha nem ismerjük fel az igazságot, akkor szenvednünk kell, pl. általában a testre való utalásként használjuk a sankhara kifejezést. Bárki mondhatja ezt, de valójában csak azért vannak problémáink, mert nem ismerjük a sankhara igazságát és ragaszkodunk hozzá. Mivel nem ismerjük a test igazságát, ezért szenvedünk.

Itt van egy példa: tegyük fel, egy reggel, amikor munkába mész, egy ember rád kiált és sérteget az utcán. Ahogy meghallod ezt, az elméd állapota megváltozik, már nem érzed jól magad, haragot és megbántottságot érzel. Ez az ember körülötted lebzsel, és éjjel- nappal sérteget téged, s valahányszor, mikor a sértést hallod, mérges leszel, sőt mikor hazaérsz, akkor is mérges vagy, mert bosszúsnak érzed magad és elégtételt akarsz venni.

Néhány nappal később egy másik ember jön a házadhoz és bekiált: „Hé! Az a férfi, aki szavakkal bántalmazott téged, egy bolond, egy őrült. Már évek óta mindenkit ugyanúgy sérteget mint téged, de senki nem figyel arra, amit mond”. Ahogy ezt hallod, rögtön megkönnyebbülsz, a düh és a fájdalom, ami felgyülemlett benned, teljesen eltűnik. Miért?

Mert most már ismered az igazságot, előtte nem ismerted és azt gondoltad, hogy a férfi normális és ezért haragudtál rá. Ez a gondolat szenvedést okozott neked. Amint rájöttél az igazságra, minden megváltozott. „ Oh, bolond! Ez mindent megmagyaráz”! Mikor megérted ezt, jobban érzed magad, mert rájöttél. Felismered az igazságot, aztán elengeded. Ha nem ismered az igazságot, akkor ragaszkodsz. Mikor azt gondoltad, hogy a téged sértegető férfi normális, meg tudtad volna ölni őt, de miután rájöttél, hogy bolond, sokkal jobban érezted magad. Ez az igazság ismerete.

Annak, aki érti a Dhamma-t, hasonló tapasztalata van. A ragaszkodás, az ellenszenv és az illúzió eltűnik. Ameddig nem ismerjük ezeket a jelenségeket, azt gondoljuk: „Mit tehetek? Olyan sok kapzsiság és ellenszenv van bennem”. Ez nem tiszta tudás. Ez ugyanaz, mint mikor a bolondot épelméjűnek tartottad, mikor rájöttél, hogy teljesen bolond, megkönnyebbültél. Senki nem tudná megmutatni ezt neked, csak akkor, mikor az tudat meglátja önmagát, akkor tud a gyökereitől megszabadulni és akkor képes elengedni a ragaszkodást.

Ez ugyanúgy van a testtel is, amit mi sankhara- nak nevezünk. Habár a Buddha már elmagyarázta azt, hogy a test nem igazi szubsztancia és nincs igazi léte, nem értünk egyet ezzel és makacsul ragaszkodunk hozzá. Ha a test tudna beszélni velünk, egész nap beszélne hozzánk. „Tudod, hogy nem vagyok a tulajdonod, ”. Tulajdonképpen mindig beszél hozzánk, de a Dhamma nyelvén beszél, amit mi képtelenek vagyunk megérteni.

Például az érzékszervek, a szem, a fül, az orr, a nyelv és a test folyamatosan változik, de még soha nem észleltem azt, hogy engedélyt kért volna tőlünk erre. Mikor fáj a fejünk vagy fáj a hasunk, szervezetünk soha nem kér engedélyt előzetesen, csak halad a természetes úton. Ez azt mutatja, hogy a test nem engedi meg senkinek, hogy a tulajdona legyen, nincs tulajdonosa. A Buddha úgy írta ezt le mint az összetevők üressége.

Nem értjük a Dhamma-t és így nem értjük a sanhara-t, magunkhoz vagy másokhoz tartozónak gondoljuk őket, ami ragaszkodáshoz vezet. Amikor ragaszkodás keletkezik, valamivé válás keletkezik. Ha a valamivé válás felmerül, akkor van születés. Ha van születés, akkor van öregkor és halál – a szenvedés teljes egészében megjelenik.

Ez a Paticca- samuppada (Függő keletkezés). Azt mondhatjuk, hogy a tudatlanság szándékos tevékenységet eredményez, tudatosságot idéz elő és így tovább. Ezek a dolgok egyszerűen események az tudatban. Amikor kapcsolatba lépünk valamivel, amit nem szeretünk, ha nincs éberség, tudatlanság van, a szenvedés azonnal felmerül. De az elme olyan gyorsan áthalad ezeken a változásokon, hogy nem tudunk lépést tartani velük. Ugyanaz, mint mikor leesel egy fáról, mielőtt megtudnád, „puffanás” - a földre zuhantál. Tulajdonképpen sok ágon és gallyon haladsz keresztül, de nem tudod megszámolni őket, és nem emlékszel azokra, amiket elhagytál, csak leesel és puffansz.

A Paticca- samuppada is ugyanez. Ha felosztjuk, ahogy ez az írásokban van, azt mondjuk, hogy a nemtudásból keletkeznek a késztetések. A késztetésekből keletkezik a tudatosság. A tudatosságból keletkezik az elme és az anyag. Az elméből és az anyagból keletkezik a hat érzéki alap. A hat érzéki alapból keletkezik az érzékelés. Az érzékelésből keletkezik az érzés. Az érzésből keletkezik szomj. A szomjból keletkezik a ragaszkodás. A ragaszkodásból keletkezik a létesülés. A létesülésből keletkezik a születés. A születésből keletkezik az öregség, a betegség és a halál, és a bánat minden formája. Valójában, amikor kapcsolatba kerülsz valamivel, amit nem szeretsz, azonnal szenvedés van. Ez a szenvedés érzése tulajdonképpen a Paticca- samuppada egész láncolatának az eredménye. Ezért buzdította a Buddha a tanítványait, hogy teljes mértékben ismerjék meg a saját tudatukat.

Mikor az emberek világra jönnek, nincs nevük – ahogy megszületnek, elnevezzük őket. Ez a szokás. Nevet adunk az embereknek – a kényelem kedvéért, hogy szólíthassuk egymást. Az írások is ilyenek, mindent elkülönítünk, címkézünk, hogy a valóság tanulmányozását könnyebbé tegyük. Hasonlóan, minden dolog, egyszerűen sankhara. Az összetett dolgoknak ez az igazi természete. A Buddha azt mondta, ezek nem állandóak, nem kielégítőek és önvaló nélküliek. Nem értjük meg ezt teljes egészében, a megértésünk nem tiszta, ezért helytelen a látásmódunk. Ez a helytelen látásmód az, hogy a sankhara mi magunk vagyunk, mi vagyunk a sankhara, vagy a boldogság és a boldogtalanság mi magunk vagyunk, mi vagyunk a boldogság és a boldogtalanság. Ha így nézzük a dolgokat, az nem a dolgok természetének a teljes, világos tudása. Az igazság az, hogy nem tudjuk kikényszeríteni, hogy minden dolog kövesse a vágyunkat. Ezek természetes módon haladnak előre.

Itt van egy egyszerű hasonlat: tegyük fel, egy autópálya közepén ülsz, ami tele van autóval és teherautóval, nem lehetsz mérges az autókra, nem kiabálhatsz rájuk, „Ne hajts erre, ne hajts erre ”! Ez egy autópálya, nem mondhatod ezt nekik. Így tehát mit tehetsz? Lejössz az útról. Az út az, ahol az autók mennek, ha nem akarod az autókat, akkor szenvedsz.

Ugyanez van a sankhara- val, azt mondjuk, hogy zavarnak minket, amikor meditálunk és egy hangot hallunk. Azt gondoljuk - „Oh, ez a hang zavar engem. Ha úgy gondoljuk, hogy a hang zavar minket, akkor szenvedni fogunk. Ha megvizsgáljuk egy kicsit jobban, látni fogjuk, hogy mi vagyunk azok, akik kimennek és zavarják a hangot. A hang egyszerűen egy hang, ha megértjük, hogy nem több annál, akkor hagyjuk, hogy az legyen, megértjük, hogy a hang egy dolog és mi egy másik dolog vagyunk. Aki úgy gondolja, hogy a hang jön, az nem érti önmagát, tényleg nem. Ahogy meglátod önmagad, tényleg megnyugodsz. A hang, csak egy hang, miért kellene odamenned és megzavarnod azt? Megérted, hogy tulajdonképpen te voltál, aki kiment és megzavarta a hangot.

Ez az igazi tudás a valóságról, ha látod mindkét oldalt, megbékélsz, ha csak az egyik oldalt látod, az szenvedés. Ahogy meglátod mindkét oldalt, a középutat fogod követni. Ez a tudat megfelelő gyakorlata, ez az, amit úgy hívunk, a megértés kiegyensúlyozása.

Ugyanúgy az összes sankhara természete a mulandóság és a halál. De mi meg akarjuk ragadni őket, magunkkal visszük őket és vágyunk rájuk, azt akarjuk, hogy valódiak legyenek, azok a dolgok, amik nem valódiak. Amikor valaki így nézi a dolgokat és ragaszkodik a saknhara-hoz, úgy, mint saját magához, akkor szenved.

A Dhamma gyakorlása nem függ attól, hogy szerzetes vagy novícius, vagy világi ember vagy, a fontos az, hogy helyesen értelmezed-e a dolgokat. Ha a megértésünk helyes, eljutunk a békéhez, függetlenül attól, hogy szerzetes vagy- vagy sem, mindenkinek van lehetősége a Dhamma gyakorlására, az elmélkedésre. Ha megvalósítod a békét, ez ugyanaz a béke lesz, ugyanaz az ösvény, ugyanazokkal a módszerekkel.

Ezért a Buddha nem tett különbséget a világi emberek és a szerzetesek között. Minden embert arra tanított, hogy ismerje meg a sankhara igazságát. Amikor megismerjük ezt az igazságot, elengedjük. Ha megismerjük az igazságot, nem lesz több létesülés vagy születés. Hogy miért nincs több születés? Nincs mód a születésre, mert teljesen ismerjük a sankhara valóságát. Ha teljes mértékben ismerjük a valóságot, akkor béke van. Birtokolni vagy nem birtokolni az ugyanaz, a nyereség és a veszteség ugyanaz. Buddha ennek a felismerésére tanított minket. Ez a béke, függetlenül a boldogságtól, boldogtalanságtól, örömtől és bánattól.

Látni kell, hogy nincs okunk a születésre. Milyen módon születünk? A boldogságba születés: Mikor megkapunk valamit, örülünk neki. Ha nincs ragaszkodás a boldogsághoz, akkor nincs születés, ha van ragaszkodás, azt hívjuk születésnek. Így, ha valamit megkapunk, nem az örömbe születünk, ha elveszítünk valamit, nem a bánatba születünk. Ez a születés-nélküliség és a halál-nélküliség. A születés és a halál alapja a sankhara utáni sóvárgás és annak táplálása.

Ezért mondta a Buddha: „Nincs több létesülés számomra, befejeződött a szent élet, ez az utolsó születésem ”. Ismerte a születés nélküliséget és a halál nélküliséget. Ez az, aminek ismeretére a Buddha folytonosan ösztönözte a tanítványait. Ez a jó gyakorlás, ha nem éred el ezt, nem éred el a középutat, nem fogsz túllépni a szenvedésen.