A valódi béke

Nagyon fontos, hogy a Dhamma-t gyakoroljuk. Ha nem gyakorlunk, akkor minden tudásunk csak felszínes. Ez a tudás csak egy külső héj. Ez olyan, mint amikor van valamilyenfajta gyümölcsünk, amit még soha nem ettünk. Annak ellenére, hogy a gyümölcsöt a kezünkben tartjuk, nem tudjuk hasznosítani. Ha ténylegesen eszünk a gyümölcsből, csak akkor ismerjük meg az ízét.

A Buddha nem dicsérte azokat, akik csupán másoknak hisznek, azt az embert dicsérte, aki megismerte önmagát. Mint a gyümölcs esetében, ha megkóstoltuk, már nem kell megkérdezni mástól, hogy édes-e vagy keserű. A gondjainknak vége. Miért van vége? Mert az igazságot látjuk. Valaki, aki megérti a Dhamma-t, az olyan, mint aki megtapasztalta a gyümölcs édességét vagy keserűségét. Minden kétség véget ér itt.

Mikor a Dhamma-ról beszélünk, bár sokat beszélünk, négy dolog a veleje. Egyszerűen fel kell ismerni, hogy van szenvedés, fel kell ismerni a szenvedés okát, és fel kell ismerni azt is, hogy a szenvedés megszüntethető, és ismerni kell az ösvényt, ami a szenvedés végéhez vezet.

Ez minden. Mindaz, amit megtapasztalunk az ösvény gyakorlása során, erre a négy dologra vezethető vissza. Mikor megismerjük ezeket, a problémáinknak vége.

Hol születik ez a négy dolog? Ezek csak a testen és az tudaton belül születhetnek, sehol máshol. Akkor miért ennyire részletes és alapos Buddha tanítása? Azért, hogy kifinomultabb módon magyarázza el ezeket a dolgokat, hogy segítsen nekünk megérteni azokat.

Mikor Sidhattha Gotama a világra jött és mielőtt megértette a Dhamma-t, csak egy hétköznapi ember volt, mint mi. Amikor megértette, amit tudnia kellett, azaz a szenvedés igazságát, a szenvedés okát, a szenvedés végéhez vezető utat, felismerte a Dhamma-t és egy tökéletesen megvilágosodott Buddhává vált.

Mikor megértjük a Dhamma-t, bárhol ülünk, ismerjük a Dhamma-t, bárhol vagyunk, halljuk a Buddha tanítását. Mikor megértjük a Dhamma-t, a Buddha van az elménkben, a Dhamma van az elménkben és a bölcsességhez vezető módszer a tudatunkban van. Ha a Buddha, a Dhamma és a Sangha van a tudatunkban, az azt jelenti, hogy akár jók, akár rosszak a cselekedeteink, világosan ismerjük a valódi természetüket.

A Buddha elvetette a világi véleményeket, a dicséreteket és a kritikákat. Amikor az emberek dicsérték vagy kritizálták őt, ő csak elfogadta ezt, úgy, ahogy az volt. Ez a két dolog egyszerűen világi feltételek, amelyek nem voltak rá hatással. Miért nem? Mert ismerte a szenvedést. Tudta, hogy ha hinne a dicséretben, vagy a kritikában, csak szenvedést okoznának neki.

Mikor a szenvedés felmerül, az felkavar minket, kellemetlenül érezzük magunkat. Mi okozza a szenvedést? Nem ismerjük a valóságot, ez az oka. Mikor az ok megjelenik, a szenvedés felmerül, mikor felmerült, nem tudjuk, hogyan állítsuk meg, minél inkább igyekszünk megállítani, annál erősebb. Azt mondjuk, ne kritizálj engem, vagy ne okolj engem. Ha így próbáljuk megállítani, a szenvedés folytatódni fog, nem fog leállni.

Tehát a Buddha azt tanította, hogy a szenvedés végéhez vezető út az, hogy a Dhamma valósággá válik a tudatban, azokká válunk, akik számára a Dhamma bizonyosság lett. Ha valaki azt mondja, hogy jók vagyunk, nem veszünk el benne; ha azt mondja, hogy nem vagyunk jók, akkor sem feledkezünk meg önmagunkról. Így szabadok lehetünk. „Jó” és „Gonosz” csak világi dhammak, csak az elme állapotai, ha követjük őket, az elménk a világgá válik, sötétben tapogatózunk, és nem találjuk a kivezető utat.

Ha ez így van, még nem kerekedünk felül önmagunkon. Megpróbálunk legyőzni másokat, de ha így teszünk, magunkat győzzük le; de, ha felülkerekedünk magunkon, felülkerekedünk mindenen – minden gondolaton, látványon, hangon, ízeken és testi érzeteken.

Most a külsődleges dolgokról beszélek, de a külvilág tükröződik belül is. Néhány ember csak a külvilágot ismeri, nem ismeri a belsőt. Ez olyan, mint amikor azt mondjuk, hogy lásd a testet a testben. A külső testet látni nem elég, ismerni kell a testet belülről is. Miután megvizsgáltuk a tudatot, ismernünk kell a tudatot a tudaton belül.

Miért kell a testet vizsgálni? Mi az a „test a testben”? Mikor arról beszélünk, hogy ismerjük az elmét, mi az „elme”? Ha nem ismerjük az elmét, nem ismerjük az elmén kívüli dolgokat. Az a valaki, aki nem ismeri a szenvedést, nem ismeri a szenvedés okát, nem ismeri, hogy van a szenvedésnek vége és nem ismeri azt az utat, amely a szenvedés végéhez vezet. A dolgok, amelyeknek segíteniük kellene, hogy megszüntessük a szenvedést, nem segítenek, mert eltérítenek minket azok a dolgok, amelyek súlyosbítják a szenvedést. Ez olyan, mint amikor viszket a fejünk és mi a lábunkat vakarjuk meg. Ha a fejünk az, ami viszket, így nyilvánvalóan nem fogunk megkönnyebbülni. Hasonlóan, mikor felmerül a szenvedés, nem tudjuk, hogy hogyan kezeljük, nem ismerjük a szenvedés végéhez vezető módszert.

Például, vegyük ezt a testet, amelyet mindegyikünk magával hozott erre a találkozóra; ha csak a test formáját látjuk, akkor semmi esélyünk megmenekülni a szenvedéstől. Miért nem? Mert még nem látjuk a testet belülről, csak a külső testet látjuk, ezt valami szépnek, valami valóságosnak látjuk. A Buddha azt mondja, hogy csak ezt látni nem elég, a saját szemünkkel látjuk a külső testet, egy gyerek is látja azt, az állatok is látják azt, ez nem nehéz. A test külső része könnyen látható, amihez azután ragaszkodunk, nem ismerjük fel ennek valóságát. Ragaszkodunk hozzá és felfal minket.

Szóval, meg kell vizsgálnunk a testet, a testet belül, bármi is van a testben, csak menj előre, és nézd meg azt. Ha csak a külsőt látjuk, az nem elég. Látjuk a hajat, a körmöket és így tovább, ezek csábítóak. A Buddha azt tanította, hogy lássuk a test belsejét, hogy lássuk a testet belül. Mi a test? Nézd meg belülről, közelről. Sok meglepetést találunk belül, mert még akkor is, ha ezek bennünk vannak, soha nem látjuk őket. Bárhová megyünk, magunkkal visszük. Ha egy autóban ülünk, magunkkal visszük, de még mindig nem ismerjük.

Ez olyan, mintha néhány rokonunkat meglátogatnánk és ajándékot adnának nekünk, elvesszük, és a táskánkba rakjuk, és nem bontjuk ki, hogy megnézzük, hogy mi van benne. Mikor végül kibontjuk – tele van mérges kígyóval. A testünk is ilyen, ha csak a héját látjuk, azt mondjuk, jó és szép. Megfeledkezünk magunkról, megfeledkezünk a mulandóságról, a szenvedésről és az én-nélküliségről. Ha belülről nézzük a testet, az valójában visszataszító.

Ha a valóságnak megfelelően nézzük, anélkül, hogy cukorral borítanánk mindent, látni fogjuk, hogy ez valójában szánalmas és fárasztó. Egykedvűség fog keletkezni. Ez az egykedvűség nem az, hogy ellenszenvet érzünk a világgal, vagy bármivel szemben, hanem az elménk kitisztul és elenged. A dolgokat nem tekintjük lényegesnek, vagy biztosnak, hanem minden dolog természetszerűleg olyan, amilyen. Bármennyire is akarjuk, hogyan legyenek a dolgok, azok tőlünk függetlenül a saját útjukon mennek, akár nevetünk, akár sírunk, azok csak vannak. Azok a dolgok, amelyek bizonytalanok, azok bizonytalanok, amelyek nem szépek, azok nem szépek.

A Buddha azt mondta: „Mikor megtapasztaljuk a látványokat, a hangokat, az ízeket, az illatokat, a testi érzeteket, vagy a mentális állapotokat, el kell engedni őket: Mikor az orr illatot szagol, el kell engedni, hagyd az orrban, mikor a testi érzetek megjelennek, engedd el a szeret vagy nem szeret érzését, amely azokat követi, engedd vissza őket a keletkezési helyükre. Ugyanez a helyzet a mentális állapotokkal, ezeket a dolgokat csak engedd útjára. Ez a bölcsesség, akár boldogság, vagy boldogtalanság, az mind ugyanaz. Ezt nevezzük meditációnak”.

A meditáció azt jelenti, hogy békéssé tesszük a tudatot, azért, hogy a bölcsesség megjelenjen. Ehhez az kell, hogy gyakoroljunk a testünkkel és az elménkkel, azért hogy lássuk és megismerjük az érzéki formák hatásait: A hangokat, az ízeket, az illatokat, az érintést és a gondolatokat. Röviden szólva, mindez a boldogság és boldogtalanság. A boldogság kellemes érzet az elmében, a boldogtalanság kellemetlen érzet.

A Buddha megtanította a boldogságot és a boldogtalanságot elkülöníteni az tudattól. Az tudat az, ami felfogja ezt. Az érzés a boldogság és a boldogtalanság jellemzője, tetszik vagy nem tetszik. Amikor az tudat elmerül ezekben a dolgokban, akkor azt mondjuk, hogy ragaszkodik. Ez a ragaszkodás a tudat működése, ez a boldogság vagy boldogtalanság pedig érzés. A Buddha azt mondta, hogy különítsük el az tudatot az érzéstől, nem szó szerint értette, hogy dobáljuk el az érzéseket különböző helyekre. Úgy értette, hogy a tudatnak ismernie kell a boldogságot és ismernie kell a boldogtalanságot is. Amikor a samadhi-ban ülünk, és a béke betölti a tudatot, a boldogság jön, de nem érint meg minket, ez az, ahogy valaki elválasztja az érzést a tudattól. Ez, leginkább az üvegben lévő vízzel és olajjal hasonlítható össze, nem vegyülnek, még akkor se, ha megpróbálod összekeverni őket. Az olaj az olaj marad, a víz pedig víz marad, mert nem egyforma a sűrűségük.

A tudat, természetes állapotban, se nem a boldogság, se nem a boldogtalanság. Amikor az érzés belép a tudatba, akkor a boldogság vagy a boldogtalanság megszületik. Ha tudatosak vagyunk, akkor a kellemes érzést örömtelinek észleljük. A tudat, amely felismeri, nem fogja megragadni. Van boldogság, de az a tudaton kívül van, nem a tudatban eltemetve. A tudat ezt tisztán felismeri.

Ha a boldogságot elválasztjuk az tudattól, ez azt jelenti, hogy tapasztalat hiányában nincs szenvedés? Igen, megtapasztaljuk, de a tudatot, tudatnak, az érzést, érzésnek ismerjük fel. Nem ragaszkodunk ehhez az érzéshez, és nem hurcoljuk magunkkal. A Buddha felismerte és elválasztotta ezeket a dolgokat. Szenvedett? Ismerte a szenvedés állapotát, de nem ragaszkodott hozzá, így azt mondhatjuk, hogy elvágta a szenvedést. Ott volt a boldogság is, de felismerte a boldogságot is; ha nem ismered fel, az olyan, mint a méreg. Nem tartotta meg magának. A boldogság ott volt az ismeretei között, de a tudatában nem létezett. Így azt mondhatjuk, hogy elválasztotta a boldogságot és a boldogtalanságot a tudatától.

Amikor azt mondjuk, hogy a Buddha és a megvilágosodottak megölték a szennyeződéseket, nem szó szerint értjük. Ha megöltek volna minden szennyeződést, akkor valószínűleg, nem lenne szennyeződésünk. Nem ölték meg a szennyeződéseket, amikor felismerték miért vannak, elengedték őket. Az ostoba megragadja őket, de a megvilágosodottak méregként ismerték a szennyeződéseket, így kisöpörték őket. Kisöpörték a dolgokat, amelyek szenvedést okoztak nekik, nem megölték őket. Aki ezt nem tudja, néhány dolgot jónak fog tapasztalni, mint pl.: a boldogság, és aztán megragadja őket. A Buddha ismerte ezeket, és egyszerűen kisöpörte őket.

Amikor valamilyen érzés keletkezik bennünk, elmerülünk benne. A tudat a boldogságot és a boldogtalanságot magában hordozza. Valójában ez két különböző dolog. A tudat tevékenysége, a kellemes és a kellemetlen érzés és így tovább, a mentális benyomások, maga a világ. Ha az elme felismeri ezt, egyaránt tud dolgozni a boldogsággal és a boldogtalansággal. Miért? Mert ismeri e dolgok valódi természetét. Aki nem ismerte fel a boldogság és a boldogtalanság természetét, más értékűnek látja őket, aki felismerte, egyenlőnek tartja azokat. Ha ragaszkodsz a boldogsághoz, az később a boldogtalanság szülőhelye lesz. Mert a boldogság bizonytalan, mindig változik, mikor a boldogság eltűnik, megjelenik a boldogtalanság.

A Buddha tudta, hogy sem a boldogság, sem a boldogtalanság nem kielégítő, ezért azonos értéket képviselnek. Mikor a boldogság keletkezett, elengedte. Helyesen gyakorolt és látta, hogy mindkét dolognak ugyanazok az előnyei és a hátrányai. A Dhamma törvényei alá tartoznak, azaz bizonytalanok és nem kielégítők. Ha egyszer születnek, meghalnak. Amikor ezt látta, a helyes szemlélet megjelent, a helyes gyakorlás világossá vált. Nem számított, hogy milyenfajta érzés vagy gondolat merült fel az elméjében, tudta, hogy egyszerűen csak a boldogság és boldogtalanság folyamatos játéka az. Nem ragaszkodott hozzá.

Amikor a Buddha megvilágosodott, prédikációt tartott az örömökben és a fájdalomban való elmerülésről. „ Szerzetesek! Az örömökben elmerülni, az erkölcstelen út, a fájdalomban elmerülni, az feszültségekkel teli út”. Ez a két dolog zavarta őt a gyakorlásban, egészen a megvilágosodása napjáig, mert kezdetben nem engedte el őket. Miután felismerte, elengedte őket, és aztán meg tudta tartani az első beszédet.

Így azt mondjuk, hogy a meditálónak nem kell a boldogság vagy a boldogtalanság útját járnia, csak meg kell ismernie őket. Aki felismeri a szenvedés igazságát, az fel fogja ismerni a szenvedés okát, a szenvedés végét és a szenvedés végéhez vezető utat. A szenvedésből kivezető út a meditáció maga. Egyszerűen jelen kell lennünk.

A tudatosság jelenlét, a tudat jelenléte, éppen most mit gondolunk, mit csinálunk. Megfigyeljük ezt, és tisztában vagyunk azzal, hogyan élünk. Ha így gyakorolunk, a bölcsesség felébredhet. Mindig és minden helyzetben, megszemléljük és megvizsgáljuk ezt. Amikor olyan mentális benyomás keletkezik a tudatban, amit szeretünk és ismerünk, nem tartjuk lényegesnek. Ez csak boldogság. Amikor a boldogtalanság felmerül, tudjuk, hogy a fájdalomban való elmerülés nem a meditáció útja.

Ez az, amit úgy hívunk, a tudat elkülönítése az érzéstől. Ha okosak vagyunk, nem kapcsoljuk össze a kettőt, hagyjuk a dolgokat, ahogy vannak. Azzá válunk, „aki tudja”. A tudat és az érzés olyan, mint a víz és az olaj, azonos üvegben vannak, mégsem keverednek. Még akkor is, ha betegek vagyunk vagy fáj valamink, az érzést érzésnek, a tudatot tudatnak ismerjük fel. Ismerjük a fájdalmas és a kellemes állapotokat, de nem azonosulunk velük. Békében maradunk: a béke túl van mind a kényelmen, mind a fájdalmon.

Ezt így kell értened, mert ha nincs állandó én, akkor nincs menedék, így kell élned, vagyis boldogság vagy boldogtalanság nélkül. Csak a felismerés marad, és nem cipelsz dolgokat.

Egészen addig, míg nem értük el a megvilágosodást, mindez furcsán hangozhat, de ez nem számít, csak a célunkat helyezzük ebbe az irányba. A tudat az tudat. A tudat találkozik a boldogsággal és a boldogtalansággal, és önmagukban látjuk őket, és semmi több. A boldogság és a boldogtalanság elkülönülnek, nem keverednek. Ha összekeverednek, nem ismerjük meg őket. Olyan, mintha egy házban élnénk; a ház lakói kapcsolatban vannak, de elkülönülnek. Ha veszély van a házunkban, szorongunk, mert meg kell védeni, de ha a ház kigyullad, kimenekülünk belőle. Ha fájdalmas érzésünk keletkezik, kimenekülünk belőle, csakúgy, mint a házból, amikor nagy lánggal ég, tudjuk, hogy itt az idő kimenekülni onnan. Ezek különálló dolgok, a ház is és a lakója is.

Az mondjuk, hogy elválasztjuk a tudatot és az érzést ilyen módon, de valójában már a természetüktől fogva elkülönültek. A felismerésünk egyszerűen az, hogy a valóságnak megfelelően ismerjük fel, ezt a természetes elkülönülést. Amikor azt mondjuk, hogy nem különülnek el, ragaszkodunk hozzájuk a tudatlanságunk révén.

Tehát azt mondta a Buddha, hogy meditáljunk, a meditációs gyakorlás nagyon fontos, pusztán az intellektussal megérteni nem elég. A lecsendesített elmével való gyakorlás és a tanulmányból származó tudás valóban messze állnak egymástól. A tanulmányokból származó tudás nem a valódi elménkből származó tudás, az elme megpróbál kapaszkodni ebbe a tudásba, és megragadni ezt a tudást. Miért próbáljuk megtartani ezt? Csak azért, hogy elveszítsük, és miután elvesztettük, sírunk.

Ha ténylegesen megismerjük, elengedjük a dolgokat, hagyjuk, hogy csak legyenek. Ha tudjuk, hogyan vannak dolgok és nem feledkezünk meg magunkról. Ha történetesen betegek vagyunk, ne vesszünk el benne. Néhány ember úgy gondolja, ebben az évben beteg voltam, egyáltalán nem tudtam meditálni. Ezek egy buta ember szavai. Annak, aki beteg vagy haldoklik, nagyon szorgalmasnak kell lennie a gyakorlásban. Valaki talán azt mondja, hogy nincs ideje meditálni, beteg, szenved, nem bízik a testében és úgy érzi, nem tud meditálni. Ha így gondolkodunk, a dolgok bonyolultak. A Buddha nem ezt tanította. Azt mondta, hogy itt az ideje a meditálásnak, mikor betegek vagyunk vagy haldoklunk, mi akkor ismerjük és látjuk a valóságot.

Vannak akik azt mondják, hogy nincs lehetőségük meditálni, mert nagyon elfoglaltak. Néha iskolában tanító tanárok jönnek hozzám, azt mondják, sok feladatuk van, így nincs idejük meditálni. Megkérdezem tőlük, „Mikor tanítasz, van időd levegőt venni”? A válaszuk: „Igen, van”. „ Hogy van időd lélegezni, mikor a munkád annyira hektikus és zűrzavaros? Messze vagy a Dhamma-tól”.

Valójában ez a gyakorlat a tudatról és az érzésekről szól. Ez nem olyan valami, ami után futnod kell, vagy meg kell küzdeni érte. A légzés folytatódik, amíg dolgozol, a természet gondoskodik a természetes folyamatokról, nekünk mindössze csak tudatában kell lennünk. Csak folyamatosan próbálkoznunk kell, hogy egyre beljebb nézzünk. A meditáció ilyen!

Ha jelen vagyunk, akkor bármilyen munkát is csinálunk, egy olyan eszközünk lesz, ami képessé tesz minket, hogy folyamatosan el tudjuk dönteni, mi helyes és mi nem helyes. Rengeteg időnk van meditálni, mi csak nem értjük teljesen a gyakorlást. Alvás közben lélegzünk, evés közben lélegzünk, nem? Miért nincs időnk meditálni? Bárhol vagyunk, lélegzünk. Ha így gondolkodunk, akkor az életünk olyan értékes lesz, mint a lélegzetünk, bárhol vagyunk, van időnk.

Mindenfajta gondolkodás mentális állapot, nem pedig testi, így csak az elme jelenlétére van szükség. Így, azután tudni fogjuk, mi a helyes és mi a helytelen. Állva, sétálva, ülve, vagy fekve rengeteg időnk van... Csak nem tudjuk kihasználni. Kérlek, gondoljátok át ezt.

Nem tudunk elfutni az érzések elől, meg kell ismerni őket. Az érzés csak érzés, a boldogság csak boldogság, a boldogtalanság csak boldogtalanság, csak egyszerűen azok. Akkor miért kellene ragaszkodnunk hozzájuk? Ha az elme okos, egyszerűen, ha csak ezt hallja, az elég számára, hogy elválassza a tudatot az érzéstől.

Ha folyamatosan így vizsgálódunk, a tudat megszabadul, nem a tudatlanságba menekül. A tudat elenged, és ezt tudja. Nem butaságból engedi el, vagy azért, mert úgy akarja, hogy a dolgok így vagy úgy legyenek. Azért enged el, mert az igazság alapján ismeri meg. Így látjuk a természetet, mindent, ami körülvesz minket.

Amikor ezt már tudjuk, akkor az elménk már tudatos a gondolatokkal is. Amikor a mentális benyomásokkal tudatosak vagyunk, akkor már tudatosak vagyunk a világgal. A világ megismerőjévé válunk. Buddha ismerte a világot, a nehézségeivel együtt, tudta, hogy mi az, ami nyugtalanító és mi nem az. Ez a világ olyan zavaros, hogy lehet az, hogy Buddha képes volt megérteni ezt? Meg kell értenünk, hogy a Dhamma, amit Buddha tanított, nem haladja meg a képességünket. Minden helyzetben jelen kell lennünk, és önmagunk tudatában kell lennünk, amikor eljön a meditálás ideje, meditálunk.

Meditálunk, hogy békét, és szellemi energiát teremtsünk. Nem azért tesszük, hogy játszadozzunk valami különlegessel. A befelé figyelő meditáció, a samadhi-ban ülés maga. Számos helyen azt mondják, hogy a „samadhi-ban fogunk ülni, és azután befelé néző meditációt fogunk csinálni”. Ne különítsd el így ezeket. A nyugalom az alapja a bölcsesség megjelenésének, a bölcsesség a nyugalom gyümölcse. Ne tedd azt, hogy azt mondod, hogy csendes meditációt fogsz csinálni, és azután befelé figyelő meditációt. Mint egy kés, a penge az egyik oldalon, a penge hátulja pedig a másik oldalon, ha felemeled az egyik oldalt, megy a másik is. Így teremt a nyugalom bölcsességet.

Az erkölcs, az a Dhamma apja és anyja. Kezdetben erkölcsösen kell élnünk. Az erkölcs maga a béke. Ez azt jelenti, sem a beszédünkben, sem a cselekedetünkben nem teszünk rosszat. Mikor nem követünk el rossz dolgot, akkor béke és összeszedettség keletkezik az elmében.

Így azt mondhatjuk, hogy az erkölcs, az összpontosítás és a bölcsesség az ösvény, ahol minden bölcs megvilágosodott. Az erkölcs összeszedettség, az összeszedettség erkölcs, az összeszedettség bölcsesség, a bölcsesség összeszedettség. Mint egy mangó. Mikor virág, virágnak nevezzük, mikor gyümölccsé érik, mangónak nevezzük, mikor megérik, érett mangónak nevezzük. Mindig ugyanaz a mangó, de folyamatosan változik, a nagy mangó a kis mangóból nő, a kis mangó pedig naggyá válik. Különböző gyümölcsöknek hívhatod őket, vagy nevezheted egy gyümölcsnek őket. Az erkölcs, az összeszedettség és a bölcsesség így kapcsolódnak egymáshoz, végül is, mindegyik a megvilágosodáshoz vezet.

A mangó, attól a pillanattól, hogy először virágként jelenik meg, egyszer megérik. Ennyi elég nekünk, és így kell látni ezt. Nem számít, hogy minek nevezik mások, nem fontos. Ahogy megszületik, elkezd öregedni, ezen kell elmélkedni.

Néhány ember nem akar megöregedni, mikor megöregszenek, depressziósak lesznek. Ezeknek az embereknek nem szabad értett mangót enni. Miért akarjuk, hogy a mangó megérjen? Ha a mangó nem érik be, mi mesterségesen megérleljük, ugye? De amikor megöregszünk, tele leszünk sajnálkozással. Néhány ember sír, attól fél, hogy megöregszik vagy meghal. Ha ez így van, akkor nem kellene érett mangót enniük, jobb, ha csak a virágot eszik. Ha ezt megértjük, értjük a Dhamma–t. Minden kitisztul, ha békében vagyunk, csak határozd el, hogy így gyakorolsz. Ma magas rangú vendégek érkeznek, hogy meghallgassák a Dhamma-t. Fogadd el, amit mondok, és ezen kellene elmélkedned. Ha valami nem helyes, kérlek, bocsáss meg nekem. De hogy tudd, hogy valami jó vagy rossz, az a gyakorlásodtól függ, és attól, hogy te magad megtapasztalod. Bármi is az, ami rossz, dobd ki. Ha jó, akkor fogadd el és használd. De tulajdonképpen azért gyakorlunk, hogy elengedjük mindkettőt, a jót és a rosszat is. A végén mindent eldobunk. Ha helyes, dobd ki, ha rossz, dobd ki. Rendszerint, ha valami helyes, ragaszkodunk a helyességhez, ha rossz, akkor ragaszkodunk ahhoz, hogy rossz, és ezután viták kezdődnek. De a Dhamma Dhamma az a hely, ahol nincs semmi- tényleg semmi.