A Dhamma gyakorlata szembemegy a szokásainkkal, a valóság ellentétes a vágyainkkal; ezért nehéz a gyakorlás. Vannak dolgok amiket helytelennek tekintünk, annak ellenére hogy helyesek, míg mást helyesnek ítélünk meg, és közben helytelenek. Miért van ez így? Mert a tudatunk homályos, nem látjuk világosan az igazságot. Nem tudunk semmit, így az emberek hazugságai megtévesztenek bennünket. Kijelentik, hogy mi a helyes és mi a helytelen, és mi hiszünk nekik. Ami helytelen, arra azt mondják helyes, és mi hiszünk nekik. Azért van így, mert nem vagyunk a magunk mesterei. Hangulataink folyton-folyvást hazudnak. Nem kellene az elménket és az ítéleteit elfogadni, mert nem ismeri az igazságot.
Néhányan soha nem akarnak másokra hallgatni, de a bölcs nem így viselkedik. A bölcs mindenkit meghallgat. Pontosan ugyanígy; aki a Dhamma-t hallgatja, figyeljen mindenre, akár tetszik neki, akár nem, akár elhiszi, akár nem. A középúton kell maradnia, és nem szabad figyelmetlennek lennie. Figyel, majd elmélkedik, így jut helyes eredményre.
Egy bölcsnek elmélkednie kell és meg kell ismernie az okot és következményt, mielőtt elhiszi azt, amit hall. Ha a tanító igazat beszél, akkor se higgy neki, mert még nem tapasztaltad meg az igazságot saját magad!
Ez mindannyiunkra igaz, beleértve magamat is. Régebben gyakorlok mint ti, és már sok hazugsággal találkoztam. Például: „A gyakorlás valóban nehéz, igazán kemény dolog”. Miért nehéz a gyakorlás? Csupán azért, mert helytelenül gondolkodunk, helytelen a nézőpontunk.
Korábban, amikor szerzetesekkel éltem együtt, nem éreztem jól magam. A hegyekbe és az erdőkbe menekültem, elfutottam a tömeg, a szerzetesek és a novíciusok elől. Azt gondoltam, hogy nem olyanok, mint én, hanyagok, nem gyakorolnak keményen. Az egyik ember ilyen volt, a másik olyan. Ez volt az oka az állandó nyugtalanságomnak, emiatt folyton menekültem. De akár egyedül éltem, akár másokkal, nem leltem békére. Sem egyedül, sem az emberek között nem voltam elégedett. Azt gondoltam, hogy elégedetlenségem okai a társaim, a hangulataim, a lakóhelyem, az étel és az időjárás. Folyamatosan azt kerestem ami megfelel az elképzeléseimnek.
Dhutanga (tisztító-önmegtagadó gyakorlatokat végző) szerzetesként vándoroltam, de a dolgok még mindig nem voltak rendben. Így gondolkodtam: „Mit tehetek azért, hogy a dolgok jobbak legyenek? Mit tehetek?” Ha sok emberrel éltem, elégedetlen voltam, ha kevéssel, elégedetlen voltam. Mi volt ennek az oka? Nem értettem. Miért voltam elégedetlen? Egyszerűen azért, mert hibás volt a hozzáállásom, még mindig helytelenül viselkedtem, ragaszkodtam a Dhamma-hoz. Bárhová mentem, elégedetlen voltam és azt gondoltam: „Itt sem jó, ott sem jó”. Másokat hibáztattam, az időjárást, a meleget és a hideget, mindennel elégedetlen voltam. Úgy viselkedtem, mint egy veszett kutya. Mindenkit megharap akivel találkozik, mert veszett. Amikor a tudat ilyen, a gyakorlásunk soha nem nyugszik meg. Ma jól érezzük magunkat, holnap viszont már nem. Mindig így van ez. Nem érjük el sem az elégedettséget, sem a nyugalmat.
Egyszer a Buddha látott egy sakált, egy vadkutyát kirohanni az erdőből. Állt egy ideig, azután befutott a bozótba, majd újra előbújt. Azután bemenekült egy fa üregébe, majd újra előugrott. Azután bement egy barlangba, onnan is kiszaladt. Állt egy percig, azután futott, azután lefeküdt, azután felugrott. A sakál rühes volt. Ha megállna, a rüh beleenné magát a bőrébe. Ezért futott. A futás is kellemetlen volt, ezért megállt, az állás is kellemetlen volt, ezért inkább lefeküdt. Ismét felugrott, berohant a bozótosba, a fa üregébe, soha nem volt nyugta.
A Buddha azt kérdezte: „Szerzetesek, délután láttátok azt a sakált? Amikor állt, szenvedett, amikor futott, szenvedett, amikor ült, szenvedett, és amikor lefeküdt, akkor is szenvedett. A bozótban, a fa odvában és a barlangban is szenvedett. Hibáztatta az állást a kellemetlenségért, okolta az ülést, a futást és a fekvést; hibáztatta a fát, a bozótot és a barlangot. Valójában nem ezekkel a dolgokkal volt a gondja. A sakál rühes volt. A probléma a rühvel volt.”
Mi szerzetesek ugyanolyanok vagyunk, mint az a sakál. Az elégedetlenségünk a helytelen hozzáállásunkból fakad. Mivel nem gyakoroljuk az érzékek korlátozását, a külvilágot okoljuk a szenvedésünk miatt. Akár Wat Pah Pong-ban, akár Amerikában vagy Londonban élünk, elégedetlenek vagyunk. Hiába élünk Bung Wai-ban, vagy bármelyik másik kolostorban, nem vagyunk elégedettek. Miért nem? Mert helytelen a hozzáállásunk. Bárhová is megyünk, elégedetlenek vagyunk.
Csakúgy mint a sakál, ha kigyógyul a rühességből, akárhová megy, elégedett lesz,- így van ez velünk is. Gyakran elmélkedem ezen, és gyakran tanítom ezt nektek, mert ez nagyon lényeges. Ha megismerjük a különböző hangulataink igazságát, elérjük az elégedettséget. Akár meleg van, akár hideg, elégedettek vagyunk. Akár sok emberrel, akár kevéssel élünk együtt, elégedettek vagyunk. Az elégedettségünk nem múlik azon, hogy hány ember van a közelünkben, hanem a helyes szemléletből ered. Ha a szemléletünk helyes, akkor akárhol tartózkodunk, elégedettek leszünk.
De a legtöbbünk szemléletmódja helytelen. Csakúgy, mint egy kukac - a kukac trágyadombon él, mocskot eszik, de a kukacnak megfelel. Ha veszel egy botot, és kipiszkálod a trágyadombból, mindent megtesz, hogy visszamásszon. Ez ugyanolyan, mint amikor az Ajahn a helyes szemléletet tanítja: ellenállunk, nyugtalanít minket. Visszarohanunk a „trágyadombunkba”, mert ott érezzük magunkat otthon. Ilyenek vagyunk. Ha nem értjük meg a helytelen nézeteink következményeit, akkor nem tudjuk elhagyni azokat. Nehéz lesz így a gyakorlás. Ezért figyelnünk kell. Semmi nem ér fel a gyakorlással.
Ha helyes a szemléletünk, bármerre is megyünk, elégedettek leszünk. Gyakoroltam, és megtapasztaltam ezt. Manapság sok szerzetes, novícius és világi ember jön hozzám. Ha nem „tudnék”, és még mindig helytelen lenne a szemléletem, mostanra már halott lennék. A legjobb tartózkodási hely a szerzetesek számára az egykedvűség tere, ami nem más mint a helyes szemlélet. Mást nem kell keresnünk.
Lehet hogy boldogtalan vagy; nem számít, mert a boldogtalanság bizonytalan. Te „magad” vagy a boldogtalanság? Van valami szubsztancia benne? Valóságos? Én egyáltalán nem úgy látom mint valami létezőt. A boldogtalanság csupán egy felvillanó érzés, amely felbukkan, azután eltűnik. A boldogság ugyanilyen. Van valami állandó a boldogságban? Valóban létezik? Ez csupán egy érzés, ami hirtelen felmerül, és azután eltűnik. Íme! Születik, azután meghal. A szeretet egy pillanatra megjelenik, azután eltűnik. Hol van a szeretet, a gyűlölet, a harag vagy az ellenszenv állandósága? Valójában nincs semmi önvaló bennük, csupán jelenségek a tudatban, amelyek létrejönnek, majd megszűnnek. Folyton megtévesztenek, és nem találunk bizonyosságot sehol. Ahogy a Buddha mondta; a boldogtalanság felmerül, egy ideig marad, azután eltűnik. Amikor a boldogtalanság eltűnik, megjelenik a boldogság, egy ideig marad, azután megszűnik. Amikor a boldogság eltűnik, a boldogtalanság újra megjelenik, újra és újra, és így tovább.
Végül csak azt mondhatjuk, hogy a születés, az élet és a halál szenvedésén kívül nincs semmi. Csak ez van. Ám mi, akik tudatlanok vagyunk, folyamatosan rohanunk és ragaszkodunk. Soha nem értjük meg a folyamatos változás igazságát. Ha ezt megértjük, nem kell sokat gondolkodnunk, bölcsek vagyunk. Ha ezt nem tudjuk, akkor többet gondolkodunk, - kevésbé vagyunk bölcsek - lehet az is, hogy nincs semmilyen bölcsességünk. Amíg nem látjuk a cselekedeteink káros következményeit, addig folytatjuk azokat. Hasonlóan; amíg nem látjuk a gyakorlásunk igazi hasznát, addig nem kezdünk el azon dolgozni, hogy „jóvá” tegyük a tudatot.
Ha levágunk egy faágat és a folyóba dobjuk, - és ha nem süllyed el, vagy nem korhad el, vagy nem sodródik a folyó valamelyik partjára -, biztosan eljut a tengerig. A gyakorlásunk is ehhez hasonlít. Ha a Buddha által kijelölt út szerint gyakoroltok, pontosan követve azt, túlléptek két dolgon. Mi ez a két dolog? Ez a két szélsőség, amelyre a Buddha azt mondta, hogy nem az igazi gyakorló útja: belemerülés az élvezetbe, vagy a szenvedésbe. Ez a folyó két partja. A folyó egyik partja a gyűlölet, a másik a szeretet. De azt is mondhatjuk, hogy az egyik part a boldogság, a másik part a boldogtalanság. A „faág” a tudat. Ahogy a „folyóban úszik”, megtapasztalja a boldogságot és a boldogtalanságot. Ha a tudat nem ragad bele a boldogságba vagy a boldogtalanságba, eléri majd a Nibbana „óceán”-ját. Meg kell értenetek: nincs semmi más, mint a boldogság és a boldogtalanság megjelenése és eltűnése. Ha nem futtok zátonyra, akkor az igazi gyakorló útján jártok.
Ez a Buddha tanítása. A boldogság, a boldogtalanság, a szeretet és a gyűlölet egyszerűen a természetből ered, a természet változatlan törvénye szerint. A bölcs nem hódol nekik vagy keresi azokat, és nem ragaszkodik hozzájuk. Ez az a tudat, amely elengedi a belemerülést az örömbe, és a bánatba. Ez a helyes gyakorlás. Úgy, ahogy végül a faág is eléri a tengert, a tudat is, amelyik nem ragaszkodik ehhez a két szélsőséghez, elkerülhetetlenül eléri a nyugalmat.