A természetes tudat tanulmányozása

A gyakorlásunk során tüzetesen megvizsgáljuk, és világosan látjuk a dolgokat. Kitartóak és eltökéltek vagyunk, de nem sietünk, nem rohanunk. Ám túl lassúak sem vagyunk. Az úton haladás fokozatosságának megérzése és a szakadatlan törekvés fontos dolog. Gyakorlásunk lényege, hogy a szakadatlan haladás egyfelé tart.

Legtöbbünk a vágy miatt kezd el gyakorolni. Ebben a szakaszban vágyaink helytelenül akarnak. Illúzióink vannak. Ez a nem-tudással párosuló akarás.

Ha a késztetés nem vegyül tudatlansággal, akkor azt mondjuk, hogy ez bölcs törekvés (panna). Ha valaki nem merül el az illúziókban, hanem helyes megértéssel törekszik, akkor azt mondjuk, hogy ennek az oka az, hogy az ember páramija, vagyis a korábban felhalmozott érdemei miatt van így. Ez azonban ritka eset.

Néhány ember nem szeretné, hogy vágyai legyenek, vagy elnyomja azokat, mert úgy gondolja, hogy a gyakorlásunk célja, hogy ne akarjunk semmit. Ha azonban semmit sem akarunk, gyakorolni sem fogunk.

Ezt tapasztalhatjuk magunkban is. A Buddha és minden tanítványa gyakorolta a szennyeződések megszüntetését. Gyakorolnunk kell ennek érdekében, akarnunk kell, hogy béke legyen a tudatunkban, és arra kell vágynunk, hogy ne legyen bennünk zavarodottság. Ugyanakkor, ha ez az akarás tudatlansággal párosul, akkor ez több nehézséget okoz. Ha teljesen őszinték vagyunk, akkor valójában nem tudunk semmit. Vagy amit tudunk, annak nincs következménye, mivel nem tudjuk helyesen használni.

Mindenki, beleértve a Buddha-t is, a gyakorlás vágyával kezdte, nyugodt tudatra vágyott, és nem akart zavart és szenvedést. Ez a kétfajta vágy ugyanolyan. Ha nem értitek, akkor valaminek az akarása vagy valaminek az elutasítása is szennyeződés. Ostoba akarás; vágy, bölcsesség nélkül.

A gyakorlásunkban a vágyat érzéki élvezetként, vagy önsanyargatásként fogjuk fel. Ebbe a kettősségbe tanítónk, a Buddha is belegabalyodott. Több gyakorlási módszert követett, és mindegyikük ebben a két szélsőségben végződött. Mi is így vagyunk ezzel. Ugyanígy sújt minket is ez a kettősség, ezért folyton letérünk az útról.

Ugyanakkor így kell kezdenünk a gyakorlást. Világi lényekként kezdünk, szennyeződésekkel, bölcsesség nélküli vágyakozással, tudatlan vággyal. Ha helyes megértés hiányában vagyunk, akkor mind a kéttípusú vágy ellenünk dolgozik. Akár vágyunk valamire, akár elutasítunk valamit, ez csak sóvárgás. Ha nem ismerjük fel ezt a két dolgot, akkor nem is tudjuk, hogyan kezeljük őket, amikor felmerülnek. Azt érezzük, hogy előremenni rossz, visszamenni rossz, mégsem állhatunk meg. Akármit is csinálunk, még több vágyat találunk. Ennek oka a bölcsesség hiánya és a sóvárgás.

Ez van; ezzel a vággyal és ellenszenvvel érthetjük meg a Dhamma-t. A Dhamma, amit keresünk itt van, de nem látjuk. Arra törekszünk, hogy megszabaduljunk a vágytól. Azt akarjuk, hogy a dolgok egy bizonyos módon legyenek, és ne legyenek másképpen, illetve, hogy ne legyenek bizonyos módon, hanem másképpen. Valójában ez a két dolog ugyanaz. Ugyanannak a kettősségnek az oldalai.

Talán nem tudjuk, hogy a Buddha-nak és az összes tanítványának ugyanilyen vágyai voltak. Ugyanakkor a Buddha megértette az akarás és a nem akarás természetét. Megértette, hogy ezek csupán tudati tevékenységek, amelyek megjelennek, azután eltűnnek. Ilyen vágyak folyton jönnek-mennek. Ha bölcsek vagyunk, nem azonosulunk velük, megszabadulunk a ragaszkodástól. Akár vágyakozunk, akár nem, egyszerűen olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek. Valójában csupán a természetes tudat tevékenysége. Amikor alaposan megvizsgáljuk, világosan látjuk, hogy így van ez.

A mindennapi tapasztalatok bölcsessége

A szemlélődés gyakorlása elvezet minket a megértéshez. Vegyünk egy példát, a halászt, akinek a hálójába kerül egy nagy hal. Szerintetek hogyan érez, amikor húzza? Ha attól fél, hogy a hal elszökik, akkor rohan és küzd a hálóval, megragadja és rángatja azt. Mielőtt felfogná, a nagy hal már el is illant; túl keményen próbálkozott.

A régi időkben úgy tanították, hogy fokozatosan, óvatosan kell partra húzni a halat, anélkül, hogy elveszítenénk. Így van ez a gyakorlásunkkal is; fokozatosan ráérzünk arra, hogyan összpontosítsunk óvatosan, anélkül, hogy elveszítenénk szemünk elől a célt. Előfordul, hogy nincs kedvünk gyakorolni. Talán nem akarunk koncentrálni, vagy nem akarunk semmit sem megérteni, de töretlenül folytatjuk a gyakorlást. Továbbra is érzékelünk. Ez a gyakorlás: ha van kedvünk, csináljuk, ha nincs kedvünk, akkor is csináljuk. Csak folytatjuk.

Ha lelkesen gyakorolunk, hitünk ereje ad energiát a folytatáshoz. De ekkor még nem vagyunk bölcsek. Tele vagyunk energiával, de még nem sok haszon származik a gyakorlásunkból. Talán egy ideig folytatjuk, azután azt érezzük, hogy nem találjuk az Utat. Lehet, hogy úgy érezzük, nem tudunk rátalálni a békére és a nyugalomra, vagy azt, hogy nem vagyunk elég felkészültek a gyakorlásra. Vagy talán úgy érezzük, hogy nem ez a mi utunk. Így feladjuk.

Ezen a ponton nagyon óvatosnak kell lennünk. Nagy türelmet és kitartást kell tanúsítanunk. Csak úgy, mint a nagy hal partra húzásánál - fokozatosan ráérzünk az utunkra. Gondosan kihúzzuk. A küzdelem nem túl nehéz, megállás nélkül folytatjuk a hal partra húzását. Végül, egy idő után a hal elfárad, feladja a küzdelmet, és könnyen ki tudjuk fogni. Általában így történik, fokozatosan gyakoroljuk a ráérzést.

Így szemlélődünk. Ha nem rendelkezünk bizonyos ismerettel vagy jártassággal a tanítások elméleti vonatkozásában, akkor a mindennapi tapasztalataink szerint szemlélődünk. Azt a tudást használjuk, amellyel már rendelkezünk, ami a mindennapi tapasztalatunkból ered. Ez a fajta tudás természete a tudatnak. Valójában akár tanulunk róla, akár nem, a tudatunk valósága éppen itt van. A tudat az tudat, akár tanultunk róla, akár nem. Ezért mondjuk azt, hogy akár megszületik a világban a Buddha, akár nem, minden úgy van, ahogy van. Minden a saját természete szerint létezik. Ezek a természetes feltételek nem változnak, nem mennek sehová. Így van ez. Ezt saccadhamma-nak (Dhamma igazsága) nevezik. Ha azonban nem értjük a saccadhamma-t, nem tudjuk felismerni sem.

Tehát így gyakoroljuk a szemlélődést. Ha nem vagyunk különösebben jártasak a szent iratokban, akkor tanulmányozzuk és vizsgáljuk meg magát a tudatot. Folyamatosan figyeljük¹, és meglátjuk, hogy a tudat természete fokozatosan megjelenik. Semmit nem kell erőltetnünk.

Kitartó törekvés

Amíg nem tudjuk leállítani a tudatunkat, amíg nem érjük el a lecsendesedést, a tudat úgy viselkedik, mint azelőtt, Ezért a tanítók csak azt mondják: „Csak folytasd tovább, folytasd a gyakorlást!” Lehet, hogy azt gondoljuk: „Ha nem értem, hogyan csináljam?” Amíg nem tudunk helyesen gyakorolni, a bölcsesség nem jelenik meg. Tehát azt mondjuk, hogy csak folytasd! Ha megállás nélkül gyakorolunk, elkezdünk gondolkodni, hogy mit csinálunk. Elkezdjük mérlegelni a gyakorlásunkat.

Semmi nem történik meg azonnal, így az elején, még semmi eredményét nem látjuk a gyakorlásunknak. Ez olyan, mint az a példa, amit gyakran mondtam el nektek arról az emberről, aki úgy próbált tüzet gyújtani, hogy két fadarabot összedörzsölt. Azt mondja magában: „Azt mondják, hogy itt tűz lesz.” És elkezd erősebben dörzsölni. Nagyon heves. Tovább dörzsöl, de egyre türelmetlenebb. A tüzet akarja, de csak nem keletkezik tűz. Egy idő után megáll pihenni. Újrakezdi, de nem igazán halad, újra megpihen. Eltűnik a hő, mert nem folytatta elég sokáig a csiholást. Addig-addig dörzsöli, amíg elfárad, azután abbahagyja. Nem csak elfárad, de egyre jobban elkedvtelenedik, míg végül teljesen feladja. „Ebből nem lesz tűz!” Tulajdonképpen elvégezte a munkát, csak nem volt elég hő a tűzgyújtáshoz. A tűz végig ott volt, de az ember nem volt elég kitartó.

Ez a tapasztalat kedvét szegi a meditálónak és türelmetlenül az egyik gyakorlási módról a másikra vált. Hasonlót tapasztalunk mi is, mindenkinél így történik. Miért? Mert még mindig a szennyeződések vannak bennünk. A Buddha-nak is voltak szennyeződései, de ezzel kapcsolatban nagyon bölcs volt. Amikor a Buddha és az arahantok még világi emberek voltak, olyanok voltak, mint mi. Amíg világi emberek vagyunk, nem gondolkodunk helyesen. Amikor vágy keletkezik, nem értjük, és amikor ellenszenv, azt sem. Néha nyugtalannak érezzük magunkat, néha pedig elégedettnek. Amikor nem vágyunk semmire, egyfajta elégedettséget érzünk, ám ugyanakkor zavarodottak is vagyunk. Amikor vágyakozunk, az másfajta elégedettséget és zavart eredményezhet. Minden így keveredik.

Megismerni önmagadat és másokat

A Buddha a testünk feletti szemlélődést tanította, például a hajon, a szőrön, a fogakon, a bőrön... ez mind a test. Figyeld meg! Azt mondják nekünk, hogy ezt itt vizsgáljuk meg. Ha ezeket a dolgokat nem értjük világosan önmagunkban, akkor a másik embert sem fogjuk megérteni. Sem magunkat, sem másokat nem látjuk tisztán. Ugyanakkor ha megértjük és tisztán látjuk a saját testünk természetét, akkor másokkal szembeni kétségeink és csodálkozásunk eltűnik. A test és a tudat (rupa, nama) mindenkinél ugyanaz. Nem kell megvizsgálni minden testet a világban, mert tudjuk, hogy mind ugyanolyan, mint a miénk- ugyanolyanok vagyunk, mint ők. Ha ezt megértjük, akkor a terhünk is könnyebbé válik. Ilyen megértés híján nem teszünk mást, csak nagyobb terhet veszünk magunkra. Ahhoz, hogy megismerjünk másokat, el kellene mennünk, és meg kellene vizsgálnunk mindenkit az egész világon. Ez nagyon nehéz lenne. Hamar elmenne a kedvünk az egésztől.

A Vvinaya is ilyen. Amikor a vinaya-t tanulmányozzuk, azt érezzük, hogy nagyon bonyolult. Be kell tartanunk minden előírást, meg kell tanulnunk minden szabályt, és a gyakorlásunkat össze kell hangolnunk ezekkel. Azt gondoljuk: „oh, ez lehetetlen!” Elolvassuk számtalan szabály szó szerinti jelentését, és ha követjük a gondolatainkat, úgy határozhatunk, hogy képtelenek vagyunk betartani valamennyit. Bárki, aki így állt a vinaya-hoz, ugyanazt érezte. Nagyon sok szabály van!

A szentiratok azt mondják, vizsgálnunk kell magunkat, hogy minden szabályt szigorúan betartunk-e. Meg kell ismernünk mindet, és teljes mértékben be kell tartanunk azokat. Ez ugyanolyan, mint azt mondani, hogy mások megértéséhez mindenkit meg kell vizsgálnunk. Ez nagyon nyomasztó gondolat. Ez azért van, mert szó szerint vesszük a tanítást. Ha követjük a tankönyveket, ezen az úton kell haladnunk. Néhány tanító ezzel a módszerrel tanít, mereven ragaszkodnak a könyvben leírtakhoz. Ez így reménytelen.

Tulajdonképpen, ha így tanuljuk az elméletet, akkor a gyakorlásunk egyáltalán nem fejlődik. Valójában a hitünk eltűnik, az útba vetett bizalmunk megszűnik. Ez azért van, mert nem értjük a világ működését. Ha bölcsek vagyunk, akkor megértjük, hogy a világon minden ember olyan, mint én. Ugyanolyanok, mint itt ez a lény. Tanulmányozzuk a saját testünket és tudatunkat! Ha megértjük a saját testünket és tudatunkat, akkor mindenki testét és tudatát megértjük. Így a gyakorlásunk könnyebbé válik.

A Buddha szerint tanítanunk és irányítanunk kell magunkat- senki más nem tudja megtenni ezt helyettünk. Amikor tanulmányozzuk, és megértjük a saját létünk természetét, akkor minden létező természetét megértjük. Igazából mindenki ugyanolyan. Mindannyian ugyanazok a „gyártmányok” vagyunk, ugyanattól a cégtől származunk. Csupán eltérő árnyalatok vannak, ez minden; mint például a Bort-hai és a Tum-jai. Mindkettő fájdalomcsillapító, de az egyik típust Bort-hai-nak, a másikat Tum-jai-nak hívják. Valójában nem különböznek.

Felismered, hogy így látni a dolgokat egyre könnyebb lesz, ahogy fokozatosan minden összeáll. Ezt úgy nevezzük, hogy „érezni az utat”, és így kezdünk gyakorolni. Jártassá válunk benne. Addig folytatjuk, amíg nem érünk el a megértésig, és amikor a megértés megjelenik, tisztán látjuk a valóságot.

Elmélet és gyakorlat

Addig folytatjuk a gyakorlást, amíg rá nem érzünk. Egy idő után egyéni hajlandóságoktól és képességektől függően, egy új típusú megértés jön létre. Ezt a Dhamma vizsgálatának (Dhammavicaya) hívjuk; és így ébred fel a megvilágosodás hét tényezője a tudatban. A Dhamma vizsgálat az egyik. A többi az éberség, erő, elragadtatás, nyugalom, koncentráció (samadhi) és az egykedvűség.

Ha tanulunk a megvilágosodás hét tényezőjéről, akkor tudjuk, mit mondanak a könyvek, de nem értjük őket igazán. A megvilágosodás valódi tényezői a tudatban keletkeznek. Ezért jött a Buddha, hogy különböző tanításokat adjon. Minden megvilágosodott tanította a szenvedésből kivezető utat, és a feljegyzett tanításaikat elméleti tanításoknak nevezzük. Ez az elmélet eredetileg a gyakorlásból származott, de csupán könyv tanulásává vagy szavak bemagolásává vált.

A megvilágosodás tényezői eltűntek, mert nem ismerjük fel önmagukban, és nem látjuk meg a tudatunkban őket. Ha gyakorlás során felmerülnek, akkor a Dhamma megvilágosodáshoz vezető tényezői, és megjelenésüket útjelző táblaként foghatjuk fel. Jelzik, hogy a gyakorlásunk megfelelő. Ha nem megfelelően gyakorolunk, akkor nem jelennek meg.

Ha helyesen gyakorolunk, megértjük a Dhamma-t. Tehát ezért mondjuk, hogy gyakorolj tovább, fokozatosan érezz rá az utadra, és folyamatosan vizsgálódj! Ne gondold, hogy az, amit keresel, az máshol található meg, nem itt a tudatodban.

Az egyik idősebb tanítványom egy templomban tanulta a páli nyelvet, mielőtt idejött. Nem volt sikeres a tanulmányaiban. Azt gondolta, hogy mivel a szerzetesek, akik meditálnak, képesek megérteni mindent azáltal, hogy ülő meditációt folytatnak; eljött ide, és kipróbálta ezt az utat. Eljött Wat Pah Pong-ba, hogy az ülő meditációt gyakorolja, és le tudja majd fordítani a páli szentiratokat. Ez volt az elképzelése a gyakorlásról. Elmagyaráztam neki a mi utunkat. Teljesen félreértette. Könnyű dolognak tartotta, hogy csak ülünk és minden világos lesz.

Ha a Dhamma megértéséről beszélünk, akkor, mind a tanuló szerzetesek, mind a gyakorló szerzetesek ugyanazokat a szavakat használják. Az elméleti tanulásból származó, és a Dhamma gyakorlásból eredő megértés nem ugyanaz. Ugyanolyannak tűnhetnek, de az egyik mélyebb. Az a fajta megértés, amelyik a gyakorlásból ered, lemondáshoz és feladáshoz vezet. Amíg nem valósul meg a teljes lemondás, kitartunk mellette, kitartunk az elmélkedésben. Ha vágy, vagy harag jelenik meg a tudatunkban, nem vagyunk közönyösek irántuk. Nem csak elengedjük őket, hanem fogjuk és megvizsgáljuk azokat, hogy megértsük, honnan és hogyan keletkeznek. Ha ilyen érzések keletkeznek a tudatunkban, megfigyeljük, és megértjük, hogy mennyire ártalmasak. Világosan látunk, és megértjük azokat a nehézségeket, amelyeket önmagunknak okoztunk, ha hozzájuk tapadunk és követjük őket. Ez a megértés nincs máshol, csak a saját tiszta tudatunkban.

A tanulók és a meditálók félreértik egymást. Általában, akik a tanulásra fektetik a hangsúlyt, így beszélnek: „a szerzetesek, akik csak a meditációt gyakorolják, csak a saját elképzeléseiket követik, hiányzik náluk az elméleti alap.” Valójában ez a két módszer, a tanulás és a gyakorlás pontosan ugyanaz. Segíthet a megértésben, ha úgy gondolunk rá, mint a tenyerünkre és a kézfejünkre. Ha kinyitjuk a tenyerünket, olyan, mintha eltűnt volna a kézfejünk. Valójában nem tűnt el, csak elrejtőzött alul. Amikor azt mondjuk, hogy nem látjuk, az nem azt jelenti, hogy teljesen eltűnt, csak rejtve van. Amikor megfordítjuk a kezünket, ugyanez történik a tenyérrel is. Nem megy sehová, csak rejtve van alul.

Ezt kell szem előtt tartanunk, amikor a gyakorlásról beszélünk. Ha azt gondoljuk, hogy „eltűnt”, megyünk tanulni, azt remélve, hogy az majd eredményes lesz. Nem számít, hogy mennyit tanulsz a Dhamma-ról, nem érted meg, mert nem tudod a valósággal összehangolni. Ha megértjük a Dhamma igazi természetét, akkor elengedjük. Ez a lemondás - a ragaszkodás (upadana) eltávolítása, nem ragaszkodsz többé, vagy ha még mindig ragaszkodsz, akkor egyre kevésbé. Ez a különbség az elmélet és a gyakorlás között.

Amikor a tanulásról beszélünk, így érthetjük meg: a szemünk a tanulás eszköze, a fülünk a tanulás eszköze - minden a tanulás eszköze. Tudjuk, hogy a forma ilyen és olyan, de ragaszkodunk a formához, és nem látjuk a kivezető utat. Hangokat különböztetünk meg, azután ragaszkodunk hozzájuk. Formák, hangok, szagok, ízek, testi érzetek és a mentális benyomások olyanok, mint a csapda, amely minden lényt rabul ejt.

Ezeknek a dolgoknak a vizsgálata a mi utunk a Dhamma gyakorlására. Ha valamilyen érzés keletkezik, akkor próbáljuk megérteni, hogy értékeljük azt. Ha jártasak vagyunk az elméletben, felidézzük a tant, és megvizsgáljuk, hogy ez és ez a dolog, hogyan történik, hogyan válik valami mássá... és így tovább. Ha nem tanultunk elméletet, akkor csak a természetes tudatunk van, amivel dolgozhatunk. Ez a Dhamma-nknk. Ha bölcsek vagyunk, akkor képesek leszünk megvizsgálni a tudatunk természetét, és ezt használhatjuk a tanulás tárgyaként. Ez pontosan ugyanolyan dolog. A természetes tudatunk az elmélet. A Buddha azt mondta, hogy minden gondolatot és érzést, ami felmerül, vizsgáljunk meg. Használjuk a természetes tudat valóságát, mint elméletet! Erre a valóságra támaszkodjunk!

Belátás (vipassana) meditáció

Ha van hited, nem számít, hogy tanultál-e elméletet vagy sem. A hittel teli tudatod segít gyakorlásod fejlesztésében, növeli az erőt és a türelmet, és akkor nem számít a tanulás. Az éberség lesz a gyakorlás alapja. Éberek vagyunk minden testtartásban, akár ülünk, állunk, sétálunk vagy fekszünk. És ha van tudatosság, akkor az világos megértéssel párosul. Az tudatosság és a világos megértés együtt jön létre. Olyan gyorsan jelennek meg, hogy nem tudjuk őket szétválasztani. Amikor tudatosság van, akkor a világos megértés is megjelenik.

Amikor a tudatunk szilárd és stabil, a tudatosság gyorsan és könnyen létrejön; és a bölcsesség is. Néha azonban a bölcsesség nem teljes, vagy nem időben keletkezik. Talán van tudatosság és világos megértés, de nem elegendő a helyzet irányításához. Általában, ha az éberség és a világos megértés a tudat alapja, akkor a bölcsesség megjelenik, hogy támogassa. Azonban ezt a bölcsességet folyamatosan fejlesztenünk kell a belátás meditációval. Ez azt jelenti, hogy bármi is keletkezik a tudatban, az az éberség és a világos megértés tárgya lehet. Ezek segítségével kell látnunk az anicca-t, a dukkha-t és az anatta-t. Az alap a mulandóság (anicca). A dukkha az elégedetlenséget jelenti az anatta pedig a lényegnélküliséget. Meglátjuk, hogy a tudatállapot csupán egy érzet, amely keletkezett, nincs „én”-je, nincs lényege, és magától eltűnik. Csak ennyi. Az, aki zavarodott, az, akiben nincs bölcsesség, elmulasztja a kedvező alkalmat, nem lesz képes ezeket a dolgokat a saját javára fordítani.

Ha a bölcsesség jelen van, akkor a tudatosság és a világos megértés is ott lesz vele. Ugyanakkora bölcsesség kezdetben nem biztos, hogy teljesen világos. Bár az éberség és a világos megértés nem képes minden akadályt elhárítani, de a bölcsesség a segítségükre lesz. Látja a tudatosság minőségét, hogy milyen érzés keletkezett. Vagy a legáltalánosabb értelemben véve, akármilyen tudatosság van ott, akármilyen érzet van ott, mindez Dhamma.

A Buddha gyakorlásának alapja a belátás meditáció. Látta, hogy az éberség és a világos megértés bizonytalan és labilis. Bármi, ami instabil és stabilizálni akarjuk, szenvedést okoz. Azt akarjuk, hogy a dolgok a saját vágyaink szerint legyenek, de szenvedünk, mert nem így vannak. Ez a tisztátalan tudat, a bölcsességet nélkülöző tudat eredménye.

Amikor gyakorolunk, azt akarjuk, hogy könnyű legyen, és úgy legyen, ahogy mi akarjuk. Nem kell messzire mennünk, hogy megértsük a hozzáállásunk hibás voltát. Nézd csak meg ezt a testet! Olyan, amilyennek mi akarjuk? Az egyik percben azt akarjuk hogy ilyen legyen, a másik percben meg hogy olyan. Valaha is volt olyan, amilyennek akartuk? A testünk és a tudatunk természete ebben a tekintetben ugyanolyan. Ez egyszerűen így van.

A gyakorlásunk ennél a pontnál könnyen elhibázható. Általában, ha bármit is érzünk amivel nem értünk egyet, azt elutasítjuk. Bármi, ami nem okoz nekünk örömet, kidobjuk. Nem állunk meg azon gondolkodni, hogy miért szeretünk vagy nem szeretünk dolgokat. Csupán úgy véljük, hogy azok a dolgok, amik kellemetlenek, biztos hogy rosszak, és azok a dolgok, melyek kellemesek, kétség nélkül jók.

Innen ered a sóvárgás. Amikor inger ér bennünket, a szem, az orr, a nyelv, a test vagy a tudat felől, szimpátia vagy ellenszenv keletkezik. Ebből látszik, hogy a tudat tele van ragaszkodással. A Buddha tanított a mulandóságról, adott egy módszert a dolgok szemlélésére. Ha ragaszkodunk valamihez, ami nem állandó, szenvedést tapasztalunk. Nincs semmi okunk rá, hogy ezeket a dolgokat az alapján lássuk, hogy kedveljük vagy nem kedveljük. Nem tudjuk a dolgokat eszerint alakítani. Nincs ilyen felhatalmazásunk vagy hatalmunk. Függetlenül attól, hogy mi hogy szeretnénk, hogy a dolgok hogyan legyenek; minden úgy van, ahogy van. Az ilyen vágyakozás nem vezet ki a szenvedésből.

Láthatjuk, hogy az illúziókkal teli tudat másképp értelmez, mint az, amelyik nincs megtévesztve. Amikor a bölcs tudat érzékel valamit, például lát valamit, akkor nem ragaszkodik hozzá és nem azonosul vele. Ez jelzi a bölcsességet. Ha a bölcsesség nincs jelen, csupán a butaságunkat követjük. Ez a tudatlanság nem látja a mulandóságot, a kielégíthetetlenséget és az én-nélküliséget. Amit kedvelünk, azt jónak és helyesnek látjuk. Amit nem kedvelünk, azt helytelennek látjuk. Így nem érkezhetünk meg a Dhamma-ba - nem keletkezhet bölcsesség, de ha ezt megértjük, akkor a bölcsesség megjelenik.

A Buddha szilárdan megalapozta a belátás gyakorlatát, és arra használta, hogy megvizsgálja az összes mentális benyomást. Bármi is keletkezett a tudatában, úgy látta- akkor is, ha kedvelte -, hogy az bizonytalan.

Azért szenvedünk, mert a dolgok állandóan keletkeznek és szétesnek, és nem követik a tudatunk akaratát. Minden dolog üres, én-nélküli és nem a tulajdonuk. A Buddha megtanította nekünk, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy vannak. Ezt az elvet követjük a gyakorlás során.

Megértjük, hogy nem tudjuk létrehozni a különféle hangulatokat, amiket szeretnénk. Mind a jó, mind a rossz hangulat felmerül. Néhány közülük hasznos, néhány nem. Ha nem értjük meg helyesen ezeket a dolgokat, akkor nem tudjuk jól megítélni őket. Inkább a sóvárgás után futunk; a vágyainkat követjük.

Néha boldogok vagyunk, néha szomorúak, de ez természetes. Néha elégedettek vagyunk, máskor viszont csalódottak. Amit kedvelünk, azt jónak tartjuk, amit nem kedvelünk, azt rossznak. Ilyen módon egyre jobban eltávolodunk a Dhamma-tól. Amikor ez megtörténik, nem tudjuk megérteni vagy felismerni a Dhamma-t, és ezért zavarodottá válunk. A vágyak növekednek, mert a tudatunkban nem lesz más, csak illúzió.

Ez az, ahogy mi beszélünk a tudatról. Nem kell eltávolodni önmagunktól a megértéshez. Megértjük, hogy ezek a tudatállapotok nem állandóak. Megértjük, hogy nem kielégítőek, és nem rendelkeznek állandó „én”-nel. Ha ezen a módon folytatjuk a gyakorlásunk fejlesztését, akkor ezt vipassana-nak, vagy belátás meditációnak nevezzük. Azt mondjuk, hogy ezáltal megérjük a tudattartalmakat, és így fejlesztjük a bölcsességet.

Nyugalom (samatha) meditáció

A samatha gyakorlásunk ilyen: a tudatosság gyakorlását például a ki és belégzésre alapozzuk, mint a tudat irányításának eszköze vagy alapja. Azáltal, hogy a tudat követi a légzés áramlását, rendíthetetlen, nyugodt és csendes lesz. A tudat lecsendesítésének ezt a gyakorlatát „ samatha meditáció” -nak nevezzük. Sokat kell így gyakorolni, mert a tudatban sok az illúzió. Nagyon zavarodott. Nem tudjuk megmondani, hogy hány éve vagy hány életen keresztül van ez így. Ha ülünk és szemlélődünk, megértjük, hogy sok minden ellene van a békének és a nyugalomnak, és sok minden zűrzavarhoz vezet.

Ezért a Buddha azt tanította, hogy találjunk egy olyan meditációs tárgyat vagy gyakorlási módot, amely személyre szabott és megfelel nekünk. Például haladjunk végig a testrészeken: haj, szőr, köröm, fogak és bőr; ez nagyon megnyugtató lehet. A tudat lecsendesedhet ettől a gyakorlattól. Ha ezen az öt dolgon szemlélődünk, az nyugalomhoz vezet, mert ezek a helyes tárgyak az elmélkedésre a hajlamainknak megfelelően. Bármit is találunk megfelelőnek, azt a gyakorlásunknak tekinthetjük és felhasználhatjuk a szennyeződések megszüntetésére.

Egy másik lehetőség a halálon való elmélkedés. Azoknak, akikben erős a sóvárgás, az ellenszenv és a nem-tudás, és nehéznek találják ezek megfékezését, azoknak hasznos a halál témáján való meditáció. Megértjük majd, hogy mindenkinek meg kell halnia, akár gazdag, akár szegény. Megértjük, hogy mind a jó, mind a rossz emberek meghalnak. Mindenkinek meg kell halnia. Amikor ezt a gyakorlást végezzük, meglátjuk, hogy megjelenik az egykedvű hozzáállás. Minél többet gyakorolunk, annál könnyebben ülünk nyugodtan. Ez azért van, mert helyes, és megfelelő ez a gyakorlat számunkra. Ha ez a csendes meditáció nem egyezik bizonyos hajlamainkkal, akkor nem idéz elő egykedvűséget. Ellenben, ha a tárgy tényleg illik hozzánk, az egykedvűség rendszeresen megjelenik majd nehézségek nélkül, és gyakran tapasztaljuk majd.

Láthatunk erre példát a mindennapjainkban. A világi emberek sokféle ételt hoznak a szerzeteseknek, mindegyiket megkóstoljuk. Amikor már mindet megkóstoltuk, meg tudjuk mondani, hogy melyik a legmegfelelőbb számunkra. Ez csak egy példa. Azt, ami a legmegfelelőbb nekünk, azt fogjuk megenni. Nem érdekel minket a többi étel.

A ki és belégzésre való összpontosítás gyakorlata jó módszer a mindenki számára alkalmas meditációra. Úgy tűnik, hogy amikor különböző gyakorlatokat próbálgatunk, nem érezzük jól magunkat. De amint leülünk, és a légzésünket figyeljük, jó érzésünk lesz, és tisztán tapasztaljuk ezt. Nem kell messzire mennünk, hogy ezt meglássuk. Használjuk azt, ami a közelünkben van, és az lesz jobb számunkra. Csak a légzésre figyelj! Távozik, bejön, kimegy, és megint bejön. Hosszú ideig figyeljük a ki és belégzést, és a tudatunk lassan megnyugszik. Gondolatok jönnek-mennek, de úgy érezzük, hogy távol vannak. Ugyanúgy, mint mikor külön élünk egymástól, és már nem érezzük többé azt a közelséget. Már nincs olyan erős a kapcsolatunk, vagy talán már egyáltalán nincs is kapcsolat.

Amikor ráérzünk a légzés-tudatosság gyakorlatára, egyre könnyebb lesz. Ha továbbra is ezt a gyakorlatot végezzük, megismerjük a légzés természetét. Tudjuk, hogy milyen az, amikor a lélegzet hosszú, és milyen az, amikor rövid.

Beszélhetünk a légzés táplálék voltáról. Mialatt ülünk vagy sétálunk, lélegzünk, amíg alszunk, lélegzünk, amíg ébren vagyunk, lélegzünk; ha nem így lenne, akkor meghalnánk. Ha belegondolunk, láthatjuk, hogy csak táplálék segítségével tudunk létezni. Ha nem eszünk semmilyen ételt tíz percig, egy óráig vagy akár egy egész napig, nem számít. Ez a durva táplálék. Ugyanakkor, ha nem lélegzünk rövid ideig, akkor meghalunk. Ha öt vagy tíz percig nem lélegzünk, meghalunk. Próbáld ki!

Aki a légzés tudatosságát gyakorolja, rendelkezik ezzel a megértéssel. Ebből a gyakorlásból eredő tudás valóban csodálatos. Ha nem szemlélődünk, nem fogunk a légzésre táplálékként tekinteni, de valójában mindig levegőt „eszünk”; be ki be ki… mindig. Megtapasztaljátok, ha többet szemlélődtök ilyen módon, annál több hasznotok lesz a gyakorlásból, és annál finomabbá válik a légzés. Akár az is megtörténhet, hogy leáll a légzés. Úgy tűnhet, hogy egyáltalán nem lélegzünk. Valójában a lélegzet átszivárog a bőr pórusain. Ezt „finom légzésnek” nevezzük. Amikor a tudatunk teljesen lenyugszik, a normális légzés megszűnhet. Nem kell megijednünk vagy félnünk. Mit tegyünk, ha nincs légzés? Csak figyeld meg! Tudd, hogy nincsen légzés. Ez a helyes gyakorlás.

A samatha gyakorlásáról, a nyugalom elérésének gyakorlásáról beszélünk. Ha a meditációs tárgy helyes és megfelelő számunkra, az ilyen tapasztaláshoz vezet. Ez a kezdet, de ez a gyakorlás elég, hogy végig vigyen az egész úton, vagy legalábbis addig, ahol világosan megértjük a dolgokat, és folytathatjuk erős elszánással. Ha így folytatjuk a szemlélődést, az energiával tölt fel. Ez hasonló a ciszternában levő vízhez. Vizet öntünk bele és lefedjük. Folyamatosan feltöltjük vízzel, így a vízben élő rovarok nem pusztulnak el. Erőfeszítéseket tenni, és mindennap végezni a gyakorlásunkat, pontosan ilyen. Nagyon jól és békésen érezzük magunkat.

Ez a békesség az egyhegyű tudatunkból ered. Ez az összpontosított tudat ugyanakkor nagyon nyugtalanító lehet, mivel nem szeretnénk, hogy más mentális benyomások megzavarjanak. Más tudatállapotok jönnek, amelyek maguk is lehetnek egyhegyűek. Ez olyan, mint amikor különféle férfiakat és nőket látunk, de nem ugyanazt érezzük irántuk, mint apánk és anyánk iránt. Valójában minden férfi hímnemű, mint az apánk és minden nő nőnemű, mint az anyánk, de nem érezzük ugyanazt irántuk. Úgy érezzük, hogy a szüleink fontosabbak, értékesebbek a számunkra.

Így kell együtt lennünk az egyhegyű tudatunkkal. Úgy kell hozzá viszonyulnunk, mint a saját anyánkhoz és apánkhoz. Minden más benyomást, ami megjelenik, úgy értékeljünk, mint ahogy általában a férfiak és a nők iránt érzünk. Továbbra is látjuk őket, egyszerűen elfogadjuk a jelenlétüket, és nem tulajdonítunk nekik ugyanakkora értéket, mint a szüleinknek.

A csomó kibontása

Amikor a samatha gyakorlásunk során megnyugszik a tudat, tiszta és ragyogó lesz. A tudati tevékenység egyre csökken. A keletkező különféle mentális benyomások csökkennek. Ekkor béke és boldogság jelenik meg, de ehhez a boldogsághoz talán ragaszkodni kezdünk. A boldogságon, mint bizonytalanon kell elmélkednünk. Ezt kell tennünk a boldogtalansággal is, mint valami bizonytalannal és mulandóval. Megértjük, hogy a különböző érzések nem állandóak, és ezért ne ragaszkodjunk hozzájuk. Így látjuk a dolgokat, mert a bölcsesség megjelenik. Megértjük, hogy a dolgok a természetük szerint ilyenek.

Ez a megértés olyan, mintha egy kötél, amin egy csomó van. Ha helyes irányba húzzuk, a csomó kilazul és kezd kibomlani. Már nem szoros és feszes. Megértjük, hogy a dolgok nem történnek mindig ugyanígy. Előtte azt éreztük, hogy a dolgok mindig úgy lesznek, ahogy voltak; ezért a csomót egyre feszesebbre húztuk. Ez a feszesség a szenvedés. Nagyon kellemetlen az ilyen élet. Lazítunk egy kicsit a csomón és pihenünk. Miért lazítunk? Mert feszes! Ha nem ragaszkodunk hozzá, tudunk lazítani rajta. Nem egy állandó feltétel, aminek mindig így kell lennie.

A mulandóság tanítása az alap. Megértjük, hogy sem a boldogság, sem a boldogtalanság nem állandó. Meglátjuk, hogy egyik sem biztos. Nincs semmi, ami állandó. Ezzel a megértéssel fokozatosan elveszítjük a bizalmunkat a tudatban felmerülő különféle hangulatok és érzések iránt. A helytelen megértés ugyanolyan mértékben csökken, ahogy a bizalmat veszítjük el. Ez jelenti a csomó kibogozását. Folyamatosan lazul. A ragaszkodás fokozatosan gyökerét veszíti.

Elfordulás

Amikor meglátjuk a mulandóságot, az elégedetlenséget és az én-nélküliséget a testünkben és a tudatunkban, akkor úgy találjuk, hogy egyfajta egykedvűség keletkezik. Ez nem a mindennapi unalom, amikor úgy érezzük, hogy semmit sem akarunk megismerni, látni vagy mondani, és semmit sem akarunk senkivel sem csinálni. Ez nem igazi egykedvűség, ebben még mindig van ragaszkodás, még mindig nem értjük, hogy hogyan vannak a dolgok. Még mindig érzünk irigységet és ellenszenvet, és még mindig ragaszkodunk dolgokhoz, amelyek szenvedést okoznak.

Az a fajta egykedvűség, amelyről a Buddha beszélt, harag és vágy nélküli állapot. Akkor keletkezik, mikor meglátjuk minden mulandóságát. Amikor öröm érzése jelenik meg a tudatunkban, meglátjuk, hogy ez nem állandó. Ilyenfajta egykedvűségünk lesz. Ezt nibbida-nak, vagy elfordulásnak hívjuk. Ez azt jelenti, hogy eltávolodsz az érzéki vágyakozástól és a szenvedélytől. Semmit nem látunk, ami méltó lenne a vágyakozásra. Akár megfelelnek a dolgok a tetszésünknek, akár nem, nem számít, mert nem azonosulunk velük. Nem tulajdonítunk nekik különösebb értéket.

Így gyakorolva nem keletkeznek nehézségek. Tapasztaltuk a szenvedést, és tapasztaltuk, hogy a hangulatokkal való azonosulás nem nyújt boldogságot. Ez okozza a ragaszkodást a boldogsághoz és a boldogtalansághoz, a ragaszkodást a kedveléshez és az ellenszenvhez, amely a szenvedés igazi oka. Amikor ragaszkodunk, nem állunk semlegesen a dolgokhoz. Néhány tudatállapotot kedvelünk, néhányat nem. Ha még mindig kedvelünk vagy nem kedvelünk dolgokat, akkor a boldogság és a boldogtalanság egyaránt szenvedést okoz. Ez a ragaszkodás okozza a szenvedést. A Buddha azt tanította, hogy bármi is, ami szenvedést okoz, az lényege szerint nem kielégítő.

A négy nemes igazság

Megértjük a Buddha tanítását, a szenvedés megismerését, és annak okát. Mi több, megismerjük a szenvedéstől való megszabadulást, és a megszabaduláshoz vezető gyakorlás útját. Erre a négy dologra tanított minket. Amikor megértjük ezt a négy dolgot, képesek leszünk felismerni a szenvedést a keletkezése pillanatában, és tudjuk majd, hogy ennek oka van, nem csak úgy belesodródtunk. Amikor meg akarunk szabadulni a szenvedéstől, meg tudjuk szüntetni az okát.

Miért érezzük a szenvedést, miért érezzük az elégedetlenséget? Megértjük, hogy azért van, mert ragaszkodunk a vonzódáshoz és az ellenszenvhez. Ráébredünk, hogy a saját vágyaink miatt szenvedünk. Szenvedünk, mert értékkel ruházzuk fel a dolgokat. Tehát azt mondjuk, hogy ismerjük a szenvedést, ismerjük a szenvedés okát, tudjuk, hogyan szabaduljunk meg a szenvedéstől, és ismerjük a szenvedéstől megszabadító utat. Amikor ismerjük a szenvedést, ki tudjuk bontani a csomót. Biztosak lehetünk abban, hogy a csomót helyesen bontjuk ki. Azt is mondhatjuk, hogy ismernünk kell azt, ahogy a dolgok vannak. A kötődést elvágjuk. Ez az a gyakorlat, amely véget vet a szenvedésünknek.

Ismerni a szenvedést, ismerni a szenvedés okát, ismerni a szenvedéstől való megszabadulást és ismerni a szenvedésből való kivezető utat. Ez a magga (ösvény): helyes nézet, helyes gondolat, helyes beszéd, helyes cselekedet, helyes megélhetési mód, helyes törekvés, helyes éberség és helyes összpontosítás. Amikor helyesen megértjük ezeket a dolgokat, akkor az ösvényen vagyunk. Ezek a dolgok véget vetnek a szenvedésnek. Az erkölcshöz, az összpontosításhoz és a bölcsességhez (sila, samadhi, panna) vezetnek.

Ezt a négy dolgot tisztán kell megértenünk. A dolgokat a maguk valóságában kell, hogy lássuk. Ezt a négy dolgot látjuk és saccadhamma-nak (dhamma igazságának) nevezzük. Akár belülről, akár kívülről, akár jobbról vagy balról nézzük, csak a saccadhamma-t látjuk. Egyszerűen megértjük, hogy minden úgy van, ahogy van. Annak, aki megérkezett a Dhamma-ba, aki igazán megérti a Dhamma-t, akárhova is megy, minden Dhamma lesz.