Vessünk egy pillantást a Buddha példájára! Mind a saját gyakorlatában, mind a tanítási módszereiben példát mutatott. Ügyes gyakorlási módszereket tanított, amelyek megszabadítanak az önteltségtől. Nem gyakorolhatott helyettünk. Miután meghallgattuk a tanítását, magunkat kell fejleszteni, gyakorolnunk kell. Eredményt elérni gyakorlással lehet, nem a tanulással.
A Buddha tanítása csupán megismertet a Dhamma-val, de az ekkor még nincs a tudatunkban. Miért nincs? Mert még nem gyakoroltunk, nem képeztük magunkat. A Dhamma a gyakorlás által keletkezik. Ha megismered, a gyakorláson keresztül ismered meg. Ha kételkedsz, akkor a gyakorlás során kételkedsz. A mesterek tanítása lehet igaz, de a Dhamma puszta meghallgatása nem elég a megvalósításhoz; a tanítás csupán útmutatás. A Dhamma megvalósításához meg kell fogni a tanítást és el kell helyezni a tudatba. Azt a részt ami a testre vonatkozik, a testre alkalmazzuk, azt a részt ami a beszédre vonatkozik, azt a beszédre, és azt a részt ami a tudatra vonatkozik, azt a tudatra alkalmazzuk. Ez azt jelenti, hogy a tanítás meghallgatása után tovább kell képeznünk magunkat, hogy felismerjük a Dhamma-t, mint igazságot.
A Buddha azt mondta, hogy azok akik fenntartás nélkül hisznek másoknak, nem igazán bölcsek. Egy bölcs ember addig gyakorol, amíg eggyé nem válik a Dhamma-val, amíg meg nem bízik magában és már nem függ másoktól.
Egy alkalommal, amikor a Tiszteletreméltó Sariputta a Buddha lábánál ülve tisztelettel hallgatta ahogy az a Dhamma-t magyarázza, a Buddha hozzáfordult és megkérdezte:
„Sariputta, elhiszed ezt a tanítást?”
Tiszteletreméltó Sariputta válaszolt: „Nem, még nem hiszem el.”
Nos, ez egy jó példa. A Tiszteletreméltó Sariputta figyelt és összpontosított. Amikor azt mondta, hogy még nem hisz a tanításban, az igazat mondta. Egyszerűen tudomásul vette a tanítást, de mivel még nem alakult ki a saját megértése, azt mondta a Buddha-nak, hogy még nem hisz, mert valóban nem hitt. Ezek a szavak úgy hangoztak, mintha a Tiszteletreméltó Sariputta udvariatlan lenne, de nem így volt. Az igazat mondta, és ezért a Buddha megdicsérte:
„Nagyon jó Sariputta. Egy bölcs ember nem hisz könnyen, vizsgálódik mielőtt hinne.”.
A hithez való hozzáállás több formát vehet fel. Az egyik a Dhamma-nak megfelelő, míg a másik ellenkezik a Dhamma-val. Ez a második út figyelmetlen, meggondolatlan megértés, miccha-ditthi,: téves nézet:; ez az, amikor valaki nem hallgat senkire sem.
Vegyük Dighanakha Brahman példáját. Ez a Brahman nem hitt senkinek, csak magának. Egyszer amikor a Buddha Rajagha-ban tartózkodott, Dighanakha elment, hogy meghallgassa a tanítását. Vagy azt is mondhatnánk, hogy Dighanakha elment, hogy a Buddha-t tanítsa, mert a saját nézeteit akarta kifejteni.
„Az én nézetem az, hogy senkinek a nézetét nem fogadom el.”
Így vélekedett. A Buddha meghallgatta Dighanakha véleményét, és ezután válaszolt:
„Brahman, saját nézetedet sem kellene elfogadnod.”
Amikor a Buddha így válaszolt, Dighanakha-nak elállt a szava. Nem tudta mit mondjon, a Buddha többféleképpen elmagyarázta neki, míg végül a Brahman megértette. Abbahagyta a gondolkodást, és megértette:
„Hmm, a nézetem nem helyes.”
A Buddha válaszának hallatán a Brahman felhagyott az öntelt nézeteivel, és azonnal megértette az igazságot. Teljesen megváltozott, épp úgy, mint amikor az ember megfordítja a kézfejét, és így dicsérte a Buddha tanítását:
„Hallgatva az Áldott tanítását, a tudatom megvilágosodott, mint aki sötétségben élve egyszer csak érzékelni kezdi a fényt. A tudatom olyan, mint egy felfordított mosdótál, amit visszafordítottak, mint egy eltévedt ember, aki megtalálta az utat.”
Biztos tudás jelent meg a tudatában, átfordult a tudata. A helytelen nézet eltűnt, és a helyére helyes nézet került. Eltűnt a sötétség, és világosság jelent meg a helyén.
A Buddha kijelentette, hogy Dighanakha Brahman megnyitotta a Dhamma szemet. Korábban Dighanakha ragaszkodott a saját nézeteihez, és nem kívánta megváltoztatni azokat. De amikor meghallgatta a Buddha tanítását, a tudata felismerte az igazságot, meglátta, hogy ragaszkodása a nézetekhez helytelen. Amikor a helyes megértés felmerült, felfogta, hogy a korábbi megértése hibás volt, és egy olyan emberhez hasonlította magát, aki sötétségben élt és megtalálta a fényt. Így van ez. Akkor Dighanakha Brahman túljutott a helytelen nézetén.
Így kell megváltoznunk! Mielőtt feladnánk a szennyeződéseinket, meg kell változtatnunk a látásmódunkat. El kell kezdenünk helyesen és jól gyakorolni. Korábban nem gyakoroltunk sem helyesen, sem jól, és mégis azt gondoltuk, hogy igazak és jók vagyunk. Amikor tényleg megvizsgáljuk a dolgot, megfordítjuk magunkat ugyanúgy, mint ahogy átfordítjuk a kezünk fejét. Ez azt jelenti, hogy az „aki tud”, vagyis bölcsesség keletkezik a tudatában, képes lesz másként látni a dolgokat. Újfajta tudatosság jelenik meg.
Ezért kell a gyakorlóknak fejleszteniük azt a tudást, amit Buddho-nak nevezünk, az „aki tud”. Eredetileg az „aki tud” nincs ott, a tudásunk nem tiszta, nem igaz, és nem teljes. Ez a tudás túlságosan gyenge a tudat képzésére. De azután a tudat megváltozik és megfordul, annak a tudatosságnak az eredményeként amelyet „bölcsességnek” vagy másként „belátásnak” nevezünk, és amely meghaladja a korábbi tudatosságunkat. A korábbi az „aki tud”, még nem „tudott” teljes mértékben, és ezért képtelen volt elérni a célt.
Ezért tanította a Buddha a befelé nézést: opanayiko. Nézz befelé, ne kifelé! Vagy ha kifelé nézel, utána nézz befelé, hogy meglásd az okot és a következményét! Mindenben keresd az igazságot, mert a belső és a külső, mindig hatással vannak egymásra! Gyakorlásunkkal kifejlesztünk egyfajta tudatosságot, ami erősebbé válik mint a korábbi tudatosságunk. Ez okozza a bölcsesség és belátás kialakulását, ami lehetővé teszi, hogy világosan megismerjük a tudat működését, a nyelvezetét, valamint az összes szennyeződés jellegzetességét és formáját.
A Buddha, amikor elhagyta otthonát a megszabadulást keresve, hozzánk hasonlóan nem volt biztos abban, hogy mit tegyen,. Több módszerrel próbálta kifejleszteni a bölcsességet. Tanítókat keresett, mint például Udaka Ramaputta-t, hogy gyakorolja a meditációt - jobb láb a bal lábon, jobb kéz a bal kézen, egyenes testtartás, csukott szem, mindent elengedve, - amíg el nem érte az elmélyedés magas szintjét (samadhi).1 De miután kijött a samadhi-ból, a régi gondolkodása ismét a felszínre tört, és ugyanúgy ragaszkodott hozzá mint korábban. Ezt látva megértette, hogy a bölcsesség még nem jött létre. A megértése még nem hatolt le a teljes igazságig, még nem volt teljes. Ezt látva némi megértésre tett szert, de még mindig nem volt elégedett a gyakorlás eredményével. Tovább vándorolt, hogy új tanítót keressen.
Amikor a Buddha elhagyta tanítóját, nem neheztelt rá, úgy cselekedett, mint a méh; nektárt szerzett a virágokból anélkül, hogy kárt tett volna a szirmokban.
A Buddha tanulmányait Alara Kalama mellett folytatta, és magasabb samadhi-t ért el, de amikor kijött ebből az állapotból, Bimba és Rahula2 ismét visszatért a gondolataiba,; a régi emlékek és érzések ismét a felszínre törtek. Még mindig volt benne nemi vágy és sóvárgás. Belátta, hogy nem érte el a célját, ezért ezt a tanítót is elhagyta. Meghallgatta a tanítóit, és mindent megtett, hogy kövesse a tanításaikat. Folyamatosan vizsgálta gyakorlása eredményeit; nem csak kipróbálta a dolgokat, majd eldobta őket valami újabbért.
Az aszkétikus gyakorlatok kipróbálása után ráébredt, hogy az éhezés, aminek következtében csont-sovánnyá fogyott, csak a testre hat. A test nem „tud” semmit. Az ilyen gyakorlás olyan, mint amikor egy ártatlan embert kivégeznek, míg az igazi tolvajt futni hagyják.
Amikor a Buddha alaposan megvizsgálta a dolgokat, rájött, hogy a gyakorlásnak nem a testhez van köze, hanem a tudathoz. A Buddha kipróbálta az attakilamathanuyogo-t (önsanyargatás) és rájött arra, hogy ez csak a testre korlátozódik. Valójában minden Buddha a tudatban világosodott meg.
Mind a testet, mind a tudatot engedd el; lásd mint mulandót, nem tökéletest és én-nélkülit - aniccam, dukkham, és anatta. Ezek csupán természetes feltételek. Feltételektől függően keletkeznek, egy ideig léteznek, majd megszűnnek. Amikor a feltételek összeállnak, újra létrejönnek, keletkezésük után egy ideig léteznek, majd ismét megszűnnek. Ezek a dolgok nem „én”, nem „személy”, nem „mi”, nem „ők”. Nincs ott senki, csak érzések. Sem a boldogságnak, sem a szenvedésnek nincs önvalója. Nem lehet az „én”-t megtalálni, csupán a természet elemei vannak, amelyek keletkeznek, léteznek egy ideig, majd megszűnnek. Keresztülmennek ezen az állandóan változó körforgáson.
Minden lény - beleértve az embereket is -, hajlamos arra, hogy a keletkezést, a létezést és a megszűnést „önmagaként” lássa. Ezért ragaszkodnak mindenhez. Nem akarják, hogy a dolgok úgy legyenek ahogy azok vannak, és azt sem akarják, hogy megváltozzanak. Például nem akarják, hogy a létrejött dolgok megszűnjenek. Miután megtapasztalták a boldogságot, már nem akarnak szenvedni. Ha a szenvedés megjelenik, azt akarják, hogy minél gyorsabban elmúljon, még jobb, ha egyáltalán nem is jön létre. Azért van ez, mert a testet és a tudatot „önmaguknak” tartják, vagy magukhoz tartozónak, ezért azt akarják, hogy a dolgok a vágyaikat kövessék.
Ez a fajta gondolkodás olyan, mintha egy gátat vagy töltést építenénk kivezetés nélkül, ezért a víz nem tud elfolyni. Ennek eredménye gátszakadás lesz. Ugyanez a helyzet az ilyen gondolkodással. A Buddha látta, hogy ez a gondolkodásmód a szenvedés oka. Ezt látva a Buddha feladta ezeket a nézeteit.
Ez a szenvedés okának a Nemes Igazsága. A szenvedés igazságai, annak oka, megszűnése és a megszüntetéshez vezető ösvény,- az emberek itt elakadnak. Ha az emberek túl akarnak jutni a kétségeiken, ez a megfelelő pont. Látva azt, hogy ezek a dolgok csupán rupa (forma) és nama (név), azaz test és tudat, nyilvánvalóvá válik, hogy ők nem lények, nem személyek, nem „mi” vagy „ők”; egyszerűen a természet törvényeit követik.
A gyakorlásunk során így ismerjük meg a dolgokat. Nincs hatalmunk, hogy a dolgokat irányítsuk, mert azok nem a mi tulajdonaink. Ha megpróbáljuk irányítani őket az szenvedést okoz, mert nem a mieink. Sem a test, sem a tudat nem „én” vagy „más”. Ha megértjük ezt, akkor tisztán látunk. Ha megértjük az igazságot, eggyé válunk vele. Olyan ez, mintha látnánk egy darab felhevített izzó vasat a kemencében. Forró az egész. Akár a tetejét, az alját vagy az oldalait érintjük meg, mindenhol forró. Nem számít hol érintjük meg, forró. Így kell látnod a dolgokat.
Amikor elkezdünk gyakorolni, többnyire el akarunk érni valamit, megismerni, megérteni. De még nem tudjuk, hogy mit akarunk elérni vagy mit akarunk megismerni. Volt egyszer egy tanítványom, akinek a gyakorlását akadályozta a zavar és a kétely. De folytatta a gyakorlást, én pedig folyamatosan tanítottam, amíg meg nem nyugodott. De amikor végül egy kicsit megnyugodott, megint gyötörni kezdte a kétely: „Mit tegyek ezután?” Ez az. A zavar újra megjelenik. Azt mondja, hogy békét akar, de amikor eléri, nem elégszik meg vele és azt kérdezi, hogy mit csináljon ezután.
A gyakorlás során mindent el kell engednünk! Hogyan engedjünk el? A jelenségek tisztánlátásával. Ismerd meg a test és a tudat jellemzőit úgy, ahogy azok vannak. Azért meditálunk, hogy békére leljünk, ám azt látjuk meg, ami nem békés. Ez azért van, mert a tudat természete a mozgás.
Amikor a samadhi-t gyakoroljuk, rögzítsük a figyelmünket a ki és belégzésre, az orrhegyen, vagy a felső ajkakon. Ez ráirányítja a tudatot, amit vitakka-nak nevezünk, másképpen „odafordulás”-nak. Odafordítottuk a tudatot és rögzítettük egy tárgyon, például az orrcsúcson ki és beáramló levegőre, ez a vicara. A vicara minősége természetesen keveredik mentális érzetekkel, és úgy gondolhatjuk nyugtalan, de valójában ilyen a vicara működése, ahogy az érzetekkel keveredik. Ha ez túl sokáig rossz irányba halad, a tudatunk elveszíti az összeszedettségét. Ekkor újra oda kell fordítani a tudatot a vitakka-val az összpontosítás tárgyára! Amint ekképpen újra megalapoztuk a figyelmünket, a vicara átveszi a helyét, keveredve a különféle érzetekkel.
Amikor ezt látjuk, a megértésünk hiánya miatt ezt gondoljuk: „Miért csapongott a tudatom? Azt akartam, hogy csendes legyen, miért nem az?” Ez a ragaszkodással való gyakorlás.
Valójában a tudat csupán követi a természetét, ám azt akarjuk, hogy a tudat csendes legyen, és azon gondolkodunk: „Miért nem csendes?” Ellenérzés merül fel, ezt kiterjesztjük, erősítjük a kételyeinket, növeljük a szenvedésünket és a zavarodottságunkat. Így, amikor a vicara visszatükrözi a tudat különböző jelenségeit, csupán bölcsen meg kell jegyeznünk: „A tudat egyszerűen ilyen.” Íme, ez az aki ismeri a nyelvezetet, és el tudja mondani, hogy úgy lásd a dolgokat, ahogy azok vannak. A tudat egyszerűen ilyen. Elengedjük, és a tudat lenyugszik. Amikor a tudat újra elveszti az összeszedettségét, a vitakka-t még egyszer bevetjük, és röviddel ezután nyugalom lesz. Így működik együtt a vitakka és a vicara. A vicara-t arra használjuk, hogy elmélkedjen a különböző felmerülő érzeteken. Amikor a vicara fokozatosan egyre szétszórtabb lesz, mi újra „felemeljük” a figyelmünket a vitakka-val.
Ennél a pontnál fontos a szenvtelen gyakorlás. Látva a vicara folyamatát kölcsönhatásban a mentális érzetekkel, azt gondolhatjuk, hogy a tudat zavaros, és irtózunk ettől a folyamattól. Ez az alapvető ok. Boldogtalanok vagyunk, mert azt akarjuk, hogy a tudat megnyugodjon. A helytelen nézet az ok. Ha javítunk a nézetünkön, és egyszerűen úgy szemléljük ezt az aktivitást, mint a tudat természetét, az elég a zavar csökkentéséhez. Ezt nevezzük elengedésnek.
Ha nem ragaszkodunk, ha elengedéssel gyakorolunk - szenvtelenség az aktivitáson belül, és aktivitás a szenvtelenségen belül -, ha megtanulunk így gyakorolni, akkor a vicara-nak természetesen kevesebb dolga lesz. Ha a tudatunk már nem zavaros, akkor a vicara képes a Dhamma-n szemlélődni, mert ha nem a Dhamma-n elmélkedünk, a tudatunk ismét csapongani kezd.
Tehát vitakka, azután vicara, vitakka azután vicara, vitakka azután vicara és így tovább, míg a vicara egyre finomabbá válik. Először a vicara össze-vissza bolyong. Ha úgy fogjuk fel, mint a tudat természetes tevékenységét, akkor nem zavar minket, mert nem ragaszkodunk hozzá. Olyan ez, mint a folyóvíz. Ha megszállottan kérdezgetjük: „Miért folyik a folyó?”, akkor természetesen szenvedni fogunk. Ha megértjük, hogy a víz csupán csak azért folyik, mert ilyen a természete, akkor nincs szenvedés. Ilyen a vicara. Van vitakka, azután vicara, kölcsönhatásban a mentális érzetekkel. Ezeket az érzeteket megtehetjük a meditáció tárgyának, az érzetek megfigyelésével megnyugtatjuk a tudatot.
Ha ismerjük a tudat természetét, akkor elengedünk, úgy, mint ahogyan a víz áramlik. A vicara egyre finomabb lesz. A tudat most már képes elmélkedni a test felett vagy a halálon vagy más Dhamma témán. Amikor a szemlélődés témája megfelelő, akkor jó közérzet keletkezik. Mi is a jó közérzet? Ez a piti (öröm). Piti, öröm keletkezik. Ez az öröm megnyilvánulhat libabőrként, hűvösségként vagy könnyedségként. A tudat elragadtatott lesz. Ezt piti-nek nevezik. Van még sukkha (boldogság), és különböző érzetek jövése és menése, valamint az ekaggatarammana állapota, azaz az egyhegyűség.
Ha az összpontosítás első szakaszáról beszélünk, az biztos, hogy ennek így kell lennie: vitakka, vicara, piti, sukkha, ekaggata. Mi tehát a második szakasz? Ahogy a tudat fokozatosan finomabbá válik, a vitakka és a vicara durvának tűnnek annyira, hogy meg is szűnnek, és csak a piti, sukkha és az ekaggata marad. Ezt a tudat önmagától csinálja, nem kell törődnünk vele, egyszerűen tudjuk, hogyan vannak a dolgok.
Ahogy a tudat egyre finomabbá válik, a piti végül eltűnik, csak a sukkha és az ekaggata marad,. Ekkor ezt a kettőt figyeljük. Hová megy a piti? Nem megy sehová, csupán a tudat egyre finomabbá válik, és eldobja azokat a minőségeket, amik túl durvák. Ami túl durva azt kidobja, és addig hajigál, amíg el nem éri a kifinomultság csúcsát, amelyet a könyvek a negyedik jhana-nak, az elmélyedés legmagasabb szintjeként írnak le. Itt a tudat fokozatosan eldobja azt, ami túl durva számára, addig, amíg csupán ekaggatha upekkha; egykedvűség marad. Nincs tovább, ez a végpont.
Amikor a tudat a samadhi szakaszain lépdel, pontosan így halad előre, de kérlek, értsük meg a gyakorlás alapjait. Azt akarjuk, hogy a tudat megnyugodjon, de nem lesz nyugodt. Ez a vágyból gyakorlás, aminek nem vagyunk tudatában. Nyugalomra vágyunk. A tudat már eleve zaklatott, és mi még tovább nyugtalanítjuk azzal, hogy meg akarjuk nyugtatni. Ezt a túlzott akarás okozza. Nem látjuk, hogyha azt akarjuk, hogy a tudat lenyugodjon, az tanha. Ez olyan, mintha a terhet növelnénk. Minél inkább vágyunk a nyugalomra, a tudat annál zaklatottabbá válik, míg a végén feladjuk. Csak harcolunk, ülünk és küzdünk önmagunkkal.
Miért van ez? Mert nem elmélkedünk azon, hogy milyen a tudatunk természete. Értsd meg, hogy a tudat feltételei olyanok, amilyenek. Bármi keletkezik, csak figyeld meg! Ez csupán a tudat természete; nem árthat ha megértjük. Nem veszélyes ha úgy látjuk a tevékenységét amilyen. Tehát a vitakka-val és a vicara-val gyakorolunk, amíg a tudat kezd megnyugodni, és kevésbé lesz energikus. Amikor megjelennek az érzetek, szemlélődünk rajtuk és megismerjük őket.
Hajlamosak vagyunk küzdeni velük, mert kezdetben elhatároztuk, hogy megnyugtatjuk a tudatot. Amint leülünk, gondolatok zavarnak meg. Miután kijelöljük a meditációnk tárgyát, a figyelmünk elkalandozik, a tudat csapongva követi a gondolatokat, azt gondolván, hogy azért jöttek, hogy megzavarjanak minket, de tulajdonképpen a probléma éppen abból fakad, hogy meg akarjuk nyugtatni a tudatot.
Ha megértjük, hogy a tudat csupán a természete szerint viselkedik így, azaz természetesen jön és megy, és ha nem tulajdonítunk ennek túl nagy jelentőséget, megérthetjük, hogy bizonyos tekintetben olyan, mint a gyerek. A gyerekek nem túl sokat tudnak, össze-vissza beszélnek. Ha megértjük ezt, csak hagyjuk, hogy beszéljenek a gyerekek, mert ilyen a természetük. Ha elengedjük, akkor nem zavar a gyerekek beszéde. Zavartalanul beszélgethetünk a látogatókkal, míg a gyerekek fecsegnek és játszanak. A tudat is ilyen. Nem árthat nekünk, ha nem ragadjuk meg és nem válunk a megszállottjává, mert ez a probléma valódi oka.
Amikor a piti megjelenik leírhatatlan örömöt érzünk, amit akkor értékelhetünk igazán, amikor megtapasztaljuk. Valamint sukha (boldogság) keletkezik, és ott van még az egyhegyűség is. Van vitakka, vicara, piti, sukha és ekaggata. Ez az öt minőség mind egy helyen fut össze. Különbözőségük ellenére mind egy helyen gyűlnek össze, és ott láthatjuk őket a tudatban ugyanúgy, mint sokfajta gyümölcsöt egy tálban. Vitakka, vicara, piti, sukha és ekaggata- mind az öt minőséget láthatjuk egy tudatban. Ha valaki megkérdezné: „Milyen a vitakka, milyen a vicara, milyen a piti és a sukha?” Nehéz lenne válaszolni, de amikor összegyűlnek a tudatban, megláthatjuk milyenek.
Ezen a ponton a gyakorlásunk egyedivé válik. Tudatosnak kell maradnunk, és nem szabad elveszíteni magunkat! Ismerjük meg a dolgokat úgy, ahogy azok vannak! Ezek a meditáció szintjei, a tudat lehetőségei. Ne utasíts el semmit a gyakorlás során! Lehet hogy a földbe süllyedsz, esetleg a levegőbe repülsz, vagy akár „meghalsz” az ülés közben, ne utasítsd el! Akármilyenek is a tudat minőségei, csak maradj a megismerésnél. Ez az alapunk: sati (éberség) és sampajanna (tudatosság), akár állunk, sétálunk, ülünk vagy fekszünk. Akármi keletkezik, csak hagyd, hogy legyen, ne ragaszkodj hozzá! Akár kedveled akár nem, boldogság vagy szenvedés, kétség vagy bizonyosság, szemlélődj vicara-val, és vizsgáld meg a jelenségek következményeit. Ne próbálj mindent címkézni, csak ismerd meg! Lásd, hogy minden dolog ami a tudatban keletkezik csupán érzet; átmeneti, keletkezik, létezik és megszűnik. Ez minden, nincs önvalójuk vagy lényegük, nem „mi” vagy „ők”. Egyikükhöz sem érdemes ragaszkodni.
Amikor bölcsességgel megértjük az össze rupa-t és nama-t, akkor megértjük a régi tanítást. Megértjük a tudat, a test mulandóságát, a boldogság, a szenvedés, a szeretet és a gyűlölet mulandóságát. Ezek mind mulandóak. Ezt látva a tudat kiábrándul; kiábrándul a testből és a tudatból, a keletkező és megszűnő dolgokból, az átmenetiségükből. Kiutat keres ezekből a dolgokból. Már nem akar kötődni a dolgokhoz, meglátja a világ és a születés nem kielégítő voltát.
Amikor a tudat így lát, bárhová megyünk, látjuk az anicca-t (mulandóság), dukkham-ot (elégtelenség) és anatta-t (önvaló nélküliség). Semmi sem marad amibe megkapaszkodhatnánk. Akár egy fa tövében ülünk, akár egy hegycsúcson vagy egy völgyben, hallhatjuk a Buddha tanítását. Minden fa egynek tűnik, minden élőlény egy lesz, egyikben sincs semmi egyéni. Mindegyikük keletkezik, létezik egy ideig, majd meghal.
Tisztábban látjuk a világot, tisztábban látjuk a testet és tudatot. Világosabbak a mulandóság fényében, világosabbak a tökéletlenség fényében és világosabbak az önvaló nélküliség fényében. Ha az emberek erősen ragaszkodnak dolgokhoz, szenvednek. Így keletkezik a szenvedés. Ha a testet és a tudatot olyannak látjuk ahogy az valójában van, nem keletkezik szenvedés, mert nem ragaszkodunk hozzájuk. Bárhová megyünk, bölcsességgel rendelkezünk. Még akkor is, ha egy fát látunk, bölcsességgel szemlélhetjük. A fű és a különböző rovarok látványa elmélkedésre késztet minket.
Amikor minden összeér, ugyanabban a csónakba eveznek. Minden Dhamma, minden mulandó. Ez az igazság, ez az igazi Dhamma, ez a bizonyosság. Miért biztos? Biztos abban az értelemben, hogy a világ ilyen, és nem lehet másmilyen. Nem több ennél. Ha így látunk, az utunk végéhez értünk.
A buddhizmusban azt mondják, hogy ha azt érzed, hogy butább vagy mint mások, az nem helyes; ha azt érzed, hogy egyenlő vagy másokkal, az sem helyes; és az sem helyes, ha azt érzed, hogy jobb vagy másoknál, mert nincs semmilyen „én” vagy „mi”. Így van ez, ki kell tépnünk az önteltség gyökerét.
Ezt lokavida-nak hívják - tisztán ismerni a világot úgy, ahogy az van. Ezért, ha látjuk a valóságot, a tudat tökéletesen megismeri magát és elvágja a szenvedés gyökerét. Amikor már nincs több ok, következmények nem keletkezhetnek. Így kell folytatnunk a gyakorlásunkat.
Az alapok, amelyeket fejlesztenünk kell: először is legyünk becsületesek és őszinték, másodszor tartózkodjunk a helytelen cselekedettől, harmadszor legyen szerénység a szívünkben, legyünk tartózkodóak, és elégedjünk meg kevéssel is. Ha a beszéddel és minden más dologgal kapcsolatban visszafogottak vagyunk, megértjük magunkat és nem kalandozik el a figyelmünk. A sila, a samadhi és a panna lesz a tudat alapja.
Ezért az ösvény gyakorlói nem lehetnek figyelmetlenek. Akkor sem, ha minden rendben van, ne légy figyelmetlen. Ha kételkedsz, akkor se légy figyelmetlen. Ha jól mennek a dolgok és boldog vagy, akkor se legyél figyelmetlen. Miért mondom azt, hogy „ne légy figyelmetlen”? Mert minden dolog bizonytalan. Jegyezd ezt meg! Ha megbékélsz, csak hagyd, hogy béke legyen! Lehet, hogy szíved szerint elmerülnél benne, de ismerned kell a béke igazságát, ugyanúgy, mint a kellemetlen állapotokét.
A tudati gyakorlás az egyénen múlik. A tanító csak a tudat fejlesztését magyarázza el, mert ez a tudat minden egyénben megtalálható. Mi tudjuk mi van ott, senki sem ismeri olyan jól a tudatunkat, mint mi magunk. A gyakorlás ezt az őszinteséget várja el. Végezd helyesen, ne csináld fél szívvel! Amikor azt mondom: „csináld helyesen”, ez nem azt jelenti, hogy ki kell fárasztanod magad. Nem, nem kell kifárasztanod magad, mert a gyakorlás a tudatban zajlik. Ha ezt tudod, érted a gyakorlást. Nincs szükséged sokkal többre. Csak alkalmazd a gyakorlásra vonatkozó előírásokat, így elmélkedj magadon!
Most az „Esősévszak-béli elvonulás” felénél tartunk. A legtöbb ember szokása, hogy amint telik az idő, hagyja gyengülni a gyakorlást. Nem tartanak ki az elejétől a végéig. Ez azt mutatja, hogy a gyakorlásuk még nem érett. Például, amikor elhatározunk egy bizonyos fajta gyakorlást az elvonulás kezdetén, legyen az bármilyen, végig kell vinnünk. Tedd szilárddá a gyakorlásodat ebben a három hónapban! Mindent meg kell próbálnod! Bármilyen gyakorlás mellett is döntöttél, figyeld és mérlegeld, hogy a gyakorlásod vajon gyengült-e! Ha igen, térj vissza az alapokhoz! Folyamatosan alakítsd át a gyakorlást, ugyanúgy, mint amikor a meditáció során a légzésre összpontosítasz! Ahogy a lélegzet ki és beáramlik, a tudat csapongani kezd. Akkor újra vidd vissza a figyelmedet a légzésre! Amikor a figyelmed elkalandozik, hozd vissza újra! A gyakorlással is így kell tenni! Mind a test, mind a tudat tekintetében a gyakorlás így halad előre. Kérlek, tégy erőfeszítést!
1A semmiség szintje, a forma nélküli elmélyülés, amit néha a hetedik jhana-nak vagy elmélyedésnek neveznek.
2Bimba vagy Yasodhara
hercegnő a Buddha korábbi felesége, Rahula a Buddha
fia.
8