Az éjszaka közepén ...

Figyeld meg a félelmedet! Egy nap, ahogy közeledett az alkonyat, nem volt más hátra, indulnom kellett. Ha számba vettem volna az észérveket, sosem vágtam volna bele, de nem tettem meg, fogtam egy alamizsnás tálat és elindultam a hamvasztó helyre.

„Ha itt az ideje a halálnak, akkor hát legyen! Ha a tudatom ennyire makacs és ostoba, akkor haljon meg!” Így gondolkodtam. A lelkem mélyén nem igazán akartam menni, de rákényszerítettem magam. Az ilyen dolgok esetén, ha megvárod, amíg minden a legnagyobb rendben lesz, sosem indulsz el. Mikor gyakorolhatnál igazán? Szóval nagy levegőt vettem és mentem.

Sosem voltam ezelőtt temetőkertben. Amikor odaértem, szavakkal nem lehet elmondani, hogy mit éreztem. A tálam mellettem akart letelepedni, de nem engedtem. Távolabb tettem le. Szerettem volna, hogy a közelemben maradjon, hogy társaságom legyen, de nem engedtem a vágynak. Távolra tettem, mert különben számíthattam volna a támogatására.

„Ha ennyire félsz, akkor halj meg ma este!”

Féltem, de szembenéztem vele, erőt mutattam. Egyszer úgyis meg kell halni.

Nos, amikor már sötétedni kezdett, és abban reménykedtem, hogy baj nélkül megúszom, emberek jöttek egy holttestet cipelve. Ilyen az én szerencsém! Kiszaladt a lábam alól a talaj. Mindenáron szabadulni szerettem volna. Kértek, recitáljak el néhány temetési szöveget, de nem akartam belekeveredni, inkább odébb sétáltam. Néhány perccel azután, hogy elmentek, visszasettenkedtem, és láttam, hogy a holttestet közvetlenül a hálóhelyem mellett égették el, és a halottak hordásához használt bambuszokból ágyat csináltak nekem, felajánlásként.

Mit tehettem volna, nem futhattam el. Nem mintha a falu a közelben lett volna, jó két-három kilométerre volt.

„Nos, ha meg kell halni, akkor meg fogok halni.” Ha még sosem merted kipróbálni ezt a helyzetet, nem fogod megtudni milyen érzés. Tényleg megrendítő tapasztalat.

Ahogy egyre sötétebb és sötétebb lett, azon tanakodtam, hová lehetetne elbújni. Ó, hadd haljak meg! Az ember úgyis csak azért születik erre az életre, hogy végül meghaljon.”

Amint a nap lement, az éjszaka azt tanácsolta: bújjak be a szúnyoghálóm alá. Semmi kedvem nem volt sétáló meditációt végezni, csak el akartam tűnni. Megpróbáltam a halotti máglya felé menni, de mintha valami hátulról visszahúzott volna, így akadályozva a haladásomat. Olyan volt, mintha a félelem és a merészség érzései kötélhúzást rendeznének bennem. Egyszer mégis csak odaértem. Így kell edzened magad!

Amikor besötétedett, bebújtam a szúnyoghálóm alá. Úgy éreztem, mintha egy hétrétegű vastag fal vett volna körül. Hűséges alamizsnás tálamat ott látni magam mellett olyan volt, mintha egy régi barátot látnék. Még egy tál is lehet néha jó barát! Megnyugtató volt a jelenléte. Legalább egy tál volt a barátom.

Egész éjjel a hálómban ültem, és a holttestet figyeltem. Nem feküdtem le, még csak el sem szundítottam, csak ültem csendben. Nem tudtam elaludni, még ha akartam volna sem, annyira féltem. Igen, féltem, és mégis ott maradtam. Végigültem az éjszakát.

Na, kinek lenne mersze így gyakorolni? Próbáld ki és meglátod! Ha ilyen tapasztalatokról van szó, ki merne elmenni és éjszakára ottmaradni egy temetőben? Ha nem teszed meg, nem lesz eredmény, nem gyakorolsz igazán. Ekkor valóban gyakoroltam.

Amikor megvirradt, ezt éreztem: „Ó, túléltem!”. Annyira örültem; azt kívántam bárcsak örökké nappal lenne, semmiképpen nem akartam még egy éjszakát átélni. Ki akartam irtani az éjszakát, és csak a nappal fényét akartam látni. Olyan jól éreztem magam: túléltem. Aztán ezt gondoltam: „Ó, nincs ebben semmi különös, ez csak a félelmem, ennyi az egész.”

Az alamizsnagyűjtés és az étkezés után kitűnően éreztem magam, kisütött a nap, amitől meleg és meghitt érzés töltött el. Pihentem és sétáltam egy kicsit. Arra gondoltam: „Ma este egy jó kis csendes meditációra lenne szükségem, mert tegnap este már mindent átéltem. Talán annál rosszabb nem jöhet.”

Aztán később, délután mi történt? Jött egy másik, ezúttal egy felnőtt¹. Hozták a holttestet, és elhamvasztották a szálláshelyem mellett, pont a sátram előtt. Ez még rosszabb volt, mint tegnap este!

„Hát ez jó - gondoltam -, ha elvégezném a halotti szertartást, az segítene a gyakorlásban.”

Nem tudtam rávenni magam, hogy odamenjek. Nem végeztem semmilyen szertartást, inkább megvártam, amíg elmennek, és akkor közelítettem meg a máglyát.

El sem tudom mondani, milyen volt, amíg elégett az a test. Egész éjjel ültem és figyeltem rá. Szavakkal nem lehet leírni. Semmi, amit mondhatnék, nem tudná kifejezni a félelmet, amit éreztem. Mindez az éjszaka közepén, képzeld csak el! Az égő holttest lángjai vörös és zöld színben pislákoltak, lobogott és halkan sistergett. Sétáló meditációt akartam végezni a holttest előtt, de alig tudtam rávenni magam. Végül bebújtam a hálómba. Az égő hús szaga egész éjjel érződött.

Ez még azelőtt volt, hogy a dolgok igazán elkezdődtek volna. Ahogy a lángok lassan elenyésztek, hátat fordítottam a tűznek.

Az alvásról megfeledkeztem, nem is tudtam rá gondolni, a szemem kigúvadt a félelemtől. Nem volt senki, akihez bátorításért fordulhattam volna, csak én voltam. Magamra kellett hagyatkoznom. Nem tudtam hova menni, nem volt hova futni a koromfekete éjszakában.

„Nos, itt fogok ülni és meghalni. Nem mozdulok innen.”

A hétköznapi elméről beszélve, vajon akarna-e ilyet tenni? Belebonyolódna egy ilyen helyzetbe? Ha megpróbálnátok végiggondolni, soha sem vágnátok bele. Ki akarna ilyesmit tenni? Ha nem lenne erős a bizalmad a Buddha tanításában, soha nem tennéd meg.

Este 10 óra körül háttal ültem a tűznek. Nem tudom mi volt az, de a mögöttem lévő tűz felől csoszogás hallatszott. Talán a koporsó éppen összeomlott? Vagy talán egy kutya kaparintotta meg a holttestet? De nem, inkább úgy hangzott, mintha egy bivaly járt volna egyenletesen körbe-körbe.

„Ó, semmi baj.”

De aztán elindult felém, mint egy ember!

Mögöttem lépkedett, a léptei nehezek voltak, mint egy bivalyé, és mégsem. A levelek ropogtak a léptei alatt, ahogy jött. Nos, felkészültem a legrosszabbra, hova is menekülhettem volna? De nem igazán jött felém, csak körözött, elindult a sátor irányába. Aztán minden elcsendesedett. Nem tudom, mi lehetett, de a félelmem miatt rémeket láttam.

Azt hiszem, úgy fél órával később lehetett, amikor a lépések újra a sátor felé tartottak. Mintha egy ember lett volna! Ezúttal egyenesen felém tartott, mintha le akart volna gázolni! Összeszorítottam a szemem, és semmiért ki nem nyitottam volna.

„Csukott szemmel fogok meghalni.”

Egyre közelebb és közelebb jött, míg végül megállt előttem, és csak állt mozdulatlanul. Úgy éreztem, mintha égő kezekkel hadonászott volna előre-hátra a csukott szemem előtt. Ó! Ez tényleg az volt! Mindent eldobtam, elfelejtettem a Buddhót, Dhammót és Szanghót. Minden mást elfelejtettem, csak a félelem volt bennem, szinte kicsordult belőlem. Semmire nem tudtam gondolni, csak a félelem volt ott. Soha életemben nem tapasztaltam még ilyen félelmet. A Buddho és Dhammo eltűnt, nem tudom hová. Csak a félelem gyűlt össze a mellkasomban, amíg olyan nem lett, mint egy kifeszített dob.

„Nos, akkor hagyom történjenek a dolgok, nincs más dolgom.”

Úgy ültem, mintha nem is érinteném a földet, és egyszerűen csak konstatáltam mi történik. A félelem olyan nagy volt, hogy úgy töltött el, mint egy vízzel csurig töltött edényt. Ha addig öntöd a vizet, amíg az edény teljesen meg nem telik, és utána még többet öntesz, az edény túlcsordul. Ugyanígy, a félelem annyira felgyűlt bennem, hogy elérte a tetőpontját, és kezdett túlcsordulni.

„Mitől félek egyáltalán annyira?” - kérdezte egy hang bennem.

„Félek a haláltól.” - válaszolta egy másik hang.

„Nos, akkor hol van ez a halál? Miért ez a pánik? Nézd meg, hol lakik a halál! Hol van a halál?”

„De hiszen a halál bennem van!”

„Ha a halál benned van, akkor hová futsz, hogy tudnál elmenekülni előle? Ha elfutsz, meghalsz, ha itt maradsz, meghalsz. Bárhová mész, az veled megy, mert a halál benned van, nincs hová futnod. Akár félsz, akár nem, meghalsz, nincs hová menekülnöd a halál elől.”

Amint ezt gondoltam, a látásmódom mintha azonnal megváltozott volna. Minden félelem nyomtalanul eltűnt, olyan könnyen, mint amikor az ember a saját tenyerét megfordítja. Valóban elképesztő volt. Ennyi félelem, és mégis csak úgy el tudott tűnni! Helyette nem újabb félelem keletkezett. Most a tudatom egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, amíg úgy éreztem, mintha a felhők közé érkeznék.

Amint legyőztem a félelmet, eleredt az eső. Nem tudom, milyen eső volt, olyan erős volt a szél. De most már nem féltem a haláltól. Nem féltem attól, hogy a fák ágai rám zuhannak. Nem törődtem vele. Az eső úgy zuhogott, mint egy áradat, igazán durva helyzet volt. Kisvártatva elállt az eső, és minden csuromvizes volt.

Mozdulatlanul ültem.

Mit csináltam ezután, úgy, ahogy voltam, csuromvizesen? Sírtam! A könnyek végigfolytak az arcomon. Sírtam, miközben arra gondoltam magamban: „Miért ülök itt, mint valami árva, elhagyott gyermek, ülök, ázva az esőben, mint egy ember, akinek semmije sincs, mint egy kitaszított száműzött?”

Aztán tovább gondoltam: „Azok az emberek, akik most kényelmesen ülnek otthonukban, valószínűleg nem is sejtik, hogy egy szerzetes itt ül, egész éjjel ázik az esőben. Mi értelme van ennek az egésznek?” Így gondolkodva annyira sajnáltam magam, hogy a könnyeim is kicsordultak.

„Ezek a könnyek amúgy sem jó dolgok, hadd folyjanak csak, amíg el nem fogynak.”

Így gyakoroltam.

Most nem is tudom, hogyan tudnám leírni az ezt következő történéseket. Ültem és hallgattam. Miután legyőztem az érzéseimet, csak ültem és figyeltem, ahogy mindenféle dolog felmerült bennem, annyi minden, amit lehet tapasztalni, de lehetetlen leírni. A Buddha szavaira gondoltam: paccattam veditabbo vinnuchi: „A bölcsek maguk fogják megtudni.”

Végtelen szenvedést éltem át, és így ültem az esőben. Ki volt ott, hogy ezt velem együtt átélje? Csak én tudom, milyen volt. Annyira sok volt a félelem, és mégis nyomtalanul eltűnt. Ki más lehetett volna ennek tanúja? Az emberek az otthonaikban a városban nem tudhatták milyen volt, csak én láthattam. Ez egy személyes élmény volt. Még ha el is mondanám másoknak, akkor sem értenék, olyasmi volt ez, amit mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Minél többet elmélkedtem ezen, annál világosabbá vált. Egyre erősebb lettem, meggyőződésem egyre szilárdabbá vált. Így köszöntött rám a hajnal.

Amikor kinyitottam a szemem, minden sárga volt. Az éjszaka folyamán vizelni akartam, de az érzés megszűnt. Amikor reggel felkeltem az ülésből, minden, amit láttam, sárga volt, akárcsak a kora reggeli napfény bizonyos napokon. Vizelni mentem és vér volt a vizeletben!

„Ah? Megszakadt a szívem, vagy mi történt?” Egy kicsit megijedtem. „Lehet, hogy elszakadt bennem valami.”

„Na és akkor mi van? Ha elszakadt, akkor elszakadt, kit lehet hibáztatni?” – vágta rá egy hang azonnal. „Ha szakad hát szakad, ha meghalok, akkor meghalok. Én csak ültem, nem tettem semmi rosszat. Ha elszakad, hát szakadjon el!” - mondta a hang.

Az elmém mintha önmagával vitatkozott vagy harcolt volna. Az egyik oldalról jött egy hang, amely azt mondta: „Hé, ez veszélyes”. Egy másik hang ellenkezett vele, vitába szállt és fölébe kerekedett.

A vizeletem véres.

„Hmm. Hol fogok gyógyszert találni? Nem foglalkozom a dologgal. Egy szerzetes amúgy sem vághat növényeket orvosságnak. Ha meghalok, meghalok, és akkor mi van? Mi mást tehetnék? Ha meghalok, miközben így gyakorlok, akkor készen állok. Ha úgy halnék meg, hogy valami rosszat teszek, az nem jó, de ha így gyakorolva halok meg, akkor már felkészültem.”

Ne kövesd a hangulatod! Gyakorolj! A gyakorlás során az életedet teszed kockára. Két-három alkalommal sírnod kellett? Így van, ez a gyakorlat. Ha álmos vagy és le akarsz feküdni, akkor ne hagyd magad elaludni! Tüntesd el az álmosságot, így nem kell lefeküdnöd! Tapasztaljátok meg magatok, így tudjátok majd, hogyan kell gyakorolni.

Néha, amikor az alamizsnagyűjtésből hazatérsz, és evés előtt az ételre gondolsz, nem tudsz megnyugodni, a tudatod olyan, mint egy veszett kutya. Folyik a nyálad, annyira éhes vagy. Néha talán nem is veszed a fáradtságot, hogy szemlélődj, csak habzsolni kezdesz. Ez katasztrófa. Ha a tudat nem akar megnyugodni és türelmesnek lenni, akkor csak told el a tálat, és ne egyél. Gyakorolj, edzd magad, ez a gyakorlás! Ne csak kövesd a tudatot! Taszítsd el a táladat, állj fel és menj el, ne engedd meg magadnak, hogy egyél! Ha tényleg ennyire enni akar a tudat, és ilyen makacsul viselkedik, akkor ne hagyd, hogy egyen. A nyál nem folyik majd tovább. Ha a szennyeződések tudják, hogy nem kapnak enni, akkor megijednek. Nem mernek zavarni másnap, mert félnek, hogy nem kapnak enni. Próbáljátok ki, ha nem hisztek nekem!

Az emberek nem bíznak a gyakorlásban, nem merik megcsinálni. Félnek, hogy éhezni fognak, félnek, hogy éhen halnak. Ha nem próbálod ki, nem fogod tudni, miről van szó. Általában nem merik megtenni, nem merik kipróbálni; félnek.

Sokáig szenvedtem az evés és hasonlók miatt, így tudom, miről van szó. Ez is csak egy apróság. Tehát ezt a gyakorlatot nem lehet könnyen megtanulni.

Gondolkodjunk el: mi a legfontosabb dolog mind közül? Nincs más, csak a halál. A halál a legfontosabb dolog a világon. Gondolkodjatok, gyakoroljatok, vizsgálódjatok! Ha nincs ruhád, nem fogsz meghalni. Ha nincs bételdió, amit rághatsz, vagy cigaretta, amit elszívhatsz, akkor sem fogsz meghalni. De ha nincs rizs vagy víz, akkor meg fogsz halni. Én csak ezt a két dolgot tartom létfontosságúnak ebben a világban. Rizsre és vízre van szükséged a tested táplálásához. Ezért nem érdekelt semmi más, megelégedtem azzal, amit kínáltak. Amíg volt rizs és víz, az elég volt a gyakorláshoz, elégedett voltam.

Ez neked elég? Az összes többi dolog csak ráadás. Nem számít, hogy megkapod-e őket vagy sem, két igazán fontos dolog a rizs és a víz.

„Ha így élek, túlélhetem-e?”- kérdeztem magamtól. „Van elég, hogy élhessek. Valószínűleg minden faluban legalább rizst kapok, minden házból egy-egy falatot. Víz általában van. Ez a kettő pont elég.” Nem állt szándékomban, hogy ennél gazdagabb legyek.

Ami a gyakorlást illeti, a helyes és a helytelen rendszerint egymás mellett létezik. Merésznek kell lenni, merni kell gyakorolni. Ha még soha nem jártál halottégetőhelyen, akkor szánd rá magad, hogy elmenj! Ha nem tudsz éjszaka menni, akkor menj nappal. Aztán trenírozd magad arra, hogy egyre később és később menj, amíg el nem tudsz menni alkonyatkor, és ott nem maradsz éjjelre. Akkor láthatod majd a gyakorlás hatását, akkor megérted.

Ez a tudat ki tudja, hány életen át volt már megtévesztve. Bármit, amit nem kedvelünk vagy nem szeretünk, el akarjuk kerülni; ilyenkor a félelmeink mozgatnak bennünket. Aztán azt állítjuk, hogy gyakorolunk. Ezt nem lehet „gyakorlásnak” nevezni. Az igazi gyakorlás során az életünket kockáztatjuk. Ha valóban elhatároztad, hogy gyakorolni akarsz, miért érdekelnek a jelentéktelen aggodalmak? „Nekem kevés van, neked sok van. Te perlekedtél velem, ezért én is megmarlak téged.” Ilyen gondolat mindig elkerült, mert sosem kerestem az ilyesmit. A mások tettei, az az ő dolguk volt. Amikor újabb és újabb kolostorokba mentem, nem keveredtem ilyen dolgokba. Bármilyen komolyan vagy alacsony szinten gyakoroltak is mások, engem nem érdekelt, csak a saját dolgaimmal foglalkoztam. Bátran gyakoroltam, és a gyakorlás bölcsességet és belátást eredményezett.

Ha a gyakorlásod célba talál, akkor tényleg gyakorolsz. Éjjel-nappal gyakorolj! Éjszaka, amikor csend van, meditációban ülök, aztán kimegyek sétálni, így váltogatva oda-vissza, legalább kétszer-háromszor egy éjszaka. Séta, aztán ülés, aztán még egy kis séta. Nem unom, élvezem.

Néha amikor lágyan esett az eső, és eszembe jutottak azok az idők, amikor a rizsföldeken dolgoztam. A nadrágom még nedves volt az előző napi munkától, de még hajnal előtt fel kellett kelnem, hogy újra felvegyem. Aztán le kellett mennem a ház alá, hogy kihozzam a bivalyt a karámjából. A bivalyt bivalyszar borította. A bivaly farka körbe-körbe csapkodott, és szarral fröcskölt be. A lábam fájt a lábgombától, és arra gondoltam: „Miért ilyen nyomorúságos az élet?” És most itt sétálok meditálva. Mit árthat nekem egy kis eső? Így gondolkodva bátorítottam magam a gyakorlásban.

Ha a gyakorlás áramlik, akkor nincs mihez hasonlítani. Nincs olyan szenvedés, mint a Dhamma művelőjének szenvedése, és nincs olyan boldogság, mint a Dhamma művelőjének boldogsága. Nincs olyan buzgalom, ami a gyakorló buzgalmához hasonlítható lenne, és nincs olyan lustaság sem, amihez hasonlítható lenne. A Dhamma gyakorlói a legjobbak. Ezért mondom, hogy ha igazán gyakorolsz, akkor az igazi gyönyörűség.

De a legtöbben csak beszélnek a gyakorlásról, anélkül, hogy csinálnák. A gyakorlásunk olyan, mint az az ember, aki ha a tető beázik az egyik oldalon, a ház másik oldalán alszik. Amikor besüt a nap, átgurul a napos oldalra, és folyton arra gondol: „Mikor lesz nekem is olyan rendes házam, mint mindenki másnak?” Ha mindenhol beázik a tető, akkor egyszerűen felkel és elmegy otthonról. Nem így kellene csinálni a dolgokat, de a legtöbb ember így tesz.

Ez a tudat, ezek a szennyeződések - ha követed őket, bajt okoznak. Minél inkább követed őket, annál inkább elfajul a gyakorlás. Az igazi gyakorlás során néha még magadat is meghökkented a buzgalmaddal. Akár gyakorolnak mások, akár nem, ne érdekeljen, egyszerűen csak végezd következetesen a gyakorlataidat! Akárki jön vagy megy, nem számít, csak gyakorolj! Meg kell vizsgálnod, mielőtt azt „gyakorlásnak” nevezhetnéd. Amikor valóban gyakorolsz, nincsenek a tudatodban konfliktusok, csak a Dhamma létezik.

 

 

Ahol még ügyetlen vagy, ahol még hiányosságod van, ott kell helytállnod! Ha még nem sikerült megoldani, ne add fel! Miután végeztél egy dologgal, elakadsz egy másiknál, ezért dolgozz rajta, amíg meg nem oldod! Ne add fel! Ne elégedj meg addig, amíg be nem fejezed! Minden figyelmedet erre a pontra összpontosítsd! Akár ülsz, fekszel vagy sétálsz, figyelj pontosan oda!

Olyan ez, mint egy gazda, aki még nem vetette be a földjeit. Minden évben rizst ültet, de idén még nem sikerült befejeznie a vetést, ezért folyton ezen jár az esze, nem tud nyugodtan pihenni. A munkája még befejezetlen. Még akkor sem tud lazítani, amikor a barátaival van, állandóan a befejezetlen dolgai nyugtalanítják. Vagy mint egy anya, aki a babáját fent hagyja a házban, amíg ő odalent az állatokat eteti; folyton a kicsi jár a fejében, nehogy baja essék. Ha mással foglalkozik is, a gyermeke sosem tágít a gondolataiból.

Ugyanez vonatkozik ránk és a gyakorlásunkra is - ezt soha ne felejtsük el! Még ha más dolgokat csinálunk is, a gyakorlás sosincs kívül a gondolatainkból, állandóan velünk van, éjjel-nappal. Ennek így kell lennie, ha valóban fejlődni akarunk.

Kezdetben egy tanítóra kell hagyatkoznod, aki oktat és tanácsokat ad. Ha megértetted, akkor gyakorolj! Amikor a tanító instrukciókat ad, kövesd azokat! Ha megérted a gyakorlást, már nincs szükség arra, hogy a tanító útmutatást adjon, csak végezd el a munkát!

Amikor figyelmetlenség vagy nem üdvös sajátosságok merülnek fel, lásd meg, tanítsd önmagad! Végezd a gyakorlást magad! A tudat az, aki tud, a tanú. A tudat maga tudja, hogy még nagyon tévelyegsz vagy csak egy kicsit. Ahol még mindig téveszméid vannak, ott próbálj meg gyakorolni, pontosan azon a ponton tréningezz!

A gyakorlás ilyen. Majdnem olyan, mintha őrült lennél, vagy akár ki is jelenthetjük: őrült vagy. Amikor igazán gyakorolsz, akkor őrült vagy, akkor „átfordulsz”. Torz érzékelésed van, aztán kiigazítod azt. Ha nem igazítod ki, akkor ugyanolyan problémás és ugyanolyan vacak lesz, mint korábban.

Tehát a gyakorlás során sok a szenvedés, de ha nem ismered a saját szenvedésedet, akkor nem fogod megérteni a szenvedés nemes igazságát. Ahhoz, hogy megértsd a szenvedést, hogy megszabadulj tőle, először is találkoznod kell vele. Ha meg akarsz fogni egy madarat, de nem mész ki és nem keresed meg, hogyan fogod valaha is megfogni? Szenvedés, szenvedés - a Buddha a szenvedésről tanított: a születés szenvedéséről, az öregség szenvedéséről. Ha nem akarod megtapasztalni a szenvedést, nem fogod látni a szenvedést. Ha nem látod a szenvedést, nem fogod megérteni a szenvedést. Ha nem érted a szenvedést, nem leszel képes megszabadulni a szenvedéstől.

Manapság az emberek nem akarnak szenvedést látni, nem akarják megtapasztalni. Ha itt szenvednek, átfutnak oda. Látjátok? Magukkal hurcolják a szenvedésüket, soha nem oltják ki. Nem szemlélik, nem vizsgálják meg. Ha itt szenvedést éreznek, átfutnak oda; ha ott keletkezik, visszaszaladnak ide. Fizikailag próbálnak elmenekülni a szenvedés elől. Amíg tudatlanok vagytok, bárhová is mentek, mindenhol szenvedést találtok. Még ha fel is szállnál egy repülőgépre, hogy elmenekülj tőle, az veled együtt szállna fel a gépre. Ha a víz alá merülnél, akkor is veled együtt merülne, mert a szenvedés bennünk van. De mi ezt nem tudjuk. Ha bennünk van, hová menekülhetnénk előle?

Az emberek szenvednek egy helyen, ezért máshová mennek. Amikor ott szenvedés keletkezik, újra elszaladnak. Azt hiszik, hogy a szenvedés elől menekülnek, de nem így van, a szenvedés velük tart. Magukkal cipelik a szenvedést, anélkül, hogy tudnának róla. Ha nem ismerjük a szenvedés okát, akkor nem ismerhetjük a szenvedés megszűnését sem, nincs mód arra, hogy megmeneküljünk tőle.

Addig kell ezt vizsgálnod, amíg minden kétséget kizáróan meg nem ismered. Merjetek gyakorolni! Ne bújj el előle, sem csoportban, sem egyedül! Ha mások lusták, az nem számít. Aki sok sétáló meditációt végez, sokat gyakorol, annak garantálom az eredményt. Ha tényleg következetesen gyakorolsz, akár jönnek, akár mennek mások, akárhogyan is, egy esősévszak-béli elvonulás elég. Csináljátok úgy, ahogy itt elmondtam nektek! Hallgassatok a tanító szavaira, ne civakodjatok, ne makacskodjatok! Bármit is mond nektek, csak rajta, csináljátok! Nem kell félned a gyakorlástól, a bölcsesség biztosan megjelenik.

A gyakorlás is patipada. Mi a patipada? Egyenletesen, következetesen gyakorolni. Ne úgy gyakorolj, mint az öreg Peh szerzetes! Egy elvonuláson elhatározta, hogy felhagy a beszéddel. Nem beszélt, de aztán elkezdett cédulákat írni. „Holnap kérlek, piríts nekem egy kis rizst!” Pirított rizst akart enni! Abbahagyta a beszédet, de végül annyi cédulát írt, hogy még szétszórtabb lett, mint korábban. Egyik percben írt valamit, a másikban megint valamit, micsoda komédia! Nem tudom, miért fárasztotta magát azzal, hogy nem beszélt. Nem tudta, mi az a gyakorlás.

Valójában a mi gyakorlatunk az, hogy megelégedjünk a kevéssel, hogy csak természetesek legyünk. Ne aggódjunk, hogy lustának vagy szorgalmasnak érezzük-e magunkat! Ne is mondjátok, hogy „szorgalmas vagyok” vagy „lusta vagyok”. A legtöbb ember csak akkor gyakorol, ha szorgalmasnak érzi magát, ha lustának érzi magát, nem foglalkozik vele. Az emberek általában ilyenek. De a szerzeteseknek nem szabad így gondolkodniuk. Ha szorgalmas vagy, akkor gyakorolsz, ha lusta vagy, akkor is gyakorolsz. Ne törődj mással, engedd el, dobd ki, csak képezd magad! Gyakorolj következetesen, akár nappal, akár éjszaka, idén, jövőre, bármilyen időben, ne törődj a szorgalom vagy lustaság gondolataival, ne aggódj, hogy meleg van-e vagy hideg, csak csináld! Ezt hívják samma patipadanak - helyes gyakorlásnak.

Vannak, akik hat-hét napon keresztül tényleg gyakorolnak. Aztán, amikor nem érik el a kívánt eredményt, feladják, és teljesen visszaesnek, elmerülnek a fecsegésben, a társasági életben és bármi másban. Aztán eszükbe jut a gyakorlás, és újabb hat-hét napig folytatják, majd ismét felhagynak vele. Ez olyan, mint ahogy egyesek dolgoznak. Először belevetik magukat, aztán amikor abbahagyják, nem vesződnek azzal, hogy összeszedjék a szerszámaikat, csak elsétálnak és otthagyják őket. Később, amikor a kert már teljesen begazosodott, eszükbe jut a munkájuk, egy kicsit dolgoznak, de aztán megint abbahagyják.

Ha így csinálod a dolgokat, soha nem lesz rendes kerted vagy rizsfölded. A mi gyakorlásunk is ilyen. Ha azt hiszed, hogy ez a patipada lényegtelen, akkor nem fogsz sehova sem jutni a gyakorlással. A samma patipada kétségtelenül fontos. Csináljátok folyamatosan! Ne hallgassatok a hangulatotokra! Mit számít, hogy a hangulatod jó-e vagy sem. A Buddha nem törődött ezekkel a dolgokkal. Megtapasztalta az összes jó és rossz dolgot. Ez volt az ő gyakorlása. Csak azt elfogadni ami tetszik, és eldobni, ami nem tetszik, az nem gyakorlás, hanem csapás. Bárhová mész, soha nem leszel elégedett, bárhol maradsz, szenvedés lesz.

Így gyakorolni olyan, mint a bráhmanák áldozat-bemutatása. Miért teszik ezt? Mert akarnak valamit cserébe. Néhányan közülünk is így gyakorolnak. Újraszületésre törekednek, egy másik létállapotra, el akarnak érni valamit. Ha nem kapják meg, amit akarnak, akkor nem akarnak gyakorolni, ahogy a bráhmanák is inkább áldozatot mutatnak be. A vágy miatt teszik ezt.

A Buddha nem így tanított. A gyakorlás művelése a feladásra, az elengedésre, a megállásra, a kiírtásra szolgál. Ne azért csináljátok, hogy újraszülessetek egy bizonyos létállapotba!

Volt egyszer egy théra, aki elment a Mahanikayába². De nem találta elég szigorúnak, ezért a Dhammayuttika felszentelést vette fel. Aztán elkezdett gyakorolni. Néha tizenöt napig böjtölt, majd amikor evett, csak leveleket és füvet evett. Úgy gondolta, hogy az állatok elfogyasztása rossz kamma, jobb lenne leveleket és füvet enni.

Egy idő után azt gondolta: „Hmm. Szerzetesnek lenni nem túl jó, kényelmetlen. Nehéz szerzetesként fenntartani a vegetáriánus gyakorlatomat. Talán levetkőzöm és pa-kow leszek.” Így hát levetkőzött, és pa-kow lett, hogy leveleket és füvet gyűjthessen magának, és gyökereket és jam-gyökereket áshasson. Egy darabig így folytatta, míg végül már nem tudta, hogy mit kellene csinálnia. Feladta az egészet. Felhagyott a szerzetességgel, felhagyott a pa-kow-val, felhagyott mindennel. Manapság nem tudom, mit csinál. Talán meghalt, nem tudom. Azért történt így, mert nem talált semmi olyat, ami megfelelt volna a tudatának. Nem vette észre, hogy egyszerűen csak a szennyeződéseit követi. A szennyeződések vezették, de nem tudott róla.

A Buddha levetkőzött és pa-kow lett? Hogyan gyakorolt a Buddha? Mit csinált? Nem gondolt erre. Buddha elment és leveleket és füvet evett, mint egy tehén? Persze, ha így akarsz enni, csak rajta, ha csak ennyit tudsz, de ne kritizálj másokat! Bármilyen színvonalúnak találod is a gyakorlást, tarts ki mellette! Ne véss, ne farigcsálj túl sokat, mert nem lesz belőle kapanyél!³! Nem marad semmid, és a végén feladod.

Vannak akik ilyenek. Amikor a sétáló meditációról van szó, akkor tényleg végigcsinálják vagy tizenöt napig. Még csak nem is esznek, csak sétálnak. Aztán amikor befejezik, lefekszenek és alszanak. Nem vesződnek azzal, hogy alaposan átgondolják, mielőtt elkezdenek gyakorolni. Végül semmi sem felel meg nekik. Szerzetesnek lenni nem illik hozzájuk, pa-kow-nak lenni nem illik hozzájuk, így a végén semmire sem jutnak.

Az ilyen emberek nem ismerik a gyakorlást, nem vizsgálják a gyakorlás okait. Gondoljátok meg, hogy miért kell gyakorolnotok! Ezt a tant az elengedésért, a feladásért tanítják. A tudat szeretni akarja ezt az embert és gyűlölni a másikat. Bár ezek a dolgok felmerülhetnek, de ne vegyétek őket komolyan! Tehát miért is gyakorolunk? Egyszerűen azért, hogy éppen ezekről a dolgokról le tudjunk mondani. Ha eléred a békét, dobd el! Ha tudás merül fel, dobd ki a tudást! Ha tudsz, akkor tudsz, de ha ezt a tudást magadnak tulajdonítod, akkor azt hiszed, hogy tudsz valamit. Akkor azt hiszed, hogy jobb vagy másoknál. Egy idő után nem vagy képes sehol sem élni, bárhol élsz, problémák merülnek fel. Ha rosszul gyakorolsz, az olyan, mintha egyáltalán nem gyakoroltál volna.

Gyakorolj a képességeidnek megfelelően! Sokat alszol? Akkor próbálj meg az árral szembe menni! Sokat eszel? Akkor próbálj meg kevesebbet enni! Végezz annyi gyakorlatot, amennyire szükséged van! A síla, szamádhi és panna vezessen! Aztán vesd be a dhutanga gyakorlatokat is! A dhutanga gyakorlatok a szennyeződések feltárására szolgálnak. Lehet, hogy az alapgyakorlatok nem elégségesek ahhoz, hogy valóban eltávolítsd a szennyeződéseket, ezért be kell építened a dhutanga gyakorlatokat is.

Ezek a gyakorlatok nagyon hasznosak. Néhány ember nem tudja megszüntetni a szennyeződéseket a síla és szamádhi segítségével, ezért be kell iktatnia a dhutanga gyakorlatokat, hogy segítsenek. A dhutanga gyakorlatok sok mindent elvágnak. Egy fa tövében élni nem ellenkezik a szabályokkal. De ha elhatározod a dhutanga-gyakorlatot, hogy egy temetőben élj, és aztán nem teszed meg, az helytelen. Próbáld ki! Milyen érzés egy temetőben élni? Ugyanolyan, mint egy közösségben élni?

Dhutanga jelentése: „a nehezen végrehajtható gyakorlatok”. Ezek a nemesek gyakorlatai. Aki nemes akar lenni, annak a dhutanga gyakorlatokat kell alkalmaznia a szennyeződések elvágására. Nehéz betartani őket, és nehéz olyan embereket találni, akik elkötelezettek a gyakorlásuk iránt, mert ezek a gyakorlatok szembemennek a szokásokkal.

Például azt írják elő, hogy a ruházatot három köntösre korlátozzátok; hogy az alamizsnaként gyűjtött ételeken tartsátok fenn magatokat; hogy csak a tálból egyetek; hogy csak azt egyétek, amit alamizsnaként kaptok - ha valaki ételt hoz, hogy felajánlja nektek, ne fogadjátok el.

Ez utóbbi gyakorlat megtartása Thaiföld középső részén könnyű. Az ételek megfelelőek, mert ott sok ételt tesznek a tálba. De ha ide északkeletre jössz, a dhutanga finomabb árnyalatokat vesz fel - itt sima rizst kapsz! Ezeken a részeken az a hagyomány, hogy csak sima rizst tesznek az alamizsnatálba. Közép-Thaiföldön rizst és más ételeket is adnak, de errefelé csak sima rizst kapsz. Ez a dhutanga gyakorlat itt igazán aszketikussá válik. Csak sima rizst eszel, bármit kínálnak utána, nem fogadod el. Aztán naponta egyszer, egy ülésben, csak egy tálból eszel - amikor befejezted az evést, felállsz, és aznap nem eszel többet.

Ezeket dhutanga gyakorlatoknak nevezik. Ki fogja ezeket gyakorolni? Manapság nehéz olyan embereket találni, akik eléggé elkötelezettek ahhoz, hogy gyakorolják a dhutangát, mert szigorúak, de éppen ezért olyan hasznosak.

Amit manapság az emberek gyakorlásnak neveznek, az nem is igazi gyakorlás. Ha valóban gyakorolsz, az nem könnyű dolog. A legtöbb ember nem mer igazán gyakorolni, nem mer igazán szembe menni az árral. Nem akarnak semmi olyat tenni, ami ellentétes az érzéseikkel. Az emberek nem akarnak ellenállni a szennyeződéseknek, nem akarják megtörni őket, megszabadulni tőlük.

A mi gyakorlatunkban azt mondják, hogy ne kövessük a hangulatunkat. Gondoljuk meg: már számtalan életen át elhitették velünk, hogy a tudat a sajátunk. Valójában nem az, csak egy csaló. Belerángat minket a kapzsiságba, belerángat minket az ellenszenvbe, belerángat minket a káprázatba, belerángat minket a lopásba, a fosztogatásba, a vágyakozásba és a gyűlöletbe. Ezek a dolgok nem a tulajdonunk. Csak kérdezd meg magadtól most rögtön: jó akarsz lenni? Mindenki jó akar lenni. Ha most mindezeket a dolgokat csinálod, az jó? Tessék! Az emberek rosszindulatú cselekedeteket követnek el, és mégis jók akarnak lenni. Ezért mondom, hogy ezek a dolgok szemfényvesztők, ennyi az egész.

A Buddha nem azt javasolta, hogy kövessük a tudatot, hanem, hogy eddzzük azt! Ha egy irányba megy a tudat, akkor fordítsátok a másik irányba! Ha arra megy, akkor hozzátok vissza! Egyszerűen fogalmazva: bármit is akar a tudat, ne engedd, hogy megkapja! Ez olyan, mintha évek óta barátok lennénk, de végül elérünk egy pontra, amikor az elképzeléseink már nem egyeznek. Elválunk, és külön utakon járunk. Már nem értjük egymást, vitatkozunk is, ezért szakítunk. Így van, ne kövessük a saját gondolatainkat! Aki a tudatát követi, az követi a szimpátiáit, vágyait és minden mást. Ez az ember egyáltalán nem gyakorol.

Ezért mondom, hogy amit az emberek gyakorlásnak neveznek, az valójában nem gyakorlás, hanem csőd. Ha nem állsz meg és nem vizsgálódsz, nem próbálod ki a gyakorlást, nem fogod látni, nem fogod megvalósítani a Dhammát. Hogy egyenesen fogalmazzak, a mi gyakorlásunk során egész életedet fel kell áldoznod. Nem mondom azt, hogy ez nem nehéz, ennek a gyakorlatnak némi szenvedéssel kell járnia. Különösen az első egy-két évben sok szenvedéssel jár. A fiatal szerzeteseknek és novíciusoknak igazán nehéz dolguk van.

Nekem is sok nehézségem volt régen, különösen az étkezéssel kapcsolatban. Ez természetes. Húszévesen szerzetesnek lenni, amikor az ember még csak most kezd beilleszkedni az étkezési és alvási szokásokba, volt olyan nap, amikor egyedül ültem, és az ételről álmodoztam. Szirupos banánt vagy papayasalátát akartam enni, és a nyálam csorogni kezdett. Ez is a gyakorlás része. Mindezek a dolgok nem könnyűek. Az ételekkel és az evéssel kapcsolatos dolgok sok rossz kammát okozhatnak az embernek. Vegyünk valakit, aki épp csak felnő, épp csak belekényszerül a szigorú rendbe, ami az étkezést és alvást szabályozza, szorítsuk be kényszerzubbonyba, és az érzései ámokfutásba kezdenek. Olyan ez, mint amikor egy áradó patak gátja egyszerűen átszakad. Ha túléli, az rendben van, de ha nem, akkor egyszerűen összeomlik.

Az első évben semmi más nem volt a meditációm témája, csak az étel. Annyira nyugtalan voltam. Néha ott ültem, és azt éreztem, mintha banánt dugdostam volna a számba. Átéltem, ahogy darabokra töröm a banánt, és a számba teszem. Ez mind a gyakorlás része.

Tehát ne félj tőle! Már számtalan életen át mindannyian illúziók között éltünk, így nem könnyű dolog eljutni oda, hogy képezzük és javítsuk magunkat. De ha nehéz is, megéri megtenni. Miért kellene a könnyű dolgokkal bajlódnunk? A könnyű dolgokat bárki meg tudja csinálni. Arra kell trenírozni magunkat, hogy megtegyük azt, ami nehéz.

A Buddha esetében is így lehetett. Ha csak a családja és a rokonai, a vagyona és a múltbeli érzéki élvezetek miatt aggódott volna, soha nem lett volna a Buddha. Pedig ezek sem csekélységek, a legtöbb ember éppen ezekre vágyik. Tehát fiatalon elmenni és feladni ezeket a dolgokat olyan, mintha meghalnánk. És mégis vannak, akik odajönnek, és azt mondják: „Ó, neked könnyű, Luang Por. Neked sosem volt feleséged és gyerekeid, akik miatt aggódnod kellett volna, így könnyebb neked!” Én azt mondom: „Ne gyere közel hozzám, amikor ezt mondod, különben kapsz egy taslit!” Mintha nem lenne szívem, vagy mi!

Nekünk, Dhamma-gyakorlóknak komolyan neki kell kezdenünk a gyakorlásnak, igazán merjünk belevágni! Ne higgyünk másoknak, csak hallgassuk a Buddha tanítását! Teremtsétek meg a békét a szívetekben! Idővel megértitek. Gyakoroljatok, elmélkedjetek, szemlélődjetek, és a gyakorlás gyümölcsei beérnek. Az ok és az okozat arányosak.

Ne engedj a hangulataidnak! Kezdetben még a kellő mennyiségű alvás megtalálása is nehéz. Elhatározod, hogy egy bizonyos időpontban lefekszel, de nem jön össze. Szoktatnod kell magad! Ugyanígy bármelyik időpontot határozod is meg, hogy felkelsz, szigorúan tartsd be! Van amikor sikerül, de olyan is van, hogy amint felébredsz, azt mondod magadnak: „kelj fel!”, és a tested nem mozdul. Lehet, hogy azt kell mondanod magadnak: „Egy, kettő, ha elérem a hármat, és még mindig nem kelek fel, akkor lehet, hogy a pokolba zuhanok”. Így kell tanítanod magadat. Ha eljutsz a háromig, azonnal felugrasz, attól félve, hogy a pokolba kerülsz.

Nevelni kell önmagad, nem mondhatsz le a tanításról. Minden szempontból képezned kell magad! Ne támaszkodj mindig a tanítódra, a barátaidra vagy a csoportra, különben soha nem leszel bölcs! Nem kell minden tanítást meghallgatni, elég néhány, aztán csináld!

A jól képzett tudat nem mer bajt okozni, még a magánéletben sem. A képzett tudatban nem létezik olyan, hogy „privát” vagy „nyilvános”. Minden nemes bízik a tudatában. Nekünk is ilyennek kell lennünk.

Vannak, akik azért lesznek szerzetesek, hogy könnyű életük legyen. Honnan jön a könnyedség? Mi az oka? Minden könnyedséget szenvedésnek kell megelőznie. Minden esetben ugyanez a helyzet: előbb dolgoznod kell, mielőtt rizst kapnál. Minden dologban először nehézséget kell tapasztalnod. Vannak, akik azért lesznek szerzetesek, hogy pihenjenek és lazítsanak, azt mondják, hogy csak ülni akarnak és pihenni egy kicsit. Ha nem tanulmányozod a könyveket, azt várod, hogy tudsz majd olvasni és írni? Ez nem lehetséges.

Ezért van az, hogy a legtöbb ember, aki sokat tanult és szerzetes lesz, soha nem jut el sehova. Az ő tudásuk más jellegű, más úton jár. Nem képezik magukat, nem vizsgálják a tudatukat. Csak összezavarják az elméjüket, olyan dolgokat keresnek, amelyek nem kedveznek a nyugalomnak és a kiegyensúlyozottságnak. A Buddha tudása nem evilági tudás, hanem világfeletti, teljesen másfajta tudás.

Ezért van az, hogy aki belép a buddhista szerzetességbe, annak le kell mondania bármilyen szintről, státuszról vagy pozícióról, amit korábban betöltött. Még ha király is, akkor is le kell mondania korábbi státuszáról, nem hozza magával a szerzetességbe a világi dolgokat, hogy azt mutogassa. Nem hozza magával a vagyonát, státuszát, tudását vagy hatalmát a szerzetességbe. A gyakorlás a lemondásról, az elengedésről, a felhagyásról, a megállásról szól. Ezt meg kell értened ahhoz, hogy a gyakorlás működjön.

Ha beteg vagy, és nem kezeled a betegséget gyógyszerrel, gondolod, hogy a betegség magától meggyógyul? Amitől félsz, azt kell megtenned. Ahol van egy temető vagy kripta, amely különösen félelmetes, menj oda! Vedd fel a köntösöd, menj ki és szemlélődj: „Anicca vata sankhara”⁴. Végezz álló és sétáló meditációt, nézz magadba, vizsgáld meg, hol van a félelmed! Nyilvánvaló lesz. Értsd meg minden kondicionált dolog igazságát! Maradj ott, és figyelj, amíg be nem sötétedik, amíg egyszer majd egész éjjel ott tudsz maradni.

A Buddha azt mondta: „Aki látja a Dhammát, az látja a Tathágatát. Aki látja a Tathágatát, az látja a Nibbánát.” Ha nem követjük a példáját, hogyan fogjuk látni a Dhammát? Ha nem látjuk a Dharmát, hogyan fogjuk megismerni a Buddhát? Ha nem látjuk a Buddhát, hogyan fogjuk megismerni a Buddha tulajdonságait? Csak ha a Buddha nyomán gyakorolunk, akkor fogjuk tudni, hogy amit a Buddha tanított az teljesen biztos, hogy a Buddha tanítása a legfőbb igazság.

15