A bölcsesség forrása

Mindannyian elhatároztuk, hogy bhikkhuk és samanerák leszünk, követve a buddhista tanítást, hogy megtaláljuk a békét. Mi is az igazi béke? Az igazi béke nincs messze, itt van bennünk, de hajlamosak vagyunk folyton figyelmen kívül hagyni, mondta a Buddha. Az emberek elképzelik hogyan találhatják meg a békét, de folyton zavart és nyugtalanságot tapasztalnak, bizonytalanok, és nem találják a beteljesülést a gyakorlásuk során. Nem érik el a célt. Olyan ez, mint amikor elhagyjuk az otthonunkat, hogy egyik helyről a másikra utazzunk. Akár autóba ülünk, akár hajóra szállunk, bárhová is megyünk, soha nem érünk haza. Ezért aztán sosem érezzük magunkat elégedettnek, befejezetlen ügyeink vannak, amelyeket el kell intéznünk. Azért van így, mert az utazásunk még nem ért véget, még nem értük el a célunkat. Össze-vissza utazgatunk a megszabadulás reményében.

Ti, bhikkhuk és samanerák mindannyian békét akartok. Magam is, amikor fiatalabb voltam, mindenütt a békét kerestem. Bárhová mentem, nem voltam elégedett. Elmentem az erdőbe, vagy meglátogattam különböző tanítókat, hallgattam Dhamma-beszédeket, de nem voltam elégedett. Miért volt ez így?

Csendes helyeken keressük a nyugalmat, ahol nem lesznek látványok, hangok, szagok, vagy ízek, azt gondolva, hogy az ilyen csendes élet az út az elégedettséghez, itt van a béke.

De ha nagyon csendesen élünk, ott ahol semmi sem merül fel, akkor vajon fel tud-e merülni a bölcsesség? Tudatosulna bennünk bármi is? Gondoljunk csak bele! Ha a szemünk nem látná a látnivalókat, milyen lenne az? Ha az orrunk nem érzékelné az illatokat, milyen lenne az? Ha a nyelvünk nem érzékelné az ízeket, milyen lenne az? Ha a testünk egyáltalán nem érzékelné az érzeteket, milyen lenne az? Olyan lenne, mint egy vak és süket ember, akinek leesett az orra és a nyelve, és teljesen érzéketlenné vált valamilyen betegségtől. Lehetne ott bármi is? És mégis, az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy ha elmennének valahová, ahol semmi sem történik, akkor nyugalmat találnának. Én is így gondoltam valamikor.

Amikor fiatal szerzetes voltam, aki még csak elkezdett gyakorolni, ültem a meditációban, és zavartak a hangok. Azt gondoltam magamban: „Mit tehetnék, hogy a tudatom békés legyen?” Fogtam egy kis méhviaszt, és betömtem vele a fülemet, hogy ne halljak semmit. Csak egy surrogó hang maradt. Azt hittem, hogy most már békés lesz a tudatom, de nem, a sok gondolat és zűrzavar nem a fülemben keletkezett. A tudatomban keletkezett. Ez az a hely, ahol a nyugalmat keresni kell.

Másképp fogalmazva, mindegy hová mész, vagy maradsz, nem akarsz semmit sem csinálni, mert az zavarja a gyakorlásodat. Nem akarod felsöpörni a környezeted, vagy bármilyen munkát végezni, csak csendben akarsz lenni, és így találni meg a nyugalmat. A tanító megkér, hogy segíts a házimunkában vagy a napi feladatokban, de nem végzed teljes szívvel, mert úgy érzed, hogy ezek csak külsődleges dolgok.

Gyakran felhozom az egyik tanítványom példáját, aki nagyon szeretett volna „elengedni” és megtalálni a békét. Tanítottam az „elengedésről”, és ő ennek megfelelően megértette, hogy ha mindent elengedünk, az valóban békés lesz. Attól a naptól kezdve, hogy idejött, nem akart semmit sem csinálni. Még az sem érdekelte, hogy a szél lefújta a fél tetőt a kutijáról. Azt mondta, hogy az csak külsőség. Ezért nem is törődött a javítással. Amikor az egyik oldalról besütött a nap vagy beesett az eső, átment a másik oldalra. Nem törődött vele. Az ő dolga az volt, hogy a tudata békés legyen. Minden más csak figyelemelterelés volt, nem akart belekeveredni. Így látta ezt.

Egy nap arra jártam, és megláttam a lyukas tetőt.

„Eh! Kinek a kutija ez?” Valaki elmondta, hogy kié, és azt gondoltam: „Hmm. Érdekes ....” Aztán elbeszélgettem vele. Magyaráztam neki sok mindent, például a lakhelyünkkel kapcsolatos kötelességeket, a senásana-vatta-t. Kell, hogy legyen egy lakhelyünk, és gondoskodnunk kell róla. Az „elengedés” nem ilyen, nem azt jelenti, hogy kibújunk a kötelességeink alól. A bolondok viselkednek így. „Az eső az egyik oldalon befolyik, ezért átmész a másik oldalra. Aztán jön a napsütés, és te visszamenekülsz az előző oldalra. Miért teszed ezt? Engedd el, maradj csak egy oldalon!” Hosszan beszéltem neki; aztán amikor befejeztem, azt mondta:

„Ó, Luang Por, néha a ragaszkodást tanítod néha az elengedést. Nem tudom, mit akarsz, mit tegyek! Amikor a tetőm összeomlik, és elengedem a dolgot, akkor azt mondod, hogy ez nem helyes. Aztán meg arra tanítasz, hogy engedjem el! Nem tudom, mit vársz tőlem.”

Látod? Az emberek ilyenek. Ilyen ostobák tudnak lenni.

Vannak látható tárgyak a szemen belül? Ha nincsenek külső vizuális tárgyak, akkor a szemünk láthat bármit is? Vannak-e hangok a fülünkön belül, ha külső hangokkal nem érintkeznek? Ha nincsenek külső szagok, vajon érzékelnénk-e bármilyet? Hol vannak a feltételek? Gondolkodjunk el azon, amit a Buddha mondott: Minden dhamma¹ feltételek miatt keletkezik. Ha nem lenne fülünk, akkor is hallanánk hangokat? Ha nem lenne szemünk, akkor látnánk-e a látványt? Szemek, fülek, orr, nyelv, test és elme - ezek a feltételek. Azt mondják, hogy minden dhamma a feltételek miatt keletkezik; amikor megszűnik, az azért van, mert az oksági feltételek megszűntek. Ahhoz, hogy a keletkező feltételek létrejöjjenek, először az oksági feltételeknek kell létrejönniük.

Ha azt gondoljuk, hogy a béke ott van, ahol nincsenek érzetek, akkor vajon létrejön-e a bölcsesség? Léteznének-e feltételek és következmények? Tudnánk mivel gyakorolni? Ha a hangokat hibáztatjuk, akkor ahol hangok vannak, ott nem lehetünk békések. Azt gondoljuk, hogy az a hely nem jó. Ahol látvány van, ott azt mondjuk, hogy az nem békés hely. Ha ez a helyzet, akkor ahhoz, hogy nyugalmat találjunk, olyannak kellene lennünk, mint akinek minden érzéke kihalt, vaknak és süketnek kellene lennünk. Ezen gondolkodtam.

„Hmm. Ez furcsa. A szenvedés a szem, a fül, az orr, a nyelv, a test és az elme miatt keletkezik. Tehát vaknak kellene lennünk? Ha egyáltalán nem látnánk semmit, talán jobb lenne úgy. Ha vakok vagy süketek lennénk, akkor nem keletkeznének szennyeződések. Így van ez?”

De ha jobban belegondolok, az egész gondolatmenet hibás volt. Ha ez így lenne, akkor a vak és süket emberek megvilágosodottak lennének. Mindannyian elérnék a békét, ha a szemüknél és a fülüknél keletkeznének a szennyeződések. Vannak az oksági feltételek. Ahol a dolgok keletkeznek, ott kell megállítanunk őket. Ahol az ok keletkezik, ott kell szemlélődnünk.

Valójában a szem, a fül, az orr, a nyelv, a test és az elme érzékszervek, mind olyan dolgok, amelyek elősegíthetik a bölcsesség létrejöttét, ha úgy ismerjük őket, ahogy azok vannak. Ha nem ismerjük őket igazán, akkor meg kell tagadnunk őket, mondván, hogy nem akarunk látványokat látni, hangokat hallani, mert zavarnak. Ha elvágjuk az oksági feltételeket, akkor mit fogunk szemlélni? Gondoljuk csak végig! Hol lenne ok és okozat? Ez helytelen gondolkodás.

Ezért tanítják, hogy legyünk visszafogottak. A visszafogottság a síla. Van az érzékek visszafogásának sílája; szem, fül, orr, nyelv, test és elme: ezek a mi síláink, és ezek a mi samádhink. Gondolkodj el Sáriputta történetén! Abban az időben, mielőtt bhikkhu lett volna, látta, hogy Assaji Thera alamizsnát gyűjt. Látva őt, Sáriputta ezt gondolta:

„Ez a szerzetes nagyon fura. Nem jár se túl gyorsan, se túl lassan, a ruhája tiszta, a tartása kiegyensúlyozott.” Sáriputtát megragadta a látvány, ezért odalépett a tiszteletreméltó Assajihoz, tiszteletét fejezte ki, és megkérdezte tőle:

„Bocsáss meg uram, ki vagy?”

„Egy samana vagyok.”

„Ki a tanítód?”

„A tiszteletreméltó Gótama a tanítóm.”

„Mit tanít a tiszteletreméltó Gótama?”

„Azt tanítja, hogy minden dolog a feltételek miatt keletkezik. Amikor megszűnnek, az azért van, mert az oksági feltételek megszűntek.”

Amikor Sáriputta a Dhammáról kérdezte, Assaji csak röviden magyarázott, az okról és az okozatról beszélt.

„A dhammák okok miatt keletkeznek. Először az ok keletkezik, majd az eredmény. Amikor az eredmény megszűnik, akkor először az oknak kell megszűnnie.”

Ez volt minden, amit mondott, és ez elég volt Sáriputtának².

Ez volt a feltétele a Dhamma keletkezésének. Abban az időben Sáriputtának volt szeme, füle, orra, nyelve, teste és elméje. Minden képessége ép volt. Ha nem lettek volna meg a képességei, lett volna elegendő ok a bölcsesség felmerülésének? Vajon tudatában lett volna bárminek? Mégis, a legtöbben félnek az érintkezéstől. Vagy félik, vagy szeretik a kapcsolatot, de nem fejlődik bölcsesség belőle; ehelyett ismételten elmerülnek a szemükön, fülükön, orrukon, nyelvükön, testükön és elméjükön keresztül, gyönyörködnek az érzékszervi tárgyakban és elvesznek bennük. Ez így van. Ezek az érzékszervi alapok gyönyörködésre és elragadtatásra csábíthatnak bennünket, vagy ellenkezőleg, vezethetnek tudáshoz és bölcsességhez. Bölcsességünktől függően ártanak, de használhatnak is.

Értsük meg, hogy miután elindultunk, és azért jöttünk ide, hogy gyakoroljunk, mindent gyakorlásnak kell tekintenünk. Még a rossz dolgokat is. Mindet meg kell ismernünk. Miért? Azért, hogy megismerjük a valóságot. Amikor gyakorlásról beszélünk, nem egyszerűen azokra a dolgokra gondolunk amelyek jók, és tetszenek nekünk. Nem így van. Ebben a világban vannak dolgok, amik tetszenek nekünk, vannak, amik nem. Ezek a dolgok mind ebben a világban léteznek, sehol máshol. Általában, ami nekünk tetszik, azt akarjuk; még a szerzetestársakkal és a novíciusokkal kapcsolatban is. Amelyik szerzetes vagy novícius nem tetszik, azzal nem akarunk kapcsolatba kerülni, csak azokkal akarunk együtt lenni, akiket szeretünk. Látjátok? Ez a tetszésünk szerinti választás. Amit nem szeretünk, azt nem akarjuk látni, tudni sem akarunk róla.

Valójában a Buddha azt szorgalmazta, hogy tapasztaljuk meg ezeket a dolgokat. Lokavidú - nézzétek ezt a világot és ismerjétek meg világosan. Ha nem ismerjük tisztán a világ valóságát, akkor nem tudunk sehová sem elmenekülni. A világban élve kell megértenünk a világot. A múlt nemesei, beleértve a Buddhát is, mindezekkel a dolgokkal éltek együtt; ebben a világban éltek, a tévelygő emberek között. Ők éppen ebben a világban jutottak el a valósághoz, sehol máshol. Nem menekültek el egy másik világba, hogy megtalálják az igazságot. Bölcsességgel rendelkeztek. Visszafogták az érzékeiket, de a gyakorlás az, hogy mindezeket a dolgokat megvizsgáljuk, és megismerjük őket olyannak, amilyenek.

Ezért a Buddha azt tanította, hogy ismerjük meg az érzékszervi alapokat, az érintkezési pontjainkat. A szem érintkezik a formákkal, és „továbbítja” őket, hogy látvánnyá váljanak. A fül kapcsolatba lép a hangokkal, az orr kapcsolatba lép a szagokkal, a nyelv kapcsolatba lép az ízekkel, a test kapcsolatba lép a tapintási érzetekkel, és így keletkezik a tudatosság. Ahol a tudatosság keletkezik, ott kell néznünk és látnunk a dolgokat olyannak, amilyenek. Ha nem ismerjük ezeket a dolgokat olyannak, amilyenek valójában, akkor vagy beléjük szeretünk, vagy gyűlölni fogjuk őket. Ahol ezek az érzetek keletkeznek, ott válhatunk megvilágosodottá, ott keletkezhet a bölcsesség.

De néha nem akarjuk, hogy a dolgok így legyenek. A Buddha önmérsékletet tanított, de ez nem azt jelenti, hogy nem látunk semmit, nem hallunk semmit, nem szagolunk, nem ízlelünk, nem érzünk és nem gondolunk semmit. Abszolút nem ezt jelenti. Ha a gyakorlók nem értik meg ezt, akkor amint valami kellemetlent látnak vagy hallanak, rögvest meghátrálnak és elfutnak. Behunyják a szemüket, betapasztják a fülüket. Elfutnak, azt gondolván, hogy így a dolgok végül elveszítik a hatalmukat felettük, így túljuthatnak rajtuk. De nem így lesz. Nem tudnak túllépni a dolgokon. Ha elfutnak, nem ismerve meg a valóságot, akkor később ugyanazok a dolgok újra elő fognak bukkanni, és mégis foglalkozni kell azokkal.

Így van ez azokkal a gyakorlókkal, akik soha nem elégedettek, legyenek akár kolostorokban, erdőkben vagy hegyekben, dhutanga zarándoklaton vándorolnak, hol ezt, hol azt, mindig mást keresve, azt gondolva, hogy így elégedettséget találnak. Elmennek, majd visszajönnek. Nem találnak semmit. Megpróbálnak felmenni egy hegytetőre. „Ah! Ez az a hely, most igazán megvan.” Néhány napig békében vannak, aztán elegük lesz. „Ó, hát akkor irány a tengerpart! Á, itt jó és hűvös van. Pont jó.” Egy idő után megunják a tengerpartot is. Belefáradnak az erdőkbe, belefáradnak a hegyekbe, belefáradnak a tengerpartba, belefáradnak mindenbe. Ez nem a jó értelemben vett elfordulás³, ez nem a helyes szemlélet. Ez egyszerű unalom, egyfajta helytelen szemlélet. A nézeteik nincsenek összhangban azzal, ahogyan a dolgok vannak.

Visszatérnek a kolostorba, „Most mit fogok csinálni? Mindenfelé jártam, és semmivel sem tértem vissza.” Ezért eldobják az alamizsnás tálat és levetkőznek. Miért vetkőznek le? Mert nem támaszkodnak a gyakorlásra, nem látnak semmit; elmennek északra, és nem látnak semmit; elmennek a tengerpartra, a hegyekbe, az erdőkbe, és még mindig nem látnak semmit. Mindennek vége - „meghalnak”. Így megy ez. Azért, mert folyamatosan menekülnek a dolgok elől. A bölcsesség messze elkerüli őket.

Vegyünk egy másik példát! Tegyük fel, hogy van egy szerzetes, aki elhatározza, hogy a dolgok mellett marad, és nem menekül el! Vigyáz magára. Ismeri önmagát, és ismeri azokat a dolgokat is, amik megjelennek, hogy vele maradjanak. Folyamatosan foglalkozik a problémákkal. Vegyük például az apátot. Ha valaki egy kolostor apátja, akkor állandóan problémákkal kell foglalkoznia, állandóan olyan dolgok merülnek fel, amelyek figyelmet követelnek. Miért van ez így? Mert az emberek folyton kérdéseket tesznek fel. A kérdések soha nem érnek véget, ezért folyton résen kell lenni. Folyamatosan problémákat kell megoldanod, a sajátjaidat valamint mások problémáit is. Állandóan ébernek kell lenned! Éppen elszundítasz, felébresztenek egy újabb problémával. Ez arra tanít, hogy elgondolkodj és megértsd a dolgokat. Egyre ügyesebb leszel: ügyes önmagaddal és ügyes másokkal szemben. Sok-sok szempontból leszel ügyes.

Ez a készség a kapcsolatfelvételből, a dolgokkal való szembesülésből és a dolgokkal való foglalkozásból alakul ki. Menekülés ez is, de nem fizikailag, hanem a tudatban „futunk el”, a bölcsességünket használva. A bölcsességgel itt és most megértjük a dolgokat, nem futunk el semmi elől.

Ez a bölcsesség forrása. Az embernek dolgoznia kell, kapcsolódni kell a dolgokhoz. Például egy ilyen nagy kolostorban élve mindannyiunknak segítenünk kell, hogy vigyázzunk az itteni dolgokra. Ha úgy nézzük, azt mondhatnánk, hogy ez mind szennyeződés. Ha sok szerzetessel és novíciussal élünk együtt, sok laikus jön-megy, sok szennyeződés keletkezhet. Igen, elismerem, de így kell élnünk a bölcsesség fejlődéséhez és az illúziók lerombolásához. Melyik utat válasszuk? Azért élünk, hogy megszabaduljunk a téveszméktől, vagy azért, hogy tápláljuk azokat?

El kell gondolkodnunk! Bármikor, amikor a szemünk, fülünk, orrunk, nyelvünk, testünk vagy elménk érintkezésbe kerül a dolgokkal, összeszedettnek és elővigyázatosnak kell lennünk. Amikor szenvedés merül fel, meg kell kérdeznünk: „Ki szenved? Miért keletkezett ez a szenvedés?” Egy kolostor apátjának sok tanítványt kell felügyelnie. Ez is lehet szenvedés. Fel kell ismernünk a szenvedést, amikor az felmerül. Meg kell ismerni a szenvedést. Ha félünk a szenvedéstől, és nem akarunk szembenézni vele, akkor hol fogunk harcolni vele? Ha a szenvedés felmerül és nem ismerjük, hogyan fogunk vele megküzdeni? Ez rendkívül fontos - ismernünk kell a szenvedést!

A szenvedéstől való menekülés azt jelenti, hogy ismerjük a szenvedésből kivezető utat, nem pedig azt, hogy elfutunk onnan, ahol a szenvedés felmerül. Ezzel csak magaddal cipeled a szenvedésedet. Amikor a szenvedés újra felbukkan valahol máshol, újra el kellene menekülnöd előle. Ez nem a szenvedés meghaladása, ez nem a szenvedés megismerése.

Ha meg akarod érteni a szenvedést, meg kell vizsgálnod az adott helyzetet. A tanítások azt mondják, hogy bárhol is merül fel egy probléma, azt ott helyben kell megoldani. Ahol a szenvedés van, pontosan ott fog keletkezni a nem-szenvedés, ott szűnik meg, ahol keletkezik. Ha szenvedés merül fel, pont ott kell szemlélni, nem kell elfutni. Pont ott kell rendezni a kérdést. Aki félelemből elmenekül a szenvedés elől, az a legbutább ember mind közül. A végtelenségig növeli az ostobaságát.

Meg kell értenünk: a szenvedés nem más, mint az első nemes igazság, igaz? Úgy fogtok rá tekinteni, mint valami rosszra? Dukkha sacca, samudaya sacca, nirodha sacca, magga sacca. A dolgoktól való menekülés nem az igazi Dhamma szerinti gyakorlás. Mikor fogod meglátni a szenvedés igazságát? Ha folyamatosan menekülünk a szenvedés elől, soha nem ismerhetjük meg. A szenvedést fel kell ismernünk - ha nem figyeled meg, mikor fogod valaha is felismerni? Ha itt nem vagy elégedett, rohansz máshova, és amikor ott elégedetlenség támad, tovább rohansz. Folyton csak futsz. Ha így gyakorolsz, akkor az ördöggel fogsz versenyezni keresztül-kasul az országon!

A Buddha azt tanította, hogy a bölcsesség segítségével „meneküljünk”. Például: tegyük fel, hogy ráléptél egy tüskére vagy szálkára, és az belefúródott a talpadba. Ahogy jársz-kelsz, időnként fáj, időnként nem. Előfordulhat, hogy rálépsz egy kőre vagy egy tuskóra, és az nagyon fáj, ezért megnyomkodod a lábadat. De mert nem találsz semmit, megvonod a vállad, és továbbmész. Végül újra rálépsz valamire, és a fájdalom újra jelentkezik.

Ez sokszor megtörténik. Mi az oka ennek a fájdalomnak? Az ok a lábadba befúródott szálka vagy tüske. A fájdalom állandóan a közelben van. Valahányszor a fájdalom jelentkezik, talán megnézed, és egy kicsit körültapogatod, de mivel nem érzed a szálkát, elengeded. Később újra fáj, ezért újra megvizsgálod.

Amikor szenvedés merül fel, tudomásul kell vennetek, nem szabad csak úgy vállat vonni. Bármikor, amikor a fájdalom megjelenik: „Hmm ... az a tüske még mindig ott van.” Amikor a fájdalom felmerül, akkor felmerül az a gondolat is, hogy annak a tüskének el kell tűnnie. Ha nem veszed ki, később csak még több fájdalom keletkezik. A fájdalom újra és újra visszatér, amíg a vágy, hogy kivegyük azt a tüskét, állandóan bennünk van. Végül elérkezik egy pont, amikor egyszer és mindenkorra elhatározod, hogy kiszeded a tüskét, mert fáj!

A gyakorlás során tett erőfeszítésnek így kell történnie! Ahol fáj, ahol súrlódás van, ott kell megvizsgálnunk! Nyíltan szembe kell nézni a problémával! Húzzuk ki azt a tüskét a lábunkból, egyszerűen vegyük ki! Bármikor akad is meg a tudatod, észre kell venned! Ahogy figyeled, meg fogod ismerni, meglátod és megtapasztalod úgy, ahogy van.

Gyakorlásunknak rendíthetetlennek és kitartónak kell lennie. Ezt viriyárambhának nevezik - állandó erőfeszítésnek. Amikor például kellemetlen érzés támad a lábadban, emlékeztetned kell magad arra, hogy szedd ki a tüskét, és ne add fel az elhatározásodat! Hasonlóképpen, amikor szenvedés keletkezik a tudatunkban, akkor is meg kell lennie a rendíthetetlen elhatározásnak, hogy megpróbáljuk kitépni a szennyeződéseket, hogy feladjuk őket. Ez az elhatározás állandóan ott van, rendületlenül. Végül a szennyeződések ölünkbe hullanak, és véget vethetünk azoknak.

Mit tegyünk tehát a boldogsággal és a szenvedéssel? Ha nem tapasztalnánk ezeket a dolgokat, akkor mivel tudnánk a bölcsességet megteremteni? Ha nincs ok, hogyan keletkezik az okozat? Minden dhamma feltételek miatt keletkezik. Amikor az eredmény megszűnik, az azért van, mert a feltétel megszűnt. Ez így van, de a legtöbben nem igazán értik. Az emberek el akarnak menekülni a szenvedés elől. Ez a fajta tudás kevés a cél eléréséhez. Pont ezt a világot kell megismernünk amiben élünk, nem kell sehova sem elmenekülnünk. Az a helyes hozzáállás, hogy maradni jó, és menni is jó. Alaposan gondoljátok át ezt!

Hol van a boldogság és a szenvedés? Ha nem kapaszkodunk semmibe, nem tapadunk semmihez, nem ragaszkodunk semmihez, úgy mintha a dolog nem is létezne - akkor nem keletkezik szenvedés. A szenvedés a létezésből (bhava) keletkezik. Ha van létezés, akkor van születés. Upádána - tapadás vagy ragaszkodás - ez az előfeltétel, ami szenvedést hoz létre. Bárhol is keletkezik a szenvedés, nézd meg! Ne nézz túl messzire, nézz egyenesen a jelen pillanatba! Nézd meg a saját tudatodat és testedet! Amikor szenvedés merül fel, kérdezd meg, miért van szenvedés? Nézzétek meg most! Amikor boldogság keletkezik, kérdezd meg, mi az oka ennek a boldogságnak? Nézz rá! Bárhol is merülnek fel ezek a dolgok, legyetek tudatában! Mind a boldogság, mind a szenvedés a ragaszkodásból ered.

A régi idők gyakorlói így látták a tudatukat. Csak keletkezés és megszűnés van. Nincs állandó entitás. Minden szempontot megvizsgáltak, és látták, hogy semmi stabil nincs a tudatban, látták, hogy semmi sem állandó. Csak keletkezés és megszűnés, és újra csak keletkezés van: semmi sem tartós. Séta vagy ülés közben így látták a dolgokat. Bárhová tekintettek, csak szenvedés volt, csak ennyi. Olyan ez, mint egy hatalmas vasgolyó, amelyet most izzítottak fel a kohóban. Mindenütt forró. Ha megérinted a tetejét, forró, ha megérinted az oldalát, az is forró - mindenhol forró. Nincs olyan hely rajta, amelyik hideg lenne.

Ha nem vesszük figyelembe ezeket a dolgokat, akkor nem értjük meg mindezt. Tisztán kell látnunk! Ne „szülessünk” bele a dolgokba, ne zuhanjunk bele a születésbe! Ismerjétek meg a születés működését! Az olyan gondolatok, mint: „Ó, ki nem állhatom ezt az embert, mindent rosszul csinál”, többé nem fognak felmerülni. Vagy: „Nagyon szeretem ezt és ezt.” Ezek a dolgok sem merülnek fel. Csupán a tetszés és az ellenszenv hagyományos világi mércéi maradnak meg, de az emberi beszéd egy dolog, a tudat a másik. Ezek különböző dolgok. A világ konvencióit kell használnunk, hogy kommunikálhassunk egymással, de belül üresnek kell látnunk mindent.

A tudat ezek felett áll. A tudatot így kell mindent felülmúlóvá tenni. Ez a nemesek menedéke. Mindannyiunknak erre kell törekednünk, és ennek megfelelően kell gyakorolnunk! Ne ragadjunk bele a kételybe!

Mielőtt elkezdtem gyakorolni, azt gondoltam magamban: „A buddhista vallás itt van, mindenki számára elérhető, mégis miért csak néhányan gyakorolják, míg a többi ember nem? Ha mégis gyakorolják, akkor csak rövid ideig teszik, aztán abbahagyják. Vannak, akik nem adják fel, és nem hajlandóak belevágni és elkezdeni gyakorolni. Miért van ez így?” Ekkor elhatároztam: „Rendben, erre az életre feladom ezt a testet és tudatot, és megpróbálom a Buddha tanítását az utolsó részletéig követni. Még ebben az életben el fogom érni a megvilágosodást, mert ha nem, akkor örökké szenvedésbe fogok süllyedni. Elengedek minden mást, és elszánt erőfeszítéseket teszek, nem számít, milyen nehézséget vagy szenvedést kell elviselnem, kitartok rendületlenül. Ha nem így teszek, akkor folyton csak kétségek között fogok tévelyegni.”

Így gondolkodva vágtam bele a gyakorlásba. Nem számított, hogy mennyi boldogságot, szenvedést vagy nehézséget kellett elviselnem, csak csináltam. Úgy tekintettem az egész életemre, mintha csupán egy nap és egy éjszaka lenne. Feladtam mindent. „Követni fogom Buddha tanítását, követni fogom a Dhammát a megértésig - miért olyan nyomorúságos ez az illúziókkal teli világ?” Tudni akartam, el akartam sajátítani a tanítást, ezért fordultam a Dhamma gyakorlása felé.

Mi szerzetesek mennyire mondunk le a világi életről? Ha jó életünk volt, akkor ez azt jelenti, hogy mindenről lemondunk, nem marad semmi, amiről ne mondanánk le. A világ minden dolgát, amit az emberek élveznek, elvetjük: látvány, hangok, szagok, ízek és érzetek - mindet eldobjuk. Ám mégis megtapasztaljuk őket. A Dhamma-gyakorlóknak tehát meg kell elégedniük a kevéssel, és meg kell maradniuk az egykedvűségben. A beszéd, az evés vagy bármi egyéb tekintetében elégedettnek kell lennünk: együnk, aludjunk, éljünk egyszerűen! Ahogy mondják, „az egyszerű ember” az, aki egyszerűen él. Minél többet gyakorolsz, annál inkább képes leszel megelégedettséget találni a gyakorlásodban. Belelátsz majd a tudatodba.

A Dhamma paccattam, önmagadnak kell megismerned. Magadnak megismerni azt jelenti, hogy magadnak gyakorolni. Egy tanítóra csupán az út felében támaszkodhatsz. Az a tanítás is, amit ma adtam nektek, önmagában teljesen haszontalan, bár érdemes meghallgatni. De ha mindent elhinnétek csak azért, mert én azt mondtam, akkor nem használnátok helyesen a tanítást.

Ha teljesen elhinnéd nekem, bolond lennél. Hallani a tanítást, látni a hasznát, saját magad számára átültetni a gyakorlatba, látni magadban, saját magad csinálni - ez sokkal hasznosabb. Akkor te magad is megismered a Dhamma ízét.

Ezért nem beszélt a Buddha a gyakorlás gyümölcseiről részletesen, mert ez olyasmi, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Olyan lenne, mintha egy születésétől fogva vak embernek próbálnánk leírni a különböző színeket: „Ó, ez olyan fehér”, vagy „Ez világító sárga”, nem tudnánk átadni neki a színeket. Megpróbálhatnád, de nem lenne eredménye.

A Buddha visszatereli a dolgot az egyénre - lásd tisztán magad. Ha tisztán látod magad, akkor világos bizonyítékot kapsz magadban. Akár állsz, jársz, ülsz vagy fekszel, megszabadulsz a kétségektől. Még ha valaki azt mondaná is: „A gyakorlatod nem helyes, minden rossz”, akkor is megingathatatlan lennél, mert megvan az önmagad által megszerzett bizonyítékod.

A Dhamma gyakorlójának ilyennek kell lennie, bárhová is megy. Mások nem mondhatják meg neked, neked magadnak kell megtudnod. A sammá-ditthinek ott kell lennie. A gyakorlásnak ilyennek kell lennie. Öt vagy tíz esősévszak béli egy-egy havi formális gyakorlás kevés.

Az érzékszerveinknek folyamatosan működniük kell. Ismerjük az elégedettséget és az elégedetlenséget, legyünk tudatában a tetszésnek és az ellenszenvnek. Ismerd meg a megjelentet és ismerd meg a transzcendenst. A látható és a transzcendens egyszerre van jelen. A jót és a rosszat együtt létezőnek, együtt keletkezőnek kell látni. Ez a Dhamma-gyakorlás gyümölcse.

Tehát bármi, ami hasznos magadnak és másoknak, bármilyen gyakorlat, ami mind magadnak, mind másoknak hasznára válik, azt úgy hívják, hogy „a Buddha követése”. Erről már gyakran beszéltem. Úgy tűnik, hogy az emberek elhanyagolják azokat a dolgokat, amelyeket meg kellene tenniük. Például a kolostorban végzett munkát, a gyakorlás szabályait és így tovább. Gyakran beszéltem ezekről, és mégis úgy tűnik, hogy az emberek nem tesznek meg mindent. Vannak, akik nem értik, mások lusták és nem foglalkoznak vele, megint mások egyszerűen szétszórtak és zavarodottak.

Ám ez oka lehet a bölcsességnek. Ha olyan helyekre mennénk, ahol ezek a dolgok nem fordulnak elő, mit látnánk? Vegyük például az ételt. Ha az ételnek nincs íze, akkor finom? Ha valaki süket, hall-e bármit is? Ha nem érzékelsz semmit, lesz-e bármi, amin elmélkedhetsz? Ha nincsenek problémák, lesz-e bármi, amit meg lehet oldani? Gondoljatok így a gyakorlásra!

Egyszer felmentem északra, hogy ott éljek. Abban az időben sok szerzetessel éltem együtt, akik mind idősebbek voltak, de frissen felszenteltek, és csupán két-három elvonuláson vettek eddig részt. Akkor én már tíz elvonuláson voltam. Ezekkel az idősebb szerzetesekkel együtt élve elhatároztam, hogy elvégzem a különböző feladatokat - átveszem a tálakat, kimosom a köntösüket, kiürítem a köpőcsészéiket és így tovább. Nem gondoltam arra, hogy ezt egy adott személyért teszem, egyszerűen csak gyakoroltam. Ha mások nem végezték el a kötelességeiket, akkor magam végeztem el őket. Úgy láttam, hogy ez egy lehetőség számomra, hogy érdemeket szerezzek. Jól éreztem magam tőle, és elégedettségérzést okozott.

Az uposatha napokon tudtam a szükséges feladatokat. Elmentem és kitakarítottam az uposatha termet, és vizet tettem ki a mosakodáshoz és iváshoz. A többiek nem tudták mik a feladatok, csak figyeltek. Nem kritizáltam őket, mert nem ismerték a szabályokat. Elvégeztem a feladatokat, és mikor elkészültem, elégedett voltam magammal, inspirációt és rengeteg energiát kaptam a gyakorlásomhoz.

Amikor csak tehettem, akár a saját kutimban, akár másokéban, ha piszkos volt, kitakarítottam. Nem valakiért tettem, nem azért, hogy bárkit is lenyűgözzek, egyszerűen csak azért tettem, hogy fenntartsam a helyes gyakorlást. Egy kuti vagy lakóhely kitakarítása olyan, mintha a szemetet takarítanád ki a saját tudatodból.

Ezt mindannyiótoknak szem előtt kell tartania! Nem kell aggódnotok a harmónia miatt, az automatikusan kialakul! Éljetek együtt a Dhammával, békével és visszafogottsággal, képezzétek a tudatotokat, hogy ilyen legyen, és nem fognak problémák felmerülni! Ha nehéz munkát kell elvégezni, mindenki besegít, és pillanatok alatt elkészül a munka, egészen könnyen elintéződik. Ez a legjobb eljárás.

De találkoztam más jellegű dolgokkal is - ezt a lehetőséget is a fejlődésem érdekében használtam. Például egy nagy kolostorban élve a szerzetesek és a novíciusok megállapodhatnak, hogy egy bizonyos napon kimossák a köntösöket. Én pedig megfőzném a jackfruitfát⁴. Nos, voltak ott olyan szerzetesek, akik megvárták, amíg valaki megfőzi a jackfruitfát, majd jöttek, kimosták a köntösüket, visszavitték a kutijukba, felakasztották, majd szundikáltak egyet. Nem kellett tüzet rakniuk, nem kellett utána takarítaniuk. Azt hitték, hogy jó dolguk van, és okosak. Ez az ostobaság netovábbja. Ezek az emberek csak a saját tudatlanságukat növelik, mert nem csinálnak semmit, minden munkát másokra hagynak. Megvárják, amíg minden elkészül, aztán jönnek és kihasználják, a könnyebb végét fogják meg a dolgoknak. Ez azonban csak növeli az ember ostobaságát. Így cselekedni semmiféle hasznot nem hoz.

Vannak, akik ilyen ostobán gondolkodnak. Kibújnak a kötelességek alól, és azt hiszik, hogy ez okos dolog, de igazából nagyon is ostoba. Ha ilyen a hozzáállásunk, nem fogunk boldogulni.

Ezért akár beszélsz, eszel, vagy bármit teszel, elmélkedj magadon! Lehet, hogy kényelmesen akarsz élni, enni, aludni és így tovább, de nem megy. Miért jöttünk ide? Ha rendszeresen elmélkedünk ezen, akkor figyelmesek leszünk, nem fogunk felejteni, állandóan éberek leszünk. Ha éberek vagytok, minden testtartásban erőfeszítéseket fogtok tenni. Ha nem teszünk erőfeszítést, a dolgok egészen másképp mennek. Ha ülsz, úgy ülsz, mintha már a városban lennél, ha sétálsz, úgy sétálsz, mintha már a városban lennél. Menni akarsz, és a városban játszanál az ottaniakkal.

Ha nincs erőfeszítés a gyakorlásban, a tudat ebbe az irányba hajlik. Nem ellenkezel, nem állsz ellen a tudatnak, csak hagyod, hogy a hangulataid szelével sodródjon. Ezt hívják a hangulatok követésének. Például egy gyermek, ha minden szeszélyét kielégíti, jó gyermek lesz belőle? Ha a szülők engednek gyermekük minden kívánságának, az jó? Még ha eleinte elnézőek is vele, mire beszélni tud, lehet, hogy időnként elfenekelik, mert attól félnek, hogy buta lesz. A tudat nevelésének ilyennek kell lennie. Meg kell ismernünk önmagunkat, és tudnunk kell, hogyan edzük magunkat! Ha nem tudod, hogyan kell a tudatod edzeni, és arra vársz, hogy valaki más tegye meg helyetted, akkor bajba kerülsz.

Ne gondoljátok, hogy nem tudtok itt gyakorolni! A gyakorlásnak nincsenek határai. Akár állva, sétálva, ülve vagy fekve, mindig tudsz gyakorolni. Még a kolostor útjait söpörve vagy egy napsugarat meglátva is megvalósíthatod a Dhammát. De a sati kell, hogy mindig kéznél legyen. Miért? Mert bármikor, bárhol, megvalósíthatod a Dhammát, ha buzgón meditálsz.

Ne légy figyelmetlen! Legyetek éberek, legyetek résen! Az alamizsnagyűjtés közben mindenféle érzés támad, és ez mind jó Dhamma. Amikor visszaérsz a kolostorba, és elfogyasztod az ételt, rengeteg jó Dhamma vár rád. Ha állandó erőfeszítéseket teszel, mindezek a dolgok a szemlélődés tárgyai lesznek. Bölcsesség lesz, látjátok a Dhammát. Ezt hívják dhamma-vicayának, a Dhammán való elmélkedésnek. Ez az egyik megvilágosodási tényező. Ha van sati, elmélkedés, akkor ennek eredményeként dhamma-vicaya lesz. Ezek a megvilágosodás tényezői. Ha van éberség, akkor nem vesszük a dolgokat könnyedén, és a Dhamma vizsgálata is megtörténik. A dolgok a Dhamma megvalósításának feltételeivé válnak.

Ha elértük ezt a szintet, a gyakorlásunk nem ismer sem nappalt, sem éjszakát, napszaktól függetlenül folytatódik. Semmi sem fertőzi meg a gyakorlást, vagy ha mégis, akkor azonnal tudjuk mi az. Legyen állandóan dhamma-vicaya az tudatunkban! Ha a gyakorlásunk belépett az áramlásba, a tudatunk képes lesz erre. Nem futkos más után. „Azt hiszem, elutazom erre, vagy talán a másik hely, abban a tartományban érdekes lehet.” Ez a világi út. Nem kell sokat várni, a gyakorlás el fog halni.

Szóval határozzátok el magatokat! Nem csak úgy tudtok bölcsességet kifejleszteni, hogy csukott szemmel ültök. A szem, a fül, az orr, a nyelv, a test és az elme folyamatosan velünk van, ezért legyetek állandóan éberek! Tanuljatok folyamatosan! A fák vagy az állatok látványa mind-mind alkalom a tanulásra. Mindent vigyetek befelé! Lássatok tisztán a tudatotokban! Ha valamilyen érzés hatást gyakorol a tudatra, lásd tisztán magadban, ne hagyd csak úgy figyelmen kívül!

Vegyünk egy egyszerű hasonlatot: a téglák égetése! Láttál már téglaégetőt? A tüzet körülbelül két vagy három méterrel a kemence előtt rakják meg, és a kemence a lángokat beszívja. Ha megvizsgáljuk ezt a példát, akkor jobban megérthetjük a gyakorlást. Ahhoz, hogy egy téglaégető-kemence megfelelően működjön, úgy kell tüzet rakni, hogy a kemence az összes lángot beszívhassa, semmi se maradjon kívül. Minden hő a kemencébe kerül, így a munka gyorsan elvégezhető.

Nekünk, Dhamma-gyakorlóknak is így kell tapasztalnunk a dolgokat. Minden érzésünket befelé kell vonzani, hogy helyes szemléletté váljon. A látvány, amit látunk, a hangok, amiket hallunk, a szagok, amiket érzünk, az ízek, amiket ízlelünk, és így tovább, a tudat mindet befelé vonzza, hogy helyes nézetté alakuljanak. Ezek az érzetek így olyan tapasztalatokká válnak, amelyek bölcsességet hoznak létre.

13