Nem biztos

Volt egyszer egy tanítványom, egy nyugati szerzetes. Amikor thai szerzeteseket és novíciusokat látott levetkőzni¹, mindig azt mondta: „Ó, micsoda szégyen! Miért csinálják ezt? Miért vetkőzik le olyan sok thaiföldi szerzetes és novícius?” Megdöbbentette a jelenség. Elszomorította a thai szerzetesek és novíciusok levetkőzése, mert frissen került kapcsolatba a buddhizmussal. Motivált volt és elszánt. Szerzetesként haladni az úton, ez volt az egyetlen dolog amit megtehetett. Úgy gondolta, hogy soha nem vetkőzik le. Aki levetkőzött, az bolond volt a szemében. Látta, ahogy a thaiföldiek az elvonulás kezdetén szerzetesekként és novíciusokként felveszik a köntöst, majd a végén levetkőznek. Azt mondta: „Ó, milyen szomorú! Annyira sajnálom ezeket a szerzeteseket és novíciusokat. Hogy tehetnek ilyet?”

Nos, ahogy telt-múlt az idő, néhányan a nyugati szerzetesek közül is kezdtek levetkőzni, így arra jutott, hogy ez végül is nem olyan nagy ügy. Eleinte, amikor elkezdett gyakorolni, nagyon lelkes volt. Azt gondolta, hogy szörnyen fontos, hogy szerzetes legyen. Azt hitte könnyű lesz az út.

Amikor az emberek lelkesek, minden helyesnek és jónak tűnik. Mérhetetlenül felfokozottak az érzéseik, a maguk elhatározásából rendületlenül mennek előre. De valójában nem tudják, mi a gyakorlás. Akik tudják, azoknak igazán megalapozott a szívükben - de nem kell közhírré tenniük.

Ami engem illet, amikor felszenteltek, igazán nem sokat gyakoroltam, de erős volt az elhatározásom. Nem tudom miért, talán már születésemtől fogva így lehetett. A szerzetesek és novíciusok, akik velem együtt kezdték az elvonulást, a végén mind levetkőztek. Azt gondoltam magamban: „Eh? Mi van ezekkel az emberekkel?” Azonban nem mertem nekik semmit se mondani, mert nem voltam még biztos magamban, túlságosan szétszórt voltam. De úgy éreztem, mindannyian bolondok. „Nehéz elkezdeni, könnyű levetkőzni. Ezeknek a fickóknak nincs sok eszük, azt hiszik, hogy a világ útja hasznosabb, mint a Dhamma útja.” Így gondolkodtam, de nem mondtam semmit, csak a tudatomat figyeltem.

Láttam, hogy a velem együtt induló szerzetesek egymás után vetkőztek le. Néha kiöltöztek és visszajöttek a kolostorba, hogy illegessék magukat. Néztem őket, és azt gondoltam, hogy teljesen őrültek, miközben ők úgy gondolták, hogy nagyon csinosak. Amikor levetkőzöl, rögtön egy csomó dolgod lesz. Azt gondoltam magamban, hogy ez a hozzáállás helytelen. De nem mondtam ki, mert magam is bizonytalan voltam. Nem voltam biztos benne, hogy az eltökéltségem meddig fog kitartani.

Amikor a barátaim már mind levetkőztek, minden aggodalmam elszállt, nem maradt senki, akivel foglalkozhattam volna. Fogtam a Patimokkhát, és belevetettem magam a tanulásba. Nem maradt senki, aki elterelte volna a figyelmemet, így minden időmet a gyakorlásnak szenteltem. Mégsem mondtam semmit, mert úgy éreztem, hogy egész életemben gyakorolni, talán hetven, nyolcvan vagy akár kilencven évig kitartóan folytatni az erőfeszítést, anélkül, hogy lankadna vagy teljesen elveszne az elszántságom, nagyon nehéz dolognak tűnik.

Aki ment, az ment, aki levetkőzött, az levetkőzött. Én csak figyeltem. Nem foglalkoztam azzal, hogy maradtak vagy elmentek. Néztem, ahogy a barátaim elmennek, de az volt az érzésem, hogy ezek az emberek nem látnak tisztán. Az a nyugati szerzetes, akiről az előbb beszéltem, valószínűleg ő is így gondolkodott. Látta, hogy az emberek csak egy elvonulásra válnak szerzetessé, és ez bosszantotta.

Később elérkezett egy olyan állapotba, amit talán unalomnak nevezünk; megelégelte a szerzetesi életet. Egyre lazított a gyakorlásán, és végül levetkőzött.

„Miért vetkőzöl le? Korábban, amikor a thaiföldi szerzeteseket láttuk vetkőzni, azt mondtuk: »Ó, milyen szégyen! Milyen szomorú, milyen szánalmas.« Most, amikor te magad is le akarsz vetkőzni, nem bánod?”

Nem válaszolt. Csak szégyenlősen somolygott.

Amikor a tudat edzéséről van szó, nem könnyű jó mintát találni, ha még nem fejlesztetted ki magadban a „tanút”. A legtöbb külső dologban támaszkodhatunk mások visszajelzésére, vannak normák és precedensek. De amikor a Dhammát használjuk mérceként, akkor megvan-e már a Dhammánk? Helyesen gondolkodunk-e vagy sem? És ha helyesen gondolkodunk is, tudjuk-e, hogyan engedjük el, vagy még ragaszkodunk hozzá?

Addig kell szemlélődnöd, amíg el tudod engedni. Ez nagyon fontos: amíg el nem éred azt a pontot, ahol már semmi sem marad, ahol már nincs se jó, se rossz. Leteszel mindent. Ez azt jelenti, hogy mindent kidobsz. Ha minden eltűnt, akkor nem marad semmi; ha van még némi maradék, akkor nem tűnt el minden.

A tudat edzésével kapcsolatban néha azt mondjuk, hogy könnyű. Könnyű mondani, de nehéz művelni, nagyon nehéz. Azért nehéz, mert nem igazodik a vágyainkhoz. Néha szinte úgy tűnik, mintha felsőbb erők segítenének. Minden jól megy, bármit is gondolunk vagy mondunk, úgy tűnik, minden a helyén van. Aztán elkezdünk ragaszkodni ehhez a „helyességhez”, kisvártatva elrontjuk, és balul üt ki a dolog. Ekkor minden bonyolulttá válik. Nincs igazi mércénk, amihez igazodhatnánk.

Azok, akiknek erős az elszántságuk és a bizodalmuk, de hiányzik belőlük a bölcsesség, nagyon jók lehetnek a samadhi-ban, de nem biztos, hogy igazi belátással rendelkeznek. Mindennek csak az egyik oldalát látják, és egyszerűen azt követik. Nem elmélkednek. Ez a vakhit. A buddhizmusban ezt saddha-adhimokkha-nak, vakhitnek nevezzük. Az elhivatottságuk rendben van, de nem bölcsességből fakad. Ám ezt nem látják; azt hiszik, hogy bölcsességgel rendelkeznek, ezért nem látják, hogy hol tévednek.

Ezért szerepel a tanításban az öt erő (bala): saddha, viriya, sati, samadhi, panna. A saddha a bizalom; a viriya a kitartó erőfeszítés; a sati az éberség; a samadhi a tudat összpontosítása; a panna a mindent átfogó tudás. Ne mondjátok azt, hogy a panna egyszerű tudás - a panna mindent átfogó, teljes tudás!

A bölcsek azért hagyományozták ránk ezt az öt lépést, hogy összekapcsolhassuk őket, először mint tanulmányi tárgyakat, majd mint mércét, amellyel mérni tudjuk a gyakorlásunk jelenlegi állapotát. Például a saddha, a bizalom. Van-e bizalmunk, kifejlesztettük-e már? Viriya: van-e kitartó erőfeszítésünk vagy nincs? Helyes-e az erőfeszítésünk, vagy helytelen? Ezt kell mérlegelnünk. Mindenkinek van valamilyen erőfeszítése, de vajon az erőfeszítésünk bölcsességet hordoz-e vagy sem?

A satival is pont ez a helyzet. Egy macskának is van satija. Amikor meglát egy egeret, ott van a sati. A macska szemei mereven az egeret figyelik. Ez a macska satija. Mindenkinek van satija, az állatoknak, a bűnözőknek, és a bölcseknek is.

Samadhi, a tudat összpontosítása - ez is mindenkinek megvan. A macskának is megvan, amikor az egér megragadására és megevésére koncentrál. Megingathatatlan célja van. A macskának ez a satija egyfajta sati; a samadhi, az összpontosított szándék arra, amit csinál, szintén ott van. Panna, a tudás, az emberi lényeké. A macska úgy tudja, ahogy egy állat tudja, elég tudása van ahhoz, hogy egereket fogjon.

Ezt az öt dolgot nevezzük erőnek. Vizsgáld meg, hogy ez az öt erő a samma-ditthi-ből keletkezett-e, vagy sem? Saddha, viriya, sati, samadhi, panna - ezek a helyes szemléletből keletkeztek? Mi a helyes szemlélet? Mi a mércénk a helyes nézet mérésére? Ezt világosan meg kell értenünk!

A helyes szemlélet annak a megértése, hogy a dolgok bizonytalanok. Ezért a Buddha és a nemesek nem ragaszkodnak a dolgokhoz. Megragadják azokat, de nem görcsösen. Nem hagyják, hogy a ragaszkodás identitássá váljon. Ez a megragadás nem vezet valamivé váláshoz, nem szennyezi be vágy. Anélkül, hogy erre vagy arra törekednénk, egyszerűen csak maga a gyakorlás van. Amikor egy bizonyos dologhoz ragaszkodsz, van-e benne élvezet, vagy van benne elégedetlenség? Ha van öröm, akkor ragaszkodsz ehhez az örömhöz? Ha van ellenszenv, akkor ragaszkodsz ehhez az ellenszenvhez?

Egyes nézetek mérceként használhatók gyakorlatunk pontosabb felmérésére: például az olyan nézetek vallása, mint hogy valaki jobb mint mások, vagy egyenlő másokkal, vagy ostobább mint mások - mindezek téves nézetek. Lehet, hogy így érzünk, de a bölcsesség azt mondja, hogy ezek a dolgok egyszerűen csak felmerülnek és megszűnnek. Úgy látni, hogy jobbak vagyunk másoknál, nem helyes; úgy látni, hogy másokkal egyenlőek vagyunk, nem helyes; azt látni, hogy másoknál alacsonyabb értékűek vagyunk, nem helyes.

A helyes nézet az, amely mindezeket elvágja. Mit tegyünk? Ha azt gondoljuk, hogy jobbak vagyunk másoknál, akkor büszkeség támad. Ott van, még ha nem is ismerjük be. Ha azt gondoljuk, hogy egyenlők vagyunk másokkal, akkor nem mutatunk tiszteletet és szerénységet, amikor pedig kellene. Ha azt hisszük, hogy másoknál hitványabbak vagyunk, depresszióba esünk, azt gondoljuk, hogy alsóbbrendűek vagyunk, rossz jegyben születtünk és így tovább. Ragaszkodunk az öt khandhához, az egész egyszerűen csak valamivé válás és születés.

Ez az egyik mérce, amelyhez mérhetjük magunkat. A másik: ha kellemes élménnyel találkozunk, akkor boldognak érezzük magunkat, ha rossz élménnyel találkozunk, akkor boldogtalanok vagyunk. Képesek vagyunk-e egyenlő értékűnek tekinteni a nekünk tetsző és a nekünk nem tetsző dolgokat? Mérjük magunkat így! A mindennapi életünkben, a különböző tapasztalataink során, ha olyasmit hallunk, ami tetszik, megváltozik-e a kedvünk? Ha olyan a tapasztalat, ami nem tetszik, megváltozik-e a hangulatunk? Vagy a tudatunk mozdulatlan marad, bármi történjen is? Ez is egy mérőeszköz.

Ismerd meg magad, ez a te „tanúd”! Ne a vágyaidat kiszolgálva hozz döntéseket! A vágyak felfuvalkodottá tehetnek, azt hihetjük, olyanok vagyunk, amilyenek nem vagyunk. Nagyon óvatosnak kell lennünk.

Sok szempontot kell figyelembe venni, de a helyes út nem a vágyaitok, hanem az igazság követése. Meg kell ismernünk a jót és a rosszat is, és amikor megismerjük, el kell engednünk azokat. Ha nem engedjük el, akkor még mindig ott vagyunk, még mindig „létezünk”, még mindig „van”. Ha még mindig „vagyunk”, akkor van maradék, a valamivé válás és a születés vár ránk.

Ezért a Buddha azt mondta, hogy csak magadat ítéld meg; ne ítélkezz mások felett, függetlenül attól, hogy mennyire jók vagy rosszak. A Buddha csupán az utat mutatja meg, mondván: „Az igazság így van.” Nos, a mi tudatunk ilyen vagy nem?

Tegyük fel például, hogy egy szerzetes elvett néhány dolgot, ami egy másik szerzetesé volt. Erre a másik szerzetes megvádolja: „Elloptad a dolgaimat.” „Nem loptam el, csak magamhoz vettem őket.” Akkor megkérünk egy harmadik szerzetest, hogy ítélkezzen. Hogyan kellene döntenie? Meg kell kérnie a vétkes szerzetest, hogy jelenjen meg a szangha előtt. „Igen, magamhoz vettem, de nem loptam el.” Vagy más szabályok: a parajika vagy a sanghadisesa szabálysértések esetében: „Igen, megtettem, de nem volt szándékomban.” Hogyan hihetünk neki? Ez bonyolult dolog. Ha nem tudsz hinni neki, akkor a teher a tettesre hárul, csupán az ő felelőssége.

De tudnod kell, hogy nem tudjuk elrejteni a gondolatainkban felmerülő dolgokat. Nem lehet leplezni sem a rosszat, sem a jó cselekedeteket. Akár jó, akár rossz cselekedetekről van szó, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert ezek a dolgok előbb vagy utóbb felszínre törnek. Elrejtőznek, majd felbukkannak, saját erejük mozgatja őket. A folyamat automatikusan megy végbe. Így működnek a dolgok.

Ne próbálj találgatni vagy spekulálni ezekről a dolgokról! Amíg van avijja, addig nem tudsz leszámolni velük. Egyszer egy magas rangú politikus megkérdezte tőlem: „Luang Por, tiszta egy anagami tudata?”

„Részben tiszta.”

„Eh? Egy anagami felhagyott az érzéki vágyakozással, hogyan lehet, hogy a tudata nem tiszta?”

„Lehet, hogy elengedte az érzéki vágyat, de valami még maradt benne, nem igaz? Még van avijja. Ha még maradt valami, akkor van maradék. Olyan ez, mint a bhikkhuk alamizsnás táljai. Van nagy méretű nagy tál, közepes méretű nagy tál, kis méretű nagy tál; aztán van nagy méretű közepes tál, közepes méretű közepes tál, kis méretű közepes tál; és van nagy méretű kis tál, közepes méretű kis tál valamint kis méretű kis tál. Nem számít, hogy milyen kicsi, az akkor is egy tál, igaz? Így van ez ezzel is - sotapanna, sakadagama, anagami. Mindannyian megsemmisítettek bizonyos szennyeződéseket, de csak a saját szintjükig. Ami még maradt, azt ezek a nemesek nem látják. Ha látnák, mindannyian arahantok lennének. Még nem látnak mindent. Az avijja az, ami nem lát. Ha az anagami tudata teljesen kitisztulna, akkor nem lenne anagami, hanem tökéletesen megvilágosodott lenne. De még mindig marad valami.”

„Megtisztult a tudata?”

„Nos, valamennyire igen, de nem 100 százalékban.”

Válaszolhattam volna másképpen? Azt mondta, hogy újra eljön majd, és tovább faggat. Utána tudott nézni, az irányt megmutattam.

Ne légy figyelmetlen! Légy éber! A Buddha arra buzdított minket, hogy legyünk éberek. Ami a tudat edzését illeti, nekem is voltak kísértéseim, tudjátok? Gyakran kísértésbe estem, hogy sok mindent kipróbáljak, de mindig rá kellett jönnöm, hogy letérítenek az ösvényről. Ez valójában az ember tudatában megjelenő önteltség, egyfajta beképzeltség. A ditthi (nézetek) és a mana (gőg) ott van. Elég nehéz ennek a két dolognak a tudatában lenni.

Volt egyszer egy ember, aki szerzetes akart lenni. Fogta a köntösét, elhatározta, hogy szerzetes lesz elhunyt édesanyja emlékére. Eljött a kolostorba, és anélkül, hogy tiszteletét tette volna a szerzetesek előtt, sétáló meditációba kezdett a főcsarnok előtt oda-vissza, oda-vissza, így fitogtatva a tudását.

Ezt gondoltam: „Ó, szóval ilyen furcsa emberek is vannak errefelé!” Ezt hívják saddha adhimokkhának - vakhitnek. Valószínűleg elhatározta, hogy még napnyugta előtt megvilágosodik, vagy valami ilyesmi, azt hitte, hogy ez olyan könnyű lesz. Nem nézett senkire, csak lehajtotta a fejét, és úgy járt le fel, mintha az élete múlna rajta. Hagytam, hogy folytassa, és azt gondoltam: „Ó, ember, azt hiszed, hogy ez ilyen könnyű, ilyen egyszerű?” Végül nem tudom, meddig maradt, nem hiszem, hogy felszentelték.

Amint az elme gondol valamire, rögtön továbbgondoljuk, mindig így teszünk. Nem vesszük észre, hogy ez egyszerűen a gondolatok megszokott burjánzása. Bölcsnek álcázza magát az elme, közben belebonyolódik az apró-cseprő részletekbe. A szellemi burjánzás nagyon agyafúrtnak tűnik; ha nem ismernénk, összetévesztenénk a bölcsességgel. De amikor a lényegre kerül a sor, láthatjuk, hogy nincs semmi köze a valósághoz. Amikor a szenvedés felmerül, hol van akkor ez az úgynevezett bölcsesség? Van-e bármi haszna? Végül is csak burjánzás.

Térjetek vissza a Buddhához! Ahogy már sokszor mondtam, a gyakorlásunk során befelé kell fordulnunk, és meg kell találnunk a Buddhát. Hol van a Buddha? A Buddha ma is él, menjetek be és keressétek meg! Hol van a Buddha? Az anicca-ban, menjetek be és találjátok meg ott, menjetek és hajoljatok meg előtte: anicca, bizonytalanság! Kezdetként ennyi elég is.

Ha a tudat ezt próbálja mondani neked: „Már sotapanna vagyok”, menj és hajolj meg a sotapanna előtt! Ő maga fogja elmondani neked: „Ez bizonytalan.” Ha találkozol egy sakadagamival, menj és fejezd ki tiszteletedet előtte! Amikor meglát, egyszerűen azt fogja mondani: „Nem biztos!” Ha van egy anagami, menj és hajolj meg előtte! Ő is csak egy szót fog mondani neked: „Bizonytalan.” Ha egy arahant-tal találkozol, menj és hajolj meg előtte, ő még határozottabban fogja mondani neked: „Jóval bizonytalanabb az egész!” Hallani fogod a nemesek szavait: „Minden bizonytalan, ne ragaszkodj semmihez!”

Ne úgy nézz a Buddhára, mint egy háborodott! Ne ragaszkodj a dolgokhoz, ne ragadd meg azokat anélkül, hogy elengednéd őket! Nézz a dolgokra, mint a látható összetevőire, majd küldd tovább őket a transzcendenciába! Ilyennek kell lenned! Kell, hogy legyen látszó világ és kell, hogy legyen transzcendencia.

Ezért azt mondom: „Menjetek a Buddhához!” Hol van a Buddha? A Buddha a Dhamma. A világ minden tanítása belefoglalható ebbe az egyetlen tanításba: anicca. Gondoljátok meg! Több mint negyven évig kerestem szerzetesként, és csak ezt találtam. Ezt és a szívós kitartást. Így kell felfogni a Buddha tanítását - anicca: minden bizonytalan.

Nem számít, mennyire biztos akar lenni a tudat, csak mondjátok neki: „Nem biztos!” Amikor a tudat valamibe biztos dologként akar belekapaszkodni, csak mondd: „Nem biztos, múlandó.” Csak rohand le ezzel! A Buddha Dhammáját használva minden erre fut ki. Ez nem csupán egy ideiglenes állítás. Akár állsz, akár jársz, akár ülsz vagy fekszel, mindent így látsz. Akár tetszés, akár nemtetszés merül fel, mindent ugyanúgy tapasztalsz. Ez a Buddhához, a Dhammához való közelítés.

Úgy gondolom, hogy ez egy alapvető, értékes módja a gyakorlásnak. Minden gyakorlásom a kezdeti időktől kezdve egészen mostanáig így zajlott. Nem a szent iratokra támaszkodtam, de nem is hagytam figyelmen kívül azokat. Nem támaszkodtam egy tanítóra sem, de nem voltam „egyedül”. A gyakorlásom mind „se ez, se az” volt.

Igazából, ez a „célba jutás” kérdése; vagyis a gyakorlás befejezéséig való gyakorlás, a gyakorlás elkezdése, majd a célba jutás, a látszó és a transzcendens meglátása.

Erről már beszéltem, de néhányan talán szeretnétek újra hallani: ha következetesen gyakoroltok és alaposan átgondoljátok a dolgokat, végül el fogtok érni erre a pontra. Eleinte előre sietsz, azután visszafutsz, majd sietve megállsz. Addig gyakorolsz így, amíg el nem éred azt a pontot, ahol úgy tűnik, hogy az előremenés nem az, a visszaérkezés nem az, és a megállás sem az. Akkor vége van. Ez a cél. Ne várjatok ennél többet, itt véget ér. Khinasavo - az, aki befejezte. Nem megy előre, nem hátrál és nem áll meg. Nincs megállás, nincs előremenetel és nincs visszatérés. Befejeződött. Gondolj erre, valósítsd meg ezt tisztán a tudatodban! Ott azonnal rájössz, hogy igazából egyáltalán nincs semmi.

Hogy ez ismert vagy új számodra, az tőled függ, a bölcsességedtől és a megkülönböztető képességedtől. Akinek nincs bölcsessége, ítélőképessége, az nem képes rájönni. Csak nézzétek meg a fákat, például a mangó- vagy a jack-gyümölcsfákat! Ha csomóban nőnek, akkor lehet, hogy először az egyik fa nagyobb lesz, és akkor a többi meggörbül, és a nagyobb fától elhajlik. Miért történik így? Ki mondja nekik, hogy ezt tegyék? Ilyen a természet. A természetben benne van a jó és a rossz, a helyes és a helytelen. Vagy a jóra, vagy a rosszra hajlik. Ha bármilyen fát ültetünk egymáshoz közel, a később érő fák el fognak hajolni a nagyobb fától. Hogyan lehet ez? Ki határozza meg ezt így? Ez a természet, vagy a Dhamma.

A tanha szenvedést okoz. Ha szemlélődünk, ez kivezet minket a vágyakozásból, elhajlunk a tanhától. A tanha-t a vizsgálattal fellazítjuk, fokozatosan egyre gyengébbé és gyengébbé tesszük, míg végül teljesen eltűnik. Ugyanúgy, mint a fáknál: utasítja valaki őket, hogy úgy nőjenek, ahogyan nőnek? Nem tudnak beszélni vagy mozogni, és mégis tudják, hogyan hajoljanak el az akadályoktól. Ahol szűk, zsúfolt, és nehéz a növekedés, ott kifelé hajlanak.

Itt a Dhamma, nem kell túl sok mindent megvizsgálnunk. Aki éles eszű, az meglátja mindebben a Dhammát. A fák természetüknél fogva nem tudnak semmit, a természeti törvények szerint cselekszenek, mégis eleget tudnak ahhoz, hogy eltávolodjanak a veszélytől, hogy megfelelő hely felé hajoljanak el.

A megfontolt emberek is ilyenek. Azért vonulunk az otthontalanságba, mert túl akarunk lépni a szenvedésen. Mi az, ami miatt szenvedünk? Ha befelé haladunk az ösvényen, rájövünk. Amit szeretünk, és amit nem, az mind-mind szenvedés. Ha szenvedés, akkor ne menjünk közel hozzájuk! Beleszeretsz a körülményekbe, vagy gyűlölöd őket? Mind bizonytalan. Amikor a Buddha felé hajlunk, mindez véget ér. Ezt ne felejtsétek el! Valamint a türelmes kitartást. E kettő elég. Ha ezt megértitek, az nagyon jó.

Valójában a saját gyakorlásom során nem volt olyan tanítóm, aki annyi tanítást adott volna, mint amennyit ti kaptok tőlem. Nem volt sok tanítóm. Egy átlagos falusi templomban szenteltek fel, és jó néhány évig falusi közösségekben éltem. Megfogant bennem a vágy, hogy gyakoroljak. Tapasztalatot akartam szerezni, képezni akartam magam. Azokban a kolostorokban nem volt senki, aki tanított volna, de a gyakorlásra való inspirációm feltámadt. Utaztam és körülnéztem. Volt fülem, így hallottam, volt szemem, így láttam. Bármit is hallottam az emberektől, azt mondtam magamnak: „nem biztos.” Bármit láttam, azt mondtam magamnak: „nem biztos”, vagy amikor a nyelvem édes, savanyú, sós, kellemes vagy kellemetlen ízekkel érintkezett, vagy a testemben kellemes vagy fájdalmas érzés keletkezett, azt mondtam magamnak: „Ez nem biztos.” Így éltem a Dhammával.

Valójában minden bizonytalan, de a vágyaink azt akarják, hogy a dolgok biztosak legyenek. Mit tehetünk? Türelmesnek kell lennünk. A legfontosabb dolog a khanti, a türelmes kitartás. Ne vessétek el a Buddhát, amit én „bizonytalanságnak” nevezek - ne vessétek el!

Néha elmentem régi vallási emlékhelyeket megnézni, régi kolostorépületeket, amelyeket építészek terveztek, és mesteremberek építettek. Egyes helyeken megrepedeztek a falak. Valamelyik társam megjegyezte: „Milyen kár, nem igaz? Repedezett.” Azt válaszoltam: „Ha nem így lenne, akkor nem létezne a Buddha, nem lenne a Dhamma. Azért repedezett így, mert tökéletesen összhangban van a Buddha tanításával.” Valójában legbelül én is szomorú voltam, hogy ezeket az épületeket ilyen állapotban láttam, de eltoltam magamtól az érzelgősséget, és próbáltam mondani valamit, ami hasznos lehet a barátaimnak és magamnak is. Bár én is úgy éreztem, hogy ez szomorú, mégis a Dhamma felé hajoltam.

„Ha nem lenne ilyen repedezett, akkor nem lenne a Buddha!”

Azt láttam, hogy nagyon nehéz a barátaim javára cselekedni, talán nem is értették meg amit mondtam, de én igen.

Ez az attitűd rendkívül hasznos. Például, mondjuk, valaki berontana, és azt mondaná: „Luang Por! Tudod, hogy mit mondott rólad ez és ez?”, vagy: „Ezt és ezt mondják rólad.” Talán dühöngeni kezdesz. Amint kritikus szavakat hallasz, kellemetlen érzések kezdenek eluralkodni rajtad. Amint ilyen szavakat hallunk, lehet, hogy azon kezdünk gondolkodni, hogyan toroljuk meg a sértést. Ám ha utánajárunk, kiderülhet, hogy egészen mást mondtak.

Ez egy újabb „bizonytalansági” eset. Miért kellene tehát kapkodni és elhinni dolgokat? Miért bízzunk meg abban, amit mások mondanak? Bármit is hallunk, vegyük tudomásul, legyünk türelmesek, vizsgáljuk meg alaposan a dolgot, és maradjunk higgadtak!

Nem egy légből kapott dologról van szó, ami a fejünkből csak úgy kipattant, és igazságnak tartjuk. Minden olyan megállapítás, amely figyelmen kívül hagyja a bizonytalanságot, nem bölcs beszéd. Emlékezz erre! Bármit látunk vagy hallunk, legyen az kellemes vagy bántó, mondjuk csak ezt: „nem biztos”! Ne keríts túl nagy feneket a dolgoknak, csak mondjuk ki magunkban nyomatékkal, ezzel állítsunk meg mindent! Ez egy meghatározó pont. Itt van, ahol a szennyeződések elhalnak. A gyakorlóknak nem szabad ezt elfelejteni.

Ha nem törődsz ezzel a ponttal, csak szenvedésre, csak bajokra számíthatsz. Ha nem teszed ezt a gyakorlatod alapjává, akkor eltévedsz; de később újra egyenesbe jöhetsz, ha ezt az alapelvet felidézed.

Valójában az igazi Dhamma, és a veleje, amit ma elmondtam, nem is olyan titokzatos. Bármit is tapasztalsz, az egyszerűen forma, egyszerűen érzés, egyszerűen érzékelés, egyszerűen akarat és egyszerűen tudatosság. Csak ezek az alapvető összetevők vannak; van-e bennük bármilyen biztos fogódzó?

Ha megértjük az ilyen dolgok valódi természetét, a vágy, a rajongás és a ragaszkodás elenyészik. Miért? Mert megértjük, mert „tudjuk”. A tudatlanságból átbillenünk a megértésbe. A megértés a tudatlanságból születik, a tudás a nemtudásból, a tisztaság a tisztátalanságból. Így működik ez.

Nem feledve az anicca-t, a Buddhát - mindez azt jelenti, hogy a Buddha még mindig él. Azt mondani, hogy a Buddha a nibbanába távozott, nem feltétlenül igaz. Mélyebb értelemben a Buddha még mindig él. Ez nagyjából olyan, mint ahogyan a „bhikkhu” szót definiáljuk. Ha úgy határozzuk meg, hogy „aki kér”², a jelentés túl tág. Igaz meghatározhatjuk így is, de ha túl sokat használjuk ezt a definíciót, az nem igazán jó - nem tudjuk, mikor kell abbahagyni a kérést! Ha mélyebb definíciót keresünk, akkor azt mondanánk: „Bhikkhu - aki látja a samsara veszélyét”.

Hát nem pontosabb ez a meghatározás? Nem ugyanabba az irányba megy, mint az előző, jóval mélyebbre hatol. A Dhamma gyakorlása is ilyen. Ha nem érted meg pontosan, akkor valami mássá alakul. Ha teljesen megértetted, akkor felbecsülhetetlenné válik, a béke forrásává lesz.

Amikor sati van, közel kerülünk a Dhammához. Ha sati van bennünk, akkor meglátjuk az aniccát, minden dolog mulandóságát. Látni fogjuk a Buddhát és túllépünk a samsara szenvedésén, ha nem most, valamikor a jövőben biztosan így lesz.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a nemesek, a Buddha vagy a Dhamma lényegét, gyakorlásunk meddővé és eredménytelenné válik. Folyamatosan fenn kell tartanunk a gyakorlást, akár dolgozunk, akár ülünk, akár csak fekszünk! Amikor a szem formát lát, a fül hangot hall, az orr szagot érez, a nyelv ízeket kóstol, vagy a test érzetet tapasztal - ne vessük el a Buddhát, ne hajoljunk el a Buddhától!

Így kerülhetsz közel a Buddhához, így lehetsz az, aki folyamatosan tiszteli a Buddhát. Vannak szertartásaink a Buddha tiszteletére, mint például a reggeli kántálás: Araham Samma Sambuddho Bhagava. Ez a Buddha tiszteletének egyik módja, de ez nem olyan mély tisztelet, mint amiről az imént beszéltem. Ez a helyzet a „bhikkhu” szóval is. Ha úgy határozzuk meg, hogy „aki kér”, akkor folyamatosan kér, mert így határoztuk meg. Sokkal jobb ha ezt mondjuk: „Bhikkhu - aki látja a samsara veszélyét”.

A Buddha tisztelete pusztán a páli mondatok szertartásszerű recitálásával reggel és este ahhoz hasonló, mint amikor a „bhikkhu” szót úgy határoznánk meg, mint „aki kér”. Ha az annica, dukkha és anatta felé hajlunk³, amikor a szem formát lát, a fül hangot hall, az orr szagot érez, a nyelv ízt kóstol, a test érzékel, vagy a tudat mentális benyomásokat ismer fel; ahhoz hasonlítható, mintha a „bhikkhu” szót úgy határoznánk meg, mint „aki látja a samsara veszélyét”. Ez sokkal mélyebb, mindent áthat. Ha megértjük ezt a tanítást, bölcsességünk és megértésünk növekszik.

Ezt nevezik patipadanak. Fejlesszétek ki ezt a hozzáállást a gyakorlásban, és a helyes úton jártok! Ha így gondolkodsz és elmélkedsz, még ha távol is vagy a tanítódtól, akkor is közel maradsz hozzá. Ha fizikailag közel élsz a tanítóhoz, de a tudatod nem találkozott vele, akkor az idődet vagy a hibái keresésére, vagy a rajongásra fecséreled. Ha olyasmit tesz, ami tetszik neked, azt mondod, hogy ő olyan jó - és itt meg is áll a gyakorlásod. Semmit sem érsz el azzal, hogy az idődet másra pazarolod, ha valaki másra figyelsz. De ha megérted ezt a tanítást, akkor itt és most nemessé válhatsz.

Ezért van az, hogy idén⁴ távol maradtam a tanítványaimtól, régiektől és újaktól egyaránt, és nem adtam túl sok tanítást: hogy mindannyian a lehető legjobban elmélyedhessetek a dolgokban. Az újabb szerzetesek számára meghatároztam a kolostor napirendjét és szabályait, mint például: „Ne beszéljetek túl sokat! Ne lépjétek át a meglévő normákat a megvalósításhoz, a megvilágosodáshoz és a nibbanához vezető úton!” Aki ezeket a normákat megszegi, az nem igazi gyakorló, nem igazán elkötelezett a gyakorlás iránt. Mit remélhet az ilyen ember? Még ha minden nap a közelemben aludna is, akkor sem látna engem. Még ha a Buddha közelében aludna is, nem látná a Buddhát, ha nem gyakorol.

Tehát a Dhamma megismerése vagy a Dhamma meglátása a gyakorlástól függ. Legyen bizalmatok, tisztítsátok meg a tudatotokat! Ha ebben a kolostorban minden szerzetes az éberséget táplálná a tudatában, akkor nem kellene senkit sem megdorgálnunk, sem megdicsérnünk. Ha harag vagy ellenszenv merül fel, csak hagyjuk őket a tudatban, de lássuk őket tisztán!

Folyamatosan figyeld a dolgokat! Amíg még van ott valami, addig ott kell ásnunk és dolgoznunk. Néhányan azt mondják: „Nem tudom elvágni, nem tudom megcsinálni”. Ha ilyeneket mondunk, akkor csak egy csapat gengszter lesz itt, mert senki sem vágja el a szennyeződéseit.

Próbálkozz! Ha nem tudod elvágni, áss mélyebbre! Vágjatok bele a szennyeződésekbe, gyökerestül fordítsátok ki őket! Ássátok ki őket, még akkor is, ha keménynek és szilárdnak tűnnek! A Dhamma nem olyasmi, amit a vágyaid követésével érhetsz el. A tudatod lehet az egyik út, az igazság a másik. Elöl kell figyelned, és hátul is résen kell lenned. Ezért mondom, hogy minden bizonytalan, minden mulandó.

A bizonytalanságnak ezt a rövid és egyszerű igazságát bár mély és hibátlan, az emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Hajlamosak másként látni a dolgokat. Ne ragaszkodjatok a jóhoz, se a rosszhoz! Ezek mind a világ összetevői. Azért gyakoroljunk, hogy megszabaduljunk a világtól, vessünk véget ezeknek a dolgoknak! A Buddha azt tanította, hogy tegyük le őket, mondjunk le róluk, mert csak szenvedést okoznak!

 

10