Gyakorlás teljes erőbedobással

Minden családban és minden közösségben, akár városban, vidéken, erdőben vagy hegyekben éljünk is, a boldogság és a szenvedés megtapasztalásában egyformák vagyunk. Nagyon sokunknak hiányzik egy menedék, egy mező vagy kert, ahol a szívünk pozitív tulajdonságait ápolhatjuk. Azért tapasztaljuk ezt a lelki nyomorúságot, mert nem vagyunk igazán elkötelezettek; nem értjük világosan miről szól ez az élet, és hogyan kellene cselekednünk. Gyermek- és ifjúkorunktól egészen felnőttkorunkig csupán azt tanuljuk meg, hogy az érzékek körében keressük az élvezetet és gyönyört. Soha nem gondolunk arra, hogy veszély fenyeget, miközben éljük az életünket, családot alapítunk és így tovább.

Ha nincs földünk, amit megművelhetnénk, és nincs otthonunk, ahol élhetnénk, akkor külső menedék nélkül maradunk, életünk nehézségekkel és nyomorúsággal lesz telve. Ezen túl a belső hiány is ott van: nincs sila és Dhamma az életünkben, nem járunk tanításokat hallgatni és nem gyakoroljuk a Dhammát. Ennek eredményeként kevés lesz a bölcsesség az életünkben, minden visszájára fordul és elfajul. A Buddha, a mi legfőbb tanítónk, mettával fordult a lények felé. Jó családok fiait és lányait vezette, hogy felavatást kapjanak; hogy gyakoroljanak, megértsék az igazságot, hogy meghonosítsák és terjesszék a Dhammát, hogy megmutassák az embereknek, hogyan éljenek boldogan a mindennapok során. Tanította a megélhetés helyes módját, a pénzügyek kezelésében a mértékletességet és a takarékosságot, a könnyelműség elkerülését minden helyzetben.

De amikor mindkét területen hiányt szenvedünk, külsőleg az élet anyagi támasztéka, és belsőleg a lelki támaszték tekintetében is, ahogy telik az idő, és az emberiség létszáma egyre növekszik, az illúziók, a szegénység és a nehézségek lesznek okai annak, hogy egyre messzebb kerülünk a Dhammától. A nehéz körülményeink miatt nem lesz motivációnk a Dhamma keresésében. Még ha van is a közelben egy kolostor, nem sok kedvünk van elmenni és meghallgatni a tanításokat, mert megszállottjai vagyunk a szegénységünknek és a gondjainknak, és az életünk fenntartása teljes mértékben leköt bennünket. De a Buddha azt tanította, hogy bármennyire is szegények vagyunk, nem szabad hagynunk, hogy ez elszegényítse a szívünket és kiéheztesse a bölcsességünket. Még ha az árvíz el is árasztja a földjeinket, falvainkat és otthonainkat olyannyira, hogy már nem tudunk semmit tenni, a Buddha azt tanította, hogy ne hagyjuk, hogy elárassza és legyőzze a tudatunkat. A tudat elárasztása azt jelenti, hogy szem elől tévesztjük a Dhammát, és nincs tudásunk róla.

Ott van az érzékiség ogha-ja, a valamivé válás befolyása, a nézetek befolyása és a tudatlanság befolyása. Ez a négy hatás elhomályosítja és elborítja a lények tudatát. Rosszabbak, mint a víz, amely elárasztja mezőinket, falvainkat vagy városainkat. Még ha a víz az évek során újra és újra el is árasztja mezőinket, vagy tűz emészti is el a házainkat, tudatunk akkor is velünk marad. Ha a tudatunkban sila van és Dhamma, akkor használhatjuk bölcsességünket, és megtalálhatjuk a módját, hogy megélhetést keressünk és eltartsuk magunkat. Újra földet szerezhetünk, és új életet kezdhetünk.

Most, amikor biztosított a megélhetésünk, otthonunk és vagyonunk van, a tudatunk nyugodt és kiegyensúlyozott lehet, az energiájával segíthetjük és támogathatjuk egymást. Ha valaki tud ételt és ruhát adni, és menedéket nyújtani a rászorulóknak, az a jóindulatú-kedvesség megnyilvánulása. Ahogy én látom, a jóindulatú-kedvesség szellemében adni dolgokat sokkal jobb, mint eladni azokat, azért, hogy hasznot húzzunk belőlük. Azok, akiknek mettájuk van, nem kívánnak maguknak semmit. Csak azt kívánják, hogy mások boldogan éljenek.

Ha valóban elkötelezzük magunkat a helyes út mellett, akkor szerintem nem lesz nehéz dolgunk. Nem tapasztalunk majd mély szegénységet - nem leszünk olyanok, mint a földigiliszták. Hiszen vannak csontjaink, szemünk és fülünk, karunk és lábunk. Ehetünk olyan dolgokat, mint a gyümölcs; nem kell földet ennünk, mint a földigilisztáknak. Ha a szegénység miatt panaszkodsz, és elmerülsz abba, hogy milyen szerencsétlen vagy, a földigiliszta azt mondhatná: „Ne sajnáld magad ilyen nagyon! Hát nincs meg a karod, lábad és nincsenek csontjaid? Nekem nincsenek ilyen testrészeim, mégsem érzem magam szegénynek.” A földigiliszta így szégyenítene meg.

Egy nap egy sertéstenyésztő látogatott meg. Panaszkodott: „Ó, ember, ez az év tényleg több, mint szörnyű! A takarmány ára felment. A disznóhús ára csökkent. Elveszítem ingem-gatyám!” Végighallgattam a siránkozását, majd azt mondtam: „Ne sajnáltasd magad! Ha disznó lennél, akkor lenne igazán jó okod szánni magad. Amikor a sertéshús ára magas, a disznókat levágják. Amikor a sertéshús ára alacsony, a disznókat akkor is levágják. Nekik valóban van miért panaszkodniuk. Az embereknek nem kellene sírni-ríni. Gondolkodj el ezen komolyan, kérlek!”

Csak az árak miatt aggódott, amiket kapott. A disznóknak sokkal több minden miatt kell aggódniuk, de nem gondolunk erre. Minket nem ölnek meg, így mindig megpróbálhatunk valamilyen megoldást találni.

Mélyen hiszem, hogy ha hallgatod a Dhammát, elmélkedsz róla és megérted, véget vethetsz a szenvedésednek. Tudod, hogy mi a helyes, mit kell tenned, mit kell használnod és mire kell költened. A síla és a Dhamma szerint élheted az életedet, bölcsességedet kamatoztatva kezelheted a világi helyzeteket. De a legtöbben messze vagyunk ettől. Nincs erkölcs és Dhamma az életünkben, ezért az életünk tele van viszállyal és súrlódással. Nézeteltérés van a férj és feleség között, viszály a gyerekek és a szülők között. A gyerekek nem hallgatnak a szüleikre, mert a családban nincs Dhamma. Az embereket nem érdekli a Dhamma hallgatása és a tanulás, így ahelyett, hogy jó ítélőképességet és ügyességet fejlesztenének, a tudatlanságba merülnek, és az eredmény a szenvedéssel teli élet.

A Buddha a Dhammát tanította, és megmutatta a gyakorlás útját. Könnyíteni akart az életünkön. Azt szerette volna, hogy fejlődjünk, hogy jobbá és ügyesebbé váljunk. De mi nem figyelünk rá. Ez helytelen. Ez olyan, mint a kisgyerek, aki nem akar fürdeni a tél közepén, mert nagyon hideg van. A gyerek annyira büdös lesz, hogy a szülők éjszaka nem tudnak aludni, ezért megragadják a gyereket, és megfürdetik. Ettől a gyerek megharagszik, sír és átkozza az apát és az anyát.

A szülők és a gyermek másképp látják a helyzetet. A gyermek számára kellemetlen télen fürdeni. A szülők számára a gyermek szaga elviselhetetlen. A két nézetet nem lehet összeegyeztetni. A Buddha nem akart úgy hagyni minket, ahogy vagyunk. Azt akarta, hogy legyünk szorgalmasak és dolgozzunk keményen a jó és hasznos dolgokon, és hogy lelkesedjünk a helyes útért. Ahelyett, hogy lusták lennénk, erőfeszítéseket kell tennünk. Az ő tanítása segítségével nem leszünk ostobák vagy haszontalanok. Arra tanít, hogyan fejlesszük ki és alkalmazzuk a bölcsességet, bármit is csinálunk - dolgozunk, gazdálkodunk, gyermeket nevelünk, kezeljük a pénzügyeinket, legyünk tudatában ezen dolgok minden aspektusának. Ha a világban élünk, figyelnünk kell és ismernünk kell a világ útjait. Ellenkező esetben szörnyű helyzetbe kerülünk.

Olyan helyen élhetünk, ahol a Buddha és az ő Dhammája megismerhető számunkra. De azt gondoljuk, hogy csak annyit kell tennünk, hogy meghallgatjuk a tanításokat, aztán nyugodtan élhetünk tovább úgy, mint eddig. Ez súlyos tévedés. A Buddha hogyan szerzett volna így bármilyen tudást? Soha nem válhatott volna a Buddhává.

Tanított a gazdagság különböző formáiról: az emberi élet gazdagságáról, a mennyei birodalom gazdagságáról, a Nibbána gazdagságáról. Akiknek van Dhammájuk, még ha a világban élnek is, nem szegények. Ha szegények is, nem szenvednek emiatt. Amikor a Dhamma szellemében élünk nem aggódunk, amikor visszatekintünk arra, amit tettünk. Csak jó kammát hozunk létre. Ha rossz kammát hozunk létre, akkor az eredmény boldogtalanság lesz. Ha nem hozunk létre rossz kammát, akkor a jövőben nem fogunk ilyen következményeket elszenvedni. De ha nem próbálunk változtatni a szokásainkon, és nem vetünk véget a helytelen cselekedeteinknek, akkor a nehézségeink fokozódnak, mind a mentális bajok, mind az anyagi gondok. Ezért figyelnünk és vizsgálódnunk kell, és akkor rájöhetünk, honnan erednek a nehézségek. Cipeltél már dolgokat a mezőre rúdon, a válladon? Amikor a teher elől van, kényelmetlen cipelni, ugye? Hasonlóan kényelmetlen, ha a súly hátra esik, igaz? Hol az egyensúly és hol az egyensúlytalanság? Amikor terhet cipelsz, tisztán láthatod. A Dhamma is ilyen. Van ok és okozat, van bölcsesség. Ha a teher kiegyensúlyozott, könnyebb hordozni.

Kiegyensúlyozottan, mértéktartó hozzáállással könnyen tudjuk irányítani az életünket. A családi kapcsolataink és a munkánk is zökkenőmentes lehet. Ha nem is vagyunk gazdagok, akkor is lehetünk nyugodtak; nem kell emiatt szenvednünk.

Ha egy család lusta, akkor nehézségekbe ütközik, és amikor azt látják, hogy másoknak több van, mint nekik, akkor sóvárgás, féltékenység és neheztelés üti fel a fejét, és ez lopáshoz vezethet. Ilyenkor a falu nyomorúságos hely lesz. Jobb, ha azon dolgoztok, hogy hasznosak legyetek magatok és családotok számára, ebben az életben és a jövőbeli életekben is. Ha az anyagi szükségleteitek erőfeszítéseitek által kielégülnek, akkor a tudatotok boldog és nyugodt lesz, és ez elősegíti, hogy meghallgassátok a Dhamma tanításokat, hogy megtanuljátok mi a helyes és mi a helytelen, mi az üdvös és mi a vétek, és folyamatosan jobbá változtathatjátok az életeteket. Megtanuljátok felismerni, hogy a helytelen tettek elkövetése nehézséget okoz, és felhagytok az ilyen cselekedetekkel, és folyamatosan fejlődtök majd. Meg fogjátok változtatni a hozzáállásotokat és a tudatotok is meg fog változni. Tudatlan valakiből olyanná váltok, aki tudással rendelkezik. Rossz szokásokkal rendelkező valakiből jószívűvé váltok. Amit tudtok, azt megtaníthatjátok gyermekeiteknek és unokáitoknak. Ez hasznot hoz a jövőben azáltal, hogy a jelenben helyesen cselekszetek. A bölcsesség nélküliek azonban nem tesznek hasznosat a jelenben, és végül csak nehézséget teremtenek. Ha elszegényednek, csak a szerencsejátékra gondolnak. Ez aztán végül oda vezet, hogy tolvajokká válnak.

Még nem haltunk meg, tehát itt az ideje, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról. Ha nem hallgatod a Dhammát amikor ember vagy, lehet, hogy nem lesz újabb lehetőséged. Gondolod, hogy az állatokat meg lehet tanítani a Dhammára? Az állatok élete sokkal nehezebb, mint a miénk. Varangynak, békának, disznónak, kutyának, kobrának, viperának, mókusnak vagy nyúlnak születni. Amikor az emberek meglátják őket, rögtön arra gondolnak, hogy megölik vagy megverik, elkapják őket, esetleg felnevelik, hogy később megehessék őket.

Emberként sokkal jobb lehetőségeink vannak. Amíg élünk, módunkban áll, hogy átlássuk a tanítást, és javítsunk a helyzetünkön. Ha problémák adódnak, próbáld meg elviselni a nehézségeket, és élj helyesen, amíg egy nap meg nem tudod oldani azokat. A Dhamma gyakorlása is pontosan ilyen.

Szeretnélek emlékeztetni benneteket a józan ész és az etikus életvitel fontosságára. Akárhogyan is csináltátok eddig a dolgokat, érdemes alaposan megvizsgálni, hogy ezek a tettek helyesek voltak-e vagy sem. Ha eddig rossz úton jártatok, forduljatok el! Adjátok fel a helytelen megélhetést! Keress megélhetést helyes és tisztességes módon, amely nem árt másoknak, és nem árt magadnak, sem a közösségnek! Ha helyes megélhetést gyakorolsz, akkor nyugodt tudattal élhetsz.

Szerzetesként és apácaként minden anyagi szükségletünk tekintetében a világiakra hagyatkozunk. Mi pedig a kontemplációra támaszkodunk, hogy képesek legyünk elmagyarázni a Dhammát a laikusoknak, hogy ők is megértsék és hasznukra váljon, és így javíthassanak az életükön. Megtanulhatjuk felismerni és eltávolítani mindazt, ami szenvedést és konfliktust okoz. Tegyetek erőfeszítéseket, hogy kijöjjetek egymással, hogy harmónia legyen a kapcsolataitokban, ahelyett, hogy kihasználnátok vagy ártanátok egymásnak.

Mostanában elég rosszul mennek a dolgok. Az emberek nehezen jönnek ki egymással. Még ha néhány ember össze is jön egy tanácskozásra, az sem működik. Néhányszor találkoznak, és máris egymásnak esnek. Miért van ez így? Azért, mert az embereknek nincs síla és Dhamma az életükben.

A szüleink idejében másképp volt. Amikor az emberek egymásra néztek, szeretetet és barátságot éreztek. Most nem ez a helyzet. Ha estefelé egy idegen jelenik meg a faluban, mindenki gyanakvással méregeti: „Mit keres itt éjszaka?” Miért kellene félnünk attól, hogy valaki bejön a faluba? Ha egy idegen kutya jön be a faluba, senki sem foglalkozik vele. Egy ember, rosszabb, mint egy kutya? „Ez egy jött-ment, egy idegen ember!” Hogy lehet valaki jött-ment? Ha valaki a faluba jön, örülnünk kellene: menedékre van szüksége, ezért nálunk maradhat, és gondoskodhatunk róla, segíthetünk neki. Vendégként fogadhatjuk.

Manapság már nincs hagyománya a vendégszeretetnek és a jóakaratnak. Csak félelem és gyanakvás van. Bizonyos falvakban azt mondanám, hogy már nincsenek is emberek - csak állatok vannak. Gyanakvás van minden irányban, gyanús minden bokor és minden talpalatnyi föld, azért, mert nincs erkölcs, nincs spiritualitás. Amikor nincs síla és nincs Dhamma, akkor nyugtalanság és paranoia az úr. Az emberek éjszaka elalszanak, és hamarosan felébrednek, és rettegve figyelik mi történik, mert valami hangot hallottak. A falvakban az emberek nem jönnek ki egymással, bizalmatlanok. A szülők és a gyerekek sem bíznak egymásban. A férj és a feleség sem bízik egymásban. Mi folyik itt?

Mindez annak az eredménye, hogy távol vagyunk a Dhammától, és a Dhammától elhagyatva élünk. Bárhová nézel, mindenhol ez van, az emberek könyörtelenek. Ha egy pár ember megjelenik a faluban és szállást kér éjszakára, azt mondják nekik, hogy menjenek és keressenek egy szállodát.

Most minden üzlet. Régebben senkinek sem jutott volna eszébe, hogy így elküldje őket. Az egész falu összefogott volna, hogy megvendégeljék az idegeneket. Az emberek átmentek, meghívták a szomszédjaikat, mindenki hozott ételt és italt, hogy megosszák a vendégekkel. Most ezt nem lehet megtenni. Miután az emberek megették a vacsorájukat, bezárkóznak.

Bármerre is nézünk a világban, a dolgok így alakulnak. Ez azt jelenti, hogy a világiasság burjánzik és átveszi az uralmat. Alapjában nem vagyunk boldogok, és nem nagyon bízunk senkiben. Vannak, akik még a szüleiket is megölik. Férj és feleség elvágják egymás torkát. Sok szenvedés van a társadalomban, és ez egyszerűen a síla és a Dhamma hiánya miatt van. Ezért kérlek, próbáld ezt megérteni, és élj erényesen! Az erkölcs és a spiritualitás segítségével az emberi élet boldog lehet. Ezek nélkül olyanok vagyunk, mint az állatok.

A Buddha az erdőben született. Az erdőben tanította a Dhammát, első alkalommal a Dhammakerék forgásáról szóló beszéddel. Az erdőben lépett be a Nibbánába.

Fontos, hogy mi, akik az erdőben élünk, értsük az erdőt. Az erdőben élni nem azt jelenti, hogy a tudatunk elvadul, mint az erdei állatoké. Tudatunk emelkedetté és nemessé válhat. Ezt mondta a Buddha. A városban élve zaklatottan és zűrzavarban élünk. Az erdőben csend és nyugalom van. Világosan szemlélhetjük a dolgokat, és bölcsességet fejleszthetünk ki. Ezért ezt a csendet és nyugalmat barátunknak és segítőnknek tekintjük. Mivel egy ilyen környezet segíti a Dhamma gyakorlását; a hegyeket és barlangokat menedékünknek tekintjük. A természeti jelenségeket megfigyelve a bölcsesség ilyen helyeken jön létre. A fáktól és minden mástól tanulunk, megértjük őket, és ez örömöt okoz. A természet hangjai, amelyeket hallunk, nem zavarnak minket. Halljuk a madarak dalát, és ez mérhetetlen élvezetet jelent. Nincs bennünk ellenszenv, és elkerülnek a káros gondolatok. Nem beszélünk durván, és nem viselkedünk agresszívan senkivel és semmivel szemben. Az erdő hangjainak hallgatása örömet okoz a tudatnak; a hangok hallgatása közben is nyugodt az elménk.

Az emberi hangok viszont nem békések. Még ha az emberek kedvesen beszélnek is, az sem okoz mély nyugalmat a tudatban. Az emberek által kedvelt hangok, például a zene, nem békés. Izgalmat és élvezetet okoznak, de nincs bennük béke. Amikor az emberek együtt vannak, és így keresik az élvezetet, az általában esztelen, agresszív és vitákhoz vezet; és egyre zaklatottabbak lesznek.

Az emberi hangok már csak ilyenek. Nem okoznak valódi vigaszt vagy boldogságot, hacsak nem a Dhamma szavai hangzanak el. Általában, amikor az emberek együtt élnek egy közösségben, saját érdekeiket követik, miközben beszélnek, felzaklatják egymást, megsértődnek, vádolják egymást, és az eredmény a zűrzavar és a zaklatottság. Dhamma nélkül az emberek természetük szerint ilyenek. Az emberi hangok illúziókat közvetítenek. A zene és a dalok felkavarják és összezavarják a tudatot. Nézzük ezt meg közelebbről! Gondoljunk a kellemes érzésekre, amelyek a zenehallgatásból fakadnak! Az emberek úgy érzik, hogy ez valami nagyszerű dolog, annyira szórakoztató. Képesek a tűző napon állni, amikor zenés-táncos műsort hallgatnak. A végén ropogósra sülnek, de akkor is azt érzik, hogy kitűnően szórakoznak. De aztán ha valaki durván szól hozzájuk, kritizálja vagy szidja őket, akkor megint csak boldogtalanok lesznek. Így van ez az emberek hétköznapi hangjaival is. De ha az emberek hangjai a Dhamma hangjaivá válnak, ha a tudat a Dhamma, és mi a Dhammával szólunk, akkor az valami olyasmi, amit érdemes hallgatni, amin érdemes elgondolkodni, amit érdemes megvizsgálni és elmélkedni rajta.

Az ilyen hangzás helyes, de nem túlzó, nem egyoldalú, boldogságot és nyugalmat hoz. Az emberek hétköznapi hangjai általában csak zavart, nyugtalanságot és szenvedést okoznak. A vágy, az ellenszenv és a zűrzavar keletkezéséhez vezetnek, és arra ösztönzik az embereket, hogy mohók és kapzsik legyenek, hogy ártsanak és elpusztítani akarjanak másokat. Az erdő hangjai nem ilyenek. Ha egy madár énekét halljuk, az nem vált ki belőlünk vágyat vagy ellenszenvet.

Használjuk úgy az időnket, hogy most, a jelenben hasznot teremtsünk. Ez volt a Buddha szándéka: hasznot teremteni ebben az életben és a jövőbeli életekben. Ebben az életben, már gyermekkorunktól kezdve tanulnunk kell, legalább annyira, hogy meg tudjunk élni, el tudjuk tartani magunkat, és végül családot alapíthassunk, és ne éljünk szegénységben. De általában nem állunk ilyen felelősségteljesen a dolgokhoz. Csak az élvezetet keressük Ahol fesztivál, színielőadás vagy koncert van, oda igyekszünk akkor is, ha már közeledik az aratás ideje. Az idősek elcipelik az unokákat, hogy meghallgassák a híres énekest.

„Hová mész, nagymama?”

„Elviszem a gyerekeket a koncertre!”

Nem tudom, hogy a nagymama viszi-e a gyerekeket, vagy a gyerekek viszik őt. Nem számít, hogy milyen hosszú, nehéz utazásról van szó. Újra és újra elmennek. Azt mondják, azért viszik az unokákat, hogy meghallgassák a koncertet, de az igazság az, hogy ők maguk is menni akarnak. Nekik ez a jó időtöltés. Ha meghívod őket a kolostorba, hogy hallgassák a Dhammát és tanuljanak a helyesről és a helytelenről, azt mondják: „Menj csak! Én inkább itthon akarok maradni és pihenni” vagy: „Nagyon fáj a fejem, fáj a hátam, fáj a térdem, igazán nem érzem jól magam.” De ha egy népszerű énekesről vagy egy izgalmas színdarabról van szó, akkor rohannak, hogy összeszedjék a gyerekeket, és akkor semmi sem zavarja őket.

Az emberek már csak ilyenek. Erőfeszítéseket tesznek, és csak szenvedést és nehézségeket okoznak maguknak. Homályt, zavart és a mámort keresik a káprázat ezen ösvényén. A Buddha arra tanít minket, hogy ebben az életben hasznosat teremtsünk magunk számára – a legfőbb hasznot, belső jólétet. Ezt most, ebben az életben kell megtennünk. Keresnünk kell azt a tudást, amely segít nekünk ebben, hogy helyesen élhessük az életünket, jól használjuk fel erőforrásainkat, szorgalmasan dolgozzunk a helyes megélhetés ösvényén.

Miután felszenteltek, elkezdtem tanulni majd gyakorolni, és a bizalom megjött. Amikor elkezdtem gyakorolni, a világban élő lények életére gondoltam. Nagyon szívszorítónak és szánalmasnak tűnt. Mi volt olyan szánalmas? Az összes gazdag ember hamarosan meghal, és kénytelen lesz hátrahagyni a nagy házait, a gyerekekre és unokákra bízva, hogy harcoljanak a vagyonért. Amikor láttam, hogy ilyen dolgok történnek, azt gondoltam, „hm ... ez szánalmas.” Szántam a gazdagot és szegényt, bölcset és ostobát - mindenkit, - aki ezen a világon él, ugyanabban a csónakban evez.

A testünkről, a világ állapotáról és az érző lények életéről való elmélkedés kimerítő és egykedvűséget okoz. Ha a felszentelt életre gondolunk, arra, hogy ezt az életmódot választottuk, hogy az erdőben lakjunk és gyakoroljunk, és a kiábrándultságot és egykedvű hozzáállást fejlesztjük ki, a gyakorlásunk fejlődni fog. Ha folyamatosan a gyakorlás tényezőire gondolunk, elragadtatás jön létre. A hajszálak égnek állnak. Örömérzetet kelt ha elgondolkodunk az életmódunkon, ha összehasonlítjuk a korábbi és a mostani életünket.

A Dhamma ilyen érzéseket keltett a szívemben. Nem tudtam, hogy kivel beszélhetném ezt meg. Éber voltam, és bármilyen helyzettel találkoztam, éberen figyeltem. Ez azt jelenti, hogy volt némi tudásom a Dhammáról. A tudatom megvilágosodott, és sok mindenre rájöttem. Boldogságot tapasztaltam, igazi elégedettséget és örömöt az életmódom következtében.

Egyszerűen fogalmazva, úgy éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek. Felnőtt, normális ember voltam, mégis így élhettem az erdőben. Nem bántam meg semmit, és nem láttam semminek hátrányát. Amikor láttam, hogy másoknak családjuk van, azt igazán sajnálatosnak tartottam. Körülnéztem, és arra gondoltam, hány ember tud így élni? Igazi bizalmam lett a gyakorlás általam választott ösvényében, és ez a mai napig tart.

A Wat Pah Pong kezdeti napjaiban négy vagy öt szerzetes élt itt velem. Sok nehézséget éltünk át. Ahogy most látom, a legtöbb buddhista eléggé gyönge a gyakorlás terén. Manapság, amikor besétálsz egy kolostorba, csak a kutikat, a meditációs-csarnokot, a kolostor udvarát és a szerzeteseket látod. De ami a Buddha ösvényének (Buddhasasana) valódi szívét illeti, azt nem találod. Erről már gyakran beszéltem, és ez szomorú.

A múltban volt egy Dhamma-társam, akit jobban érdekelt a tanulás, mint a gyakorlás. Folytatta a páli és abhidhamma tanulmányokat, egy idő után Bangkokba ment, ahol tavaly végül befejezte tanulmányait, megkapva a megérdemelt bizonyítványt és címeket. Így most már titulusa is van. Itt nekem nincs titulusom. Nem iskolákban tanultam; elmélkedtem a dolgokon és gyakoroltam, gondolkodtam és gyakoroltam. Ezért nincs titulusom, mint a többieknek. Ebben a kolostorban közönséges szerzetesek voltak, olyan emberek, akik nem tanultak túl sokat, de elszántan gyakoroltak.

Eredetileg édesanyám ösztönzésére jöttem ide. Ő volt az, aki születésem óta gondoskodott rólam és támogatott, de nem háláltam meg a kedvességét, ezért úgy gondoltam, hogy ez lesz a módja annak, hogy ezt megtegyem, ha idejövök a Wat Pah Pongba. Volt valami kapcsolatom ezzel a hellyel. Gyermekkoromban emlékszem, hogy hallottam apámat azt mondani, hogy Ajahn Sao eljött ide, hogy itt tanítson. Apám elment, hogy tőle hallja a Dhammát. Gyerek voltam, de az emlék megmaradt bennem; megragadt az elmémben.

Apámat nem szentelték fel, de elmesélte, hogyan ment el, hogy tiszteletét tegye a mesternél. Ez volt az első alkalom, hogy látott egy szerzetest, aki úgy evett, hogy mindent egy tálba rakott - rizst, curryt, édességet, halat, mindent. Még soha nem látott ilyet, és elgondolkodott, hogy vajon milyen szerzetes lehet az ilyen. Mesélt nekem erről, amikor még kisgyerek voltam; ez egy meditáló szerzetes volt.

Aztán mesélt nekem arról, hogyan kapta Ajahn Saótól a Dhamma tanításokat. Nem egy szokásos tanítási mód volt; csak azt mondta, ami a fejében volt. Ez volt az a gyakorló szerzetes, aki egyszer idejött, hogy itt tanítson. Így amikor magam is elmentem gyakorolni, mindig megmaradt bennem valami különleges érzés ezzel kapcsolatban. Amikor visszagondoltam a szülőfalumra, mindig ez az erdő jutott eszembe. Aztán, amikor eljött az idő, hogy visszatérjek, ide jöttem, hogy itt tanítsak.

Meghívtam egy magas rangú szerzetest a Piboon körzetből, hogy jöjjön el és maradjon itt. De ő azt mondta, hogy nem teheti. Eljött egy kis időre, és azt mondta: „Ez nem az én helyem.” Ezt elmondta a helyi embereknek. Egy másik Ajahn is eljött ide egy kis időre, majd elment. De én itt maradtam.

Akkoriban ez az erdő nagyon félreeső hely volt. Messze volt mindentől, és nehéz volt itt élni. Voltak mangófák, amelyeket a falusiak ültettek, és a gyümölcs gyakran túlérett és megromlott. Jamgyökeret is termesztettek, de az is megrohadt. Nem mertem semmilyen terményt elvinni. Az erdő nagyon sűrű volt. Még a táladat sem volt hova letenni. Meg kellett kérnem a falusiakat, hogy vágjanak néhány tisztást az erdőben. Az emberek nem mertek bemenni ebbe az erdőbe - szörnyen féltek ettől a helytől.

Senki sem tudta, hogy mit keresek itt. Az emberek nem értették a meditáló szerzetesek életét. Néhány évig egyedül voltam, aztán az első néhány szerzetes tanítvány megérkezett.

Akkoriban nagyon egyszerűen és csendesen éltünk. Gyakran betegedtünk meg maláriában, csaknem mindannyian meghaltunk. De soha nem mentünk kórházba. Volt biztonságos menedékünk; a Buddha szellemi erejében és tanításaiban bíztunk. Éjszaka teljes volt a csend. Soha senki nem jött be ide. Az egyetlen hang, amit hallottunk, a rovarok zümmögése volt. A kutik messze voltak egymástól, szétszórva az erdőben.

Egyik este, kilenc óra körül hallottam, hogy valaki kisétál az erdőből. Az egyik szerzetes lázas volt, és attól félt, hogy meghal. Nem akart egyedül meghalni az erdőben. Azt mondtam: „Jó. Próbáljunk meg találni valakit, aki nem beteg, hiszen hogyan tudna egy beteg ember vigyázni egy másikra?” Nagyjából ennyit tehettünk. Nem volt semmilyen gyógyszerünk.

Volt borapet (egy rendkívül keserű gyógyszőlő). Fel kellett forralni és meginni. Amikor délután arról beszéltünk, hogy „forró italt készítünk”, nem volt sok választásunk, csak a borapetre gondolhattunk. Mindenki lázas volt, és mindenki borapetet ivott. Semmi más nem volt, de nem kértünk senkitől semmit. Ha valamelyik szerzetes nagyon beteg lett, azt mondtam neki: „Ne félj! Ne aggódj! Ha meghalsz, én magam hamvasztalak el. Elhamvasztalak itt, a kolostorban. Nem kell máshová menni.” Így intéztem a dolgokat. Az ilyen beszéd adott erőt. Sok félelemmel kellett megküzdenünk.

A körülmények elég durvák voltak. A laikusok nem sokat tudtak. Hoztak nekünk plah rah-t (erjesztett hal, a helyi étrend egyik alapanyaga), de nyers halból készült, ezért nem ehettük meg; megkevertem, jól megnéztem, hogy miből készült, és otthagytam.

Akkoriban nagyon nehéz volt az élet, és manapság már nem ilyenek a körülmények - senki sem tud a régi dolgokról. De maradt némi örökség a mostani gyakorlatban, az akkori szerzetesekben, akik még mindig itt vannak. Az elvonulás után, itt a kolostorban tudongoztunk. Elmentünk és leültünk az erdő mélyén, a csendben. Időről időre összegyűltünk, én adtam némi tanítást, majd mindenki visszament az erdőbe, hogy folytassa a meditációt, a sétát és az ülést. Így gyakoroltunk a száraz évszakban; nem kellett vándorolni, hogy erdőt keressünk, ahol gyakorolhatunk, mert itt megvoltak a megfelelő feltételek. Itt tartottuk a tudong gyakorlatokat.

Most, az esőzések után, mindenki el akar indulni valahová, ezért a gyakorlásuk megszakad. Fontos, hogy folyamatosan és őszintén gyakoroljatok, hogy megismerjétek a szennyeződéseiteket. A gyakorlásnak ez a módja helyes és hiteles. A múltban ez jóval nehezebb volt. Olyan ez, mint az a mondás, hogy azért gyakorolsz, hogy ne légy többé ember: az embernek meg kell halnia ahhoz, hogy szerzetes legyen. Szigorúan betartottuk a Vinayát, és mindenkinek igazi szégyenérzete volt a tettei miatt. Amikor munkát végeztünk, vizet hordtunk vagy sepertünk, nem hallottuk a szerzeteseket beszélgetni. Mosogatás közben teljes csend volt. Mostanában néha el kell küldenem valakit, hogy szóljon, hogy hagyják abba a beszélgetést, és derítsék ki, mi ez a nagy ricsaj. Kíváncsi vagyok, vajon verekedés van-e; a zaj olyan nagy, hogy el sem tudom képzelni, mi folyik odakint. Így újra és újra meg kell tiltanom nekik, hogy beszélgessenek.

Nem tudom, miről kell fecsegniük. Amikor már jóllaktak, az örömtől, amit éreznek, figyelmetlenek lesznek. Folyton azt mondom: „Amikor visszajöttök az alamizsnagyűjtésből, ne fecsegjetek!” Ha valaki azt kérdezi, hogy miért nem akarsz beszélgetni vele, mondd azt: „Rossz a hallásom.” Különben olyan lesz a közösség, mint egy falka acsargó kutya. A locsogás érzelmeket vált ki, és akár ökölharcba is keveredhetsz, különösen a napnak abban a szakában, amikor mindenki éhes - a kutyák éhesek, és a szennyeződések fellángolnak.

Ez a tapasztalatom. Az emberek nem végzik teljes szívvel a gyakorlást. Láttam, ahogy ez az évek alatt megváltozott. Akik a múltban gyakoroltak, azok elértek bizonyos eredményeket, és tudnak vigyázni magukra, de most a nehézségekről hallva visszariadnak az emberek. Túl nehéz belegondolniuk. Ha könnyítesz, akkor mindenkit érdekel, de úgy meg mi értelme van? A múltban azért tudtunk némi eredményt elérni, mert mindenki teljes szívvel együtt gyakorolt.

Az abban az időben itt élő szerzetesek teljes erőbedobással gyakoroltak. Együtt vittük végbe a dolgokat, az elejétől a végéig. Lett némi fogalmunk a gyakorlással kapcsolatban. Néhány év közös gyakorlás után úgy gondoltam, hogy ideje visszaküldeni a szerzeteseket szülőfalujukba, hogy ott kolostorokat alapítsanak.

Azok, akik később jöttek, el sem tudják képzelni, milyen lehetett az élet akkoriban. Nem is tudom, kivel beszélhetnék erről. A gyakorlás rendkívül szigorú volt. A türelem és a kitartás volt a legfontosabb iránytűnk. Senki sem panaszkodott a körülményekre. Ha csak üres rizst kaptunk enni, senki sem panaszkodott. Némán ettünk, soha nem vitattuk meg, hogy finom volt-e az étel vagy sem. Forró italként Borapetet ittunk.

Az egyik szerzetes elment Közép-Thaiföldre, és ott kávét ivott. Valaki felajánlotta neki, hogy hozzon belőle ide is. Így hát egyszer ittunk egy kávét. De nem volt benne cukor. Senki sem panaszkodott emiatt. Honnan szereznénk cukrot? Elmondhattuk, hogy ittunk kávét, cukor nélkül meglehetősen keserű volt. Másoktól függtünk, ők támogattak minket, és nem akartunk túl nagy terhet rájuk rakni, ezért nem kértünk senkitől semmit. Így aztán folyamatosan nélkülöztünk, de szó nélkül elviseltük, bármilyen körülmények között éltünk is.

 

Egyik évben laikus támogatók, Puang úr és Daeng asszony eljöttek a kolostorba, hogy felavatást kapjanak. A városból jöttek, soha nem éltek még így, nélkülözve a dolgokat, elviselve a kényelmetlenségeket, úgy étkezve, ahogy mi, az Ajahn vezetése alatt gyakorolva, és a képzési szabályokban foglalt kötelességeket teljesítve. Az itt élő unokaöccsüktől hallottak a kolostori életről, ezért úgy döntöttek, hogy eljönnek ide. Amint felavatták őket, egy barátjuk kávét és cukrot hozott nekik. Az erdőben éltek, hogy meditációt gyakoroljanak, de az volt a szokásuk, hogy korán reggel felkeltek és tejeskávét főztek, hogy megigyák, mielőtt bármit is csinálnának. Ezért a kutijukat tele pakolták cukorral és kávéval. Itt azonban mi elsőként a reggeli kántálást és meditációt tartottuk, majd a szerzetesek azonnal alamizsnagyűjtéshez készülődtek, így nem volt lehetőségük kávét főzni. Egy idő után megértették mi a helyzet. Puang úr le-fel járkált, és azon gondolkodott, hogy mit tegyen. Nem volt hol megfőzni a kávéját, és senki sem jött, hogy elkészítse és megkínálja, így végül mindent a kolostor konyhájába vitt, és adományként felajánlotta.

Amikor átlátta a kolostorban uralkodó körülményeket és a meditáló szerzetesek életmódját, nagyon letörte. Idős ember volt, közeli rokonom. Még abban az évben levetkőzött; helyesen tette, mivel még rendezetlen ügyei voltak.

Ekkor kaptunk itt először jégkását. Egyszer-egyszer láttunk cukrot is. Daeng asszony visszament Bangkokba. Amikor valakinek elmesélte, hogyan élünk, sírni kezdett. Akik nem látták saját szemükkel a meditáló szerzetesek életét, fogalmuk sem volt, milyen az. Naponta egyszer enni, ez fejlődés, vagy elmaradottság? Nem tudom, minek nevezzem.

Az alamizsnaosztáskor az emberek kis csomagokat készítettek a chili szószból, hogy a rizs mellé a tányérunkba tegyék. Amit kaptunk visszahoztuk, szétosztottuk és megettük. Azt, hogy az ételt szerettük-e, hogy ízletes volt vagy sem, soha nem beszéltük meg; csak azért ettünk, hogy jóllakjunk, és ennyi volt az egész. Nagyon egyszerűen étkeztünk. Nem voltak tányérok vagy tálak - minden az alamizsnás tálba került.

Senki sem jött ide látogatóba. Éjszaka mindenki elment a kutijába gyakorolni. Még a kutyák sem bírtak itt maradni. A kutik messze voltak egymástól és a gyülekezőhelytől. A nap végén, miután mindent elvégeztünk, szétváltunk, és bementünk az erdőbe, hogy a kutinkba menjünk. Ettől a kutyák megijedtek, hogy nem lesz biztonságos helyük, ahol maradhatnak. Ezért követték a szerzeteseket az erdőbe, de amikor azok bementek a kutijukba, a kutyák magukra maradtak, és féltek, ezért megpróbáltak egy másik szerzetest követni, de az a szerzetes is eltűnt a kutijában.

Tehát még a kutyák sem élhettek itt - ez volt a mi meditációs életünk. Néha elgondolkodtam ezen: még a kutyák sem bírják elviselni, és mi mégis itt élünk! Elég lehangoló helyzet. Ettől egy kicsit el is szomorodtam.

Mindenféle akadályok voltak. Sokszor voltunk lázasak, de szembefordultunk a halállal, és mindannyian túléltük. A halállal való szembenézésen túl további nehéz körülmény volt például a rossz élelem, azonban ez soha nem jelentett gondot. Ha visszatekintek az akkori körülményekre, összehasonlítva a mostaniakkal, akkor nagyon távol esnek egymástól.

Régen soha nem volt tál vagy tányér. Mindent az alamizsnás tálba raktunk összekeverve. Most ez nem így van. Tehát ha száz szerzetes eszik, akkor öt emberre van szükségünk, akik utánuk elmosogatnak. Néha még mindig mosogatnak, amikor itt a Dhamma-beszéd ideje. Ez bonyodalmakat okoz. Nem tudom, hogy mit lehet tenni ez ügyben; ezt rátok bízom, hogy a saját bölcsességetekkel oldjátok meg.

Azok, akik szeretnek panaszkodni, mindig találnak valamit, amire panaszkodhatnak, függetlenül attól, hogy milyen jó körülmények között élnek. Ennek az az eredménye, hogy a szerzetesek ragaszkodnak az ízekhez és az illatokhoz. Néha hallom, amint aszketikus vándorlásukról beszélnek. „Öregem, ott tényleg nagyon finom az étel! Délre, a tengerpartra mentem »tudongra«, és rengeteg garnélarákot ettem! Hatalmas tengeri halakat ettem!” Erről beszélnek. Amikor a tudatot ilyen aggodalmak foglalkoztatják, könnyen kötődünk és elmerülünk az étel utáni vágyakozásban. A kontrollálatlan tudat csapong, és megragad a látványban, hangokban, szagokban, ízekben, fizikai érzetekben és gondolatokban, és a Dhamma gyakorlása nehézzé válik. Egy Ajahn számára nehézzé válik az emberek tanítása, a helyes úton tartása, amikor az ízekhez ragaszkodnak. Ez olyan, mintha egy kutyát nevelnénk. Ha csak egyszerű rizzsel etetjük, akkor erős és egészséges lesz. De adj neki néhány napig valami ízletes curryt a rizs tetejére, és utána már rá sem néz a feltét nélküli rizsre!

A látvány, a hangok, az illatok és az ízek a Dhamma-gyakorlást tönkreteszik, mérhetetlen károkat okozhatnak. Ha nem elmélkedünk a négy szükségletünk - a köntös, az alamizsna, a lakhely és a gyógyszerek - használatáról, akkor a Buddha útjáról letévedünk. Láthatod, hogy bármennyi anyagi haladás és fejlődés van is a világban, az emberek zűrzavara és szenvedése ezzel együtt növekszik. És miután ez egy ideig így megy, szinte lehetetlen megoldást találni. Ezért mondom, hogy amikor elmész egy kolostorba, látod a szerzeteseket, a templomot és a kutikat, de nem látod a Buddha útját. Az út így hanyatlik. Könnyű ezt megfigyelni.

A sasana, vagyis a valódi és közvetlen tanítás, amely arra inti az embereket, hogy legyenek őszinték és egyenesek, hogy szeretettel viseltessenek egymás iránt, elveszett, és helyét a zűrzavar és a szorongás veszi át. Azok, akik régen velem együtt élték át a gyakorlás éveit, őrzik a szorgalmukat, de huszonöt év után azt látom, hogy a gyakorlás lazul. Most az emberek nem erőltetik meg magukat a túl sok gyakorolással. Félnek. Attól félnek, hogy ez az önsanyargatás végzetes lesz. A múltban mi csak mentünk az utunkon. Néha a szerzetesek több napig vagy akár egy hétig is böjtöltek. Meg akarták ismerni a tudatukat, edzeni akarták azt: ha makacs, akkor ostorozd meg. A tudat és a test együtt dolgozik. Ha még nem vagyunk gyakorlottak a gyakorlásban, ha a test túl kövér és kényelmes, a tudat kicsúszik a kezünkből. Ha tűz támad, és fúj a szél, a lángok felgyújtják a házat. Így van ez. Korábban, amikor arról beszéltem, hogy keveset kell enni, keveset kell aludni és keveset kell beszélni, a szerzetesek megértették és megszívlelték. De most az ilyen beszéd valószínűleg kellemetlen érzést kelt. „Megtalálhatjuk az utunkat. Miért kellene szenvednünk és szigorúan gyakorolnunk? Ez az önsanyargatás szélsőséges formája; ez nem a Buddha útja.” Amint valaki így beszél, mindenki buzgón bólogat. Éhesek. Mit mondhatnék nekik? Folyamatosan próbálom nyesegetni ezt a hozzáállást, de úgy tűnik, hogy most ez az aktuális hozzáállás.

Tehát mindannyian tegyétek a tudatotokat erőssé és szilárddá! Ma azért gyűltetek össze a különböző kolostorokból, hogy tiszteleteteket tegyétek előttem, mint tanítótok előtt, hogy a Dhamma barátaiként gyűljetek össze, ezért adok néhány tanítást a gyakorlás ösvényéről. A tisztelet gyakorlása a legfőbb Dhamma. Ha valódi tisztelet van, nem lesz széthúzás, az emberek nem fognak harcolni és nem ölik meg egymást. A mesterünknek, elöljáróinknak és tanítóinknak való tiszteletadás virágkort teremt; a Buddha úgy beszélt erről, mint jótékony dologról.

A városlakók talán szívesen esznek gombát. Megkérdezik: „Honnan származik a gomba?” Valaki azt mondja nekik: „A földben nőnek.” Így hát fognak egy kosarat, és kisétálnak a vidékre, arra számítva, hogy az út szélén sorakoznak majd a gombák, hogy szedhessék őket. De csak mennek és mennek, dombokat másznak meg és mezőkön vágnak át, anélkül, hogy gombát látnának. Egy falusi ember már járt gombát szedni, és tudja, hol keresse őket; tudja, melyik erdő melyik részén kell keresni. De a városiaknak csak az a tapasztalatuk, hogy a tányérjukon látnak gombát. Azt hallják, hogy a földben nőnek, és az az elképzelésük, hogy könnyű lesz megtalálni azokat, de nem így történik.

A tudat edzése a samadhi-ban ilyen. Azt gondoljuk, hogy könnyű lesz. De amikor ülünk, fáj a lábunk, fáj a hátunk, fáradtnak érezzük magunkat, melegünk van és viszket a bőrünk. Ekkor elkeseredünk, és azt gondoljuk, hogy a samadhi olyan messze van tőlünk, mint az ég a földtől. Nem tudjuk, mit tegyünk, és a nehézségek elkeserítenek. De ha kapunk némi útmutatást, akkor apránként könnyebb lesz.

Tehát ti, akik azért jöttök ide, hogy gyakoroljátok a samadhit, azt tapasztaljátok, hogy ez nehéz. Nekem is voltak gondjaim vele. Egy Ajahnnal gyakoroltam, és amikor ültünk, kinyitottam a szemem, és ezt gondoltam: „Ó! Ajahn nem akarod már befejezni?” Újra becsuktam a szemem, és megpróbáltam még egy kicsit tűrni. Úgy éreztem, hogy meg fog ölni, és folyton kilestem, de ő olyan nyugodtnak nézett ki, ahogy ott ült. Egy óra, két óra; kínokat álltam ki, de az Ajahn csak nem mozdult. Így aztán egy idő után rettegni kezdtem az üléstől. Amikor eljött a samadhi gyakorlásának ideje, páni félelmet éreztem.

Amikor még újak vagyunk, a samadhi gyakorlása nehéz. Hiszen bármi nehéz, ha nem tudjuk még, hogyan kell csinálni. Ez a mi akadályunk. De ha gyakorolunk, ez megváltozhat. Az, ami jó, végül legyőzheti és felülmúlhatja azt, ami nem jó. Elgyengülünk miközben küzdünk - ez normális, és mindannyian megéljük ezt. Ezért fontos, hogy egy ideig gyakoroljunk. Ez olyan, mintha ösvényt készítenénk az erdőn keresztül. Eleinte rögös az út, sok az akadály, de újra és újra visszatérve, megtisztítjuk az utat. Egy idő után eltávolítottuk az ágakat, a tuskókat, és a talaj szilárddá és simává válik a többszöri járástól. Akkor már jó ösvényünk van az erdőben való sétához.

Ilyen az, amikor a tudatot edzzük. Ha kitartunk mellette, a tudat megvilágosodik. Például mi, vidéki emberek rizsen és halon nőttünk fel. Aztán amikor eljutunk a Dhamma tanulásához, azt mondják nekünk, hogy tartózkodjunk az ártástól: nem szabad megölnünk az élőlényeket. Mit tehetünk akkor? Úgy érezzük, hogy most bajban vagyunk. A piacunk a földeken van. Ha a tanítók azt mondják, hogy ne öljünk, akkor nem fogunk enni. Már csak ennyi, és máris a végére járunk a dolgoknak. Hogyan fogjuk magunkat életben tartani? Úgy tűnik, hogy nekünk, vidéki embereknek semmi esélyünk. A mi piacunk a mező és az erdő. Állatokat kell fognunk és megölnünk ahhoz, hogy ehessünk.

Évek óta próbálom megtanítani az embereket arra, hogyan kezeljék ezt a kérdést. Ez a következő: a gazdák rizst esznek. A legtöbb ember, aki a földeken dolgozik, rizst termeszt és eszik. És mi a helyzet a városi szabóval? Ő is eszik varrógépet? Vajon ruhát eszik? Gondold ezt meg! Te földműves vagy, tehát rizst eszel. Ha valaki felajánl neked egy másik munkát, visszautasítod, mondván: „Nem vállalom - nem lesz rizs, amit megehetnék.”

A gyufát, amit otthon használsz meg tudod csinálni? Nem tudod; mégis akkor hogyan jutsz a gyufához? Csak azoknak van gyufájuk, akik tudnak gyufát készíteni? Mi a helyzet a tálakkal, amelyekből esztek? Itt a falun, tudja valaki, hogyan kell azokat elkészíteni? Ennek ellenére van táljuk az embereknek? Hogyan szerzik be őket?

Rengeteg olyan dolog van, amit nem tudunk elkészíteni, de tudunk pénzt keresni, hogy megvehessük azokat. Azért van eszünk, hogy megtaláljuk a módját. A meditációban is ezt kell tennünk. Megkeressük a módját annak, hogy elkerüljük a helytelen cselekedeteket, és gyakoroljuk azt, ami helyes. Nézzétek meg a Buddhát és tanítványait. Egykor hétköznapi lények voltak, de úgy edzették magukat, hogy az áramlatba való belépés szakaszain keresztül egészen az arahantságig jutottak. Gyakorlással érték ezt el. Fokozatosan nő a bölcsesség. A nem üdvös cselekedetekkel szemben szégyenérzet alakul ki.

Egyszer tanítottam egy laikus pártfogót, aki eljött gyakorolni és betartani a szabályokat bizonyos napokon, de máskor halászni járt. Próbáltam tanítani őt, de nem tudtam megoldani ezt a problémát. Azt mondta, hogy ő nem öli meg a halat; azok egyszerűen csak jönnek és lenyelik a horgot.

Addig tanítottam, amíg nem érezte, hogy megbánta a dolgot. Szégyellte magát, de továbbra is horgászott. Bedobta a horgot, és így okoskodott: „Amelyik hal elégette a kammáját, és az élete véget ért, jöjjön és nyelje le a horgot! Ha még nem jött el az ideje, ne tegye meg!” Új kibúvót talált, és a halak még mindig horogra akadtak. Végül figyelte őket, a horogba beakadt szájukat, és némi szánalmat érzett irántuk. Ám még mindig nem tudta megnyugtatni a tudatát. „Mondtam nekik, hogy ne kapják be a horgot, ha még nincs itt az ideje; mit tehetnék, ha mégis megteszik?” Aztán arra gondolt: „De hát miattam halnak meg.” Addig-addig ment ez így, míg végül fel tudott hagyni a horgászással.

De aztán ott voltak a békák. Nem tudta megállni, hogy ne fogjon békát, hogy megegye. „Ne csináld ezt!” Mondtam neki. „Nézd meg őket alaposan! Jó, ha nem tudod abbahagyni az öldöklésüket, nem tiltom meg, de kérlek, csak nézd meg őket, mielőtt megteszed.” Így hát felkapott egy békát, és megnézte. Megnézte az arcát, a szemét, a lábait. „Ó, ember, úgy néz ki, mint a gyermekem: karjai és lábai vannak. A szeme nyitva van, rám néz.” Fájdalmat érzett. De mégis megölte őket. Mindegyiket így megvizsgálta, aztán megölte, miközben érezte, hogy valami gonoszat tesz. A felesége kapacitálta, mondván, hogy nem lesz mit enniük, ha nem öl békákat.

Végül nem bírta tovább. Elkapta őket, de nem törte el a lábukat, mint korábban; korábban eltörte a lábukat, hogy ne tudjanak elugrani. Mégsem tudta rávenni magát, hogy elengedje őket. „Hát, én csak vigyázok rájuk, etetem őket itt. Én csak nevelem őket; bármit is tesz valaki más, arról nem tehetek.” De persze, hogy tudta mi történik. A többiek az élelemért ölték őket. Egy idő után ezt be tudta vallani magának. „Nos, a rossz kammámat mindenesetre ötven százalékkal csökkentettem. Valaki más végzi a gyilkolást.”

Ez kezdte az őrületbe kergetni, de még nem tudta befejezni. Még mindig összegyűjtötte a békákat. Ő már nem törte el a lábukat, de a felesége igen. „Az én hibám. Még ha nem is én teszem, akkor is miattam teszik.” Végül teljesen felhagyott vele. De aztán a felesége panaszkodott. „Mit fogunk csinálni? Mit együnk?”

Most már igazán csapdába került. Amikor bement a kolostorba, az Ajahn kioktatta, hogy mit kell tennie. Amikor hazatért, a felesége kioktatta, hogy mit kellene tennie. Az Ajahn azt mondta neki, hogy hagyja abba, a felesége pedig arra buzdította, hogy folytassa. Mit tegyen? Micsoda szenvedés. Ebbe a világba születve így kell szenvednünk.

Végül a felesége engedett. Így aztán abbahagyták a békák gyilkolását. A mezőn dolgozott, a bivalyokat gondozta. Aztán kialakult benne a szokás, hogy halakat és békákat engedett szabadon. Amikor látta, hogy a halak hálóba akadtak, szabadon engedte őket. Egyszer elment egy barátja házához, ahol meglátott néhány békát egy edényben, és szabadon engedte őket. Ekkor jött a barátja felesége vacsorát készíteni. Felnyitotta a fazék fedelét, és látta, hogy a békák eltűntek. Rájöttek, hogy mi történt. „Ez az a fickó az erényes szívével.”

Egy békát végül sikerült elkapni, és paprikást készítettek belőle. Leültek enni, és amikor a fiú belemártotta a rizsgombócát a paprikásba, a lány azt mondta: „Hé, te erényes szívű! Ezt nem szabadna megenned! Ez békapaprikás.”

Ez már túl sok volt. Micsoda gyötrelem így élni és így próbálni táplálkozni! Végiggondolva a dolgot, nem látott kiutat. Már öregember volt, ezért úgy döntött, hogy szerzetesnek áll.

Felkészült, megborotválkozott, és bement a házba. Amint a felesége meglátta a borotvált fejét, sírni kezdett. A férfi könyörgött neki: „Mióta megszülettem, nem volt lehetőségem arra, hogy szerzetes legyek. Kérlek, add áldásodat, hogy ezt megtehessem. Szeretném, ha felszentelnének, levetkőzöm, és újra hazajövök.” Így a felesége engedett.

A helyi kolostorban felszentelték, és a szertartás után megkérdezte az elöljárót, hogy mit kellene tennie. Az elöljáró azt mondta neki: „Ha tényleg komolyan gondolod ezt, akkor csak meditációt kellene gyakorolnod. Kövess egy meditációs mestert; ne maradj itt a házak közelében.” Megértette, és úgy döntött, hogy ezt teszi. Egy éjszakát a templomban aludt, reggel pedig elbúcsúzott, és megkérdezte, hol találja Ajahn Tongrat.¹

Vállára vette a tálját, és elindult, mint egy új szerzetes, aki még nem tudta rendesen felvenni a köpenyét. Megtalálta az utat Ajahn Tongrathoz.

„Tiszteletreméltó Ajahn, nincs más célom az életben. Fel akarom ajánlani a testemet és az életemet neked.”

Ajahn Tongrat így válaszolt: „Nagyon jó! Dicséretes dolog! Majdnem elkerültél. Éppen indultam volna tovább. Szóval végezd el a leborulásaidat, és foglalj helyet ott.”

Az új szerzetes megkérdezte: „Most mit tegyek?”

Történt, hogy épp egy öreg fatörzs mellett ültek. Ajahn Tongrat rámutatott és azt mondta: „Tegyél úgy, mint ez a fatönk. Ne csinálj semmi mást, csak válj olyanná, mint ez a fatönk.” Így tanította őt meditációra.

Ajahn Tongrat továbbment, a szerzetes pedig ott maradt, hogy elmélkedjen a szavain. „Ajahn azt tanította, hogy legyek olyan, mint egy fatönk. Mit kellene tennem?” Ezen töprengett folyamatosan, akár sétált, akár ült, akár lefeküdt aludni. Arra gondolt, hogy a tönk először egy mag volt, fává nőtt, egyre nagyobb lett és öregedett, végül kivágták, és csak ezt a tönköt hagyták meg. Most, hogy ez egy tönk, már nem fog tovább nőni, és semmi sem fog kihajtani belőle. Ezen töprengett tovább az elméjében, újra és újra átgondolta, amíg meditációs tárgyává nem vált. Kiterjesztette minden jelenségre vonatkozólag, és képes volt befelé fordítani és önmagára alkalmazni. „Egy idő után valószínűleg olyan leszek, mint ez a tuskó, egy haszontalan dolog.”

Ez a felismerés segítette abban, hogy nem vetkőzött le.

Ekkor már döntött; megvoltak a feltételek, amelyek együttesen eljuttatták idáig. Ha a tudat ilyen, semmi sem tudja megállítani. Mindannyian ugyanabban a csónakban vagyunk. Kérlek, gondoljatok erre, és próbáljátok meg alkalmazni a gyakorlás során! Emberként megszületni tele van nehézségekkel. Nem csak arról van szó, hogy eddig is nehéz volt számunkra - a jövőben is lesznek nehézségek. A fiatalok felnőnek, a felnőttek megöregszenek, az idősek megbetegszenek, a betegek meghalnak. Ez így megy tovább, a szüntelen átalakulás körforgása, amely soha nem ér véget.

A Buddha azt tanította nekünk, hogy meditáljunk. A meditációban először a samadhit kell gyakorolnunk, ami azt jelenti, hogy az elmét nyugodttá és békéssé kell tennünk, olyanná, mint a víz a medencében. Ha folyton beledobunk valamit és felkavarjuk, akkor mindig zavaros lesz. Ha az elmének folyamatosan engedjük, hogy gondolkodjon és aggódjon valami miatt, akkor soha semmit sem láthatunk tisztán. Ha hagyjuk, hogy a víz a medencében leülepedjen és elcsendesedjen, akkor mindenféle dolgot láthatunk benne tükröződni. Ha a tudat megnyugszik és elcsendesedik, a bölcsesség képes lesz látni a dolgokat. A bölcsesség megvilágosító fénye minden más fényt felülmúl.

Mi volt a Buddha tanácsa a gyakorlással kapcsolatban? Azt tanította, hogy gyakoroljunk úgy, mint a föld; gyakoroljunk úgy, mint a víz; gyakoroljunk úgy, mint a tűz; gyakoroljunk úgy, mint a szél.

Gyakorolj úgy, mint a „ősi dolgok”, azok a dolgok, amelyekből már most is állunk: a föld szilárd eleme, a víz folyékony eleme, a tűz melegítő eleme, a szél mozgó eleme.

Ha valaki felássa a földet, a földet az nem zavarja. Lehet lapátolni, megművelni vagy öntözni. Rothadó dolgokat el lehet temetni benne. Ám a föld közömbös marad. A vizet fel lehet forralni vagy megfagyasztani, vagy valami szennyes dolgot kimosni vele; nem hat rá. A tűz elégethet szép és illatos dolgokat, vagy csúnya és fertelmes dolgokat - a tűznek édesmindegy. Amikor a szél fúj, mindenféle dolgot elfúj; friss és romlott, szép és csúnya dolgot, nem érinti meg.

A Buddha ezt a hasonlatot használta. Az együttállás, ami mi vagyunk, csupán a föld, a víz, a tűz és a szél elemeinek találkozása. Ha megpróbálsz benne egy tényleges személyt találni, nem sikerül. Csak az elemeknek e halmazai vannak. De egész életünk során soha nem gondoltunk arra, hogy szétválasszuk őket, hogy lássuk, mi is van ott valójában; csak arra gondoltunk, hogy „Ez én vagyok, ez az enyém.” Mindig mindent egy én szempontjából láttunk, és soha nem láttuk, hogy csupán föld, víz, tűz és szél van ott. A Buddha pont ezt tanítja. A négy elemről beszél, és arra buzdít, hogy lássuk, hogy ez az, ami mi vagyunk. Van föld, víz, tűz és szél; nincs itt én. Szemlélődjünk ezeken az elemeken, hogy lássuk, nincs lény vagy egyén, hanem csak föld, víz, tűz és szél van.

Súlyos kijelentés, ugye? Mélyen el van rejtve - az emberek megnézik, de nem látják. Hozzászoktunk, hogy a dolgokat folyton az én és a másik szempontjából szemléljük. Így a meditációnk is sekélyes. Nem éri el az igazságot, és nem jutunk túl azon, ahogyan ezek a dolgok látszanak. Beleragadunk a világ konvencióiba, és a világba ragadni azt jelenti, hogy a változás körforgásában maradunk: dolgok megszerzése és elvesztése, halál és születés, majd újabb születés és újabb halál, szenvedés a zűrzavar birodalmában. Bármit is kívánunk és bármire törekszünk, valójában nem úgy működik, ahogyan szeretnénk, csak mert rosszul látjuk a dolgokat.

A ragaszkodó kötődéseink ilyenek. Nagyon messze vagyunk a Dhamma valódi ösvényétől. Ezért kérem, hogy most azonnal kezdjetek el dolgozni! Ne mondjátok, hogy „Majd ha idősebb leszek, elkezdek a kolostorba járni!” Mi az öregedés? A fiatalok éppúgy öregednek, mint az idősek. Születésünktől fogva öregszünk. Szeretjük azt mondani: „Majd ha idősebb leszek, majd ha öreg leszek.” Hé! A fiatalok idősebbek, idősebbek, mint eddig voltak. Ezt jelenti az „öregedés”. Emlékezzetek erre! Mindannyiunkra ránehezedik ez a teher; ez egy olyan megmérettetés, amin dolgoznunk kell. Gondoljatok a szüleitekre vagy nagyszüleitekre! Megszülettek, aztán megöregedtek, és végül meghaltak. Most már nem tudjuk, hová tűntek.

A Buddha azt akarta, hogy keressük a Dhammát. Ez a fajta tudás a legfontosabb. A tudás vagy a tanulás minden olyan formája, amely nem egyezik a buddhista úttal olyan tanulás, ami szenvedéssel jár. A Dhamma gyakorlása a szenvedésen túl juttat bennünket; ha nem is tudjuk teljesen meghaladni a szenvedést, legalább egy kicsit, most, a jelenben túl kell tudnunk lépni rajta. Például, ha valaki sértőn beszél velünk és nem haragszunk meg rá, akkor már túlléptünk a szenvedésen. Ha dühösek leszünk, akkor nem léptük túl a dukkhát.

Amikor valaki durván beszél velünk, és elgondolkodunk a Dhammán, látni fogjuk, hogy csak egy halom föld vagyunk. Oké, kritizál engem - csak egy kupac földet kritizál. Egy földkupac kritizál egy másik földkupacot. A víz a vizet kritizálja. A szél kritizálja a szelet. A tűz kritizálja a tüzet.

De ha így látjuk a dolgokat, mások valószínűleg őrültnek fognak tartani minket. „Őt nem érdekli semmi. Nincsenek érzései.” Amikor valaki meghal, nem leszünk feldúltak és nem sírunk, és megint őrültnek fognak nevezni minket. Mit tehetünk?

A következő a lényeg. Gyakorolnunk kell, hogy megismerjük magunkat. A szenvedésen való túllépés nem mások rólunk alkotott véleményétől függ, hanem a saját tudatállapotunktól. Ne törődjünk azzal, hogy mit mondanak - az igazságot magunk tapasztaljuk meg! Akkor nyugodtan időzhetünk.

De általában nem megyünk ilyen messzire. A fiatalok egyszer-kétszer elmennek a kolostorba, aztán amikor hazamennek, a barátaik kigúnyolják őket: „Hé, Dhamma Dhammo!” Kínosan érzik magukat, és nincs kedvük visszajönni ide. Néhányan közülük azt mondták nekem, hogy azért jöttek, hogy tanításokat hallgassanak, és némi megértésre tettek szert, ezért abbahagyták az ivást és a bandázást. De a barátaik leszólták őket: „Elmentél a kolostorba, és most már nem akarsz velünk együtt kocsmázni. Mi bajod van?” Így aztán kínosan érzik magukat, és végül visszatérnek a régi kerékvágásba. Nehéz az embereknek kitartaniuk.

Szóval ahelyett, hogy túl magasra törnénk, gyakoroljuk a türelmet és a visszafogottságot! A türelem és a visszafogottság gyakorlása a családunk körében is hasznos. Ne veszekedjetek, és ne vitatkozzatok - ha ki tudtok jönni egymással, akkor egyelőre már túlléptetek a szenvedésen, és ez jó! Amikor a dolgok megtörténnek, emlékezzünk a Dhammára! Gondolj arra, amit a lelki vezetőid tanítottak neked! Arra tanítanak, hogy engedjétek el, adjátok fel, tegyétek le a dolgokat, uralkodjatok magatokon; arra tanítanak, hogy így küzdjetek és harcoljatok, hogy megoldjátok a problémáitokat! A Dhamma, amit itt hallgathattok, a problémáitok megoldására szolgál.

Milyen problémákról beszélünk? Mi a helyzet a családban? Vannak-e problémáitok a gyermekeitekkel, a házastársatokkal, a barátaitokkal, a munkátokkal és egyéb ügyeitekkel? Mindezek a dolgok sok fejfájást okoznak nektek, nem igaz? Ezek azok a problémák, amelyekről beszélünk; a tanítások azt mondják nektek, hogy a mindennapi élet problémáit a Dhamma segítségével megoldhatjátok.

Emberi lényeknek születtünk. Lehetőségünk van boldog tudattal élni. Végezzük felelősen a munkánkat! Ha a dolgok nehézzé válnak, gyakoroljuk a kitartást. A megélhetés helyes módjának megkeresése a Dhamma-gyakorlás egyik fajtája; az etikus életmód gyakorlása. Boldogan és harmonikusan élni már elég jó.

De általában eltévedünk. Ne tévedj el! Ha idejöttök a fogadalmak napján, és fogadalmat tesztek, aztán hazamentek és veszekedtek, akkor elvesztetek. Halljátok, amit mondok, emberek? Egyszerűen eltévedtek, ha ezt csináljátok. Ez azt jelenti, hogy egy icipicit sem értitek a Dhammát - nem nyertetek semmit. Kérlek benneteket, értsétek ezt meg! Na, mára elég, eleget hallgattátok a Dhammát.