Helyes visszafogottság

Visszafogottságot és óvatosságot kell gyakorolni a hat érzékszervi képességgel kapcsolatban: a szem látja a formákat, a fül hallja a hangokat, és így tovább. Ez az, amiről folyamatosan tanítunk különböző megközelítésben. Mindig erre térünk vissza. De vajon tényleg tudatában vagyunk annak, hogy mi történik? Amikor a szem lát valamit, akkor létrejön-e a gyönyör? Valóban vizsgálódunk? Ha vizsgálódunk, akkor meglátjuk, hogy éppen ez a gyönyör az oka annak, hogy a szenvedés megszületik. Hasonlóképpen, az ellenszenv is oka a szenvedés létrejöttének. Ez a két reakció azonos értékű. Amikor bekövetkeznek, tapasztalhatjuk a veszélyüket. A gyönyör pusztán gyönyör. Az ellenszenv csak ellenszenv. Ennek a belátása segít, hogy lecsillapítsuk őket.

Például különös jelentőséget tulajdonítunk a fejnek. Ebben a társadalomban születésünktől fogva megtanuljuk, hogy a fej a legfontosabb testrészünk. Ha valaki hozzáér vagy megüti, mérhetetlenül feldühödünk. Ha testünk más fertályán ütnek meg, az nem nagy ügy; de mivel a fejnek különös jelentőséget tulajdonítunk, nagyon feldúltak leszünk ha valaki megpofoz minket.

Hasonló a helyzet a szexszel kapcsolatban is. A szexuális közösülés felizgatja az emberek tudatát, pedig semmiben sem különbözik attól, mintha az ujjunkat dugnánk be az orrlyukunkba. Izgatna ez téged? De a világi lényeknek megvan ez a kötődésük a másik bejárathoz; legyen szó állatokról vagy emberekről, különleges jelentőséggel bír számukra. Ha az ujjukkal turkálnának az orrlyukukba, az nem izgatná őket. De a másik lyuk látványa lázba hoz. Miért van ez így? Ez az a hely, ahol a létesülés van. Ha nem tulajdonítanánk neki különleges jelentőséget, akkor ez is ugyanolyan lenne, mintha egy ujjunkat dugnánk az orrlyukunkba. Bármi történne is odabent, nem izgulnál; csak kihúznál egy kis fikát, és kész.

Ilyen a felfogásod? A dolog hétköznapi, természetes igazsága éppen ilyen. Ha így látunk, nem hozunk létre semmiféle létesülést, és létesülés nélkül nem lesz születés sem; nem lesz boldogság vagy szenvedés miatta. Nincs görcsös ragaszkodás, ha olyannak látjuk ezt a helyet, amilyen. De a világi lények oda akarnak tenni valamit. Ez az, amit szeretnének. A piszkos helyen akarnak munkálkodni. A tiszta helyen tevékenykedni nem érdekes, rohannak ezen a helyen dolgozni. És még fizetséget sem várnak érte.

Kérlek, figyeld meg ezt! Ez csak egy konvencionális valóság, amibe az emberek beleragadnak. Ez egy fontos pont gyakorlásunk szempontjából. Ha szemléljük az orrunkat, fülünket, a többi lyukat és bejáratot, láthatjuk, hogy ezek mind ugyanolyanok, csak tisztátalan anyagokkal teli nyílások. Vagy bármelyikük is tiszta? A Dhamma segítségével kell szemlélnünk. Az igazi veszély itt van, nem máshol. Ez az a hely, ahol mi emberek elveszítjük az eszünket.

Ez a gyakorlás lényeges pontja. Állítom, hogy nem kell sokat kérdezősködni. Ám ezt a pontot nem vizsgáljuk meg alaposan. Néha látom, hogy szerzetesek mennek komoly arccal, sétálnak a forró napon, tartományokon keresztül vándorolnak. Amikor látom őket, arra gondolok, hogy ez bizony fárasztó lehet.

„Hová mész?” „Keresem a békét.”

Erre nem tudok mit mondani. Vajon hol kereshetik a békét? Nem kárhoztatom őket, én is voltam ilyen. Kerestem a békét, azt gondoltam, hogy annak valahol máshol kell lennie. Bizonyos értelemben ez igaz is volt. Amikor eljutottam egy csendes helyre, egy kicsit megnyugodtam. Úgy látszik, az embereknek így kell gondolkodni. Mindig azt hisszük, hogy egy másik hely a nyugodt és békés. Amikor utaztam, láttam egy kutyát Pabhakaro házában¹. Volt nekik egy nagy kutyájuk. Nagyon szerették. Az idő nagy részében kint tartották. Kint etették, és kint is aludt, de néha be akart jönni, és akkor odament az ajtóhoz, kaparta és ugatott. Ez zavarta a gazdáját, ezért beengedte, majd becsukta mögötte az ajtót. A kutya egy darabig sétálgatott a házban, aztán megunta, és megint ki akart menni: vissza az ajtóhoz, kapart és ugatott. A gazda felállt és ment, hogy kiengedje. A kutya egy kis ideig boldog volt odakint, majd vissza akart jönni, és újra ugatott az ajtónál.

Amikor kint volt, úgy érezte, jobb lenne bent lenni. Egy ideig jó volt bent lenni, aztán megunta, és újra ki kellett mennie. Az emberek tudata is ilyen – pont, mint egy kutya. Folyton ki-be járkálnak, ide-oda rohannak, és nem igazán tudják, hol lehetnének boldogok.

Ha ennek tudatában vagyunk, akkor bármilyen gondolat és érzés merül fel a tudatunkban, erőfeszítéseket kell tennünk, hogy megzabolázzuk őket, felismerve, hogy ezek csupán gondolatok és érzések. Ne ragaszkodjunk hozzájuk!

Ha kolostorban élünk is, attól még messze vagyunk a helyes gyakorlástól – nagyon-nagyon messze. Külföldön járván sok mindent láttam. Az első alkalommal már bizonyos bölcsességet szereztem, a második alkalommal pedig más fajtát. Az első utamon egy naplóba feljegyzéseket készítettem a tapasztaltakról. De aztán letettem a tollat. Arra gondoltam, hogyha ezeket a dolgokat leírom, vajon az otthoniak hogyan fogják fogadni?

Olyan ez, mintha a saját országunkban élve nem éreznénk magunkat túl jól. Amikor a thai emberek külföldre utaznak, azt gondolják, hogy nagyon jó kammával kell rendelkezniük ha el tudtak oda jutni. De el kell gondolkodni azon, hogy ha egy idegen helyre mész, versenyre kelhetsz azokkal, akik egész életükben ott éltek? Mégis elmegyünk oda egy kicsit, és úgy érezzük, hogy nagyszerű dolog, és különleges emberek vagyunk, akiknek ilyen jó kammájuk van. A külföldi szerzetesek ott születtek, ez azt jelenti, hogy jobb kammával rendelkeznek mint mi? Az ilyen elképzeléseknek a ragaszkodás az alapja. Amikor az emberek kapcsolatba kerülnek a dolgokkal, izgatottak lesznek. Szeretnek izgatottak lenni. De amikor a tudat izgatott, az nem egy normális állapot. Olyan dolgokat látunk és tapasztalunk, amiket még nem, és bekövetkezik az abnormitás.

Amikor a tudományos ismeretekről van szó, akkor elismerem az idegeneket. Ám ami a buddhista tudást illeti, még van mit mondanom nekik. De a tudományban és az anyagi fejlődésben nem versenyezhetünk velük.

A gyakorlás során néhány ember rengeteget szenved, és komoly nehézségei vannak, de továbbra is ugyanabban a szokásrendszerben marad, ami miatt szenved. Az ilyen ember olyan, aki nem határozta el, hogy gyakorolni fog, hogy eljusson a szenvedés végére; nem lát tisztán. Nem gyakorol állandóan és töretlenül. Amikor a jó és rossz érzései megjelennek, nincs tudatában annak, hogy mi történik. „Bármi, ami kellemetlen, azt elutasítom.” Ez a bráhmanák felfuvalkodott szemléletmódja. „Ami tetszik, azt elfogadom.” Például néhány emberrel nagyon könnyű kijönni, ha kedvesen beszélsz velük. De ha olyasmit mondasz, amivel nem értenek egyet, akkor már ellenségesek lesznek. Ez szélsőséges önhittség (ditthi). Erős identitásuk van, és úgy érzik, hogy ez egy igazán jó mérce, ami szerint élni lehet.

Kevesen vannak azok, akik a helyes ösvényen járnak. Nincs ez másképp velünk sem, akik itt élünk; nagyon kevesen vannak, akiknek helyes a szemléletük. Amikor a Dhammát vizsgáljuk, úgy érezzük, hogy nem mindenben helyes. Nem értünk egyet vele. Ha egyetértenénk, és úgy éreznénk, hogy ez helyes, akkor elfogadnánk és elengednénk a dolgokat. Van úgy, hogy nem értünk egyet a tanításokkal. Másképp látjuk a dolgokat; meg akarjuk változtatni a Dhammát. Ki akarjuk javítani a Dhammát, és folyton ezen ügyködünk.

A külföldi utazás sok mindenről elgondolkodtatott. Találkoztam néhány jógázó emberrel. Nagyon érdekes volt látni, hogy milyen testtartásokat képesek felvenni - én biztosan eltörném a lábam, ha megpróbálnám. Úgy érzik, hogy az ízületeik és az izmaik nincsenek rendben, ezért nyújtaniuk kell őket. Minden nap csinálniuk kell, és csak akkor érzik jól magukat. Úgy vélem, hogy ezzel tulajdonképpen problémát okoznak maguknak. Ha nem csinálják, nem érzik jól magukat, ezért minden nap meg kell csinálniuk. Nekem inkább olybá tűnik, hogy ezzel terhet raknak magukra, és nincsenek is ennek tudatában.

Az emberek már csak ilyenek - megszokják, hogy csinálnak valamit. Találkoztam egy kínai férfival. Négy vagy öt évig nem feküdt le aludni. Csak ülve aludt és úgy érezte jól magát. Évente egyszer fürdött. De a teste erős és egészséges volt. Nem kellett futnia vagy más hasonló gyakorlatokat végeznie; ha megtette volna, valószínűleg nem érezte volna jól magát. Ő így edzette magát.

Tehát csak a saját edzésmódszerünk miatt esnek jól bizonyos dolgok. Gyakorlással növelhetjük vagy csökkenthetjük a betegséget. Nálunk így van ez. Ezért a Buddha azt tanította, hogy legyünk mindig tudatosak - ne hagyjuk, hogy a dolgok kicsússzanak a kezünkből! Ne kössön meg benneteket a ragaszkodás! Ne hagyjátok magatokat izgatni a dolgok miatt!

Például, itt élünk a szülőföldünkön, barátok és tanítók társaságában, jól érezzük magunkat. Valójában semmi más nem ilyen megnyugtató. Olyan ez, mintha kis halak élnének egy nagy tóban. Kényelmesen úszkálnak. Ha egy nagy halat egy kis tóba raknánk, feszélyezve érezné magát. Amikor itt vagyunk a saját országunkban, komfortosan érezzük magunkat az étel, a lakás vonatkozásában, és sok más dologgal kapcsolatban. Ha elutazunk valahová, ahol minden más, akkor olyanok vagyunk, mint a nagy hal a kis tóban.

Itt Thaiföldön megvan a sajátos kultúránk, és elégedettek vagyunk, ha mindenki a szokásainknak megfelelően viselkedik. Ha valaki idejön, és megsérti a hagyományainkat, annak nem örülünk. Most kis halak vagyunk a nagy tóban. Ha a nagy halaknak egy kis tóban kell élniük, milyen érzés az nekik?

Ugyanez a helyzet más országok lakosai esetében is. Amikor a szülőföldjükön vannak, és minden ismerős, akkor jól érzik magukat azokban a körülményekben - kis halak a nagy tóban. Ha Thaiföldre jönnek, és más körülményekhez és szokásokhoz kell alkalmazkodniuk, az nyomasztó lehet számukra - mint a nagy hal a kis tóban. Az étkezés, a közlekedés, minden más. A nagy hal most egy kis tóban van, és már nem tud szabadon úszni.

A lények szokásai és kötődései így különböznek. Lehet, hogy az egyik ember a bal oldalhoz ragaszkodik, a másik a jobbhoz. Ezért a legjobb, amit tehetünk, hogy éberek vagyunk. Legyünk tudatában a szokásoknak a különböző helyeken, ahol járunk! Ha a szokásaink Dhamma-szokások, akkor simán alkalmazkodhatunk a társadalom szokásaihoz, akár külföldön vagyunk, akár otthon. Ha nem ismerjük a Dhamma szokásait, akkor nem tudunk boldogulni. A Dhamma-szokás az érintkezési felület minden kultúra és hagyomány között.

Ismerem a Buddha szavait, amelyek szerint: „Ha nem érted valaki nyelvét, ha nem érted a beszédmódját, ha nem érted a módját, ahogyan a földjükön a dolgokat intézik, ne légy elutasító vagy öntelt!” Megerősíthetem ezeket a szavakat - minden időben és minden helyen igaz mércét jelentenek. Ezek a szavak akkor jutottak eszembe, amikor külföldre utaztam, és az elmúlt két évben, amikor hazánkon kívül tartózkodtam, a gyakorlatban is alkalmaztam őket. Nagyon hasznosak.

Azelőtt görcsösen szorongattam a dolgokat; most tartom, de nem szorítom. Felemelek valamit, hogy megnézzem, aztán elengedem. Azelőtt felkaptam a dolgokat, és ragaszkodtam hozzájuk. Ez volt a szorosan tartás. Most tartom, de nem szorosan. Engedjétek meg, hogy keményen beszéljek veletek vagy dühös legyek rátok, de ez a „tartás, de nem szorosan”, a felemelés és az elengedés útja! Kérlek, ne feledjétek ezt a megközelítést!

Akkor lehetünk igazán boldogok és nyugodtak, ha megértjük a Buddha Dhammáját. Ezért mindig a Buddha tanításait hirdetem és gyakorlom, hogy egyesítsem a két szokást, a világ és a Dhamma szokásait.

Ezen utamon szert tettem néhány ismeretre, amelyet szeretnék megosztani veletek. Úgy éreztem, hogy segítek magamnak, másoknak, és a Tan-nak; hasznára válik ez a világiaknak és a sanghánknak is, mindannyiótoknak. Nem turistáskodni mentem külföldre, nem a kíváncsiság hajtott miközben meglátogattam a világ számos országát. A helyes cél érdekében mentem: magamért és másokért, az életért és a végső célért. Aki bölcs, az mindig a helyes úton jár, és értelmet talál a jövés-menésben. Mondok egy hasonlatot.

Lehet, hogy elmész egy helyre, és ott találkozol néhány rossz emberrel. Van aki ilyenkor ellenszenvet érez. De ha egy Dhammával rendelkező ember rossz emberekkel találkozik, azt gondolja: „Íme a tanítóim.” Segítségével megtudja, hogy milyen a jó ember. A jó emberrel találkozva is tanítót talál az ember, mert megmutatja neki, hogy milyen a rossz ember.

Ugyanígy, egy szép házat látni jó; akkor megérthetjük, hogy milyen a csúnya ház. Egy csúnya házat látni jó; akkor pedig megérthetjük, hogy milyen a szép ház. A Dhammával nem vetünk el semmilyen tapasztalatot, még a legkisebbet sem. Így mondta a Buddha: „Ó bhikkhuk, tekintsétek ezt a világot úgy, mint egy díszes, ékkövekkel kirakott királyi hintót, amelytől a bolondok el vannak ragadtatva, de amely a bölcsek számára értéktelen.”

Amikor Nak Tham Ehk-ot tanultam², gyakran elgondolkodtam ezen a mondaton. Nagyon mélynek tűnt. De csak akkor vált világossá a jelentése, amikor elkezdtem gyakorolni. „Ó bhikkhuk:” ez mindannyiunkat jelenti, akik itt ülünk. „Tekintsétek ezt a világot:” az emberek világa, az akasaloka, az összes érző lény világa, minden létező világ. Ha valaki világosan ismeri a világot, nem kell semmilyen meditációt végeznie. Ha valaki tudja, hogy „a világ ilyen”, ismeri a valóságnak megfelelően, akkor semmi sem fog hiányozni neki. A Buddha tisztán ismerte a világot. Olyannak látta a világot amilyen az valójában. A világ tiszta ismerete a mindent átható Dhamma ismerete. Az embert nem érinti meg a világ, és nem aggódik semmi miatt. Ha valaki tisztán ismeri a világot, akkor nincsenek világi dhammák. Többé nem befolyásolnak minket a világi dhammák.

A világi lényeket világi dhammák uralják, és folyton izgatottak. Ezért bármit is látunk és bármivel találkozunk is, alaposan vizsgáljuk meg! Gyönyörködünk a látványban, a hangokban, az illatokban, az ízekben, az érintésekben és az eszmékben. Ezért javaslom, hogy szemlélődjünk. Mindannyian tudjátok, mik ezek a dolgok. A formákat a szem látja, például a férfiak és nők formáit. Bizonyára tudjátok mik a hangok, valamint az illatok, ízek és testi érintések. Aztán ott vannak a mentális benyomások és a gondolatok. Amikor a fizikai érzékszerveken keresztül megtörténik az érintkezés, mentális aktivitás keletkezik. Minden dolog itt összpontosul.

Lehet, hogy egy egész évig vagy egy egész életen át kísér a Dhamma anélkül, hogy felismernénk; egész életünkben együtt élünk vele anélkül, hogy tudnánk róla. A gondolataink messze járnak tőle. Túl nagyok a céljaink; túlzottan beleragadunk a vágyainkba. Például egy férfi lát egy nőt, vagy egy nő lát egy férfit. Ekkor mindenki felvillanyozódik. Azért van így, mert túlzott a reakciónk. Amikor az ellenkező nem egy vonzó tagját látjuk, minden érzékszervünk működésbe lendül. Látni, hallani, érinteni szeretnénk, figyeljük a mozgását, minden érdekel vele kapcsolatban. Ám ha összeházasodunk, akkor ez már nem olyan nagy dolog. Egy idő után talán még azt is szeretnénk, hogy egy kis távolság legyen köztünk - talán még szerzetességbe is menekülnénk. De akkor már késő, nem tehetjük meg.

Olyan ez, mint amikor egy vadász követ egy szarvast. Amikor először észreveszi az állatot, izgatott lesz. Minden érdekli a szarvason, a füle, a farka, minden. A vadászt boldogság tölti el. A teste könnyű és éber. Csak attól retteg, hogy a szarvas megszökik.

Ugyanez a helyzet amikor egy férfi meglát egy nőt aki tetszik neki, vagy egy nő meglát egy férfit. Minden olyan izgalmas: a látvány, a hang - rájuk tapadunk, nem tudunk elszakadni tőlük. Nézzük és ábrándozunk róla, addig-addig, míg teljesen átveszi a hatalmat a szívünk felett. Pont mint a vadásznál. Amikor meglátja a szarvast, izgatott lesz. Aggódni kezd, hogy az meglátja őt. Minden érzéke kiélesedik, és rendkívüli gyönyört él át. Csupán az aggasztja, hogy a szarvas elmenekülhet. Hogy valójában mi a szarvas, azt nem tudja. Vadászik rá, végül lelövi és megöli. Ekkor a feladata véget ért. Odamegy, ahol a szarvas elesett, megnézi: „Ó, hát meghalt!” Már nem nagyon izgatja - az csak egy halott húscsomó. Megfőzheti a hús egy részét, megeheti, aztán jóllakik és vége. Látja a szarvas részeit, és azok már nem izgatják. A fül csak egy fül. A farkat is meghúzhatja, és az is csak egy farok. Bezzeg amikor még élt, ó, öregem! Akkor semmi sem volt közömbös vele kapcsolatban. Nézni a szarvast, figyelni minden mozdulatát, teljesen lekötötte, izgatta, és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy az elmeneküljön előle.

Ilyenek vagyunk, nem igaz? Az ellenkező nemű vonzó személy így hat ránk. Amikor még nem szereztük meg, elmondhatatlanul szépnek érezzük. De ha végül együtt élünk azzal a személlyel, megunjuk. Mint a vadász, aki megölte a szarvast, és már szabadon megérintheti a fülét vagy megfoghatja a farkát. Nincs már sok izgalom, ha az állat már halott. Ha házasok vagyunk, akkor kielégíthetjük a vágyainkat, de ez már nem olyan nagy dolog, és a végén szívesen elmenekülnénk.

Nem igazán mérlegeljük körültekintően a dolgokat. Azt gondolom, hogy ha elmélkedünk, akkor látni fogjuk, hogy igazából nem sok minden van ott, semmi több mint amit az imént bemutattam. Csupán arról van szó, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a dolgoknak, mint amilyenek valójában. Amikor meglátunk egy testet, úgy érezzük, hogy képesek leszünk minden egyes darabját bekebelezni, a füleket, a szemeket, az orrot. Ahogy a gondolkodásunk elszabadul, még azt is gondoljuk, hogy az a személy, akihez vonzódunk, üríteni sem fog. Nem tudom, lehet, hogy nyugaton is így gondolkodnak. Azt hisszük, hogy nem is lesz kaka, vagy talán csak egy kicsi. Meg akarjuk enni az egészet egybe. Túlzásokba esünk; elveszítjük a realitás érzékünket. Olyan ez, mint amikor a macska becserkészi az egeret. Mielőtt elkapná az egeret éber és koncentrál. Amikor lecsap és megöli, már nem izgatja többé. Az egér ott fekszik holtan, a macska unottan továbbáll.

Csak ennyi. A képzelet többnek láttat, mint ami valójában. Elveszünk a képzeletünk miatt. A szerzeteseknek itt, az érzékiség területén visszafogottabbnak kell lenni másoknál. A kamma azt jelenti, hogy kéjvágy. A rossz dolgok és a jó dolgok kívánása is egyfajta kéjvágy, de itt az olyan dolgok kívánását jelenti, amelyek vonzanak minket, vagyis az érzékiséget. Nehéz ettől megszabadulni.

Amikor Ananda megkérdezte a Buddhát: „Miután a Tathagata belépett a Nibbanába, hogyan kellene gyakorolnunk az éberséget? Hogyan viselkedjünk a nőkkel szemben? Ez egy rendkívül nehéz kérdés; mit tanácsolna nekünk az Úr, hogyan gyakoroljuk itt az éberséget?”

A Buddha így válaszolt: „Ananda! Jobb, ha egyáltalán nem látod a nőket.”

Ananda értetlenül állt a dolog előtt; hogyan lehet, hogy az emberek nem látják a többieket? Elgondolkodott ezen, és tovább kérdezte a Buddhát: „Ha vannak olyan helyzetek, amelyek elkerülhetetlenné teszik, hogy lássunk, hogyan gyakoroljunk?”

„Ilyen helyzetben, Ananda, ne szólj semmit! Ne beszélj!”

Ananda tovább gondolkodott. Arra gondolt, hogy néha az erdőben utazva eltévedhetünk. Ebben az esetben azzal kellene beszélnünk, akivel találkozunk. Ezért megkérdezte: „Ha szükség van arra, hogy beszéljünk, akkor hogyan akarja az Úr, hogyan cselekedjünk?”

„Ananda! Beszélj éberen!”

Minden időben és minden helyzetben az odafigyelés a legfontosabb erény. A Buddha tanáccsal látta el Anandát, hogy mit kell tennie, amikor szükség van rá. Elmélkedjünk, hogy lássuk, mi az, amire valóban szükségünk van. Amikor például beszélünk, vagy amikor kérdéseket teszünk fel, csak azt mondjuk, ami szükséges. Amikor a tudat tisztátalan állapotban van, és fajtalan gondolatokat gondol, egyáltalán ne engedjük magunkat beszélni. De mi nem így működünk. Minél tisztátalanabb a tudat, annál többet akarunk beszélni. Minél több fajtalan gondolat van a tudatunkban, annál többet akarunk kérdezni, látni, beszélni. Ez nem a helyes út.

Ezért félek. Tényleg nagyon tartok ettől. Te nem félsz, de az is lehet, hogy te rosszabbul jársz, mint én. „Én nem félek ettől. Nincs semmi probléma!” De nekem továbbra is félnem kell. Előfordul, hogy egy idős embernek kéjvágya támad? Ezért a kolostoromban a lehető legtávolabb tartom egymástól a nemeket. Ha nincs rá igazán szükség, egyáltalán nem kell érintkezniük.

Amikor egyedül gyakoroltam az erdőben, volt úgy, hogy a fákon majmokat láttam, és vágyam támadt. Ott ültem, figyeltem, gondolkodtam, és vágyat éreztem: „Nem lenne rossz közéjük menni és majommá válni!” Ezt teszi a szexuális vágy - még egy majom is fel tudott izgatni.

Azokban a napokban a női laikus követők nem jöhettek el hozzám, hogy Dhammát hallgassanak tőlem. Túlságosan féltem attól, hogy mi történhet. Nem mintha bármi bajom lett volna velük; egyszerűen csak túl ostoba voltam. Most, ha nőkhöz beszélek, akkor az idősebbekhez beszélek. Mindig óvatosnak kell lennem. Megtapasztaltam ezt a veszélyt a gyakorlásomra vonatkozóan. Nem meresztettem ki a szemem, és nem beszéltem izgatóan, hogy szórakoztassam őket. Túlságosan féltem így viselkedni.

Légy óvatos! Minden szamánának szembe kell néznie ezzel, és önuralmat kell gyakorolnia. Ez egy fontos kérdés.

A Buddha bármely tanításának bizonyíthatóan értelme van. Olyan dolgok, amiket nem is gondolnál, tényleg úgy vannak. Ez igen furcsa. Eleinte nem hittem a meditációs ülésben. Milyen értéke lehet ennek - gondoltam? Aztán jött a sétáló meditáció - egyik fától a másikig sétáltam, oda-vissza, oda-vissza, belefáradtam és azt gondoltam: „Minek sétálok? Az oda-vissza sétálgatásnak semmi értelme.” Így gondoltam. De valójában a séta-meditáció nagyon értékes. A samadhi gyakorlásában az ülésnek jelentős a haszna. De vannak, akiket a temperamentumuk akadályoz a gyalogló vagy az ülő meditáció végzésében.

Nem meditálhatunk csupán egy testtartásban. Négy testtartás van: állás, járás, ülés és fekvés. A tanítások arról beszélnek, hogy a testtartások összehangoltak és egyenlők legyenek. Ebből talán az az ötleted támad, hogy ez azt jelenti, hogy ugyanannyi időt kell állni, járni, ülni és feküdni. Amikor ilyen tanítást hallasz, zavarba jössz, mert az a Dhamma alapján fogalmaz, nem pedig a hétköznapi értelemben. „Rendben, két órát ülök, két órát állok, majd két órát fekszem.” Valószínűleg ezt gondolod. Én is ezt tettem. Megpróbáltam így gyakorolni, de nem működött.

Ez azért van, mert nem a megfelelő módon értelmezzük a tanítást, csupán a szavakat halljuk. A „testtartások kiegyenlítetté tétele” a tudatra vonatkozik, nem másra. Azt jelenti, hogy a tudatot világossá és tisztává tesszük, hogy a bölcsesség létrejöjjön, hogy tudomásunk legyen arról, ami bármely testtartásban és helyzetben történik. Bármilyen testtartásról legyen is szó, a jelenségeket és a tudatállapotokat annak ismered meg, amik: vagyis hogy mulandóak, nem kielégítőek és nem a te éned. A tudat mindig és minden testhelyzetben ebben a tudatosságban marad. Amikor a tudat vonzalmat vagy ellenszenvet érez, nem tévedsz le az ösvényről; tudod, hogy ezek az állapotok csak azok, amik. Az éberséged állandó és folyamatos, és következetesen mindent elengedsz. Nem tévesztenek meg a jó körülmények. Nem tévesztenek meg a rossz körülmények. Az egyenes ösvényen maradsz. Ezt nevezhetjük „a testtartások kiegyenlítetté tételének”. Ez a belsőre utal, nem a külsőre; a tudatról beszél.

Ha a tudatunkat is „kiegyenlítetté tesszük”, akkor amikor megdicsérnek minket, az csak pont annyi. Ha szidalmaznak, az is csak annyi. Nem szállunk el, és nem omlunk össze a szavak hatására, szilárdak maradunk. Miért van ez így? Mert látjuk ezen dolgok veszélyét. Egyforma veszélyt látunk a dicséretben és a kritikában; ezt hívják a testtartás kiegyenlítetté tételének. Éberek vagyunk, akár belső, akár külső jelenségeket tapasztalunk.

A dolgok tapasztalásának hétköznapi módján, amikor valami jó jelenik meg, pozitív reakciót vált ki belőlünk, amikor pedig valami rossz jelenik meg, negatívat. Így a testtartások nem kiegyenlítettek. Ha kiegyenlítettek, akkor mindig éberek vagyunk. Tudni fogjuk, mikor ragaszkodunk a jóhoz és mikor a rosszhoz. Ha még nem is tudjuk elengedni ezeket az állapotokat, folyamatosan tudatosak vagyunk. Mivel folyamatosan tudatában vagyunk önmagunknak és ragaszkodásainknak, rá fogunk jönni, hogy a ragaszkodás nem a helyes út. A tudatosság már ötven százalék, akkor is, ha képtelenek vagyunk elengedni. Bár ragaszkodunk, de megértjük, hogy a dolgok elengedése békét hoz. Látjuk a veszélyt azokban a dolgokban amelyeket szeretünk, és azokban is, amiket nem. Látjuk a veszélyt a dicséretben és a dorgálásban. Ez a tudatosság állandó.

Tehát akár dicsérnek, akár dorgálnak minket, folyamatosan éberek vagyunk. Amikor a világi embereket kárhoztatják és rágalmazzák, nem tudják elviselni; fáj a szívük. Amikor dicsérik őket, örülnek és izgatottak. Ez természetes a világban. De azok, akik gyakorolnak, amikor dicséretet kapnak tudják, hogy veszélyes. Amikor megszidják őket, akkor is látják a veszélyt. Tudják, hogy ha bármelyikhez ragaszkodnak, az rossz következményekkel jár. Mindkettő káros, ha beléjük kapaszkodunk, és túlzott jelentőséget tulajdonítunk nekik.

Ha ilyen tudatossággal rendelkezünk, akkor a jelenségeket úgy ismerjük meg, ahogyan azok vannak. Tudjuk, hogy ha ragaszkodunk a jelenségekhez, akkor szenvedés lesz az eredmény. Ha nem vagyunk tudatosak, akkor az általunk jónak vagy rossznak vélt dolgokba való kapaszkodás szenvedést okoz. Amikor figyelünk, látjuk ezt a kapaszkodást; látjuk, hogyan ragadjuk meg a jót és a rosszat, és hogyan okoz ez szenvedést. Először tehát megragadjuk a dolgokat, és tudatossággal látjuk a hibát ebben. Miért is? Azért, mert szorosan megragadjuk és szenvedést tapasztalunk. Ezután elkezdjük keresni a módját annak, hogy elengedjük és szabadok legyünk: „Mit kellene tennem, hogy szabad legyek?”

A buddhista tanítás azt mondja, hogy ne ragaszkodjunk görcsösen a dolgokhoz! Lehet, hogy ez első ránézésre nem teljesen érthető. A lényeg az, hogy megfoghatunk valamit, de ne szorongassuk! Például, látom ezt a tárgyat magam előtt. Kíváncsi vagyok, hogy mi ez, ezért felveszem és megnézem; ez egy zseblámpa. Most már letehetem. Ez a felvevés, nem szorongatás. Ha azt mondják nekünk, hogy egyáltalán ne ragaszkodjunk semmihez, akkor mit tehetünk? Azt fogjuk gondolni, hogy nem kell az ülő vagy sétáló meditációt gyakorolnunk. Tehát először is görcsös ragaszkodás nélkül kell tartanunk. Mondhatod, hogy ez a tanha, de ez paramivá válik. Például idejöttél a Wat Pah Pongba; mielőtt ezt megtetted, vágynod kellett arra, hogy eljöjj. Vágy nélkül nem jöttél volna el. Mondhatjuk, hogy vágyakozással jöttél; ez olyan, mint a megfogás. Aztán hazamész; ez olyan, mint a nem ragaszkodás. Mint amikor bizonytalan vagy, hogy mi ez a tárgy; ezért felveszed és látod, hogy ez egy zseblámpa, és ekkor leteszed. Ez a megfogás, de nem ragaszkodás, vagy egyszerűbben szólva, a tudás és az elengedés. Felvenni, hogy megnézzük, tudni és elengedni - tudni és letenni. A dolgokat lehet jónak vagy rossznak mondani, de te csupán megismered és elengeded őket. Tudatában vagy minden jó és rossz jelenségnek, és elengeded őket. Nem ragadod meg őket tudatlansággal. Bölcsességgel fogod meg és teszed le őket.

Így a testtartás kiegyenlített és következetes lehet. Ez azt jelenti, hogy a tudat ügyes. A tudat éber, és megszületik a bölcsesség. Ha a tudat bölcs, akkor mi lehet ennél több? Felvesz dolgokat, de ezzel nincs semmi baj. Nem görcsösen fog meg, hanem tudva és elengedve. Ha meghallunk egy hangot, tudni fogjuk: A világ azt mondja, hogy „ez jó”, és elengedjük. A világ azt mondhatja: „Ez rossz”, és elengedjük. Ismerjük a jót és a rosszat. Aki nem ismeri a jót és a rosszat, az ragaszkodik a jóhoz és a rosszhoz, és ezért szenved. Valaki, aki tudással rendelkezik, nem ragaszkodik semmihez.

Gondoljuk végig: mi az életünk célja? Mit várunk a munkánktól? Ebben a világban miért élünk? A munkánkat végezve mit szeretnénk elérni? Világi módon az emberek azért végzik a munkájukat, mert bizonyos dolgokat akarnak, és ezt logikusnak tartják. A Buddha tanítása egy lépéssel tovább megy. Azt mondja, végezzétek a munkátokat anélkül, hogy bármit is várnátok tőle! A világban ezt teszed, hogy amazt elérd; azt teszed, hogy emezt kapd érte; mindig azért teszel valamit, hogy eredménye legyen. Ez a világi emberek útja. A Buddha azt mondja, dolgozzatok a munka kedvéért, anélkül, hogy bármit is el akarnátok érni! Amikor valamire vágyva dolgozunk, szenvedünk. Gondoljátok végig ezt!

10