A Dhamma Szem megnyitása

Vannak, akik elkezdenek gyakorolni, és még egy-két év után sem tudják, mi micsoda. Még bizonytalanok vagyunk a gyakorlásban. Amikor bizonytalanok vagyunk, nem látjuk, hogy körülöttünk minden színtiszta Dhamma, és ezért az Ajahnok tanításai felé fordulunk. De amikor kiismerjük a tudatunkat, amikor éberek vagyunk és alaposan megvizsgáljuk a tudatot, akkor eljön a bölcsesség. Bármikor és bárhol meghallhatjuk a Dhammát.

A természettől, például a fáktól is tanulhatjuk a Dhammát. Egy fa feltételek miatt születik, és a természet szabályait követve növekszik. Éppen itt ez a fa tanít minket a Dhammára, de mi nem értjük. A fa folyamatosan növekszik, mígnem rügyek, virágok és gyümölcsök jelennek meg rajta. Mi csak a virágok és a gyümölcsök megjelenését látjuk; képtelenek vagyunk ezt magunkba fogadni és szemlélődni a segítségükkel. Így nem tudjuk, hogy a fa a Dhammát tanítja nekünk. A gyümölcs megjelenik, és mi csak megesszük anélkül, hogy megvizsgálnánk: édes, savanyú vagy sós, ilyen a gyümölcs természete. Ez a Dhamma, ez a gyümölcs tanítása. A levelek végül megöregednek. Elszáradnak, elhalnak és lehullanak a fáról. Csak annyit látunk, hogy a levelek lehullottak. Rájuk lépünk, felsöpörjük őket, ennyi az egész. Nem szemlélődünk, így nem tudjuk, hogy a természet tanít minket. Később az új levelek kihajtanak, és mi csupán ezt látjuk, anélkül, hogy tovább gondolnánk. Nem fogadjuk be a tudatunkba ezeket a dolgokat, hogy megvizsgáljuk őket.

Ha mindezt megvizsgáljuk, akkor látjuk, hogy egy fa születése és a saját születésünk nem különbözik egymástól. A mi testünk is a körülményektől, a föld, a víz, a levegő és a tűz elemeitől függően születik és él. Ha van tápláléka, növekszik és növekszik. A test minden része a természetének megfelelően változik és áramlik. Nem különbözik a fától; a haj, a köröm, a fogak és a bőr mind változik. Ha megismerjük a természetet, akkor ismerjük önmagunkat is.

Az emberek megszületnek. Végül meghalnak. Miután meghaltak, újraszületnek. A körmök, a fogak és a bőr folyamatosan meghalnak és újranőnek. Ha megértjük a működést, akkor láthatjuk, hogy egy fa nem különbözik tőlünk. Ha megértjük az Ajahnok tanítását, akkor rájövünk, hogy a külvilág és a belső világ hasonlóak. A tudattal rendelkező és a tudattal nem rendelkező dolgok nem különböznek egymástól. Ugyanolyanok. Ha megértjük ezt az azonosságot, akkor amikor például egy fa természetét látjuk, akkor tudjuk majd, hogy az nem különbözik a saját öt khandhánktól - test, érzés, emlékezet, gondolkodás és tudat. Ha ezt értjük, akkor megértjük a Dhammát. Ha megértjük a Dhammát, akkor megértjük az öt khandhát, azt, hogy hogyan változnak és változnak folyamatosan, soha meg nem állva.

Tehát akár állunk, járunk, ülünk, vagy fekszünk, ébernek kell lenni, hogy figyeljünk a tudatra és vigyázzunk rá. Amikor külső dolgokat látunk, az olyan, mintha belső dolgokat látnánk. Amikor belső dolgokat látunk, az ugyanolyan, mintha külső dolgokat látnánk. Ha ezt értjük, akkor halljuk a Buddha tanítását. Akkor elmondhatjuk, hogy a „Buddha-természet”, a „tudó” megszületett. Ismeri a külsőt. Ismeri a belsőt. Minden felmerülő dolgot ért.

Ha ilyen a megértésünk, akkor a fa alatt ülve halljuk a Buddha tanítását. Állva, sétálva, ülve vagy fekve halljuk a Buddha tanítását. Látva, hallva, szagolva, ízlelve, érintve és gondolkodva halljuk a Buddha tanítását. A Buddha éppen ez a „tudó” a tudatunkban. Ismeri a Dhammát, szemlélődik a Dhammán. Nem arról van szó, hogy a Buddha, aki régen élt, eljön, hogy beszéljen hozzánk, hanem ez a Buddha-természet, az „aki tud”, felbukkan. A tudat megvilágosodik.

Ha megalapozzuk a Buddhát a tudatunkban, akkor mindent úgy látunk, mindent úgy szemlélünk, mint ami nem különbözik önmagunktól. A különböző állatokat, fákat, hegyeket és szőlőtőkéket úgy látjuk, mint amik nem különböznek tőlünk. Látjuk a szegény embereket és a gazdagokat - nem különböznek tőlünk. Fekete embereket és fehéreket - nem különböznek! Mindegyiküknek ugyanazok a tulajdonságaik. Aki ezt megérti, az elégedett, bárhol is van. Mindig a Buddha tanítását hallja. Ha ezt nem értjük meg, még akkor is, ha minden időnket azzal töltjük, hogy az Ajahnok tanításait hallgatjuk, akkor sem értjük meg a jelentésüket.

A Buddha azt mondta, hogy a Dhamma általi megvilágosodás csak a természet megértése¹, a valóság belátása mindarról, ami körülöttünk van, a természetről, ami itt van. Ha nem értjük meg ezt a természetet, csalódottságot illetve örömöt tapasztalunk, elveszünk a hangulatokban, ami bánatot és szenvedést szül. Az érzéseinkbe való belefeledkezés a természetben való elveszés. Ha elveszünk a természetben, akkor nem ismerjük a Dhammát. A Megvilágosodott csupán rámutatott a természetre.

Miután létrejött, minden dolog megváltozik és meghal. Az általunk készített dolgok, mint például a tányérok, tálak és edények, mind rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal. Egy tál egy ok, az ember teremtési késztetése miatt formálódik, és miközben használjuk, elöregszik, összetörik és eltűnik. A fák, a hegyek és a szőlő ugyanígy vannak, egészen az állatokig és az emberekig.

Anna Kondanna, az első tanítvány, amikor először hallotta a Buddha tanítását, a felismerés, amit átélt, nem volt igazán bonyolult. Egyszerűen csak azt látta, hogy bármi is születik, annak a dolognak természetes állapotként változnia és öregednie kell, és végül meg kell halnia. Anna Kondanna korábban nem gondolt erre, vagy ha gondolt is, nem volt tökéletes a belátása, ezért nem engedte el, még ragaszkodott a khandhához. Miközben elmélyülten ült és hallgatta a Buddha beszédét, Buddha-természet támadt fel benne. Egyfajta Dhamma „átadást” kapott, ami az a tudás volt, hogy minden feltételekhez kötött dolog mulandó. Bárminek, ami megszületik, természetes következménye az öregedés és a halál.

Ez az érzés más volt, mint bármi, amit eddig ismert. Valóban felismerte elméjét, és így „Buddha” keletkezett benne. Ekkor a Buddha kijelentette, hogy Anna Kondanna elnyerte a „Dhamma Szemét”.

Mit lát a Dhamma Szeme? Ez a Szem látja, hogy bármi is születik, annak természetes következménye az öregedés és a halál. „Bármi is születik”, mindent jelent! Akár anyagi, akár nem anyagi, minden ebbe a „bármi születik” kategóriába tartozik. Ez az egész természetre vonatkozik. Mint például ez a test - megszületik, majd meghal. Amikor kicsi, „meghal” a kicsinységből és megszületik a fiatalságba. Egy idő után „meghal” a fiatalságból és középkorúvá válik. Aztán „meghal” a középkorúból és eléri az öregkort, majd végül eléri a véget. A fák, a hegyek és a szőlő mind ezzel a jellegzetességgel bírnak.

Miközben ott ült Anna Kondanna, tudatában megjelent a „tudó” látás vagy más szóval a megértés. Ez a „bármi születik” tudása mélyen beivódott a tudatába, lehetővé téve számára, hogy ki tudja irtani a testhez való ragaszkodást. Ez a ragaszkodás volt a sakkáya-ditthi. Ez azt jelenti, hogy a testet nem tekintette énnek vagy lénynek, nem az „ő” vagy az „én” fogalmain keresztül látta. Nem ragaszkodott hozzá. Tisztán látta, így irtotta ki a sakkáya-ditthit.

És akkor a vicikiccha (kétség) megsemmisült. Miután kiirtotta a testhez való ragaszkodást, nem kételkedett többé. A sialabbata paramasa² szintén megszűnt. Gyakorlata szilárd és eltökélt lett. Még amikor fájt a teste vagy lázas volt, nem ragaszkodott hozzá, nem kételkedett. Nem kételkedett, mert gyökerestül kiirtotta a ragaszkodást. A testnek ezt a megragadását silabbata paramasának nevezik. Amikor az ember gyökerestül kiirtja azt a nézetet, hogy a test „az én”, a ragaszkodás és a kétség megszűnik. Amikor ez a nézet, hogy a test az „én”, megjelenik a tudatban, a ragaszkodás és a kétség kezdetét veszi.

Ahogy tehát a Buddha a Dhammát magyarázta, Anna Kondanna kinyitotta a Dhamma Szemét. Ez a Szem „aki tisztán tud”. Másképp látja a dolgokat. Pontosan látja a természetet. A természetet tisztán látva a ragaszkodás gyökerestül feloldódik, és megszületik az „aki tud”. Korábban lehet, hogy értette, de még ragaszkodott. Mondhatnánk, hogy ismerte a Dhammát, de még nem látta, vagy lehet, hogy látta a Dhammát, de még mindig nem vált eggyé vele.

Ekkor a Buddha azt mondta: „Kondanna tudja”. Mit tudott? Ismerte a természetet. Általában beleveszünk a természetbe, ahogyan a testünkbe is. A föld, a víz, a tűz és a szél együtt alkotják a testet. Ez a természet egy megjelenési formája, egy anyagi tárgy, amit szemünkkel láthatunk. A tápláléktól függően létezik, növekszik és változik, míg végül eléri a halál.

Kívülről befelé haladva, ami a test felett őrködik, az a tudatosság - csak ez az „egy, aki tud”, ez az éber tudatosság. Ha a szemen keresztül fogadja, azt látásnak nevezzük. Ha a fülön keresztül kapja, azt hallásnak nevezzük; az orron keresztül szaglásnak; a nyelven keresztül ízlelésnek; a testen keresztül érintésnek; és az elmén keresztül gondolkodásnak. Ez a tudatosság egy, de amikor különböző helyeken működik, akkor különbözőképpen nevezzük. A szemen keresztül egy dolognak nevezzük, a fülön keresztül másnak. De akár a szemen, fülön, orron, nyelven, testen vagy elmén keresztül működik is, ez csak egy tudatosság. A szentírásokat követve hatféle tudatosságnak nevezzük, de a valóságban csak egy tudatosság van, amely hat különböző alapon keletkezik. Hat „ajtó” van, de egyetlen tudatosság, ami maga a tudat.

Ez a tudat képes megismerni a valóságot. Ha a tudatnak még vannak akadályai, akkor azt mondjuk, hogy tudatlanságból tud. Rosszul tud, és rosszul lát. A helytelenül tudva és helytelenül látva, vagy helyesen tudva és helyesen látva is ugyanaz a tudatosság. Helytelen nézetnek és helyes nézetnek nevezzük, de ez ugyanaz dolog. A helyes és a helytelen egyaránt erről a helyről ered. Amikor helytelen tudás van, azt mondjuk, hogy a tudatlanság elrejti a valóságot. Ha helytelen tudás van, akkor helytelen a nézet, helytelen a szándék, helytelen a cselekvés, helytelen a megélhetés - minden helytelen! Másrészt a helyes gyakorlat ösvénye ugyanitt születik. Ha van helyes, akkor a helytelen elenyészik.

A Buddha gyakorlása során sok megpróbáltatást elviselt, böjtöléssel és más módon kínozta magát, de mélyen vizsgálta a tudatát, míg végül kiirtotta a tudatlanságot. Minden megvilágosodott a tudatában, mert a test semmit sem tud. Ehet vagy nem, nem számít, bármikor meghalhat. A buddhák mind a tudattal gyakoroltak. Megvilágosodottak voltak a tudatukban.

A Buddha, miután tudatát szemlélte, felhagyott a gyakorlás két szélsőséges módjával - az örömben illetve a fájdalomban való elmerüléssel -, és első beszédében kifejtette a kettő közötti középutat. Hallgatjuk a tanítását, és az szembemegy a vágyainkkal. Megőrülünk az élvezetektől és a kényelemtől, megbolondulunk a boldogságtól, azt gondoljuk, hogy jók vagyunk, hogy jól vagyunk - ez az élvezetekbe való belemerülés. Ez nem a helyes út. Elégedetlenség, kielégületlenség, ellenszenv és harag - ez a fájdalomba való belemerülés. Ezeket a szélsőséges utakat kerülni kell a gyakorlás ösvényén.

Ezek az „utak” egyszerűen a boldogság és a boldogtalanság, amelyek felmerülnek. Az „ösvényen lévő” maga ez a tudat, az „aki tud”. Ha egy jó hangulat keletkezik, ragaszkodunk hozzá, mint jóhoz, ez az örömben való elmerülés. Ha kellemetlen hangulat keletkezik, akkor ellenszenv keletkezik - ez a szenvedésbe való belemerülés. Ezek helytelen utak, nem a gyakorló útjai. Ezek a világiak útjai, azoké, akik a szórakozást és a boldogságot keresik, és kerülik a kellemetlenséget és a szenvedést.

A bölcsek ismerik a helytelen utakat, de lemondanak róluk, feladják azokat. Őket nem érinti meg az öröm és a fájdalom, a boldogság és a szenvedés. Ezek a dolgok felmerülnek, de akik „tudnak”, nem ragaszkodnak hozzájuk, hanem természetüknek megfelelően elengedik őket. Ez a helyes nézet. Amikor valaki ezt teljesen belátja, akkor jön el a felszabadulás. A boldogságnak és a boldogtalanságnak nincs jelentősége egy megvilágosodott számára.

A Buddha azt mondta, hogy a megvilágosodottak távol kerültek a szennyeződésektől. Ez nem azt jelenti, hogy elfutottak a szennyeződésektől, nem futottak el sehova. A tisztátalanságok ott vannak. Egy lótuszlevélhez hasonlította, ami a tó vizében lebeg. A levél és a víz együtt létezik, érintkeznek, de a levél nem válik nedvessé. A víz olyan, mint a szennyeződések, a lótuszlevél pedig a megvilágosodott tudat.

Aki gyakorol, annak a tudata ugyanolyan; nem menekül el, hanem helyben marad. Jó és rossz, boldogság és boldogtalanság, helyes és helytelen merül fel, és ő mindezt ismeri. A gyakorló egyszerűen csak ismeri őket, nem lépnek be a tudatába. Vagyis nincs benne ragaszkodás. Ő egyszerűen csak a tapasztaló. Azt mondani, hogy egyszerűen csak tapasztal, ez a mi közös nyelvünk. A Dhamma nyelvén azt mondjuk, hogy hagyja, hogy a tudata kövesse a középutat.

A boldogság, a boldogtalanság és így tovább, ezek az állapotok állandóan felmerülnek, mert ezek a világ jellemzői. A Buddha ebben a világban világosodott meg, ezt a világot szemlélte. Ha nem szemlélte volna a világot, ha nem látta volna a világot, nem tudott volna felülemelkedni rajta. A Buddha megvilágosodása ennek a világnak a megvilágosodása volt. A világ ott volt: nyereség és veszteség, dicséret és bírálat, hírnév és rágalom, boldogság és boldogtalanság. Ha nem lennének ezek a dolgok, akkor nem lenne semmi, ami segítségével meg lehetne világosodni. Amit megismert, az csupán ez a világ volt, ez, ami az emberek szívét rángatja. Ha az emberek ezeket a dolgokat hajszolják, dicséretet és hírnevet, nyereséget és boldogságot keresnek, és megpróbálják elkerülni ezek ellentétét, akkor elsüllyednek a világ súlya alatt.

Nyereség és veszteség, dicséret és bírálat, hírnév és rágalom, boldogság és boldogtalanság - ez a világ. Aki belevész a világban, annak nincs menekülési útja, a világ elborítja. Ez a világ a Dhamma törvényét követi, ezért nevezzük világi dhammának. Azt, aki a világi dhammán belül él, világi lénynek nevezzük. Zűrzavar közepette él.

Ezért a Buddha azt tanította, hogy járjunk a helyes ösvényen. Ennek részei az erkölcs, a koncentráció és a bölcsesség. Ezeket kell teljesen kibontakoztatni. Ez a gyakorlás ösvénye, amely elpusztítja a világot. Hol ez a világ? Csak a belehabarodott lények tudatában. A dicsérethez, nyereséghez, hírnévhez, boldogsághoz és boldogtalansághoz való ragaszkodás tevékenységét nevezik „világnak”. Amikor ezek a dolgok ott vannak a tudatban, akkor keletkezik a világ, megszületik a világi lény. A világ a vágy miatt születik. A vágy a világ születésének helye. Ha véget vetünk a vágynak, azzal véget vetünk a világnak.

Az erkölcs, a koncentráció és a bölcsesség gyakorlatát más néven a nyolcrétű ösvénynek nevezik. Ez a nyolcrétű ösvény és a nyolc világi dhammák egy párt alkotnak. Hogyan lehetséges, hogy ezek egy párt alkotnak? A szentírások azt mondják, hogy nyereség és veszteség, dicséret és bírálat, hírnév és rágalom, boldogság és boldogtalanság a nyolc világi dhamma. Helyes nézet, helyes szándék, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes megélhetés, helyes erőfeszítés, helyes éberség és helyes összpontosítás: ez a nyolcrétű ösvény. Ez a két nyolcrétű út ugyanott létezik. A nyolc világi dhamma itt van, ebben a tudatban, a „tudónál”; de ennek a „tudónak” akadályai vannak, ezért rosszul tud, és így válik világgá. Ez, csak ez az egy, „aki tud”, nincs más. A Buddha-természet még nem bontakozott ki ebben a tudatban, még nem vonta ki magát a világból. Az ilyen tudat maga a világ.

Amikor az ösvényt gyakoroljuk, amikor a testünket és a beszédünket pallérozzuk, mindezt ugyanabban a tudatban tesszük. Ugyanazon a helyen van, így észlelik egymást; az ösvény észleli a világot. Ha ezzel a tudattal gyakorolunk, akkor találkozunk mindezzel: a dicsérethez, hírnévhez, örömhöz és boldogsághoz való ragaszkodással, észleljük a világhoz való ragaszkodást.

A Buddha azt mondta: „Meg kell ismerned a világot. Káprázatos, mint egy királyi hintó. A bolondokat elbűvöli, de a bölcseket nem lehet megtéveszteni.” Nem arról van szó, hogy azt akarta, járjuk be az egész világot, hogy mindent megnézzünk, mindent ismerjünk meg. Egyszerűen csak azt akarta, hogy figyeljük ezt a tudatot, ami a világhoz ragaszkodik. Amikor a Buddha azt mondta, hogy tanulmányozzuk a világ összes jelenségét, nem azt akarta, hogy hozzátapadjunk, hanem azt javasolta, hogy vizsgáljuk meg, mert a világ ebben a tudatban születik. Egy fa árnyékában ülve szemlélheted a világot. Ha van vágy, a világ pont azon a helyen jön létre. A vágyakozás a világ születésének helye. A vágy kioltása a világ kioltását jelenti.

Amikor meditációban ülünk, azt szeretnénk, hogy a tudat békés legyen, de nem az. Miért van ez így? Nem akarunk gondolkodni, de mégis gondolkodunk. Olyan ez, mint amikor valaki egy hangyafészekre ül: a hangyák folyton csak csípik. Ha az elme a világ, akkor még csukott szemmel, mozdulatlanul ülve is csak a világot látjuk. Öröm, bánat, szorongás, zavarodottság - mindez felbukkan. Miért van ez így? Azért, mert még nem valósítottuk meg a Dhammát. Ha a tudat ilyen, a meditálót izgatják a világi dhammák, nem tud szemlélődni. Olyan ez, mintha egy hangyafészken ülnél. A hangyák csípni fognak, mert pont az otthonuk közepén ülsz. Mit lehetne tenni? Keress valami füstölőt, és űzd el őket!

De a legtöbb Dhamma-gyakorló nem így látja a dolgokat. Ha elégedettnek érzik magukat, az elégedettséget kergetik, ha elégedetlenséget éreznek, csak az elől menekülnek. A világi dhammákba bonyolódva a tudat a világgá válik. Néha azt gondoljuk: „Ó, nem tudom megcsinálni, meghaladja az erőmet” ezért meg sem próbáljuk. Ez azért van így, mert a tudat szennyezett; a világi dhammák megakadályozzák az ösvény kialakulását. Nem tudunk kitartani az erkölcs, a koncentráció és a bölcsesség fejlesztése mellett. Mint egy ember, aki a hangyafészken ül. Semmit sem tud tenni, a hangyák csípik és mászkálnak rajta, elmerül a zavarodottságba és a nyugtalanságba. Nem tudja megtisztítani ülőhelyét a kellemetlenségtől, ezért csak ül és szenved.

Így van ez a mi gyakorlatunkkal is. A világi dhammák a világi lények tudatában léteznek. Amikor ezek a lények békét szeretnének találni, a világi dhammák éppen ott jönnek létre. Amikor a tudat tudatlan, csak sötétség van. Amikor tudás keletkezik, a tudat megvilágosodik, mert a tudatlanság és a tudás ugyanott születik. Amikor a tudatlanság keletkezik, a tudás nem tud belépni, mert a tudat elfogadta a tudatlanságot. Amikor a tudás keletkezik, a tudatlanság nem maradhat.

Ezért a Buddha arra buzdította tanítványait, hogy a tudattal gyakoroljanak, mert a világ ebben a tudatban születik, a nyolc világi dhammában. A nyolcrétű ösvény, vagyis a nyugalom és a belátó meditáción keresztüli gyakorlás, a kitartó erőfeszítés és a bölcsesség, amit kifejlesztünk, mindezek a dolgok enyhítik a világ szorítását. A ragaszkodás, az ellenszenv és a káprázat könnyebbé válik, és mivel könnyebbek, felismerjük őket. Ha hírnevet, anyagi nyereséget, dicséretet, boldogságot vagy szenvedést tapasztalunk, tudatában vagyunk annak. Ismernünk kell ezeket a dolgokat, mielőtt túlléphetünk a világon, mert a világ bennünk van.

Amikor megszabadulunk ezektől a dolgoktól, az olyan, mintha elhagynánk egy házat. Amikor belépünk egy házba, milyen érzésünk van? Úgy érezzük, hogy beléptünk az ajtón és beléptünk a házba. Amikor kilépünk a házból, úgy érezzük, hogy elhagytuk, ragyogó napfénybe lépünk, szemben azzal a sötétséggel, ami odabent volt. A tudatnak a világi dhammákba való belépése olyan, mint a házba való belépés. A tudat, amely túllépett a világi dhammákon olyan, mint aki kilépett a házból.

A Dhamma gyakorlójának a Dhamma tanújává kell válnia. Tudja, hogy a világi dhammák távoztak-e vagy sem, hogy az ösvény kialakult-e vagy sem. Ha az ösvény fejlett, akkor megtisztítja a világi dhammákat. Egyre erősebbé és erősebbé válik. A helyes nézet növekszik, ahogy a helytelen nézet csökken, míg végül az ösvény elpusztítja a szennyeződéseket - vagy így történik, vagy a szennyeződések rombolják le az ösvényt.

Helyes és helytelen nézet, csak ez a két út létezik. A helytelen nézetnek is megvannak a maga trükkjei, tudjátok? Megvan a maga bölcsessége - de ez a bölcsesség helytelen. A meditáló, aki elindul az ösvényen, kettősséget tapasztal. Olyan, mintha két ember lenne: az egyik a világban, a másik az ösvényen. Elválnak, elszakadnak egymástól. Bármikor, amikor szemlélődsz, ott van ez a szétválás, és ez mindaddig folytatódik, amíg a tudat el nem éri a belátást, a vipassanát.

Miután megpróbáltunk üdvös eredményeket létrehozni a gyakorlás során, tapasztalva azokat, ragaszkodunk hozzájuk. Ez a ragaszkodás abból ered, hogy szeretnénk valamit kapni a gyakorlástól. Ez a fajta vipassana, a szennyeződések bölcsessége (azaz a „szennyezett bölcsesség”). Van, aki kifejleszti a jóságot és ragaszkodik hozzá, kifejleszti a tisztaságot és ragaszkodik hozzá, vagy kifejleszti a tudást és ragaszkodik hozzá. Az ehhez a jósághoz vagy tudáshoz való ragaszkodás a szennyezett vipassana, amely beszivárog a gyakorlásunkba.

Amikor tehát vipassanát gyakorlod, légy óvatos! Vigyázz a vipassanákkal, mert olyan közel vannak egymáshoz, hogy néha nem tudod megkülönböztetni őket. De helyes szemlélettel mindkettőt tisztán láthatjuk. Ha ez nem valódi vipassana, akkor időnként szenvedés keletkezik ennek eredményeként. Ha ez a valódi vipassana, akkor nincs szenvedés. Béke van. Mind a boldogság, mind a boldogtalanság megszűnik. Ezt magad is láthatod.

Ehhez a gyakorláshoz kitartás kell. Vannak, akik amikor gyakorolni jönnek, nem akarják, hogy bármi is zavarja őket, nem akarnak súrlódást. De ugyanúgy van súrlódás, mint korábban. Meg kell próbálnunk, hogy a súrlódásnak magával a súrlódással vessünk véget.

Tehát, ha súrlódások vannak a gyakorlásban, akkor az rendben van. Ha nincs súrlódás, az nem helyes, akkor csak egyél és aludj annyit, amennyit akarsz! Ha el akarsz menni valahová, vagy mondani akarsz valamit, csak kövesd a vágyaidat! A Buddha tanítása reszelős. A világfölöttiség szembemegy az evilágival. A helyes nézet szembemegy a helytelen nézettel, a tisztaság szembemegy a tisztátalansággal. A tanítás szembemegy a vágyainkkal.

A szentírásokban van egy történet a Buddháról, a megvilágosodása előtti időkből. Akkoriban, miután kapott egy tányér rizst, egy patak vizére helyezte, és kijelentette: „Ha valaha megvilágosodom, ez a tányér ússzon a víz sodrásával szembe!” A tányér ekkor elindult felfelé a patakban! Ez a tányér volt a Buddha helyes nézete, vagy a Buddha-természet, ami hatására felébredt. Nem követte a közönséges lények vágyait. A tudata áramlásával szemben úszott, minden tekintetben ellentétesen.

Manapság is ugyanígy van, a Buddha tanítása ellentétes a szennyeződéseinkkel. Az emberek a sóvárgásnak és az ellenszenvnek akarnak hódolni, de a Buddha nem engedi őket. Be akarnak csapni, de a Buddha elpusztítja a téveszméket. A Buddha tudata tehát ellentétes a világi lények tudatával. A világ a testet szépnek nevezi, a Buddha azt mondja, hogy nem szép. Ők azt mondják, hogy a test hozzánk tartozik, ő azt mondja, hogy nem így van. Ők azt mondják, hogy a test szubsztancia, ő azt mondja, hogy nem az. A helyes szemlélet a világ felett áll. A világi lények csak követik a folyam sodrását.

A Buddha nyolc marék füvet kapott egy bráhmintól. A nyolc marék fű a nyolc világi dhamma szimbóluma - nyereség és veszteség, dicséret és bírálat, hírnév és rágalom, boldogság és boldogtalanság. A Buddha, miután megkapta a füvet, elhatározta, hogy ráül, és belép a samádhiba. A füvön való ülés cselekedete maga volt a samádhi, vagyis tudata a világi dhammák fölé emelkedett, leigázva a világot, amíg fel nem ismerte a transzcendens dolgokat.

A világi dhammák olyanok lettek számára, mint a kacatok, elvesztették értelmüket. Ült felettük, de semmiképpen sem akadályozták a tudatát. Démonok jöttek, hogy megpróbálják legyőzni, de ő csak ült ott a samádhiban, leigázva a világot, míg végül megvilágosodott a Dhamma, és teljesen legyőzte a Márát. Vagyis legyőzte a világot. Tehát az ösvény fejlesztésének gyakorlata az, ami kiírtja a szennyeződéseket.

Az embereknek manapság kevés a hitük. Egy-két év gyakorlás után meg akarnak világosodni, gyorsan akarnak haladni. Nem veszik figyelembe, hogy a Buddha, a mi tanítónk, hat teljes évvel azelőtt hagyta el otthonát, hogy megvilágosodott volna. Ezért van nálunk a „függőségtől való szabadság”. A szentírások szerint egy szerzetesnek legalább öt „Esővel” kell rendelkeznie³, mielőtt úgy tekintik, hogy képes önállóan élni. Ekkorra már eleget tanult és gyakorolt, megfelelő tudással rendelkezik, hite van, magatartása helyes. Azt mondom, hogy aki öt évig gyakorol, az már rátermett. De valóban gyakorolnia kell, nem csak öt évig „lébecolni”. Valóban törődnie kell a gyakorlással, tényleg csinálnia kell.

Amíg el nem éred az öt Esőt, elgondolkodhatsz azon, hogy mi ez a „függőségtől való szabadság”, amiről a Buddha beszélt. Meg kell próbálnod öt évig gyakorolni, és akkor magad is tudni fogod, hogy milyen tulajdonságokra utalt. Ennyi idő után rátermettnek kell lenned, kompetensnek a tudatban, olyannak, aki biztos a dolgában. Legalább öt Eső után az embernek a megvilágosodás első szakaszában kell lennie. Ez nem csak öt Eső a testben, hanem öt Eső a tudatban is. Ez a szerzetes tart a szemrehányástól, szerény és szégyenérzete van. Nem mer helytelenül viselkedni sem az emberek előtt, sem a hátuk mögött, sem nappal sem éjszaka. Miért nem? Mert elérte a Buddhát, „azt, aki tudja”. A Buddhában, a Dhammában és a Szanghában vesz menedéket.

Ahhoz, hogy valóban a Buddhától, a Dhammától és a Szanghától függjünk, látnunk kell a Buddhát. Mi értelme lenne menedéket venni anélkül, hogy ismernénk a Buddhát? Ha még nem ismerjük a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, a hozzájuk való menedékvételünk csak a test és a beszéd aktusa, a tudat még nem érte el őket. Amint a tudat eléri őket, már tudjuk, milyen a Buddha, a Dhamma és a Szangha. Akkor tudunk valóban menedéket venni bennük, mert ezek a dolgok a tudatban jönnek létre. Bárhol is vagyunk, bennünk lesz a Buddha, a Dhamma és a Szangha.

Aki ilyen, az tart attól, hogy gonosz cselekedeteket kövessen el. Ezért mondjuk, hogy aki elérte a megvilágosodás első szakaszát, az többé nem születik a szenvedés állapotába. Tudata szilárd, belépett a folyamba, számára nincs többé kétség. Ha ma még nem is éri el a teljes megvilágosodást, valamikor a jövőben biztosan eléri. Lehet, hogy helytelenül viselkedik, de nem annyira, hogy a pokolba kerüljön, vagyis nem esik vissza gonosz testi és szóbeli cselekedetekbe, erre már nem képes. Tehát azt mondjuk, hogy ez a személy belépett a nemes születésbe. Nem tud visszatérni. Ezt még ebben az életben el tudjátok érni.

Manapság azok, akiknek még kétségeik vannak a gyakorlással kapcsolatban, hallják ezeket a dolgokat, és azt mondják: „Ó, hogyan is tudnám ezt megtenni?” Néha boldogok vagyunk, néha nyugtalanok, elégedettek vagy elégedetlenek. Miért? Mert nem ismerjük a Dhammát. Milyen Dhammát? Csak a természet Dhammáját, a körülöttünk lévő valóságot, a testet és a tudatot.

A Buddha azt mondta: „Ne ragaszkodjatok az öt khandhához, engedjétek el, adjátok fel őket!” Miért nem tudjuk elengedni őket? Mert nem látjuk, nem ismerjük őket teljesen. Úgy látjuk őket, mint „én”, magunkat látjuk a khandhákban. A boldogságot és a szenvedést „énnek” látjuk, magunkat látjuk a boldogságban és a szenvedésben. Nem tudjuk magunkat elválasztani tőlük. Ez azt jelenti, hogy nem látjuk a Dhammát, nem látjuk a valóságot.

Boldogság, boldogtalanság, öröm és bánat - egyik sem mi vagyunk, de mi annak tekintjük őket. Ezek a dolgok kapcsolatba kerülnek velünk, és mi egy „ént” látunk. Ahol az én van, ott találjuk a boldogságot, a boldogtalanságot és minden mást. A Buddha azt mondta, hogy pusztítsuk el az énnek ezt a „csomóját”, vagyis pusztítsuk el a sakkaya-ditthit. Amikor az atta (én) elpusztul, természetesen keletkezik az anatta (nem-önvaló).

A természetet magunknak tekintjük, magunkat pedig a természetnek, így nem ismerjük igazán a természetet. Ha kellemes, akkor nevetünk rajta, ha kellemetlen, akkor sírunk. De a természet egyszerűen sankhara. Ahogy a kántálás során mondjuk: „Tesam vupasamo sukho” - a sankhara lecsendesítése az igazi boldogság. Hogyan csendesítjük le őket? Egyszerűen megszüntetjük a ragaszkodást, és úgy látjuk őket, amilyenek valójában.

Van igazság ebben a világban. A fák, a hegyek és a szőlőtőkék mind a saját igazságuk szerint élnek, a természetük szerint születnek és halnak meg. Csak mi emberek nem vagyunk igaziak. Mi nagy hűhót csapunk magunk körül, de a természet szenvtelen, egyszerűen csak úgy van, ahogy van. Nevetünk, sírunk, ölünk, de a természet megmarad az igazságánál, ő maga a valóság. Nem számít, mennyire vagyunk boldogok vagy szomorúak, ez a test csak a saját természetét követi. Megszületik, felnő és öregszik, folyton változik. Így követi a természetet. Aki a testet önmagának hiszi és „énnek” tartja, az szenvedni fog.

Anna Kondanna tehát felismerte ezt a „bármi születik” a mindenséget jelenti, legyen az anyagi vagy nem anyagi. Megváltozott a világról alkotott gondolkodása. Meglátta az igazságot. Miután felállt ülőhelyéről, magával vitte ezt az igazságot. A születés és halál folytatódott, ám ő csak szemlélte. Boldogság és boldogtalanság keletkezett és elmúlt, de ő csak tudatosította őket. Tudata változatlan volt. Többé nem zuhant szomorúságba. Nem örült túlságosan, vagy nem zaklatta fel magát indokolatlanul a dolgok miatt. Tudata szilárdan megmaradt a szemlélődés közepette.

Íme, Anna Kondanna megkapta a Dhamma Szemét. Az igazságnak megfelelően látta a természetet, amit sankharanak nevezünk. A bölcsesség az, ami ismeri a sankhara igazságát. Ez az a tudat, amely ismeri és látja a Dhammát.

Amíg nem látjuk a Dhammát, türelmet és önfegyelmet kell gyakorolnunk! Ki kell tartanunk, le kell mondanunk! Szorgalmasnak és kitartónak kell lennünk! Miért? Mert lusták és türelmetlenek vagyunk! Így van ez. De amikor már megalapozottak vagyunk a gyakorlásban, végeztünk a lustasággal, akkor nincs szükségünk szorgalomra. Ha már ismerjük az összes mentális állapot igazságát, ha nem örülünk, vagy nem vagyunk boldogtalanok miattuk, akkor nem kell kitartást gyakorolnunk, mert a tudat már Dhamma. A „tudó” már látja a Dhammát, ő maga a Dhamma.

Amikor a tudat a Dhamma, leáll. Elérte a békét. Többé nincs szükség arra, hogy bármi különlegeset tegyünk, mert a tudat már Dhamma. A külső is a Dhamma, a belső is a Dhamma. A „tudó” maga a Dhamma. Az állapot a Dhamma, és az, aki ismeri az állapotot, az is a Dhamma. A „tudó” szabad.

Ez a minőség nem születik, nem öregszik és nem betegszik meg, nem hal meg. Ez a minőség nem boldog és nem szomorú, nem nagy és nem kicsi, nem nehéz és nem könnyű, nem rövid és nem hosszú, nem fekete és nem fehér. Nincs semmi, ami ehhez hasonlítható. Semmilyen konvenció nem érheti el. Ezért mondjuk, hogy a Nibbánának nincs színe. Minden szín csupán konvenció. Az állapot, ami a világon túl van, túl van a világi konvenciók elérésén.

A Dhamma tehát az, ami túl van a világon. Ez az, amit mindenkinek magának kell meglátnia. Túl van a nyelven. Nem lehet szavakba önteni, csak a megvalósítás módjairól és eszközeiről lehet beszélni. Az, aki maga látta, bevégezte a dolgát.

12