A békéhez vezető út

Ma kifejezetten nektek, szerzeteseknek és novíciusoknak fogok tanítást adni, ezért kérlek, nyissátok ki a szíveteket és tudatotokat, hogy befogadhassátok! Nem másról beszélek ma, mint a Dhamma-Vinaya gyakorlásáról.

Mindannyiótoknak világosan meg kell értenetek, mivel buddhista szerzetesekké és novíciusokká szenteltek benneteket, ezért ehhez méltóan kell viselkednetek. Mindannyian megtapasztaltuk a laikus életet, amelyet a zűrzavar és a formális Dhamma-gyakorlás hiánya jellemez. Most, hogy áttértünk a buddhista „szamana” életformájára, néhány alapvető változásnak kell végbemennie a tudatunkban, hogy gondolkodásmódunk különbözzön a laikusokétól. Meg kell próbálnunk, hogy beszédünk és minden tevékenységünk - evés és ivás, mozgás, jövés-menés - méltó legyen ahhoz, akit szellemi keresővé avattak, akit a Buddha „szamanának” nevezett. A fogalmat arra a gyakorlóra értette, aki nyugodt és mértékletes. Korábban, laikusokként nem értettük, mit jelent szamanának lenni, mi a békesség és a visszafogottság érzése. Teljes szabadságot adtunk a testünknek és a tudatunknak, hogy a sóvárgás és más szennyeződések hatása alatt szórakozzunk és játszadozzunk. Amikor kellemes arammana-t (érzést) tapasztaltunk, ezek jó hangulatot, a kellemetlen tudatállapotok pedig rosszat okoztak - így van ez, amikor a tudatállapotok hatalmába kerülünk. A Buddha azt mondta, hogy akik még mindig a tudatállapotok uralma alatt sínylődnek, nem vigyáznak magukra. Nincs menedékük, igazán stabil helyük, ezért hagyják, hogy tudatuk az érzéki élvezetek és az örömhajhászás mámorát követve szenvedésbe, bánatba, siránkozásba, fájdalomba, szomorúságba és kétségbeesésbe taszítsa őket. Nem tudják, hogyan és mikor álljanak meg és elmélkedjenek tapasztalataikról.

A buddhizmusban, miután megkaptuk a felszentelést és elkezdtük a szamana életet, fizikai megjelenésünket a szamana külsőségeihez kell igazítanunk: leborotváljuk a fejünket, levágjuk a körmünket és felvesszük a barna szerzetesi köntöst - a nemesek: a Buddha és az arahantok jelképét. Köszönettel tartozunk a Buddhának az általa létrehozott és ránk hagyományozott üdvös alapokért, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy szerzetesként éljünk, és megfelelő támaszt leljünk. Szálláshelyeinket a Buddhában és tanításaiban hívő emberek áldásos tetteinek eredményeként építették és ajánlották fel. Nem kell magunknak készítenünk az ételünket, mert a Buddha által lefektetett szabályok szerint alamizsnát gyűjtünk. Hasonlóképpen; a Buddha szabályozta módon jutunk a gyógyszerekhez, a köntösünkhöz és minden más kellékhez, amit használunk. Miután felszenteltek minket, a hagyományok szerint szerzetesnek hívnak minket, és a „Tiszteletreméltó” címet megkapjuk; de pusztán az, hogy felvettük a szerzetesek külső formáját, még nem tesz minket igazán tiszteletreméltóvá. Hétköznapi szinten szerzetesnek lenni azt jelenti, hogy fizikai megjelenésünkben úgy nézünk ki. Pusztán azzal, hogy leborotváljuk a fejünket és barna köntöst veszünk fel, „tiszteletreméltónak” neveznek bennünket, de az, ami valóban tiszteletre méltó, még nem alakult ki bennünk - még csak a nevünk „tiszteletreméltó”. Ez ugyanaz, mint amikor cementből vagy sárgarézből öntenek egy Buddha-szobrot. A Buddhának nevezik, de valójában nem az. Ez csak fém, fa, viasz vagy kő. Ilyen a konvencionális valóság.

Velünk is ugyanez a helyzet. Miután felszenteltek, megkapjuk a „Tiszteletreméltó Bhikkhu” titulust, de ez önmagában még nem tesz minket tiszteletreméltóvá. A végső valóság szintjén - más szóval a tudatban – ez a megnevezés még nem helytálló. Tudatunkban és szívünkben még nem fejlődött ki a gyakorlás során a metta, karuna, mudita és upekkha. Még nem értük el a teljes belső tisztaságot. A sóvárgás, a gyűlölet és a káprázat még elzárja az utat, nem engedi, hogy megszülessen az, ami tiszteletre méltó.

Gyakorlásunk célja, hogy kezdjük elpusztítani a sóvárgást, a gyűlöletet és a káprázatot - olyan szennyeződéseket, amelyek általában mindannyiunkban megtalálhatóak. Ezek tartanak bennünket a valamivé-válás és a születés körforgásában, és akadályoznak meg abban, hogy elérjük a tudat békéjét. A sóvárgás, a gyűlölet és a káprázat megakadályozza, hogy a szamana - a békesség - létrejöjjön bennünk. Amíg ez a nyugalom nem jön létre, addig még nem vagyunk szamanák; más szóval, tudatunk még nem tapasztalta meg azt a békét, ami mentes a sóvárgás, a gyűlölet és a káprázat befolyásától. Ezért gyakorolunk - azzal a szándékkal, hogy kiűzzük szívünkből a sóvárgást, a gyűlöletet és a káprázatot. Csak ekkor érhetjük el a tisztaságot, azt, ami valóban tiszteletre méltó.

A szívedben lévő tiszteletreméltó dolgok megteremtése nem csak a tudattal, hanem a testeddel és a beszédeddel való munkát is magában foglalja. Együtt kell működniük. Mielőtt a testeddel és a beszédeddel gyakorolhatnál, a tudatoddal kell gyakorolnod. Ha azonban csak a tudattal gyakorolsz, elhanyagolva a testet és a beszédet, az sem fog működni. Ezek elválaszthatatlanok. A tudattal való gyakorlás, amíg az sima, finom és szép nem lesz, hasonló ahhoz, mintha egy faoszlopot vagy deszkát készítenél: mielőtt egy olyan oszlopot kapnál, amely sima, lakkozott és szép, előbb el kell menned és ki kell vágnod egy fát. Aztán le kell vágnod a durva részeket - a gyökereket és az ágakat -, mielőtt felhasogatnád, felfűrészelnéd és megmunkálnád. A tudattal való gyakorlás olyan, mint a fával való munka; először a durva dolgokkal kell foglalkoznod! El kell távolítani a durva részeket! Le kell faragnod a gyökereket, le kell hántanod a kérget és mindent ami csúnya, hogy megkapd azt, ami vonzó és szemet gyönyörködtető! Dolgoznotok kell a durva részeken, hogy elérjétek a simát! A dhamma-gyakorlás pont így működik. Az a célod, hogy megnyugtasd és megtisztítsd a tudatod, de ez nehéz feladat. A gyakorlást a külsővel - a testtel és a beszéddel - kell kezdened, befelé haladva, amíg el nem éred azt, ami sima, ragyogó és szép. Mindezt egy kész bútordarabhoz hasonlíthatod, mint például ezek az asztalok és székek. Most vonzóak, de valamikor csak durva fadarabok voltak, ágakkal és levelekkel, amelyeket gyalulni és megmunkálni kellett. Így jutunk el a szép bútorhoz, vagy a tökéletes és tiszta tudathoz.

Ezért a békéhez vezető helyes út az, amelyet a Buddha megmutatott, és amely a tudat nyugalmához és a szennyeződések elpusztításához vezet; a sila, a samadhi és a panna. Ez a gyakorlás ösvénye. Ez az ösvény a tisztasághoz visz, és elvezet a szamana tulajdonságainak megvalósításához és megtestesítéséhez. Ez az út vezet a sóvárgás, a gyűlölet és a káprázat teljes elhagyásához. A gyakorlás nem különbözik, akár a belsővel, akár a külsővel történik.

A tudat tanításának és érlelésének ez a módja - amely magában foglalja a kántálást, a meditációt, a Dhamma-beszédek hallgatását és a gyakorlás sok más aspektusát - arra késztet, hogy a szennyeződésekkel szembeszálljunk. Szembe kell menned a tudat hajlamaival, mert általában szeretjük könnyedén venni a dolgokat, lusták vagyunk, és kerülünk mindent, ami súrlódást okoz, vagy szenvedéssel és kellemetlenséggel jár. A tudat nem akar erőfeszítést tenni és kerüli az elköteleződést. Ezért kell készen állni arra, hogy elviseljük a nehézségeket és erőfeszítést tegyünk a gyakorlás során. Használni kell a kitartás Dhammáját, és küzdeni kell. Korábban a testetek egyszerűen a szórakozás eszköze volt, és mivel mindenféle helytelen szokásokat vettetek fel, nehéz elkezdenetek gyakorolni. Korábban nem fogtátok vissza a beszédeteket, ezért most nehéz ezen változtatni. De a fa is keménynek vagy durvának tűnik. Mielőtt asztalokat és székeket készíthetsz belőle, bizony nehézségbe ütközöl. Ez nem fontos; ez csak egyfajta tapasztalat az út során. Meg kell munkálnod a nyers fát, hogy elkészüljenek a bútordarabok!

A Buddha azt tanította, hogy a gyakorlás mindannyiunk számára ilyen. Minden tanítványa, aki befejezte a munkáját és teljesen megvilágosodott, (amikor először jöttek, hogy felszenteljék őket és vele gyakoroljanak) korábban puthujjana volt. Mindannyian közönséges, nem megvilágosodott lények voltak, mint mi, karokkal és lábakkal, szemekkel és fülekkel, sóvárgással és haraggal - ugyanúgy, mint mi. Nem volt semmilyen különleges tulajdonságuk, ami megkülönböztette volna őket tőlünk. Ilyen volt kezdetben a Buddha és ilyenek voltak a tanítványai is. Gyakoroltak és megvilágosodást hoztak ki a megvilágosulatlanságból, szépséget a csúfságból, és nagy hasznot abból, ami gyakorlatilag haszontalan volt. Ez a munka az egymást követő generációkon át egészen napjainkig folytatódott. A hétköznapi emberek - földművesek, kereskedők és üzletemberek - gyermekei azok, akik miután korábban belegabalyodtak a világ érzéki örömeibe, elindulnak, hogy felszentelést kérjenek. Azok a szerzetesek a Buddha idejében képesek voltak gyakorolni és képezni magukat, és nektek is meg kell értenetek, hogy ugyanilyen lehetőséggel rendelkeztek. Ugyanúgy az öt khandhaból álltok. Nektek is van testetek, kellemes és kellemetlen érzéseitek, emlékeitek és érzékelésetek, gondolataitok és tudatosságotok - valamint csapongó és burjánzó elmétek. Tudatában lehetsz a jónak és a rossznak. Minden ugyanolyan. Végeredményben a fizikai és mentális jelenségeknek az a kombinációja, amely mindannyiótokban, mint egyénekben jelen van, alig különbözik attól, amit azokban a szerzetesekben, akik a Buddhával gyakoroltak és megvilágosodtak. Ők mindannyian közönséges, nem megvilágosult lényekként kezdték. Néhányan gazemberek és bűnözők voltak, míg mások jó háttérrel rendelkeztek. Nem különböztek tőlünk. A Buddha arra inspirálta őket, hogy elinduljanak és gyakoroljanak a magga (a Nemes Ösvény) és a phala (beteljesülés) eléréséért, és manapság a hozzátok hasonló emberek is arra kapnak ösztönzést, hogy elkezdjék a sila, samadhi és panna gyakorlását.

Sila, samadhi és panna; a gyakorlás különböző aspektusainak nevei. Amikor a silát, samadhit és pannat gyakoroljátok, az azt jelenti, hogy önmagatokkal gyakoroltok. A helyes gyakorlás bennetek történik. Itt létezik a helyes sila, itt létezik a helyes samadhi. Miért? Mert a testetek itt van. A sila gyakorlása a test minden részét érinti. A Buddha azt tanította, hogy legyünk óvatosak minden fizikai cselekedetünkkel. A tested itt létezik! Itt van a kezed, itt van a lábad. Itt gyakoroljátok a silát. Az, hogy a cselekedeteid összhangban lesznek-e a silával és a Dhammával, attól függ, hogyan képzed a tested. A beszédeddel való gyakorlás azt jelenti, hogy tudatában vagy annak, amit mondasz. Ennek része a helytelen beszédmódok elkerülése, nevezetesen a megosztó beszéd, a durva beszéd és a felesleges vagy meggondolatlan beszéd. A helytelen testi cselekedetek közé tartozik az élőlények megölése, a lopás és a szexuálisan helytelen viselkedés.

Könnyű felsorolni a könyvekben található helytelen viselkedésformákat, de a legfontosabb dolog, amit meg kell értenünk, hogy mindezek lehetősége bennünk rejlik. A tested és a beszéded itt és most veled van. Gyakoroljátok az erkölcsi önuralmat, ami azt jelenti, hogy vigyázzatok arra, hogy elkerüljétek az ölés, a lopás és a szexuális visszaélés nem üdvös cselekedeteit! A Buddha azt tanította, hogy a legdurvább szinttől kezdve vigyázzunk a cselekedeteinkre! A világi életben talán nem voltál túl erkölcsös, és gyakran szegted meg a szabályokat. Például a múltban talán úgy öltél meg állatokat, rovarokat, hogy fejszével vagy ököllel csaptad agyon őket, és talán nem voltál túl óvatos a beszédeddel: a hamis beszéd hazugságot vagy az igazság eltúlzását jelenti; a durva beszéd azt jelenti, hogy sértegetsz, durván beszélsz másokkal - „te gazember”, „te féleszű” és így tovább; a könnyelmű beszéd céltalan fecsegést jelent, ostoba fecsegést cél és lényeg nélkül. Mi már ezeknek mind hódoltunk. Önuralom nélkül! Röviden, a sila megtartása azt jelenti, hogy vigyázzunk magunkra, vigyázzunk a tetteinkre és a beszédünkre!

Ki látja el a felügyeletet? Ki vállalja a felelősséget a tetteidért? Ha megölsz egy állatot, ki az, aki tudja? A kezed az, aki tudja, vagy valaki más? Amikor ellopod valaki más tulajdonát, ki tud a tettedről? A kezed az, aki tudja? Ez az a pont, ahol tudatosságot kell kifejlesztenetek! Mielőtt szexuális visszaélést követsz el, hol van a tudatosságod? A tested az, aki tud róla? Ki az, aki tudja, mielőtt hazudsz, káromkodsz, vagy mondasz valami ostobaságot? A szátok tudatában van annak, amit mond, vagy magukban a szavakban van az, aki tudja? Gondolkodjatok el ezen: bárki is az, aki tudja, ő az, akinek felelősséget kell vállalnia a siládért. Hívd ezt a tudatosságot, hogy vigyázzon a tetteidre és a beszédedre! Ezt a tudást, ezt a tudatosságot használjátok arra, hogy vigyázzatok a gyakorlásotokra! A sila megtartása közben a tudatnak azt a részét használod, amely a cselekedeteidet irányítja, és amely arra késztet, hogy helyeset illetve helytelent tégy. Elkapod a bitangot, és átalakítod felügyelővé vagy elöljáróvá. Megragadod a tévelygő tudatot, és szolgálatodba állítod, és felelősséget vállalsz minden cselekedetedért és beszédedért. Vizsgáljátok meg ezt, és elmélkedjetek rajta! A Buddha azt tanította, hogy vigyázzunk a tetteinkre! Ki az, aki a felügyeletet végzi? A test igazán nem tud semmit; csak áll, járkál és így tovább. A kezek ugyanígy vannak; nem tudnak semmit. Mielőtt bármit megérintenének vagy megfognának, kell, hogy legyen valaki, aki parancsot ad nekik. Amikor felvesznek és letesznek dolgokat, kell, hogy legyen valaki, aki megmondja nekik, hogy mit tegyenek. Maguk a kezek nem tudnak semmiről; kell, hogy legyen valaki, aki utasításokat ad nekik. A száj ugyanígy van - bármit mond, akár igazat, akár hazudik, akár udvariatlan vagy megosztó, kell, hogy legyen valaki, aki megmondja neki, mit mondjon.

A gyakorlás nem más mint a sati, az éberség kialakítása ebben a „tudóban”. A „tudó” a tudat azon szándéka, amely korábban arra ösztönzött, hogy élőlényeket öljünk, mások tulajdonát ellopjuk, tiltott szexet folytassunk, hazudjunk, rágalmazzunk, ostoba és könnyelmű dolgokat mondjunk, mindenféle féktelen viselkedést tanúsítsunk. A „tudó” késztetett bennünket arra, hogy beszéljünk. A tudatban létezik. Koncentráljátok a tudatotokat vagy a sati-t - az állandó emlékezést - erre az „egyre, aki tud”! Hagyd, hogy a tudó vigyázzon a gyakorlásodra!

A gyakorlásban a Buddha által meghatározott legalapvetőbb erkölcsi irányelvek a következők voltak: ölni gonoszság, a sila megsértése; a lopás a sila megsértése; a szexuális kihágás a sila megsértése; a hazugság a sila megsértése; a közönséges és könnyelmű beszéd mind a sila megsértése. Mindezt jegyezzétek meg! Ez a Buddha által lefektetett erkölcsi fegyelem kódexe, amely arra ösztönöz, hogy vigyázzatok arra a bennetek lévő valakire, aki felelős volt az erkölcsi szabályok korábbi megszegéséért! Arra, aki felelős volt azért, hogy utasított mások megölésére vagy bántására, lopásra, tiltott szexuális kapcsolatra, valótlan vagy nem üdvös dolgok kimondására, és féktelen viselkedésre – , hogy énekelve, táncolva, mulatva bolondozzatok. Az, aki parancsot adott arra, hogy mindezeknek hódoljatok, és akit most azért hívtok, hogy vigyázzon a tudatra. Használd a sati-t és a tudatosságot, hogy a tudat a jelen pillanatban emlékezzen, így őrizheted meg a mentális nyugalmat! Vedd rá a tudatot, hogy vigyázzon magára! Csináljátok jól!

Ha a tudat valóban képes vigyázni magára, akkor nem olyan nehéz a beszédet és a cselekedeteket őrizni, mivel mindezeket a tudat felügyeli. A sila megtartása - más szóval a cselekedetekre és a beszédre való odafigyelés - nem olyan nehéz. Minden pillanatban és minden testtartásban fenntartod a tudatosságot, akár állsz, sétálsz, ülsz vagy fekszel. Mielőtt bármilyen cselekvést végrehajtanál, beszélnél vagy beszélgetésbe bocsátkoznál, először a tudatosságot alapozd meg - ne először cselekedj vagy beszélj, előbb alapozd meg a tudatosságot, és csak azután cselekedj vagy beszélj! Ébernek kell lenned, emlékezőnek kell lenned, mielőtt bármit is tennél! Nem számít, hogy mit fogsz mondani, előbb ébernek kell lenned. Gyakoroljatok úgy, hogy folyamatosan nyomon tudjátok követni, mi történik a tudatban, egészen addig a pontig, ahol az éberség erőfeszítés nélkülivé válik; éberek vagytok, mielőtt cselekedtek, és mielőtt beszéltek! Így alapozhatod meg az éberséget a szívben. Azzal vigyázol magadra „aki tud”, mert minden cselekedeted innen ered.

Innen származik minden cselekedeted szándéka, és ezért nem fog működni a gyakorlás, ha megpróbálsz valaki mást bevonni a feladat elvégzésébe. A tudatnak magáról kell gondoskodnia; ha nem tudja megtenni, akkor senki sem tudja. Ezért tanította a Buddha, hogy a sila megtartása nem olyan nehéz, mert egyszerűen azt jelenti, hogy vigyázz a tudatodra! Ha az éberség megalapozott, bármikor, amikor mondasz vagy teszel valami helytelent magadra vagy másokra nézve, azonnal tudod. Tudod, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Így tartjátok meg a silát. A testeddel és a beszéddel a legalapvetőbb szinten gyakorolsz.

Beszéded és cselekedeteid őrzése által azok méltóságteljessé, szemet és fület gyönyörködtetővé válnak, miközben te magad is nyugodt és fesztelen maradsz a visszafogottság miatt. Viselkedésed, modorod, mozdulatod és beszéded gyönyörűvé válik, mert gondot fordítasz arra, hogy viselkedésedet átgondold, kiigazítsd, korrigáld. Hasonló ez a lakhelyedhez vagy a meditációs teremhez. Ha rendszeresen takarítod és gondozod a lakhelyedet, akkor mind a belső tér, mind a körülötte lévő terület kellemes látványt nyújt, nem rendetlent. Azért van így, mert valaki vigyáz rá. A cselekedeteid és a beszéded is hasonlók. Ha vigyázol rájuk akkor szépek lesznek, és ami helytelen vagy piszkos, annak a keletkezését megakadályozod.

Adikalyana, majjhekalyana, pariyosanakalyana: szép az elején, szép a közepén és szép a végén; vagy más szóval harmonikus az elején, harmonikus a közepén és harmonikus a végén. Mit jelent ez? Pontosan azt, hogy a sila, a samadhi és a panna gyakorlása gyönyörű. A gyakorlás kezdetben gyönyörű. Ha a kezdet szép, ebből következik, hogy a közép is szép lesz. Ha addig gyakorolod az éberséget és a visszafogottságot, amíg az kényelmessé és természetessé nem válik - úgy, hogy állandóan éber vagy -, akkor a tudat szilárddá és határozottá válik a sila és a visszafogottság gyakorlása során. Következetesen figyelni fogsz a gyakorlásra, és így az koncentrálttá válik. Azt a tulajdonságot, hogy valaki szilárd és rendíthetetlen a szerzetesi viselkedésben és fegyelemben, és rendíthetetlen a tudata az odafigyelés és a visszafogottság gyakorlatában, samadhinak nevezhetjük.

A gyakorlás azon aspektusát, amelyet a folyamatos önuralom jellemez, amikor következetesen vigyázol a tetteidre és a beszédedre, felelősséget vállalsz viselkedésedért, silának nevezzük. Azt a jellemzőt, ami az éberség és a visszafogottság gyakorlatában rendíthetetlenül jelen van, samadhinak nevezzük. A tudat stabilan összpontosul a sila és a visszafogottság gyakorlásában. A sila gyakorlásában való szilárd koncentráció azt jelenti, hogy az éberség és a visszafogottság gyakorlása folyamatos és következetes. Ezek a samadhi külső jellemzői, amelyeket a sila megtartásának gyakorlatában használunk. Azonban van egy belső, mélyebb oldal is. Lényeges, hogy a silát és a samadhit kezdettől fogva fejleszd és fenntartsd - ezt kell tenned mindenek előtt!

Amint a tudat elszánt a gyakorlatban, és a sila és a samadhi szilárdan megalapozott, képes leszel megvizsgálni és elmélkedni arról, hogy mi az üdvös és mi nem az - megkérdezve magadtól, hogy „Ez helyes?” „Ez helytelen?” - miközben különböző tudatállapotokat tapasztalsz. Amikor a tudat érintkezik a különböző látványokkal, hangokkal, szagokkal, ízekkel, tapintási érzetekkel vagy gondolatokkal, akkor a „tudó” felbukkan, és a tetszés és nem tetszés, a boldogság és a szenvedés fogalmait társítja a tapasztalataidhoz. Tisztán fogsz látni.

Ha éber vagy, tapasztalod a különböző jelenségeket, amelyek a tudatodba jutnak, és a reakciót, amelyek a tapasztalás során bekövetkeznek. A „tudó” automatikusan meg fogja ragadni őket, mint a szemlélődés tárgyait. Amint a tudat éber és az odafigyelés szilárdan megalapozott, tudatosítod az összes reakciót, amely akár a test, akár a beszéd, akár az elme által megjelenik. A tudat azon aspektusa, amely azonosítja és elválasztja a jót a rossztól, az üdvöset a nem üdvöstől, a helyest a helytelentől, a tudatossági meződben lévő összes tudat-objektum közül, a panna. Ez a panna a kezdeti szakaszában van, és a gyakorlás eredményeként érik. A gyakorlásnak mindezen aspektusa a tudaton belülről ered. A Buddha ezeket a sajátosságokat sila, samadhi és panna néven emlegette. Így működnek ezek a gyakorlás során.

Ahogy folytatod a gyakorlást, új ragaszkodások és újfajta illúziók jelennek meg a tudatodban. Ez azt jelenti, hogy elkezdesz ragaszkodni ahhoz, ami helyes vagy üdvös. Félni kezdesz a tudatodban lévő hibáktól vagy szennyeződésektől, attól tartva, hogy a samadhidat károsítják. Ugyanakkor elkezdesz szorgalmasan és keményen dolgozni, szereted és fenntartod a gyakorlást. Valahányszor a tudat érintkezik a tudat-tárgyakkal, félelem és feszültség kerít hatalmába. Érzékennyé válsz mások hibáira is, a legkisebb dolgokra is, amit helytelenül csinálnak. Ez azért van, mert félted a gyakorlásod. A sila, samadhi és panna gyakorlása egy szinten - kívülről - azon alapul, hogy a Buddha által lefektetett gyakorlás formájának és alapjainak megfelelően alakítottad ki a nézeteidet. Valóban, ezek a gyakorlat gyökerei, és elengedhetetlen, hogy ezek megalapozódjanak a tudatodban.

Addig folytatod ezt a gyakorlást, ameddig csak lehet, egészen addig a pontig, amíg el nem jutsz odáig, hogy állandóan ítélkezel és hibát keresel mindenkiben, akivel találkozol, bárhová is mész. Vonzalommal és ellenszenvvel reagálsz a körülötted lévő világra, tele leszel bizonytalansággal, és ragaszkodsz a gyakorlás helyes és helytelen módjára vonatkozó nézeteidhez. Olyan ez, mintha a gyakorlás megszállottjává váltál volna. De emiatt még nem kell aggódnod - ezen a ponton jobb, ha inkább többet gyakorolsz, mint keveset. Gyakorolj sokat, és szenteld magad a test, a beszéd és a tudat ápolásának! Ebből sosem elég. Azt mondják, hogy ez a sila gyakorlása egy szinten; valójában a sila, a samadhi és a panna együttese.

Ha a sila gyakorlását ebben a szakaszban a parami szempontjából kellene leírni, akkor az a dana parami, vagy a sila parami (az erkölcsi önuralom tökéletessége) lenne. Ez a gyakorlás egy szintje. Miután ennyit fejlődtél, elmélyülhetsz a gyakorlásban a dana upaparami mélyebb szintjére¹ és a sila upaparami szintjére. Ezek ugyanazokból a tulajdonságokból fakadnak, de a tudat egy finomabb szinten gyakorol. Egyszerűen csak koncentrálsz és összpontosítod az erődet, hogy a durvát finommá alakítsd.

Amint ezt az alapot megteremtetted a gyakorlásod során, a szívedben erős szégyenérzet és félelem alakul ki a helytelen cselekedetektől. Bármikor és bárhol – közéletben vagy magánéletben - ez a félelem a helytelen cselekedettől mindig ott lesz a tudatban. Félsz minden helytelen cselekedettől. Ezt a tudatminőséget a gyakorlás minden aspektusában megtapasztalod. A testtel, a beszéddel, az elmével való odafigyelés és önuralom gyakorlása, valamint a helyes és helytelen közötti következetes megkülönböztetés az, amit a tudat tárgyaként megtartasz. Koncentrálttá válsz, és azáltal, hogy szilárdan és rendíthetetlenül kötődsz a gyakorlásnak ezen módjához, a tudat valódi silává, samadhivá és pannává válik. Ezek a gyakorlásnak a hagyomány szerint leírt állapotai.

Ahogy tovább fejleszted és fenntartod a gyakorlást, ezek a jellemzők és tulajdonságok együtt tökéletesednek a tudatodban. Azonban a sila, samadhi és panna gyakorlása ezen a szinten még mindig nem elég a jhana tényezőinek létrehozásához - még túl durva. Mégis, a tudat már eléggé finom - a durva kifinomult oldalán! Egy közönséges, megvilágosulatlan ember számára, aki nem törődik a tudattal, és nem gyakorolja sokat a meditációt és az éberséget, már ennyi is egészen finom dolognak tűnik. Olyan ez, mint egy szegény embernek két-három font birtoklása sokat jelenthet, bár egy milliomosnak szinte semmit. Ez már csak így van. Néhány font is sok, ha az ember szegény és pénzszűkében van, és ugyanígy, még ha a gyakorlás korai szakaszában talán csak a durvább szennyeződéseket tudod elengedni, ez már nagyon mélynek tűnhet annak, aki még nem megvilágosodott, és még soha nem gyakorolt, vagy nem engedte el a szennyeződéseket. Ezen a szinten elégedettséget érezhetsz, hogy képes vagy a képességeid teljes mértékben kibontakoztatni. Olyasmi ez, amit a gyakorló saját tudatában kell megtapasztalnia.

Ha ez így van, az azt jelenti, hogy már az ösvényen vagy, azaz gyakorolod a silát, a samadhit és a pannat. Ezeket együtt kell gyakorolni; mert ha valamelyik hiányzik, a gyakorlás nem fejlődik megfelelően. Minél inkább javul a sila, annál szilárdabbá válik a tudat. Minél szilárdabb a tudat, annál erőssebbé válik a panna, és így tovább, a gyakorlás minden egyes része támogatja és erősíti a többit. Végül, mivel a gyakorlat három aspektusa szorosan kapcsolódik egymáshoz, ezek a kifejezések szinonimákká válnak. Amikor folyamatosan így gyakorolsz, anélkül, hogy lazítanál az erőfeszítéseden, ez a samma patipada (helyes gyakorlás).

Ha így gyakorolsz, az azt jelenti, hogy a gyakorlás helyes útjára léptél. Az ösvény legelső szakaszán - a legdurvább szinten - haladsz, és ezt elég nehéz fenntartani. Ahogy elmélyíted és finomítod a gyakorlást, a sila, a samadhi és a panna ugyanabból a nyersanyagból válnak egyre finomabbá. Úgy van ez, mint a kókuszpálmánál. A kókuszpálma felszívja a vizet a földből, és a törzsén keresztül a koronába továbbítja. Mire a víz eléri a kókuszdiót, már tiszta és édes, pedig közönséges talajvízből származik. A kókuszpálma lényegében a durva föld- és víz elemekből táplálkozik, amelyeket felszív és megtisztít, és ezek sokkal édesebbé és tisztábbá válnak, mint korábban voltak. Ugyanígy a sila, a samadhi és a panna - más szóval a magga - gyakorlása is durván kezdődik, de a tudat a meditáción és elmélkedésen keresztüli edzésének és tökéletesítésének eredményeként egyre finomabbá válik.

Ahogy a tudat fokozatosan finomul, az éberség gyakorlása egyre koncentráltabbá válik, egyre szűkebb területre összpontosul. A gyakorlás egyre könnyebbé válik, ahogy a tudat egyre inkább befelé fordul, hogy önmagára összpontosítson. Már nem követünk el nagy hibákat, és nem tévedünk hatalmasat. Amikor a tudatban egy adott dolog felmerül, kétségek merülnek fel - például, hogy helyes vagy helytelen-e egy bizonyos módon cselekedni vagy beszélni. Egyszerűen csak állítsd meg a mentális burjánzást, és a gyakorlásban való fokozódó erőfeszítéssel egyre mélyebbre és mélyebbre fordítsd befelé a figyelmedet! A samadhi gyakorlása fokozatosan szilárdabbá és koncentráltabbá válik. A panna gyakorlata ezután megerősödik, így egyre tisztábban és egyre egyszerűbben látod a dolgokat.

A végeredmény az, hogy tisztán látod a tudatot és annak jelenségeit, anélkül, hogy különbséget kellene tenned az elme, a test vagy a beszéd között. Többé már semmit sem kell szétválasztanod - akár az elméről és a testről, akár a tudatról és annak tartalmáról beszélsz. Látod, hogy a tudat az, ami parancsokat ad a testnek. A testnek a tudattól kell függenie, mielőtt működni tudna. Maga a tudat azonban állandóan ki van téve annak, hogy különböző tárgyak érintkezzenek vele, és kondicionálják, még mielőtt bármilyen hatást gyakorolhatna a testre. Ahogy továbbra is befelé fordítod a figyelmedet és a Dhammán elmélkedsz, a bölcsesség képessége fokozatosan érik, végül megmaradsz a tudat és jelenségei szemlélésében - ami azt jelenti, hogy elkezded a testet, a rupadhammát (anyagi), arupadhammának (anyagtalannak) tapasztalni. A belátásod révén már nem tapogatózol, nem vagy bizonytalan a test és működése megértésében. A tudat a test fizikai jellemzőit arupadhammaként – forma nélküli objektumokként - tapasztalja, amelyek érintkeznek a tudattal. Végső soron csak a tudatot és a tudati jelenségeket szemlélitek - azokat az objektumokat, amelyek a tudatosságotok látókörébe kerülnek.

Ha megvizsgáljuk a tudat valódi természetét, megfigyelhetjük, hogy természetes állapotában nem nyomasztják aggodalmak vagy problémák. Olyan, mint egy vászondarab vagy egy zászló, amelyet egy rúd végére kötöttek. Amíg önmagában és háborítatlanul van, addig semmi sem történik vele. Egy levél a fán - egy másik példa - általában nyugodt és rezzenéstelen marad. Ha mozog vagy lobog, annak a szélnek, egy külső erőnek kell hatnia rá. Normális esetben a levelekkel nem sok minden történik; mozdulatlanok maradnak. Nem akarnak kapcsolatba kerülni semmivel és senkivel. Ha mozogni kezdenek, annak valami külső hatás, például a szél az oka, ami ide-oda rángatja őket. Természetes állapotában a tudat is ilyen; nem létezik benne szeretet vagy gyűlölet, és nem is hibáztat másokat. Független, tiszta állapotban leledzik, amely ragyogó és makulátlan. Tiszta állapotában a tudat békés, boldogság és szenvedés nélküli; valójában egyáltalán nem tapasztal semmilyen vedanat (érzést). Ez a tudat eredeti állapota.

A gyakorlás célja tehát a belső keresés, a kutatás és a vizsgálódás, amíg el nem éred az eredeti tudatot. Az eredeti tudatot tiszta tudatnak is nevezik. A tiszta tudat a ragaszkodás nélküli tudat. Nem befolyásolják tudatállapotok. Más szóval, nem hajszolja a különböző kellemes és kellemetlen állapotokat. A tudat a folyamatos tudatosság és éberség állapotában van – teljes mértékben odafigyel mindenre, amit tapasztal.

Amikor a tudat ilyen, semmilyen kellemes vagy kellemetlen állapot nem lesz képes megzavarni. A tudat nem „válik” valamivé. Más szóval, semmi sem tudja megingatni. Miért? Mert tudatosság van benne. A tudat tisztának látja önmagát. Kifejlesztette saját függetlenségét; elérte eredeti állapotát. Hogyan tudja ezt az eredeti állapotot létrehozni? Az éberség képessége által bölcsen elmélkedve látja, hogy minden dolog csupán az alkotóelemek hatásából eredő állapot, anélkül, hogy bármilyen „én” irányítaná.

Így van ez a tapasztalt boldogsággal és szenvedéssel is. Amikor ezek a mentális állapotok megjelennek, ezek csak „boldogság” és „szenvedés”. A boldogságnak nincs tulajdonosa. A tudat nem tulajdonosa a szenvedésnek - a mentális állapotok nem a tudathoz tartoznak. Vizsgáljátok meg magatok! A valóságban ezek nem a tudat ügyei, ezek függetlenek és elkülönülnek. A boldogság csak a boldogság állapota; a szenvedés csak a szenvedés állapota. Te csupán ezeknek az ismerője vagy. A múltban, mivel a sóvárgás, a gyűlölet és a káprázat gyökerei már léteztek a tudatodban, valahányszor megpillantottad a legkisebb kellemes vagy kellemetlen tudat-tárgyat, a tudat azonnal ugrott - megragadtad azt, és boldogságot, vagy szenvedést kellett tapasztalnod. Folyamatosan a boldogság és a szenvedés állapotában vergődtél. Így van ez mindaddig, amíg a tudat nem ismeri önmagát - amíg nem tiszta és megvilágosodott. A tudat még nem szabad. Bármilyen tudat-tárgy befolyásolja, amit tapasztal. Más szóval, nincs menedéke, képtelen igazán csak önmagától függeni. Kellemes mentális benyomást kap, és jó hangulatba kerül. A tudat megfeledkezik önmagáról.

Ezzel szemben az eredeti tudat túl van a jó és rossz dolgokon. Ez a tudat eredeti természete. Ha egy kellemes tudat-tárgy megtapasztalása miatt boldognak érzed magad, az illúzió. Ha boldogtalannak érzed magad egy kellemetlen tudat-tárgy tapasztalata által, az is illúzió. A kellemetlen elme-tárgyak szenvedést okoznak, a kellemesek pedig boldoggá tesznek - ez a világ. A tudat-tárgyak a világgal együtt jönnek, ezek maguk a világ. Boldogság és szenvedés, jó és rossz, és minden, ami a mulandóságnak és a bizonytalanságnak van kitéve, ezekből születik. Amikor elszakadsz az eredeti tudattól, minden bizonytalanná válik - csak véget nem érő születés és halál, bizonytalanság és félelem, szenvedés és megpróbáltatás van, anélkül, hogy ezt meg tudnád állítani vagy megszüntetni. Ez a vatta.

Bölcs elmélkedés során láthatod, hogy megrögzött szokásoknak és kondicionáltságnak vagy kitéve. Maga a tudat igazából szabad, de neked szenvedned kell a kötődéseid miatt. Nézzük például a dicséretet és a kritikát. Tegyük fel, hogy mások azt mondják rólad, hogy ostoba vagy; miért okoz ez neked szenvedést? Azért, mert úgy érzed, hogy megtámadtak. Ezt az információdarabkát „felkapod”, és ezzel töltöd meg a tudatod. A 'felkapás', az ismeretek felhalmozása és befogadása éberség nélkül olyan élményt eredményez, mintha kést döfnél saját magadba. Ez az upádána. Ha már egyszer megszúrtak, akkor jön a bhava. A bhava a jati (születés) oka. Ha megtanítod magad arra, hogy ne vegyél tudomást mások által mondott dolgokról, és ne tulajdoníts jelentőséget nekik, csupán úgy kezeld őket, mint a füledet elérő hangokat, akkor nem lesz erős reakció és nem kell szenvedned, mivel semmi sem keletkezik a tudatodban. Olyan lenne ez, mintha egy kambodzsai szidalmazását hallgatnád - hallanád beszédének hangját, de az csak hang lenne, mert nem értenéd a szavak jelentését. Nem lennél tudatában annak, hogy megdorgálnak. A tudat nem kapná meg ezt az információt, csupán a hangot hallaná, és nyugodt maradna. Ha valaki olyan nyelven kritizálna téged, amit nem értesz, csak a hangját hallanád, és nyugodt maradnál. Nem engednéd be magadba a szavak jelentését, és nem bántódnál meg miattuk. Ha már gyakoroltál a tudattal, könnyebbé válik a tudat pillanatról pillanatra való keletkezésének és elmúlásának tapasztalata. Ahogy így elmélkedsz, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva befelé, a tudat egyre finomabb lesz, és túllép a durvább szennyeződéseken.

A samadhi azt jelenti, hogy a tudat összeszedett, és minél többet gyakorolsz, annál stabilabbá válik. Minél koncentráltabb a tudat, annál határozottabbá válik a gyakorlásod. Minél többet szemlélődik, annál magabiztosabbá válik. A tudat igazán szilárddá válik - annyira, hogy már semmi sem tudja megingatni. Teljesen biztos vagy abban, hogy egyetlen tudat-tárgy sem rázza meg. A tudat-tárgyak csupán tudat-tárgyak; a tudat az tudat. A tudat azért tapasztal jó és rossz mentális állapotokat, boldogságot és szenvedést, mert a tudat-tárgyak megtévesztik. Ha nem tévesztik meg a tudattartalmak, akkor nincs szenvedés. A tisztán látó tudat megingathatatlan. Ez a jelenség a tudatosság állapota, ahol minden dolgot és jelenséget teljes egészében dahtu keletkezésnek és elmúlásnak tekint - csak ennyi és nem több. Lehetséges, hogy az ember átéli ezt a tapasztalatot, és mégsem képes teljesen elengedni. Akár el tudod engedni, akár nem, ne hagyd, hogy ez megzavarjon! Legalább a tudatosságnak vagy a szilárd elhatározásnak ezt a szintjét kell kifejlesztened és fenn kell tartanod a tudatban! Folyamatosan nyomást kell gyakorolnod és elszánt erőfeszítéssel el kell pusztítanod a szennyeződéseket, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva a gyakorlásba!

Miután a Dhammát így felismertük, a tudat a gyakorlás egy kevésbé intenzív szintjére vonul vissza, amelyet a Buddha és a későbbi buddhista szentírások gotrabhu citta néven írnak le. A gotrabhu citta arra a tudatra utal, amely megtapasztalta, hogy túllépett az átlagember tudatának határán. Ez a puthujjana (átlagos megvilágosulatlan egyén) tudata, amely betör az ariyan (nemes) birodalmába - azonban ez a jelenség még mindig a hozzánk hasonló átlagos, megvilágosulatlan egyén tudatában zajlik. A gotrabhu puggala olyan valaki, aki, miután addig haladt a gyakorlásában, amíg a Nibbana pillanatnyi megtapasztalásáig el nem jutott, visszalép, és egy másik szinten folytatja a gyakorlást, mert még nem vágott el gyökerestől minden szennyeződést. Olyan ez, mint amikor valaki éppen egy patakon lép át, egyik lába az innenső parton, a másik a túlsón. Biztosan tudja, hogy a pataknak két partja van, de képtelen átkelni a patakon, ezért visszahőköl. Az a felismerés, hogy a pataknak két partja létezik, hasonló a gotrabhu puggala vagy a gotrabhu citta megértéséhez. Ez azt jelenti, hogy ismered az utat, hogyan juss túl a szennyeződéseken, de még képtelen vagy arra, hogy átlépj, és ezért meghátrálsz. Ha egyszer megtapasztaltad, hogy ez az állapot létezik, akkor ez a tapasztalat veled marad, ahogy folytatod a meditáció gyakorlását és fejleszted a paramidat. Biztos vagy mind a célban, mind az eléréséhez vezető egyenes útban.

Egyszerűen szólva, ez az állapot, ami létrejött, maga a tudat. Ha a dolgok igazsága szerint szemlélődsz, láthatod, hogy csak egyetlen út létezik, és kötelességed követni azt. Ez azt jelenti, hogy kezdettől fogva tudod, hogy a boldogság és a szenvedés mentális állapota nem az az ösvény, amit követned kell. Ez olyasvalami, amire magadnak kell rájönnöd - ez a dolgok természetének igazsága. Ha a boldogsághoz ragaszkodsz, letérsz az ösvényről, mert a boldogsághoz való ragaszkodás szenvedést okoz. Ha a szomorúsághoz ragaszkodsz, az is a szenvedés kialakulásának oka lehet. Ti értitek ezt - ti már tudatosan, helyes szemlélettel éltek, de ugyanakkor még nem tudjátok teljesen elengedni a ragaszkodásotokat.

Mi a helyes módja a gyakorlásnak? A középső ösvényen kell járnod, ami azt jelenti, hogy a boldogság és a szenvedés különböző mentális állapotait nyomon kell követned, ugyanakkor távol kell tartanod magadtól mindkét aspektust. Ez a helyes gyakorlás útja; fenntartod az éberséget és a tudatosságot, akkor is, ha még nem megy az elengedés. Ez a helyes út, mert valahányszor a tudat a boldogság és a szenvedés érzéséhez ragaszkodik, a ragaszkodás tudatossága mindig ott van. Ez azt jelenti, hogy amikor a tudat a boldogság állapotához kötődik, nem magasztalod vagy értékeled azt, és ugyanígy amikor a szenvedéshez kötődik, nem kritizálod! Így tényszerűen megfigyelheted a tudatot olyannak, amilyen. A boldogság nem helyes, a szenvedés nem helyes. Megérted, hogy egyik sem a helyes út. Tudsz róluk, de mégsem vagy képes teljesen lemondani róluk. Képtelen vagy elengedni őket, de tudatában tudsz lenni nekik. A tudatosság birtokában nem tulajdonítasz indokolatlan értéket a boldogságnak vagy a szenvedésnek. Nem tulajdonítasz jelentőséget a tudat által választható két irány egyikének sem, és ebben nem is kételkedsz. Tudod, hogy egyik út követése sem a gyakorlás helyes útja, ezért mindenkor a tudat tárgyaként a nyugalomnak ezt a középső útját választod. Amikor addig a pontig gyakorolsz, ahol a tudat túllép a boldogságon és a szenvedésen, szükségszerűen felmerül az egykedvűség mint követendő út, és fokozatosan, lépésenként ezen kell haladnod. A tudat tudja, hogy milyen úton kell menni, hogy túllépjen a szennyeződéseken, de mivel még nem állsz készen arra, hogy végleg megsemmisítsd azokat, a tudat visszavonul, és folytatja a gyakorlást.

Amikor boldogság keletkezik és a tudat ragaszkodik hozzá, akkor ezen a boldogságon kell szemlélődni, és amikor a szenvedéshez ragaszkodik, akkor azon. Végül a tudat eléri azt a szintet, amikor már teljesen tudatában van mind a boldogságnak, mind a szenvedésnek. Ekkor lesz képes elengedni a boldogságot és a szenvedést, az örömöt és a szomorúságot, és elengedni mindazt, ami a világ, és így válik lokaviduvá. Amint a tudat - „a tudó” - képes elengedni, akkor megnyugszik. Miért? Mert gyakoroltál és haladtál az úton. Tudod, hogy mit kell tenned ahhoz, hogy elérd az ösvény végét, de mégsem vagy képes elérni azt. Amikor a tudat akár a boldogsághoz, akár a szenvedéshez ragaszkodik, nem hagyod magad megtéveszteni, és arra törekszel, hogy a ragaszkodást eloszlasd és gyökerestől kitépd.

Ez a yogavacara szintjén való gyakorlás - aki a gyakorlás ösvényén utazik – arra törekszik, hogy átvágja a szennyeződéseket, de még nem érte el a célt. Ezekre a körülményekre és arra összpontosítasz, ahogyan ez pillanatról pillanatra a tudatban megtörténik. Nem szükséges elemezned a tudatod állapotát, nem kell semmi különlegeset tenni! Amikor ragaszkodás van akár a boldogsághoz, akár a szenvedéshez, akkor tisztán és biztosan meg kell érteni, hogy bármelyik állapothoz való ragaszkodás illúzió csupán. Ez a világhoz való ragaszkodás. Ez a világban való elakadás. Mind a boldogság, mind a szenvedés a világhoz való ragaszkodást jelenti. Ilyen a világhoz való ragaszkodás. Mi az, ami a világot megteremti vagy létrehozza? A világot a nem-tudás teremti meg és hozza létre. Azért van, mert nem vagyunk éberek, mert a tudat fontosságot tulajdonít a dolgoknak, egész idő alatt sankharat (képződményeket) formál meg és hoz létre.

Ekkor válik igazán érdekessé a gyakorlás. Bárhol is van ragaszkodás a tudatban, folyamatosan támadjuk, anélkül, hogy felhagynánk vele. Ha a boldogsághoz való ragaszkodás van, akkor folyamatosan támadod, nem hagyva, hogy a tudatot elragadja a hangulat. Ha a tudat a szenvedéshez ragaszkodik, akkor megragadjuk, és azonnal elmélkedünk rajta. A munka befejezésének közelében vagy; a tudat nem hagy egyetlen jelenséget sem elszállni anélkül, hogy ne szemlélődne rajta. Semmi sem tud ellenállni a tudatosságod és bölcsességed erejének. Még ha a tudat egy nem üdvös mentális állapotba kerül is, te tudod, hogy az nem üdvös, és a tudat nem veszti el az éberségét. Olyan ez, mintha tövisekre lépnél; természetesen nem törekszel arra, hogy tövisekre lépj, igyekszel elkerülni őket, de néha mégis rálépsz egyre. Amikor rálépsz egyre, jól érzed magad emiatt? Ellenszenvet érzünk, amikor tövisre lépünk. Ha egyszer megismered a gyakorlás útját, az azt jelenti, hogy megismered azt, ami a világ, ami a szenvedés, és ami a születés és halál végtelen körforgásához köt minket. Még ha ezt tudod is, képtelen vagy megállni, hogy ne lépj rá ezekre a tövisekre. A tudat követi a boldogság és a szomorúság különböző állapotait, de nem merül el bennük teljesen. Folyamatos erőfeszítést tartasz fenn, hogy elpusztítsd a tudatban lévő minden ragaszkodást - hogy megtisztítsd a tudatot mindattól, ami a világ.

A jelen pillanatban kell gyakorolni! Meditáljatok ott, építsétek fel a paramitokat! Ez a gyakorlás szíve, az erőfeszítésed szíve. Belső párbeszédet folytatsz, megvitatod és reflektálsz a Dhammára önmagadban. Ez olyasmi, ami a tudatban zajlik. Ahogy a világi ragaszkodás ki van gyomlálva, az éberség és a bölcsesség fáradhatatlanul befelé hatol, és a „tudó” nyugalommal, éberséggel és tisztánlátással tartja fenn a tudatosságot, anélkül, hogy bárkibe vagy bármibe belebonyolódna vagy rabjává válna. A dolgokba nem belebonyolódni azt jelenti, hogy ragaszkodás nélkül „tudunk”, miközben félretesszük a dolgokat és elengedjük őket. Még tapasztalod a boldogságot és a szenvedést; még tapasztalod a tudat jelenségeit és a mentális állapotokat, de már nem ragaszkodsz hozzájuk.

Úgy látod a dolgokat ahogy vannak, úgy ismered a tudatot, ahogy van, és úgy ismered a tudat tárgyait, ahogy azok vannak. Tudod, hogy a tudat különbözik a tárgyaitól. A tudat az tudat, a tudat-tárgyak azok tudat-tárgyak. Ha egyszer megismered ezt a két entitást olyannak, amilyen, és amikor érintkeznek, megfigyeled őket. Amikor a tudat tapasztalja a tárgyat, az éberség jelen lesz. Tanítónk, a Buddha, a yogavacara gyakorlatát folytonos körforgásként írta le, ami képes fenntartani ezt a tudatosságot, akár jár, akár áll, akár ül, akár fekszik a gyakorló. Ez a samma patipada (helyes gyakorlás). Nem feledkezel meg magadról, és nem válsz figyelmetlenné.

Nem csak a gyakorlás durvább részeit figyeled meg, hanem a tudatot magát is figyeled belülről, egy finom szinten. Ami kívül van, félreteszed. Innentől kezdve csak a testet és a tudatot figyeled, csak megfigyeled a tudatot és annak tárgyait, ahogyan keletkeznek és elmúlnak, és megérted azokat. Az elmúlásra újabb keletkezés következik - születés és halál, halál és születés; a megszűnést követi a keletkezés, a keletkezés után jön a megszűnés. Igazából csak a megszűnés aktusát figyeled. A khayavayam azt jelenti, hogy elfajulás és pusztulás. A degeneráció és a megszűnés a tudat és objektumainak természetes útja - ez a khayavayam. Amint a tudat gyakorol és tapasztalja ezt, nem kell semmi mást követnie vagy keresnie - a tudat „tudja” a dolgokat. A megismerés csak megismerés. A tudat és a tárgyai olyanok, amilyenek. A dolgok így vannak. A tudat nem burjánzik, és nem hoz létre semmit sem ezen kívül.

Ne legyen zavaros vagy homályos a gyakorlás! Ne ragadj bele a kételyekbe! Ez ugyanúgy vonatkozik a sila gyakorlására is. Ahogy korábban említettem, meg kell nézni és el kell gondolkodni azon, hogy valami helyes vagy helytelen! Miután elmélkedtél rajta, hagyd ott! Ne legyenek kétségeid! A samadhi gyakorlására is igaz ez. Gyakorolj tovább, lépésről lépésre csendesítsd le a tudatot! Ha elkezdesz gondolkodni, nem számít; ha nem gondolkodsz, az sem számít. A lényeg a tudat megértése.

Vannak, akik békéssé akarják tenni az elmét, de nem tudják, mi is az igazi béke. Nem ismerik a nyugodt tudatot. A nyugalomnak két fajtája van - az egyik a samadhi által létrejövő, a másik a panna által létrejövő béke. A tudat, ami a samadhi révén békés, még megtévesztett. Az a béke, amely csak a samadhi gyakorlásán keresztül jön, attól függ, hogy a tudat el van-e szeparálva a tudat-tárgyaktól. Amikor nem tapasztalsz semmilyen tárgyat, akkor nyugalom van, és következésképpen az ember ragaszkodik a boldogsághoz, ami ezzel a nyugalommal jár.

Amikor azonban az érzékeken keresztül megtörténik az érintkezés, a tudat azonnal behódol. Fél a tudat-tárgyaktól. Tart a boldogságtól és a szenvedéstől, a dicsérettől és a kritikától; fél a formáktól, hangoktól, illatoktól és ízektől. Aki csupán a samadhi révén békés, az mindentől tart, és nem akar senkivel vagy semmivel sem érintkezni a külvilágból. Az így samadhi-t gyakorló ember csak elszigeteltségben akar maradni valahol egy barlangban, ahol megtapasztalhatja a samadhi boldogságát anélkül, hogy ki kellene jönnie a fényre. Bárhol is akadnak egy békés helyre, futnak és elrejtőznek oda. Ez a fajta samadhi sok szenvedéssel jár - nehezen jönnek ki belőle, és nehezen jönnek ki más emberekkel. Nem akarnak formákat látni, hangokat hallani. Egyáltalán nem akarnak tapasztalni semmit! Valami különlegesen megóvott csendes helyen kell élniük, ahol nem jár senki és nem zavarja őket beszéddel. Tökéletesen békés környezetre van szükségük.

Ez a fajta békesség nem tudja bevégezni a munkát. Ha elérted a szükséges nyugalom szintjét, akkor vonulj vissza! A Buddha nem azt tanította, hogy a samadhit illúziók közepette gyakoroljuk. Ha így gyakorolsz, akkor hagyd abba! Ha a tudat elérte a nyugalmat, akkor használd ezt a szemlélődés alapjául! Szemléld magát az összeszedettség nyugalmát, és használd arra, hogy a tudatot összekapcsold a különböző tudat-tárgyakkal, amelyeket tapasztal, és elmélkedj azokról! Használd a samadhi nyugalmát a látványok, szagok, ízek, tapintási érzetek és gondolatok szemlélésére! Használd ezt a nyugalmat a test különböző részeinek szemlélésére, mint például a haj, a szőr, a körmök, a fogak, a bőr és így tovább! Vizsgáld a három jellemzőt: aniccam (mulandóság), dukkham (szenvedés) és anatta (nem-én)! Szemlélődj az egész világon! Amikor már eleget elmélkedtél, készen állsz arra, hogy újra helyreállítsd a samadhi nyugalmát. Ülőmeditációval elérheted ezt, majd a nyugalom visszaállítása után folytasd a szemlélődést! Használd a nyugalom állapotát a tudat edzésére és megtisztítására! Tedd próbára a tudatot! Ahogy tudásra teszel szert, használd a szennyeződések elleni küzdelemre, a tudat edzésére! Ha egyszerűen csak belépsz a samadhi-ba és ott maradsz, nem lesz semmilyen belátásod - egyszerűen csak megnyugtatod a tudatot, ez minden. Ha azonban a nyugodt tudatot arra használod, hogy a külső tapasztalataid segítségével szemlélődj, ez a nyugalom fokozatosan egyre mélyebbre és mélyebbre hatol befelé, amíg a tudat meg nem tapasztalja a legmélyebb nyugalmat.

A panna által létrejövő béke különleges, mert amikor a tudat kilép a nyugalom állapotából, a panna jelenléte miatt nem tart a formáktól, hangoktól, szagoktól, ízektől, tapintási érzetektől és gondolatoktól. Ez azt jelenti, hogy amint az érzékszervi érintkezés megtörténik, a tudat azonnal tudatában van a tárgyának. Amint érzéki érintkezés van, azonnal félreteszed, az éberség elég erős ahhoz, hogy azonnal elengedd. Ez az a nyugalom, ami a panna által jön el.

Amikor így gyakorolsz a tudattal, jóval finomabbá válik, mint amikor csak a samadhi-t fejleszted. Az elme bátor lesz, és többé nem próbál elmenekülni. Így válsz félelem nélkülivé. A múltban féltél bármit is tapasztalni, de most már ismered a tudat-objektumokat olyannak, amilyenek, és többé nem tartasz tőlük. Ismered saját tudatod erejét, és nem rettegsz semmitől. Amikor meglátsz egy formát, szemlélődsz rajta. Amikor hallasz egy hangot, szemlélődsz. Jártassá válsz a tudat-tárgyak szemlélésében. A gyakorlás során bátorságod megerősödik, és a körülményektől függetlenül kitart. Legyen szó látványról, hangokról vagy szagokról, látod, és elengeded őket, amint megjelennek. Bármiről is legyen szó, mindet el tudod engedni. Tisztán látod a boldogságot, és elengeded. Tisztán látod a szenvedést, és elengeded. Bárhol is látod meg őket, ott helyben elengeded. Ez a helyes út! Engedjétek el őket, és dobjátok félre őket ott helyben! Egyetlen tudat-tárgy sem lesz képes megőrizni a hatalmát. Ott hagyjátok őket, és biztonságban időztök a tudatban. Ahogy megtapasztaljátok őket, már dobjátok is félre! Ahogy tapasztalsz, megfigyelsz. Miután megfigyelted, elengeded. Az összes tudat-tárgy elveszíti értékét, és többé nem tud befolyásolni. Ez a vipassana ereje. Amikor ezek a tulajdonságok a gyakorló elméjében megjelennek, helyénvaló a gyakorlás nevét vipassana-ra változtatni: tiszta tudás a valósággal összhangban. Erről szól az egész - a dolgok igazságával összhangban lévő tudás. Ez a legmagasabb szintű nyugalom, a vipassana békéje. A nyugalom kifejlesztése pusztán a samadhi által nagyon, nagyon nehéz; az ember állandóan megdermed.

Tehát, amikor a tudat a legnyugodtabb, mit kell tenned? Edzeni kell! Gyakorolj vele! Használd elmélkedésre. Ne félj a dolgoktól! Ne ragaszkodj hozzájuk! A samadhi kifejlesztése, hogy csak ülsz és ragaszkodsz a boldog mentális állapotokhoz, nem ez a gyakorlás igazi célja. Vissza kell húzódnod! A Buddha azt mondta, hogy meg kell vívnod ezt a háborút, nem pedig csak elbújni egy árokban, hogy megpróbáld elkerülni az ellenség nyilait! Amikor eljön a harc ideje, fegyverrel kell előjönnöd! Végül ki kell jönnöd abból az árokból! Nem szunyókálhatsz ott, amikor eljön a harc ideje! Így megy a gyakorlás. Nem engedheted meg a tudatnak, hogy csak úgy elbújjon meghúzódva az árnyékban.

A sila és a samadhi képezik a gyakorlás alapját, és elengedhetetlen, hogy ezeket minden más előtt fejlesszük. A szerzetesi szabályokkal és a gyakorlás ránk hagyományozott módszereivel kell képezned magad és vizsgálódnod!

Akárhogy is, a gyakorlásról nagyjából, vázlatosan beszéltem. Nektek, mint gyakorlóknak el kell kerülni, hogy kétségekbe essetek! Ne kételkedjetek a gyakorlás módjában! Amikor boldogság van, figyeljétek a boldogságot! Amikor szenvedés van, figyeljétek a szenvedést! Miután megalapoztátok a tudatosságot, tegyetek erőfeszítéseket, hogy mindkettőt megsemmisítsétek! Engedjétek el őket! Dobjátok félre őket! Ismerd meg a tudat tárgyát, és folyamatosan engedd el! Nem számít, hogy ülő vagy sétáló meditációt végzel. Ha folyton gondolkodsz, az sem számít. Csak az a fontos, hogy a tudat tudatosságát minden pillanatban fenntartsuk! Ha beüt a mentális burjánzás, akkor gyűjtsd össze az egészet, és szemléld úgy, hogy az egy egész, vágd el rögtön az elején, mondván: „mindezek a gondolataim, ötleteim és képzelgéseim csak egyszerű gondolatburjánzás, és semmi több. Mind anicca, dukkha és anatta. Egyik sem biztos.” Dobd el most azonnal!

 

18