Néha, amikor egy gyümölcsfa virágzik, a szellő megrázza és a földre szórja a virágokat. Néhány virág nem esik le és kis zöld gyümölccsé fejlődik. Fúj a szél, és néhány zöld gyümölcs lehullik! Vannak amelyek tovább érnek,féléretten, és van, amelyik teljesen éretten hullik le.
Pont így van ez az emberekkel is. Mint a virágok és a gyümölcsök a szélben, ők is az élet különböző szakaszaiban hullanak le. Vannak, akik már az anyaméhben meghalnak, mások a születés utáni néhány napon belül. Vannak akik pár évig élnek, majd meghalnak, és soha nem érik el a felnőtt kort. Férfiak és nők fiatalon halnak meg. Megint mások érett öregkort érnek meg, mielőtt meghalnak.
Amikor az emberekről elmélkedünk, gondoljunk a szélben lévő gyümölcsök természetére: mindkettő nagyon bizonytalan.
A dolgoknak ez a bizonytalan természete a szerzeteseknél is megfigyelhető. Vannak, akik azzal a szándékkal jönnek a kolostorba, hogy felszentelődjenek, de meggondolják magukat és távoznak, egyesek már borotvált fejjel. Mások már novíciusok, aztán döntenek úgy, hogy elmennek. Vannak, akik tovább maradnak, majd kilépnek a rendből. Mint a gyümölcs a szélben - minden nagyon bizonytalan!
A tudatunk is hasonló. Egy mentális benyomás keletkezik, húzza és rángatja a tudatot, majd a tudat lehullik - akárcsak a gyümölcs.
Buddha megértette a dolgok bizonytalan természetét. Megfigyelte a gyümölcsök jelenségét a szélben, és elgondolkodott a szerzeteseken és a novíciusokon, akik a tanítványai voltak. Rájött, hogy ők is pontosan ilyen természetűek - bizonytalanok! Hogyan is lehetne ez másképp? Minden dolognak éppen ez a természete.
Így annak, aki tudatosan gyakorol, nincs szüksége arra, hogy valaki tanácsot adjon neki és tanítsa arra, hogyan lásson és értse meg a dolgokat. Erre jó példa a Buddha esete, aki egy korábbi életében Mahājanaka király volt. Nem kellett neki sokat tanulnia. Csak annyit kellett tennie, hogy megfigyelt egy mangófát.
Egy nap, amikor miniszteri kíséretével egy ligetet keresett fel, elefántja hátáról megpillantott néhány érett gyümölcsökkel teli mangófát. Mivel ekkor nem tudott megállni, elhatározta, hogy később visszatér, és eszik néhány gyümölcsöt. Nem sejtette azonban, hogy a mögötte érkező miniszterei mohón leszedik majd az összes mangót, botokkal verik le őket, püfölik és törik az ágakat, tépik és szórják szét a leveleket.
Este visszatért a mangó-ültetvényre, és a király, aki már képzeletben a mangók finom ízét érezte, megdöbbenve fedezte fel, hogy minden gyümölcsöt leszedtek, óriási pusztítást végezve. Az ágak és a levelek is teljesen összetörtek és szanaszét hevertek.
A király, aki csalódott és feldúlt volt, észrevett egy mangófát a közelben, amelynek levelei és ágai épek voltak. Elgondolkodott, vajon miért élte túl az iszonyatos dúlást. Aztán rájött, hogy azért mert ennek a fának nem volt gyümölcse. Ha egy fának nincs gyümölcse, senki sem esik neki, így a levelei és ágai sem sérülnek meg. Ez a tanulság egész úton a palotáig foglalkoztatta: „Küzdelmes, fárasztó és nehéz dolog királynak lenni. Állandó törődést kíván minden alattvaló iránt. Mi van, ha megpróbálják megtámadni, kifosztani és elfoglalni a királyságot?” Nem tudott nyugodtan pihenni; éjszaka rémálmok gyötörték.
Gondolatban újra látta a gyümölcs nélküli mangófát, annak sértetlen leveleit és ágait. „Ha mi is hasonlóvá válnánk ehhez a mangófához”, gondolta, „a mi „leveleink és ágaink is sértetlenek lennének”.
A szobájában ült és elmélkedett. Végül úgy döntött, hogy szerzetesnek áll, mivel a mangófa eme leckéje inspirálta. Ahhoz az ép mangófához hasonlította magát, és arra a következtetésre jutott, hogy ha az ember nem keveredik bele a világ dolgaiba, akkor valóban független, gondoktól és nehézségektől mentes lesz. A tudata nyugodt lenne. Ezt átgondolva az otthontalanságba távozott.
Ettől kezdve bárhová ment, ha megkérdezték tőle ki a tanítója, azt válaszolta: „egy mangófa”. Nem kellett más tanítást kapnia. Egy mangófa volt az oka annak, hogy felébredt az opanayiko dhamma, a célhoz vezető tanítás felé. Így megvilágosodva vált szerzetessé, akinek kevés gondja van, aki megelégszik a kevéssel, és aki kedvét leli a magányban. Királyi rangját feladva, tudata végül békére lelt.
Ebben a történetben Buddha egy bódhiszattva volt, aki folyamatosan finomította a gyakorlását. Ahogy Buddha Mahajanaka királyként, úgy nekünk is figyelmesnek és ébernek kell lennünk, mert a világon minden készen áll arra, hogy tanítson minket.
Egy kis intuitív bölcsességgel is képesek leszünk tisztán látni a világ útjain. Megértjük, hogy a világon minden tanító. A fák és a szőlőtőkék például mind képesek felfedni a valóság valódi természetét. Ha bölcsek vagyunk nem kell senkit sem kérdezgetni, nem kell tanítást kérni. Eleget tanulhatunk a természettől ahhoz, hogy megvilágosodjunk, mint Mahajanaka király történetében, mert minden az igazság útját követi. Nem különbözik az igazságtól.
A bölcsességhez társul az önuralom és a mértéktartás, ami a természet útjainak további megismeréséhez vezethet. Ily módon megismerjük a végső igazságot, hogy minden „anicca-dukkha-anatta”1. Vegyük például a fákat; a földön minden fa egyenlő, ha az „anicca-dukkha-anatta” igazságán keresztül nézzük őket. Először létrejönnek, majd növekednek és beérnek, folyamatosan változnak, míg végül elpusztulnak, ahogy minden fának el kell pusztulnia.
Ugyanígy az emberek és az állatok is megszületnek, növekednek és változnak életük során, míg végül el nem pusztulnak. A születésből a halálba való átmenet során bekövetkező sokféle változás mutatja a Dhamma útját. Vagyis minden dolog mulandó, természetes állapotuk a pusztulás és a felbomlás.
Ha tudatossággal és megértéssel rendelkezünk, ha bölcsességgel és odafigyeléssel tanulunk, akkor a Dhammát valóságként fogjuk látni. Így az embereket úgy fogjuk látni, mint akik születnek, változnak és végül elmúlnak. Mindenki alá van vetve a születés és halál körforgásának, és emiatt az univerzumban mindenki egylényegű. Így egy embert tisztán és világosan látni ugyanaz, mint a világ összes emberét látni.
Ugyanígy minden a Dhamma. Nem csak az, amit fizikai szemmel látunk, hanem az is, amit a tudatunkban látunk. Egy gondolat felmerül, majd megváltozik és elmúlik. Ez a „náma dhamma”, egyszerűen egy mentális benyomás, ami felmerül és elmúlik. Ez a tudat valódi természete. Összességében ez a dhamma nemes igazsága. Ha valaki nem így néz és figyel, akkor nem lát igazán! Ha valaki valóban lát, akkor bölcsességgel rendelkezik ahhoz, hogy meghallhassa a Buddha által hirdetett Dhammát.
Hol van a Buddha? Buddha a Dhamma-ban van.
Hol van a Dhamma? A Dhamma a Buddhában van.
Itt és most! Hol van a Szangha?
A Szangha a Dhamma.
Buddha, a Dhamma és a Szangha a tudatunkban létezik, de ezt tisztán kell látnunk. Néhányan csak úgy mellékesen felkapják ezt, mondván: „Ó! A Buddha, a Dhamma és a Szangha a tudatomban van”. Mégis a saját gyakorlatuk nem megfelelő vagy nem kielégítő. Nem illik tehát, hogy a Buddha, a Dhamma és a Szangha a tudatunkban legyen, nevezetesen azért, mert a „tudat” először is az a tudat kell, hogy legyen, amelyik ismeri a Dhammát.
Ha mindent visszaviszünk a Dhamma ezen kiindulópontjához, akkor megtudjuk, hogy az igazság valóban létezik a világban, és így lehetséges számunkra, hogy gyakoroljunk, hogy átéljük azt.
Például a „náma dhamma”, az érzések, a gondolatok, a képzelet. mind bizonytalanok. Amikor harag keletkezik, növekszik és változik, és végül eltűnik. A boldogság is felmerül, növekszik, változik és végül eltűnik. Ezek mind-mind üresek. Nem létezik semmilyen „dolog”. Minden dolog ilyen, legyen az mentális vagy anyagi. Belsőleg van a test és a tudat. Külsőleg ott vannak a fák, a szőlőtőkék és mindenféle dolog, amelyek a bizonytalanságnak ezt az egyetemes törvényét tanúsítják.
Legyen az egy fa, egy hegy vagy egy állat, mind Dhamma, minden Dhamma. Hol van ez a Dhamma? Egyszerűen szólva, ami nem Dhamma, az nem létezik. A Dhamma a természet. Ezt hívják „szakkadhammának”, az igaz Dhammának. Ha valaki a természetet látja, akkor a Dhammát látja; ha valaki a Dhammát látja, akkor a természetet látja. A természetet látva az ember „ismeri” a Dhammát.
Mi haszna van tehát a sok tanulásnak, ha az élet végső valósága minden pillanatában, minden cselekedetében csak a születések és halálok végtelen körforgása? Ha minden testhelyzetben (ülve, állva, járva, fekve) éberek és tisztán tudatosak vagyunk, akkor az önismeret készen áll a megszületésre; vagyis a Dhamma igazságának ismeretére itt és most, a létezésben.
Jelenleg a Buddha, az igazi Buddha még mindig él, mert ő maga a Dhamma, a „szakkadhamma”. A „szakkadhamma” az, ami képessé tesz valakit arra, hogy buddhává váljon, még mindig létezik. Nem távozott sehová! Két Buddhát szül: az egyiket testben, a másikat elmében.
„Az igazi Dhamma - mondta a Buddha Ánandának - csak gyakorlással valósítható meg.” Aki látja a Buddhát, az látja a Dhammát. És ez hogyan lehetséges? Korábban nem létezett a Buddha; csak amikor Sziddhattha Gotama felismerte a Dhammát, akkor vált a Buddhává. Ha így magyarázzuk, akkor ő is ugyanolyan, mint mi. Ha átéljük a Dhammát, akkor mi is buddhák leszünk. Ezt hívják a tudatban lévő buddhának vagy „náma dhammának”.
Minden cselekedetünkre figyelnünk kell, mert a jó vagy rossz tetteink örökösei leszünk. Ha jót cselekszünk, jót aratunk. Ha rosszat teszünk, rosszat aratunk. Csak rá kell nézni a mindennapi életünkre, hogy tudjuk: így van ez. Sziddhattha Gotama felismerte ezt az igazságot, és ez hozta el a Buddha megjelenését a világban. Hasonlóképpen; ha minden egyes ember gyakorolja hogy átélje ezt az igazságot, akkor ők is buddhává változnak.
A Buddha tehát még mindig létezik. Néhányan nagyon szerencsésnek tartják magukat, amikor azt mondják: „Ha a Buddha még mindig létezik, akkor gyakorolhatom a Dhammát!”. Így kell ezt látnotok.
A Dhamma, amelyet a Buddha megvalósított, az a Dhamma, amely állandóan létezik a világban. A talajvízhez hasonlítható, amely állandóan létezik a földben. Amikor valaki kutat akar ásni, elég mélyre kell ásnia, hogy elérje a talajvizet. A talajvíz már ott van. Nem teremti meg a vizet, csak felfedezi. Hasonlóképpen, a Buddha nem találta fel a Dhammát, nem találta ki a Dhammát. Csupán felfedezte azt, ami már ott volt. A szemlélődés révén a Buddha meglátta a Dhammát. Ezért mondják, hogy a Buddha megvilágosodott, mert a megvilágosodás nem más mint a Dhamma ismerete. A Dhamma a világ igazsága. Ezt látva, Sziddhattha Gotamát „a Buddhának” nevezik. A Dhamma az, ami lehetővé teszi, hogy más emberek is buddhává váljanak, „Egy aki tud”, aki ismeri a Dhammát.
Ha a lények jó magatartást tanúsítanak és hűségesek a Buddha-Dhammához, akkor soha nem lesznek híján az erénynek és a jóságnak. Megértjük, hogy valójában nem vagyunk messze a Buddhától, hanem szemtől szemben ülünk vele. Amikor megértjük a Dhammát, akkor abban a pillanatban meglátjuk a Buddhát.
Ha valaki igazán gyakorol, akkor hallani fogja a Buddha-Dhammát, akár egy fa tövében ülve, akár fekve, vagy bármilyen testtartásban. Ez nem olyasmi, amire csak gondolni kell. Ez a tiszta tudatból fakad. Csak emlékezni ezekre a szavakra nem elég, mert ez magától a Dhamma látásától függ, semmi mástól. Ezért elszántan kell gyakorolnunk, hogy képesek legyünk ezt látni, és akkor a gyakorlásunk igazán teljes lesz. Bárhol ülünk, állunk, sétálunk vagy fekszünk, halljuk a Buddha Dhammáját.
A gyakorlás érdekében a Buddha azt tanította, hogy éljünk csendes helyen, így megtanuljuk összeszedetté tenni és visszafogni a szem, a fül, az orr, a nyelv, a test és a tudat érzékeit. Ez az alapja a gyakorlatunknak, mivel ezek a helyek, ahol minden dolog keletkezik. Így koncentráljuk és visszafogjuk ezt a hat érzékszervet, hogy megismerjük az ott keletkező jelenségeket. Minden jó és rossz ezen a hat érzékszerven keresztül keletkezik. A szem a látásban, a fül a hallásban, az orr a szaglásban, a nyelv az ízlelésben, a test a meleg, hideg, kemény és puha érintkezésben, az elme pedig a mentális benyomások keletkezésében játszik szerepet. Nekünk már csak annyi a dolgunk, hogy a gyakorlatunkat ezek köré a jelenségek köré építsük.
A gyakorlás könnyű, mert mindent, ami szükséges, a Buddha már leírt. Ez ahhoz hasonlítható, mint amikor a Buddha elülteti a fákat egy gyümölcsöskertben, és meghív minket, hogy fogyasszunk a gyümölcsökből. Nekünk magunknak nem kell semmit sem elültetnünk.
Akár az erkölcsről, akár a meditációról vagy a bölcsességről van szó, nem kell törvényt alkotni vagy spekulálni, csak követnünk kell azokat a dolgokat, amelyek már megvannak a Buddha tanításában.
Ezért mi olyan lények vagyunk, akiknek óriási hasznuk és szerencséjük van abban, hogy hallották a Buddha tanításait. A gyümölcsös már létezik, a gyümölcs már megérett. Minden teljes és tökéletes. Már csak az hiányzik, hogy valaki fogyasszon a gyümölcsből, valaki, akinek elég hite van a gyakorláshoz!
Tekintsük úgy, hogy érdemeink és szerencsénk nagyon értékes! Csak körül kell néznünk, hogy lássuk, más teremtmények mennyire szerencsétlenek; vegyük például a kutyákat, disznókat, kígyókat és más élőlényeket. Nincs lehetőségük a Dhamma tanulmányozására, esélyük sincs a Dhamma megismerésére, nincs esélyük a Dhamma gyakorlására. Ezek a lények balszerencséjüket karmájuknak köszönhetik. Ha valaki nem kap lehetőséget a Dhamma tanulmányozására, megismerésére, gyakorlására, akkor nincs esélye arra, hogy megszabaduljon a szenvedéstől.
Emberi lényekként nem szabad hagynunk, hogy a szerencsétlenség áldozatai legyünk, megfosztva magunkat a megfelelő viselkedéstől és fegyelemtől. Ne válj a balszerencse áldozatává! Vagyis olyanná, akinek nincs reménye arra, hogy elérje a szabadság ösvényét, a nibbánát, akinek nincs reménye az erény kifejlesztésére. Ne gondoljuk, hogy reménytelenek vagyunk! Ha így gondolkodunk, ugyanúgy a balszerencse áldozataivá válunk, mint más teremtmények.
Olyan lények vagyunk, akik a Buddha hatókörébe kerültünk. Mi, emberi lények, már elegendő érdemmel és erőforrással rendelkezünk. Ha a jelenben korrigáljuk és fejlesztjük a megértésünket, véleményünket és tudásunkat, az arra vezet, hogy úgy viselkedjünk és gyakoroljunk, hogy a jelen életünkben, meglássuk és megismerjük a Dhammát.
Olyan lények vagyunk, akiknek meg kell világosodniuk a Dhamma által, és így különbözünk a többi teremtménytől. A Buddha azt tanította, hogy a jelen pillanatban a Dhamma itt van előttünk. A Buddha itt és most velünk szemben ül! Hol máshol és mikor fogsz még keresni?
Ha helytelenül gondolkodunk és gyakorolunk, akkor vissza fogunk esni állatokká, pokolbeli lényekké, éhes szellemekké vagy démonokká2. Hogyan lehetséges ez? Csak nézz a tudatodba! Amikor harag támad, mi az? Ott van, csak nézd meg! Amikor illúzió keletkezik, mi az? Ez az, ott van! Amikor mohóság támad, mi az? Nézzétek, ott van!
Azáltal, hogy nem ismerjük fel és nem értjük meg világosan ezeket a mentális állapotokat, a tudat megváltozik. Minden állapot a változás állapotában van. A változás születést vagy létezést eredményez, ahogyan azt a jelen állapotok meghatározzák. Úgy változunk és létezünk, ahogyan a tudatunk kondicionál bennünket.
1 anicca-dukkha-anattá: a létezés három jellemzője, nevezetesen: a mulandóság/bizonytalanság, a szenvedés/elégtelenség és a nem-én/éntelenség.
2 A buddhista gondolkodás szerint a lények a létezés nyolc állapotának valamelyikébe születnek, kammájuktól függően. Ezek a három mennyei állapot (ahol a boldogság dominál), az emberi állapot, és a négy fent említett szomorú vagy pokolbeli állapot (ahol a szenvedés dominál). A Tiszteletreméltó Ajahn mindig hangsúlyozza, hogy ezeket az állapotokat a jelen pillanatban kell látnunk a tudatunkban. Így a tudat állapotától függően azt mondhatjuk, hogy folyton ezekben a különböző állapotokba születünk. Például, amikor a tudat haragtól lángol, akkor az emberi állapotból kiestünk, és itt és most a pokolba születtünk.
6