A tudat edzése

 

Ajahn Mun¹ és Ajahn Sao² idejében az élet sokkal egyszerűbb, kevésbé bonyolult volt, mint manapság. Akkoriban a szerzeteseknek kevesebb kötelezettségük és szertartásuk volt. Állandó szálláshelyek nélkül éltek az erdőkben. Ott teljesen a meditáció gyakorlásának szentelhették magukat.

Azokban az időkben ritkán találkozhattunk olyan luxussal, amelyek ma mindennaposak, egyszerűen nem volt ilyen. Ivópoharakat és köpőcsészéket kellett készíteni bambuszból, és a világiak ritkán látogattak el hozzánk. Az ember nem akart és nem várt sokat, megelégedett azzal, amije volt. Az ember együtt élhetett és lélegezhetett a meditációval!

A szerzeteseket így élve sok megpróbáltatás érte. Ha valaki elkapta a maláriát és gyógyszert kért, a tanító azt mondta: „Nincs szükséged gyógyszerre! Gyakorolj tovább!” Emellett nem állt rendelkezésre az összes olyan gyógyszer, ami manapság. Csak az erdőben található gyógynövények és gyökerek segíthettek. A feltételek olyanok voltak, hogy a szerzeteseknek nagy türelemmel és kitartással kellett rendelkezniük; nem törődtek a kisebb panaszokkal. Manapság egy kis fájdalom, és máris kórházba kell menni!

Volt úgy, hogy tíz-tizenkét kilométert kellett gyalogolni az alamizsnáért. Az ember elindult amint világosodott, és csak tíz-tizenegy óra körül tért vissza. Nem is kaptak túl sok ételt, talán egy kis ragacsos rizst, sót vagy néhány csilit. Az, hogy a rizs mellé kaptál-e valamit enni vagy sem, nem számított. Ez már csak így volt. Senki sem mert panaszkodni éhségre vagy fáradtságra, egyszerűen nem merült fel az elégedetlenkedés, megtanultak gondoskodni magukról. Az erdőben türelemmel és kitartással gyakoroltak a sok-sok veszély közepette, ami lépten-nyomon leselkedett rájuk. A dzsungelben sok vad és veszedelmes állat élt, ezért a dhutanga vagy az erdőben élő szerzetes aszketikus gyakorlása sok nehézséggel járt mind a test mind a tudat számára. A szerzetesek türelme és kitartása példás volt, mert a helyzetük erre kényszerítette őket.

Manapság a körülmények az ellenkező irányba terelnek bennünket. Régen az emberek gyalog jártak; aztán jött az ökrös szekér, majd az automobil. A sóvárgás és becsvágy nőttön-nő, így ma, ha az autó nem légkondicionált, az ember már bele sem ül; elképzelhetetlen légkondicionálás nélkül utazni! A türelem és a kitartás erényei egyre gyengébbek. A meditáció és a gyakorlás normái képlékenyek és egyre lazábbak, mígnem azt tapasztaljuk, hogy a meditálók napjainkban saját elképzeléseiket és vágyaikat követik. Amikor az öregek a régi időkről beszélnek olyan, mintha egy mítoszt vagy legendát hallgatnánk. Az ember csak közömbösen hallgatja, de nem érti. Egyszerűen nem jut el hozzá.

Ami az ősi szerzetesi hagyományt illeti, egy szerzetesnek legalább öt évet kell eltöltenie a tanítójával. Vannak napok, amikor nem beszélhet senkivel. Ne engedd meg magadnak, hogy sokat beszélj és fecsegj! Ne olvass könyveket! Olvass inkább a saját tudatodból! Vegyük például Wat Pah Pongot! Manapság sok egyetemet végzett ember jön szerzetesnek. Próbálom megakadályozni őket abba, hogy a Dhammáról szóló könyvek olvasásával töltsék az idejüket, mert mindig is könyveket olvastak. Nagyon sok lehetőségük van könyveket olvasni, de a saját tudatuk olvasására ritkán van módjuk. Ezért, amikor thai szokás szerint három hónapra jönnek felavatásukra felkészülni, megpróbáljuk rávenni őket, hogy zárják be a könyveiket és a kézikönyveiket. Amíg felkészülnek a felavatásukra, addig nagyszerű lehetőségük van arra, hogy a saját tudatukat olvassák.

A tudatodra hallgatni nagyon érdekes. Ez a tanulatlan tudat a saját kontrolálatlan szokásait követve tüsténkedik. Izgatottan, véletlenszerűen ugrál, mert soha nem tanították. Ezért tanítsd a tudatod! A buddhista meditáció a tudatról szól; a szív és a tudat fejlesztése, a saját tudatod fejlesztése. Ez rendkívül fontos. A tudat képzése a fő hangsúly. A buddhizmus a tudat vallása. Csak ez! Aki a tudat fejlesztését gyakorolja, az gyakorolja a buddhizmust.

A tudatunk ketrecben él, egy dühöngő tigris van a ketrecben. Ha a tudatunk nem kapja meg amit akar, akkor galibát okoz. Meditációval, szamádhival kell megfegyelmezni. Úgy hívják ezt, hogy „a tudat képzése”. A gyakorlás alapja először az erkölcsi fegyelem (síla) betartása. A síla a test és a beszéd nevelése. Ebből zaklatottság és zavar keletkezik. Amikor nem engeded meg magadnak, hogy azt tedd, amit szeretnél, nyugtalanság keletkezik.

Egyél keveset! Aludj keveset! Beszélj keveset! Bármilyen világi szokásaid vannak, kontroláld őket, törd meg az erejüket! Ne csak azt csináld amit akarsz, ne engedj a gondolataidnak! Hagyj fel a szolgai követéssel! Folyamatosan szembe kell menned a tudatlanság áramlásával. Ezt „fegyelemnek” hívják. Amikor fegyelmezed a tudatod, frusztrált lesz, és harcolni kezd. Korlátozottnak és elnyomottnak érzi magát. Amikor a tudatot megakadályozzák abban, hogy azt tegye, amit szeretne, csapkodni és küzdeni kezd. Megjelenik a szenvedés.

Ez a dukkha, a szenvedés, az első a négy nemes igazság közül. A legtöbb ember szeretne megszabadulni tőle. Egyáltalán nem akarnak szenvedni. Valójában a szenvedés az, ami bölcsességet teremt, ez késztet arra, hogy a dukkha-t megfigyeljük. A boldogság (sukha) arra késztet, hogy becsukjuk a szemünket és a fülünket. Nem engedi, hogy a türelmünket fejlesszük. A kényelem és a boldogság gondtalanná tesz. A szennyeződések közül a dukkha a legkönnyebben látható. Vállalnunk kell a szenvedést, hogy véget vethessünk neki. Először is meg kell ismernünk mi a dukkha, mielőtt rájöhetnénk, hogyan gyakoroljuk a meditációt.

Kezdetben így kell edzened a tudatod. Lehet, hogy nem érted, mi történik, vagy mi a lényeg, de amikor a tanító azt mondja, hogy csinálj valamit, akkor meg kell tenned. Kifejleszted a türelem és a kitartás erényeit. Bármi történik, elviseled, mert így van rendjén. Amikor például elkezded gyakorolni a szamádhit, békére és nyugalomra vágysz. De nem kapsz semmit. Azért nem, mert soha nem gyakoroltad ezt az utat. A szíved azt mondja: „Addig ülök, amíg el nem érem a nyugalmat”, de amikor a nyugalom nem jön el, szenvedsz. Amikor a szenvedés megjelenik, felpattansz és futásnak eredsz. Az ilyen gyakorlást nem lehet „a tudat fejlesztésének” nevezni. Ezt inkább úgy nevezik, hogy „dezertálás”.

Ahelyett, hogy a hangulataidnak engedsz, gyakorolj a Buddha Dhammájával! Lustán vagy szorgalmasan, csak folytasd a gyakorlást! Nem gondolod, hogy ez egy jobb út? A másik úton, a hangulatok követésének útján soha nem fogod elérni a Dhammát. Ha a Dhammát gyakorolod, bármilyen hangulatban is vagy, folytasd a gyakorlást, folyamatosan gyakorolj! A másik út, az önteltség, nem a Buddha útja. Amikor a saját elképzeléseinket követjük a gyakorlás során, saját véleményünk van a Dhammáról, akkor soha nem láthatjuk tisztán, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Nem ismerhetjük meg a tudatunkat. Nem ismerjük önmagunkat.

Ezért saját doktrínádat követve gyakorolni a leglassabb út. A Dhamma követésének gyakorlása a legcélravezetőbb. Akár lusta, akár szorgalmas vagy, mindig gyakorolj! Tisztában vagy az idővel és a hellyel. Ezt hívják „a tudat fejlesztésének”.

Ha belefeledkezel a saját nézeteid követésébe és úgy próbálsz gyakorolni, akkor gondolkodsz és kételkedsz majd. Azt gondolod magadban: „Nem vagyok értékes ember. Nincs szerencsém. Már évek óta gyakorlom a meditációt, és még mindig nem világosodtam meg. Még mindig nem látom a Dhammát.” Az ilyen hozzáállással való gyakorlás nem nevezhető a „tudat fejlesztésének”. Ezt úgy hívják, hogy a „katasztrófa kifejlesztése”.

Ha olyan meditáló vagy, aki még mindig nem „tud”, aki nem látja a valóságot, ha még nem újultál meg, akkor ez azért van, mert rosszul gyakoroltál. Nem követted a Buddha tanításait. A Buddha így tanított: „Ánanda, gyakorolj sokat! Fejleszd a gyakorlásod folyamatosan! Akkor minden kétséged, minden bizonytalanságod eltűnik”. A kétségek soha nem tüntethetők el gondolkodással, elméletalkotással, spekulációval és vitával sem. A kétségek nem tűnnek el, ha nem teszünk semmit. Az összes szennyeződés csak a tudat fejlesztésével, a helyes gyakorlással tűnik el.

A tudat fejlesztésének útja, ahogyan azt a Buddha tanította, pontosan ellenkezője a világi útnak, mert a tanításai tiszta tudatból valók. A tiszta tudat, amely nem kötődik a szennyeződésekhez, - ez a Buddha és tanítványainak útja.

Ha a Dhammát gyakorlod, meg kell hajolnod a tudatoddal a Dhamma előtt. Nem szabad, hogy a Dhamma hajoljon meg előtted. Ha így gyakorolsz, szenvedés keletkezik. Nincs egyetlen ember sem, aki megmenekülhetne ettől a szenvedéstől. Amikor tehát elkezded a gyakorlást, a szenvedés már ott van.

A meditálók kötelessége az éberség, az összeszedettség és az elégedettség kifejlesztése. Ezek a dolgok leállítanak. Leállítják azok tudatának szokásait, akik soha nem gyakoroltak. Miért is kell ezzel foglalkoznunk? Ha nem vesződünk azzal, hogy megszelídítsük a tudatunkat, akkor vad marad, követve a természet útjait. Lehetséges ezt a természetet úgy alakítani, hogy előnyödre váljon. Pont, mint a fák. Ha hagynánk a fákat természetes állapotukban, soha nem tudnánk házat építeni belőlük. Nem tudnánk belőlük deszkákat vagy bármi olyat készíteni, ami hasznos a házépítésben. Ha azonban jönne egy ács, aki házat akarna építeni, ilyen fákat keresne. Fogná ezt a nyersanyagot, és felhasználná. Rövid idő alatt felépíthetne egy házat.

A meditáció és a tudat fejlesztése hasonló ehhez. Fogni kell ezt a képzetlen tudatot, ugyanúgy, ahogyan fogunk egy fát természetes állapotában az erdőben, és ezt a természetes tudatot úgy kell képezni, hogy finomabb legyen, hogy jobban ismerje magát, és érzékenyebb legyen. Minden a maga természetes állapotában van. Ha megértjük a természetet, akkor meg tudjuk változtatni, el tudunk válni tőle, el tudjuk engedni. Akkor nem szenvedünk többet.

A szívünk természete olyan, hogy amikor ragaszkodik és kapaszkodik, akkor izgatott és zavarodott. Először elszalad, aztán talán visszatér. Amikor ezt a nyugtalanságot megfigyeljük, azt gondolhatjuk, hogy lehetetlen a tudatot képezni, és ezért szenvedünk. Nem tudjuk, hogy a tudat ilyen. A gondolatok és érzések így mozognak akkor is, ha gyakorolunk, és megpróbáljuk elérni a nyugalmat. Így van ez, a dolgok már csak ilyenek.

Ha sokszor elmélkedtünk a tudat természetéről, akkor megértjük, hogy a tudat olyan amilyen, és nem lehet más. Tudjuk, hogy a tudat útjai éppen olyanok amilyenek. Ilyen a természete. Ha ezt tisztán látjuk, akkor el tudjuk engedni a gondolatokat és az érzéseket. Nem kell mást tennünk, mint folyton azt mondogatni magunknak, hogy „ez már csak így van”. Amikor a tudat valóban megérti ezt, mindent elenged. A gondolkodás és az érzés még mindig ott lesz, de elveszítik a hatalmukat.

Hasonló ez a gyermekhez, aki szeret úgy játszani és hancúrozni, hogy az idegeinkre megy, ezért megszidjuk, esetleg elfenekeljük. Meg kell értenünk, hogy a gyermek a természete szerint viselkedik így. Elengedhetnénk, és hagyhatnánk, hogy a maga módján játsszon. Így a gondjainknak vége lenne. Miért? Mert elfogadjuk a gyerekek szokásait. Megváltozik a szemléletünk, és elfogadjuk a dolgok valódi természetét. Elengedjük, és a tudatunk békésebbé válik. Kialakul a „helyes megértésünk”.

Ha ez nem történik meg, akkor egy mély, sötét barlangban élni is zűrös lenne, ugyanígy akár magasan a levegőben is. A tudat csak akkor lehet békében, ha van „helyes megértés”. Akkor nincs többé talány, amit meg kell oldani, és nincs többé probléma, ami felmerülhet.

 

Ez a helyzet. Függetlenné válsz. Csak engedd el! Amikor a ragaszkodás érzését érezzük, nem függünk tőle, mert tudjuk, hogy a pillanatnyi érzés olyan, amilyen. Nem azért jött, hogy bosszantson. Lehet, hogy így gondolod, de csupán így van ez. Ha elkezdünk gondolkodni és belegabalyodunk, az is csak úgy van, ahogy van. Ha viszont elengedjük, akkor a forma pusztán forma, a hang pusztán hang, a szag pusztán szag, az íz pusztán íz, az érintés pusztán érintés, a tudat pedig csak tudat. Hasonló ez az olajhoz és a vízhez. Ha a kettőt egy palackba öntjük, nem keverednek össze, mert természetük különböző.

Az olaj és a víz ugyanúgy különbözik egymástól, mint a bölcs és a tudatlan ember. A Buddha a formával, a hanggal, a szaggal, az ízzel, az érintéssel és a gondolattal élt. Egy arahant volt, ezért elfordult ezektől a dolgoktól, és nem feléjük. Apránként elfordult és függetlenné vált, mivel megértette, hogy a tudat csak tudat, a gondolat csak gondolat. Nem keverte és nem tévesztette össze őket.

A tudat csak tudat; a gondolatok és érzések csak gondolatok és érzések. Lásd a dolgokat úgy, ahogy azok vannak! A forma legyen csak forma, a hang legyen csak hang, a gondolat legyen csak gondolat. Miért kellene ragaszkodni hozzájuk? Ha így gondolkodunk és érzünk, akkor megtörténik a leválás és az elkülönülés. A gondolataink és érzéseink az egyik oldalon lesznek, tudatunk a másikon. Mint az olaj és a víz - ugyanabban a palackban vannak, de mégis elkülönülnek.

A Buddha és megvilágosodott tanítványai együtt éltek a hétköznapi, megvilágosulatlan emberekkel. Nemcsak együtt éltek ezekkel az emberekkel, hanem megtanították a közönséges, megvilágosulatlan, tudatlan embereket arra, hogyan váljanak nemes, megvilágosodott, bölcs emberré. Azért tudták megtenni, mert tudták, hogyan kell gyakorolni. Tudták, hogy ez a tudat dolga, ahogyan azt már elmagyaráztam.

Ami tehát a meditációs gyakorlatotokat illeti, ne kételkedjetek benne! Ha az otthontalanságba távozunk, hogy szerzetesek legyünk, nem azért tesszük, hogy téveszmékbe bonyolódjunk. Nem gyávaságból vagy félelemből. Azért indulunk el, hogy képezzük magunkat, hogy uralkodjunk önmagunkon. Ha ezt megértjük, akkor tudjuk követni a Dhammát. A Dhamma egyre világosabbá válik. Aki érti a Dhammát, az megérti önmagát; és aki érti önmagát, az megérti a Dhammát. Manapság a Dhammának csak a steril maradványai elfogadottak. A valóságban a Dhamma mindenütt ott van. Nem kell sehová sem elmenekülnöd. Menekülés helyett a bölcsesség segítségével szabadulhatsz meg. Menekülj az intelligenciával! Menekülj a jártasság segítségével, ne a tudatlansággal! Ha nyugalmat akarsz, akkor legyen az a bölcsesség nyugalma. Ennyi elég!

Amikor a Dhammát látjuk, ott a helyes út, a helyes ösvény. A bűnök csak bűnök, a tudat csak tudat. Amikor leválunk és függetlenítjük magunkat, akkor úgy látjuk a dolgokat, ahogy azok vannak, ekkor ezek csak jelenségek. Amikor a helyes úton járunk, akkor makulátlanok vagyunk. Amikor makulátlanok vagyunk, akkor folytonos megnyílás és szabadság van.

 

A Buddha azt mondta: „Halljátok szerzetesek! Nem szabad ragaszkodnotok egyetlen dhammához sem.”³ Mik ezek a dhammák? Minden jelenség; nincs semmi, ami ne lenne dhamma. A szeretet és a gyűlölet dhammák, a boldogság és a szenvedés dhammák, a vonzalom és az ellenszenv dhammák; mindezek a dolgok, bármilyen jelentéktelenek is, dhammák. Amikor gyakoroljuk a Dhammát, amikor megértjük, akkor el tudjuk engedni. És így meg tudunk felelni a Buddha tanításának, miszerint nem ragaszkodunk semmilyen dhammához.

Minden érzelem, ami a szívünkben születik, az elménk összes gondolata, testünk minden állapota folyton változik. A Buddha azt tanította, hogy ne ragaszkodjunk egyikhez sem. Azt tanította tanítványainak, hogy azért gyakoroljanak, hogy a feltételektől szakadjanak el, és ne azért gyakoroljanak, hogy elérjenek bármit is.

Ha a Buddha tanításait követjük, akkor helyesen cselekszünk. Javunkra válik, de problémák is jelentkeznek. Nem a tanítások okoznak gondot, hanem a szennyeződéseink. A rosszul értelmezett szennyeződések akadályoznak minket, és okozzák a bonyodalmat. Valójában nincs semmi baj azzal, ha követjük a Buddha tanítását. Azt mondhatjuk, hogy a Buddha ösvényéhez való ragaszkodás nem okoz szenvedést, mert az ösvény egyszerűen minden egyes dhamma „elengedése”!

A buddhista meditáció gyakorlatában a Buddha az elengedés gyakorlatát tanította. Ne cipeljünk magunkkal semmit! Engedjétek le! Ha jóságot látsz, engedd el! Ha igazságosságot látsz, engedd el! Az „engedd el” kifejezés, nem jelenti azt, hogy nem kell gyakorolnunk. Azt jelenti, hogy gyakorolnunk kell, követve az „elengedés” módszerét. A Buddha azt tanította, hogy minden dhammára tekintsünk úgy, hogy az ösvényt saját testünk és tudatunk szemlélése által fejlesszük. A Dhamma nincs sehol máshol. Itt van, nem valahol távol. Pontosan itt, a testünkben és a tudatunkban.

Ezért a meditálónak teljes erőbedobással kell gyakorolnia. Tegye a tudatát nagyszerűbbé és ragyogóbbá! Tegye szabaddá és függetlenné! Miután jót tettél, ne hurcold magaddal, engedd el! Miután tartózkodtál egy rossz cselekedettől, engedd el! A Buddha azt tanította, hogy a jelenben, az itt és mostban éljünk. Ne ragadj bele a múltba vagy a jövőbe!

Tapasztalatom szerint az „elengedés” vagy „üres tudattal dolgozni” tanítást értik az emberek legkevésbé, és ez ütközik leginkább a saját véleményükkel. Ezt a beszédmódot nevezik „Dhamma nyelvnek”. Amikor ezt világi értelemben fogjuk fel, összezavarodunk, és azt gondoljuk, hogy bármit megtehetünk, amit csak akarunk. Bár így is lehet ezt értelmezni, de a valódi jelentése közelebb áll ahhoz, mintha egy nehéz sziklát cipelnénk. Egy idő után érezni kezdjük a súlyát, de nem tudjuk, hogyan engedjük el. Így aztán szüntelenül cipeljük a nehéz terhet. Ha valaki azt mondja, hogy dobjuk el, azt gondoljuk: „Ha eldobom, nem marad semmim”. Ha elmondanák, hogy mennyi előny származik abból, ha eldobjuk, nem hinnénk nekik, hanem továbbra is azt gondolnánk: „Ha eldobom, nem marad semmim!” Addig cipeljük a nehéz követ, amíg annyira elgyengülünk és kimerülünk, hogy nem bírjuk tovább, és elejtjük.

Miután elejtettük, hirtelen megtapasztaljuk az elengedés előnyeit. Azonnal felszabadultnak és könnyebbnek érezzük magunkat, és már tudjuk mekkora teher egy szikla cipelése. Mielőtt elengedtük volna a követ, nem tudhattuk, milyen előnyei vannak az elengedésnek. Ha tehát valaki azt mondja nekünk, hogy engedjük el, egy megvilágosulatlan ember nem látná értelmét. Csak vakon kapaszkodna a sziklába, és nem lenne hajlandó elengedni, amíg az olyan elviselhetetlenül nehéz nem lesz, hogy el kell engednie. Akkor a saját bőrén tapasztalhatja a megkönnyebbülést, és így önmaga is megismerheti az elengedés előnyeit. Később újra elkezdhetünk terheket cipelni, de most már tudjuk, hogy mi lesz az eredménye, így már könnyebben el tudjuk engedni. Annak megértése, hogy felesleges terheket cipelni, és hogy az elengedés felszabadulást és könnyedséget hoz, jó példa önmagunk megismerésére.

Az én-érzetünk, amelytől függünk olyan, mint a nehéz szikla. Ha arra gondolunk, hogy elengedjük az én-érzetet, attól félünk, hogy nélküle nem maradna semmi. De amikor végre el tudjuk engedni, magunk is felismerjük, hogy milyen könnyű és kényelmes, ha nem ragaszkodunk hozzá.

A tudat képzése során nem szabad ragaszkodni sem a dicsérethez, sem a hibáztatáshoz. Csak dicséretre vágyni és félni a hibáztatástól, ez a világi út. A Buddha útja, hogy mind a dicséretet, mind a hibáztatást elfogadjuk, amikor az helyénvaló. A gyermeknevelésben is nagyon jó, ha nem szidjuk folyton a gyereket. Vannak, akik túl sokat szidnak. Egy bölcs ember tudja, hogy mikor kell szidni és mikor kell dicsérni. A tudatunk is ilyen. Használjuk az intelligenciát, hogy megismerjük a tudatot! Légy ügyes a tudat tanítása során! Akkor olyan ember leszel, aki okos a tudat képzésében. Amikor a tudat gyakorlott, megszabadíthat minket a szenvedésünktől. A szenvedés itt van a tudatban. Bonyolítja a dolgokat, alakítja és elnehezíti a tudatot. Itt születik meg, és itt is hal meg.

A tudat útja ilyen. Néha vannak jó gondolatok, néha vannak rosszak. A tudat csalóka. Ne bízz benne! Ehelyett nézz egyenesen a tudatállapotokra! Fogadd el őket úgy, ahogy vannak. Pontosan úgy vannak, ahogy vannak. Akár jó, akár rossz, akár bármilyen, ez van. Ha nem ragadod meg ezeket az állapotokat, akkor nem válnak többé vagy kevesebbé, mint amik már most is. Ha megragadjuk, akkor belénk marnak, és szenvedni fogunk.

A „helyes nézettel” együtt jár a nyugalom. A szamádhi megszületik, és a bölcsesség veszi át az irányítást. Bárhol is ülsz vagy fekszel, ott béke van. Mindenhol nyugalom van, bárhová is mész.

Ma azért hoztad ide a tanítványaidat, hogy meghallgassák a Dhammát. Valamit megértetek belőle, valamit talán nem. Hogy könnyebben megértsétek, beszéltem a meditáció gyakorlatáról. Akár helyesnek tartjátok, akár nem, el kell fogadnotok és szemlélődnötök kell!

Tanítóként voltam én is hasonló helyzetben. Én is vágytam arra, hogy meghallgassam a Dhamma-beszédeket, mert bárhová mentem, mindig másoknak tartottam beszédet, de soha nem volt alkalmam hallgatni. Ezért ilyenkor igazán értékeli az ember, ha egy tanító beszédét hallgathatja. Gyorsan telik az idő, amikor csendben ülsz és hallgatod. Éhes vagy a Dhamma iránt, ezért nagyon szeretnéd hallgatni. Eleinte öröm másoknak előadásokat tartani, de egy idő után az öröm elmúlik. Unod és fáradt vagy. Ekkor szeretnél inkább hallgatni. Amikor tehát egy tanító beszédét hallgatod, sok inspirációt kapsz, és könnyen megérted. Amikor megöregszel, és éhes vagy a Dhamma után, annak íze különösen finom.

Mások tanítójaként példát mutatsz, példakép vagy a bhikkhuknak. Példaképe vagy a tanítványaidnak. Mindenki számára példa vagy, ezért ne feledkezz meg magadról! De ne is gondolj így magadra! Ha ilyen gondolatok merülnek fel benned, szabadulj meg tőlük! Ha így teszel, olyan leszel, aki ismeri önmagát.

A Dhamma gyakorlásának számtalan módja van. A meditációról rengeteg mindent lehet mondani. Annyi minden van, ami kétségekbe ejthet bennünket. Csak söpörjük ki őket, és akkor nincs többé kétség! Amikor ilyen fajta helyes megértésünk van, nem számít, hol ülünk vagy sétálunk, nyugalom és könnyedség van. Bárhol is meditáljunk, odahozzuk a tudatosságunkat. Ne gondoljuk azt, hogy csak ülve vagy sétálva meditálhatunk. Minden helyzetben és bárhol gyakorlatunk. Mindig ott van a tudatosság. Mindig ott van az éberség. Mindig látjuk a tudat és a test születését és halálát, és nem hagyjuk, hogy ez összezavarja a tudatunkat. Csak hagyjuk elmúlni! Ha jön a szeretet, hagyjuk, hogy visszatérjen az otthonába! Ha jön a kapzsiság, hagyjuk, hogy hazamenjen! Ha jön a harag, engedjük haza! Tartsatok velük! Hol élnek? Kísérjétek oda őket! Ne tartsatok meg semmit! Ha így gyakorolsz, olyan vagy, mint egy üres ház. Vagy másképp mondva, ez egy üres tudat, egy minden gonoszságtól mentes üres tudat. Mi ezt „üres tudatnak” hívjuk, de ez nem úgy üres, mintha nem lenne benne semmi, hanem üres a gonosztól, de tele van bölcsességgel. Akkor bármit is teszel, bölcsen teszed. Bölcsességgel fogsz gondolkodni. Bölcsességgel fogsz enni. Csak bölcsesség lesz.

Ezt a mai tanítás felajánlom nektek. Szalagra rögzítettem. Ha a Dhamma hallgatása megbékíti a tudatotokat, az jó. Nem kell emlékeznetek semmire. Néhányan talán nem hisznek ebben. Ha békéssé tesszük a tudatunkat, és csak hallgatjuk, hagyjuk, hogy elmúljon, de folyamatosan így szemlélődünk, akkor olyanok vagyunk, mint egy magnó. Később amikor bekapcsoljuk, minden ott lesz. Ne féljünk attól, hogy nem lesz semmi! Amint bekapcsoljuk a magnót, minden ott van.

Szeretném ezt minden bhikkhunak és mindenkinek felajánlani. Néhányan közületek valószínűleg csak egy kicsit tudnak thaiul, de ez nem számít. Tanuljátok meg a Dhamma nyelvét! Az elég jó!

 

9