Kérdés: Vannak élethelyzetek, amikor a tudatunk elvész a dolgokban, beszennyeződik vagy elsötétül, ám közben tudatosan látjuk magunkat; például amikor a mohóság, a gyűlölet vagy a káprázat valamilyen formája jelenik meg. Bár tudjuk, hogy ezek a dolgok nem helyesek, nem vagyunk képesek megakadályozni felbukkanásukat. Mondhatjuk, hogy bár tudatában vagyunk ezeknek, a tapadás és ragaszkodás visszataszít minket oda, ahonnan elindultunk?
Válasz: Ez az! Az embernek folyamatosan látnia kell a szennyeződéseket. Ez a gyakorlás módszere.
K: Úgy értem, hogy tudatában vagyunk a szennyeződéseknek, és miközben taszítanak, de nem tudunk ellenállni azoknak, kitörnek belőlünk.
V: Ekkor már semmit sem tudunk tenni. Ilyenkor az embernek össze kell kapnia magát és folytatni kell a szemlélődést! Nem szabad ekkor feladni! Amikor az ember látja, hogy a dolgok így merülnek fel, hajlamos felháborodni vagy sajnálatot érezni, de lehet azt mondani, hogy ezek bizonytalanok és megváltozhatnak. Bár látjuk, hogy ezek a dolgok helytelenek, de még nem állunk készen, vagy nem vagyunk képesek foglalkozni velük. Olyan, mintha független entitások lennének, karmikus tendenciák, amelyek a tudat állapotát teremtik és kondicionálják. Az ember nem akarja, hogy a tudata ilyenné váljon, de mégis ez történik. Ez azt jelzi, hogy az éberség és tudatosság még nem elégséges, illetve nem elég gyors ahhoz, hogy lépést tartson az eseményekkel.
Az embernek gyakorolnia és fejlesztenie kell az éberséget amennyire csak tudja, hogy nagyobb és áthatóbb tudatosságra tegyen szert. Mindegy, hogy a tudatunk tisztátalan vagy szennyezett, nem számít, szemlélni kell a mulandóságot és a bizonytalanságot, bármi is bukkan elő. Ha a szemlélődést fenntartjuk minden egyes pillanatban amikor valami megjelenik, egy idő után meglátjuk minden érzékszervi jelenségben és mentális állapotban a mulandó természetet. Mivel az ember ilyennek látja őket, fokozatosan elveszítik jelentőségüket, és a tudatot beszennyező tapadás és ragaszkodás tovább csökken. Amikor szenvedés merül föl, az ember képes lesz feldolgozni azt, és korrigálni önmagát, csak nem szabad feladni vagy elnapolni a munkát. Fönn kell tartani az erőfeszítés folyamatosságát, és törekednünk kell arra, hogy a tudatosságunk elég gyors legyen ahhoz, hogy a folyton változó mentális állapotokkal lépést tudjunk tartani. Azt lehet mondani, hogy az ember ösvényen való eddigi fejlődése még nem rendelkezik elegendő energiával a szennyeződések legyőzéséhez. Valahányszor szenvedés keletkezik, a tudat elhomályosul, de az embernek folyamatosan fejlesztenie kell a tudását és megértését az elhomályosult tudatról; ez az, amin az embernek szemlélődnie kell.
Meg kell ragadni, újra és újra át kell látni, hogy a szenvedés és elégedetlenség nem biztos dolog. Valami olyasmi, ami állandótlan, nem kielégítő és nem-önmaga. Ha erre a három jellemzőre összpontosítunk, amikor a szenvedésnek a feltételei újra felmerülnek, az ember azonnal meglátja őket, mert már vannak korábbi tapasztalatai.
A gyakorlásnak fokozatosan lendületet kell vennie, és ahogy telik az idő, bármilyen érzékelt jelenség és mentális állapot keletkezik is, elveszíti az értékét. Az ember tudata felismeri azokat annak, amik, és leteszi őket. Az ösvény akkor érett be, ha az ember elérte azt a pontot, amikor felismeri a dolgokat és könnyedén leteszi azokat, így képes lesz gyorsan leküzdeni a szennyeződéseket. Ettől kezdve csak keletkezés és elmúlás lesz, ugyanúgy, mint ahogy a hullámok csapkodnak a tengerparton. Amikor egy hullám érkezik, és végül eléri a partvonalat, egyszerűen összeomlik és eltűnik; aztán egy új hullám érkezik, és a folyamat megismétlődik - a hullám nem jut túl a part határvonalán. Ugyanígy semmi sem tudja átlépni a tudatosságunk által meghatározott határokat. Ez az a pont, ahol az ember megismeri és megérti a mulandóságot, a nem kielégítőt és az önmagátlanságot. Ekkor a dolgok tovatűnnek - a mulandóság, a nem kielégítő és a nem-önvaló három jellemzője olyan, mint a tengerpart: minden érzékelt jelenség és mentális állapot, ami tapasztalható, ugyanúgy szétporlad, mint a hullámok. A boldogság bizonytalan, a szenvedés bizonytalan, már sokszor tapasztalhattad; így van ez. Az ember tudja majd, hogy ezek ilyenek, ez „csak ennyi”. A tudat így tapasztalja ezeket a feltételeket, és egyre inkább elveszítik értéküket és jelentőségüket. Ez a tudat tulajdonságairól szól, arról, ahogyan az van; mindenkinél így van. Még a Buddhánál és tanítványainál is így volt.
Ha valakinek a gyakorlása beérik, akkor az automatikussá válik, és többé nem függ külső feltételtől. Amikor egy szennyeződés felmerül, az ember azonnal tudatosítja, és képes lesz ellensúlyozni azt. Azonban azt a szakaszt, amikor az ösvény nem elég fejlett és nem elég gyors ahhoz, hogy legyőzze a szennyeződéseket, mindenkinek meg kell tapasztalnia - ez elkerülhetetlen. Ez az a pont, amikor az embernek ügyes szemlélődést kell folytatnia. Nem kell máshol kutakodni, vagy máshol keresni a problémák megoldását. Gyógyítsd meg ott helyben! Alkalmazd a gyógymódot azon a helyen, ahol a dolgok keletkeznek és elmúlnak! A boldogság keletkezik, majd elmúlik, nem igaz? A szenvedés keletkezik, majd elmúlik, nem igaz? Az ember folyamatosan képes lesz látni a keletkezés és megszűnés folyamatát, és látni fogja, hogy mi a jó és mi a rossz a tudatban. Ezek olyan jelenségek, amelyek léteznek és a természet részei. Ne ragaszkodj hozzájuk és ne hozz létre belőlük semmit!
Ha valaki ennyire tudatos, és amikor érintkezik is a dolgokkal, nem lesz zűrzavar. Vagyis az ember a jelenségek keletkezését és elmúlását természetes és hétköznapi módon látja majd. Látja a dolgok keletkezését, majd megszűnését. A keletkezés és megszűnés folyamatát az állandótlanság, a nem kielégítőség és az éntelenség fényében fogja belátni.
A Dhamma természete ilyen. Amikor valaki képes a dolgokat „csak ennyinek” látni, akkor azok „csak ennyik” maradnak. Nem lesz tapadás vagy ragaszkodás - amint az ember tudatára ébred a ragaszkodásnak, az nyomban eltűnik. Csak a keletkezés és megszűnés lesz, és ez maga a béke. Nem azért békés, mert az ember nem hall semmit; van hallás, de az ember megérti a természetét, és nem tapad vagy ragaszkodik semmihez. Ezt jelenti a béke - a tudat még mindig tapasztalja az érzékszervi jelenségeket, de nem hajszolja azokat, és nem ragaszkodik hozzájuk. A tudati tapasztalatok és a szennyeződések között különbséget teszünk. Amikor az ember tudata kapcsolatba kerül egy érzékelt jelenséggel és érzelmi reakcióként tetszést vált ki belőle, az szennyezettséget szül; de ha valaki megérti a keletkezés és megszűnés folyamatát, akkor semmi sem keletkezhet - egyszerűen véget ér.
K: Gyakorolni kell és el kell érni a samádhi-t, mielőtt valaki szemlélődhet a Dhammáról?
V: Mondhatjuk, hogy ez egy megközelítés szerint igaz, de ha a gyakorlás aspektusából beszélünk róla, akkor a pannának kell az első helyen állnia. Igaz a hagyományt követve a síla, samádhi és utána a panna következik. Ha valaki igazán gyakorolja a Dhammát, akkor a panna az első. Ha a panna kezdettől fogva ott van, az azt jelenti, hogy az ember tudja, hogy mi a helyes és mi a helytelen; és ismeri a nyugodt és a zaklatott, indulatos tudatot. A szentírás szerint azt kell mondanunk, hogy a fegyelmezettség és a nyugalom gyakorlása szégyenérzetet és félelmet fog kelteni a felmerülő rossz cselekedetek bármely formájától. Amint az ember megalapozta a félelmet attól, ami helytelen, és többé nem cselekszik vagy viselkedik helytelenül, akkor a helytelen nem lesz jelen az emberben. Amikor már semmi rossz nincs belül, ez teremti meg a feltételeket, amelyekből nyugalom keletkezik. Ez a nyugalom képezi az alapot, amelyből a samádhi idővel növekedik és fejlődik.
Amikor a tudat nyugodt, azt a tudást és megértést, amely ebből a nyugalomból fakad, vipassánának nevezik. Ez azt jelenti, hogy pillanatról pillanatra az igazságnak megfelelő tudás van, és ebben különböző jellemzők vannak. Ezek a síla, samádhi és panna. Azt mondhatjuk, hogy ez a három dhamma egy halmazt alkot, és elválaszthatatlanok. De ha különböző tulajdonságokként beszélnénk róluk, akkor helyes azt mondani, hogy síla, samádhi és panna.
Amikor azonban valaki nem üdvösen cselekszik, lehetetlen, hogy a tudata megnyugodjon. Ezért helytálló úgy látni, hogy ezek együtt fejlődnek, és helyes azt mondani, hogy a tudat így tud megnyugodni. A samádhi gyakorlásának része a síla követése, ami a testi cselekedetek és a beszéd figyeléséről szól, hogy ne tegyünk semmi olyat, ami nem üdvös, vagy ami bűntudatot vagy szenvedést okozhat. Ez biztosítja az alapot a nyugalom gyakorlásához, és ha egyszer valaki megalapozta a nyugalmat, ez segíti a panna megjelenését.
A formális tanításban a síla fontosságát hangsúlyozzák - a gyakorlatnak mesterinek kell lennie az elején, mesterinek a közepén és mesterinek a végén. Így van ez. Gyakoroltad már a samádhit?
K: Még tanulom. Egy nappal azután, hogy meglátogattam Tan Ajahnt a Wat Keuanban, a nagynénémtől kaptam egy könyvet, amiben néhány tanításodat olvashattam. Aznap reggel a munkahelyemen elkezdtem olvasni néhány részt, amelyben kérdések és válaszok vannak különböző problémákra. Ebben azt mondtad, hogy a legfontosabb pont az, hogy a tudat figyeljen és lássa az ok és okozat folyamatát, mindazt, ami belül zajlik. Csak figyelni és fenntartani a különböző dolgok felbukkanásának tudatát.
Azon a délutánon meditációt gyakoroltam, és az ülés közben úgy éreztem, mintha a testem eltűnt volna. Nem éreztem a kezemet, a lábamat, és nem voltak testi érzések. Tudtam, hogy a test még mindig ott van, de nem éreztem. Este elmentem és tiszteletemet tettem Tan Ajahn Tate-nál, és elmondtam neki az élményem részleteit. Azt mondta, hogy ezek a tudati folyamatok, amelyek akkor jelennek meg, amikor a tudat egyesül a samádhi-ban, és hogy csak folytassam a gyakorlást. Ezt a tapasztalatot csak egyszer éltem át; máskor csak a test bizonyos területeit, például a kezemet nem éreztem, míg más területeken még mindig volt érzés. Néha a gyakorlásom során kezdek azon gondolkodni, hogy vajon csak ülni és hagyni, hogy a tudatom elengedjen mindent, ez-e a helyes módja a gyakorlásnak; vagy pedig gondolkodnom kellene a különböző problémákon vagy a Dhammával kapcsolatos megválaszolatlan kérdéseken, amelyek manapság foglalkoztatnak?
V: Ebben a fázisban nem kell folyton meggondolni vagy hozzáfűzni bármit is. Ez az, amire Tan Ajahn Tate utalt; nem kell gondolkodni azon, ami már megvan. Amikor ez a fajta tudás jelen van, az azt jelenti, hogy a tudat nyugodt, és a nyugalom állapotát kell megfigyelni. Bármit is érez az ember, akár úgy érzi, hogy van test vagy én, akár nincs, nem ez a fontos. Mindennek a tudatosságunk terében kell lennie. Ezek az állapotok azt jelzik, hogy a tudat nyugodt és egyhegyűvé vált a samádhiban.
Amikor a tudat többször egyhegyűvé válik, akkor megváltoznak a feltételek, és tudat visszahúzódik. Ezt az állapotot appaná samádhinak (teljes összpontosításnak) nevezik, ekkor a tudat visszahúzódik. Bár nem helytelen azt mondani, hogy a tudat visszahúzódik, igazából nem húzódik vissza. Más szóval azt mondjuk, hogy visszafordul, vagy hogy megváltozik, de a legtöbb tanító által használt szóhasználat az, hogy amint a tudat elérte a nyugalom állapotát, visszahúzódik. Az emberek azonban belebonyolódhatnak a szóhasználat miatti különbségbe. Ez nehézségeket okozhat, és az ember elkezdhet azon tűnődni, hogy „hogy a fenébe tud visszahúzódni? Ez a visszahúzódás dolog egyszerűen zavaros!”. Sok ostobasághoz és félreértéshez vezethet, pusztán a szóhasználat miatt.
Amit meg kell értenünk az, hogy a gyakorlás módszere az, hogy ezeket a feltételeket szati-szampajana-val figyeljük meg. Az állandótlanságnak megfelelően a tudat megfordul és visszavonul az upacára-samádhi szintjére. Ha erre a szintre húzódik vissza, akkor némi tudásra és megértésre tehetünk szert, mert a mélyebb szinten nincs tudás és megértés. Ha ezen a ponton van tudás és megértés, az a sankhárához (gondolkodás) fog hasonlítani.
Ez ahhoz hasonlít, mint amikor két ember beszélget, és közösen megvitatják a Dhammát. Aki ezt tapasztalja, talán csalódottnak érzi magát, hogy a tudata nem teljesen nyugodt, de valójában ez a párbeszéd a kialakult nyugalom és visszafogottság keretein belül zajlik. Ezek a tudat jellemzői, ha egyszer visszahúzódott az upacára szintjére – képessé válik, hogy különböző dolgokat megismerjen és megértsen.
A tudat egy ideig ebben az állapotban marad, majd ismét befelé fordul. Más szóval, visszafordul és visszatér a nyugalom korábbinál mélyebb állapotba; sőt, még az is lehetséges, hogy a koncentráció energiája tisztább és nyugodtabb szintjét éri el annál, mint amit korábban tapasztalt. Ha eléri a koncentrációs szintet, akkor csak tudatosítania kell a tényt, és tovább kell figyelni addig, amíg a tudat ismét visszahúzódik. Amint visszahúzódott, az ember képes lesz arra, hogy a különböző problémák felmerülésekor tudáshoz és megértéshez jusson. Itt van az a pont, ahol az embernek szemlélni és vizsgálnia kell a különböző ügyeket és problémákat, amelyek a tudatot érintik, hogy megértse és átlássa őket. Amint ezekkel a problémákkal végeztünk, a tudat fokozatosan ismét befelé mozdul a koncentráció mélyebb szintje felé. A tudat ott marad és beérik, megszabadulva minden tevékenységtől vagy külső hatástól. Csak egyhegyű tudat lesz, és ez fogja előkészíteni és erősíteni az ember tudatosságát, amíg el nem érkezik az idő, hogy a tudat újra előbukkanjon.
A gyakorlás során a tudatunkban megjelennek ezek a belépési és kilépési feltételek, de erről nehéz beszélni. Ez nem veszélyes vagy káros az ember gyakorlására. Egy idő után a tudat visszahúzódik, a belső párbeszéd elindul, és sankhára vagy a tudatot kondicionáló mentális képződmények formájában jelenik meg. Ha valaki nem tudja, hogy ez a tevékenység sankhára, azt gondolhatja, hogy ez panna, vagy hogy panna keletkezett. Látni kell, hogy ez a tevékenység formálja és kondicionálja a tudatot, és a legfontosabb dolog vele kapcsolatban az, hogy mulandó. Folyamatosan kontroll alatt kell tartanunk, és nem szabad engednünk, hogy a tudat elkezdje követni és hinni a különböző fantazmagóriákat és történeteket, amiket kitalál. Mindez csak sankhára, nem válik pannává.
A panna úgy fejlődik, ha az ember figyel és ismeri a tudatát, ahogy a teremtés és kondicionálás folyamata különböző irányokba viszi azt; és aztán elgondolkodik ennek állandótlanságán és bizonytalanságán. A képzetek mulandóságának felismerése az ok, amellyel az ember ekkor el tudja engedni a dolgokat. Amint a tudat elengedte a dolgokat és letette őket, egyre nyugodtabbá és szilárdabbá válik. Folyamatosan be kell lépni és ki kell lépni a samádhi-ból, hogy a panna létrejöjjön. Ekkor az ember belátásra és megértésre jut.
Ahogy folytatódik a gyakorlás, sokféle probléma és nehézség merül fel a tudatban; de bármilyen problémát is vet fel a világ, vagy akár az univerzum, képes lesz mindegyikkel megbirkózni. Az ember bölcsessége utána jár és minden kérdésre és kétségre választ talál. Bárhol is meditál az ember, bármilyen gondolatok merülnek fel, bármi is történik, minden okot szolgáltat a panna felbukkanásához. Ez a folyamat magától megy végbe, külső befolyástól mentesen. A panna így keletkezik, de amikor ez megtörténik, óvatosnak kell lennünk, hogy ne tévedjünk el, és ne tekintsük azt sankhárának. Amikor az ember gondolkodik a dolgokon, és látja, hogy azok mulandóak és bizonytalanok, nem szabad rátapadni vagy ragaszkodni hozzájuk. Ha valaki folyamatosan fejleszti ezt az állapotot, amikor a panna jelen van a tudatában, akkor az átveszi a helyét a mindennapi gondolkodásmódjának és reakcióinak, és a tudat mindennek középpontjában tágasabbá és világosabbá válik. Amint ez megtörténik, az ember minden dolgot úgy ismer és ért meg, ahogyan az valójában van; a tudat képes lesz a meditációval helyesen haladni, anélkül, hogy megtévedne. Így kell ennek lennie.
6