Dhamma harc

 

Küzdj a sóvárgás, az ellenszenv, az illúziók ellen - ezek az ellenségek! A buddhizmus gyakorlása során, a Buddha ösvényén a Dhamma segítségével küzdünk, türelmes kitartással. Számtalan hangulatunknak ellenállva harcolunk.

A Dhamma és a világ összefügg egymással. Ahol a Dhamma van, ott van a világ, ahol a világ van, ott van a Dhamma. Ahol a szennyeződések vannak, ott vannak azok, akik legyőzik a szennyeződéseket, akik megküzdenek velük. Ezt hívják belső harcnak. A külső harchoz az emberek bombákat és fegyvereket használnak, hogy ledobálják és lőjenek azokkal; hódítanak és leigáznak. Mások leigázása a világ útja. A Dhamma gyakorlása során nem másokkal kell harcolnunk, hanem a tudatunkat kell legyőznünk, türelmesen elviselve és ellenállva minden hangulatunknak.

Amikor Dhamma-gyakorlásról van szó, nem táplálunk haragot, nem ellenségeskedünk, ehelyett elengedjük a szennyeződések minden formáját a cselekedeteinkben és gondolatainkban egyaránt, megszabadulva a sóvárgástól, az ellenszenvtől és a haragtól. A gyűlöletet csak úgy lehet legyőzni, ha nem táplálunk haragot és nem neheztelünk.

A bántó cselekedetek és a visszavágás bár különböznek, de szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A tetteket, ha egyszer megtörténtek, megszakíthatjuk, nem kell bosszúval és ellenségeskedéssel válaszolni. Ezt nevezzük „cselekvésnek” (kamma). A „megtorlás” (vera) azt jelenti, hogy a cselekvést tovább folytatjuk, ezt gondolva: „ezt tetted velem, ezért most visszavágok neked”. Ennek soha nincs vége. A megtorlás lehetőségének folytonos keresése miatt a gyűlölettel soha nem hagyunk fel. Amíg így viselkedünk, a lánc megszakítatlan marad, nincs vége. Semmi sem számít, a viszálykodás vég nélkül folytatódik.

A tiszteletreméltó tanító¹ a világot tanította; együttérzett minden világi lénnyel. De a világ mégis így megy tovább. A bölcsnek ezt kell megvizsgálnia, és ki kell választania azokat a dolgokat, amelyek igazi értéket képviselnek. A Buddha hercegként számos harcművészetben edzette magát, de látta, hogy ezek nem igazán hasznosak; a harcokkal és agresszióval teli világra szorítkoznak.

Nekünk, akik elhagytuk a világot, gyakorolnunk kell; meg kell tanulnunk lemondani az ármánykodás minden formájáról, le kell mondanunk mindarról, ami ellenségeskedést szül! Magunkat győzzük le, nem próbálunk másokat leigázni! Harcolunk, de csak a szennyeződésekkel harcolunk; ha sóvárgás van, azzal harcolunk; ha ellenszenv van, azzal harcolunk; ha illúzió van, igyekszünk lemondani róla.

Ezt hívják „Dhamma harcnak”. A tudatnak ez a harca nagyon nehéz, valójában ez a legnehezebb. Azért leszünk szerzetesek, hogy ezen elmélkedjünk, hogy megtanuljuk a sóvárgás, az ellenszenv és a káprázat elleni harc művészetét. Ez az elsődleges feladatunk.

Ez belső harc, harc a szennyeződésekkel. De nagyon kevesen harcolnak így. A legtöbb ember mással harcol, ritkán harcolnak a szennyeződésekkel. Általában nem is látják azokat.

Buddha azt tanította, hogy hagyjunk fel a nem üdvös minden formájával, és műveljük az erényt! Ez a helyes út. Ez a tanítás olyan, mintha a Buddha felkapott volna minket, és az ösvény elejére rakott volna le. Elértük az ösvény elejét, rajtunk múlik, hogy végigmegyünk-e rajta vagy sem. Buddha munkája itt véget ér. Megmutatja az utat, azt, ami helyes és azt, ami nem helyes. Ennyi elég, a többi rajtunk múlik.

Most, hogy elértük az ösvény elejét, még nem tudunk semmit, még nem láttunk semmit; ezért tanulnunk kell. A tanuláshoz fel kell készülnünk arra, hogy elviseljünk némi nehézséget, akárcsak az iskolában a diákok. Elég nehéz megszerezniük a karrierjükhöz szükséges tudást. Nekik is ki kell bírniuk sok mindent. Ha helytelenül gondolkodnak, vagy kedvetlenek, vagy lustának érzik magukat, akkor kényszeríteniük kell magukat a folytatásra, hogy lediplomázzanak és munkát kapjanak. A szerzetesek gyakorlása is hasonló. Ha elhatározzuk, hogy gyakorolunk és elmélkedünk, akkor biztosan meglátjuk az utat.

A ditthi-mána káros dolog. A ditthi „nézetet” vagy „véleményt” jelent. A nézet minden formáját ditthinek nevezik: a jót rossznak látni, a rosszat jónak látni - bármilyennek látni a dolgokat. Nem ez a probléma. A probléma az ezekhez a nézetekhez való ragaszkodással van, amit mánának hívnak; ragaszkodni ezekhez a nézetekhez, mintha azok lennének az igazság. Ez ahhoz vezet, hogy születéstől halálig körbe-körbe forgunk, és soha nem érjük el a beteljesülést, mindez a ragaszkodás miatt. Ezért a Buddha arra bátorított, hogy engedjük el a nézeteket!

Amikor sok ember él együtt, mint itt, akkor kedvünkre gyakorolhatunk, ha nézeteink összhangban vannak. De akár két-három szerzetes is nehezen élne együtt, ha a nézeteik nem lennének helyesek vagy harmonikusak. Ha alázatosak vagyunk, és elengedjük a nézeteinket, ha sokan vagyunk is, akkor is összehangolódunk a Buddha, a Dhamma és a Szangha terében.

Nem igaz, hogy diszharmóniának kell lenni csak azért, mert sokan vagyunk. Nézzünk csak meg egy százlábút! A százlábúnak sok lába van, nem igaz? Ha megnézzük, azt gondolnánk, hogy nehezen tud járni, de valójában nem így van. A lábainak rendje és ritmusa van. A gyakorlásunk során is ez a helyzet. Ha úgy gyakorolunk, ahogy a Buddha nemes Szanghája gyakorolt, akkor könnyű dolgunk van. Vagyis szupatipanno - akik jól gyakorolnak; ujupatipanno - akik egyenesen gyakorolnak; náyapatipanno - akik a szenvedés meghaladásáért gyakorolnak, és sámicipatipanno - akik helyesen gyakorolnak. Amikor ez a négy tulajdonság megszilárdul bennünk, a Szangha igazi tagjaivá válunk. Még ha több százan vagy ezren is vagyunk, nem számít, mindannyian ugyanazt az utat járjuk. Különböző háttérrel rendelkezünk, ám mégis egyformák vagyunk. Még ha a nézeteink különböznek is, ha helyesen gyakorolunk, nem lesznek súrlódások. Ahogyan az összes folyó és patak a tengerbe ömlik, mindnek ugyanaz lesz az íze és színe. Ez a helyzet az emberekkel is. Amikor belépnek a Dhamma folyamába, az ugyanaz a Dhamma. Még ha különböző helyekről jönnek is, összhangba kerülnek, összekapcsolódnak.

De a gondolkodás, amely minden vitát és konfliktust okoz, ditthi-mána. Ezért a Buddha azt tanította, hogy engedjük el a nézeteket! Ne engedjük, hogy a mána ragaszkodjon ezekhez a nézetekhez azok jelentőségén túl!

A Buddha az folytonos szati, az éberség értékét tanította. Akár állunk, akár sétálunk, akár ülünk, akár fekszünk, bárhol is vagyunk, rendelkeznünk kell az éberség erejével. Amikor szati van, látjuk magunkat, látjuk a tudatunkat. Látjuk a „testet a testben”, „a tudatot a tudatban”. Ha nincs szati, nem tudunk semmit, nem vagyunk tudatában annak, hogy mi történik.

A szati tehát nagyon fontos. A folytonos szati segítségével mindig hallani fogjuk Buddha Dhammáját. Azért van így, mert a „szem látja a formákat” az Dhamma; a „fül hallja a hangokat” az Dhamma; az „orr érzi a szagokat” az Dhamma; a „nyelv ízeket érzékel” az Dhamma; a „test érzékeli az érzeteket” az Dhamma; amikor benyomások keletkeznek a tudatban, az is Dhamma. Ezért aki állandó szatival rendelkezik, mindig hallja a Buddha tanítását. A Dhamma mindig ott van. Miért? A szati miatt, mert tudatosak vagyunk.

A szati az éberség, a szampajana a tudatosság. Ez a tudatosság a valódi Buddho, a Buddha. Ha van szati-szampajana, azt a megértés követi. Látjuk, hogy mi történik. Amikor a szem formákat lát: ez helyes vagy helytelen? Amikor a fül hangot hall: ez helyes vagy helytelen? Ártalmas? Vajon helytelen vagy helyes? Így van ez mindennel. Ha megértjük, akkor állandóan halljuk a Dhammát.

Tehát értsük meg mindannyian, hogy most éppen a Dhamma középpontjában tanulunk. Akár előre, akár hátra lépkedünk, találkozunk a Dhammával. Minden Dhamma, ha éberek vagyunk. Még az erdőben szaladgáló állatokat látva is megérthetjük, hogy minden állat ugyanolyan, mint mi. Elfutnak a szenvedés elől, és a boldogságot hajszolják, ahogyan az emberek is. Amit nem szeretnek, azt elkerülik; félnek a haláltól, akárcsak az emberek. Ha ezen elmélkedünk, akkor látjuk, hogy a világ lényei ösztöneik szintjén ugyanolyanok. Az ilyen felfogást bhávanának nevezzük; az igazságnak megfelelően látni, hogy minden lény társ a születésben, az öregségben, a betegségben és a halálban. Az állatok ugyanolyanok, mint az emberek, és az emberek ugyanolyanok, mint az állatok. Ha valóban úgy látjuk a dolgokat, ahogyan vannak, elménk felhagy a hozzájuk való ragaszkodással.

Ezért azt mondjuk, hogy a szati-t meg kell tartanunk. Ha szati van, látni fogjuk tudatunk állapotát. Bármit is gondolunk vagy érzünk, tudnunk kell róla! Ezt a tudást nevezik Buddhónak, Buddhának, annak, aki tud, aki tökéletesen tud, aki tisztán és teljesen tud. Amikor a tudat tökéletesen tud, megtaláljuk a helyes gyakorlást.

A gyakorlás egyenes útja tehát az, hogy gyakoroljuk az odafigyelést, a szati-t. Ha öt percig szati nélkül vagytok, öt percig őrültek vagytok, öt percig figyelmetlenek. Amikor hiányzik a szati, őrült vagy. A szati tehát alapvető fontosságú. A szati birtoklása azt jelenti, hogy ismered önmagad, ismered a tudatod és az életed állapotát. Ez azt jelenti, hogy megértéssel és megkülönböztető képességgel rendelkezz, és mindig figyelj a Dhammára! Miután elhallgat a tanító, még mindig hallod a Dhammát, mert a Dhamma mindenhol ott van.

Ezért ügyeljetek, hogy minden nap gyakoroljatok! Akár lusták, akár szorgalmasak vagytok, gyakoroljatok ugyanúgy. A Dhamma gyakorlása ne a hangulatotoktól függjön! Ha a hangulatotokat követve gyakoroltok, akkor az nem Dhamma. Ne tegyetek különbséget nappal és éjszaka között, és az sem fontos, hogy a tudat békés-e vagy sem - csak gyakoroljatok!

Olyan ez, mint a gyermek, aki írni tanul. Eleinte nem ír szépen - nagy, hosszú hurkok és görbék - úgy ír, mint egy gyerek. Egy idő után a gyakorlással javul az írása. A Dhamma gyakorlása is ilyen. Eleinte ügyetlen vagy, néha nyugodt, néha nem, nem igazán tudod, hogy mi micsoda. Néhányan elkedvetlenednek. Ne lankadjatok! Kitartóan kell gyakorolnotok! Tegyetek erőfeszítést, mint az iskolás gyerek, ő is ahogy cseperedik, egyre szebben és szebben ír! A csúnyán íróból szépen íróvá válik a gyakorlásnak köszönhetően.

A mi gyakorlásunk is ilyen. Próbáljunk meg mindig éberek lenni: állva, sétálva, ülve vagy fekve! Amikor a feladatainkat könnyedén és megfelelően végezzük, nyugalmat érzünk. Ha munka közben béke van, akkor könnyű nyugalom-meditációt végezni; a kettő kéz a kézben jár. Tegyünk tehát erőfeszítést! Ez a gyakorlás.

 

4