A Vinaya megértése

A gyakorlás nem könnyű. Lehet, hogy tudunk néhány dolgot, de sok minden van, amit nem. Például, amikor olyan tanításokat hallunk, mint „ismerd meg a testet a testben”; vagy „ismerd meg a tudatot a tudatban”. Amikor még nem gyakoroltunk és halljuk a tanítást, elbizonytalanodhatunk. A Vinaya is ilyen. A múltban tanító voltam,¹ de csak egy „kis tanító”, nem nagy tanító. Miért mondom, hogy „kis tanító”? Mert nem gyakoroltam. Tanítottam a Vinayát, de nem gyakoroltam. Ezt nevezem én kis tanítónak, gyenge tanítónak. Azért mondom, hogy „gyenge tanító”, mert a gyakorlás tekintetében komoly hiányosságaim voltak. A gyakorlásom messze elmaradt az elmélettől, olyan volt, mintha egyáltalán nem tanultam volna a Vinayát.

Szeretném leszögezni, hogy a gyakorlás során lehetetlen teljesen kiismerni a Vinayát, mert néhány esetben, akár ismerjük a szabályt, akár nem, attól még a tett vétség marad. Sokszor bonyolult a helyzet. Mégis hangsúlyozzák, hogy ha még nem is értjük az adott szabályt vagy tanítást, akkor is lankadatlanul és tisztelettel kell tanulmányoznunk azokat. Ha nem értjük, akkor igyekezzünk megtanulni. Ha nem teszünk erőfeszítést, az már önmagában vétség.

Például bizonytalan vagy valamivel kapcsolatban: tegyük fel, hogy találkozol egy emberrel, nem tudod, hogy nő vagy férfi, és megérinted.² Nem vagy biztos benne, de mégis hozzáérsz - ez helytelen. Régebben csodálkoztam, hogy ez miért lenne helytelen, de amikor átgondoltam rájöttem, hogy a meditálónak ébernek kell lennie, körültekintően kell viselkednie. Akár beszél, megérint vagy megfog dolgokat, először alaposan meg kell fontolnia azt. A hiba az előző példában az, hogy nincs éberség, vagy nincs elégséges éberség, vagy nincs megfontoltság az adott pillanatban.

Nézzünk egy másik példát: délelőtt tizenegy óra van, felhős az ég, nem látjuk a napot, és nincs óránk. Tegyük fel, úgy becsüljük, hogy valószínűleg délután van – és tényleg úgy érezzük, hogy délután van -, és mégis nekilátunk enni valamit. Elkezdünk étkezni, és ekkor a felhők felszakadnak, a nap állásából látjuk, hogy még csak most múlt tizenegy óra. Ez még mindig vétség.³ Régebben elgondolkodtam azon, hogy „Eh? Még nem múlt el dél, miért számít ez szabálysértésnek?”.

A vétség itt hanyagság, gondatlanság miatt következik be; nem mérlegeltünk alaposan. Hiányzik a visszafogottság. Ha kétségek merülnek fel és a kétségek alapján cselekszünk, akkor dukkata van.⁴ Vétség, már csak azért is, mert a kétségek ellenére cselekszünk. Azt hisszük, hogy délután van, amikor valójában nem. Az evés aktusa önmagában nem helytelen, de itt vétséget követünk el, mert figyelmetlenek és hanyagok vagyunk. Ha valóban délután van, de mi azt hisszük, hogy nem, akkor ez a súlyosabb pácittiya vétség. Ha kétkedve cselekszünk, akár helytelen a cselekedet, akár nem, akkor is vétünk. Ha a cselekvés önmagában nem helytelen, akkor az a kisebb súlyú vétség; ha helytelen, akkor a súlyosabb vétség következik be. Láthatod, hogy a Vinaya eléggé zavarba hozhat.

Valamikor régen elmentem a tiszteletreméltó Ajahn Munhoz.⁵ Abban az időben éppen csak elkezdtem gyakorolni. Olvastam a Pubbasikkhát⁶ és elég jól megértettem. Aztán tovább olvastam a Visuddhimaggát, ahol a szerző a Sálaniddesáról (A szabályok könyve), a Samádhiniddesáról (Az elmetanítás könyve) és a Pánnániddesáról (A megértés könyve) ír. Úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem! Miután elolvastam, úgy éreztem, hogy ez meghaladja egy emberi lény képességeit. De aztán elgondolkodtam azon, hogy a Buddha nem tanítana olyasmit, amit lehetetlen gyakorolni. Nem tanítaná és nem hirdetné, mert ezek a dolgok sem neki, sem másoknak nem lennének hasznosak. A Sálaniddesa rendkívül aprólékos, a Samádhiniddesa még inkább, a Pánnániddesa pedig még inkább! Leültem és ezt gondoltam: „Nos, nem mehetek tovább! Nem vezet tovább út.” Zsákutcába jutottam volna.

Küzdöttem a gyakorlásommal, elakadtam. Lehetőségem nyílt meglátogatni Tiszteletreméltó Ajahn Mun-t, így megkérdeztem tőle: „Tiszteletreméltó Ajahn, mit tegyek? Még csak most kezdtem el gyakorolni, de nem ismerem a helyes utat. Annyi kétségem van a gyakorlással kapcsolatban, hogy teljesen elvesztettem a talajt a lábam alól.”

Megkérdezte: „Mi a probléma?”

„Gyakorlásom során kezembe vettem a Visuddhimaggát és elolvastam, de úgy tűnik, lehetetlen a gyakorlatba átültetni. A Sálaniddesa, a Samádhiniddesa és a Pánnániddesa tartalma teljesen gyakorlatiasnak tűnik. Nem hiszem, hogy van bárki a világon, aki képes lenne betartani, annyira részletes és aprólékos. Úgy érzem lehetetlen minden egyes szabályt megjegyezni, meghaladja a képességeimet.”

Azt mondta nekem: „Tiszteletreméltó, sok minden van, ez igaz, de valójában csak egy kevés. Ha a Sálaniddesa minden egyes szabályát számba vennénk, az nehéz lenne, ez igaz; de amit mi Sálaniddesának nevezünk, az emberi tudatból fejlődött ki. Ha a tudatot arra neveljük, hogy szégyellje és félje a helytelen cselekedeteket, akkor mértékletesek és óvatosak leszünk.

Ez arra késztet bennünket, hogy megelégedjünk a kevéssel, a kevés kívánsággal, mert mindenről nem tudunk gondoskodni. Amikor ez megtörténik, az éberség erősebbé válik. Képesek leszünk arra, hogy mindig fenntartsuk a szati-t. Bárhol is legyünk, erőfeszítéseket teszünk az alapos szati fenntartására. Az óvatosság kifejlődik. Ha kétségünk van, ne beszéljünk, ne cselekedjünk! Ha valamit nem értesz, kérdezd meg a tanítót! Valóban megterhelő lenne minden egyes szabályt gyakorolni, de meg kell vizsgálnunk, hogy hajlandóak vagyunk-e beismerni és elfogadni a hibáinkat vagy sem!”

Ez a tanítás rendkívül fontos. Nem arról van szó, hogy minden egyes szabályt ismernünk kell, ha tudjuk, hogyan tanítsuk a tudatunkat.

„Mindaz, amit olvastál, a tudatból ered. Ha még mindig nem képezted ki a tudatod arra, hogy érzékeny és tiszta legyen, akkor állandóan kételkedni fogsz. Meg kell próbálnod a Buddha tanításait a tudatodba bevinni! Légy higgadt! Bármi merül fel, amiben kételkedsz, add fel! Ha nem tudod biztosan, akkor ne mondd ki vagy ne tedd meg. Például, ha elgondolkodsz azon, hogy valami rossz vagy nem - vagyis nem vagy benne igazán biztos - akkor ne mondd ki, ne cselekedj, légy visszafogott!”

Ahogy ott ültem és hallgattam, elgondolkodtam azon, hogy ez a tanítás megfelel a Buddha igaz tanításának mérésére szolgáló nyolc módszernek: minden olyan tanítás, amely a szennyeződések csökkentéséről szól; amely kivezet a szenvedésből; amely a lemondásról (az érzéki élvezetekről); a kevéssel való beérésről; az alázatról és a rang és státusz iránti érdektelenségről; a elvonultságról és magányról; a lankadatlan erőfeszítésről; az egyszerű életvitelről beszél. Ez a nyolc tulajdonság az igazi Dhamma-Vinaya, a Buddha tanításának jellemzője. Bármi, ami ezekkel ellentétes, nem az.

Ha ezt tartjuk szemünk előtt, akkor szégyelljük és féljük a helytelen cselekedeteket. Tudjuk, hogy ha bizonytalanok vagyunk, nem fogunk cselekedni, és nem fogunk beszélni. A Sálaniddesa csak szavakból áll. Például a hiri-ottappa (szégyenérzet és lelkiismeretesség) a könyvekben egy dolog, de a tudatunkban egész más.

A Vinayát tanulmányozva Tiszteletreméltó Ajahn Mun-tól sok mindent megtanultam. Ahogy ültem és hallgattam, feltámadt a megértésem.

Ami a Vinayát illeti, sokat tanultam. Néhány napon át, az esősévszakbéli elvonulás alatt, este hat órától hajnalig tanultam. Eléggé megértettem. Az ápatti minden tényezőjét⁷ amelyek a Pubbasikkhában szerepelnek, leírtam egy jegyzetfüzetbe, és magamnál tartottam. Nagyon igyekeztem, de később fokozatosan elengedtem. Túl sok volt. Nem tudtam, hogy mi a lényeg és mi a sallang, egyszerűen mindent elfogadtam. Amikor már jobban megértettem, hagytam, elengedtem, mert túl nehéz volt. Csak a tudatomra irányítottam a figyelmemet, és fokozatosan megszabadultam a szövegtől.

Amikor azonban itt tanítom a szerzeteseket, még mindig a Pubbasikkhát veszem alapul. Sok éven át itt a Wat Pah Pongban én magam olvastam fel a gyülekezetnek. Akkoriban felmentem a pulpitusra, és legalább tizenegy óráig vagy éjfélig folytattam, sőt volt úgy, hogy hajnali egy-két óráig. Érdekelt bennünket. És gyakoroltunk. Miután meghallgattuk a Vinaya felolvasást, elmentünk és átgondoltuk a hallottakat. A Vinayát nem lehet igazán megérteni csak úgy, hogy meghallgatjuk. Miután meghallgattad, meg kell vizsgálnod és el kell mélyedned benne.

Annak ellenére, hogy sok éven át tanulmányoztam ezeket a dolgokat, a tudásom még mindig nem volt teljes, mert a szövegekben sok volt a kétértelműség. Most, hogy ilyen hosszú idő telt el azóta, hogy olvastam a könyveket, az emlékezetem a különböző szabályokról kissé elhalványult, de a tudatomban nincs semmi hiány. Ott van egy normarendszer. Nincs kétség, megértés van. Eltettem a könyveket, és a tudatom fejlesztésére koncentráltam. Egyetlen szabállyal kapcsolatban sincsenek kétségeim. A tudat értékeli az erényt, nem mer semmi rosszat tenni, sem nyilvánosan, sem titokban. Nem ölök állatokat, még kis állatokat sem. Ha valaki arra kérne, hogy szándékosan öljek meg egy hangyát vagy termeszt, hogy például a ujjammal szétnyomjam, nem tudnám megtenni, még akkor sem, ha több ezer bahtot ajánlanának fel érte. Még egy hangyát vagy termeszt sem! A hangya életének nagyobb az értéke számomra.

Előfordulhat azonban, hogy egy állat halálát okozom, például amikor valami felmászik a lábamra, és én lesöpröm. Lehet, hogy meghal, de ha belenézek a tudatomba nincs bűntudatom. Nincs ingadozás vagy kétség. Miért? Mert nem volt szándékosság. Cetanáham bhikkhave sálam vadámi: a szándék az erkölcsi képzés lényege. Ha így tekintek rá, látom, hogy nem volt szándékos gyilkosság. Néha séta közben rálépek egy rovarra, és megölöm. A múltban, mielőtt igazán megértettem volna a lényeget, nagyon szenvedtem az ilyen dolgok miatt. Azt hittem, hogy vétkeztem.

„De hát nem volt szándékosság! Nem volt szándékos, de nem voltam elég óvatos.” Így nyugtalankodtam és aggódtam.

A Vinaya tehát olyan valami, ami megzavarhatja a Dhamma gyakorlóit, de ennek is megvan a maga értéke, összhangban azzal, amit a tanítók hangsúlyoznak: „Minden olyan szabályt amit nem ismersz, meg kell tanulnod! Ha nem tudod, kérdezd meg azokat, akik tudják!”. Ez egy fontos tanítás.

Ha nem ismerjük az előírásokat, akkor nem leszünk tisztában azzal, hogy megszegtük azokat. Vegyünk például egy tiszteletreméltó thérát a múltból, Ajahn Pow-t a Wat Kow Wong Gotból, Lopburi tartományból. Egy nap egy bizonyos Mahá, az egyik tanítványa ült mellette, amikor néhány nő odajött hozzá és megkérdezte,

„Luang Por! Szeretnénk meghívni téged egy kirándulásra, eljönnél velünk?”

Luang Por Pow nem válaszolt. A mellette ülő Mahá azt hitte, hogy a tiszteletreméltó Ajahn Pow nem hallotta, ezért azt mondta: „Luang Por, Luang Por! Hallottad? Ezek a nők meghívtak téged egy kirándulásra.”

Azt mondta: „Hallottam.”

Az asszonyok újra megkérdezték: „Luang Por, jössz vagy nem?”.

Csak ült ott válasz nélkül, és így a meghívásból nem lett semmi. Amikor elmentek, Mahá azt kérdezte:

„Luang Por, miért nem válaszoltál azoknak a nőknek?”

„Ó, Mahá, nem ismered az előírást? Azok az emberek, akik az imént itt voltak, mind nők voltak. Ha nők hívnak téged, hogy velük utazz, nem szabad beleegyezned. Ha ők maguk intézkednek, az rendben van. Ha el akarok menni, akkor mehetek, ha nem vettem részt az előkészületekben.”

Mahá leült és azt gondolta: „Ó, tényleg, bolondot csináltam magamból.”

A Vinaya kimondja, hogy egyezséget kötni, majd nőkkel együtt utazni, még ha nem is párként, pácittiya vétség.

Vegyünk egy másik esetet. A laikusok pénzt hoztak, hogy tálcán ajánlják fel Tiszteletreméltó Ajahn Pownak. Ő kinyújtotta a fogadó ruháját,⁸ az egyik végénél fogva tartva. De amikor előrébb nyújtották a tálcát, hogy rátegyék a kendőre, ő visszahúzta a kezét a kendőről. Aztán egyszerűen otthagyta a pénzt, ahol az feküdt. Tudta, hogy ott van, de nem érdekelte. Egyszerűen felállt és elsétált, mert a Vinayában azt mondják, hogy ha valaki nem fogadja el a pénzt, nem kell megtiltani a laikusoknak, hogy felajánlják. Ha vágyna rá, akkor azt kellene mondania: „Házigazda, ez nem megengedett egy szerzetesnek”. Meg kellene mondania nekik. Ha vágyna rá, meg kellene tiltania nekik, hogy felajánlják azt, ami nem megengedett. Ha azonban valóban nincs vágya rá, akkor nem szükséges. Csak hagyd ott, és menj el!

Bár Ajahn és tanítványai sok éven át együtt éltek, néhányan mégsem értették Ajahn Pow gyakorlatát. Ez nem egy jó helyzet. Ami engem illet, utánanéztem és elmélkedtem Tiszteletreméltó Ajahn Pow gyakorlatának számos finomabb pontján.

A Vinaya még arra is késztethet néhány embert, hogy elhagyja a rendet. Amikor tanulmányozzák, számtalan kétely merül fel bennük. Visszatekintenek a múltba... „A felszentelésem, megfelelő volt?⁹ Romlatlan volt-e a tanítóm? Egyik szerzetes sem tudott semmit a Vinayáról, aki ott ült a felszentelésemen, megfelelő távolságban ültek? Helyes volt a kántálás?” A kétségek csak úgy kavarognak... „A terem, ahol felszenteltek, megfelelő volt? Olyan kicsi volt...” Mindenben kételkednek, és a pokolba zuhannak.

Tehát amíg nem tudod, hogyan kell megnyugtatni a tudatodat, addig nagyon nehéz. Nagyon nyugodtnak kell lenned, nem ugorhatsz csak úgy bele a dolgokba! De annyira nyugodtnak lenni, hogy nem vesződsz azzal, hogy utánanézz a dolgoknak, szintén helytelen. Annyira össze voltam zavarodva, hogy majdnem kiléptem a rendből, mert annyi hibát láttam a saját gyakorlásomban és néhány tanítómban. Tűzben égtem, nem tudtam aludni a kétségek miatt.

Minél többet kételkedtem, annál többet meditáltam, annál többet gyakoroltam. Ahol kétség merült fel, ott gyakoroltam. Bölcsesség keletkezett. A dolgok kezdtek megváltozni. Nehéz leírni a változást, ami végbement. A tudat addig változott, amíg nem volt többé kétség. Nem tudom, hogyan történt. Ha elmondanám valakinek, valószínűleg nem értené meg.

Ezért elgondolkodtam a Paccattam veditabbo vinnúhi tanításon - a bölcseknek maguknak kell tudni. Olyan tudásnak kell lennie, amely közvetlen tapasztalaton alapul. A Dhamma-Vinaya tanulmányozása bizonyára helyes, de csak tanulmányozni, az még mindig kevés. Ha belemerülsz a gyakorlásba, elkezdesz mindenben kételkedni. Mielőtt elkezdtem gyakorolni, nem érdekeltek a kisebb vétségek, de amikor már gyakoroltam, még a dukkata vétségek is olyan fontosak lettek, mint a párájika vétségek. Azelőtt a dukkata vétségek semmiségnek tűntek, csak picinyke apróságnak. Így láttam őket. Este be lehetett vallani őket, és máris végeztem velük. Aztán újra elkövetheted őket. Ez a fajta bevallás tisztátalan, mert nem állsz le, nem határozod el, hogy megváltozol. Nincs önfegyelem, egyszerűen újra és újra megteszed. Nincs az igazság érzékelése, nincs elengedés.

Valójában, a végső igazság szempontjából nem szükséges a bűnök megvallásának rutinját folytatni. Ha látjuk, hogy a tudatunk tiszta, és nyoma sincs a kétségnek, akkor ezek a vétségek lehullnak. Az, hogy még nem vagyunk tiszták, azért van, mert még kételkedünk, ingadozunk. Nem vagyunk igazán tiszták, ezért nem tudunk elengedni. Nem látjuk magunkat, ez a lényeg. A mi Vinayánk olyan, mint egy kerítés, ami megvéd minket attól, hogy hibákat kövessünk el, ezért nagyon lelkiismeretesen kell eljárnunk.

Ha nem látod a Vinaya valódi értékét, akkor nehéz dolgod van. Sok évvel azelőtt, hogy eljöttem a Wat Pah Pongba, elhatároztam, hogy lemondok a pénzről. Az esősévszakbéli elvonulás nagyobbik részében ezen gondolkodtam. Végül odasétáltam társamhoz, egy bizonyos Mahához, aki akkoriban velem élt, és letettem elé a pénztárcámat.

„Tessék, Mahá, fogd ezt a pénzt! Mától kezdve, mindaddig amíg szerzetes vagyok, nem fogadok el és nem tartok magamnál pénzt. Te vagy a tanúm.”

„Tartsd meg, tiszteletre méltó uram, szükséged lehet rá a tanulmányaidhoz.” A tiszteletreméltó Mahá nem szívesen fogadta el a pénzt, zavarban volt. „Miért dobod ki ezt a sok pénzt?”

„Nem kell aggódnod miattam! Már meghoztam a döntésemet. Tegnap este döntöttem.”

Attól a naptól kezdve, hogy elvette a pénzt, mintha szakadék nyílt volna meg közöttünk. Nem értettük többé egymást. A mai napig ő a tanúm. Azóta nem használok pénzt, nem veszek, és nem adok el semmit. Visszafogom magam a pénz vonatkozásában. Óvakodtam a helytelen cselekedetektől, még akkor is, ha nem tettem semmi rosszat. Fenntartottam a meditációs gyakorlatot. Már nem volt szükségem a gazdagságra, méregnek tekintettem. Akár embernek, akár kutyának vagy bármi másnak adsz mérget, az mindannyiuknak halált vagy szenvedést okoz. Ha így tisztán látunk, állandóan résen leszünk, hogy ne vegyük be azt a „mérget”. Ha világosan látjuk a benne rejlő veszélyt, nem nehéz lemondani róla.

Ami a felajánlásként hozott ételeket illeti, ha bizonytalan volnék, akkor nem fogadnám el. Nem számít, hogy mennyire finom vagy rafinált az étel, nem enném meg. Vegyünk egy egyszerű példát: a nyersen pácolt halat. Tegyük fel, hogy az erdőben laksz, és alamizsnából élsz, és csak rizst és néhány levelekbe csomagolt savanyú halat kapsz. Amikor visszatérsz a lakhelyedre, és kinyitod a csomagot, és rájössz, hogy nyers pácolt hal, dobd csak ki!¹⁰ Sima rizst enni jobb, mint megszegni a szabályokat. Ilyennek kell lenned, mielőtt azt mondhatod, hogy valóban megérted, és akkor a Vinaya egyszerűbbé válik.

Ha szerzetesek kellékeket akartak adni nekem, például szilkét, borotvát vagy bármi mást, nem fogadtam volna el, hacsak nem ismertem őket, mint gyakorlótársakat, akiknek hasonló a Vinaya normája. Miért nem? Hogyan bízhatsz meg valakiben, aki gátlástalan? Bármit megtehetnek. A gátlástalan szerzetesek nem ismerik a Vinaya szellemét, így lehetséges, hogy nem megfelelő módon szerezték meg ezeket a dolgokat. Ilyen pedáns voltam.

Ennek következtében néhány szerzetestársam ferde szemmel nézett rám. „Nem szocializálódik, nem közösködik ....” Nem hagytam magam megingatni: „Persze, majd akkor közösködünk, ha meghalunk. Ha a halálról van szó, mindannyian egy csónakban evezünk.” Kitartottam. Olyan voltam, aki keveset beszélt. Ha mások kritizálták a gyakorlásomat, nem érdekelt. Miért? Mert ha el is magyaráznám nekik, nem értenék meg. Semmit sem tudtak a gyakorlásról. Mint azokban az időkben, amikor meghívtak egy temetési szertartásra, és valaki azt mondta: „Ne hallgassatok rá! Csak tegyétek a pénzt a táskájába, és ne szóljatok róla, ne tudassátok vele!”¹¹ Ezt gondoltam: „Hé, azt hiszed, hogy meghaltam, vagy mi? Attól, hogy valaki az alkoholt parfümnek nevezi, még nem lesz belőle parfüm, tudod. Ha ti, emberek, amikor alkoholt akartok inni, akkor parfümnek nevezitek, akkor csak rajta, igyatok. Biztosan megőrültetek!”

A Vinaya tehát nehéz lehet. Kevéssel kell beérned, visszafogottnak kell lenned! Látnod kell, és jól kell látnod! Egyszer, amikor Saraburiba utaztam, a csoportom elment egy falusi kolostorba, hogy egy ideig ott maradjon. Az ottani apát nagyjából ugyanolyan rangban volt, mint én. Reggelente mindannyian együtt mentünk alamizsnagyűjtő-körútra, majd visszatértünk a kolostorba, és letettük a szilkéket. A laikusok ezután ételekkel teli edényeket hoztak a terembe, és letették azokat. Ezután a szerzetesek odamentek, felvették, kinyitották és sorba állították őket, hogy felajánlhassák. Az egyik szerzetes egymás után megérintette az edényeket. És ennyi volt! Ekkor a szerzetesek áthozták és szétosztották őket, hogy elfogyaszthassák az ennivalót.

Öt szerzetes utazott velem akkoriban, de egyikünk sem nyúlt az ételhez. Az alamizsna gyűjtéskor csak natúr rizst kaptunk, ezért leültünk velük, és azt ettük. Egyikünk sem ette volna meg az ételeket azokból az edényekből.

Ez így ment jó néhány napig, míg végül érezni kezdtem, hogy az apátot zavarja a viselkedésünk. Valószínűleg az egyik szerzetese odament hozzá, és azt mondta: „Azok a vendégszerzetesek nem esznek az ételből. Nem tudom mit finnyáskodnak.”

Még néhány napig ott kellett maradnunk, ezért elmentem az apáthoz, hogy magyarázatot adjak.

Azt mondtam: „Tiszteletreméltó uram, kaphatnék egy percet, kérem? Itt van egy kis elintézni valóm, ami azt jelenti, hogy néhány napra igénybe kell vennem a vendégszeretetedet, de attól tartok, hogy közben lesz egy-két dolog, ami téged és szerzetestársaidat zavarba ejthet: nevezetesen az, hogy nem eszünk a laikusok által felajánlott ételből. Szeretném ezt tisztázni önnel, uram. Valójában semmi gond, csak megtanultam így gyakorolni, vagyis a felajánlások fogadását, uram. Amikor a laikusok lerakják az ételt, majd a szerzetesek mennek és kinyitják az edényeket, kiválogatják, majd formálisan felajánlják, ez helytelen. Ez egy dukkata vétség. Konkrétan, ha valaki olyan ételt fog vagy érint meg, amit még nem ajánlottak fel formálisan egy szerzetes számára, az „megrontja” az ételt. A Vinaya szerint minden szerzetes, aki megeszi ezt az ételt, vétséget követ el.

Csak ez a viselkedésünk oka, uram. Nem arról van szó, hogy bárkit is hibáztatnék, vagy arra próbálnám sarkallni önt vagy a szerzeteseit, hogy hagyjanak fel az ilyen gyakorlattal - egyáltalán nem. Csak szerettem volna kifejezni a jó szándékomat, mert szükségünk lesz arra, hogy még néhány napig itt maradjunk.”

Ánjali felemelte a kezét: „Sádhu! Csodálatos! Még soha nem láttam olyan szerzetest, aki betartja a kisebb szabályokat Saraburiban. Manapság nem is találni egyet sem. Ha vannak is még ilyen szerzetesek, biztosan Saraburin kívül élnek. Engedd meg, hogy megdicsérjelek! Egyáltalán nincs ellenvetésem, teljesen egyetértek.”

Másnap reggel, amikor visszajöttünk az alamizsnagyűjtésből, a szerzetesek közül egy sem akart az edények közelébe menni. A laikusok maguk válogatták ki és kínálták meg őket, mert attól féltek, hogy a szerzetesek nem esznek belőlük. Attól a naptól kezdve az ottani szerzetesek és novíciusok nagyon idegesnek tűntek, ezért megpróbáltam elmagyarázni nekik a dolgokat, hogy megnyugtassam őket. Azt hiszem, féltek tőlünk, némán bementek a szobáikba és bezárkóztak.

Két-három napig próbáltam megnyugtatni őket, mert annyira szégyellték magukat, pedig tényleg semmi bajom nem volt velük. Nem mondtam olyanokat, hogy nincs elég étel, vagy „Hozzátok ezt vagy azt az ételt!” Miért nem? Mert már korábban is böjtöltem, néha hét vagy nyolc napig. Itt sima rizst ettem, tudtam, hogy nem fogok belehalni. Az erőmet a gyakorlásból merítettem, abból, hogy tanultam és gyakoroltam.

A Buddhát tartottam példaképemnek. Bárhová mentem, bármit is tettek mások, nem avatkoztam bele. Kizárólag a gyakorlásnak szenteltem magam, mert magammal és a gyakorlással törődtem.

Azok, akik nem tartják be a Vinayát vagy nem gyakorolják a meditációt, és azok, akik gyakorolják, nem élhetnek együtt, külön utakon kell járniuk. Én magam sem értettem ezt régen. Tanítóként tanítottam másokat, de nem gyakoroltam. Ez helytelen. Amikor mélyen megvizsgáltam, láttam, a gyakorlásom és a tudásom olyan távol állt egymástól, mint ég és föld.

Ezért azok, akik meditációs központokat akarnak létrehozni az erdőben, ne tegyék! Ha még nem tudtok igazán, ne is próbálkozzatok, csak elrontjátok a dolgot. Néhány szerzetes azt hiszi, ha az erdőben él békére lel, de nem értik a gyakorlás lényegét. Maguknak vágják a füvet¹², mindent maguk csinálnak. Akik igazán tudják mi a gyakorlás, azokat nem érdeklik az ilyen helyek, így ezek a közösségek nem fognak prosperálni. Ha így viselkednek, ez nem vezet fejlődéshez. Bármilyen békés is az erdő, nem tudsz fejlődni, ha rosszul csinálod.

Megfigyelik az erdei szerzeteseket, akik az erdőben élnek, és elmennek ők is, hogy az erdőben éljenek, de ez nem ugyanaz. A köntösök nem ugyanazok, az étkezési szokások nem ugyanazok, minden más. Mert nem képzik magukat, nem gyakorolnak. A hely pocsékba megy, nem igazán működik. Ha működik is, csak mint egy felszínes propagandahely, pont mint egy show. Ennél nem lesz több. Azok, akik csak egy kicsit gyakoroltak, és elmennek másokat tanítani, még éretlenek, nem értik igazán amit tanítanak. Rövid időn belül feladják, és az egész szétesik. Ez csak bajt hoz.

Tanulmányoznunk kell tehát valamennyire a Vinayát; nézzük meg , mit mond a Navakováda¹³! Tanuljátok, memorizáljátok, amíg meg nem értitek! Időről időre kérdezzétek meg a tanítótokat a homályosabb pontokkal kapcsolatban, ő majd elmagyarázza! Tanuljatok így, amíg igazán meg nem értitek a Vinayát!

10