A normák betartása

Ma is összegyűltünk, pont úgy mint minden évben, a Dhamma-vizsgák után.¹ Ez alkalommal mindannyiótoknak végig kell gondolnotok a kolostorbéli elvárásokat, valamint a nevelőkkel és a tanítókkal szembeni kötelességek teljesítésének fontosságát. Ezek tartanak össze mint csoportot, lehetővé téve, hogy harmóniában és egyetértésben éljünk. Ezek teszik lehetővé, hogy tiszteljük egymást, ami a közösség javára válik.

Minden közösségben, a Buddha idejétől egészen napjainkig, bármilyen formát öltsenek is, ha a tagok nem tisztelik egymást, nem boldogulhatnak. Legyen szó világi vagy szerzetesi közösségekről, ha hiányzik a kölcsönös tisztelet, nincs összetartás. Ha nincs kölcsönös tisztelet, a hanyagság teret nyer, és a gyakorlás végül lezüllik.

A Dhamma-gyakorlók közössége már huszonöt éve él itt, és folyamatosan fejlődik, de akár le is épülhet. Látnunk kell e fordulat lehetőségét is! De ha mindannyian odafigyelünk, kölcsönösen tiszteljük egymást, és továbbra is fenntartjuk a gyakorlás színvonalát, úgy érzem, hogy a békesség tartós lesz. Csoportként hosszú ideig való gyakorlásunk a buddhizmus további virágzásának forrása lesz.

A tanulás és a gyakorlás szoros párt alkotnak. A buddhizmus azért fejlődött, és virágozhat a mai napig, mert a tanulás kéz a kézben járt a gyakorlással. Ha figyelmetlenül csak tanuljuk a szentírásokat, hanyagság üti fel a fejét. Az első évben hét szerzetesünk volt itt az esősévszak-béli elvonuláson. Akkoriban ezt gondoltam magamban: „Amikor a szerzetesek kezdenek tanulni a Dhamma-vizsgákra, a gyakorlás elfajul.” Ezt figyelembe véve próbáltam meghatározni az okot, így kezdtem tanítani a szerzeteseket, akik itt voltak - mind a hét szerzetest. Negyven napon át tanítottam minden nap, étkezés után kezdve egészen este hatig. A szerzetesek elmentek vizsgázni és kitűnő eredmény született: mind a heten eredményesek voltak.

Ez jó volt, de bonyodalom adódott azoknál, akik nem voltak körültekintőek. A tanuláshoz rengeteget kell recitálni, ismételgetni. Azok, akik féktelenek és mértéktelenek, hajlamosak elhanyagolni a meditációs gyakorlást, és minden idejüket a tanulással, ismétléssel és memorizálással töltik. Ez arra készteti őket, hogy elbagatellizálják a gyakorlás fontosságát, ami nagyon gyakran megtörténik.

Így aztán, amikor a szerzetesek befejezték a tanulmányaikat és letették a vizsgáikat, láttam, hogy viselkedésük megváltozott. Nem volt sétáló meditáció, csak egy kis ücsörgés, és a társasági élet felerősődött. Egyre kevesebb lett a fegyelem és a nyugalom.

A gyakorlásunk során, amikor sétáló meditációt végzünk, teljes erőbedobással kell tennünk; amikor meditációban ülünk, csak erre kell koncentrálnunk. Akár állsz, sétálsz, ülsz vagy fekszel, arra kell törekedned, hogy nyugodt légy. De amikor az emberek sokat tanulnak, az elméjük tele van szavakkal, elszállnak a könyvektől, és elfelejtkeznek magukról. Elvesznek a külsőségekben. Nos, ez csak azoknál van így, akik nem bölcsek, akik féktelenek, és nem kitartó az éberségük. Ezeknél az embereknél a tanulás visszafejlődést okoz. Amikor az ilyen emberek a tanulással vannak elfoglalva, nem végeznek ülő vagy sétáló meditációt, és egyre fegyelmezetlenebbekké válnak. A tudatuk egyre szétszórtabb lesz. A céltalan fecsegés, az összeszedettség hiánya és a bandázás harapódzik el. Ez az oka a gyakorlás elhanyagolásának. Nem önmagában a tanulás miatt van így, hanem azért, mert néhányan nem tesznek erőfeszítést, így elfelejtkeznek magukról.

A szent szövegek valójában útmutatók a gyakorlás ösvényén. Ha valóban értjük a gyakorlást, akkor az olvasás vagy a tanulás, mindkettő a meditáció további aspektusai. De ha tanulunk, és aztán elfelejtkezünk magunkról, az sok beszédet és haszontalan tevékenységet eredményez. Az emberek abbahagyják a meditációt, és hamarosan ki akarnak lépni a szerzetből. A legtöbben, akik sokat tanulnak és eltévelyednek, hamarosan elmennek. Ez nem jelenti azt, hogy a tanulás nem jó, vagy hogy a gyakorlás nem helyes. Hanem arról van szó, hogy az emberek nem figyelnek magukra.

Ezt látva, a második elvonuláson abbahagytam a szent szövegek tanítását. Sok évvel később egyre több és több fiatalember jött, hogy szerzetes legyen. Néhányan közülük semmit sem tudtak a Dhamma-Vinájáról, és nem ismerték a szövegeket, ezért úgy döntöttem, hogy orvosolom a helyzetet; megkértem a rangidős, tanult szerzeteseket, hogy adják tovább amit tudnak, és ők ezt a mai napig meg is teszik. Így jutottunk el oda, hogy itt tanulunk.

 

Azonban minden évben, amikor a vizsgák befejeződnek, minden szerzetest megkérek, hogy térjen vissza a gyakorláshoz. Tehát azokat a szövegeket, amelyek nem közvetlenül a gyakorlással kapcsolatosak, tegyétek el a szekrényekbe! Forduljatok vissza, térjetek vissza a régi normákhoz! Kezdjetek újra együtt gyakorolni, például kántáljatok közösen! Ez a mi szokásunk. Cselekedjetek így azért is, hogy ellenálljatok a lustaságotoknak és ellenszenveteknek! Ez szorgalomra ösztönöz.

Ne feledjétek az alapvető gyakorlatokat: kevés evés, kevés beszéd, kevés alvás, önmérséklet, higgadtság; zárkózottság, rendszeres séta és ülőmeditáció; rendszeres közösségben folytatott gyakorlás! Kérlek, tegyetek erőfeszítéseket ezekkel kapcsolatban! Ne hagyjátok, hogy ez a nagyszerű lehetőség kárba vesszen! Végezzétek a gyakorlatokat! Azért van itt lehetőségetek a gyakorlásra, mert a tanító vezetése alatt éltek. Ő védelmez benneteket, ezért szenteljétek magatokat a gyakorlásnak! Korábban is végeztetek sétáló meditációt, újra sétálnotok kell! Korábban végeztetek ülőmeditációt, most is üljetek! Korábban is kántáltatok együtt reggel és este, most is erőfeszítést kell tennetek! Ezek a kötelességeitek, kérlek, teljesítsétek azokat!

Azok, akik egyszerűen csak „elütik az időt” a kolostorban, erőtlenek, tudod? Akik csak bóklásznak, honvágyuk van, összezavarodtak - látod őket? Ők azok, akik nem vonják be a tudatukat a gyakorlásba. Nincs munkájuk, amit elvégezhetnének. Nem heverészhetünk itt csak úgy. Buddhista szerzetesként vagy novíciusként jól élsz és eszel; nem kéne ezt természetesnek venned! Kámasukhallikánuyogo² veszélyt jelent. Törekedj arra, hogy megtaláld a magad gyakorlatát! Bármi hibás, dolgozz a kijavításán, ne vessz el a külvilágban!

Aki buzgó, soha nem hagyja ki a sétáló és ülő meditációt, soha nem hagy fel az egykedvűség és a nyugalom fenntartásával. Figyeljük csak meg az itteni szerzeteseket! Miután befejezte az étkezést, elvégezte a teendőit, magára öltötte köntösét, sétáló meditációra indul. Amikor elmegyünk a kutija mellett, látjuk, hogy sétaútja egy mélyen kitaposott ösvény, mert gyakran jár rajta - ez a szerzetes fáradhatatlan a gyakorlásban. Ő aki erőfeszítés tesz, aki kitartó.

Ha mindannyian így álltok a gyakorláshoz, nem lesz sok problémátok. Ha nem mélyültök el a gyakorlásban, a sétáló és ülő meditációban, akkor nem csináltok mást, mint ide-oda ténferegtek. Ha nem tetszik itt, akkor elutazol oda; ha nem tetszik ott, akkor visszajössz ide. Ez minden, amit csináltok, követitek az érzelmeiteket. Az ilyen ember nem kitartó, ez nem helyes. Nem kell össze-vissza utazgatni, csak maradjatok itt, és dolgozzatok a gyakorláson, tanuljátok meg alaposan! Az utazás várhat. Tegyetek erőfeszítéseket, mindannyian!

A fejlődés és a hanyatlás is ettől függ. Ha valóban jól akarod csinálni a dolgokat, akkor tanulj és gyakorolj egyaránt; csináld a kettőt együtt! Olyan ez, mint a test és a tudat. Ha a tudat nyugodt és a test egészséges, akkor a tudat összeszedetté válik. Ha a tudat zavart, még ha a test erős is, akkor is lesznek nehézségek, nem is beszélve arról, amikor a test kellemetlenségeket tapasztal.

A meditáció a nevelés és a lemondás tanulmányozása. Tanulmányozás alatt itt ezt értem: amikor a tudat megtapasztal egy érzést, vajon ragaszkodunk-e hozzá? Problémákat teremtünk-e körülötte? Élvezetet vagy ellenszenvet érzünk vele kapcsolatban? Egyszerűen fogalmazva: elveszünk-e a gondolatainkban? Igen, belefeledkezünk. Ha nem tetszik valami, akkor ellenszenvvel; ha tetszik, akkor élvezettel reagálunk; a tudat tisztátalanná válik, beszennyeződik. Ha ez a helyzet, akkor látnunk kell, hogy még vannak hibáink, még tökéletlenek vagyunk, van még tennivalónk. Több lemondásra és kitartóbb gyakorlásra van szükség. Ezt értem én tanulás alatt. Ha megrekedünk valamiben, akkor felismerjük, hogy megrekedtünk. Tudjuk, hogy milyen állapotban vagyunk, és dolgozunk azon, hogy kijavítsuk magunkat.

A tanítóval való együttélést, illetve a távollétet egyformán kell kezelni. Vannak, akik félnek. Attól rettegnek, ha nem végeznek sétáló meditációt, akkor a tanító megdorgálja, leszidja őket. Ez valamilyen szinten jó, de az igazi gyakorlás során nem kell félni másoktól, inkább a cselekedeteinkben, beszédünkben vagy gondolatainkban felmerülő hibáktól kell óvakodni. Amikor hibákat láttok a tetteitekben, beszédetekben vagy gondolataitokban, meg kell őriznetek magatokat. Attano codayattánam - „saját magadat kell figyelmeztetni”, ne bízd ezt másokra! Gyorsan ki kell javítanunk magunkat, meg kell ismernünk önmagunkat! Ezt hívják „vizsgálatnak”, gyakorlásnak és elengedésnek. Szemlélődjetek, míg tisztán nem láttok!

Így élve a kitartásra támaszkodunk, állhatatosan szállunk szembe minden káros befolyással. Bár ez jó, még mindig a „Dhamma gyakorlása anélkül, hogy látnánk” szintjén van. Ha gyakoroltuk a Dhammát és látjuk azt, akkor minden rosszat már feladtunk, és mindig hasznosan cselekszünk. Ha ezt látjuk magunkban, akkor megtapasztaljuk a jólét érzését. Nem számít, hogy mások mit mondanak, ismerjük a tudatunkat, nem ingadozunk. Bárhol békében lehetünk.

A fiatalabb szerzetesek és novíciusok, akik most kezdték a gyakorlást, azt gondolhatják, hogy az idős Ajahn látszólag nem sokat meditál, sem sétálva sem ülve. Ne utánozzátok őt ebben! Követni kell, de nem utánozni. Követni egy dolog, utánozni egy másik. Az igazság az, hogy az idős Ajahn megingathatatlan megelégedettségben időzik. Még ha kívülről nem is tűnik úgy, hogy gyakorol, belül azt teszi. Ami a tudatában van, azt a szem nem láthatja. A buddhizmus gyakorlása a tudat gyakorlása. Még ha a gyakorlás nem is látszik a cselekedetein vagy a beszédén, a tudata más dolog.

Így egy régóta praktizáló tanító, aki jártas a gyakorlásban, látszólag elengedheti a tetteit és a beszédét, de őrzi a tudatát. Összeszedett. Ha csak a cselekedeteit látod, megpróbálhatod utánozni őt, elengedve magad és azt mondva, amit csak akarsz, de ez nem ugyanaz. Nem vagytok egy szinten. Gondoljatok ebbe bele!

Óriási a különbség, máshonnan cselekszenek. Bár úgy tűnik, hogy az Ajahn egyszerűen csak üldögél, de éber. Együtt él a dolgokkal, ám nem zavarják meg. Mi ezt nem láthatjuk, mert ami a tudatában van, az számunkra láthatatlan. Ne ítéljünk a külső alapján, a tudat a fontos! Amikor beszélünk, a tudatunk követi a beszédet. Bármit teszünk, a tudatunk követi, de aki gyakorlott, az olyan dolgokat is tehet vagy mondhat, amit a tudata nem követ, mert a Dhamma és a Vinaya mozgatja. Lehet, hogy az Ajahn néha kemény a tanítványaival, a beszéde nyersnek és óvatlannak tűnhet, a cselekedetei durvának látszanak. Ha ezt látjuk, ezek csak a testi és szóbeli cselekedetei, de a tudatot, amely a Dhammához és a Vinayához igazodik, nem láthatjuk. Kövessük a Buddha útmutatását: „Ne legyetek figyelmetlenek!” „Az éberség a Halál nélkülihez vezető út. A figyelmetlenség a halál.” Gondoljatok erre! Bármit is tesznek mások, nem fontos, csak te magad ne légy figyelmetlen, ez a fontos!

Mindaz, amit eddig mondtam, csupán arra figyelmeztet, hogy most a vizsgák befejeztével lehetőségetek lesz arra, hogy elutazzatok, és sok mindent csináljatok! Mindannyian emlékezzetek folyton arra, hogy a Dhamma gyakorlói vagytok; egy gyakorlónak összeszedettnek, visszafogottnak és körültekintőnek kell lennie!

Gondoljunk arra a tanításra, amely azt mondja: „Bhikkhu az, aki alamizsnát kér.” Ha így határozzuk meg önmagunkat, gyakorlásunk formát ölt - egy nyers formát. Ha úgy értelmezzük ezt a szót, ahogyan a Buddha használta, mint aki látja a szamszára veszélyeit, akkor sokkal mélyebb a jelentése.

Aki látja a szamszára veszélyeit, az látja ennek a világnak a buktatóit, kötelezettségeit. Ebben a világban annyi veszély van, de a legtöbb ember nem látja ezt, ők a világ örömét és boldogságát látják. Nos, a Buddha azt mondja, hogy a bhikkhu az, aki látja a szamszára veszélyeit. Mi a szamszára? A szamszára szenvedése hatalmas, elviselhetetlen. A boldogság is szamszára. A Buddha azt tanította, hogy ne ragaszkodjunk hozzá! Ha nem látjuk a szamszára veszélyét, akkor amikor boldogság van, ragaszkodunk hozzá és elfelejtjük a szenvedést. Nem veszünk tudomást róla, mint egy gyermek, aki nem ismeri a tüzet.

Ha így fogjuk fel a Dhamma gyakorlását: „bhikkhu az, aki látja a szamszára veszélyeit”; ha ilyen megértéssel rendelkezünk, sétálva, ülve vagy fekve, bárhol is legyünk, egykedvűséget fogunk érezni. Vizsgáljuk magunkat, az éberség ott van. Nyugodtan ülve is így érzünk. Bármit is teszünk, látjuk a veszélyt. Ezt a gyakorlást úgy hívják, hogy „ a szamszára veszélyeinek meglátása”.

Aki látja a szamszára veszélyeit, az a szamszárán belül él, és mégsem ragad bele. Érti a fogalmakat, és túllép azokon. Bármit is mond, az nem olyan, mint a közönséges ember szavai. Bármit tesz, nem ugyanaz, bármit gondol, nem ugyanaz. A viselkedése bölcs.

Ezért mondják: „Kövess, de ne utánozz!” Két út van - a követés és az utánzás. Aki ostoba, az mindenbe belekapaszkodik. Nem szabad ezt tennetek! Ne feledkezzetek meg magatokról!

Ami engem illet, idén a testem nincs túl jó állapotban. Néhány dolgot a szerzetesekre és novíciusokra bízok, hogy segítsenek vigyázni rá. Talán nemsokára elmegyek. Ősidők óta így van ez. A világi életben is így van: amíg az apa és az anya él, addig a gyerekek jól vannak és virulnak. Amikor a szülők meghalnak, a gyerekek szétszélednek. Eddig gazdagok voltak, most szegényekké válnak. Általában így van, itt a kolostorban is ezt lehet látni. Amíg az Ajahn él, addig mindenki jól van és virágzik a kolostor. Amint meghal, azonnal hanyatlás kezdődik. Miért van ez így? Mert amíg a tanító él, az emberek figyelmetlenek és elfelejtkeznek magukról. Nem törődnek a tanulással és a gyakorlással. Ahogy a világi életben is, amíg az anya és az apa él, a gyerekek mindent rájuk bíznak. A szüleikre támaszkodnak, és nem tudják, hogyan gondoskodjanak magukról. Amikor a szülők meghalnak, a gyerekek nincstelenné válnak. A szerzeteseknél is ugyanez a helyzet. Ha az Ajahn elmegy vagy meghal, a szerzetesek hajlamosak szétszaladni, csoportok alakulnak és a hanyatlás elindul. Ez történik szinte mindig.

Miért van ez így? Azért, mert elfelejtkeznek magukról. A tanító érdemeiből élve zökkenőmentesen megy minden. Amikor a tanító meghal, a tanítványoknál kitűnnek a különbözőségek. A nézeteik összeütköznek. Azok, akik helytelenül gondolkodnak, az egyik helyre gyűlnek, akik helyesen, a másikra. Azok, akik elégedetlenek, elhagyják régi társaikat, és új helyeket hoznak létre, és új vonalat alapítanak saját tanítványaikkal. Így van ez. Manapság is ugyanez a helyzet. Ez azért van, mert felelőtlenek vagyunk. Amíg a tanító él, nem vállalunk felelősséget, figyelmetlenül élünk. Nem fogadjuk be az Ajahn által tanított gyakorlási alapelveket, és nem zárjuk azokat a saját szívünkbe. Nem lépdelünk a nyomában.

A Buddha idejében is ez volt a helyzet. Emlékeztek a szent szövegekre? Az öreg szerzetes, hogy is hívták...? Subhadda Bhikkhu! Amikor a tiszteletreméltó Mahá Kassapa visszatért Pávából, az úton azt kérdezte egy aszkétától: „Jól van a Buddha?” Az aszkéta így válaszolt: „A Buddha hét nappal ezelőtt belépett a parinibbánába.”

A szerzetesek, akik nem voltak megvilágosodottak, gyászba borultak, sírtak, jajveszékeltek. Azok, akik már elérték a Dhammát, így gondolkodtak magukban: „A Buddha eltávozott. Tovább utazott.” De azok, akik még szennyeződések foglyai voltak, mint például Subhadda, azt mondták:

„Miért siránkoztok? A Buddha meghalt. Ez jó! Most már nyugodtan élhetünk úgy, ahogyan akarunk. Amíg a Buddha élt, folyton gyötört minket valamilyen szabállyal; nem tehetünk ezt vagy azt, nem beszélhetünk így vagy úgy. Most, hogy a Buddha elhunyt, ez jó! Azt tehetünk, amit akarunk, azt mondhatunk, amit akarunk. Miért kellene sírni?”

Lám így volt ez régen, és folytatódik egészen napjainkig. Lehetetlen érintetlenül megőrizni valamit. Tegyük fel, hogy van egy poharunk, és nagyon vigyázunk rá, hogy ne essen baja. Használat után mindig elmossuk és biztonságos helyre tesszük. Ha óvatosan bánunk a pohárral, akkor sokáig használhatjuk, és amikor már nem mi használjuk, akkor másoké lesz. Nos, gondatlanul bánni a poharakkal és minden nap összetörni egyet, vagy évekig használni egy poharat, mielőtt eltörik - melyik a jobb?

A mi gyakorlásunk is ilyen. Ha például az itt élő, folyamatosan gyakorló emberek közül csak tízen gyakorolnak jól, akkor a Wat Pah Pong virágozni fog. Ahogy egy száz házból álló faluban, ha csak ötven jó ember van is, a falu virágozni fog. Igaz, sokszor nehéz akár tízet is találni. Vegyünk egy olyan kolostort, mint ez itt: nehéz még öt-hat szerzetest is találni, akik igazán elkötelezettek, akik valóban gyakorolnak.

Mindenesetre most nincs más feladatunk, mint helyesen gyakorolni. Gondoljatok bele, mi a tulajdonunk? Nincs pénzünk, nincsenek értéktárgyaink, sem családunk. Még ételt is csak naponta egyszer veszünk magunkhoz. Sok mindenről lemondtunk már, sok jó dologról. Szerzetesekként és novíciusokként mindenről lemondunk. Semmit sem birtokolunk. Mindazokat a dolgokat, amiket az emberek igazán élveznek, mi eldobtuk. Buddhista szerzetesként azért élünk, hogy gyakoroljunk. Miért kellene akkor más dolgok után sóvárognunk, mohóságnak, ellenszenvnek vagy téveszmének engedve? A szívünket más dolgokkal lefoglalni nem helyes.

Gondoljuk meg: miért öltöztünk be? Azért, hogy gyakoroljunk. Ha nem gyakorolunk, akkor léhűtők vagyunk, csak téblábolunk. Ha nem gyakorolunk, akkor rosszabb helyzetben vagyunk, mint a világiak: nincs semmilyen feladatunk. Ha nem csinálunk semmit, vagy nem vállaljuk a felelősségünket, akkor az a szamána életének elvesztegetése. Ez ellentmond a szamána céljainak.

Ha ez a helyzet, akkor figyelmetlenek vagyunk. Figyelmetlennek lenni olyan, mint halottnak lenni. Kérdezd meg magadtól, lesz-e időd gyakorolni, amikor meghalsz! Állandóan kérdezd magadtól: „Mikor fogok meghalni?” Ha így szemlélődünk, tudatunk minden másodpercben éber lesz; az odafigyelés mindig jelen lesz. Ha nincs figyelmetlenség, a szati - az emlékezés - automatikusan követni fogja. A bölcsesség tiszta lesz, minden dolog tisztán látható olyannak, amilyen. Az emlékezés őrzi a tudatot, felismerve az érzetek keletkezését minden időben, nappal és éjszaka. Ez a szati megélése. A szati megélése azt jelenti, hogy nyugodtnak lenni. Összeszedettnek lenni annyi, mint figyelmesnek lenni. Ha valaki figyelmes, akkor helyesen gyakorol. Ez a mi sajátos felelősségünk.

Ezért mondtam el ezt ma nektek. Ha a jövőben elmentek innen valamelyik társkolostorba vagy máshová, ne feledkezzetek meg magatokról! Tény, hogy még nem vagytok tökéletesek, nem vagytok még készen. Sok munka vár rátok, sok a felelősség, amit vállalnotok kell, nevezetesen a gyakorlás és a lemondás gyakorlata. Törekedjetek rendületlenül! Akár ebben a kolostorban, akár egy társkolostorban éltek, őrizzétek meg a gyakorlás színvonalát! Manapság sokan vagyunk, sok társkolostorban. Az összes társkolostor a Wat Pah Pongnak köszönheti születését. Mondhatnánk, hogy Wat Pah Pong volt a „szülő”, a tanító, a példa minden társkolostor számára. Így különösen a Wat Pah Pong tanítóinak, szerzeteseinek és novíciusainak példát kell mutatni, útmutatóként kell szolgálniuk az összes társkolostor számára, továbbra is szorgalmasan végezve a szamána gyakorlatokat, teljesítve a kötelezettségeket.

 

8