Az érzékek áradata

Kámogha, az érzékek áradata: elmerül a látványban, a hangokban, illatokban, ízekben, a testi érzetekben. Elsüllyedünk, mert csak a külsőségeket nézzük, nem nézünk befelé. Az emberek nem néznek magukra, csak másokra. Mindenki mást látnak, de önmagukat nem. Pedig nem olyan nehéz dolog ez, csak az emberek nem igazán próbálkoznak vele.

Nézz meg például egy szép nőt. Mit vált ki belőled? Amint meglátod az arcát, a teljes nőt látod. Így van ugye? Csak nézz a tudatodba! Milyen érzést vált ki egy nő látványa? Amint a szem egy kis részletet lát, a tudat látja az összes többit. Miért történik meg ez azonnal?

Azért, mert elmerültél a „vízben”. Elsüllyedtél, gondolkodsz rajta, fantáziálsz róla, beleragadtál. Olyan ez, mintha rabszolga lennél, valaki más irányítana. Amikor azt mondják, hogy ülj, akkor ülnöd kell, amikor azt mondják, hogy sétálj, akkor sétálnod kell; nem engedetlenkedhetsz, mert a rabszolgájuk vagy. Az érzékek rabszolgája is pont ilyen. Nem számít, milyen keményen próbálkozol, úgy tűnik, nem tudod lerázni magadról. Ha azt várod, hogy mások tegyék meg helyetted, akkor nagy bajban vagy. Magadnak kell megszabadulnod a bilincsektől.

Ezért hagyományozta ránk a Buddha a Dhamma gyakorlását, a szenvedés meghaladását. Nézzük például a Nibbánát: a Buddha teljesen megvilágosodott, miért nem írta le részletesen a Nibbánát? Miért mondott csak annyit, hogy gyakoroljunk és találjuk meg magunk? Miért van ez így? Vajon nem kellett volna elmagyaráznia, hogy milyen a Nibbána?

„A Buddha számtalan világkorszakon keresztül gyakorolt, fejlesztette az érdemeket az összes érző lény érdekében, miért nem világította meg a Nibbánát, hogy mindannyian láthassuk és el is jussunk oda?” Néhányan így gondolkodnak: „Ha a Buddha valóban tudta volna, akkor elmondta volna nekünk. Miért kellett bármit is titokban tartania?”

Ez a gondolkodásmód helytelen. Így nem láthatjuk az igazságot. Gyakorolnunk kell, csinálni kell, hogy lássunk. A Buddha csak a bölcsesség kifejlesztésének útját mutatta meg, ennyi az egész. Azt mondta, hogy magunknak kell gyakorolni. Aki gyakorol, az eléri a célt.

De az út, amit a Buddha tanított, ellentétes a szokásainkkal. Nem szeretjük visszafogni magunkat, nem vagyunk mértéktartók, ezért azt mondjuk: „Mutasd meg nekünk az utat, mutasd meg nekünk a Nibbánához vezető utat, hogy azok is eljuthassanak oda, akik hozzánk hasonlóan szeretik a kényelmet”! Ugyanez a helyzet a bölcsességgel. A Buddha nem tudja megmutatni a bölcsességet, ez nem olyasmi, amit egyszerűen csak úgy körbe lehet adni. A Buddha megmutathatja az utat a bölcsesség kifejlesztéséhez, de hogy valaki nagy vagy kis mértékben fejlődik, az az egyénen múlik. Az emberek érdemei és felhalmozott erényei természetesen különböznek.

Nézzünk csak meg egy tárgyat, mint például a fából készült oroszlánokat a meditációs terem előtt. Az emberek jönnek, megnézik őket, és úgy tűnik, nem tudnak egyetérteni: az egyik azt mondja: „Ó, milyen gyönyörűek”, míg a másik azt mondja: „Milyen visszataszítóak”. Ezek az oroszlánok egyszerre szépek és csúnyák. Már ennyi is elég ahhoz, hogy megértsük, milyenek a dolgok.

A Dhamma megvalósítása néha lassú, néha gyors. A Buddha és tanítványai mind egyformák voltak abban, hogy maguknak kellett gyakorolniuk, de támaszkodtak tanítókra, akik tanácsokat adtak nekik, és technikákat kínáltak a gyakorláshoz.

Amikor a Dhammát hallgatjuk, addig akarjuk hallgatni, amíg minden kétségünk el nem oszlik, ám ezek soha nem oszlanak el pusztán a hallgatással. A kételyeket nem lehet egyszerűen hallgatással vagy gondolkodással legyőzni, először meg kell tisztítanunk a tudatot. A tudat megtisztítása azt jelenti, hogy megvizsgáljuk a gyakorlásunkat. Akármilyen sokáig hallgatjuk is a tanítót az igazságról beszélni, pusztán hallgatásból nem tudnánk megismerni vagy meglátni az igazságot. Ha mégis, akkor is csak találgatások vagy feltételezések alapján.

Azonban, még ha a Dhamma egyszerű hallgatása nem is vezet megvalósításhoz, mégis hasznos. A Buddha idejében voltak olyanok, akik megvalósították a Dhammát, sőt a legmagasabb megvalósítást - az arahanttá válást - is elérték, miközben egy beszédet hallgattak. De ezek az emberek már magasan fejlettek voltak, tudatuk már valamilyen mértékben érett volt. Olyan ez, mint a futball labda. Amikor a labdát levegővel feltöltik, kitágul. A levegő abban a labdában arra törekszik, hogy kiszabaduljon, de nincs egy lyuk, ahol ezt megtehetné. Amint egy tű átszúrja a labdát, a levegő süvítve kirobban.

Azoknak a tanítványoknak a tudatával, akik a Dhamma hallgatása közben megvilágosodtak, ugyanez történt. Amíg nem volt katalizátor, ami a reakciót kiváltotta volna, addig ez a „nyomás” bennük volt, mint a labdában. A tudat még nem volt szabad, mert egy nagyon kis dolog elrejtette az igazságot. Amint meghallották a Dhammát, és az a megfelelő ponton érte őket, a bölcsesség előtört. Azonnal megértették, azonnal elengedték és felismerték az igazi Dhammát. Így történt. Egyszerű volt. A tudat kisimult. Megváltozott, átfordult egyik nézetből a másikba. Mondhatod, hogy távol volt, vagy mondhatod, hogy nagyon közel volt.

Saját magunknak kell gyakorolni. A Buddha csak technikákat tudott ajánlani a bölcsesség kifejlesztésére, és így van ez a mai tanítókkal is. Ők is Dhamma-beszédeket tartanak, beszélnek az igazságról, de mégsem tudjuk ezt az igazságot a magunkévá tenni. Miért nem? Egy „hártya” takarja el. Azt is mondhatnánk, hogy elsüllyedtünk, elsüllyedünk a vízben. Kámogha - az érzékiség „áradata”. Bhavogha - a valamivé válás „áradata”.

A „valamivé válás” (bhava) azt jelenti, hogy „a születés szférája”. Az érzéki vágy, a látvány, a hangok, az ízek, az illatok, az érzések és a gondolatok láttán születik meg, amelyekkel azonosulunk. A tudat rátapad és ragaszkodik az érzékiséghez.

Egyes gyakorlók megunják, megelégelik, belefáradnak a gyakorlásba. Lusták. Nem kell messzire menni, elég csak megnézni, hogy az emberek mennyire nem tudják szem előtt tartani a Dhammát. Mégis, ha leteremtik őket, akkor sokáig kitartanak mellette. Lehet, hogy az esőzések kezdetén szidták meg őket, és még az esők elvonulta után sem felejtették el. Egész életükben sem fogják elfelejteni, ha elég mélyre hatol bennük.

Amikor a Buddha tanításáról van szó, ami azt mondja, hogy legyünk törekvők, mértéktartók, gyakoroljunk lelkiismeretesen - miért nem szívlelik meg az emberek ezeket a dolgokat? Miért felejtik el folyton ezeket a dolgokat? Nem kell messzire menni, elég, ha csak az itteni gyakorlásunkat nézzük. Példa a normák betartása: étkezés után ne fecsegjetek, miközben mosogatjátok az edényeket! Úgy tűnik, hogy még ez is kifog az embereken. Tudjuk, hogy a fecsegés nem igazán hasznos, és az érzékiség körében tart, az emberek ennek ellenére szeretnek beszélni. Hamar felüti a fejét az egyet nem értés, vitákba bonyolódnak és civakodásba fordul a helyzet. Többről nincs is szó.

Ez most nem valami ritka vagy felszínes dolog, meglehetősen alapvető, és mégis úgy tűnik, hogy az emberek nem igazán tesznek komolyabb erőfeszítéseket. Azt mondják, hogy látni akarják a Dhammát, de a saját feltételeik szerint akarják látni, nem akarják követni a gyakorlás útját. Ennél tovább nem mennek. A gyakorlásnak normái, ügyes eszközei vannak a Dhammába való behatoláshoz és a Dhamma meglátásához, de az emberek nem használják ezeket.

Azt mondani, hogy „igazi gyakorlás” vagy „buzgó gyakorlás” nem feltétlenül jelenti azt, hogy rengeteg energiát kell ráfordítanod - csak tégy némi erőfeszítést a tudatod tanítására, tegyél némi erőfeszítést a felmerülő érzések vizsgálatára, különösen azokra, amelyek érzékiséggel vannak átitatva! Ezek az ellenségeink.

Ám úgy tűnik, az emberek nem képesek rá. Minden évben, ahogy közeledik az esősévszak-béli elvonulás vége, egyre rosszabb és rosszabb lesz. Néhány szerzetes elérte a tűrőképessége határát, a „végét”. Minél közelebb kerülünk az elvonulás végéhez, annál rosszabbul viselkednek, nincs kitartás a gyakorlásukban. Minden évben beszélek erről, mégis úgy tűnik, hogy az emberek nem emlékeznek rá. Megállapodunk a szabályokban, és még egy év sem telik el, máris összeomlik a rendszer. Ez akkor kezdődik, amikor az elvonulás már majdnem véget ér - a csevegés, a társasági élet és hasonló dolgok. A gyakorlás darabokra hull. Így szokott ez lenni.

Akit valóban érdekel a gyakorlás, gondolkodjon el azon, hogy miért van ez így! Azért, mert az emberek nem látják a dolgok káros következményeit.

Amikor felvesznek minket a buddhista szerzetbe, egyszerűen élünk. Néhányan mégis levetkőznek, hogy a frontra menjenek, ahol a golyók minden nap röpködnek körülöttük - ők ezt jobban szeretik, menni akarnak. Minden oldalról veszély veszi őket körül, mégis menni akarnak. Miért nem látják a veszélyt? Felkészültek arra, hogy fegyver által haljanak meg, de senki sem akar erényt fejlesztve meghalni. Elég, ha csak ezt látják. Azért, mert rabszolgák, semmi másért. Ha ennyit látsz, tudod, miről van szó. Az emberek nem látják a veszélyt.

Ez valóban elképesztő, nem igaz? Azt hinnéd, hogy látják, de nem. Ha nem látják, akkor nem tudnak megszabadulni. Úgy döntöttek, hogy a szamszárában fognak körbe-körbe keringeni. Így állnak a dolgok. Ha csak ilyen egyszerű dolgokról beszélünk, akkor megérthetjük.

Ha megkérdeznéd tőlük, hogy „miért születtél?”, valószínűleg nehezen tudnának válaszolni, mert nem látnak. Elmerültek az érzékek világában és a valamivé válásban (bhava).¹ A bhava a születés szférája, a születési helyünk. Egyszerűen fogalmazva, a lények a bhavából születnek - ez a születés oka. Bárhol is történik születés, az a bhava.

Tegyük fel például, hogy van egy gyümölcsösünk, amelyet különösen kedvelünk. Ez egy bhava számunkra, ha nem bölcsességgel közelítjük meg. Hogyan? Tegyük fel, hogy a gyümölcsösünkben száz vagy ezer almafa van - nem igazán számít, hogy milyen fákról van szó addig, amíg „saját” fáinknak tekintjük őket. Akkor minden egyes ilyen fában „kukacként” fogunk „megszületni”. Mindegyikbe belefúródunk, akkor is, ha az emberi testünk ott van a házban, „csápokat” küldünk ki minden egyes fába.

Miért mondjuk, hogy ez egy bhava? Azért bhava (létesülés), mert ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy azok a fák a mieink, hogy az a gyümölcsös a miénk. Ha valaki fogna egy fejszét és kivágná az egyik fát, a tulajdonos ott a házban a fával együtt „meghal”. Dühös lesz, és rohannia kell, hogy helyrehozza a dolgokat, hogy harcoljon, és talán még ölnie is kell miatta. Ez a veszekedés a „születés”. A „születés szférája” a fák gyümölcsöskertje, amelyhez sajátunkként ragaszkodunk. Pontosan akkor „születünk”, amikor sajátunknak tartjuk a fákat; abból a bhávából megszületünk. Még ha ezer almafánk is lenne, ha valaki csak egyet is kivágna, az olyan lenne, mintha a tulajdonosát vágná ki.

Bármihez is ragaszkodunk, pont ott létesülünk, pont ott születünk meg. Megszületünk, amint „megtudjuk”. Ez a nem-tudáson keresztül történő megismerés: tudjuk, hogy valaki kivágta az egyik fánkat. De nem fogjuk fel, hogy azok a fák valójában nem is a mieink. Ezt hívják „nem-tudáson keresztüli tudásnak”. Beleszületünk ebbe a bhávába.

A vatta, a feltételekhez kötött létezés kereke így működik. Az emberek ragaszkodnak a bhavához, a bhavától függenek. Ha a bhavát dédelgetik, ez a születés. És ha ugyanezen dolog miatt szenvedésbe merülnek, ez is születés. Amíg nem tudjuk elengedni, addig a szamszára keréknyomába ragadunk, pörgünk, mint egy kerék. Nézzétek meg ezt, szemlélődjetek felette! Bármihez ragaszkodunk, mint ami a sajátunk vagy a miénk, az a születés helye.

Kell lennie egy bhavának, egy születési szférának, mielőtt a születés megtörténhetne. Ezért mondta Buddha, hogy bármi is van, ne „legyen”. Hagyd, hogy ott legyen, de ne tedd a sajátoddá! Meg kell értened ezt a „birtoklást” és a „nem birtoklást”, ismerned kell az igazságot, ne merülj el a szenvedésben!

A hely, ahol születtél; oda akarsz visszamenni és újraszületni, ugye? Mindannyian, szerzetesek és novíciusok, tudjátok hol születtetek? Vissza akartok oda menni, ugye? Mindannyian erre készültök. Minél közelebb kerülünk az elvonulás végéhez, annál inkább elkezdtek felkészülni arra, hogy visszamenjetek, és ott szülessetek újra.

Azt gondolnánk, hogy az emberek fel tudják fogni, milyen lehet egy ember hasában élni. Milyen kényelmetlen lehet! Nézzétek csak meg, elég, ha csak egy napig a kutitokban maradtok! Csukd be az összes ajtót és ablakot, és máris fuldokolsz! Milyen kilenc vagy tíz hónapig egy ember hasában élni? Gondoljatok bele!

Az emberek nem látják a dolgok következményeit. Kérdezd meg őket, hogy miért élnek, vagy miért születnek, és fogalmuk sincs róla! Még mindig vissza akarsz menni? Miért? Nyilvánvalónak kellene lennie, de nem látják. Miért nem látjátok? Miben ragadtál meg, mihez ragaszkodsz? Gondold végig!

Ez azért van, mert a keletkezésnek és a születésnek oka van. Nézd csak meg a tartósított csecsemőt a nagyteremben! Láttad már? Senkit sem riaszt meg? Nem, senkit sem riaszt. Az anyja hasában fekvő csecsemő pont olyan, mint az a csecsemő. És mégis ismételni szeretnéd, sőt vissza is akarsz menni, és magad is elmerülni ott. Miért nem látjátok a veszélyt és a gyakorlás hasznát?

Látjátok? Ez a bhava. A gyökér pont ott van, e körül forog. A Buddha azt tanította, hogy szemléljük ezt a pontot. Az emberek gondolkodnak rajta, de mégsem látják. Mindannyian arra készülnek, hogy újra oda térjenek vissza. Tudják, hogy nem lenne túl kényelmes ott bent, a nyakukat a hurokba tenni nagyon kényelmetlen, mégis oda akarják dugni a fejüket. Miért nem értik ezt meg? Itt jön be a bölcsesség, erről kéne szemlélődnünk.

Amikor így beszélek, az emberek azt mondják: „Ha ez így van, akkor mindenkinek szerzetesnek kellene lennie, és akkor hogyan működne a világ”. Soha nem fogsz mindenkit rávenni, hogy szerzetes legyen, úgyhogy ne aggódj! A világ a megtévesztett lények miatt van itt, tehát ez nem lényegtelen dolog.

Kilencéves koromban lettem novícius. Akkoriban kezdtem el gyakorolni. De akkor még nem igazán tudtam, miről is van szó. Csak akkor jöttem rá, amikor szerzetes lettem. Miután szerzetes lettem, nagyon gyanakvóvá váltam. Az érzéki örömök, amelyeknek az emberek hódoltak, nem tűntek szórakoztatónak számomra. Láttam bennük a szenvedést. Olyan volt, mintha egy finom banánt láttam volna, amiről tudtam, hogy nagyon édes, de azt is tudtam, hogy mérgezett. Bármilyen édes vagy csábító is volt, ha megeszem, meghalok. Minden alkalommal így gondolkodtam; valahányszor „banánt akartam enni”, mindig láttam benne a „mérget”, és így végül megcsappant az érdeklődésem e dolgok iránt. Az én koromban az ilyen dolgok már egyáltalán nem csábítóak.

Vannak, akik nem látják a „mérget”; vannak, akik látják, de mégis szerencsét próbálnak. „Ha a kezed megsebesült, ne érintsd meg a mérget, mert az beszivároghat a sebbe!”

Régebben én is fontolgattam, hogy kipróbálom. Amikor öt-hat évig szerzetesként éltem, a Buddha jutott eszembe. Ő öt-hat évig gyakorolt, és befejezte, de engem még mindig érdekelt a világi élet, ezért arra gondoltam, hogy visszamegyek. „Talán el kellene mennem és egy ideig »építgetem a világot«, tanulnék, tapasztalatot szereznék. A Buddhának is volt egy fia, Ráhula. Lehet, hogy túl szigorú vagyok magamhoz?”

 

Ültem és gondolkodtam ezen, amíg rá nem jöttem: „Igen, nos, ez mind nagyon szép, de attól félek, hogy ez a »a Buddha« nem olyan lesz, mint az előző.”. Egy hang bennem azt mondta: „Attól félek, hogy ez a »a Buddha« elsüllyed a sárba, nem úgy, mint az előző.”. Így hát ellenálltam ezeknek a világi gondolatoknak.

A hatodik vagy hetedik elvonulástól egészen a huszadikig keményen kellett küzdenem. Manapság már úgy tűnik, kifogytam a töltényekből, mert már régóta lövöldözök. Attól tartok, hogy nektek, fiatalabb szerzeteseknek és novíciusoknak még annyi muníciótok van, hogy talán el akartok menni, és kipróbálni a fegyvereiteket. Mielőtt megteszitek, előbb jól fontoljátok meg!

Nehéz lemondani az érzéki vágyról. Nagyon nehéz úgy látni a dolgokat, ahogy azok vannak. Ügyes eszközöket kell használnunk. Tekintsük az érzéki élvezeteket olyanoknak, mintha olyan húst ennénk, ami beleragad a fogaink közé. Mielőtt befejeznéd az étkezést, keresned kell egy fogpiszkálót, hogy kiszedd. Amikor a húscafattól megszabadulsz, egy ideig megkönnyebbülsz, talán még azt is gondolod, hogy nem eszel több húst. De amikor újra meglátod, nem tudsz ellenállni neki. Újra eszel egy keveset, aztán megint beleragad a fogaid közé. Ekkor újra ki kell piszkálnod, ami ismét némi megkönnyebbülést okoz, amíg újra nem eszel még egy kis húst. Ennyi az egész. Az érzéki élvezetek pont ilyenek, semmivel sem jobbak ennél. Amikor a hús beszorul a fogaid közé, kellemetlenséget okoz. Fogsz egy fogpiszkálót, kiszeded, és némi megkönnyebbülést tapasztalsz. Semmi más nincs, mint az érzéki vágy. A nyomás egyre nagyobb és nagyobb lesz, míg végül egy kicsit kiengedsz belőle. Ennyi az egész. Nem tudom miért ez a nagy felhajtás.

Ezeket a dolgokat nem mástól tanultam, hanem a gyakorlás során jutottak eszembe. Meditációban ültem, és úgy elmélkedtem az érzéki örömökről, mint egy vöröshangyafészekről.² Valaki fog egy fadarabot, és addig bökdösi a fészket, amíg a hangyák ki nem szaladnak, le nem másznak a fáról, és bele nem másznak az arcába, meg nem csípik a szemét és a fülét. És még mindig nem látja, hogy milyen nehéz helyzetben van.

Pedig ez nem haladja meg a képességeinket. A Buddha tanításában azt mondják, hogy ha látjuk valaminek a káros voltát, függetlenül attól, hogy mennyire tűnik jónak, akkor tudjuk, hogy az káros. Aminek még nem láttuk kárát, azt csak jónak gondoljuk. Ha valaminek még nem láttuk a káros voltát, nem tudunk szabadulni tőle.

Észrevetted? Nem számít, hogy mennyire szennyezett valami, az emberek szeretik. Ez a „munka” nem tiszta, és még csak fizetni sem kell érte az embereknek, szívesen jelentkeznek önkéntesnek. Más piszkos munkáknál, még ha jó bért is fizetsz, az emberek nem fogják elvégezni, de ezt a munkát szívesen vállalják, még fizetséget sem várnak érte. Nem arról van szó, hogy ez tiszta munka, sokkal inkább piszkos ez is. Mégis miért szeretik az emberek? Hogyan mondhatod, hogy az emberek intelligensek, amikor így viselkednek? Gondoljatok bele!

Megfigyelted már a kutyákat a kolostor területén? Rengeteg van belőlük. Szaladgálnak, harapdálják egymást, néhányukat meg is csonkítják. Egy hónap múlva, majd még egy hónap múlva megint itt lesznek. Amint egy kisebb kutya a falkába kerül, a nagyobbak rárontanak - menekül csaholva, a sérült lábát maga után húzva. De amikor a falka tovább szalad, utánuk biceg. Még kicsi, de úgy gondolja, egyszer majd neki is lesz esélye. Megharapják a lábát, és csak ennyit kap a fáradságáért. Az egész párzási időszakban talán még egy esélyt sem kap. Erről itt a kolostorban is meggyőződhetsz.

Amikor ezek a kutyák falkában vonyítva rohangálnak, azt hiszem, ha emberek lennének, dalokat énekelnének! Azt hiszik, jó móka, hogy dalokat énekelnek, de fogalmuk sincs, hogy mi készteti őket erre. Csak vakon követik az ösztöneiket.

Gondold át alaposan! Ha valóban gyakorolni akarsz, meg kell értened az érzéseidet! Például a szerzetesek, a novíciusok vagy a laikusok közül kivel kellene barátkoznod? Ha olyan emberekkel érintkezel, akik sokat beszélnek, arra késztetnek, hogy te is sokat beszélj. A sajátod már így is elég, az övék még több; add össze őket, és felrobban!

Az emberek szeretnek olyanokkal társalogni, akik sokat fecsegnek, és felszínes dolgokról beszélnek. Órákig tudnak ücsörögni és hallgatják a balga beszédet. Amikor a Dhamma meghallgatásáról van szó, a gyakorlásról való beszélgetésről, már nem ilyen lelkesek. Például amikor Dhamma-beszédet tartok: amint elkezdem a „Namo Tassa Bhagavato” kezdetű mondatot³, már mindenki álmos. Egyáltalán nem érdekli őket a beszéd. Amikor az „Evam”-hoz érek, kinyitják a szemüket, felébrednek. Minden alkalommal, amikor Dhamma-beszédet tartok, az emberek elalszanak. Hogyan fognak ebből bármi hasznot húzni?

Az igazi Dhamma-gyakorlók úgy távoznak egy beszéd után, hogy inspirációt kaptak és felszabadultnak érzik magukat, tanultak valamit. Hat-hét naponta a tanító újabb beszédet tart, folyamatosan erősítve a gyakorlást.

Ez a te lehetőséged most, hogy felszenteltek. Csak ez az egy esély van, úgyhogy ragadd meg! Vizsgáld meg a dolgokat, és fontold meg, hogy melyik utat választod! Most már független vagy. Merre fogsz innen továbbmenni? A világi út és a Dhamma útja közötti elágazásnál állsz. Melyik útra lépsz? Bármelyik utat választhatod, itt a döntés ideje. A választás a tiéd. Ha meg akarsz szabadulni, akkor ezen a ponton kell megtenned!

8