OM
MANI PADME HUNG HRI
A
Rinpócse a következőket mondotta:
–
Most, hogy egyszer értékes emberi létformához jutottunk, amelyben lehetőségünk
nyílt a Dharma gyakorlására, meg kell tennünk minden
tőlünk telhetőt, mind önmagunk, mind mások érdekében. Ehhez azonban komolyan
neki kell látnunk a Dharma gyakorlásához, amihez
legelőször is ki kell alakítanunk magunkban a különleges bódhicsittát,
a szeretetteljes együttérzést.
(I)
Ennek két oldala van: a viszonylagos, illetve az abszolút értelemben vett bódhicsitta.
–
A viszonylagos értelemben vett bódhicsittának szintén
két oldala van: az óhajtó, illetve a tevékeny bódhicsitta.
–
A bódhicsitta lényege az együttérzés, aminek pedig
három fajtája van:
(1)
Az élőlények javára irányuló együttérzés
(2)
A Dharmára irányuló együttérzés
(3)
A semmire sem irányuló együttérzés
1.
Az élőlények javára irányuló együttérzés az óhajtó bódhicsitta
felkeltése, amin a következőképpen kell meditálni:
– Minden gyakorlási
szakasz kezdetén gondoljuk el, hogy a szüleink, akiknek a mostani testünket és
életüket köszönhetjük, és általában az élőlények, akiknek a száma annyi, mint
az égen a csillag, mind egy szálig csak boldogságra vágynak, mégis minden
tettükkel csak szenvedést okoznak. Milyen megrendítő, milyen szánalomra méltó a
tévelygésük és az ostobaságuk! Pedig a világ összes élőlénye között
egyetlen-egy olyan sem akad, aki ne lett volna az édesanyám vagy az édesapám!
Ha egy halomba összehordanám mindazon élőlények húsát, akik valaha szüleim
voltak, nagyobb lenne az a Himalájánál; ha a vérüket összegyűjteném, több lenne
az a Csendes-óceánnál. Amikor a gyermekük voltam, rengeteget vétkeztek testben,
szóban és gondolatban azért, hogy felneveljenek; ezért keringnek azóta is
fel-alá a létforgatagban.
– Szüleim közül
egyesek a pokolba kerültek, ahol forróság és hideg gyötri őket; egyesek a
szellemvilágba kerültek, ahol éhség és szomjúság kínozza őket; egyesek az
állatvilágba születtek, ahol butaságban szenvednek, és az emberek kihasználják,
ütlegelik és lemészárolják őket. Közülük sokan az emberi világba születtek, de
még itt is rengeteg szenvedés sújtja őket; vannak, akik a titánok közé
születtek, ahol állandó harc és veszekedés az osztályrészük; vannak, akik az
isteni világba születtek, ahol viszonylag gondtalan, hosszú és örömökben gazdag
életet élhetnek, de végül nekik is át kell élniük az alacsonyabb rendű
létformába való visszazuhanás fájdalmát.
–
Szeretett szüleim tehát mindannyian a hatféle létbirodalom világai közt vándorolnak,
ahol szenvedéseiknek se vége, se hossza és semmi esélyük a megszabadulásra:
mily megrendítő! Mit is tehetnék, hogy boldoggá tegyem őket? Mit tehetnék, hogy
megmentsem őket szenvedéseiktől? Mit tehetnék, hogy elérjék a megvilágosodást?
Rám vár a feladat, hogy tegyek valamit ezekért a lényekért. Igen, nekem kell
segítségükre sietnem, mert egykoron mindnyájan szüleim voltak, és ha én mindig
a saját boldogságomat kergetem, miközben ők ilyen óriási nagy bajban vannak,
akkor igazán szégyelhetem magam! Meg kell hát
szabadítanom őket ettől a hosszan tartó, kegyetlen szenvedéstől!
– Szegény szüleim,
akik alacsony létformába születtek, még az OM MANI PADME HUNG mantrát sem
képesek kimondani, én azonban most szerencsés emberi létformához jutottam,
testi és szellemi képességeim birtokában vagyok, ráadásul találkoztam a szent Dharmával. Most kell megragadnom tehát az alkalmat, hogy
tegyek valamit szüleim, az összes élőlény érdekében. Boldoggá kell tennem őket
egy időre, legalább ideiglenesen meg kell őket mentenem a szenvedéstől, végül
pedig hozzá kell segítenem őket a megvilágosodás eléréséhez. Ezért hát
mindaddig, amíg a létforgatag ki nem üresedik, mind testileg, mind szóban, mind
pedig gondolatban törekszem az üdvre és erényre, s a mélységes bódhiszattva-cselekedetek gyakorlásába kezdek!
–
Ekképp gondolkodjunk! Ez volt tehát az óhajtó bódhicsitta,
az élőlények javára irányuló együttérzés felkeltése.
2.
Most pedig következzék a tevékeny bódhicsitta, a Dharmára irányuló együttérzés felkeltése:
–
Ne csak üljünk és gondolkodjunk azon, hogy az összes élőlény érdekében,
testileg, szóban és gondolatban az üdvre és erényre akarunk törekedni, hanem
most azonnal tegyünk is valamit! A szokványos világban végezzük a hat
önfelülmúló cselekedetet, vagy a felépítés és beteljesítés mélységes
gyakorlatát! Végső szinten meditáljunk a tudat ürességén, az éntelenségen,
amiből hiányzik mindenfajta képzettársítás és a saját természetétől sugárzik!
Leljük meg magunkban az egyensúlyt, amelyben az üresség szíve maga az
együttérzés! A meditációt követően ismerjük fel, hogy ilyen tudatunk
természetes, eredeti állapota, s akkor magától felébred bennünk az együttérzés
a szüleink iránt, akik nem ismerik a módszert, amely által ez felismerhető.
–
Ez volt tehát a tevékeny bódhicsitta, s Dharmára irányuló együttérzés felkeltése.
3.
Most pedig következzék a végső bódhicsitta, a semmire
sem irányuló együttérzés felkeltése!
– A végső bódhicsitta természete fogalmiságtól mentes és túl van
mindenfajta értelmezésen. Üresen fénylő tudatosság, melyben semmi sem
homályosítja a valóságot. Ebben az állapotban nincsenek élőlények, akik
"rosszak", és nincsenek buddhák, akik
"jók"; nincs senki és semmi, amire az együttérzés irányulhatna.
Időzzünk nyugodtan és egykedvűen abban az értelmen túli állapotban, amelynek
nincs semmiféle tárgya: sem mi magunk, akik az együttérzésen meditálunk, sem
élőlények, akikre ez az együttérzés irányulna, sem együttérzés.
–
Ez volt az abszolút értelemben vett bódhicsitta, a
semmire sem irányuló együttérzés.
(II)
–
Az élőlényekre irányuló együttérzésből, az óhajtó bódhicsittából
jön létre a Varázstest gyümölcse.
–
A Dharmára irányuló együttérzésből, a tevékeny bódhicsittából jön létre az Élvezettest gyümölcse.
–
A semmire sem irányuló együttérzésből, a végső bódhicsittából
jön létre a Léttest gyümölcse.
– Ha a
kristálytiszta bódhicsitta hatja át minden
cselekedetünket, akkor bármit teszünk — akár állunk, akár járunk, akár eszünk,
akár alszunk, — minden Dharmává válik. Ha azonban nem
alakítjuk ki magunkban e tiszta bódhicsittát, akkor a
legmagasabb rendűnek kikiáltott megközelítések, a Nagy Pecsét és a Nagy
Beteljesülés útján sem haladunk valójában az ösvényen. A kristálytiszta bódhicsitta tehát alapvető fontosságú.
– A hínajána és a mahájána között
csupán a bódhicsitta mértéke tesz különbséget. Olyan
mértékben válunk a többi lény javára, amilyen mértékben kifejlesztjük magunkban
a bódhicsittát. Ha megvan bennünk a kristálytiszta bódhicsitta, és a mély értelmű tanítások szellemében járunk
el, akkor – még ha ebben a jelenlegi életünkben nem is tudunk jobbítani az
élőlények helyzetén – egészen biztosan eljön majd az az
idő, amikor képesek leszünk kiüríteni a létforgatag legmélyebb bugyrait is.
–
Ezért sose felejtsük el:
(1)
Mielőtt bármiféle üdvös cselekedet elvégzésébe fognánk, felébreszteni magunkban
a bódhicsittát;
(2)
magát a tevékenységet a lények érdekében elvégezni; és
(3)
végezetül felajánlani az üdvös cselekedetből származó érdemet az összes lény
boldogulásáért.
–
Ha ekképp cselekszel, mahájána jógi lesz belőled, így
hát ezt a keveset vésd észbe!
–
fejezte be beszédét a Rinpócse.
Tibetiből
fordította: Agócs Tamás