A 2004-es szökőár során sok csodálatos túlélés történet született. Az egyik ilyen történet az, hogy a kedvesség hogyan mentette meg egy Srí Lanka-i férfi életét.
A férfi minden reggel elment az óceánhoz kapcsolódó lagúna szélére, hogy szeletelt kenyérrel etesse a halakat. Egy reggel egy nagy krokodil jelent meg. A Srí Lanka-i krokodilok nagyon veszélyesek. Köztudott, hogy megeszik az embereket.
A kedves ember nem ijedt meg, és néhány szelet kenyeret dobott a krokodilnak. A krokodil felkapta őket és elúszott.
Ettől a naptól kezdve a krokodil minden reggel eljött a szeletelt kenyérből készült reggelijéért, majd békésen elúszott.
A férfi éppen a halakat etette, amikor a cunami megérkezett. Mivel közel volt a víz széléhez, az erős áramlatok felkapták, és a tengerbe sodorták. Először egy fából készült székbe próbált kapaszkodni, de a cunami ereje olyan nagy volt, hogy kitépte a széket a kezéből. Ezután egy másik fadarabba kapaszkodott, de azt is elszakította tőle az áradat. A fuldokláshoz közeledve belekapaszkodott egy fatörzsbe, amely közel úszott hozzá. Sikerült belekapaszkodnia, és levegőhöz jutnia.
Mikor magához tért, valami nagyon furcsát vett észre. Míg minden más tárgyat a tenger felé sodort az áramlat, az ő fatörzse az ellenkező irányban mozgott, vissza a part felé. Amikor már elég közel volt a szárazföldhöz, a férfi leugrott a rönkről, és felkapaszkodott a parton a biztonságos szárazföldre. Csak ekkor vette észre, hogy a „fatörzsének” farka van. A krokodil volt az!
A cinikusok szerint a krokodil csak azért mentette meg a férfit, hogy másnap reggel még több kenyeret kapjon. De a bölcsek tudják, hogy a krokodil csak a sok jótéteményt hálálta meg saját könyörületes tettével.
Szerencsés voltam, hogy egy kis lakásban nőttem fel. Ez azt jelentette, hogy a szüleim, a bátyám és én nem tudtunk elmenekülni egymás elől. A szüleim vitatkoztak, mint minden házaspár, de amikor kibékültek, ott voltam, hogy lássam. Megtanultam, hogy a viták az élet részei, és hogy minden rossz érzést könnyen el lehet engedni a megbocsátásnak azzal a csodálatos aktusával, amit „kibékülésnek” hívnak.
Egy kis szobán osztoztam az idősebbik bátyámmal. Egymással veszekedtünk, együtt kerültünk bajba, együtt nőttünk fel, és együtt tanultuk meg, hogyan szeressük egymást. Ha saját szobám lett volna, ezt soha nem tanultam volna meg.
Olvastam egy újságban egy angliai nőről, aki sok millió fontot nyert a lottón. Vett egy gyönyörű kastélyt vidéken. Egy évvel később veszteséggel eladta ezt az impozáns otthont, és vett helyette egy kis házat.
Elmagyarázta, hogy amikor a hatalmas kastélyában élt, soha nem találta a gyerekeit vagy a férjét! A fia az óriási ház egyik szárnyában volt, a lánya egy másik részben, a férje pedig egy harmadik szobában. Alig látták egymást. Kezdett magányossá válni. A kastély nagysága elválasztotta őt szeretteitől.
Most, hogy visszatért a kis házba, mindig láthatja a férjét és a gyerekeit. Elvesztette a kastély tágasságát, de újra felfedezte a családját.
Gazdag, modern világunk problémájának talán az is része, hogy túl nagy házakban élünk. Minden gyereknek saját szobája van. Egyszerűen túl könnyű elmenekülni egymástól az ilyen nagy házakban. Nagyon ügyesek leszünk abban, hogy a magunk módján éljünk, de nem tanuljuk meg az együttélés szociális készségeit.
Öt egér, egy csirke, egy disznó és egy tehén barátok voltak, és egy farmon éltek, messze mindentől. Az egerek, akik a tanyaházban laktak, mindig segítettek a barátaiknak. Amikor az egyik egér meghallotta, hogy a gazda sült csirkét akar, azt mondta a csirkének, hogy bújjon el. Amikor meghallották, hogy a gazda felesége disznókolbászos vacsorát tervez, azt mondták a malacnak, hogy feküdjön az oldalára, és tegyen úgy, mintha beteg lenne. És amikor meghallották, hogy a gazda marhasültet akar vacsorázni, azt mondták a tehénnek, hogy menjen át egy másik mezőre. A csirke, a disznó és a tehén MI5-nek nevezte el az öt barátját - egér hírszerző-ötösnek.
Egy délután az egyik egér a fal repedésén keresztül látta, hogy a gazda kibont egy csomagot. Elakadt a lélegzete, amikor meglátta, hogy a csomagban egy egérfogó van. „Jaj, ne, nekünk annyi! Végünk van!” - mondta a többi egérnek. „Mit tehetünk?”
Mindannyian úgy döntöttek, hogy elmennek és segítséget kérnek barátnőjüktől, Csirke asszonytól.
„Kuk! Kuk! Kuk!” - mondta Csirke asszony. „Mit árthat nekem egy kis egérfogó?” Az egerek annyira meglepődtek, hogy a csirkének meg sem fordult a fejében, hogy segítsen nekik, sőt még csak meg sem vigasztalta őket, azok után, hogy az egerek annyi segítséget nyújtottak neki.
Így hát elmentek a barátjukhoz, Malac úrhoz.
„Oink!” - mondta Malac úr. „Most egy kicsit elfoglalt vagyok. Majd később visszatérünk a dologra. Végül is, hogyan is hathatna rám egy egérfogó?”
Az egerek ismét csalódtak. Így hát elmentek legnagyobb és legbátrabb barátjukhoz, Tehénnéhez.
Tehén asszony túlságosan el volt foglalva a fű rágásával ahhoz, hogy azt mondja: „Muh!”. Aztán az aggódó egerek hosszas könyörgése után azt mondta: „Rendben, majd elmélázom rajta, még ha nem is az én problémám”.
Az egerek megdöbbenve tértek haza. A sok segítség után, amit barátaiknak nyújtottak, nem kaptak mást, mint egy „Kuk! Kuk! Kuk!”-ot Csirke asszonytól, egy „Oink!”-ot Disznó úrtól, és még egy „Muh!”-t sem Tehén asszonytól.
Később éjjel, miközben éjféli falatozás után kutatott, az egyik egér belelépett az egérfogóba. „WHACCK!”, és az egér egyenesen a mennybe szállt (mert kedves volt).
A másik négy egér meghallotta a hangot, és segítségére indult. Nem tehettek semmit drága, elhunyt testvérükért. Sírtak, sírtak és zokogtak.
A gazda felesége is meghallotta az egérfogó felpattanásának hangját, és ment, hogy utánanézzen. Amikor meglátta a halott egeret négy másik egérrel együtt, akik sírtak a bánattól, és egymást váltogatva ölelték egymást a kis karjaikkal, felsikoltott és elájult.
Másnap reggelre még mindig sokkos állapotban volt, és az ágyban maradt. A gazda azon gondolkodott, mit adhatna a feleségének, hogy jobban legyen. Ekkor jutott eszébe a gondolat: csirkehúsleves! Így hát elkapta Csirke asszonyt, lefejezte, és egy fazékban megfőzte némi sóval és fokhagymával.
Amikor a gazda feleségének barátai megtudták, hogy a nő beteg, eljöttek meglátogatni, ahogy az emberek szokták. A gazdának meg kellett etetnie a vendégeit, ezért levágta Disznó urat, és grillezett sertésszeleteket készített belőle a látogatóinak.
Sajnos a gazda felesége soha nem heverte ki a sokkot, amikor négy egeret látott bánkódni. Meghalt. Sokan eljöttek a temetésre, és a gazda sok sült marhahúsos szendvicset készített a gyászolóknak. Találd ki, honnan került a marhahús?
Így ölt meg egy kis egérfogó egy csirkét, egy disznót és egy tehenet. Soha ne gondoljátok tehát, hogy „ez nem az én problémám”. Ha a barátod segítséget kér, az a te problémád is. Erre valók a barátok.
2004-ben elnyertem a rangos John Curtin Medal kitüntetést - amelyet Ausztrália háborús miniszterelnökéről neveztek el -, mert Ausztráliában a helyes jövőkép kialakításában, vezetői képességekben és a közösség szolgálatában érdemeket mutattam. Az átadásra méltóságok előtt került sor a perthi Curtin Egyetemen.
Amikor felkértek, hogy mondjak egy rövid köszönőbeszédet, kijelentettem, hogy ez nagy megtiszteltetés és meglepetés, mert az ausztrál közösségben vannak olyanok, akik sokkal több szolgálatot tettek, mint én. Azt is hangsúlyoztam, hogy ennyi mindent nem tudtam volna elérni, megannyi ember hatalmas támogatása nélkül.
A következő évben meghívást kaptam a 2005-ös győztes díjátadó ünnepségre. Mivel úgy gondoltam, hogy ha mások részt vesznek az én ünnepségemen, akkor nekem is részt kell vennem az övékén, elmentem.
Abban az évben az érmet Joske doktornak, Perth egyik vezető kórháza hematológiai osztálya akkori főorvosának ítélték oda. A rákos betegekkel végzett munkája során észrevette, hogy a betegek a világ legjobb műtéti, kemoterápiás és sugárterápiás kezelését kapják, de az utókezelésük nem megfelelő. Ezért jelentős befolyását felhasználva szerzett néhány helyiséget a forgalmas kórházban egy alternatív és kiegészítő terápiás központ létrehozására. Itt bárki, aki hagyományos rákkezelésben részesült, akupunktúrát, talpmasszázst, reikit és más, általában tudománytalannak tartott kezeléseket is kaphatott, mindezt ingyenesen. Azzal érvelt, hogy a betegek legalább vigaszt és megkönnyebbülést kaphatnak, és úgy éreznék, hogy törődnek velük, ha valaki mondjuk harminc percig masszírozza a lábukat. Orvostársai gúnyolták, de ő mégis folytatta, és figyelemre méltó pozitív eredményeket ért el. Engem az ő története inspirált.
Joske doktort felkérték, hogy mondja el köszönőbeszédét. Azt mondta, hogy ez nagy megtiszteltetés és meglepetés volt, mert az ausztrál közösségben vannak mások is, akik sokkal többet tesznek, mint ő. Arra is rámutatott, hogy nem tudott volna ennyi mindent elérni sokak hatalmas támogatása nélkül.
A közönségben ülve arra gondoltam: „Hé, ez az én tavalyi beszédem!”. Valóban az volt. Ez a legtöbb ember beszéde, amikor nyilvánosan dicséretet kap.
Joske doktor esetében teljesen meg voltam győződve arról, hogy megérdemli a John Curtin Medal által nyújtott elismerést. Ez arra késztetett, hogy elgondolkodjam: „Talán elképzelhető, hogy én is megérdemeltem az előző évi díjat? Sok rendkívül intelligens akadémikus alaposan utánanézett a munkámnak és annak eredményeinek, és úgy döntöttek, hogy méltó vagyok rá. Milyen jogom volt megkérdőjelezni bölcs és tájékozott ítéletüket?” Arra a következtetésre jutottam, hogy igen, ahogyan Joske doktor megérdemelte a díját, úgy én is megérdemeltem a kitüntetésemet. Csak ekkor fogadtam el magamban az elismerést, bár egy év késéssel.
Most, amikor intelligens emberek dicsérnek engem, kellő tiszteletet tanúsítok bölcsességük iránt azzal, hogy elfogadom a dicséretet, és azt mondom: „Köszönöm. Megérdemlem.”
A válaszomra az emberek nevetnek, mert szokatlan, de megértik a lényeget, és ők maguk is kezdik elfogadni a dicséretet. Ez óriási különbséget jelent az érzelmi jólétük tekintetében.
Utószóként jegyzem meg, hogy korábban elutasítottam a dicséretet, mert azt tanították nekem, hogy nagyképű leszek tőle. Ez nem így van. Ehelyett a dicséret elfogadása „nagyszívűvé” tesz.
Pszichológiai kísérletek kimutatták, hogy átlagosan tizenöt másodperc folyamatos dicséretre van szükség ahhoz, hogy a dicséret meghallgatásra találjon. A kritika viszont azonnal ül!
Annyira kényelmetlenül érezzük magunkat, ha dicséretet kapunk, hogy általában olyan gondolatokkal utasítjuk el, mint:
„Miről beszél?”
„Részeg, vagy csak egyszerűen őrült?”
„Oké, biztos van valami rejtett indíték a dolog mögött.”
Ezért ha el akarod mondani a feleségednek, hogy milyen csodálatos nő, vagy a férjednek, hogy mennyire csodálod őt, akkor vegyél elő egy stopperórát, vagy nézz az órára, és folytasd. Csak tizenöt másodperc után fogják komolyan venni a dicséretet!!!
Ha mégis kritizálnunk kell az embereket, gyakran előfordul, hogy olyan ügyetlenül tesszük ezt, hogy az illető megsértődik, mi pedig rosszul érezzük magunkat, és ezért a jövőben kerüljük az ilyen visszajelzéseket. Így az eredeti probléma csak súlyosbodik.
Képzeljünk el egy olyan vállalkozást, ahol a vezető nem szívesen mutat rá egy dolgozó hibájára, mert nem szereti a konfliktusokat. Az üzlet szenvedi el a kárt. Tegyük fel, hogy egy sportcsapat edzője azért halogatja az egyik játékos hibájának kritizálását, mert fél, hogy viszályt kelt. A csapat veszíteni fog. Kötelességünk, hogy időben kritikát fogalmazzunk meg. Ezt a következőképpen kell megtenni.
Először is, dicsérd meg azokat az embereket, akiket kritizálni akarsz! Tedd bőséggel, de őszintén! A dicséret célja annak közlése, hogy tiszteljük őket, értékeljük a hozzájárulásukat, és nem becsüljük le őket.
A dicséret arra is szolgál, hogy megnyissa az emberek fülét. Kevés figyelmet fordítunk arra, amit az emberek mondanak nekünk, és inkább a saját gondolatainkat hallgatjuk meg arról, amit mondanak. A dicséret az a csali, amely kicsalogat minket az önvédő belső biztonsági szobánkból, hogy teljes mértékben meghalljuk, amit mondanak. Szeretjük a dicséretet, ezért a fülünk szélesebbre nyílik a továbbiakra.
Aztán megütjük őket, persze csak átvitt értelemben, a kritikával: „De...”. És a dorgálás nyitott fülekre talál.
Végül pedig még egy adag dicséretet adunk hozzá, megerősítve, hogy mi nem utasítjuk el őket mint embereket, csak rámutatunk egy-két hibára a sok jó tulajdonság mellett, amelyekre most vettük a fáradtságot, hogy feltárjuk.
Az eredmény az, hogy a sértett elfogadja a kritikát anélkül, hogy megbántva érezné magát, mi mint vezető kellemetlen utóíz nélkül végeztük el a munkánkat, és a probléma megoldódott.
Az első dicséret a szendvics felső szelete, az utolsó réteg dicséret pedig az alsó szelet. A kritika a töltelék. Ezért nevezik „szendvics-módszernek”.
Mielőtt szerzetes lettem, tanító voltam egy brit középiskolában. Tinédzsereket tanítani elég stresszes ahhoz, hogy bárki elgondolkodjon azon, hogy lemondjon a világról és szerzetes legyen!
Amikor az első vizsgámat kellett megtartanom matematikából, tanácsot kértem egy rangidős tanítótól. Azt mondta, hogy ne tegyem túl nehézzé, mert ha az átlagpontszám 30-40 százalék, a diákok elkedvetlenednek. Azt gondolják, hogy a matek túl nehéz, és feladják. Ezzel szemben, ha a teszt túl könnyű, és az átlagpontszám 90-100, akkor a teszt értelmetlen lesz.
Ezért azt tanácsolta, hogy a tesztet úgy állítsam össze, hogy 70-es átlagpontszámot érjek el. Így a tanulók bátorítást kapnak, hogy képesek jól teljesíteni matematikából, és a teszt azon 30 százalékában, ahol hibáznak, felismerhetem a gyenge pontjaikat, és a következő órákon tudom azokat kezelni. A vizsga 70 százaléka a bátorítás, 30 százaléka pedig a tanulás volt.
Később rájöttem, hogy ugyanez vonatkozik az életre is. Ha az élet tesztjein elért átlageredményed csak 30-40 százalék, akkor elkedvetlenedsz, sőt depressziós leszel, és feladod. Ha pedig mindig 95-100 pontot érsz el az életben, akkor nagyon keveset tanulsz, és stagnálsz. De ha az életed pontszáma a bűvös 70 százalék körül van, akkor elég sikered van ahhoz, hogy megőrizd a motivációdat, és elég kudarcod ahhoz, hogy tanulj és fejlődj emberként.
A 70 százalékos szabály megmutatja, miért nem szabad soha 100 százalékot várni az életben. Megmutatja, miért nem baj, ha néha kudarcot vallunk. Törekedj arra, hogy az esetek 30 százalékában kudarcot vallj, és gazdag életed lesz. Ha arra törekszel, hogy egyáltalán ne bukj el, akkor annyira stresszes, félős és irányító leszel, hogy egyáltalán nem lesz jó életed. Tehát csökkentsd az elvárásaidat 70 százalékra, és kezdd el élvezni az életet.
Olyan magas elvárásaink vannak a férjünkkel és feleségünkkel szemben, hogy nehezen tudunk olyan hosszú távú kapcsolatot élvezni, amelyben mindketten eléggé elfogadottnak érezzük magunkat ahhoz, hogy fejlődjünk. Tehát ha a férjed csak 70 pontot ér el, tartsd meg! Ha a feleséged 98 pontot ér el, mondd meg neki, hogy lazítson többet és kövessen el hibákat, különben dobod!
A szülőknek csökkenteniük kellene a gyermekeikkel szembeni elvárásaikat. A gyerekeknek csak a fele kerülhet be az iskolában a legjobb 50 százalékba! Hasonlóképpen a gyerekeknek is csökkenteniük kellene a szüleikkel szembeni elvárásaikat. Egyikünk sem fejezte még be a fejlődést.
Valójában gyakran mondom a buddhista szülőknek, hogy ha gyermekeik az iskolában vagy a főiskolán a legjobb 10 százalékba vagy az utolsó 10 százalékba kerülnek, akkor nem jó buddhisták. Ennek az az oka, hogy a jó buddhistáknak követniük kell a Középút alapvető tanítását. Ha a gyermeked valahol középen helyezkedik el, akkor jó buddhista!
A fiúk csinos barátnőket akarnak. A lányok gazdag férjet akarnak. Mindkettőjüknek csökkenteniük kellene az elvárásaikat a boldogabb élet érdekében. Ha egy fiú feleségül vesz egy szép lányt, élete végéig féltékeny lesz, aggódva, hogy a lányt elcsábítja egy másik férfi. De ha egy csúnya lányt vesz feleségül, nincs miért aggódnia. Ha egy lány gazdag fiúhoz megy feleségül, mindig gyanakodni fog, hogy a fiúnak esetleg viszonya van egy másik nővel. De ha egy szegény fickóhoz megy feleségül, akkor a férfi soha nem engedhet meg magának szeretőt, így a házassága biztonságban van, és a lány megnyugodhat. Ez egy újabb példa arra, hogy az elvárások csökkentésével könnyebbé és szórakoztatóbbá válik az élet.
Nem várom el, hogy tökéletes legyek. Sőt, szeretek hibázni. Mert amikor elmesélem a barátaimnak, hogy milyen hülyeségeket csináltam, megnevettetem őket. A hülyeségeim növelik a boldogságot a világban.
1. Éppen befejeztem egy kilencnapos meditációs elvonulás vezetését Penangban, és a vendéglátóim a repülőtéren vártak. Vettek nekem egy finom kávét, mielőtt felszálltam volna a repülőgépre. Erős volt, sűrű, és jégkrémmel édesített.
A szívószálon keresztül akartam kiszívni a finom nektárt, de semmi sem jött át. Erősebben szívtam. Még mindig semmi. A szívószál biztosan eltömődött. Szóval nagyon erősen szívtam. Ekkor vettem észre, hogy néhány vendéglátóm kuncog, míg a többiek a szájuk elé tartották a kezüket, és udvariasságból próbáltak nem nevetni. Így hát kivettem a szívószálat a pohárból, csak hogy rájöjjek, hogy az egy műanyag kanál volt.
Ahonnan én jöttem, ott a kanalak fémből voltak, széles, lapos nyéllel, nem pedig vékonyak, kerekek és műanyagból készültek, mint a modern kávézókban. A kávé túl sűrű volt ahhoz, hogy lássam, mi van a műanyag izé végén. Ennek ellenére nevetésben törtem ki, és hagytam, hogy a vendéglátóim is csatlakozzanak. Sok embert tettem boldoggá.
2. Korai buddhista szerzetesi képzésem Thaiföld északkeleti részén történt a híres meditációs tanító, Ajahn Chah alatt. Amikor Thaiföldre érkeztem, nem beszéltem thaiul, így „menet közben” kellett megtanulnom.
Egy nap szappanra volt szükségem. A rutin az volt, hogy odamentem a tanítóhoz, és egyszerűen kértem, természetesen thai nyelven. A thai szó a szappanra a saboo. De én azt mondtam „sapo”, ami történetesen ananászt jelent.
Ajahn Chah megkérdezte, hogy miért kérek ananászt. Azt válaszoltam, hogy „mosakodni”. Ajahn Chah majdnem leesett a székéről a nevetéstől.
Napokig vidáman mesélte thaiföldi látogatóinak: „Láttátok ezeket a nyugatiakat? Ananásszal mosakodnak. Olyan fejlett a kultúrájuk.”
A thai nyelvi próbálkozásaim sok ilyen boldog pillanatot szereztek a tanítómnak.
3. Egy másik alkalommal felkértek, hogy végezzem el a buddhista templomom egyik Sri Lanka-i tagjának temetési szertartását. A ravatalozóban a pulpituson álltam, hogy üdvözöljem a gyászolókat az ünnepélyes buddhista szertartáson. Azzal kezdtem, hogy azt mondtam: „Azért vagyunk ma itt, hogy tisztelettel emlékezzünk barátom édesanyjára, aki nemrég hunyt el”.
A Srí Lanka-i nevek olyan hosszúak és nehezen kiejthetők a nyugatiak számára, hogy „a barátom anyjának” neveztem.
Ekkor egy elöl ülő idős hölgy felállt, félbeszakította üdvözlő beszédemet, és felháborodva mondta: „Nem én haltam meg, hanem a férjem!”.
Mindenki nevetett. Azt hiszem, még a koporsó is megremegett! A szertartás ezután az elhunyt életének igazi ünneplése lett, tele boldog emlékekkel az utolsó pillanatig.
Késő délután kaptam egy hívást, hogy egy buddhista család úton van hozzám, miután túl voltak a rendőrségi kihallgatáson. Aznap reggel egy szülő legrosszabb rémálmára ébredtek. Tizenhét éves fiukat egy kötélen lógva találták.
A fiatalok körében az öngyilkosságok gyakran teljesen kiszámíthatatlanok. A fiúnak sok barátja volt, és nem mutatta a depresszió jeleit. Boldognak tűnt az iskolában, ahol az egyetemi felvételi vizsgák előtt állt. Nagyon jó teljesítményt vártak tőle. A legcsekélyebb előjel sem utalt arra, hogy mit fog tenni.
A szülők bűntudattal küszködtek, és többször megkérdezték maguktól, mit tehettek volna, vagy mit mondhattak volna, hogy ezt megakadályozzák. Szerencsére a buddhizmus nem túlozza el a személyes hibákat, és nem táplálja őket a bűntudatot emésztő szörnyeteggé. Könnyedén meg tudtam nyugtatni őket, hogy nem érdemelnek vádat. Az ilyen öngyilkosságok a leggondosabb és legszorgalmasabb szülőkkel is megtörténnek. Ők ezt elfogadták.
Ezután olyan szintű aggodalmuknak adtak hangot, amit csak úgy tudok leírni, hogy „rettegnek”, hogy mi történik a fiukkal egy ilyen haláleset után. Buddhisták lévén, elfogadták az újra testet öltést. Azt is hallották, hogy azok, akik öngyilkosságot követnek el, a pokolban születnek újjá.
Már az is elég trauma volt, hogy szemtanúi voltak a fiuk öngyilkosságának, de a gondolat, hogy utána ilyen szörnyű fájdalmak között éljen, csak még nagyobb kínt jelentett. Akár hiszünk a halál utáni életben, akár nem, mindannyian szeretjük hallani, hogy nemrég elhunyt szeretteink egy boldogabb helyre mentek Képzeljük el, milyen lehet azt hinni, hogy most egy sokkal rosszabb helyen vannak, egy leírhatatlanul rosszabb helyen.
Mivel tudtam, hogy a fiuk hamarosan egyetemi felvételi vizsgát tett volna, megkérdeztem a szülőket, hogy hány tantárgyból kellett volna vizsgáznia. A szülők értetlenül álltak a kérdés előtt, hogy miért pont most teszek fel ilyen kérdést. Az irántam érzett tiszteletből azt válaszolták, hogy négy tantárgyat kellett volna felvennie, mindegyikből két dolgozatot kellett volna írnia. Aztán megkérdeztem, hogy átlagosan hány kérdés van az egyes dolgozatokban. Azt válaszolták, hogy körülbelül nyolc kérdés van egy dolgozatban.
„Ez összesen hatvannégy kérdést jelent, hogy bejussunk egy ausztrál egyetemre” - mondtam. „Mi történne, ha egy diák hatvanhárom kérdésből hatvanháromra tökéletesen helyesen válaszolna, de a legutolsó kérdéssel teljesen elrontaná a felvételi vizsgát? Felvennék azt a diákot az egyetemre?”
A szülők mosolyogva mondták: „Igen, persze”. Megértették a metaforát.
A fiuktól nem tagadják meg a boldog újjászületést pusztán az öngyilkossága miatt, mint ahogy egy diáktól sem tagadják meg az egyetemi helyet pusztán azért, mert rossz választ adott a vizsga utolsó kérdésére. A fiuk nagyon kedves, jó fiú volt. Annyi kiváló választ adott az élet próbatételeire, hogy megérdemelte a boldog újjászületést.
Sokat utazom repülővel - olyan gyakran, hogy sok barátom aggódik a biztonságomért. A repülőgépek a terroristák elsődleges célpontjai, és minél többször ülök repülőre, annál valószínűbb, hogy egy öngyilkos merénylő felrobbant.
Hogy megnyugtassam a barátaimat, elmesélem, milyen három előnye van annak, ha valaki harmincezer láb magasan egy repülőgép robbanásában hal meg:
1. Azonnali hamvasztás. Ha valaha is meg kellett szerveznie egy közeli hozzátartozója temetését, akkor tudja, hogy ez mennyi munkával jár. Beszélni kell a temetkezési vállalkozóval, ki kell választania a koporsót, értesítenie kell az összes barátot és rokont, időt kell szakítania a munkából a szertartásra, és utána általában meg kell etetnie a vendégeket. De ha például a nagymamád egy bombarobbanásban hal meg repülés közben, akkor nincs szükség temetkezési vállalkozókra, koporsókra vagy szabadnapokra. Még a hamvak szétszórásáról is gondoskodnak. Ez az első előny: azonnali és tökéletes hamvasztás.
2. Költséghatékony eredmény. A temetkezési szolgáltatások, ahogy mondani szokták, sokba kerülnek. A szertartást szervező hozzátartozók érthető módon nem tudják rávenni magukat, hogy a drága öreg nagymamának egy lecsökkentett áru, csak erre a hétre szóló akciós temetést szervezzenek. De ha a nagymama egy repülőgépes terrortámadásban halna meg, akkor nemcsak temetési költségek nem lennének, de a rokonok jelentős biztosítási kifizetést is kapnának a légitársaságtól. A nap végén ők jönnének ki jobban a nagyi halálából.
3. Szerencsés következő élet. A legjobb haszon az utolsó. Ha a nagymama harmincezer láb magasan egy repülőgép robbanásában huny el, olyan közel távozik a mennyországhoz, hogy viszonylag könnyen megteheti a hátralévő utat.
Ezek azok az okok, amiért egyáltalán nem félek a repüléstől. Ez egy újabb példa a szorongás leküzdésére pozitív gondolkodással.
Oslói előadásom végén egy fiatal nő, akit még soha nem láttam, feltett nekem egy kérdést arról, hogyan kell meghozni a fontos döntéseket az életben.
Hogy a kérdését a realitás talajára helyezzem, azt válaszoltam: „Nos, tegyük fel, hogy valaki megpróbálja eldönteni, hogy hozzámegy-e a barátjához?”.
Szegény lány élénkvörösre pirult, a fejét a kezébe fogta, és rendkívüli zavarában a mellette ülő barátja felé fordult! A közönség sem segített azzal, hogy nevetésben tört ki.
A bocsánatkérés után egy régi döntési módszert mutattam be, amely váratlanul új értelmet nyert: Dobj fel egy érmét! Ha fej, feleségül mész. Ha írás nem.
Az új jelentés, amelyről csak nemrég hallottam, abból ered, hogy nagyon figyelünk az érzelmi reakciókra az eredménynél.
Tegyük fel, hogy fejet kapsz, ami azt jelenti, hogy „Hozzá megyek feleségül”. „Igen!” és boldogan vigyorogsz, vagy „Hmm! Talán dobok hármat, és a két egyforma számít majd”, és csalódottan ráncolod a homlokod? A reakció nagyon világosan elárulja, hogy valójában mit akarsz tenni. Bármi is legyen az, kövesd azt!
Az érme feldobása egyszerűen egy nagyon hatékony módja annak, hogy megtudjuk, mit mond a szívünk.
Nagyon szeretjük a háziállatainkat. Ezért az egyik legnehezebb döntés, amelyet egy állattartónak egy nap meg kell hoznia, az, amikor az állatorvos engedélyt kér egy beteg állat elaltatására.
Egy szeretett háziállat megöléséhez való hozzájárulás szívtelenségnek tűnik, és egy buddhista számára alapvető erkölcsi szabályt sért. Még kegyetlenebbnek tűnik, ha megakadályozzuk, hogy az állatorvos véget vessen a háziállat szenvedésének. Hogyan oldjuk meg ezt az erkölcsi dilemmát?
Nyugodtan. Kérdezd a kutyát!
Judy ismét állatorvoshoz vitte rákos kutyáját. Az orvos azt mondta, hogy nem tehet mást, mint hogy beadja a szenvedő kutyának az utolsó injekciót. Judy kért néhány percet, hogy kettesben maradhasson drága kiskutyájával. Sokszor hallotta már tőlem azt a tanácsot, hogy „kérdezd meg a kutyát”. Így hát a karjaiban tartotta dédelgetett társát, mélyen a szemébe nézett, és megkérdezte: „Akarsz-e most meghalni? Eleged van már ebből a rákból? Vagy szeretnéd még egy kicsit folytatni?”
Ha már hosszú ideje együtt élsz egy háziállattal, és szeretetteljes kapcsolatot alakítottál ki vele, akkor tudni fogod, hogy mit akar az állat. Judy nagyon erősen érezte, hogy az ő bizalomteljes kiskutyája még nem akarja, hogy vége legyen az életének. Ezért azt mondta az állatorvosnak, hogy „nem”.
Az állatorvos dühös lett. „Ti buddhisták olyan kegyetlenek és ostobák vagytok!” De az állatorvos nem tehetett semmit. Judy hazavitte a kutyáját.
Néhány hónappal később Judy visszavitte ugyanazt a kiskutyát az állatorvoshoz. A kutya teljesen felépült magától. Még az emberek rákos megbetegedései is néha váratlanul eltűnnek. Az állatorvos elámult, és miután alaposan megvizsgálta a kutyát, hogy meggyőződjön arról, hogy valóban egészséges, azt mondta: „Ti buddhisták olyan együttérzőek és bölcsek vagytok!”.
Nem a mi feladatunk dönteni más életéről vagy haláláról, még egy állatról sem. A mi feladatunk az, hogy megkérdezzük a háziállatunkat. Minden szerető gazdi tudni fogja a választ, ha egyszer megkérdezi. Aztán továbbítjuk ezt az üzenetet az állatorvosnak. Ez a kutya vagy a macska döntése, nem a tiéd. Ők tudják.
1983 óta élek szerzetesként Perthben. Az évek során a helyi buddhista családok bizalmát és tiszteletét olyannyira elnyertem, hogy sok fiatal férfi és nő egyfajta tiszteletbeli nagypapaként tekint rám. Amikor a kolostorba eljönnek, őszintén megosztják velem azokat a titkokat, amelyeket a szüleiknek soha nem mondanának el.
Ilyen volt az a kétségbeesett fiatal orvos is, aki egyszer meglátogatott. Nemrég kezdett gyakornokként dolgozni Perth egyik nagy kórházában. Előző nap tragikus körülmények között vesztette el első betegét. Egy fiatal női betege meghalt. Vigasztalhatatlan férjének kellett elmondania, hogy fiatal felesége meghalt, és hogy két kisgyermekének nincs többé anyukája. Az új orvos bűntudatot érzett, hogy cserbenhagyta a fiatal családot.
Természetesen nem ő volt a hibás. Mindent megtett a betegéért, ami orvosilag lehetséges volt. Az ok, amiért úgy érezte, hogy kudarcot vallott, valami más volt, és erről beszéltem vele.
„Ha azt hiszed, hogy orvosként az a kötelességed, hogy meggyógyítsd a betegedet, akkor újra és újra el fogod szenvedni ugyanazt a kudarcot. Pályafutásod során sok páciensed fog meghalni. De ha elfogadod, hogy a fő kötelességed a betegeidről való gondoskodás, akkor soha nem kell kudarcot vallanod. Még ha nem is tudod meggyógyítani őket, mindig képes leszel gondoskodni róluk.”
Mivel intelligens fiatalember volt, azonnal megértett, és hamarosan sokkal jobb orvos lett. Fő célja a betegeivel való törődés lett. Ha a betegei meggyógyultak, az csodálatos bónusz volt, de ha meghaltak, akkor a gondozás melegében hunytak el.
Sok a megdöbbentő orvosi beavatkozás, amelyet az egészségügyi szakemberek a pácienseiken elvégeznek. A halál elkerülhetetlen, mégis kétségbeesetten próbálják életben tartani őket, azért, mert társadalmunk a gyógyítást a törődés fölé helyezi. Nemcsak sok ember utolsó pillanatai lennének kényelmesebbek és békésebbek, ha a gyógyítás helyett a törődést helyeznénk előtérbe, hanem szerintem több beteg gyógyulna meg.
Egy tekintélyes amerikai kórház vezető sebésze megvizsgálta a beutalt nő orvosi kartonját. A rákja előrehaladott volt, és a régió összes többi kórháza lemondott róla. Bármilyen kezelés bonyolult és drága lenne, és így is csak kis esélye lenne a túlélésre. Miután ellenőrizte a nő adatait, és feltett néhány kérdést, elvállalta a nehéz esetet.
Orvoskollégái meglepődtek azon, hogy mennyi erőforrást volt hajlandó áldozni ennek a nőnek a kezelésére. Sok szívességet kért annak érdekében, hogy az ország más részeiből is összehívja a legjobb szakembereket, és korlátozott idejéből és energiájából oly sokat szentelt ennek az egy betegnek a megsegítésére.
Az orvos rendkívüli erőfeszítései meghozták gyümölcsüket. Sok hónap elteltével elmondhatta, hogy a rák teljesen visszahúzódott, és a beteg még sok boldog évet élhet. A nő nagyon boldog volt.
Néhány nappal később postán megkapta a számlát a kórházból. Rémülten bontotta ki a borítékot, arra számítva, hogy sok százezer dolláros díjat fog látni. Ehelyett az orvos saját kézírásával ezt látta:
Huszonöt évvel ezelőtt egy pohár tejjel és két sütivel fizetett.
Huszonöt évvel korábban ez az orvos szegény orvostanhallgató volt, aki alkalmi munkákból próbálta kigazdálkodni az egyetemet. Az egyik ilyen munka a házaló kereskedés volt. Egy forró délután, miután egész nap semmit sem adott el, bekopogott egy újabb ajtón, és egy nő nyitotta ki. A nő meghallgatta a férfi ajánlatát, de nem akart vásárolni semmit. De aztán megkérdezte a fáradtnak tűnő fiatalembert: „Evett már valamit?”.
„Reggeli óta nem, asszonyom.”
„Akkor csak várjon meg itt” - mondta, és gyorsan visszatért egy pohár tejjel és két sütivel a kimerült fiatal orvostanhallgatónak.
Huszonöt évvel később ez a diák egy rangos kórház vezető sebésze volt. Amikor átnézte a nő orvosi kartonját, a neve ismerősen csengett. Néhány telefonhívás megerősítette, hogy valóban ő volt az a kedves hölgy, aki az üdvözlőfalatkákat adta neki.
Hálából egy sok évvel ezelőtti, soha el nem felejtett kis kedvességért nemcsak azért tett meg mindent, hogy a nő túlélje a rákot, hanem még a számláját is kifizette.
Amikor diák voltam, és a hajam sokkal, de sokkal hosszabb volt, mint ma, az egyetemi szünetekben alkalmi munkákat is vállaltam, hogy meg tudjak élni. Az egyik ilyen munka az volt, hogy gyereklexikonokat árultam házról házra.
Először meg kellett tanulnom a marketinget. Ez egy rövid beszéd volt, amelyet meg kellett jegyeznem, és amely meggyőzően érvelt amellett, hogy ha nem vásárolja meg ezt a csodálatos tudásforrást, azzal megtagadja a megfelelő oktatást a kedves gyermekétől. Azt az utasítást kaptam, hogy pszichológiai nyomásgyakorlással érjem el, hogy a szülők majdnem olyan bűnösnek érezzék magukat, mint a gyermekbántalmazók, ha felelőtlenül úgy döntenek, hogy nem veszik meg ezt a csodálatos oktatási könyvcsomagot.
Ilyen keményen eladni erkölcstelen volt. Tudtam. De fiatal voltam és kétségbeesett.
Az első napon eladtam egy készletet annak a kedves fiatal párnak, akik nemrég költöztek új házba két kisgyermekükkel. Aznap éjjel egyáltalán nem aludtam jól. Folyton azokra a fiatal szülőkre gondoltam, akiket újabb számla terhelt, mert eladtam nekik ezt a hülye, szemét enciklopédiát. Olyan bűntudatom volt, hogy másnap reggel felmondtam.
Sok éven át bűntudatom volt az eladás miatt. Később, szerzetesként megtanultam megbocsátani magamnak és elengedni a dolgot. Végül is, olyan éretlen voltam hosszú hajú koromban.
Egyszer egy péntek esti perthi előadáson említettem ezt az anekdotát, mint példát a megbocsátásra. Utána egy húszas évei végén járó fiatal nő jött oda hozzám beszélgetni.
„Lehet, hogy nem hiszitek el, de ez teljesen igaz!” - kezdte. „Amikor nagyon fiatal lány voltam, és Londonban éltem, egy fiatal, hosszú hajú egyetemista eljött hozzánk, és eladta anyukámnak és apukámnak ezt a gyermekenciklopédiát. Egyszerűen imádtam azokat a könyveket!” - lelkendezett. „Ezek voltak a kedvenc könyveim. Lehet, hogy nem te voltál az, de azért nagyon köszönöm.” Most az egyszer elakadt a szavam.
Ahogy most már értem, hogyan működik ez az univerzum, biztos vagyok benne, hogy én adtam el a szüleinek azokat a könyveket.
Egy fiatal, boldog pók megtalálta a tökéletes sarkot egy csendes szobában, ahol felépíthette első otthonát. Örömmel szőtt egy gyönyörű hálót, amely elég művészi volt ahhoz, hogy a Pókvilág Otthon és Kertben is szerepeljen. A fiatal pók kimerülten, de büszkén pihent meg hálója közepén, és várta az ebédet.
Egy idős asszony lépett be a szobába, és amikor meglátta a pókot, olyan hangosan sikoltott, hogy még a félsüket férje is meghallotta. Látva a nő kétségbeesésének okát, a férj gyorsan darabokra zúzta a pók első otthonát. A pók szerencsésen megúszta élve.
A pók megrémülve, de nem csüggedve, egy másik házhoz mászott, és épített egy második otthont, ezúttal nem olyan esztétikusat, mint az első hálója, de azért elég szépet. Mielőtt a pók első étele megérkezett volna a levegőben, egy cselédlány észrevette a hálót, és seprűjével megsemmisítette. A szegény pók ismét az életéért menekült.
Ugyanez történt a következő házban is, majd a következőben, és az azután következőben is. Miután a hatodik hálóját is erőszakosan elpusztították, szegény kis pók érthető módon a poszttraumás stressz tüneteitől kezdett szenvedni. Paranoiás lett a sarkoktól, és túlságosan félt attól, hogy újabb hálót fonjon.
Ahogy fáradtan és éhesen kúszott az úton, negatív gondolatokba merült: „Senki sem szeret engem. Csak egy csendes otthonra vágyom valahol. Nem akarok bántani senkit, csak legyeket és bogarakat akarok fogni. A bogarak úgysem kellenek nekik. Az élet olyan igazságtalan. Éhes vagyok. Fáradt vagyok. Olyan... olyan egyedül érzem magam.”
Ekkor a kis pók sírni kezdett.
Hamarosan öngyilkosságra gondolt. „Senki sem szeret engem. Mi értelme folytatni? Soha nem találok otthonra. Soha nem kapok enni. Talán megölöm magam.”
Az öngyilkos pók szándékosan kúszott a járókelők cipője alá, de mindig a sarok és a talp közötti biztonságos térben találta magát. Aztán átkúszott a forgalmas úton, de mindig a kerekek között haladt, soha nem alattuk. Ha depressziós vagy, semmit sem tudsz jól csinálni, még az öngyilkosságot sem.
Az öngyilkos pók hamarosan felhagyott azzal is, hogy megpróbálja megölni magát. Zokogva és szipogva, mint egy részeg, tántorgott az úton, és nem tudta merre megy. Hamarosan érezte, hogy valaki őt nézi. Megállt, és megfordult. Egy nagy, kövér, boldog pókot látott, aki kedvesen mosolygott rá.
„Miért sírsz?” - kérdezte a kövér, boldog pók.
Orrát egy zsebkendővel megtörölve elmesélte élete szomorú történetét. Miután az öngyilkos pók befejezte siralmas történetét, hirtelen rájött, hogy nem minden pók sovány és depressziós. Ez itt kövér volt és nagyon boldognak tűnt.
„Hogyhogy ilyen kövér és boldog vagy?” - kérdezte az öngyilkos pók.
A kövér pók elmosolyodott.
„Senki sem pusztította el a hálóidat, amikor megszőtted őket?”
„Egész hosszú életemben csak egyetlen hálót építettem” - válaszolta a pók. „Minden nap rengeteg élelmet fogok. Sőt - folytatta a kövér, boldog pók együttérzően -, kettőnknek is bőven elég. Gyere és élj velem!”
„Várj egy pillanatot!” - mondta az öngyilkos pók. „Hol a fenében építettél ilyen hálót, hogy ilyen hosszú ideig senki sem zavarta meg?”
„Ó!” - válaszolta a kövér, boldog pók - „Ajahn Brahm templomának adománygyűjtő dobozába építettem a hálómat. Ott soha semmi nem zavar engem!”
Miért van az, hogy sok pap és szerzetes végez házassági szertartást, amikor ők maguk cölibátusban élnek? Sok házassági szertartást végeztem életem során. Egyszer még egy híresség esküvőjét is megtartottam, és a fotóm megjelent a Hello! pletykalap malajziai kiadásában.
A szertartás alatt néhány bölcs tanácsot kell adnom a harmatos szemű fiatal párnak. Ezt önzőségből teszem. Nem akarom, hogy az ifjú pár, akit éppen összeadtam, később folyton a házassági problémáikkal zaklasson. Ezért a szertartáson elmondom nekik „A boldog házasság titkát”, és aztán békén hagynak. Boldog vagyok. Ők is boldogok. Mindenki nyer!
Mi tehát a „boldog házasság titka”?
Az eljárás megfelelő pillanatában, általában a gyűrűk kicserélése után, az új menyasszony szemébe nézek, és azt mondom neki: „Most már férjes asszony vagy. Ettől a pillanattól kezdve soha többé nem szabad magadra gondolnod.” Azonnal bólint és kedvesen elmosolyodik.
Aztán a vőlegényre nézek, és azt mondom: „Most már házas ember vagy. Neked sem szabad többé magadra gondolnod.” Nem tudom mi van a pasikkal, de a vőlegény általában néhány másodpercnyi szünetet tart, mielőtt kimondja az „Igen”-t.
Még mindig a vőlegényre nézve folytatom: „És mostantól kezdve te soha többé nem gondolhatsz a feleségedre”. Majd gyorsan a menyasszonyhoz fordulva azt mondom neki: „És mostantól kezdve nem szabad a férjedre gondolnod”.
Élvezem, ahogy a pár arcán megjelenik a zavarodott kifejezés. Nem kell gondolatolvasónak lenned ahhoz, hogy tudd, mire gondolnak: „Miről beszél ez az őrült szerzetes!”
A zűrzavar nagyon hatékony tanítási eszköz. Ha az emberek egyszer belemerülnek egy rejtvény megoldásának próbájába, akkor meg taníthatod nekik a választ, és oda figyelnek.
„Ha már házasok vagytok - magyarázom -, nem szabad magatokra gondolnotok, különben nem fogtok hozzájárulni a házasságotokhoz. Továbbá, ha már házasok vagytok, nem szabad mindig a partneretekre gondolnotok; különben csak adtok, adtok, adtok, adtok, amíg nem marad semmi a házasságotokban.”
„Ehelyett, ha már házasok vagytok, csak a 'mi'-re gondoljatok. Együtt vagytok benne.”
A pár ezután egymás felé fordul és mosolyog. Egyből megértik. A házasság „rólunk” szól, nem rólam, nem róla.
Hogy megbizonyosodjak arról, hogy megértették a „Titkot”, megkérdezem tőlük: „Amikor bármilyen probléma felmerül a házasságotokban, kinek a problémája az?”
„A mi problémánk” - válaszolják együtt.
„Nagyon jó!” - mondom vigyorogva.
Egy kapcsolatban, ha probléma merül fel, és bármelyikük úgy gondolja, hogy az a partnere problémája, akkor nem járul hozzá a megoldáshoz. Ha azt gondolod, hogy ez a saját problémád, akkor a megoldás felét elhanyagolod. De ha minden nehézséget a „mi” problémánknak tekintesz, akkor közösen fogtok megoldást találni. Ez gazdag és boldog házasságot teremt.
A buddhista esküvői szertartás része, hogy a boldog párt szentelt vízzel locsolják meg - szerencsét hoz. Manapság a házasságoknak minden szerencsére szükségük van, ezért én általában megöntözöm őket! Amikor a menyasszony sminkjének nagy része elkezd szétfoszlani, és a szemfesték elkenődik az arcán, elmagyarázom a férjnek: „Most már láthatod, hogy néz ki valójában!” Jobb, ha most tudja meg, mint később, mondom én.
Egyik nap a tengerentúlról érkeztem a perthi repülőtérre, és elolvastam az ausztrál vámszabályok teljes kiadását. Meglepődve olvastam, hogy az egyik olyan termék, amelyet tilos Ausztráliába behozni, a szenteltvíz. Még ilyet! Talán ez az oka az ilyen tilalomnak:
A régi szép időkben, amikor az ausztrál repülőtereken még volt egy „zöld csatorna”, amelyen keresztül egyszerűen kisétálhattunk a repülőtérről, egy ausztrál utazót véletlenszerűen megállítottak. Amikor a vámosok kinyitották a bőröndjét, két üveg be nem jelentett whiskyt találtak a kabát és a nadrág alá rejtve.
„Mik ezek?” - kérdezte az egyik tiszt.
„Vallásos ember vagyok” - mondta az utazó cseppet gondolkodva. „Éppen most tértem vissza egy zarándoklatról a franciaországi Lourdes szent helyéről. Ez csak szenteltvíz.”
„Hmm” - válaszolta a vámtiszt - „akkor miért van Johnny Walker a címkén?”.
„Valamibe csak kellett töltenem a szenteltvizet. Ezt a két üres üveget használtam, oké? Most már mehetek?”
A gyanakvó vámtiszt úgy döntött, hogy kinyitja az egyik üveget, hogy tesztelje. Az orrához tartotta, és kijelentette: „Ez nem szenteltvíz. Ez whisky! Szagold meg magad!”
Az utazó az orrához emelte az üveget, beleszippantott, és felkiáltott: „Istenem! Igazad van. Ez biztos egy újabb csoda. Halleluja!”
És talán ettől kezdve a szenteltvíz olyan dolog lett, amit az embereknek tilos volt Ausztráliába behozniuk.
A buddhista szerzetesek nem változtathatják a vizet borrá, talán ezért van az, hogy Ausztráliában több a keresztény, mint a buddhista.
Sok évvel ezelőtt egy férfi Sydneyben úgy döntött, hogy hazavezet egy irodai buli után, ahol túl sok sört ivott. Úgy gondolta, hogy nagy eséllyel nem fogják elkapni.
Aznap este azonban a sydney-i rendőrség útlezárást rendelt el egy népszerű útvonalon, hogy ellenőrizze minden sofőr alkoholszintjét. A szerencse úgy hozta, hogy az útzár éppen a férfi hazafelé vezető útján volt, és látva az útzárat rájött, hogy csapdába esett. Nem volt kiút.
Megállt, sorba állt a vizsgálatra várva, és beletörődött abba, hogy súlyos pénzbírságra számíthat, vagy talán még a jogosítványát is elveszítheti. Csak annyit tehetett, hogy várta az elkerülhetetlen megszégyenülést és megaláztatást. Érezte, hogy a végzet sötétsége mindjárt elnyeli, és komoran ült, átkozva a balszerencséjét.
Amikor sorra került a tesztelésre, a rendőr megkérte, hogy szálljon ki az autójából, és átadott neki egy alkoholszondát, hogy fújjon bele.
Fogta a készüléket, és éppen bele akart fújni, amikor egy hangos csattanás hallatszott! Egy jármű hirtelen lassított le az útzárnál, és a mögötte haladó autó hátulról belerohant. A rendőr visszavette a készüléket, és azt mondta: „El kell intéznem ezt a balesetet. Szálljon vissza az autójába, és menjen haza”.
Döbbenten és hitetlenkedve megpördült, beült a vezetőülésbe, rátette a lábát a pedálra, és gyorsan elhajtott, miközben egész úton hazafelé hangosan énekelt.
Másnap reggel a csengő hangjára ébredt. Ahogy kikászálódott az ágyból, hogy felöltözzön, lüktető fejét fogta, mert szörnyen másnapos volt az előző esti bulizás miatt. Miután lebotorkált a lépcsőn, kinyitotta a bejárati ajtót, és két nagydarab sydney-i rendőrt látott kint állni.
Először megijedt, de aztán azt gondolta: „Most már nem tartóztathatnak le. Már nem vezetek.”
„Jó reggelt, tiszturak”- mondta, miközben összeszedte magát. „Mi a probléma?”
„Jó reggelt, uram. Nem bánná, ha benéznénk a garázsába?”
Egy pillanatra elgondolkodott. Nem volt semmi rejtegetnivalója. Akkor mi a fene?
„Természetesen” - válaszolta mosolyogva. „Mindig szívesen segítek a helyi rendőrségnek. Jöjjenek velem.” És magabiztosan a garázshoz sétált.
De amikor kinyitotta a garázsajtót, elsápadt, az ajkai remegni kezdtek, és a szemei úgy kidülledtek, hogy majdnem kiugrottak a helyükből. A garázsában ... egy rendőrautó állt! Rossz kocsival ment haza!
Ilyen veszélyeket rejt az ittas vezetés.
A mai emberek azt feltételezik, hogy az élet sokat változott az ókor óta. Ha azonban végignézünk néhány régi történetet a 2500 évvel ezelőtti indiai buddhista szerzetesek és apácák helytelen viselkedéséről, világossá válik, hogy néhány dolog soha nem változik.
Egy apácakolostorban a Buddha idejében, jóval a csatornázás kora előtt, az egyik apáca feladata volt, hogy kiürítse a vödröket, amelyekben az ürüléket és egyéb hulladékot gyűjtötték össze a kolostor WC-jéből. Egy kora reggel, ahelyett, hogy a kijelölt helyre dobta volna a hulladékot, a hanyag apáca a kolostor ablakán öntötte ki az ürüléket.
Történt, hogy egy jól öltözött üzletember, aki a palotába tartott, hogy találkozzon a királlyal, aznap reggel a fal túloldalán sétált. Bármit is gondolt az a férfi, hamarosan megváltozott, amikor egy vödör szar a fejére esett.
Feldúlt volt. Fel volt háborodva. Iszonyú dühös lett.
Mivel tudta, honnan jött a vödör mocsok, felkiáltott: -”Ezek nem is igazi apácák! Ezek csak vén trottyok és kurvák! Felgyújtom a kolostorukat!”
Felkapta az egyik égő fáklyát, amellyel kora reggel megvilágították az utcát, és káromkodva, üvöltve, ürülékkel a fején berontott az apácák kolostorába.
Egy hívő buddhista laikus látta, hogy a feldühödött férfi közeledik, és nyugodtan megkérdezte tőle, mi történt. Miután megtudta, hogy az egyik @#*%! apáca egy vödör mocskot dobott rá, a laikus buddhista felkiáltott: „Félelmetes! Maga nagyon szerencsés! Személyes áldást kapni egy szent apácától ilyen egyedülálló módon, fantasztikus szerencse.”
„Tényleg?” - kérdezte a hiszékeny üzletember.
„Hát persze! Most menj haza, zuhanyozz le, öltözz át, aztán menj a palotába. Ma valami csodálatos dolog fog történni veled.”
Az üzletember hazasietett, nem volt ideje felgyújtani az apácakolostort, inkább megmosakodott, átöltözött, és a palotába ment. Aznap reggel a király egy nagyon jövedelmező állami megbízást adott az üzletembernek.
Az elragadtatott üzletember azt mondta minden barátjának: „Ha igazi szerencsét akarsz az üzletedben, kérd az apácáktól a legkedvezőbb áldást - szent szart. Nekem bevált!”
Amikor a Buddha meghallotta ezt a történetet, ami a környéken keringett, elmarasztalta az apácákat. Elmondta nekik, hogy aznap rendkívül szerencsések voltak, hogy volt egy gyorsan gondolkodó laikusuk, aki meggyőzte azt a babonás üzletembert, hogy a fejünkre öntött mocsok szerencsét hoz. Vannak emberek, akik bármit elhisznek.
Ennek eredményeként a Buddha szerzetesi szabályt alkotott az apácák számára. Az elmúlt 2500 évben a buddhista apácák nyolcadik szabálya a Pacittiya nevű szakaszban a következő: „Egy apáca nem dobálhat szart a kolostor ablakából.”
Egy jó apáca nagyon egyszerű életet élt, kevés vagyonnal, és egy barlangban lakott. Minden reggel elvitte az alamizsnás tálját a közeli faluba, hogy összegyűjtse az éppen elég élelmet a napi egyetlen étkezésre. Rengeteg ideje volt arra, hogy meditáljon, tanuljon, és tanítsa, amit tud, a helyi falusiak bármelyikének.
Amikor egy reggel visszatért az alamizsnagyűjtésből, észrevett egy lyukat a váltó köntösén, ezért keresett egy kis darab anyagot, és kézzel rávarrt egy foltot. Már korábban is csinált ilyet. A barlangjában ugyanis élt egy egércsalád, és azok szívesen rágcsálták a köntösét. Varrás közben arra gondolt, hogy ha lenne egy macskája, akkor nem lennének egerek, és nem kellene annyi időt töltenie a foltok varrásával. Így hát másnap macskát kért a falubeliektől, és azok adtak neki egy jól nevelt barna macskát, amelynek színe illett a köntöséhez.
A macskának tejre és halra volt szüksége, ezért az apácának minden reggel meg kellett kérnie a falubelieket ezekre a plusz dolgokra. Egy reggel arra gondolt, hogy ha lenne egy saját tehene, akkor nem kellene folyton tejet kérnie, hogy megetesse a macskát, hogy távol tartsa az egereket, amelyek megrágták a köntösét. Így hát kért az egyik gazdag támogatójától egy tehenet.
Most már, hogy az apácának volt egy tehene, füvet kellett szereznie a tehénnek, hogy az ehessen. Ezért a falubeliektől koldult füvet, hogy a tehenet etethesse, hogy a macskának tejet adjon, hogy az távol tartsa az egereket, amelyek megrágták a köntösét.
Néhány nap múlva az apáca úgy gondolta, hogy ha lenne saját földje, akkor nem kellene minden nap a szegény falusiakat fűért zaklatnia. Ezért gyűjtést rendezett, hogy vegyen egy közeli legelőt, hogy füvet tudjon biztosítani a tehenének, hogy tejet tudjon adni a macskának, hogy az távol tartsa a köntösét rágó egereket.
Sok munka volt a legelőt gondozni, minden reggel befogni a tehenet és megfejni, ezért úgy gondolta, hogy hasznos lenne, ha lenne egy fiú, egy fiatal segéd, aki mindezt a munkát elvégezhetné helyette. Cserébe az apáca erkölcsi útmutatást és tanításokat adna neki. A falubeliek kiválasztottak egy fiút egy szegény családból, akinek nagy szüksége volt némi erkölcsi útmutatásra. Most már volt egy fiú, aki vigyázott a legelőre, hogy füvet adjon a tehenének, hogy az tejet adjon a macskájának, hogy az távol tartsa az egereket, amelyek megrágták a köntösét.
Most az apácának több mint kétszer annyi élelmet kellett összegyűjtenie minden reggel, mert a kisfiúk sokat esznek. Ráadásul egy kis kunyhóra is szüksége volt a közelben, ahol a fiú aludhatott, mert a fiúnak szabályellenes volt egy barlangban aludnia az apácával. Ezért megkérte a falusiakat, hogy építsenek egy kunyhót a fiúnak, aki a legelőt gondozta, hogy füvet adjon a tehenének, hogy az tejet adjon a macskájának, hogy az távol tartsa az egereket, amelyek megrágták a köntösét.
Ekkor már kezdte észrevenni, hogy a falubeliek kerülik őt. Attól féltek, hogy a lány még valamit kérni fog tőlük. Még akkor is, amikor a távolban egy barna tehenet láttak közeledni, és azt hitték, hogy az apáca az, elszaladtak, vagy elbújtak a házaikba, ahol az ajtót jól bereteszelték, az ablakokon pedig behúzták a függönyt.
Amikor egy falubeli odament hozzá, hogy feltegyen neki néhány kérdést a meditációról, azt mondta: „Sajnálom. Most nem segíthetek. Túlságosan elfoglalt vagyok. Ellenőriznem kell a kunyhót, amelyet annak a fiúnak építenek, aki a földemet gondozza, hogy legeltesse a tehenemet, amely tejet ad a barna macskámnak, amely távol tartja az egereket, hogy ne kelljen folyton foltoznom a köntösömet.”
Észrevette, hogy mit mond, és rájött: „Ez a materializmus eredete.”
Ezután szólt a falusiaknak, hogy bontsák le a kunyhót, a fiút visszaküldte a családjához, elajándékozta a tehenet és a mezőt, és jó otthont talált a macskájának.
Néhány nap múlva visszatért egyszerű életéhez, kevés vagyonával, és egy barlangban lakott. Miután egy reggel a faluból hazatért, éppen csak annyi alamizsnával, amennyi a napi egyetlen étkezésére elég volt, észrevette, hogy egy egér újabb lyukat rágott a köntösén.
Csendes mosollyal felvarrt egy újabb foltot.
Ez egy igaz történet egy figyelemreméltó macskáról, aki a Bodhinyana kolostorban élt, Perth-től hatvanöt kilométerre délre, ahol élek.
Kit-Cat a kolostoromban született, anyja egy kóbor macska volt, aki a szomszédos állami erdőben élt. Elhagyott, éhes kiscicaként fedeztük fel egy üreges fatörzsben behúzódva.
Ahogy Kit-Cat nőtt, elkezdett kismadarakat fogni. Próbáltunk csengőt akasztani a nyakába, de ezzel csak azt értük el, hogy arra tanítottuk, hogy még lopakodóbban mozogjon, így a csengő nem adott ki hangot. Bár a szerzetesek szerették a kis Kit-Cat-et, egyre több szegény madarat fogott, így szomorúan rájöttünk, hogy mennie kell. Egy ausztrál erdő nem a megfelelő környezet egy házimacskának.
Kit-Cat-nek szép otthont találtam a Perth-től északra fekvő Watermans Bay tengerparti külvárosában. Azon a napon, amikor Kit-Cat elment, felvettem, zsákba tettem, és az új gazdája autójának hátsó ülése elé a padlóra helyeztem. Bűntudatom volt, hogy így bántam egy olyan macskával, aki bízott bennem.
Chris, az új tulajdonos egyenesen a Watermans Bay-i otthonába vitte a macskát, bevitte a zsákot a házába, és csak azután engedte el Kit-Cat-et, miután minden ajtót bezárt. Azt akarta, hogy Kit-Cat megszokja új családját, mielőtt kiengedi a kertbe.
Három nappal később, egy forró szombat délutánon, kiengedte Kit-Cat-et a kertbe. Kit-Cat azonnal a kertkapu felé rohant. Chris megpróbálta megállítani, de a macska gyorsabb volt. Kit-Cat átugrott a kapun és ki az utcára. Chris beült az autójába, és körbejárta a környéket Kit-Cat után kutatva, de nem talált nyomot. Kit-Cat eltűnt.
Most valószínűleg arra gondolsz, hogy Kit-Cat végül hazatalált a nyolcvanöt kilométerre lévő kolostoromba. Ha így van, akkor tévedsz. Kit-Cat túl okos volt ahhoz, hogy ilyen hosszú távot gyalogoljon.
Azon a szombaton tanítói szolgálatot teljesítettem a Nollamara városközpontunkban, amely hetvennyolc kilométerre északra fekszik a kolostoromtól és körülbelül tizenkét kilométerre délkeletre a Watermans Baytől. Miközben elhaladtam a perth-i templomunk vastag, zárt faajtója mellett, furcsa zajt hallottam odakintről. Amikor kinyitottam az ajtót, a kis Kit-Cat felnézett rám és nyávogott. Miközben felvettem, hogy bevigyem, észrevettem, hogy a mancsai tüzelnek. Aznap több mint negyven celsius-fok volt odakint. Csészealjról csészealjra adtam neki tejet, annyira ki volt száradva. Aztán hagytam, hogy azt tegye, amihez a macskák a legjobban értenek; összegömbölyödjön és aludjon egyet.
Nem sokkal azután, hogy Kit-Cat megérkezett, kaptam egy bocsánatkérő telefonhívást Chris-től. „Nagyon sajnálom, Ajahn Brahm. Kiengedtem a macskádat, és az elszökött. Már majdnem két órája kocsikázom és keresem őt. Nagyon sajnálom. Talán visszatalál a szerpentines kolostorodba.”
„Ne aggódj, Chris” - válaszoltam. „Kit-Cat itt van velem Nollamarában.”
Emlékszem, hogy Chris-nek elakadt a lélegzete. Nem tudta elhinni. Később eljött, hogy maga is meggyőződjön róla. Kit-Cat egy olyan nagyvárosban talált rám, ahol még sosem járt. Alig két óra alatt legalább tizenkét kilométert futott, átkelve egy nagy autópályán és más forgalmas utakon, térképek nélkül, és úgy, hogy nem tudott útbaigazítást kérni, az egyetlen emberhez, aki törődött vele egy több mint egymilliós városban.
Kit-Cat csak egyszer hagyta el a kolostorunkat, hogy elmenjen a helyi állatorvoshoz „szerzetesnek”, hogy ne legyenek kiscicái. Soha nem volt még Perth kiterjedt nagyvárosi területének közelében; ő egy vidéki macska volt. Amikor elhagyta a kolostoromat, egy zsákban volt a hátsó ülés előtt a padlón. Kizárt, hogy látta volna, hová megy. Az okos macska mégis megtalált engem!
Természetesen ezután Kit-Cat visszatért a kolostoromba, ahol sok boldog évet élt. Huszonkét év macskaélet után ott halt meg, és a főcsarnokunk mellett álló szent boddhi fa alatt van eltemetve.
Hogy minden háziállattal szemben tisztességes legyek, most elmesélek egy történetet, amelyet nemrégiben küldtek nekem arról, hogy egy nagyon okos kutya hogyan kezelte a modern élettel járó stresszt.
Egy bevásárlásból hazatérő nő kinyitotta kertvárosi házának ajtaját. Hirtelen a semmiből egy nagytestű kutya rohant el mellette be a házába. Mire a nő letette a szatyrokat, a kutya már egy csendes szoba sarkába bújva, mélyen aludt. A kutya labrador volt, nyakörv volt rajta, és jól ápolt, tehát biztosan nem volt kóbor kutya. A kedves asszony szerette a kutyákat, különösen ezt, ezért hagyta, hogy maradjon. Körülbelül két óra múlva a kutya felébredt, és a nő kiengedte. A kutya ezután eltűnt.
Másnap a kutya visszatért a nő házába, aki újra beengedte. A kutya ugyanabba a csendes sarokba ment, összegömbölyödött, és újabb két órán át aludt.
Miután ugyanez a minta még kétszer-háromszor megismétlődött, a nő elkezdett azon tűnődni, hogy vajon hol élhet ez a szeretetre méltó kutya, és miért jön vissza folyton a házába. Ezért írt egy cetlit, összehajtogatta, és a labrador nyakörve alá tette. A cetlin valami ilyesmi állt:
„A kutyája az elmúlt öt napban minden délután eljött hozzám. Csak csendben alszik. Olyan kedves, jó természetű kutya, hogy nem bánom. Csak azon tűnődöm, hol lakik, és miért jön folyton.”
Másnap a kutya visszatért a sarokba aludni, de egy másik cetlivel a nyakörvébe tűzve. A válaszban ez állt:
„A kutyám egy zajos házban él a zsémbes feleségemmel és négy gyerekkel, akik közül kettő öt év alatti. Azért megy az Ön házába, hogy egy kis nyugalmat és csendet találjon, és bepótolja az alvást. Én is jöhetek?”
Egy ausztrál férfi csoportos túrán volt a Himalája lábánál, a Tibettől nyugatra fekvő Ladakh nevű régióban. A táj annyira lenyűgöző volt, hogy a férfi a többiek mögött maradt, és fényképet fénykép után készített. Azt gondolta, hogy egy rövidebb úton felzárkózik a csoport többi tagjához, de sajnos rossz útra tért, szem elől tévesztette a többieket, és teljesen eltévedt.
Miután néhány órán át térkép nélkül bolyongott a pusztában, nyugtalanná vált. A nap már lement a hegycsúcsok mögött, percről percre sötétebb és hidegebb lett, és ő még mindig nem találta a helyes utat. Ez kezdett veszélyessé válni.
A távolban halvány fények pislogását látta. Feléjük sétálva egy régi buddhista kolostort vett észre a hegyen, egy félreeső helyen. Megközelítette, és bekopogott a templom bejáratának nagy faajtaján. Kis idő múlva csoszogást hallott, az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy apró, törékeny öreg szerzetes, a kolostor apátja jelent meg.
A kedves apát meghallgatta a történetét, és meghívta, hogy töltse az éjszakát a saját szobájában, a kolostor egyetlen nyugati ágyas szobájában. A könyörületes apát máshol aludt. Tudta, hogy hová mennek a túrázók, és másnap egy fiatal szerzetest ad majd mellé, aki visszavezeti őt a túrázók csoportjához.
Egy egyszerű vacsora után a kimerült ausztrál gyorsan elaludt az apát kényelmes ágyában. Nem sokkal éjfél után a legcsodálatosabb zene hangjára ébredt, amit valaha hallott. Sok koncerten vett már részt a sydney-i operaházban, de még soha, de soha nem hallott ilyen lágy, mégis izgalmas dallamot, és nem érzett ekkora boldogságot. Könnyek gördültek le az arcán az extázisban, miközben az ágyban fekve magába szívott minden isteni hangot. Nem tudta mikor, de a mennyei zene élete legpihentetőbb mély álmába repítette. Hosszú évek óta először ébredt teljesen kipihenten és elégedetten.
Reggeli után elment, hogy megköszönje az apátnak, hogy kölcsönadta neki az ágyát. Beszélt az apátnak a zenéről is, és megkérdezte, hogy mi volt az.
„Ó, az” - mondta az apát.
„Igen, hihetetlen volt. Soha nem hallottam még ilyet.”
„Ez, fiatalember, valami természetfeletti. A kolostorunk szabályai szerint nem mondhatom el, mert nem vagy szerzetes.”
Az ausztrál elkomorult, elővette a tárcáját, és száz dollárt ajánlott az apátnak.
„Nem, nem” - mondta az apát.
„Oké, mennyi?” - kérdezte az ausztrál.
„Nézze - felelte határozottan az apát -, ha 100 millió dollárt ajánlana, akkor sem tudnám megmondani. Csak a szerzetesek tudhatják!”
Az ausztrál nem tudta megvesztegetni az apátot, így hát elment. Hamarosan újra csatlakozott a csoportjához, sikeresen befejezte a túrát, és visszatért Ausztráliába.
Otthon folyton arra a természetfeletti zenére gondolt. Annyira megszállottan kezdett foglalkozni vele, hogy nem tudott aludni, és a munkájában is zavarta a dolog. Felkereste Sydney egyik legjobb pszichológusát, de még mindig nem tudta kiverni a fejéből azt a zenét. Szó szerint az őrületbe kergette. Csak egy dolgot tehetett.
Majdnem napra pontosan egy évvel az előző látogatása után megjelent a ladakh-i kolostor kapujában, és kérte, hogy találkozhasson az apáttal. Az apát emlékezett rá. Az ausztrál elmagyarázta, hogy egyszerűen ki kell derítenie, hogy mitől szól ez a zene, különben megőrül.
„Nagyon sajnálom” - mondta az apát őszinte együttérzéssel. „Ahogy legutóbb is mondtam, nem mondhatom el, mert nem vagy szerzetes”.
„Akkor avass szerzetessé!” - válaszolta az ausztrál.
Kétévnyi képzés, tanulás és a számtalan ének megtanulása szükséges ahhoz, hogy egy szigorú kolostorban szerzetes lehess. Az ausztrál végigcsinálta ezt a szigorú folyamatot, és végül két év után az apát szerzetessé szentelte.
Amint vége lett a felszentelésnek, az ausztrál megkérdezte az apátot: „Most már szerzetes vagyok, elmondhatod nekem. Mi ez a mennyei zene?”
Az apát mosolyogva válaszolt: „Gyere el éjfélkor a szobámba, és megmutatom neked.”
Az új szerzetes egy órával korábban érkezett, annyira izgatott volt. Három évet várt, és mindent feláldozott, keményen gyakorolt, hogy szerzetes lehessen. Most végre elérkezett a pillanat.
Éjfél előtt az apát elővett egy régi kulcscsomót az íróasztaláról, és elhúzta a szobája függönyét, hogy felfedjen egy rejtett faajtót. Az apát ezt az ajtót egy fából készült kulccsal nyitotta ki. Az ajtó nehézkes nyikorgása elárulta, hogy már hosszú évek, sőt talán évtizedek óta nem nyitották ki. Volt egy folyosó, amelynek a végén egy másik, vasból készült ajtó volt. Ahogy odasétáltak, a kolostor egyik régi órája megszólaltatta az éjféli tizenkét harangszót. Az apát egy vaskulccsal kinyitotta a második nehéz ajtót. Miután átsétáltak rajta, megszólalt a mennyei zene. Mivel sokkal közelebb volt, tiszta és édes volt. Az öröm hullámai végigsöpörtek az ausztrál testén. Ehhez képest semmi sem jelentett semmit az életében. Egy másik ajtóhoz sétáltak, és az apát elővette az ezüstkulcsát, mert ez az ajtó tömör ezüstből készült, amelyet a hegyekből bányásztak. Ausztráliában egy vagyont érne, de az ember nem gondol ilyesmire, amikor olyan zenét hall, amelynek szépsége szavakkal kifejezhetetlen. Miután kinyitotta az ezüst ajtót, láthatta azt, ami nyilvánvalóan az utolsó ajtó volt. Tiszta aranyból készült, hat hüvelyk vastag volt, és felbecsülhetetlen értékű drágakövekkel volt díszítve. Az apát elővett egy nagy aranykulcsot, majd megállt az aranyajtó előtt. Az ausztrálhoz fordulva, az ember teljes figyelmét megkövetelő komolysággal mondta: - „Biztos, hogy készen állsz erre? Ez valami természetfeletti dolog. Örökre meg fog változtatni téged. Felkészültél erre?”
Az ausztrál egyszerre volt izgatott és rémült. Még soha nem hozott ilyen fontos döntést. Ha meglátja, mi van az aranyajtó mögött, lehet az őrületbe kergetheti, de ha nem látja meg, az is az őrületbe kergeti. Ezért azt mondta: „Rendben. Csináljuk!”
Az apát beletette a kulcsot a zárba. Az ausztrál teste remegni kezdett, miközben az apát lassan kinyitotta a nehéz, ősi aranyajtót.
És ott volt! Uramisten! Ez túl sok volt ahhoz, hogy egy egyszerű halandó felfogja! Túlmutatott ezen a világon! Túlmutatott minden érzékelésen!
És mi volt az?
Sajnálom, de nem mondhatom el neked, mert nem vagy szerzetes!
Az első képeket a Himalájáról akkor láttam, amikor Londonban jártam iskolába. Olyan hatalmasak, vadak és csábítóak voltak, hogy elhatároztam, egy nap én magam is eljutok oda.
1973 nyarán, miután befejeztem az egyetemet, és mielőtt elkezdtem volna tanítóként dolgozni, a londoni Victoria pályaudvarról Indiába és a hatalmas Himalájára indultam. Két héttel később már Indiában voltam, és minden nap esett az eső. Ha utam megtervezése előtt utánanéztem volna, rájöttem volna, hogy a szubkontinensen monszunidőszak van. Még északra, Katmanduig is csak esőfelhőket láttam, a Himaláját soha. Hamarosan feladtam minden reményt, hogy láthatom a világ legnagyobb hegyeit. Szerencsére egy ilyen egzotikus országban sok más dolgot is lehetett csinálni.
Egy nap Katmanduban egy amerikai pár elmondta nekem, hogy van egy postát szállító jármű, amely északra, a tibeti határhoz megy, és néhány rúpiáért utazókat is visz magával. Vonzó kirándulás volt, így másnap kora reggel felszálltam az észak felé tartó postakocsira.
13 óra körül a furgon sofőrje megállt ebédelni egy kis hegyi faluban. A két amerikai azt javasolta, hogy másszunk fel egy közeli kis hegyre, amíg a sofőrünk megebédel. Tizenöt perccel később, amikor felértünk a hegy tetejére, észak felé felszakadoztak a felhők. Az esőtől megtisztult levegőben először láthattam a Himalája hatalmas hegyvonulatát. A látvány lélegzetelállítóbb volt, mint a hegymászás.
Le akartam fényképezni, de rájöttem, hogy a fényképezőgépemet a postásautóban hagytam, ezért gyorsan leszaladtam a hegyről, összeszedtem a fényképezőgépet, és felszaladtam a hegyre, amilyen gyorsan csak tudtam. Ahogy elértem a csúcsot, a felhők összezárultak. Csak néhány másodpercet hagytam ki. Mint kiderült, nem láttam többé a hegyeket. Az amerikaiak, akik egyszerűen csak ültek és élvezték az inspiráló kilátást, felém fordultak, hogy megkérdezzék, hová mentem. Ami még rosszabb, hogy aztán megdöbbentő részletességgel mesélték el nekem a csodálatos kilátást és mindazt a csodát, amit elvesztettem.
Olyan hülyének éreztem magam. A fényképezőgépem elhozása a rendkívüli élménybe került. De megtanultam, hogy amikor megpróbálsz megragadni egy pillanatot, akár fényképen, akár feljegyzéssel, gyakran elszökik előled, és lemaradsz a csodáról.
Mint a dicsőséges Himalája, életünk varázslatos pillanatai is arra valók, hogy megtapasztaljuk őket, és nem arra, hogy egy fényképezőgépbe zárjuk őket. Úgyis felejthetetlenek, akkor miért kellene lefényképeznünk őket?
Az ókori világban egyetlen bölcs tanító tanította meg a tanítványok egy csoportját mindenre, amit az életről tudni kellett. Az egyik ilyen tanítónak egy tucatnyi tanítványa volt, akik közel álltak az érettségihez. Volt egy lánya is, akit minden diákja dögösnek tartott.
Egy nap bejelentette a tanítványainak, hogy két problémája van. Az első az volt, hogy férjet kell találnia a lányának, és az akkori hagyomány szerint a tizenkét tanítványa közül kell választania. A nehézség az volt, hogy nem tudta eldönteni, melyik diák lenne a legjobb férj.
A másik probléma az volt, hogy neki, mint a menyasszony apjának, ki kellett fizetnie a pazar esküvői szertartást, és egy új házat kellett berendeznie a pár részére, ahol minden szükséges dolog megvan. A nehézséget az jelentette, hogy ez nagy kiadást jelentett.
Mindkét probléma megoldására a tanító versenyt hirdetett. Arra kérte a tanítványait, hogy az éjszaka leple alatt lopakodjanak be a helyi faluba, és lopjanak el mindent, amit csak tudnak, amíg senki sem látja őket. Ezután minden árut vissza kellett volna hozniuk a tanítónak. Amelyik tanítvány követi az utasításokat, és a legtöbbet lopja, az nyeri el a lányát, és az összes ellopott értéktárgyat a boldog pár kapja.
A tanítványok megdöbbentek, hogy a tanítójuk lopásra kéri őket. Általában olyan erkölcsös ember volt. Abban az időben azonban annyira fontos volt a tanítónak tett engedelmességi fogadalom, hogy elfogadták a versenyt. Vagy talán az lehetett az oka, hogy minden fiatalembert elvakított a tanítójuk gyönyörű lánya iránti vágy?
A következő hét napban a ravasz tanítványok késő éjjel belopóztak a faluba, elloptak mindent, amit csak tudtak, és hazavitték a tanítójuknak. A tanító gondosan feljegyezte, hogy melyik diák mit lopott el, és melyik házból. Meglepő módon egyetlen diák sem bukott le.
A hét végén a tanító összegyűjtötte a tanítványokat, hogy kihirdesse az eredményt.
„Annyi mindent loptatok - kezdte a tanító -, hogy bármelyik párnak elég lesz, hogy jól induljon az életük. Kivéve egyikőtöket, aki egyáltalán nem hozott semmit. Miért nem?”
A félénk fiatal tanítvány előállt, és azt mondta: „Mert követnem kellett az utasításait, uram.”
„Hogy érted ezt? Nem én utasítottalak, hogy lopj és hozd vissza nekem az árut?”
„Igen, uram - mondta a tanítvány lesütött szemmel -, de arra is utasított minket, hogy addig lopjunk, amíg senki sem látja. Sok házba belopóztam hajnali kettőkor, amikor már mindenki aludt. De valahányszor lopni készültem valamit, mindig észrevettem, hogy valaki figyel engem. Így kénytelen voltam üres kézzel távozni, uram.”
„Ha a házban mindenki aludt, akkor ki figyelt téged?” - kérdezte a tanító.
„Magamat figyeltem, uram. Láttam, hogy lopni készülök. Ezért nem vettem el semmit.”
„Nagyon jó! Nagyon jó!” - kiáltott fel az elragadtatott tanító. „Legalább van egy bölcs tanítványom, aki ennyi éven át hallgatott rám. Ti többi tökfilkók, vigyétek vissza az összes lopott holmit a gazdájuknak. Ők nem fognak megbüntetni titeket. Két hete szóltam nekik erről a „versenyről”. Már vártak titeket. Ezért nem kapták el egyikőtöket sem. És ne feledjétek, bármilyen erkölcstelen tettet követtek el, valaki mindig látni fog titeket, és ez a valaki ti magatok vagytok. Mivel látjátok, rosszul fogjátok érezni magatokat és szenvedni fogtok.”
A bölcs tanítvány természetesen feleségül vette a gyönyörű lányt. A tanító elég gazdag volt ahhoz, hogy pazar esküvői szertartást és egy jól berendezett házat adjon nekik. Aztán, mivel a férj valóban bölcs volt, valóban boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Az első történet az ókori Indiából, a következő az ókori Görögországból származik, ahol a nevelés módszere nagyon hasonló volt. Egyetlen tanító tanított meg mindent a diákjainak.
Az egyik tanító rosszindulatú volt, és gyakran szidta a diákokat a legkisebb hiba miatt. Miután verbálisan bántalmazta a fiatalembereket, a tanító azután felszámolta nekik a dorgálás kiváltságát. Ezt extra korrepetálásnak tekintették, amiért a tanítónak díjat kellett fizetni.
Az egyik ilyen diák a diploma megszerzése után Athénba ment dolgozni. Amikor a főnöke vagy bárki más szidalmazta őt, a diák vidáman nevetett.
Akkoriban az egyik legrosszabb átok, amely a közeli Közel-Keletről jött, ez volt: „Ezer teve bolhája lepje el a hónaljadat!”
Ezen még nevetett is. Nem háborodott fel semmilyen sértésen. Barátai és kollégái úgy gondolták, hogy félkegyelmű, de minden más kérdésben épelméjűnek tűnt. Ezért megkérdezték tőle, miért nevet mindig, amikor megdorgálják.
„Amikor diák voltam - válaszolta -, fizetnem kellett azért, hogy kritizáljanak. Most ingyen kapom. Ez az, ami annyira boldoggá tesz.”
Talán minden alkalommal, amikor kiabálnunk kell a gyerekeinkkel, mert nem takarítják ki a szobájukat, vagy nem csinálják meg a házi feladatukat, díjat kellene fizetniük. Akkor később az életük során, amikor a párjuk leszidja őket, vagy a főnökük kiabál velük, soha nem lesznek dühösek, csak vidáman nevetnek, mint az ókori görög diák.
Keresztény barátaim Cambridge-ben elmondták, hogy önkéntes munkát fognak végezni a helyi kórházban a szellemi fogyatékkal élők segítésére. Buddhistaként úgy gondoltam, hogy nekem is önkéntesnek kellene lennem - hogy „lépést tartsak a Jones-okkal”, ahogy mondani szokták. Tehát az én indokaim nem voltak mások, mint a vallási büszkeség.
Minden csütörtök délután Cambridge-ből busszal mentünk a Fulbourn kórházba, hogy segítsünk a Down-szindrómás betegek foglalkoztató terápiás osztályán. Keresztény barátaim néhány hét után abbahagyták, de én két évig folytattam. Bár az elméleti fizikával kapcsolatos tanulmányaim lekötötték a szabadidőm nagy részét (a sűrű társasági életem után, amely természetesen elsőbbséget élvezett), soha nem hagytam ki a lehetőséget, hogy meglátogassam Down-szindrómás barátaimat. Igazán élveztem minden csütörtök délutánt.
Ami meglepett, az az volt, hogy mennyire intelligensek voltak érzelmileg. Ha fáradtan érkeztem az előző esti buli után, vagy depressziós voltam, miután szakítottam a barátnőmmel, azt azonnal észrevették. Megöleltek, és egy olyan őszinte mosollyal fogadtak, amitől elolvadtam. A szívük nyitott volt és bonyodalmak nélküli, nem úgy, mint az enyém!
A hetvenes évek elején heteroszexuálisként kínos volt számomra, hogy egy másik férfi nyilvánosan ilyen gyengéden ölelgetett. De az az ártatlan öröm, amit a barátom arcán láttam miközben megölelt, megtanított arra, hogy lazítsak és élvezzem ezt is. A Fulbourn Kórházban az élet nem volt bonyolult olyan emberek között, akik olyan jól megértették az érzelmek világát. Annyira más volt, mint a Cambridge-i Egyetemen tanulni azok között, akik mindenben szakértők voltak, kivéve a saját érzéseiket.
A Fulbourn Kórházban eltöltött két év után már olyan tapasztalt voltam, hogy egy csütörtöki napon az OT részleg vezetője a délután első felében egyedül osztott be egy csoportba, a délután második felében pedig egy másik csoportba, szintén egyedül. Soha nem gyanakodtam semmire. Azok a Down-szindrómás barátok aztán tudtak titkot tartani.
Amikor távozni készültem, az igazi OT személyzet, akiket fizettek, behívtak a nagyterembe. Ott állt az összes Down-szindrómás barátom, akik úgy vigyorogtak, mintha szétrepedt volna az arcuk, a személyzettel együtt. Bemutatót akartak tartani nekem, mint a leghosszabb ideig önkénteskedő diáknak, aki valaha is náluk járt.
Amíg én az egyik csoporttal dolgoztam, a másik csoport és a személyzet azzal volt elfoglalva, hogy ajándékokat készítsenek nekem. Most nekik kellett elkészíteniük a bemutatót.
Az ajándékok nem voltak elég kifinomultak ahhoz, hogy bármelyik boltban eladják őket, de engem megríkattak. Mostanra már megtanultam a Down-szindrómás tanítóimtól, hogyan kell nyilvánosan hagyni, hogy a könnyek kicsorduljanak. Örömteli volt. Az OT tanszék vezetője azt mondta tudja, hogy a jövő héten kezdődnek a vizsgáim, és ez lesz az utolsó napom, ezért a csodálatos hálaadó szertartás. Könnyeimen keresztül azt válaszoltam, hogy valójában a vizsgáim csak tíz nap múlva kezdődnek. „Visszajöhetek a jövő héten, kérem?” Kedvesen engedélyeztek nekem egy plusz hetet.
Visszatekintve, a legtöbbet abból, amit ma „érzelmi intelligenciának” neveznek, a Down-szindrómás barátaimtól tanultam. A mai napig őket tekintem a szakértőknek, a tanítóimnak.
Az önkéntes közösségi munkát végzők gyakran azzal a gondolattal kezdik, hogy valamit visszaadnak a társadalomnak. A végén azonban általában rájönnek, hogy sokkal többet kaptak, mint amennyit adtak. Tapasztalataik azt mondják nekik, hogy az időnk odaadása egy jó ügynek nem kiadás, hanem befektetés, amely mindig magas megtérülési aránnyal jár.
Gyakran tanácsolom a depressziós embereknek, hogy keressenek egy idősek otthonát, egy kórházat vagy más jótékonysági szervezetet, és önkénteskedjenek. A másoknak való adakozás értelmet ad az életüknek. Az önkéntes szolgálatban megtalálják azt, amit elvesztettek: az értelmet.
Amikor szolgálatot teszünk, tápláló érzelmi visszajelzést kapunk, mint ahogy én is kaptam a Down-szindrómás barátaim szolgálatában. Segítséget kapunk azoktól, akikről azt hittük, hogy mi segítünk nekik. Az önbecsülésünk megnő, és valóban elkezdjük szeretni magunkat és az életünket. Ezzel vége a depressziónknak.
Gazdaggá is tehet, ahogy az alábbi történetből kiderül.
Egy barátom nemrég költözött egy kis lakásba egy válás következtében. Törzskönyvezett kutyáját nem tudta ilyen szűk helyen tartani, de sikerült jó otthont találnia neki egy kedves idős hölgynél, akinek volt egy másik, ugyanilyen fajtájú kutyája.
Egy nap az idős asszony felhívta őt a munkahelyén, hogy megkérdezze, el tudná-e vinni a külvárosi otthonából a városi orvoshoz egy időpontra. A nő kétségbe volt esve, és nem talált más közlekedési eszközt.
A barátom akkoriban egy egyszemélyes reklámcéget vezetett, amely épp hogy meg tudott élni. Mivel a saját maga főnöke volt, ki tudott venni szabadságot, hogy elvigye a nőt a találkozójára. Így kezdődött a kedves idős asszony rendszeres magántaxi szolgáltatása. A barátom nem bánta, hogy elviszi őt a fogorvoshoz vagy bárhová, mert örömét lelte abban, hogy segíthetett neki, és ez egy szívesen vett kikapcsolódás volt a munkája fáradalmaiból.
Egyik reggel a hölgy felhívta, hogy megkérdezze, ráér-e a férfi, hogy elvigye őt egy fontos találkozóra az ügyvédjével. A férfi eleget tett a kérésnek, és kitette a nőt az ügyvédje irodája előtt a városban. A nő udvariasan megkérdezte, hogy a férfi tudna-e még néhány percet szánni arra, hogy bekísérje, amit a férfi örömmel meg is tett. Ott, az ügyvédje előtt, a férfi legnagyobb megdöbbenésére, a nő őt tette meg vagyonának egyedüli örökösévé, amely igen jelentős összegű volt. Az idős asszony nem sokkal később meghalt.
Barátom elámult a szerencséjén. Csak kedves volt, és egyébként is élvezte, hogy vigyázhatott rá. Az utolsó dolog amire számított, hogy ilyen vagyont örököl. De ez történik, amikor önkéntesen segítünk másokon. Legalábbis jól érezzük magunkat, és néha más meglepetések is érhetnek bennünket!
31