Egy szegény gazdának bepenészedett a szénája. Ahelyett, hogy megsemmisítette volna, megpróbálta odaadni a teheneinek, de azok inkább éheztek, minthogy megették volna a rosszízű ennivalót.
Ezért a gazda összekeverte a penészes szénát friss szénával, és azt adta a teheneknek. A tehenek egyszerűen szétválogatták a jó szénát a rossztól, és csak a jót ették meg. A penészes széna megmaradt.
Ekkor a gazda valami furcsát vett észre. Annak ellenére, hogy a karámban rengeteg fű volt, gyakran látta, hogy a tehenek fejüket a kerítés drótjai közé dugják, hogy a karámon kívüli füvet egyék. Ezért a gazda a penészes szénát a kerítésen kívül hagyta, elég közel ahhoz, hogy egy tehén nyújtózkodva elérje. A penészes szénát néhány nap alatt megették.
A tiltott széna, még ha penészes is, édes ízű.
Ezzel a hasonlattal segítettem egy jó barátomnak, akinek problémája volt a férjével. Jó ember volt, de soha nem látta értelmét a vallásnak, még a meditációnak sem. Úgy gondolta, hogy a férfi biztosan hasznát venné a buddhista tanításoknak, ha időt szánna arra, hogy meghallgassa őket, de őt egyszerűen nem érdekelte. Ezért a segítségemet kérte.
„Könnyű ez”, mondtam, „csak vedd meg az egyik könyvemet. Vidd haza, és amikor találkozol a férjeddel, mondd meg neki, hogy semmiképpen ne nyúljon a könyvedhez! Határozottan tiltsd meg neki, hogy elolvassa!”
Így is tett.
Persze nem sokkal később, amikor a nő vásárolni ment, és a férje egyedül volt otthon, a férj valami ilyesmire gondolt: „Mit képzel, hogy megtiltja, hogy elolvassam a könyvét!”
Aztán felvette a tiltott könyvet, elolvasta az első történetet, és le sem tette, amíg az utolsó mesét be nem fejezte. Most minden héten eljön a kolostorba.
Ahol hierarchia van, ott mindig lesznek olyanok, akik szándékosan megpróbálják megfélemlíteni vagy üldözni a gyengébbeket. Vannak erőszakoskodók az iskolaudvaron, a munkahelyen, és még a kolostorban is akadnak erőszakoskodók, amint azt a következő anekdota leírja.
Az első szerzetesi évemben, amikor ebéd után a földön guggoltam és az alamizsnás tálamat és a csészémet mosogattam, egy idősebb szerzetes sétált oda ahol ültem, szörnyű fenyegetéssel fölém magasodott, és azt kiáltotta: „Brahmavamso! Ez egy mocskos szokás! Nem törölheted meg az alamizsnás táladat ugyanazzal a ruhával, amivel a csészét törölgeted! Azonnal hagyd abba!”
Az ifjabb szerzetesektől elvárják, hogy tisztelettel viseltessenek az idősebbek iránt, de ez már túl sok volt. Az idősebb szerzetes megpróbált megfélemlíteni. Ráadásul minden más szerzetes is ugyanúgy mosogatott ahogy én, mégis csak engem dorgáltak meg. Igazságtalan volt, hogy engem piszkáltak.
Szerencsére volt válaszom erre a zsarnokságra. Nyugodtan megtettem, amit kért.
Bár belül fortyogtam, minden önuralmamat latba vetve hallgattam, lassan odasétáltam, ahol néhány rongyot tartottak. Felvettem egyet, még lassabban visszatértem a helyemre, és a ronggyal letöröltem a szennyes edényt. Mindeközben éreztem, hogy a többi szerzetes tekintete követ. Aztán felnéztem a zsarnokra. Az összes többi szerzetes is őt nézte. Várták, hogyan fog reagálni a váratlan engedelmességemre. Két hosszú percig minden mozdulatlan volt, aminek a végén az arca tűzpirosra váltott. Aztán visszavonult. Soha többé nem próbálkozott velem.
A zsarnokok be akarják bizonyítani, hogy felsőbbrendűek nálad. Egy spirituális közösségben, például egy kolostorban a fenti módszer csak akkor működik, ha a zaklatás nyilvánosan történik. Egy irodában, iskolában vagy magánkörnyezetben úgy érezhetik, hogy egyszerűen gyenge vagy, és megérdemled, hogy uralkodjanak rajtad. Ha tehát nem tudsz túljárni a zsarnokoskodó eszén, vagy nem tudsz szembeszállni vele, jelentsd fel a felettesének.
A cél az kell legyen, hogy bebizonyítsd, hogy bölcsességben és bátorságban legalább egyenrangú vagy vele, ha nem jobb vagy nála.
A kormányhivatalok hírhedt zsarnokok. Hatalmuk van, és gyakran szükségét érzik, hogy ezt demonstrálják.
Egy ausztrál buddhista nő, aki a nyugat-ausztrál rendőrség Tactical Response Group (SWAT-csoportjának) tagja volt, egy ázsiai ausztrál konzulátuson próbált vízumot szerezni a feleségének. A hivatalnok annyira nem volt segítőkész, hogy udvariasan, de kifogásokat keresett. Erre azt válaszolta a nő: „Látja ott azt a biztonsági őrt? Még egy kifogást hallok magától, és megmondom neki, hogy lője le.”
Túszdrámákban jártas volt, és sikeresen kivágta magát a bajból, de azt mondta, hogy soha nem számított arra, hogy ausztrálként, egy ausztrál konzulátuson kell majd ilyen készségeket használnia.
A második példa egy barátommal történt, akinek autójavító műhelye van Perthben. Amikor egy reggel megérkezett a műhelyébe, nem tudott bejutni a telephelyére, mivel egy autó szabálytalanul parkolt a felhajtón, teljesen elzárva a bejáratot. A személyzet és az ügyfelek sem tudtak be- vagy kijutni. Ezért felhívta a helyi tanácsot, hogy távolíttassa el a járművet.
A tanács tisztviselője elmagyarázta, hogy elküldenek egy tanácsi tisztviselőt, hogy matricát ragasszon az autóra, de az előírások szerint csak egy hét múlva tudják elvontatni.
„Ez azt jelentené, hogy az ügyfeleim nem tudnák behozni vagy kivinni az autóikat. Az üzletemnek be kell zárnia a következő hét napra!” - érvelt a tulajdonos.
„Sajnálom, de a szabály az szabály” - mondta a hivatalnok.
Szerencsére a barátom okos és bátor volt. Elhajtott a furgonjával a tanács irodájába, és gondosan leparkolt a parkolóházuk kijáratában, így sem a tanács tisztviselőinek autói, sem a futárszolgálatok és az ügyfelek autói nem tudtak kijönni. Amikor a tisztviselők megkérték, hogy állítsa arrébb a nagy furgonját, azt válaszolta: „Csak tegyen rá egy matricát. Az önök szabályai szerint hét nap múlva elszállítják!”
Rövid tárgyalás után a műhelyét elzáró autót gyorsan áthelyezték, és nem sokkal később a saját furgonját is, ami a tanács garázsát zárta el.
Ez az egyik mód a bürokraták zsarnokoskodása ellen.
Jane, egy barátom Sydneyben, saját kisvállalkozásba kezdett. Egy nagy brit cég érdeklődött a termékei iránt, és tárgyalásokba kezdett egy jövedelmező üzletről. Hamarosan kapott egy e-mailt, amelyben arra kérték, hogy minél hamarabb jöjjön Londonba, hogy aláírja a szerződést. Ez lett volna a nagy áttörés a vállalkozásának, amiről álmodott.
Jane-nek volt egy aranyos kisbabája, Erica. Bár nehéz volt néhány napra elhagyni nagyon kicsi lányát, de az üzlet túl fontos volt a családja jövője szempontjából, nem szalaszthatta el.
Jane lefoglalta az első elérhető repülőjegyet Londonba, és amikor megérkezett, csak annyi ideje volt, hogy bejelentkezzen a szállodába, lezuhanyozzon és átöltözzön, mielőtt taxit fogott és igyekezett a vállalat központjába. Amikor belépett a tanácsterembe, a vezetők már várták, kivéve a vezérigazgatót.
„Csak az idődet vesztegetted” - mondta az egyik vezető Jane-nek. „Akár a következő géppel vissza is mehetsz Ausztráliába. A vezérigazgatónk harapós hangulatban van. Kizárt, hogy jóváhagyja a szerződésedet. Menj haza!”
Jane nem adta magát ilyen könnyen, különösen, hogy a fél világot átutazta ezért a találkozóért. „Ha te nem tudsz bejuttatni - mondta Jane dacosan -, akkor én magam várom meg, hogy találkozzam a vezérigazgatóval.” Ezzel Jane csendben leült a tárgyalóterem sarkában lévő egyik székre.
Jane meditált. Kedvenc módszere a szerető-kedvességen való meditáció volt. Örömmel generálta az együttérzés érzelmét minden lény iránt, amikor a vezérigazgató berobbant a szobába.
„Ki a fene ez?!” - kiáltott fel a vezérigazgató, amikor meglátta, hogy Jane mozdulatlanul, csukott szemmel ül. „Mit képzel, mit keres a tárgyalótermemben?!”
A meditáció olyan nyugodttá tesz, hogy még a pufogó vezérigazgatók sem zökkentenek ki. Jane nyugodtan felállt, odasétált a vulkanikus alfahímhez, és félelem vagy arrogancia nélkül azt mondta neki: „Olyan gyönyörű kék szemeid vannak, mint az én kis Ericam-nak Sydneyben.”.
Jane elmondta, hogy ezek a szavak csak úgy maguktól jöttek ki a száján, minden előzetes gondolkodás nélkül. A hatás lenyűgöző volt. A vezérigazgató nem tudta, mit kezdjen ezzel. Az agyában kiment a biztosíték. Több mint egy percig állt ott teljes zavarban. A düh intenzív kifejezése elolvadt Jane szeme előtt, és a vezérigazgató végül mosolyogva mondta: „Tényleg?”
Jane szerződését a következő öt percben aláírták, és a sokkos állapotban lévő vezérigazgató elhagyta a szobát. Jane ez után ki akart menni a tanácsteremből, hogy a hosszú út után jól megérdemelt álmát aludja, de a többi vezető körülvette.
„Hogy a fenébe csináltad ezt? Ilyet még sosem láttunk. Mielőtt visszaengednénk a szállodába, meg kell tanítanod nekünk, hogy mit csináltál!”
A legtöbb bántalmazónak alacsony az önbecsülése. Saját önértékelésük hiányát úgy próbálják kompenzálni, hogy uralkodnak a másik felett. Többnek érzik magukat, ha megfélemlítenek valakit.
A Buddha felfedte, hogy az önhittségnek három formája van.
1.Azt gondolni, hogy jobbak vagyunk valaki másnál
2.Azt gondolni, hogy rosszabbak vagyunk mint valaki más
3.Azt gondolni, hogy ugyanolyanok vagyunk mint valaki más
Az önhittség második formája, amelyet gyakran nem ismernek fel „önhittségként”, a zaklatás fő oka. Ha abba tudnánk hagyni egymás minősítgetését, akkor talán magunk is abbahagyhatnánk önmagunk minősítését. Ennek eredményeképpen a verbális vagy fizikai zaklatás is sokkal kevesebb lenne.
Egy fogadáson egy jól öltözött vendég büszkén mutatkozott be a házigazdának, mint doktor.
„Én is doktor vagyok” - mondta melegen a házigazda. „Háziorvos vagyok.”
„Csak egy háziorvos? Én agysebész vagyok” - mondta az orrát felhúzva a vendég. „Háziorvosnak lenni aligha agysebészet!”
„Én is doktor vagyok” - mondta a házigazda felesége. „Az Orvosok Határok Nélkül-nek dolgozom, és most tértem vissza hat hónap után, amikor is sérült gyermekeket kezeltem a Közel-Kelet egyik háborús övezetében. Rendkívül veszélyes munka volt, de valakinek segítenie kell azokon a szegény gyerekeken.”
„Nehéz lehet jótékonysági munkát végezni” - válaszolta az öntelt vendég, még magasabbra húzva az orrát - „de el kell ismernie, aligha olyan nehéz, mint agysebésznek lenni.”
„Én is doktor vagyok” - szakította félbe a házigazda fia. „Fizikából doktoráltam, és a NASA-nak dolgozom, rakétákat építek. El kell ismernie, doktor úr, az agyműtét aligha rakétatudomány!”
Ekkor a jól öltözött vendég álla leesett, önelégültségével együtt.
Ha örömöt találsz abban a gondolatban, hogy jobb vagy valaki másnál, akkor ugyanilyen arányban fogsz szenvedni, amikor találkozol valakivel, aki jobb nálad. Jobb, ha egyáltalán nem hasonlítgatod magad másokhoz.
Ha egészséges önértékeléssel rendelkezel, akkor nincs szükséged a „jobb vagyok nálad” játékra. Nem kell bizonyítanod magadnak. Az egészséges önértékelés érzése abból fakad, hogy felismered a tökéletesség valódi jelentését.
Egy nő sétált az erdőben egy tökéletes fát keresve. Csak görbe fákat, hiányzó ágú fákat és sérült kérgű fákat látott. Aztán bement egy kormány által kezelt ültetvényre, ahol minden fát tökéletesen sorba és vonalba rendezve látott, tökéletesen egyenesen, minden ággal tökéletesen a helyén.
Rájött, hogy a természetes erdő sérült fái sokkal szebbek és megnyugtatóbbak, mint a mesterséges ültetvény „tökéletes” fái. Aztán azt is megértette, hogy az úgynevezett sérült emberek sokkal szebbek, mint a mesterséges emberek.
Kezdte jól érezni magát a bőrében, ahogyan otthon érezte magát a természetes erdőben, a sok göcsörtös és görbe fával.
Megértette a tökéletesség valódi jelentését. Mindig is „elég jó” volt. Csak az erdőben jött rá erre.
A szerzetesek inkább meditációval töltik az idejüket, minthogy felvegyék a telefont. Egyesek azt feltételezik, hogy a szerzeteseknek egész nap semmi más dolguk nincs, mint a telefonálgatás, és hogy minden hívó problémájára válaszoljanak a házassággal és a mentális egészséggel vagy az áldásadással kapcsolatban. Én ezt „tárcsázd a szerzetest” szolgálatnak hívom.
Ezért felvettünk egy új hangposta üzenetet a kolostorunkban:
„Ha egy felvett áldó éneket szeretne hallani, hogy szerencsét hozzon, nyomja meg az 1-es gombot.
Ha az egyik szerzetessel akar beszélni, akkor nincs szerencséje, úgyhogy nyomja meg az 1-es gombot!”
Most már nyugodtan meditálhatunk.
Manapság ha nem vagy boldog, akkor egyesek azt feltételezik, hogy valami nagyon nincs rendben veled. Terápiára van szükséged. Lehet, hogy arra biztatnak, hogy keress fel egy boldogságklinikát. Egyes vállalatoknál még „vezető boldogságügyi főtiszt” is van, hogy megszabadítsák a munkatársaikat a vélt problémáiktól. A boldogság a modern kor kötelező árucikke. Hamarosan pénzbírság jár majd azoknak, akik másokat azzal bátortalanítanak el, hogy nyilvánosan boldogtalanok, és börtönbüntetés azoknak a sorozatos bűnelkövetőknek, akik kitartóan szerencsétlenkednek!
Nemrégiben, amikor gyönyörű környezetben, nagyon finom ételekkel egy elvonulást tartottam, egy fiatal nő bevallotta nekem, hogy minden ok nélkül rosszkedvűnek érzi magát.
„Tudom, hogy nem kellene boldogtalannak lennem, mert mindenki mást felzaklatok, de nem tehetek róla. Egyszerűen szerencsétlennek érzem magam” - vallotta be a lány bűntudatosan.
Így hát bementem az irodámba, gyorsan összeállítottam és kinyomtattam a következő „morcossági engedélyt”:
Morcossági engedély
Ez az okmány hivatalosan kijelenti,
a birtokosnak örökös joga van a mogorvasághoz,
bármilyen okból vagy ok nélkül,
akadályoztatás nélkül.
Senki ne sértse meg ezt a jogot!
Aláírás, Ajahn Brahm
Amikor átadtam neki az engedélyt, hogy morcos legyen, elkezdett nevetni.
„Nem érted a lényeget!” - tiltakoztam.
Nekem is sok boldogsági engedélyt kellett kinyomtatnom. A modern világban engedélyt kell szereznünk ahhoz, hogy autót vezessünk, megházasodjunk, kutyát tartsunk, és sok más dologhoz - miért ne kaphatnánk engedélyt arra, hogy boldogok legyünk?
Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy nem érdemlik meg a boldogságot. Talán valami szörnyű dolgot tettek a múltban, amit nem tudnak megbocsátani maguknak. Vagy talán bántalmazta őket valaki, és elvesztették az önértékelésüket.
Egy németországi elvonuláson, ahol tanítottam, egy fiatalembernek gondjai voltak a meditációval. Elmondta nekem, hogy sok más problémával is küzd az életében. Nem tudott tartós kapcsolatot fenntartani. A karrierje nem haladt. Úgy érezte, hogy a sötétség végtelen telében él. Amikor a boldogságra bármilyen lehetőség adódott, szokása szerint elkergette azt. Tudat alatt azt hitte, hogy nem érdemli meg a boldogságot. Sok ilyen ember van, mint ő.
Észrevettem, hogy nagyon tisztel engem. A barátai azt mondták nekem, hogy úgy tekint rám, mint a mindentudó, mindent szerető lelki tanítómesterére! Ez túlzás volt, de mégis előnyös. Adtam neki egy boldogságengedélyt, amelyet egy olyan valaki írt alá, akit tévedhetetlennek tartott. Én!
Annyira tisztelte ezt az engedélyt, hogy komolyan vette. Bekeretezte és kitette a falára. Állandó emlékeztetője volt annak, hogy valaki a hatalomtól engedélyt kapott arra, hogy boldog legyen. Következésképpen felhagyott az öröm pillanatainak elutasításával, és megengedte magának, hogy boldog legyen. Sok nehézsége, többek között a meditációban is, eltűnt.
Az egyetlen baj az volt, hogy elmondta egy barátjának, aki a Facebookon közzétette a boldogságlevelem másolatát. Hamarosan olyan sok kérés árasztott el aláírt boldogsági engedélyre, hogy egy időre elvesztettem a saját boldogságomat, nem volt időm meditálni!
Ezért a könyv hátuljára egy hivatalos boldogsági engedélyt tettem. Beillesztheted a neved, kivághatod, és a pénztárcádba teheted, ha szeretnéd magadnál tartani, hogy emlékeztessen arra, hogy hagyd magad boldognak lenni. Mindegyikre rányomtam a pecsétemet!
Néhány évvel ezelőtt Ausztráliából egészen Angliáig repültem, hogy egy rangos humánerőforrás-konferencián tartsak beszédet a londoni Docklandsben. A teljes mértékben szponzorált utazás azt is jelentette, hogy meglátogathattam családomat és barátaimat az Egyesült Királyságban.
Tizenöt perccel azelőtt, hogy fel kellett volna mennem a pódiumra az egyórás előadáshoz, az egyik szervező közölte velem, hogy két ember áll a kongresszusi központ bejáratánál, akik azt állítják, hogy a rokonaim, és ingyen próbálnak bejutni. Elmentem az igazgatóval, hogy ellenőrizzem, és valóban, a bátyám és a lánya volt az. Egy percnyi hízelgés után, amiben nagyon jó vagyok, meggyőztem a rendezvény koordinátorát, hogy engedje be őket ingyenesen.
Az ülés után megszidtam a bátyámat és az unokahúgomat, amiért zavarba hoztak.
„Te egy bankigazgató vagy, testvér! És neked is jó munkád van, unokahúgom! Miért nem fizettétek ki a díjat?”
Aztán elmondták, hogy fejenként háromszáz fontot kell fizetni, csak azért, hogy hatvan percig hallgassanak engem.
A bosszúságom eltűnt, amikor megtudtam, hogy mennyit érek. Helyébe hatalmas önbecsülés lépett.
Amikor hazatértem Ausztráliába, elmondtam a templomom bizottságának, hogy az egyik előadásomon való részvételért újonnan felfedezett „piaci ár” jár. Diplomatikusan azt válaszolták, hogy sokkal többet érek, mint háromszáz font óránként és személyenként. „Ön felbecsülhetetlen értékű” – jelentették ki, amit a bizottság támogatott és egyhangúlag elfogadott. Ez azt jelenti, hogy még mindig nem kérnek pénzt senkitől azért, hogy részt vegyen valamelyik előadásomon.
Szóval mennyit érsz? Ugyanannyit, mint én, te is „megfizethetetlen” vagy.
Egy héttel a hazatérésem után újabb meghívást kaptam, hogy tartsak előadást, ezúttal a brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat éves kongresszusán Birminghamben, az Egyesült Királyságban. Ismét a szervezők állták az összes költséget. Visszautasítottam, azzal érvelve, hogy nagyon egészségtelen túl gyakran ilyen hosszú utakat tenni, és mivel a Brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálatról van szó, képmutatás lenne részemről, ha részt vennék.
Az elmúlt néhány évben az arany ára hatalmasat emelkedett. Mivel „a csend aranyat ér”, ezért a csendnek ma még értékesebbnek kellene lennie, mint valaha. Ahogy egy árucikk egyre ritkábbá válik, úgy nő az értéke is.
A mai világban ritkán találunk csendes helyeket. Amikor fiatalon Londonban éltem, gyakran bementem a város számos templomának vagy katedrálisának egyikébe, de nem azért, hogy imádkozzam, hogy ne essen az eső, vagy bármi ilyesmi, hanem csak azért, hogy találjak egy csendes szentélyt, ahol lecsendesíthetem túlműködő agyamat, és helyreállíthatom a lelki békémet.
Legutóbb egy mozgalmas városi nap után kerestem ilyen vigaszt, amikor a hatalmas Westminster-apátságba mentem, hogy fél órán át csendben meditáljak. Amint beléptem, nagyot csalódtam. Egy-két héttel korábban telepítettek egy hangosbeszélő rendszert, ami folyamatosan közvetítette a felvett prédikációkat és bejelentéseket. Nem volt többé csend. Ezt szentségtörésnek éreztem, és távoztam.
A Westminster Apátságban szerzett tapasztalatom eredményeként olyannyira nagyra értékeltem a csendet, hogy igyekeztem a csend menedékhelyeit létrehozni azokban a kolostorokban és templomokban, amelyekre befolyással vagyok, és szorgalmasan őriztem ezeket a csendes menedékhelyeket.
A helyi önkormányzatunk építési felügyelője időpontot kért, hogy találkozzon velem. Azt hittem, hogy valami probléma lehet a kolostorépületeinkkel, de ő hamar eloszlatta ezeket az aggályokat. Éppen azért jött, hogy köszönetet mondjon nekem.
Elmondta nekem, hogy sok éven át dolgozott a helyi tanácsnak, mint tisztviselő, aki a végső jóváhagyást adja minden új építési projektre és felújításra. Ez egy nagyon stresszes munka volt, mivel az építkezők szerettek volna spórolni, neki pedig ragaszkodnia kellett a biztonsághoz és a minőséghez. Amikor úgy érezte, hogy túlfeszítik a húrt, beült az autójába, elment a kolostorunkba, és leparkolt a parkolóban. Nem kellett kiszállnia a járművéből; elég volt csak ott ülni és magába szívnia a csendet, hogy minden fáradtságát és feszültségét feloldja.
Sok órát töltött kolostorunk parkolójában. Ez volt a titkos menedéke a munkahelyi stressz elől. Aztán elmondta nekem, hogy nyugdíjba készül. Mielőtt elment volna, el kellett jönnie, hogy kifejezze háláját a parkolónk csendjéért.
Azokban a kolostorokban, ahol a szerzetesek csendben meditálnak, szemben azokkal, ahol naponta többször dobolnak, és monstre harangokat kongatnak, a béke érezhető aurája alakul ki. Sok év alatt, nem is beszélve az évszázadokról, ez a csend olyan szilárddá válik, mint a templom téglái, amelyek nap mint nap magukba szívják, olyan megnyugtatóvá, mint egy bögre meleg leves egy hideg éjszakán, és olyan lágy és megnyugtató, mint egy szerető ölelés. Nincs szükség prédikációkra és bölcs szavakra. A csend a tanító és a gyógyító.
Egy barátom mesélte, hogy egyszer meglátogatott egy csendes bangkoki templomot. Ahogy belépett a templomrészbe, észrevett egy nőt, aki egyedül ült egy padon, és zokogott. Mivel nem ismerte a thai kultúrát, túl kényelmetlenül érezte magát ahhoz, hogy segítséget nyújtson. Ehelyett bement az egyik épületbe, ahol a dolga volt.
Fél órával később, amikor kijött, látta, hogy a nő még mindig a padon ül, de már nem sír. Odament hozzá, hogy megkérdezze, szüksége van-e segítségre.
A nő jól beszélt angolul. Elmondta, hogy épp most élt át egy tragikus eseményt, és annyira elkeseredett, hogy eljött a kolostorba, hogy megnyugodjon. Nem volt szüksége tanácsadásra egyik szerzetestől sem, és az idegen segítségére sem volt szüksége. Miután megtalálta ezt a csendes padot és szabadon sírhatott ameddig csak kellett, anélkül, hogy bárki megzavarta volna, most sokkal jobban érezte magát. Aztán elmosolyodott, és felállt, hogy távozzon.
„Mi volt a tragédia, ha szabad kérdeznem?” - kérdezte a barátom.
„Ó, szörnyűség történt”, válaszolta a nő, „elvesztettem a kocsim kulcsát”.
A taoizmus híres alapítója, Lao-ce, minden este sétálni ment egyik tanítványa kíséretében. Lao-ce szigorú szabálynak tartotta, hogy a tanítvány nem beszélhet a séta alatt.
Egy alkalommal egy új tanítványt ért az a megtiszteltetés, hogy elkísérhette Lao-ce-t a sétáján. Aznap a mester és tanítványa éppen akkor értek fel egy hegygerincre, amikor a nap a horizont alá süllyedt. A nyugati égbolt mély bíbor, arany és sárga színben pompázott, mintha valami égi ünnepség lobogó zászlai lobogtak volna.
A fiatal tanítvány a természeti látványtól elámulva, izgatottan kiáltott fel: „Hűha, milyen gyönyörű naplemente!”
Megszegte a hallgatás szigorú szabályát.
A mester csendben megfordult, és visszasétált a kolostorba. Miután visszatért, Lao-ce elrendelte, hogy a fiatal tanítvány soha többé nem kísérheti el sétálni. Megszegte a szabályt.
A fiatalember barátai megpróbáltak közbenjárni érte. Végül is csak egy mondatról volt szó. Egyébként is, mi baj lehetett azzal, hogy egy ilyen pompás naplementét kommentált?
Lao-ce elmagyarázta: „Amikor a tanítvány beszélt, már nem látta a naplementét. Csak a szavakat vette észre.”
Alapvető különbség van aközött, hogy valaminek a leírását érzékeljük, vagy magát a dolgot tapasztaljuk meg. Ez olyan, mint a különbség egy útjelző tábla és a hely között, ahová mutat. A gondolkodás nem azonos a megismeréssel.
Hogyan érhetjük el a belső csendet? A legtöbb ember annyira a gondolkodás rabja, hogy azt állítja, nem tudja abbahagyni a gondolkodást. A következő gyakorlat megmutatja, hogy milyen könnyű megteremteni a belső csendet, és milyen kellemes érzés:
1. Ülj kényelmesen, csukd be a szemed, és lazítsd el a tested egy-két percig.
2. Ahelyett, hogy elmerülnél a gondolatokban, egy percig hangtalanul mondogasd magadban újra és újra a „Namo tassa” kifejezést.
3. Ezután kezdj szüneteket tenni a szótagok közé: Na . . . . Mo . . . Tas . . . Sa . . . . Na . . . . Mo . . . Tas . . . . Sa . . . . és így tovább.
4.Fokozatosan növeld a szünetek hosszát: Na . . . . . . . . . . Mo . . . . . . . . . . Tas . . . . . . . . . Sa . . . .
5. Ha a szünetek között gondolatok jönnek, rövidítsd le a szóközöket: Na Mo Tas Sa. Ez kiszorítja a gondolatokat. Ezután próbáljuk meg újra meghosszabbítani a szüneteket.
6. Hamarosan a szótagok közötti távolságok hosszúak lesznek, és ezekben a távolságokban megtapasztalod magad a leírhatatlan belső csendet.
Nem számít, hogy mit jelent a namo tassa. Jobb, ha nem tudod. Különben megint elkezdesz gondolkodni.
Az első évben, amikor szerzetesként Thaiföld északkeleti részén éltem, a helyi falu lakói háromnapos ünnepséget rendeztek. Az áram még nem jutott el a faluba, de a benzinmotoros generátorok, erősítők és hatalmas hangszórók már működtek. Bár a falu több mint egy kilométerre volt, az ünnepség hangja megzavarta kolostorunk értékes nyugalmát.
A buddhizmus mindig is az „élni és élni hagyni” filozófiáját tanította, de amikor a hacacáré még hajnali kettőkor is teljes hangerővel zajlott, elhatároztuk, hogy az „aludni és aludni hagyni” kompromisszumot kérjük. Elvégre nekünk, szerzeteseknek 3:00-kor kellett kelnünk, hogy elkezdjük a napunkat.
Megkértük a falufőnököt, hogy 1:00 órakor álljanak le, így két órát aludhattunk éjszaka. A válasz egy udvarias nem volt. Ezért küldöttséget küldtünk a nagyra becsült tanítónkhoz, Ajahn Chah-hoz, és kértük, hogy mondja meg a falusiaknak, hogy 1:00-kor halkítsák le a hangerőt. Tudtuk, hogy a faluvezető követni fogja, bármit is mond Ajahn Chah.
Ez volt az az alkalom, amikor Ajahn Chah azt tanította nekünk, hogy „Nem a hang az, ami zavar. Ti vagytok azok, akik a hangot zavarjátok!”
Nem erre számítottunk, de működött.
A zaj még mindig visszhangzott a dobhártyánkon, de az elménkben már nem. Megbékéltünk a kellemetlenséggel. Csak három nap volt, és hamarosan elmúlt.
Sok évvel később az egyik szerzetes testvére meglátogatta az ausztráliai kolostorunkat. Sajnos az összes vendégszoba tele volt, ezért a szerzetes megkérdezte, hogy megoszthatná-e a szobáját a testvérével, csak egy éjszakára. Elvégre együtt nőttek fel, és egy szobán osztoztak.
„Á, de most már mindketten sokkal idősebbek vagytok” - mutattam rá. „Valószínűleg mindketten horkoltok.” A szerzetes kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem lesz semmi probléma, így az engedélyt megadtam.
A szerzetes testvére aludt el először, és ahogy azt előre megjósoltam, olyan hangosan horkolt, hogy a szerzetes nem tudott elaludni. Kimerülten és kialvatlanul a szerzetesnek eszébe jutott a tanács, amit kapott. „Nem a hang az, ami zavar. Te vagy az, aki a hangot zavarod!”
Ezért elkezdett játszani a horkolás érzékelésével, és a hangot egy híres klasszikus zeneszerző nyugtató dallamának képzelte. A horkolás hangját nem tudta megváltoztatni, de azt igen, ahogyan érzékelte.
Amikor másnap reggel felébredt, az utolsó dolog, amire emlékezett, mielőtt frissítő álomba zuhant az volt, hogy milyen dallamos lett a bátyja horkolása!
Ha tehát a férje horkol, képzelje el, hogy a Grateful Deadet hallgatja, vagy bármilyen zenét, amit szeret. Amikor a kutya ugat az éjszaka közepén, érzékeld azt Csajkovszkij 1812-es nyitányának vagy valami hasonlónak az interpretációjaként. Amikor nem tudsz elmenekülni a zaj elől, próbáld meg megváltoztatni az érzékelésedet.
Az élet nagy része azzal telik, hogy elindultunk valahonnan, de még nem érkeztünk meg valahová. Ezek az életed „köztes pillanatai”. Túl gyakran elvesztegetjük őket.
Mielőtt szerzetes lettem, egy középiskolában tanítottam, ahol egy tanártársam azt mondta nekem, hogy egy sokkal jobb állásra jelentkezett. Megkapta az állást, de hat hónapot kellett várnia, hogy lejárjon a tanítói szerződése, mielőtt elkezdhette volna álmai munkáját. Azt mondta, meglepődött, hogy mennyire meggyötörte az a hat hónap, amit el kellett vesztegetnie az életéből.
„Az életem túl rövid ahhoz, hogy a következő fél évet, amíg elkezdem az új munkát, várakozással töltsem el!” – gondolta magában.
Hányszor pazaroltad már el az életed arra, hogy órákat, napokat és hónapokat töltöttél el arra várva, hogy valami történjen: hogy elinduljon a repülőgép, hogy befejeződjön a munkanapod, vagy hogy megszülessen a baba? Sajnos életünk nagy részét ilyen köztes pillanatokban töltjük.
Ha egyszer felismerjük ezt, nem fogunk többé annyira a célba érésre összpontosítani. Ehelyett új értéket fogunk találni az utazásban, képesek leszünk megpihenni a dugóban, hajlandóak leszünk beszélgetni a vonaton utazó társainkkal, és felfedezzük azt a sok kalandot, amely csak életünk eme értékes, köztes pillanataiban történik.
Manapság nagyon ritkán találni „létező embert”. Mindig mennek valahová, alig vannak jelen. Ezért nevezem őket „sürgő-forgó embernek”. Elveszítettük az egyszerű létezés művészetét.
Egyik hétvégén a buddhista templomomban az adminisztrációs munkával voltam elfoglalva, amikor egy régi barátom megkérdezte, hogy mennek a dolgok.
„Mindjárt végzek” - válaszoltam.
„Hová akarsz eljutni?” - kérdezte bölcsen.
Azonnal megértettem a lényeget, és abbahagytam a kapkodást.
„Rajtakaptál” - válaszoltam kissé szégyenkezve. „Azt hiszem, az egyetlen hely, ahová eljutok, ha így rohanok, a korai sír!” Mindketten elmosolyodtunk.
Ha te is azok közé az „emberi menők” közé tartozol, kérdezd meg magadtól: „Hová megyek? És mikor fogok megérkezni, ha egyáltalán megérkezem?”
Ami engem illet, én már megérkeztem. Eljutottam ide, és most már embernek mondhatom magam. Az „itt” egy nagyon kényelmes hely. Mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el ide és maradjon egy ideig, ahelyett, hogy mindig menekülne, és örökké máshová igyekezne.
Most, amikor a barátaim megkérdezik, hogy mennek a dolgok, azt válaszolom: „Én csak itt vagyok.”
A szorongás a jövőbe tekintés és az összes olyan dolog mérlegelése, ami rosszul sülhet el. Az ilyen szükségtelen aggódás járványos méreteket öltő kognitív betegség modern világunkban.
Az ellenszer a jövőbe tekintés, figyelembe véve mindazt, ami jól is elsülhet. Ez valójában növeli a siker valószínűségét. Ez a negatívum helyett reményt ad a jövődnek. Szóval ne aggódj. Légy reménykedő!
Réges-régen egy bölcs, de unortodox spirituális mester azt tanította, hogy a világon csak két vallás létezik:
1. Azok, akik elferdítik a valóságot, hogy a hitükhöz illeszkedjen.
2. Azok, akik a hitüket a valósághoz igazítják.
A második vallás követője volt, aki mindig kész volt elhagyni egy dogmát vagy rituálét, függetlenül attól, hogy mennyire dédelgette, ha a jól megalapozott tények nem támasztották alá.
A tradicionalisták között sosem volt híján ellenségeknek. Ellenségei hamarosan megtalálták a módját, hogy elpusztítsák.
Annyi nyilvános tanítást tartott, hogy ellenségei összegyűjtötték az általa tett kijelentéseket, kiragadták őket a szövegkörnyezetből, és eretnekséggel vádolták meg. A tárgyaláson bűnösnek találták, és a büntetés halál volt!
A halálbüntetés kiszabása után a mester felsóhajtott: „Ó, milyen kár! Azt terveztem, hogy megtanítom a bíró Őméltósága feleségét egy egyszerű meditációs formára, hogy soha többé ne vitatkozzon vele. Most nem fogom tudni megtanítani neki, hogy engedelmes legyen. Milyen kár!”
„Ismer olyan meditációs módszert, amelytől a feleségem nem fog velem vitatkozni?” - kérdezte a bíró kíváncsian.
„Mindenféle meditációt ismerek, bíró úr” - válaszolta.
„Hmm” - mérlegelte a bíró. „Rendben. Tizenkét hónapra felfüggesztem a kivégzését, hogy megtanítsa a feleségemet, hogy ne vitatkozzon velem. De ha egy év múlva is vitatkozik, személyesen veszek részt a kivégzésén. A tárgyalást berekesztem.”
Amikor a spirituális vezető tizenkét hónapra szabad emberként távozott a tárgyalóteremből, tanítványai megkérdezték tőle, hogy mi az a nagyhatású meditációs módszer, amely képes elérni, hogy a feleségek ne vitatkozzanak a férjükkel.
„Nem tudom” - válaszolta a szellemi vezető. „Még nem találtam ilyen módszert, de lehet, hogy igen. Különben is, ki tudja, mi történhet a következő évben? Lehet, hogy a bíró felesége meghal, és akkor nem fog többet vitatkozni a bíróval - ha-ha-ha! Vagy én magam is meghalhatok természetes halállal. Akárhogy is, most már tizenkét hónap szabadságom van. Emlékezzenek a mondásra: Ne aggódj, reménykedj!”
A kolostoromba látogatók gyakran mondják nekem, hogy milyen nyugodt és gyönyörű a kolostor. Azt hittem, hogy őrültek! Hát nem látják, hogy mennyi munka vár még ránk? Az épületeket és a területeket fenn kell tartani. A fiatal szerzeteseket ki kell képezni. És a látogatók végtelen sok kérdésére válaszolni kell. Számomra a kolostor egy szorgos munkatábor volt. Valami nem stimmelt. Hamarosan rájöttem, hogy a hozzáállásom volt az oka.
Ezért megváltoztattam a hozzáállásomat.
Minden héten egy reggel, általában hétfő reggel úgy teszek, mintha látogató lennék, nem pedig tulajdonos, a kolostorban, ahol harminc éve élek. Látogatóként nem kell aggódnom az épületek és a terület karbantartása miatt. A szerzetesek tanítása már nem az én dolgom. És látogatóként nem kell válaszolnom az összes kérdésre. Az ilyen reggeleken úgy tudom értékelni ezt a kolostort, mint egy látogató. Azt tapasztaltam, hogy a látogatóknak igazuk van. Ez egy gyönyörű és nyugodt kolostor, ha nem az ember tulajdonában van.
Ugyanezt a módszert tanítom a barátaimnak is. Minden héten néhány órán át, esetleg hétvégén, tegyen úgy, mintha látogató lenne abban a házban, amelyben él.
Amikor mások otthonába látogatsz, elmosogatsz nekik? Nem! Felporszívózod a szőnyegüket és rendet raksz? Nem! Nyírod a gyepüket? Nem! És nem is érzel bűntudatot, ha nem végzed el ezeket a házimunkákat, mert látogató vagy, nem tulajdonos.
Így amikor úgy teszel, mintha nem tulajdonos, hanem látogató lennél a házadban, akkor élvezheted annak szépségét és nyugalmát. Bűntudat nélkül pihenhetsz. Élvezheted az otthonodat úgy, hogy nincs semmi dolgod. Csak látogatóban vagy.
Csak egy látogató tud elengedni. A tulajdonosnak irányítania kell.
Egy gazdag nő egyik este elment a meditációs órájára. Sok szomszédját kirabolták, ezért azt mondta a kastélya kapujában álló őrnek, hogy legyen mindig éber és figyelmes.
Amikor visszatért, felfedezte, hogy a kastélyát kirabolták. Megszidta az őrét: - „Mondtam, hogy vigyázz a betörőkre! Cserben hagytál.”
„De figyeltem, asszonyom” - felelte az őr. „Láttam a betörőket bemenni a kastélyába, és megjegyeztem: 'Betörő megy be. ’Betörő megy be. Aztán láttam, hogy kijönnek az összes ékszerével, és figyelmesen megjegyeztem: 'Ékszerek távoznak. ’Ékszerek mennek ki. Aztán láttam, hogy megint bemennek és kiveszik a széfedet, és tudatosan megjegyeztem: ’A széfet ellopták. ’A széfet ellopták. Figyelmes voltam, asszonyom.”
Nyilvánvaló, hogy a tudatosság nem elég! Ha az őr nem csak figyelmes, hanem kedves is lett volna a munkaadójával, akkor hívta volna a rendőrséget. Ha az odafigyeléshez hozzáadjuk a kedvességet, akkor „kedves odafigyelést” kapunk.
Néhány évvel ezelőtt ételmérgezésem volt. Az én hagyományom szerzetesei a laikus támogatóink által minden nap felajánlott alamizsnából élnek. Soha nem tudjuk igazán, hogy mit eszünk, és gyakran olyasmit teszünk a szánkba, amivel később a gyomrunk vitába száll. Az alkalmi gyomorfájás a szerzetesek foglalkozási ártalma. De ezúttal sokkal rosszabb volt, mint egy gyomorrontás. Ezek az ételmérgezés gyötrelmes görcsei voltak.
Ahelyett, hogy kórházba mentem volna, amit egy értelmes szerzetes tett volna, a figyelmességet használtam.
Ellenálltam a természetes hajlamnak, hogy elmeneküljek a fájdalom elől, és a lehető legteljesebben átéreztem az érzést. Ez a tudatosság - az érzés megtapasztalása a pillanatban, a lehető legtisztábban, reakciók nélkül. Aztán kedvességet adtam hozzá. Megnyitottam a szívem ajtaját a fájdalom előtt, érzelmi melegséggel tisztelve azt. Az éberség visszajelzést adott nekem. Észrevettem, hogy a kedvesség hatására a beleim egy kicsit ellazultak, és a fájdalom is enyhült egy kicsit. Így hát folytattam a kedvesség gyakorlását. Apránként csökkent a fájdalom, ahogy a kedvesség tette a dolgát, hogy ellazítsa az emésztőrendszert. Mindössze húsz perc elteltével a fájdalom teljesen megszűnt. Olyan egészséges és nyugodt voltam, mintha az ételmérgezés meg sem történt volna.
Ez egy igazi ételmérgezés volt. A görcsök pokolian fájtak, és az azonosulástól duplán szenvedtem. De ez ellen hatott a teljes kedvesség. Fogalmam sincs, mi történt az ételmérgezést okozó baktériumokkal, de nem aggódtam emiatt. A fájdalom teljesen elmúlt. Ez csak egy személyes példa a kedvesség erejére.
Az éberség ellazulást okoz. Könnyedséget hoz a testnek, a tudatnak és a világnak. A kedvesség lehetővé teszi a gyógyulást. Tehát ne csak éberek legyetek, legyetek kedvesek is.
Thomas (nem ez az igazi neve) sok hónapot töltött meditációval az ausztráliai kolostorunkban, mielőtt visszatért volna hazájába, Németországba, hogy tanulmányait folytassa. Elmesélte nekem ezt a történetet arról, hogy a kedvesség hogyan hozott neki húsz eurót, amikor igazán szüksége volt rá.
Thomas első napján egy német egyetem campusán egy bankautomata furcsa hangot adott ki, amikor elhaladt mellette. „Egyfajta gurgulázó hangot”, ahogy ő leírta. Úgy képzelte, hogy az egyetemi ATM üdvözli őt az egyetemen.
Ettől a naptól kezdve Thomas többször küldött kedves gondolatokat barátjának, az ATM-nek, valahányszor elhaladt mellette: „Soha ne fogyjanak el a bankjegyeid, Soha ne üssenek meg az ügyfeleid, amikor rájönnek, hogy nincs pénzük, Soha ne szenvedj rövidzárlatot”, és így tovább.
Sok hónap elteltével Thomas a meleg napsütésben ült és ebédelt, néhány méterre barátjától, az ATM-től, amikor ismét meghallotta az ismerős gurgulázó hangot. Megfordult, és látta, hogy egy húszeurós bankjegy bukkan elő a gépből!
Legalább tizenöt perce állt az ATM mellett, de senki sem közelítette meg a gépet, nemhogy megpróbált volna pénzt felvenni. Odament a géphez, kivette a bankjegyet, majd a levegőben lóbálta, hátha valaki igényt tart rá. Senki sem jelentkezett. Thomas a szegény diák megköszönte a barátságos automatának, és zsebre vágta a készpénzt.
Többször is kifaggattam Thomast, hogy igaz-e ez a történet. Annyiszor bizonygatta, hogy igaz, hogy most már hiszek neki. Kérem, legyenek kedvesek az ATM-ekhez, és ki tudja, egy nap talán ők is kedvesek lesznek önökhöz!
Manapság sokan próbálkoznak a meditációval. A legnagyobb problémájuk az, hogy nem tudják nyugton tartani az elméjüket. Bármennyire is próbálkoznak, képtelenek abbahagyni a gondolkodást. Hogy miért?
Egy nő egy délután kapott egy hívást: „Szia, itt C. F. Szabad vagy ma délután egy csésze kávéra?”
„Persze” - válaszolta a nő.
„Jó - folytatta C. F. - Akkor abba a kávézóba megyünk, amit én szeretek, nem abba, amit te szeretsz. Egy rövid feketét fogsz inni, nem pedig egy olyan magas koleszterinszintű lattét, amiről tudom, hogy szereted. Egy áfonyás muffint fogsz enni, mint én, nem pedig egy olyan buta süteményt, amilyet oly gyakran láttam, hogy eszel. Egy csendes sarokban fogunk ülni, mert én oda akarok ülni, nem pedig az utcára, ahová te mindig mész. Aztán megbeszéljük a politikát, amiről én szeretek beszélgetni, nem arról a spirituális hókuszpókuszról, amiről te mindig csiripelsz. Végül pedig hatvan percig maradunk, nem ötven percig, nem hetven percig, hanem pontosan egy órát, mert én ennyi ideig akarok maradni.”
„Ööö...” - felelte a nő gyorsan gondolkodva - „Csak eszembe jutott, hogy ma délután a fogorvosomhoz kell mennem. Sajnálom, C. F, nem tudok elmenni.”
Szeretne elmenni egy csésze kávéra valakivel, aki megmondja, hova menjen, mit egyen és igyon, hova üljön, és mit beszéljen meg? Szó sem lehet róla! És ha még nem jöttél volna rá, a C. F. a Control Freak (irányítás mániás) rövidítése.
Hasonlítsuk ezt ahhoz, mintha valaki meditálna. „Tudat, figyelj! Most meditálni fogunk. Figyelni fogod a légzést, amit én így akarok, nem pedig elkalandozni, ahová csak te akarsz. A tudatosságodat az orrod hegyére fogod koncentrálni, amit én szeretek csinálni, nem pedig az utcára figyelsz. És pontosan hatvan percig fogsz ott ülni, egy perccel se többet vagy kevesebbet.”
Ha irányításmániás vagy, aki rabszolgaként kezeli a tudatod, nem csoda, hogy a tudatod folyton próbál elmenekülni előled. Haszontalan emlékekre gondol, tervez valamit, ami soha nem fog megtörténni, fantáziál, vagy elalszik - bármit megtesz, hogy elmeneküljön előled. Ezért nem tudsz nyugton maradni!
Ugyanez a nő kap egy hívást: „Szia! K. F. vagyok. Van kedved eljönni ma délután egy kávéra? Hová szeretnél menni? Mit szeretnél inni és enni? Oda ülünk, ahová szeretnél, beszélgetünk a kedvenc témáidról, és addig maradunk, ameddig csak szeretnél.”
„Igazából ma délutánra fogorvoshoz kell mennem” - válaszolja a nő. „A fenébe! Nem érdekel a fogorvos! Jövök, hogy megigyunk egy kávét.” Aztán olyan lazán és kellemesen töltik együtt az időt, hogy sokkal tovább maradnak, mint ameddig tervezték. A K. F. természetesen a Kindfulness Freak (kedvesség mániás) rövidítése.
Mi lenne, ha úgy meditálnál, hogy úgy kezelnéd az elmédet, mint a legjobb barátodat: „Hé, haver! Akarsz most meditálni? Mit szeretnél nézni? Hogyan akarsz ülni? Mondd meg, hogy meddig.” Amikor az elméddel kedvesen bánsz, az elméd nem akar elkalandozni sehova. Szereti a társaságodat. Sokkal tovább lógtok együtt nyugalomban, mint azt valaha is gondoltad volna.
Egy este, közvetlenül alkonyat után, egyedül meditáltam Thaiföld északkeleti részének egyik utolsó természetes dzsungelében. Sötétedett, és a falu sok mérföldre volt. Egy szerzetes nagyon csendes tud lenni, amikor az emberektől távol meditál, és csak a természet veszi körül. Csak az erdő esti hangjait hallottam. Megnyugtatott a megnyugtató háttérzúgás, amelyet ekkorra már jól ismertem, és hamarosan nagyon békés lettem.
Egészen addig, amíg egy állat hangját nem hallottam közeledni.
A thaiföldi dzsungelben a legtöbb állat jóindulatú volt. De voltak tigrisek, medvék és elefántok is abban az erdőben. Ezek mind képesek voltak komoly sérüléseket okozni az embereknek, sőt, akár meg is ölhették őket. Ijesztő történeteket meséltek nekünk ezekről a nagyon veszélyes gyilkosokról. Az öreg falusiak azt mondták, hogy a nagy állatok általában békén hagyják a szerzeteseket, de ez engem nem nyugtatott meg. Rájöttem, hogy a falusiak soha nem tudnak majd azokról a szerzetesekről, akiket nem hagytak békén a tigrisek, elefántok és medvék, mert ők nem élték túl, hogy elmesélhessék haláluk történetét!
A biztonság kedvéért figyelmesen hallgattam a sötétben közeledő állatot. A hangjából ítélve csak egy apró teremtmény volt, ezért nem kellett aggódnom miatta. Így hát folytattam a meditációmat.
Az állat közelebb jött, és a zaj egyre hangosabb lett. Aggódni kezdtem. Figyelmesen hallgatóztam, használtam az eszemet, és rájöttem, hogy alábecsültem a lény méretét. Abból, ahogy a dzsungel aljnövényzetében mozgott, úgy tűnt, mintha egy közepes méretű állat, talán egy cibetmacska lenne. Ez sem volt ok az aggodalomra, így újra meditálni kezdtem.
Aztán a zaj nagyon hangos lett. A földön heverő levelek ropogásából és a faágak reccsenéséből meg tudtam állapítani, hogy ez egy nagy állat, egy nagyon nagy állat, és egyenesen felém tartott! Abbahagytam a meditációt. A szívem hevesen kalapált. Annyira megijedtem, hogy kinyitottam a szemem, bekapcsoltam a zseblámpámat, és elkezdtem keresni egy tigrist, elefántot vagy medvét. Kész voltam futni, hogy megmentsem az életemet.
Néhány másodperc múlva megláttam a zseblámpám fényében. Egy apró erdei egér volt.
Megtanultam, hogy a félelem felnagyítja a dolgokat. Amikor félsz, egy egér hangja úgy tűnik, mintha egy szerzetesevő tigris közeledne. A félelemtől egy kisebb betegség a legsúlyosabb ráknak tűnik, és egy kiütés bubópestissé válik. A félelem mindent sokkal nagyobbá tesz, mint amekkora valójában.
Egy férfi egy késő esti órán hazafelé tartott a templomból. Úgy döntött, hogy a temető melletti rövidebb úton megy. Tudós volt, és nem hitt a szellemekben. Legalábbis ezt mondta a barátainak.
Nem tudom miért van ez, de az utcát megvilágító lámpaoszlopok mindig távolabb vannak egymástól egy temető mellett. Vagy talán csak látszólag van így. A temetők mindig kísértetiesek éjszaka, akár hiszel a szellemekben, akár nem.
A temető közepén áthaladva már egy kicsit jobban érezte magát. Aztán furcsa hangot vélt hallani, mintha valami követné. Elhessegette az érzékelést, mintha csak képzelődött volna, és tovább sétált.
De nem! Valami követte őt. Ezért egy kicsit gyorsított. A dolog, ami követte, úgy tűnt, mintha szintén gyorsabban lépkedne. Bár nem akarta, próbálta meggyőzni magát, hogy ez csak az elméje trükkje. Hátranézett. Ez nagy hiba volt!
A szemei rémülten tágra nyíltak. Állkapcsa leesett, és ellenőrizhetetlenül remegni kezdett. A döbbenettől a vér kiszivárgott az arcából. Csak néhány méterrel lemaradva követte őt egy koporsó. Egy függőleges koporsó, pókhálóval és laza földdel borítva. Bumm! Bump! Bump!
Megfordult és elszaladt. A koporsó döcögve, döcögve, döcögve jött utána. Utolérte.
Olyan gyorsan futott, ahogy csak tudott, a temető végéig, remélve, hogy a koporsó ott megáll. De nem! A koporsó továbbment utána a külvárosi utcán. Bumm! Bump! Bump! Egyre közelebb és közelebb került. Csurgott róla a verejték, és szerette volna, hogy a lábai gyorsabban haladjanak, de azok nem akartak.
Szerencsére a háza közel volt. Átugrott a kertkapun, és a háza ajtajához rohant. A koporsó egyre erősebben és erősebben ütközött a kapunak. A bejárati ajtóhoz érve elővette a zsebéből a lakáskulcsát. A koporsó hangos „Bump”-al áttörte a kertkaput. A férfi elejtette a kulcsokat. A koporsó feléje döcögött. Rémülten kereste a kulcsot a kulcscsomóban, és megpróbálta betenni a zárba. A koporsó már majdnem rajta volt. Szerencsére egy kulcs becsúszott a zárba. Kinyitotta az ajtót, beugrott, és éppen akkor csapta be az ajtót, amikor a koporsó elérte azt. Izzadva és remegve engedett ki egy megkönnyebbült sóhajt.
Bump! A koporsó nekicsapódott az ajtónak. BUMP! Még nagyobb erővel csapódott a fának. BUMP! A zsanérok engedni kezdtek. Rémülten rohant fel a lépcsőn az egyetlen zárral ellátott helyiségbe, a fürdőszobába. A lépcső tetején megfordult, és látta, hogy a koporsó természetfeletti erővel betöri a bejárati ajtót, és belép az otthonába. Berohant a fürdőszobába, és bezárta az ajtót. A szíve hevesen kalapált.
Hallotta, ahogy a koporsó feldübörög a lépcsőn. Hallotta, ahogy a koporsó nekicsapódik a fürdőszoba ajtajának. Ha a masszív bejárati ajtó nem tudta visszatartani a koporsót, a fürdőszobaajtó biztosan megadja magát. BUMP! És a fürdőszobaajtó engedett. Nem volt több hely, ahová menekülhetett volna. A koporsó közeledett felé. Ösztönösen nyúlt valamiért, hogy a közeledő koporsóhoz vágja. Egy üveg gyógyszer volt az a polcról. Az üvegpalack rácsapódott a koporsóra, és a szúrós folyadék szétterült a pókhálóval borított fán. A koporsó megállt. Csoda történt. A koporsó megállt.
Az üvegben köhögés elleni szirup volt. Ahogy a gyógyszerész mondta: „Ez minden koporsót megállít.”
Egy barátom szegény építőmunkás volt Perthben. Egy régi, csonkokra épített ház felújításában segédkezett. Miközben takarított, miután mindenki más hazament, éppen a régi épület külső része mellett haladt el, amikor meghallotta, hogy valaki azt mondja: „Tedd ide alá a kezed!”
Senki sem volt a közelben, ezért azt hitte, hogy csak képzelte a hangot.
Aztán újra hallotta: „Tedd ide a kezed alá!” Ez nem az elméje tréfája volt. Ez a valóság volt. Ez egy szellem volt!
Te mit tennél? Kérlek, ne fuss el. Sok szellem kedves.
Ezért óvatosan benyúlt a föld és a ház emelt padlója közötti résbe, és kihúzott egy nagy bádogdobozt. Kinyitotta, és sok ezer dollárnyi készpénzt talált benne. Arra gyanakodott, hogy az előző tulajdonos, aki meghalt, a pénzt a ház alá rejtette, hogy elkerülje az adófizetést. A munkás ezt a pénzt az első háza foglalójára használta fel. Így indult el az életben.
Tehát ha valaha is hallasz egy kísérteties hangot, amely azt mondja: „Tedd ide a kezed!”, most már tudod, mit kell tenned.
Egy másik barátnőm egyedül élt a kutyájával. Naponta kétszer sétálni ment vele az erdőbe. Úgy szerette a kutyáját, mintha az egyetlen gyermeke lenne.
Egy reggel, amikor a kutyájával játszott az erdőben, elvesztette a gyűrűjét. Nem volt egy drága ékszer, de számára értékes emlékeket őrzött. Volt egy ésszerű elképzelése arról, hogy hová eshetett, de akármeddig kereste, nem találta a gyűrűt. Csalódottan feladta, és elveszettnek tekintette.
Nem sokkal később elfelejtette a gyűrűt, amikor kedves kutyája meghalt. Rettenetesen hiányzott neki. Az erdei sétái a társasága nélkül nagyon elszomorították. Ezért inkább otthon maradt. De egy furcsa dolog enyhítette a bánatát. A halála után még napokig tisztán hallotta a házában a kutya ugatását. Nem csak képzelte. Az ugatás valóságos volt, és könnyen felismerte a hangot, hogy az ő drága kutyája az. Ettől egy kicsit kevésbé lett magányos.
De a kutyája szellemét soha nem láthatta. Hallotta a másik szobában, odasietett, de a kutyát soha nem látta.
Egy nap éppen a házában volt a bejárati ajtónál, amikor meghallotta, hogy a kutyája szelleme ugat odakint. Gyorsan kinyitotta az ajtót, mert arra számított, hogy ezúttal biztosan meglátja, de szeretett kutyája ismét nem volt látható. Valami más azonban ott volt. Lenézett, és az üdvözlőszőnyeg kellős közepén ott volt az elveszett gyűrűje. Az elhunyt kutyája találta meg neki.
Szomorúságának nagy része ezután eltűnt. A halál nem volt olyan végleges elválás, mint ahogyan azt korábban gondolta. Ettől kezdve nem hallotta többé a kutyáját.
Tim Londonból költözött Perthbe. Egy éjszaka közepén, egyedül a házában, felébredt, és felkapcsolta a hálószobai lámpát. Az ágya végében ott állt az öreg édesanyja.
Az anyja Essexben élt. Tudta, hogy ez csak egy szellem lehet. Ő azonban egyáltalán nem félt, mondta nekem. Olyan boldog és békés volt amikor látta, hogy az édesanyja csendben ott áll, és feltétel nélküli szeretettel mosolyog a fiára.
Tudta, hogy az anyja biztosan meghalt, de nem volt szomorú. Az anyja mosolyából áradó szeretet elnyomott minden szomorúságot.
A jelenés hosszú ideig, több percig tartott. Amikor a szellem végül eltűnt, Tim azt tette, amit minden angol ember tenne ilyen helyzetben. Felkelt az ágyból, és készített magának egy csésze teát!
A teáját iszogatva megcsörrent a házi telefon. A nővére volt az, Angliából.
„Tim, bocs, hogy az éjszaka közepén ébresztelek, de rossz híreim vannak.”
„Igen, tudom” - szakította félbe Tim. „Anya meghalt.”
„Honnan a csudából tudtad?” - kiáltott fel hitetlenkedve a nővére. „Most jöttünk haza a kórházból!”
Aztán Tim leírta az anyja szellemét. Az egyik legüdvözítőbb és legcsodálatosabb élmény volt, hogy még egyszer utoljára láthatta az édesanyját, és fürödhetett a szeretetében.
Diákkoromban sok nyári vakációt töltöttem Észak-Skócia hegyvidéki vadonjaiban. Egy felhőtlen napon a helyi ifjúsági szálló igazgatójával felmentem egy közeli hegycsúcsra. A kilátás a csúcson lélegzetelállító volt.
Fiatal és energikus lévén azt javasoltam, hogy folytassuk a következő csúcsra, de az idősebb felügyelőnek elege volt. Azt mondta, hogy menjek egyedül. Ez egy rossz tanács volt, ami majdnem a halálomhoz vezetett.
Félúton a második hegyre felfelé felhők jelentek meg. Amikor közel értem a csúcshoz, a felhők olyan gyorsan ereszkedtek le, hogy hirtelen sűrű ködbe kerültem. Egy méternél távolabb nem láttam magam elé.
Hallottam már történeteket arról, hogy a hozzám hasonló angol látogatók napokig eltévedtek a ködben, de nem hittem ezeknek a meséknek. Úgy gondoltam, hogy jó a tájékozódási képességem, ezért egyszerűen megfordultam, és visszamentem arra, amerről jöttem. A fiatalság magabiztosságával tudtam, hogy hamarosan visszatalálok. Óvatosan haladtam, és a kétlábnyira előttem lévő földet néztem, ameddig csak elláttam. Hirtelen azt láttam, hogy a talaj eltűnik előlem. Majdnem leléptem, és lezuhantam a szakadékba. Egy lábnyira álltam egy függőleges sziklafaltól, egy lépésre a biztos haláltól.
Rájöttem, hogy veszélyes vadonban tévedtem el, napokig tartó ködben. Aggódni kezdtem. Az önbizalmam elpárolgott. Komoly bajban voltam.
Szerencsére fizikát tanultam az egyetemen. Emlékeztem Einstein általános relativitáselméletére, amely szintén megerősíti azt a jól ismert tényt, hogy a víz lefelé halad. Így hát találtam egy kis hegyi patakot, követtem egy nagyobb patakig, majd azt követtem lefelé a hegyről, amíg a köd alá nem értem. Ekkor már láttam a tájékozódási pontokat, amelyek irányt adtak, és biztonságosan vissza tudtam térni a szállásra.
Később megnéztem a térképet, és rájöttem, hogy az egyetlen szikla azon a hegyen, több mint száz méter mélyen, pontosan az ellenkező irányban van, mint amerre én gondoltam, hogy megyek. Ennyit a veleszületett irányérzékemről!
Ezt az anekdotát arra használom, hogy segítsem az embereket spirituális útjukon. Mindannyian a nem-tudás ködébe tévelyegve kezdjük. Szerzetesek és mesterek, tanítók és vezetők mind elmondják, hogy melyik utat kövessük, de mind mást mondanak. A tanácsaik annyira zavarosak. Nincs veleszületett irányérzékünk.
Ezért azt javaslom, hogy keressetek egy áramlatot, valamit, amit követhettek, amiről tudjátok, hogy a helyes irányba vezet, ami a nem tudás köde alá visz benneteket, hogy saját magatok lássátok, merre kell tovább vándorolnotok.
Ez az áramlat az erény, a béke és az együttérzés. Bármilyen vallást is követsz, és még ha nem is követsz semmilyen vallást, ez a három tulajdonság elvezet az igazsághoz. Kövessétek őket. És tapasztaljátok meg, hogy a kedvesség áramlása egyre szélesebb és mélyebb lesz. Hamarosan a nem tudás ködén túlra visz, ahol magad láthatsz és hazatalálhatsz.
A buddhisták híresek a leborulásukról. A nyugatiak gyakran kérdezik, hogy miért borulunk le. Azt válaszolom, hogy a buddhista leborulás hatékony gyakorlat a hasizmoknak, hogy ne hízzunk el annyira!
Komolyra fordítva a szót, elmagyarázom, hogy amikor leborulunk például egy Buddha-szobor előtt, akkor azok előtt a tulajdonságok előtt hajolunk meg, amelyeket a Buddha képvisel számunkra. Az én három leborulásom egy Buddha-szobor előtt az erénynek, a békének és az együttérzésnek szól.
Amikor először hajtom le a fejem a padlóra, az erényre gondolok. A jóság olyan fontos számomra, hogy könnyű imádni. Annyi boldogságot találok abban, hogy olyan szerzetesek közösségében élek, akikben teljesen megbízhatok. Amikor jó emberekkel van szerencsém találkozni, az bizalommal tölt el, hogy ez a világ egy jó hely. Az erény megér egy meghajlást. Sőt, amikor leborulok az erény előtt, és emlékeztetem magam a fontosságára, azt tapasztalom, hogy a saját jóságom növekszik. Bármi, amit imádsz, és amire emlékszel, minden leborulással erősebbé válik.
Ezután leborulok a béke előtt. A béke számomra is fontos, mind a külvilágban, mind a meditációm privát világában. A lelki béke és az emberek közötti béke nélkül nincs boldogság. Ezért imádom a békét, és az életem nyugodtabbá válik.
Végül meghajlok az együttérzés előtt. A kedvesség melegséget és fényt hoz a világba. Elviselhetővé teszik a szenvedést, sőt, még értelmet is adnak neki. A kedvesség nélküli élet nem olyan élet, amelyet érdemes élni. Amikor tehát leborulok az együttérzés előtt, együttérzőbbé válok.
Ezért borulnak le a buddhisták.
Néhány évvel ezelőtt egy keresztény barátom, az egyik legjobb perthi magániskola lelkésze meghívott, hogy tartsak lelki beszédet a reggeli gyűlésen. Amikor megérkeztem, barátom a lelkész az iskola igazgatójával együtt üdvözölt.
Az igazgató ismertette az eljárás rendjét. „Megvárjuk, amíg az egész iskola összegyűlik és csendben marad, és akkor hárman bemegyünk. Ahogy belépünk - folytatta -, a káplán és én egy kis meghajlást teszünk Jézus szobra előtt, mert keresztények vagyunk. De mivel te buddhista szerzetes vagy, neked nem kell meghajolnod.”
Lehetőséget láttam arra, hogy egy fontos dologra rámutassak. Az igazgatóhoz fordultam, úgy tettem, mintha rosszallóan néznék, és így tiltakoztam: „Buddhistaként követelem a jogomat, hogy leborulhassak az önök Jézus-képe előtt!”
Az igazgató meglepődött, és megengedte, hogy elmagyarázzam, hogy meghajolok Jézus azon tulajdonságai előtt, amelyeket én, mint régóta gyakorló buddhista, tisztelek. Nyilvánvalóan nem értek egyet minden keresztény tanítással, különben keresztény lennék, nem buddhista, de sok olyat látok, amit tisztelek és imádni tudok, és azok előtt akartam meghajolni.
Így történt, hogy mi hárman beléptünk a gyülekezetbe, és tiszteletünket fejeztük ki Jézus alakja előtt. Aztán néhány hónappal később az igazgató meglátogatta a buddhista kolostoromat, és meghajolt a Buddha szobor előtt.
Manapság sokan nem szeretik a formális vallást. Ezért vált a buddhizmus olyan népszerűvé. Menj el egy buddhista templom bármelyik szertartására, és rájössz, miért minősülünk „formális vallásnak”!
Egyesek még azt is megkérdezik, hogy a buddhizmus egyáltalán vallás-e. A válasz: „Igen, a buddhizmus vallás. Adózási szempontból mindenképpen.”
De mi a helyzet a buddhista isteneszmével?
A helyi egyetemünkön egy szemináriumon, egy bencés apáttal tartottam előadást, aki történetesen régi barátom volt. A kérdések óráján egy jól ismert keresztény a hallgatóságból megkért, hogy magyarázzam el a buddhista istenképet.
Könnyű lett volna ősi buddhista szövegeket vagy tanítóimtól átvett mondásokat idéznem, de ez nem vezetett volna sehová. Ezért úgy döntöttem, hogy olyan módon válaszolok, amely mélyebbre hatol a bölcsességben, és nagyobb harmóniát teremt a világ két nagy spirituális hagyománya között.
„Placid apát barátom - kezdtem -, aki itt ül mellettem, gyakran mondta nekem, hogy az egyik alapvető hite az, hogy mindenki Istent keresi. Annyira tisztelem a barátomat, hogy elfogadom ennek a hitnek az igazságát. Tehát mit keresek én és a többi buddhista?
Keressük a békét, az együttérzést, az igazságot, a tiszteletet, a megbocsátást és a feltétel nélküli szeretetet. Ha ezt keresik a buddhisták - hozzátenném, az ateisták is -, és ha mindenki Istent keresi, akkor ez az, aminek Istennek kell lennie. Ez a béke, az együttérzés, az igazság, a tisztelet, a megbocsátás és a feltétel nélküli szeretet. Ez a buddhista felfogás Istenről.”
A más vallásúak elégedettek voltak a válaszommal.
Amikor egy népszerű buddhista magazin megkért, hogy írjak egy cikket a megvilágosodásról, a következő paródiát küldtem a „Ki akar milliomos lenni?” című tévéműsorról. Meglepetésemre a cikket leközölték.
Ki akar megvilágosodni?
„Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim. Ma az ABC (Amerikai Buddhista Csatorna) műsorán bemutatjuk a „Ki akar megvilágosodni?”-t.
Ezt a műsort büszkén szponzorálja a Dhyana Corporation Meditációs párnák, az egyetlen cég, amely azt ígéri: 'Ha ebben az életben nem világosodsz meg a párnáinkat használva, a következő életedben visszaadjuk a pénzedet!’
Most nagy örömmel, amihez nem kötődöm, bemutatom a négy döntősünket: Tiszteletreméltó Anna Gami, Geshe Bo De'Sattva, Roshi Sid Arthur, és a neves laikus meditációs tanár, pszichoterapeuta, meleg- és egyéb jogvédő, Amy Tarbha. Kérjük, fogadjátok őket egy Sadhuval, Ommal vagy Mu-val!
Az új nézők számára itt vannak a szabályok. Három kieséses forduló lesz, ahol minden egyes Őszentségüket a megvilágosodás elérésével tesztelik. Minden forduló után egy-egy döntős kiesik, és visszaküldik a rajtkőre.
Az első forduló egy kérdés. Hogyan írja le a megvilágosodást?”
Anna: „A megvilágosodás azt jelenti, hogy nincs énünk. Valójában, mint az egyetlen theraváda buddhista itt, aki Buddha eredeti tanításait követi, én vagyok a legtisztább és legmegvilágosodottabb. Azt mondom, hogy ha felismerted, hogy nincs éned, akkor légy büszke az elért eredményedre, és mondd el mindenkinek!
Bo: „A megvilágosodás számomra azt jelenti, hogy annyira együttérző vagyok a tanítványaimmal, hogy szándékosan nagyon dühös leszek rájuk, hogy ne érezzék magukat olyan nyomorúságosan alsóbbrendűnek a jelenlétemben.”
Sid: „A megvilágosodás azt jelenti, hogy nincs ragaszkodás. Annyira elszakadtam, hogy még az elszakadáshoz sem ragaszkodom, ezért van a menő új Rolexem. Ezt nézzétek! Félelmetes, nem igaz?”
Amy: „A megvilágosodás számomra azt jelenti, hogy nagyszerű szexet élhetünk meg anélkül, hogy az énünknek bármi miatt is bűntudatot kellene éreznie.”
„Köszönöm, Ürességetek, a kifürkészhetetlen bölcsességeteket. És az első, aki elhagyja a kereket és lekerül a műsorról az. Anna! És soha többé ne gyere vissza, Anna Gami.
A második fordulóban az lesz a teszt, hogy ki tud a leghosszabb ideig meditációban ülni. Szóval, Ineffábilisok, a gong után meditáljatok!” . . . GONGGG!
Két perc elteltével Amy kinyitja a szemét, és ellenőrzi a Twitter-fiókját. Sid egy egész órán át kitart. De Bo olyan sokáig ül mozdulatlanul, hogy a műsor orvosai úgy döntenek, hogy meghalt, és elhamvasztják. Bo elment az ilyesmibe. A közönség nagy tapssal köszönti Bót: „Om! Édes Om!” Most már csak Sid és Amy maradtak.
„A döntő forduló, amely eldönti, ki lesz a győztes a Ki akar megvilágosodni?-ban, elérkezett. Hát nem izgalmas! Sid és Amy, most azt szeretném, ha élő adásban mutatnátok be egy látnoki képességet.”
Sid lehunyja a szemét, mélyen magába fókuszál, és az eksztázis rohamával felemelkedik a levegőbe, mint toll a szélben. Sid egyre magasabbra és magasabbra lebeg a színpad felett, amíg a megdöbbent közönség dörgő tapsban tör ki. Az éljenzés olyan hangos, hogy megszakítja Sid koncentrációját, lerombolja pszichikai erejét és visszaesik a színpadra. Eltörik a nyaka, és azonnal meghal. A közönségből sokaknak szatorija lesz, Sid visszatér minden létezés alapjához, és egy új koan születik.
Mivel már csak egy versenyző maradt, Amy Tarbha asszonyt, a híres laikus meditációs tanárt, pszichoterapeutát és a minden jogért küzdő aktivistát nyilvánítják a Ki akar megvilágosodni? győztesének, és egy különleges, limitált példányszámú, tömör arany meditációs párnát kap - pokoli rossz ráülni, de lenyűgöző ránézni - GPS- szel, hogy át tudjon navigálni minden akadályon és azon is túl.
Eredetileg az Inquiring Mind (2010 ősz) számára írtam ezt a cikket, mint egy kis szórakozást, hogy leromboljam az elérés vágyát, leleplezzem azoknak a csalását, akik nyilvánosan azt állítják, hogy megvilágosodottak, és hogy felporszívózzam az évszázados kulturális port, amely eltakarja a megvilágosodást.
Egy tanult filozófiaprofesszor olvasta a helyi újságban, hogy új ötcsillagos étterem nyílt a városban. Gyorsan felhívta, hogy asztalt foglaljon. Az étterem azonban már annyira népszerű volt, hogy két hónapot kellett várnia a következő szabad foglalásra.
Nyolc héttel később a professzor finom öltönyben és makulátlanul ápoltan jelent meg az ötcsillagos intézményben. A főpincér elkérte a személyi igazolványát, hogy megerősítse, valóban van asztalfoglalása arra az estére. Miután látta, hogy igen, a főpincér az asztalához vezette.
A professzor elámult az exkluzív étterem belső díszítésén és berendezésén. A nem hivalkodó állólámpa lágy fénye meleg, visszafogott ragyogásban fürösztötte az asztalát, az alkonyat megnyugtató fényére emlékeztetve, titokzatosan, de éppen eléggé ahhoz, hogy lásson. Egy fehér csokornyakkendős, elegáns zakót viselő pincér nyújtotta át neki az étlapot.
Még az étlap is illett az ötcsillagos étterem plüss, gazdag környezetéhez. Vastag, aranyszínű pergamenből készült, mély bíborvörös szegéllyel. Az étlapon szereplő 108 menüpontot gyönyörű kalligráfiával írták, olyannal, amilyet inkább a művészeti múzeumokban, mint az éttermekben szoktak látni.
A professzor csodálkozva nézte az étlapot, és többször is elolvasta. Aztán nekilátott, hogy megegye az étlapot. Ezután kifizette a számlát, megköszönte a főpincérnek, és távozott.
A szerencsétlen professzor, amilyen tanult volt, nem tudta, mi a különbség az étlap és az étel között. Csak a szavakat ismerte és azok érdekelték.
Te, olvasóm, most már végig olvastad a 108 tételt a „Ne aggódj, légy morcos!” étlapon. Kérlek, ne légy olyan, mint a filozófiaprofesszor, aki csak a szavakat „eszi”!
1