Hogyan jönnek létre a jelenségek fogalmi megjelölésként?
Congkapa a magyarázatot a középútról azzal kezdi, hogy Buddha azt állítja, hogy a világon mindent a fogalmi megnevezés ereje és nem egy isteni teremtő hozott létre. Buddha azt is állította, hogy a világ a nem-tudásból jött létre. Ha ez igaz, akkor a jelenségek a fogalmi megjelölésen kívül nem léteznek. Árjadéva A négyszáz strófa (Catuhsata-katika) című szövegében kijelenti, hogy nem-tudás hiányában mentális szenvedések, mint például a ragaszkodás, nem merülnek fel. Azok a jelenségek, amelyeket a fogalomalkotás megjelöl - itt a fogalomalkotás a nem-tudást jelenti - nem valósak. Továbbá kijelenti, hogy a létforgatag minden jelensége a nem-tudás működésének a következménye. Ezek a jelenségek nem létezhetnek fogalomalkotás nélkül. A feltételektől függően léteznek, és pont úgy megtévesztőek, mint amikor a sötét sarokban kígyónak látunk egy kötelet. Ezek mind Congkapa által kifejtett megállapítások.
A szó alapú és a tapasztalat alapú elképzelések összefonódása
Hogy megértsük, hogyan függenek a jelenségek a fogalmi megnevezéstől, először meg kell határozni, hogy mit értünk fogalmi megnevezésen (Tib. rtog btags), rávetített létezőkön (Tib. btags yod) és a fogalomalkotás (Tib. rtog pa) alatt. Általánosságban elmondható, hogy a fogalomalkotás egyfajta megismerés, amely általános elképzelések segítségével fogja fel a dolgokat.
A fogalomalkotás megértésének két módja van. Először is felfogható egy kényszerítő erejű gondolkodási folyamatnak, amely képes összeolvasztani vagy egyesíteni a szóalapú elképzeléseket (Tib. sgra spyi) és a tapasztalatokon alapuló ismereteket (Tib. don spyi). Vegyünk egy példát a „szó alapú elképzelés" kifejezés megértéséhez. Tibetben van egy régió, a Phari. Pusztán szóbeli leírás alapján megjelenhet a fejedben egy elképzelés Tibet e részéről. Tehát elképzelheted Phari-t, mint Tibet részét a szóbeli leírása alapján, másrészt elmehetsz arra a vidékre anélkül, hogy tudnád hogy Phari-nak hívják, és elképzelést alkothatsz erről a területről saját tapasztalatod alapján. Az előbbi esetben szó alapú elképzelésed lesz arról a vidékről, az utóbbi esetben pedig tapasztalatokon alapuló elképzelés. Az előbbi pusztán szóbeli megnevezésen alapul minden tapasztalat nélkül, a másik pedig a verbális megjelölés nélküli tapasztalaton.
Khedrub Dzse, Congkapa két fő tanítványa közül az egyik azt állítja, hogy a szóalapú elképzelést nem kell külön osztályba sorolni a tapasztalatokon alapuló elképzeléstől, mivel mindkettő általános elképzelés. Dharmakírti Az érvényes ismeret megállapítása (Pramdnavdrtika) című szövegében - amely nagyrészt a logikával és az ismeretelmélettel foglalkozik - leszögezi, hogy a fogalomalkotásnak két típusa létezik: az egyik névhez kötődik, a másik pedig a valósághoz.
Például, ha a seattle-i űrobeliszkre gondolunk, megjelenik a torony képe az elmében. Az űrobeliszk a fogalmi elme számára megjelenített képét az űrobeliszk általános elképzelésének mondják, mi pedig azt mondjuk, hogy az elme magát az űrobeliszket fogja fel, és nem a torony általános elképzelését. Röviden; az űrobeliszk általános elképzelése jelenik meg a fogalmi elme számára, de az űrobeliszket érzékeli.
Pusztán azért, mert valami megjelenik egy fogalmi elme számára, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a fogalmi elme érzékeli ezt a megjelenést. Mindkét típusú elképzelés megjelenik számunkra, a szóbeli és az általános elképzelés is. Azt mondhatjuk, hogy az űrobeliszket felfogó fogalmi elme az űrobeliszk megjelenését okozza, és azt is mondhatjuk, hogy az űrobeliszk megjelenése az űrobeliszk általános elképzelése.
Nagyon fontos megérteni, hogy mit jelent az általános elképzelés. Ha ezt valaki nem tudja felfogni, akkor az üresség általános elképzelésének belátására való hivatkozások értelmetlenek lesznek. A bölcsesség, amely felismeri a személy önmagátlanságát, az „önmagamra”, az „én" -re összpontosít, és megérti, hogy nem létezik. A nem-tudás, amely tárgyiasítja az ént, szintén az „én"-re összpontosít, de hamisan úgy fogja fel, hogy az valóban létezik. Így kétféle kölcsönösen összeegyeztethetetlen felismerés létezik: egyrészt ragaszkodás az én valódi létezéséhez, másrészt az üresség felismerése az én vonatkozásában. Annak ellenére, hogy ugyanarra összpontosítanak, felfogásuk módszere kölcsönösen összeegyeztethetetlen. Ha valaki nem érti, mit jelent az általános elképzelés, akkor a megértéséhez vezető út le van zárva.
Azt mondhatjuk, hogy az általános elképzelés megjelenik a fogalmi elme számára, és azt is mondjuk az űrobeliszk fogalom alkotásával kapcsolatban, hogy az űrobeliszk megjelenik ennek a fogalmi elmének. Az űrobeliszket felfogó fogalmi elme számára mind az általános elképzelés, mind az űrobeliszk egyaránt megjelenik. De most azt kérdezheted: „Mit fog fel ez a fogalmi elme? Felfogja az űrobeliszk általános elképzelését?" A válasz: nem. Mit fog fel? Felfogja az űrobeliszket. Ezzel szemben emlékezned kell arra, hogy az érzékszervi megismerés során, mint például a hang vagy vizuális érzékeléskor bármi, amit a megismerés felfog ugyanaz, mint aminek tűnik.
A dolog összeolvadása a dolog általános elképzelésével
Most elérkeztünk a fogalomalkotás második gyakorlati meghatározásához. Ismét ugyanaz a kifejezés, de itt más értelmezést adunk a két összeolvadt jelenségnek: nem egy verbális és egy tapasztalati elképzelésről, hanem inkább a dologról és az általános elképzeléséről van szó. Ebből a szempontból a fogalomalkotást kényszerítő megismerésként határozzuk meg, ami össze tudja olvasztani a dolgot a dolog általános elképzelésével (Tib. don spyi 'dres par' dzin pa'i rtogs pa).
A lényeg az, hogy a fogalomalkotás képes összeolvasztani a tárgyat és a tárgy általános elképzelését anélkül, hogy egyértelműen különbséget tenne a kettő között. Általában kimondhatjuk, hogy a fogalomalkotás félrevezető megismerés, mert félreértelmezi a valódi dolog általános elképzelését. A külvilág a fogalmi elmében merül fel, amely képes megkülönböztetni egyik jelenséget a másiktól. Azt is mondják, hogy bármilyen fogalomalkotás esetén a jelenségek nem jelennek meg olyan élénken, mint az észlelés során. A külvilág tisztán csak a nem-fogalmi megismerésben jelenik meg. Amikor valaki az üresség nem-fogalmi vagy észlelési megismerésére tesz szert, az üresség tapasztalata nem szűrődik át az általános elképzeléseken keresztül. Ez egyben az általános elképzelés és a fogalomalkotás hiányát jelenti.
Hogy megértsük a jelenségek fogalmi megjelölésként való létezésének módját, vegyünk egy példát. Képzeljünk el három olyan szobát, amelyek minden tekintetben azonosak; méretük, az ablakok elhelyezkedése, alakjuk stb. Itt vannak ezek a szobák, de még nem nevezted meg őket. Tudod, hogy az egyik a konyhád lesz, a másik az étkeződ, a harmadik pedig a hálószobád. De még nem döntötted el, hogy melyik mi legyen. A három üres és egyforma szoba között van-e konyha vagy nincs? Nem kaptak még nevet; fogalmi megjelölés még nem történt. Íme, néhány kérdés, amelyet meg kell fontolni: van konyha, mert ugye minden házban kell lennie konyhának? Nincs konyha, mert egyik szobában sincs olyan dolog, ami konyhává teszi? Van-e konyha a szerkezeti formája miatt? Mikor jön létre először a konyha?
Az építész fejében ott az elképzelés, hogy legyen konyha. Mielőtt azonban ténylegesen kijelölték volna, hogy melyik legyen a konyha, ezekben a helyiségekben nem található konyha. Amikor meghallod azt az állítást, hogy e három szoba egyike sem konyha, akkor megkérdezheted: „Nem volt tervezve konyha?" Bár volt egy terv a konyhára, de nem állapítható meg a három szoba közül melyik az. Ezt a három szobát tekintve semmiképpen sem lehet konyhát azonosítani. Ekkor, ha megkérdezed; lehetséges, hogy ezek közül a szobák közül van alapja a „konyha” megjelölésének, a válasz: nincs.
Kimondhatjuk, hogy a megjelölt tárgy és a megjelölés alapja azonos természetű. Ha azt mondjuk, hogy két dolog azonos természetű az azt jelenti, hogy elválaszthatatlanul együtt léteznek: az egyik hiányában a másik nem lehet jelen. Ha a megjelölés alapja a megjelölt objektum létrejötte előtt létezne, akkor azok nem lennének azonos természetűek. Ha az egyik szobát hűtőszekrénnyel, tűzhellyel rendezed be, akkor sem lesz belőle konyha. Például lehetne akár egy raktárhelyiség.
Mielőtt az egyik szobát konyhának minősítenéd, nincs konyha. Lehet, hogy van egy eredeti általános terved, hogy konyhád, étkeződ és hálószobád legyen a házadban, de ezek csak akkor jönnek létre, ha ilyennek jelölöd őket: ez az én konyhám, ez az étkező és ez a hálószoba. Innentől kezdve létezik ez a háromfajta szoba. A világ többi része köteles ezentúl elismerni létezésüket. Az, hogy a konyha létezik-e ebben az esetben, pusztán megegyezés kérdése: először megjelölik, aztán másoknak el kell fogadniuk. Az állítás, hogy valami fogalmilag meg van jelölve megegyezést vagy konvenciót jelent.
Amint láthatod, itt két azonosító van: az egyik maga a címke, a másik pedig a fogalomalkotás. Azáltal, hogy egy helyiségnek a konyha nevet adják, a konyha így lesz megjelölve függetlenül attól, hogy a konyhával társított berendezés vagy készülékek ott vannak-e vagy sem. A konyha megjelölésének alapja (a címke) a konyha megjelölésével egyidejűleg jön létre.
Ahhoz, hogy egy dolog egy megjelölt objektum megjelölésének alapja legyen, pusztán ennek az alapnak a látása lehetővé teszi egy hozzáértő ember számára, hogy felismerje a megjelölt objektumot. A megjelölő alap bármely része nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy a megjelölt objektum megjelölésének alapja legyen. Például a fej nyaktól felfelé nem nevezhető a személy megjelölése alapjának, mert pusztán a fej látása nem feltétlenül vezet az adott személy azonosításához. Ha lefejezel valakit és a fejét egy nyársra húzod, helytelen lenne azt mondani: „Ez egy személy". Maga a fej nem azonosítható személyként. A megjelölés alapja olyan valami, ami meghatározza a megjelölt objektumot.
Láthatjuk tehát, hogy ebben a folyamatban három dolog vesz részt:
1. A megjelölés alapja (Tib. gdags gzhi), ami a hat érzékszerv bármelyike számára megjelenik.
2. A jelölő, amely két típusból áll: a) a fogalomalkotó elme és b) a közmegegyezésen alapuló címkézés és a címkézéshez kapcsolódó megegyezés.
3. A megjelölt objektum (Tib. btags chos).
Meg kell jegyezni, hogy az első két elem kombinációja a folyamat harmadik elemét eredményezi.
Vegyünk egy másik példát: a test és a tudat képezi a személy megjelölésének alapját. A személy a megjelölt objektum, amelyet ezen a megnevezési alapon jelölnek meg. A jelölő kétféle; a konvencionális címkézés vagy megegyezés, és a fogalomalkotás. A hármastól függően - a megjelölés alapjától, a megjelölt objektumtól és a megjelölőtől – létezik a személy. Ha e három közül bármelyik - a megjelölés alapja, a megjelölt objektum vagy a megjelölő - hiányzik, nem állítható, hogy egy személy létezik. Ezért kimondhatjuk, hogy minden jelenség csupán fogalmi megnevezés. Amikor azt mondjuk, hogy a dolgok fogalmilag megjelöltek, ez egy kijelentés vagy megegyezés.
Javaslok egy gyakorlatot, hogy hozzászoktasd magad mindezekhez. Miközben végigtekintesz a különböző tárgyakon és eseményeken, gondolatban így kommentáld: „Ez egyszerűen egy fogalmi megjelölés.” Ennek során próbáld meg azonosítani az általad azonosított különböző tárgyak megjelölésének alapját, és nézd meg, hogyan címkézed azokat a dolgokat, amelyeken önmagukban nincsen címke!
Egyetérthetünk azzal, hogy minden dolog fogalmilag van megjelölve, de még erősebb állítás az, hogy a jelenségek pusztán fogalmi megnevezések. Ezt meg kell vizsgálnunk saját magunknak, hogy lássuk, igaz-e. Ahogy ez világossá válik, némileg könnyebb lesz felismerni a nem-tudás működését.
Ahhoz, hogy létezzen a megjelölés alapja, szükségszerűen léteznie kell valami észleltnek(Tib. dm igs pa), valamint az észlelés viszonyítási tárgyának (Tib. dm igs yul). Ezen kívül léteznie kell a tudatosságnak, amely a megjelölés alapjának tudatában van (Tib. dm igs mkhan).
Ha valami viszonyítási tárgya a puszta énnek, annak egyben az „én" megjelölésének alapjául is kell szolgálnia. Ha valami a megjelölés alapja, akkor az szükségszerűen a megismerő tudatosság tárgya, amely tudatosság felismeri a megjelölés alapját.
Ha valami viszonyítási tárgy, akkor az nem feltétlenül a megjelölés alapja. Ha valami önmagának a viszonyítási tárgya, akkor az elme viszonyítási tárgya, amely felfogja az ént, azonos az én megjelölésének alapjával. De ha valami viszonyítási tárgy, annak nem kell a kijelölés alapjául szolgálnia. Például az „én" viszonyítási tárgy, de az „én" nem a megjelölés alapja. Ha valami viszonyítási tárgy, akkor szükségszerűen tárgy, és ha valami a megjelölés alapja, akkor szükségszerűen tárgy.
Ha ragaszkodunk a valódi létezéshez, abból nem feltétlenül származnak egyéb szenvek. Azonban ha bármilyen szenvek, például kötődés vagy ellenszenv felmerül, szükségszerűen megelőzi a tárgyiasítás, és további feltételeknek is jelen kell lenni: például a viszonyítási tárgynak és megismerő tudatosságnak. A kötődés tárgyai közé tartozik a többi személy és önmagunk. Az önmagunkra való összpontosítás önteltséget vagy önmegvetést eredményezhet, és mindkettő a korábban berögződött jellemvonásaink miatt következik be.
Úgy hallottam, hogy itt nyugaton meglehetősen gyakori, hogy az emberek megvetést és gyűlöletet éreznek önmagukkal szemben, sőt néha ártani is akarnak maguknak. Az emberek lebecsülhetik magukat, és azt gondolhatják: „Nem vagyok túl erős a spirituális gyakorlásban". Valójában az ilyen önteltség vagy önmegvetés nem ellentétes az én-központúsággal. Éppen ellenkezőleg, az ilyen ellenszenv az én-központúság alapján merül fel. Ha le akarod győzni az én-központúságot, akkor ezt úgy teheted meg, hogy előnyben részesítesz másokat. Ha elmerülsz az önmegvetésben vagy az önteltségben, nincs helye mások segítésének. Ekkor túlságosan aggódsz magadért. A nagy együttérzés ellensúlyozza az önközpontúságot, és ezt a mások becsben tartása által teszi.
Választhatunk a tekintetben, mit állítsunk prioritásaink középpontjába: magunkra, a saját jólétünkre koncentrálunk, vagy előtérbe állítjuk a mások jólétére való törekvést? Az előbbit én-központúságnak, az utóbbit mások megbecsülésének hívják. A nagy együttérzés magában foglalja mások becsben tartását. Ráadásul ha tévesen feltételezzük, hogy az önmegvetés és az önteltség segítségével legyőzzük az én-központúságot, és így megnyitjuk az utat az önzetlenséghez, az együttérzéshez, valójában elzárjuk az utat, hogy kifejlesszük az ébredés szellemét. Az önmegvetés leküzdése érdekében a valóságra kell összpontosítanunk, megvizsgálva az adottságainkat. Ha elfogadjuk magunkat, semmi sem lehetetlen számunkra. Ha képességeinket tisztán látjuk, akkor megvalósíthatjuk mindazt, amit elterveztünk, beleértve a hétköznapi tevékenységeket és a spirituális céljainkat is.
Az állatoknál más a helyzet: az állatok nem elég intelligensek ahhoz, hogy felismerjék, mit kell követniük és mit kell elkerülniük. Komoly korlátaik vannak. Annak ellenére, hogy egyes állatok bizonyos szempontból nagyon okosnak tűnhetnek, mégis gátolja őket az ostobaság. Például azt gondolhatjuk, hogy a kutyák nagyon okosak, de emberi idomítás nélkül egyáltalán nem azok.
Ahhoz, hogy intelligenciánkat alkalmazhassuk a kijelölt objektum azonosítására, meg kell értenünk mit jelent az, hogy két dolog azonos természetű. Először is meg kell tudni különböztetni őket, más szóval nem lehetnek azonosak. Másodszor, az észlelés, amely megismeri őket, nem tapasztalhatja őket különböző természetűnek, hanem elválaszthatatlannak. Az ilyen dolgokra mondhatjuk, hogy azonos természetűek.
Ha valamit azonosítottál a megjelölés alapjaként, annak olyasminek kell lennie, ami magában foglalja a fogalmi elme kijelölt tárgyát. Például a mulandóságot az óramutatóm (angolul: hand) jelzi. Az múlandóság megjelölésének alapja és az óramutató megjelölésének alapja azonos természetű. De a hozzáállás vagy a gondolkodásmód, abban a tekintetben, hogy mi alapján határozzák meg a mulandóságot és a kezet (szintén hand), meglehetősen különböző. A mulandó dolog megjelölésének alapja valami változás lehet. De a kéz megjelölésének alapja valamilyen személy vagy más lény végtagja kell, hogy legyen. Noha a mulandó tárgy és az óramutató megjelölésének két alapja azonos természetű, a megjelölt tárgyak különböznek. Előfordulhat az is, hogy egy nevet két teljesen különböző dolog megjelölésére használnak, vagy teljesen különböző dolgokat jelölhetnek ugyanazzal a kifejezéssel. Egy embernek három különböző neve lehet, de mindháromnak csak egy megnevezési alapja van.
A kijelölés alapja nem azonos az általános elképzeléssel. Egy edény az edény általános elképzelésétől függően létezik. Az edény általános elképzelésének léte pedig az edénytől függ. Ahogy ez igaz az edényre, úgy igaz ez az edény megnevezésének alapjára is. Az edény megjelölésének alapja nem létezik az edény általános elképzelésétől függetlenül. Az edény általános elképzelése nem létezik az edény megjelölésének alapjától függetlenül. De a kettő nem azonos természetű. Úgy tűnik, hogy amikor az edényt nézed, akkor az, ami a vizuális érzékelésedben valójában megjelenik, csupán az edény megjelölésének alapja. De az edény megjelölésének alapja megjelenésével azt mondjuk, hogy egy edény megjelenik az elme előtt. Ha a kettő azonos természetű lenne - vagyis ha az edény általános elképzelése és az edény megnevezésének alapja azonos lenne -, akkor az edény általános elképzelésének léteznie kellene a megjelölés alapján. De az általános elképzelés csak itt létezik, az elmében, ahol a tárgyiasítás az én által megtörténik.
Van ez a konvenció, ugye, hogy külső és belső? A konvenció szerint azt mondjuk, hogy a kéz odakint van. Nem mondjuk, hogy a kéz idebent van. Biztosan volt már tapasztalatod olyan kézzel kapcsolatban, amely általános elképzelést nyújt a kézről, és amikor ezt a megjelenést látod, amely megfelel az általános elképzelésének, korábbi tapasztalataid alapján emlékezel az általános elképzelésére és azonosítod, hogy ez egy kéz. Ehhez, az általános fogalomnak jelen kell lennie a fogalmi elmében. Lehet, hogy januárban láttál egy kezet, majd ha márciusban látod ezt a kezet, akkor azt mondod: „Ez egy kéz". Amire emlékszel nem más, mint a januári tapasztalatod. A valóságban a januárban felidézett kéz időközben sok változáson ment keresztül.
Ez az egyik oka annak, hogy az ilyen jelenségeket megtévesztőnek mondják. Ez nem így lenne, ha valóban léteznének. A jelenség létezése - aminek formája van - az érző lény vizuális észlelésétől és fogalmi megjelölésétől függ. A nem-fogalmi elme számára lehet, hogy a kéz vizuális tudatossága jelen van, de a vizuális tudatosságot azonnal követi a fogalmi tudatosság, amely szétválaszt. De a vizuális tudatosság, amely nem-fogalmi, nem képes a megkülönböztetésre. Kimondhatjuk, hogy a kéz nem-fogalmi megismerése során megjelenik a kéz, és minden, ami a kézzel azonos természetű. Kimondhatjuk, hogy egy ilyen tudatosság amint meglátja a kezet, látja annak különböző tulajdonságait.
Térjünk most vissza a fogalomalkotás témájához, és idézzük fel annak meghatározását kényszerítő erejű megismerésként, ami egyesíti a tárgyat és a tárgy általános elképzelését. Ebben a definícióban mi a kényszerítő erejű megismerés és mi a tárgy? A váza tárgyiasításának példáját tekintve a váza a tárgy. A váza kényszerítő erejű megismerése pedig úgy fogja fel ezt a tárgyat, mintha a váza általános elképzelésével olvadna össze. A tárgyiasítás felfogja a tárgyát egy általános elképzeléstől függően. Ezt kényszerítő erejű megismerésnek nevezik, mert ez egy minősítő folyamat, amely megkülönbözteti az egyik dolgot a másiktól. A váza nem-fogalmi tudatossága ezzel szemben felfogja a vázát, de nem gondolja azt, hogy: „Ez egy váza".
A tibeti „megjelölni" vagy „tulajdonítani” igének (Tib. btags) „kötni" vagy „csomózni" jelentése is van, és ez mindkét esetben azt jelenti, hogy valami olyasmit kell tenni az objektummal, amely még nem része. Például kötelet köthetsz a kutya nyakára, hogy a fához rögzítsd. Ebben az esetben olyat teszel a kutyával, ami nem tartozik hozzá. Hozzá teszel valamit a helyzetéhez.
Egy másik fontos tibeti kifejezés, a „hamis egymásra illesztés” (Tib. sgro btags pa), azt is magában foglalja, hogy valami olyasmit tulajdonítunk valaminek, ami nincs saját részként. Ennek a tibeti kifejezésnek az etimológiája a „toll rögzítése", amely arra utal, hogy tollat rögzítünk a nyíl végére. Tehát amikor a „megjelöl", „tulajdonít" és a „ráilleszt" kifejezéseket használják ebben a kifejtésben, ezek mind jelzik a hozzáadás aktusát valaminek, ami addig nem volt ott.
Konvencionális megállapodás
Amint azt korábban említettem, a fogalmi megjelölés konvencionális megállapodást foglal magában. Ennek az állításnak alapja a Buddha szavaiban található: „Amit a világ létezőnek állít, azt én is létezőnek állítom, és amit a világ nem létezőnek állít, én is azt állítom, hogy nem létezik." Tehát az állítás konvencionális megállapodást foglal magában. Egy ilyen megállapodási folyamat, vagy valójában maga a „megjelölés" vagy „tulajdonítás" kifejezés implicit módon tagadja az önmagában való létezést.
A mádhjamaka álláspontja nem egyszerűen az, hogy a jelenségek fogalmilag megjelöltek, hanem hogy pusztán fogalmi megnevezések, és a „pusztán" kifejezés jelentése (Tib. tsam) ebben az összefüggésben az, hogy a jelenségeknek nincs valós létezésük a fogalmi megjelölés folyamatán kívül. Mindazonáltal nem úgy tűnik, hogy a dolgok akkor is látszanak az elmében, akár megjelöljük azokat, akár nem? Nem úgy tűnik, hogy a jelenségeknek önmagukban van valamilyen erejük? Nem egyszerű paradoxon azt állítani, hogy a dolgok csupán fogalmi megnevezések? Mi az alapja ennek az állításnak?
A jelenségek létezésének megállapításához szükségünk van a megjelölés alapjára. A bimbó például nem pusztán fogalmi megjelölés abban az értelemben, hogy csupán képzeletünk szüleménye lenne. Ha a dolgok pusztán fogalmi megjelölések lennének akkor azt mondhatnánk, hogy a tűz víz, csak mert úgy döntünk, hogy így jelöljük meg. Például Amerikában nem állítjuk azt, hogy lagpák léteznek. Amerikában az emberek nem hisznek a lagpákban, tehát Amerikában nem is léteznek. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet. A tibetiek hisznek a lagpákban [a lagpa szó tibetiül a kéz].
Másik példa: vannak olyan emberek Tibet egy bizonyos részén, akik a szemet (Tib. mig) „fülnek" (Tib. mchog) és a fület „szemnek" nevezik. A tibeti nyelvben az ember egyik szinonimája egyszerűen „kétlábú" (Tib. rkang gnyis), például a Buddhát a „kétlábúak királyaként" emlegetik. Ily módon egy jelenségnek több neve is lehet. Másrészt sok dolognak lehet ugyanaz a neve. Példa erre a vadzsra szó. Az üresség belátását néha vadzsrának hívják, de a jogart, a gyémántot, és a villámot is vadzsrának nevezik.
Egy adott nyelvi környezetben a címkéket nem szabad összekeverni, és mindent amit azonosítunk, címkézni kell. Ha nincs címke, akkor nem lehet megállapítani a címkézetlen jelenségek funkcióit. Képzeljünk el egy embert, aki tizennyolc nyelvet tud: minden dologra tizennyolc különböző címkét ismer, tizennyolc konvencionális megállapodásban vesz részt, és e megállapodások révén a dolgokat ezeken a nyelveken meg tudja nevezni. Mások, akik nem tudnak ennyi nyelvet, nem ismerik az összes olyan kifejezést, amit ő. Ennek ellenére ők is a maguk módján jelölik meg a dolgokat. Az emberek és a nyelvész egyformák, amennyiben mindannyian fogalmilag jelölik meg a tárgyakat. Az a képességünk, hogy egy adott tárgy vagy jelenség funkcióját vagy tevékenységét létrehozzuk, pusztán a konvencionális megállapodás erejéből táplálkozik. Nem önmagából a tárgyból származik.
Ha megkérdezed: „Ez egy kéz?", akkor a nagyon egyértelmű pontos válasz az lenne: „Ezt kéznek hívják". Ha visszakérdeznének: „Ez nem kéz?", akkor a reális válasz az lenne: „Ez az alapja a kéz megjelölésének." Egy ilyen válasz minden más dologra is érvényes. Ha mindenről azt gondolod vagy azt mondod: „Ezt hívják ennek, azt annak nevezik", akkor ezzel elhallgattatod az eredendő létezés sugallatát. Nevezhetjük ezt kéznek, és azt is mondhatjuk, hogy ez a kéz megjelölése alapján megjelölt objektum. Azt is mondhatjuk, hogy ez a kéz megjelölésének alapja. A megjelölés ezen alapjától függően sok mindent tulajdoníthatunk a dolognak: tulajdoníthatjuk a kéz mulandóságát, a kéz ismert funkcióit, tulajdonságait stb. Például ha a külsővel foglalkozunk, akkor megjelölhetjük a bőrt, míg ha a belsővel, akkor a vénákat, az artériákat vagy a csontokat és így tovább. Amit itt találunk, az a dolgok egész gyűjteménye.
A mádhjamaka tanításokban olyan kijelentésekkel találkozunk, amelyek szerint a jelenségek „eredendően tiszták” az benne rejlő létezéstől (Tib. gdod ma nas zhi ba), „természetesen szabadok” (Tib. rangbzhin gyis mya ngan las 'das pa) és ez „a valóság természetes alaptalansága” (Tib. csengetett bzhin gyis ma grub pa). Ha azt mondjuk, hogy a dolgok kellemesek vagy kellemetlenek, ezek pusztán tulajdonítások. Például ha valamilyen betegsége van a kezednek, és mádhjamaka elemzésnek veted alá azt, akkor megállapíthatod, hogy a betegség nem a kezed sajátossága. Úgy tűnik, hogy a fogalmi megjelölés során valójában olyan tulajdonságokkal terheljük meg a dolgokat, amelyek önmagukban nem tartoznak hozzájuk. Mintha a tárgyakra erőltetnénk a dolgokat, és ha száz különböző nyelvet használunk erre, túlterheljük őket mindezekkel a megnevezésekkel és tulajdonításokkal. Tehát ha megkérdezzük: „Hogyan létezik egy bizonyos jelenség?", a válasz az, hogy a megegyezés ereje hozza létre. Tehát úgy tűnik, hogy amikor valamit fogalmilag érzékeny észlelésre is: fejleszthető, el lehet érni. Például a nagyon finom karmikus kölcsönhatások valószínűleg senki számára nem nyilvánvalóak az arya-kon, a felsőbbrendű lényeken kívül, akik az üresség átélését elérték. Azt mondják azonban, hogy egyes szellemek, amiket prétaknak neveznek - és ezek korántsem megvilágosodottak - érzékelnek bizonyos karmikus kapcsolatokat a tettek és eredményeik között.
A mádhjamaka álláspontja, miszerint minden jelenség pusztán fogalmi megjelölésként létezik, a következőképpen fogalmazható meg: „Számomra minden jelenség csupán fogalmi megjelölésként létezik. Minden látott és nem látott jelenség ebbe a kategóriába tartozik." Ha azonban valaki ezt a kijelentést megkérdőjelezi: „Minden lehetséges jelenséget én jelöltem meg?” akkor a válasz: nem. A fogalmi megjelölés előidézése érdekében össze kell kötni a megjelölés alapját megjelölnek, az ott van, míg ha nincs fogalmilag megjelölve, akkor nincs ott.
Megnevezés nélkül létrehozhatunk dolgokat?
Rámutathatunk ujjal a látott és hallott dolgokra, és így megjelölhetjük őket. De létrehozhatunk valamit, amit senki sem tapasztalhat az érzékszerveivel, vagy egy olyan dolgot, amely kívül esik mindenki tapasztalatán? Ha egy virágra utalunk amelyet nem látunk, akkor fogalmilag már megjelöltük. Hivatkozhatunk valamire anélkül, hogy megjelölnénk vagy megneveznénk?
Hogyan működik az állatoknál? Igaz, hogy szavakkal nem jelölnek meg dolgokat, és nem használnak címkéket, de ennek ellenére még a vadállatok is jelölik a jelenségeket. Például egy állat eljuthat egy patakhoz, és tapasztalhatja a víz megjelenését, ami lenyűgözi a tudatosságát. Amikor az állat később szomjúságot érez, akkor a vízről alkotott általános elképzelés jut az eszébe, és vizet fog keresni. Egy olyan állat, akinek a vízről általános elképzelése van, vízi délibábbal találkozhat, és az észlelt és az előző vízi elképzelés hasonlósága miatt az állat a délibáb után futhat.
Képzeljük el, hogy néhány évvel ezelőtt valaki belenézett egy távcsőbe és látott valamit, amit Neptunusz bolygónak nevezett el, és nem csak egy fényfoltnak. Abban az időben a Neptunusz címke új volt, de már létezett mielőtt meglátták volna a bolygót. A lényeg nem is az, hogy láttunk-e ott valamit, vagy sem. Nincs garancia arra, hogy a Neptunuszon vagy máshol nincsenek érző lények, akik valamilyen módon érzékelhetik a bolygót. Ha valaki nagyon magas fokú érzékszervi észlelő képességet ér el (Tib. mngon shes), akkor legalább 500 jójana [egy jójana = körülbelül nyolc mérföld vagy öt kilométer] távolságban lévő tárgyakat láthat, beleértve a nagyon apró részecskéket is. A fejlettebb, különösen érzékeny érzékeléssel egy galaxis összes atomja látható. De egy kicsit nehéz megértenünk ezt a tisztánlátást. Amikor valaki elkezdi használni a tudat erejét, a valóság számos olyan aspektusát látja meg, amelyekről a legtöbb embernek elképzelése sincs. Ezt megerősíthetjük meditációval; bizonyosan létezik. Hasonlóképpen igaz ez a különlegesen és a megjelölt objektumot. Azt azonban még mindig lehet mondani, „Számomra minden jelenség pusztán fogalmi megjelölésként létezik”, mert ez pusztán azt jelenti, hogy alkalmasak a megjelölésre.
Különbséget kell tennünk a fogalmi megjelölés és a tudás között. Vegyük példának az oktatást, az óvodától a doktori tanulmányok utolsó évéig. A képzés teljes menetét már megjelölték. Ha most megkérdezzük, hogy egy óvodába lépő gyermek fogalmilag már megjelölte-e a doktori fokozathoz vezető összes tantárgyat, akkor azt kell mondanunk, hogy a gyermek nem fogalmilag jelölte meg őket; a gyermek fogalmilag még nem ismeri őket. De mit jelent az a kijelentés, hogy „a gyermeknek fogalmilag még nem kell ismernie őket”? Ez azt jelenti, hogy a gyermek még nem képes erre önállóan; a gyermeknek ezt fokozatosan kell megtanulnia. Amint a gyermek hallja: „Ezt így hívják, azt úgy”, és így tovább, a gyermek elsajátítja a jelöléseket, és elfogadja azokat a többiekkel együtt. Amint a gyermek fogalmilag megtanulja ezeket a kifejezéseket, és az oktatás során megfogalmazott fogalmi elnevezéseknek megfelelően tanul. Ezzel szemben, amikor az ember először fogalmi megnevezést tesz, ezt a legnagyobb szabadsággal megteheti. Így kell különbséget tennünk e két helyzet között.
Hogyan fogalmaz meg fogalmakat az újszülött csecsemő? Kétlem, hogy ezt az előző életben megjelölt módokkal összhangban tenné, de ez nem biztos. Gyanítom, hogy a fogalmi megnevezéseket ugyanúgy kezeli, mint az állatok. A csecsemő jelenségeket tapasztal, és ezek általános elképzelésekhez vezetnek a gyermek tudatában, még mielőtt a csecsemő megfogalmazná. Addig is a baba megértené a dolgokat saját általános elképzeléseinek megfelelően, és tudná, hogy ez tetszik neki, az nem tetszik, anélkül, hogy címkével rendelkezne. Úgy vélem, hogy az alapvető kijelölési módnak nem kell követnie előző élete kijelölési módját. Nekünk, akik jól képzettek vagyunk a konvenciókban, ha valami kéket nézünk, akkor a kék fogalom spontán megjelenik. Annak, aki még nem képzett ilyen konvenciókban, megjelenik egy külső jelenség, és ez még csak egy általános elképzelés lenyomata az elmében.
Az, hogy a csecsemő valójában hogyan reagál a saját oldaláról, valószínűleg elképzelhetetlen számunkra, ha nincs tisztánlátásunk. Úgy gondolom, hogy az eseményekre való reagálást az előző életében szerzett tapasztalatai befolyásolják. Ha az előző életből nem lenne ismerős erő, akkor még az étel utáni vágy sem merülne fel.