Harmadik fejezet

HOGYAN RAGASZKODIK AZ EMBER A VALÓDI LÉTEZÉSHEZ

Ez az előadássorozat azzal kezdődött, hogy minden jelenséget fogalmilag megjelöltként határoztunk meg, majd leírtuk az igazi létezéshez való ragaszkodás módját, amely összeegyeztethetetlen a jelenségek valódi létmódjával. A jelenségek fogalmi megjelölésként való létezési módjáról meglehetősen részletesen beszéltem.

Ennek illusztrálásaként a kezet hoztam fel, de ugyanígy, példaként tekinthetsz a testre vagy önmagadra is. Te is csak fogalmi megjelölés vagy, de ennek megértése egy kezet vizsgálva valamivel könnyebb. Azonban amikor az ürességen meditálsz, az elemzés egyik fő témája az „én”. Ennek oka az, hogy az „én" és az „enyém" fogalma döntő szerepet játszik a létforgatagban való bolyongásunk során. Ennek ellensúlyozására különösen az „én” és az „enyém” létezésének hiányára kell összpontosítanunk.

A fogalmi megnevezésként létező jelenségek megértése egyaránt alkalmazható önmagadra, másokra és minden más jelenségre. Ami az üresség kimutatását illeti, ha valaki ezt már könnyedén be tudja látni egy jelenség kapcsán, akkor ugyanígy alkalmazhatja minden másra is. Ha valaki világosan felismeri önmaga valódi létezésének hiányát - azonosítja a valódi létezéshez való ragaszkodás módját -, és felismeri, hogy bár az igazi lét hiányzik, azonban elvégezhet minden emberi tevékenységet amelyet saját magának tulajdonít, akkor ezzel a megértéssel, ami önmagával kapcsolatos, ugyanazt az érvelést alkalmazhatja minden más jelenségre is.

Az „én" megjelölésének alapjaként például beszélhetünk az öt testi-szellemi halmaz puszta gyűjteményéről, vagy alternatívaként a test és a tudat puszta együttállásáról. Ennek alapján különböző dolgokat jelölünk meg. Megjelöljük a tulajdonítás alapját: „énnek" nevezzük; számos alkotórészt és tulajdonságot azonosítunk és címkézünk így. Amikor megvizsgáljuk az összetevők e halmazát, olyan dolgok gyűjteményének tűnik, ami bármikor széteshet. Mintha a sok alkotórészt valahogy erőszakkal fogták volna össze. Így a létezés tényleges módja valahogy elképzelhetetlennek és kimondhatatlannak tűnik.

Vizsgáld meg, hogyan jelenik meg az „önmagad”; vizsgáld meg saját „én" érzésedet! Azt tapasztalhatod, hogy a tudatban megjelenő „én” nem sok dolog összessége. Inkább olyannak tűnik, mint ami önmagában létezik. A létezés tényleges módja és a felfogásunk módja (saját érzékelésünk e valóságról) teljesen összeegyeztethetetlenek. Hát nem így van? A tudatot, ami ily módon - a valósággal teljességgel összeegyeztethetetlen módon - felfogja az ént, nem-tudásnak nevezik. Világos azonban, hogyha valaki felismeri a jelenségek pusztán fogalmi megjelölésként való létezésének módját, könnyen megértheti, hogyan ragadja meg az igazi létezést. Tehát hogyan válunk megtévesztetté?

A válasz az, hogy először megjelölünk egy bizonyos objektumot; címkézzük. Egy bizonyos jelenség címkézésének korai szakaszában azt mondjuk: „Ezt így hívják, ezt úgy hívják." Még nem ezt mondjuk: „Ez az”. Ebben a szakaszban a nem-tudás még nem működik. Az jelenség úgy tűnik, mintha valóban létezne, de még nem így fogjuk fel. Ez a folyamat tisztán látszik, amikor új nyelvet tanulunk. Van egy szakasz, amikor emlékezetünkbe véssük: „Ezt így hívják” és „Ezt úgy hívják”. Ez idő alatt még semmit sem tárgyiasítunk. Aztán jobban megszokjuk az új nyelvet. Egy idő után már elkezdjük a jelenségek tárgyiasítását. Az „ezt virágnak hívják" kifejezés mesterkéltnek tűnik, és úgy érezzük, hogy virág az a maga valójában. Elveszítjük azt az érzést, hogy a dolgok pusztán megjelölések; csak a konvenció erejéből, a megegyezés erejéből léteznek. Megerősödik az érzés, hogy egyszerűen léteznek. Létrejön az önmagában létező, és valóban létezőnek tekintjük a tárgyat, de a valóságban ilyen igazán létező tárgy egyáltalán nem létezik. Bár nincs igazi létezés, az üresség belátásának hiányában tartjuk a tárgyakat valóban létezőnek.

Amikor valaki az én ürességén elmélkedik, akkor a magánvaló „én” vagy az igazán létező „én” hiányáról elmélkedik; az ember nem elmélkedik a megjelölt én nemlétéről. Miután beláttuk a valóban létező „önmagam” hiányát, a valóban létező „én" hiányát, az ember önmagát csupán megjelöltként határozza meg.

Ismétlem; az első szakaszban címkét vagy megnevezést tulajdonítunk valaminek, majd elfelejtjük, hogy ezt tettük. A felejtés folyamata során téves mentális folyamat megy végbe. Maga a tárgy hibásan jelenik meg, és mi megragadjuk. Ezt az aktust, ami tévesen ragadja meg a jelenségeket, nem-tudásnak nevezik. A nem-tudás mindig maga után vonja a tárgyiasítást. Ily módon tételezzük fel önmagunk valódi létezését, és hasonlóképpen, amikor az ellenfélre koncentrálunk, őt is úgy fogjuk fel mint aki valóban létezik. Szeretteinket is igazán létezőként érzékeljük. Így jön létre automatikusan a kötődés és az ellenszenv.

Ismétlem: először az észlelés van, majd fogalmilag megjelöljük az tárgyat. A puszta folyamat, amikor fogalmilag megjelölünk valamit, alapvetően azt jelenti, hogy valamit jelenlevőnek jelölünk. De nem jelöljük meg minden lehetséges tulajdonságát. Amikor feltételezzük valaminek az igazi létezését, akkor hozzákötünk egy feltételezett minőséget is. Ekkor jön létre a tudatlanság, ami ragaszkodást és más mentális szenvedést okoz.

Ne feledd, hogy a „tudatlanság” kifejezés (Tib. ma rig pa) szó szerint azt jelenti, hogy „nem tud”, de ez nem egyszerűen a tudás hiánya. Ebben az összefüggésben, ha a „tudást" az üresség belátásának vesszük, a nem-tudás nem pusztán az üresség belátásának hiánya; azért nevezik nem-tudásnak, mert közvetlen ellentétben áll az ilyen tudással. Analógiaként; a hazugság nem pusztán valótlan állítás, hanem összeegyeztethetetlen az igaz állítással. Ha azt mondjuk, hogy itt van egy kéz, akkor ez a kifejezés igaz, mert megfelel a valóságnak. De ha azt mondjuk, hogy itt nincs kéz, akkor ez hazugság. Ez nemcsak azért van így, mert nem igaz, hanem mert egy ilyen mondat összeegyeztethetetlen a kéz itteni jelenlétével; az igazsággal közvetlenül szemben áll.

KÉT FAJTA TUDATLANSÁG

Kétféle tudatlanság van, ahogy mentális szennyeződés is (Tib. nyon mongs, Skt. klesa). Egyik a velünk született, a másik mesterséges. A veleszületett tudatlanság ösztönös, mivel ezzel minden érző lény rendelkezik. Ez nem más, mint a valóság felfogásának hamis módja, ami természetes, velünk született és ösztönös. Az emberi lények számára ez nyilvánvalóan az „én vagyok" érzeteként nyilvánul meg. Az állatoknak is van ilyen típusú tudatlanságuk, mivel az emberekhez hasonló módon fogják fel magukat. Nehéz pontosan megmondani, miben különbözik az identitásuk érzékelésének módja az emberekétől.

A veleszületett tudatlanság mellett van mesterséges tudatlanság is. Azok az emberek hajlamosak mesterséges tudatlanságra, akik valamilyen szellemi képzésben vagy oktatásban vesznek részt. Hogyan alakul ki? Az ember tanul dolgokat, sokat gondolkodik, és találgatja, hogy a dolgok ilyen és olyan módon léteznek. Sok buddhista és nem buddhista van, akik engednek a mesterséges tudatlanságnak. Azt gyanítom, hogy a tudósok nagy valószínűséggel erősen belekeverednek a mesterséges tudatlanságba. Az ilyen emberek valójában megpróbálják kideríteni, hogy mi az igaz, de nem találják meg, és találgatásokba bonyolódnak. Ezt a fajta tudatlanságot mesterségesnek nevezik.

Bizonyos nem buddhista filozófiákban az „én" a szellemi-fizikai halmazoktól függetlenül létezik. Az ilyen én-elképzelésnek egyik oka az a meggyőződés, hogy az „én” egyáltalán nem változik. Azt érzed, hogy nem változol? Ha így van, ez azt mutatja, hogy erős hajlamod van az önazonosság érzésére. Ez egyfajta mesterséges tudatlanság, amely ragaszkodik az énhez; igazából a veleszületett tudatlanságon alapul. A mesterséges tudatlanság tovább erősíti az ént, és még erősebb függőséget okoz. Például azt gondolhatod: „Gyerekkoromban ez voltam én, manapság is az vagyok én, és ha idősebb leszek, az is én leszek." Rögzül az „én" érzése, és fennmarad anélkül, hogy követné a személy változásait.

Lehet, hogy belátod a tartós „én" hiányát, ez akkor is csak egy vélekedés, szokásoddá válik a nem-létezés belátása és képes vagy észrevenni azt, de ettől nem feltétlenül leszel árja. Általánosságban elmondható, hogy az üresség vagy a finom identitástalanság átélése jelenti azt, hogy árjává, felsőbbrendű lénnyé válsz. Lehet, hogy belátjuk az „én" mesterséges tudatlanság által megragadott ürességét, de ez nem jelenti azt, hogy árják vagyunk, még akkor sem, ha ez átélés. A lényeg az, hogy teljesen fel kell számolnod a veleszületett tudatlanság ragaszkodását. Be kell látnod az „én” teljes hiányát, amelyet a veleszületett tudatlanság feltételez. Az ösztönös tudatlanság által megragadott „én" teljes nemlétének átélésével minden szellemi szenvedés enyhül. Minden mesterséges mentális szenvedés a mesterséges tudatlanság nyomán keletkezik, míg minden veleszületett mentális szenvedésnek a veleszületett tudatlanság az alapja.

Azt mondják, hogy az érintés érzése áthatja az összes többi érzékelési képességet. Ez azt jelenti, hogy ha nincs tapintó képessége, akkor az összes többi képesség, a vizuális és a többi eltűnik. Például a nyelv képes érintést érezni, ami tapintó képesség, de van ízlelési képessége is. Hasonlóképpen; a szemnek egyaránt van tapintási képessége és vizuális képessége. Míg a vizuális képesség a színek és formák észlelésének meghatározó feltétele, a tapintási képesség a tapintási érzések tudatosításának alapfeltétele.

Ha nem létezne a személy azonosságának érzése, nem éreznénk az „én" létezését, illetve azt, hogy önmaga, akkor csak sok megnevezett tárgy maradna, így az olyan mentális szenvedés, mint a ragaszkodás és az ellenszenv, nem merülhetne fel. Igaz, hogy mindaddig amíg úgy fogjuk fel önmagunkat, mint valakit, aki önmagában létezik, ez természetesen maga után vonja a többi mentális szenvedést? Ha felismernénk azt, ahogy a saját létünket tárgyiasítjuk - ha rájövünk, milyen mesterkélten történik ez -, akkor általában nem merülnének fel késztetések egy dolog utáni vággyal kapcsolatban. Ezért fontos felismerni a kötődés és az agresszió megjelenésének feltételeit.

Például amikor ellenszenv merül fel egy másik személlyel szemben, az ember hallgatólagosan úgy fogja fel a másikat, mint aki valóban létezik. E felfogás nyomán különféle ellenséges szándékok jelennek meg. A különböző tárgyak igazi létezésének felfogása alapul szolgál ahhoz, hogy kívánatosnak, nemkívánatosnak vagy semlegesnek tekintsük őket. Ezzel szemben, ha meglátjuk, hogy ezeket a dolgokat erővel jelöltük meg, akkor könnyen belátható létmódjuk felfogásának téves módja. Amennyiben látjuk tévedésünket, a kötődés és az ellenszenv valószínűleg nem alakul ki. Olyan ez, mint a buborékok utáni vágy. Az ember látja a buborék múló megjelenését, és nem vágyik rá. Így van ez a többi jelenséggel is: ezek mind puszta látszatok, de amikor a fogalomalkotás beindul, akkor megnevez, megformál, és számtalan mentális szennyeződést szilárdít meg.

A varázsló által felidézett ló- és elefánt illúziók csupán jelenések. Ha belátjuk jelenés voltukat, a vágy és az ellenszenv nem valószínű, hogy felmerül velük kapcsolatban. Annak ellenére, hogy valóban - vagyis igazán vagy eredendően – nem léteznek, úgy tapasztaljuk a dolgokat, mintha valóban létezne valami. Sőt, valamiről feltehetjük, hogy ijesztő, ezért félünk, majd a tudatlanság és a félelem összekapcsolódik. De mindez mesterkélt. Ez igaz minden ismert dologra, minden jelenségre. Egyszerűen kialakítjuk a konvenciót: megállapítjuk, hogy bizonyos dolgok elfogadhatók, és bizonyos dolgok nem, ezután örömben és fájdalomban járjuk őket körbe-körbe.

Vegyük az arany és a gyémánt példáját. Az a tény, hogy nagyon értékesek, pusztán hagyományon alapuló megegyezés kérdése. Ha egy aranydarabot és egy gyémántot közvetlenül egy állat mellé helyeznél, az semmilyen hatást nem váltana ki benne. Csak ülne tovább, ahogy eddig tette. Az a tény, hogy mi nem csak ülünk tovább, hanem azt gondoljuk, hogy valami nagyon értékes dologról van szó, az a konvenció eredménye. Azt mondják, hogy az arhatok, a létezés körforgásából felszabadult lények nem tesznek ilyen különbségeket: az aranyra és a kődarabra adott válaszuk pontosan ugyanaz. Nem éreznek vágyat az egyikre vagy idegenkedést a másik iránt. Nincs szükségük egyikre sem. A szamszárában való körbe járásunknak nem valami vagy valaki más az oka; sokkal inkább olyan folyamatról van szó, amelyet saját tudatunk gerjeszt és tart fenn. Ha azonban a tudat zavarodottságát eloszlatjuk, a nirvána természetesen akkor is elérhető, ha senki sem segít ebben.

Sőt, ha valaki képes lenne belátni a tudat természetét minden pillanatban úgy, ahogy az van, akkor buddha lenne. Egy tantra azt mondja, hogy aki teljesen átlátja a tudat természetét, azt buddhának nevezik. Egy szútra pedig azt állítja, hogy ha valaki felismeri a tudat természetét, akkor legfőbb buddha. Így arra biztatjuk az embert, hogy ne keressen lelki ébredést vagy buddhaságot saját tudatán kívül. A Szív szútra kijelenti: „Miután teljes mértékben túljutott a tévedésen, eléri a legmagasabbat, a nirvánát.” Röviden: buddha az, aki folyamatosan átéli saját elméjének természetét, a nem megvilágosult érző lény pedig nem.

Ha meg akarjuk érteni, hogyan működik a zavar a tudatban, akkor felidézhetjük a jól ismert példát, amikor egy csíkos kötelet összetévesztünk egy kígyóval. A valóságban nincs kígyó; azonban a kígyó megjelölése alapján kötődés keletkezik önmagunkhoz, majd felkél a gondolat: „Az a kígyó bántani fog", ekkor megjelenik az ellenséges szándék, hogy elpusztítsuk a kígyót. Hasonlóképpen; a testben és a tudatban végső értelemben nincs igazán létező én, ennek ellenére feltételezzük az én igazi létezését. Tevékenységeink nagy része mentális zavarodottságok eredménye. De belátva az én igazi létezésének hiányát, nem jön létre olyan nyomorúság, mint a ragaszkodás és a harag.

A ragaszkodás és az ellenszenv erőssége attól is függ, hogy az ember mennyire tartja a tárgyat önmagához tartozónak. Például, ha valaki a magához kötődő erdőre összpontosít, ez erős mentális szenvedésekhez vezethet; ekkor az ember az „én" erdőmre összpontosít. Másrészről, ha valaki egyszerűen csak egy erdőt néz, akkor azt kellemesnek tekintheti, a kötődés és a ragaszkodás nem merül fel. Még ha valaki olyan tárgyakkal foglalkozik is, amelyek nem önmagához tartoznak, nem biztos, hogy mentális szenvedése enyhe lesz. Például nagyon erős kötődést vagy ellenséges érzést érezhet azok iránt, akik hatalmi pozíciókban vannak.

EGY TÁRGY FELFOGÁSÁNAK HÁROM MÓDJA

Háromféleképpen lehet felfogni egy tárgyat: 1) felfogni valós létezőként úgy, hogy valóban létezik, 2) felfogni úgy, hogy valóban nem létezik, és 3) felfogni anélkül, hogy különbséget tennénk az igazi létezés vagy az igazi létezés hiánya között. Egy nem árja számára, aki belátta az ürességet, a fenti három mód mindegyike működni fog. Aki nem látta be az ürességet, annak csak az első és az utolsó mód működőképes.

Kezdetben mondhatjuk ezt: „Ezt virágnak hívják". Amint azonban azt mondjuk: „Ez egy virág", úgy ragadjuk meg a virágot, mintha igazán létezne a megjelölés alapja által. Ezt a következő példa is alátámasztja: amikor bemutatkozik neked egy ember, megpróbálhatod memorizálni: „Ezt az embert Tashinak hívják". Amikor másodszor találkozol az illetővel, felmerül a kérdés: „Hogy hívják ezt az embert?" Egyre könnyebben emlékszel, és egy idő után azt mondod: „Ez Tashi". Ne feledd, hogy a megjelölés alapja és a tárgy fogalmi megjelölése egyidejű! Amint megjelölünk valamit, az létezik.

Amikor egy filozófiában nem túl jártas személy éppen az „Ez egy virág" címkézést végzi, ez az ember nem gondolja ezt: „Ez egy nem önmagában létező virág". Ez az ember nem tesz ilyen különbséget, hanem egyszerűen virágnak címkézi azt, amit tapasztal. Egy arahant vagy árja, aki felismerte az ürességet, azt mondja: „Ezt virágnak hívják", miközben belátja, hogy önmagában nem létezik.

Több módszert használhatunk az üresség belátására. Megbízhatunk egy spirituális vezető útmutatásában vagy hiteles írásos forrásokban. A tanításokat hallgatva és hosszasan vizsgálódva az ember eljut egy pontra, ahol úgy tűnik, hogy megérti a jelentést, és ott vigaszra lel. Az ember jól érzi magát, saját tapasztalatai megfelelnek azoknak a tanításoknak és értekezéseknek, amelyekre támaszkodott. Ekkor következik be az üresség belátása.

Mielőtt belátnád az ürességet, meg kell érteni az üresség jelentését, és ezt csapongó gondolkodás során érheted el. Amint elmélkedsz rajta, és fogalmilag ráébredsz, a megvalósítás fokozatosan eltolódik a fogalmi állapotból a nem fogalmi állapotba. Azt mondják, hogy a fogalmakkal való meditáció során a gondolatok kioltják a fogalomalkotást. Ez olyan, mintha két fadarabot összedörzsölnénk amíg lángra nem lobbannak, és mindkettő elégne. Kétféle belátás létezik: nem fogalmi, azaz közvetlen átélés, és fogalmi belátás, amikor az általános elképzelés továbbra is fennáll.

Három mentális folyamatot kell átlátni ahhoz, hogy megértsük, mit jelent a „belátás". Először is lehet, hogy az ember egyszerűen nem ért valamit; másodszor félre lehet érteni; harmadszor pedig bizonytalan maradhat az illető. A belátás mindhárom mentális folyamat meghaladása. Ha valaki lát valamit, nem biztos, hogy belátta. A látás nem feltétlenül belátás. Például láthatsz egy kék hegyet, de nem tudod belátni, vagy valóban felfogni a kék hegyet.

Lehet, hogy eléred az üresség belátását, és egy ideig fenn is maradhat ez az állapot, de aztán ismét visszacsúszol a mentális zavarodottságba. Amikor az ürességet belátó bölcsesség felmerül, az már némi akadályt jelent a mentális szenvedések útjában. De folyamatosan energiát kell fektetni a bölcsességbe, és ezzel táplálni a tudatot. Ekkor azt tapasztalod, hogy a gyakorlásod mentálisan egyre kevésbé szennyezett.

Amikor a tökéletes tudatosság működésbe hozza a bölcsességet, akkor a mentális szenvek már nem merülnek fel. Olyan ez, mint egy lábos víz felmelegítése. Ahogy az edényt a lángra teszed, a víz nem azonnal forr fel. Lassan egyre melegebb lesz, amíg a láng fűti, amikor lekapcsolod a lángot, a hideg fokozatosan hűteni kezdi. Így van ez a tudatlansággal és minden a nyomában kialakuló mentális szenvvel is. Ezért olyan fontos a tudatosság stabilitásának fenntartása. A tudatosság stabilitásának megteremtésével a nyilvánvaló mentális szenvek nagy része enyhül. De ez nem jelenti azt, hogy többé fel sem merülnek. Ám, az üresség belátásával fenntartott tudati stabilitás nagyon hatásos eszköz.

Az üresség belátása valójában azt jelenti, hogy felfogjuk, hogyan vannak a dolgok. Ha a dolgok önvalójuk révén léteznének - önmagukban léteznének -, más jelenségek nem tudnák semmilyen módon befolyásolni azokat. Más szóval, ha valami független, vagy autonóm (Tib. rangdbang), azt semmi más nem befolyásolja, semmi nem hat rá (Tib. gzhan dbang). Amint azt állítjuk, hogy valami minden mástól függetlenül létezik, az azt jelenti, hogy semmi más nem befolyásolja. Ha valami független, akkor semmi sem változtathatja meg. Ennek az ellenkezője is igaz: amint azt állítjuk, hogy valamit más jelenségek befolyásolnak, módosítanak vagy megváltoztatnak, semmiképpen nem állíthatjuk, hogy független; és ez azt jelenti, hogy nem lehet igazán létező vagy önmagában való.

Például, ha azt állítjuk, hogy valami abszolút hosszú vagy rövid, akkor annak hosszúnak vagy rövidnek kell lennie, bármi másra való hivatkozás nélkül. Önmagában hosszúnak vagy rövidnek kell lennie. Nyilvánvaló, hogy ez nem így van. Nézve a három középső ujjunkat azt mondhatjuk, hogy a középső ujj a gyűrűsujjhoz képest hosszú, míg a gyűrűsujj a középső ujjhoz képest rövid. Ezek viszonylagos kijelentések. Ennek a fejtegetésnek a lényege az, hogy a jelenségek mentesek az önálló létezéstől. De ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem léteznek: függő módon léteznek. Más jelenségekkel kapcsolatban és azok függvényében léteznek.

A MULANDÓ ÖSSZETEVŐKKEL KAPCSOLATOS HELYTELEN NÉZET

A Belépés a középútba, avagy segédlet a középúthoz című szövegében (Madhyamakavatara, I: 3) Csandrakírti megjegyzi, hogy mindenekelőtt az önmagamhoz való ragaszkodás az, ami a tudatlanság azon fajtája, amely a ciklikus létezés gyökere. Az önmagadhoz való ragaszkodás ereje, mint eredendően létező ahhoz vezet, hogy ragaszkodjunk ahhoz, ami „az enyém". A praszangika madhjamaka filozófia szerint ezt a tudatlanságot „mulandó halmazra vonatkozó szemléletnek" nevezik (Tib. 'jig tshogs la Ita ba ma rig pa). Minden mentális zavarodottság és mentális szenvedés forrása ez a mulandó halmazra vonatkozó téves elképzelés. A tudat önmagához valóban létezőként ragaszkodik; a tudat ragaszkodik a részek halmazához, és ezt a tudatot nevezik a mulandó halmazzal kapcsolatos nézetnek.

A más személyek igazi létezéséhez való ragaszkodást tudatlanságnak nevezik, de ez nem a mulandó halmazokrara vonatkozó nézet. Ez a nézet a mulandó halmazokkal kapcsolatban állítólag a fő oka annak, hogy a létezés ciklusában maradsz. A tudatlanságnak ez a formája vágyat és ragaszkodást szül. Más tudati szennyeződéseket vonz maga után, mint a vasat vonzó mágnes. A tudatlanság és az ebből fakadó kötődés hatására az érző lények a lét körforgásában pörögnek-forognak, mint a vödrök a vízkiemelő-keréken. Amikor a tudatlanságnak ez a formája működik, mentális folyamataink nem szabadok, nincs saját akaratuk és nincs választásuk; egyszerűen külső feltételek miatt működnek.

Egy másik klasszikus hasonlat, amely a vágy és a ragaszkodás hatását szemlélteti: az őzcsalogató-síp édes hangja elvarázsolja az állatot, akit aztán megöl egy vadász. Ugyanígy köt meg minket a ragaszkodás, és benntart a létezés körforgásában. Hasonlóképpen; az emberek mértéktelen kötődése, ragaszkodása a hírnévhez és a dicsőséghez, a szenvedés forrásává válik. A dicséret és a hírnév iránti vágyunkból és ragaszkodásunk miatt, fáradságot nem kímélve törekszünk ezek elérésére, de közben az eredmény éppen az ellenkezője annak, mint amire vágytunk. A gazdagsághoz és az ételhez való ragaszkodásunk során olyanokká válunk, mint a méhek, akik csapdába esnek, és a kaptárban belefulladnak a mézbe, vagy mint a lepkék, akik vonzódnak a lánghoz és elégnek benne, és mint a halak, akik csali után mennek és horogra akadnak.

Ezen hasonlatok segítségével láthatjuk, hogy mindannyiunkat menthetetlenül vonz a vágy és a ragaszkodás ereje. Ebben a folyamatban különböző szenvedések keletkeznek: a szenvedés, hogy nem találkozunk azzal amire vágyunk, vagy az a szenvedés, amikor azzal találkozunk amire nem vágyunk. Röviden; a kötődés sokféle problémát vet fel, amelyek mind mentális, mind fizikai szenvedéssel járnak. A ragaszkodás hiányában az ember nem találkozik ezekkel a szenvedéssekkel. Ez minden előbb felsorolt hasonlatra igaz. A kötődés tapasztalása során az embernek lehet bizonyos elégedettségi vagy élvezeti érzése, de végül mindez különböző szenvedésekhez vezet.

Csandrakirti a fent idézett szövegét azzal fejezi be, hogy tiszteleg Buddha minden érző lény iránti nagy együttérzése előtt; ezzel egyben utal az ürességet belátó bölcsességre is. A módszernek és a bölcsességnek mindig együtt kell járnia. Bizonyos összefüggésekben a spirituális ébredés felé vezető út fokozatos szakaszai egyértelműek, míg az üresség belátásának bölcsessége nem megfogalmazott. Más összefüggésekben az üresség belátásának bölcsességét konkrétan tárgyalják, míg az út szakaszait maguktól értetődőnek tekintik. Mindezt együtt kell alkalmazni. Ha valaki ragaszkodik egy tárgy igazi létezéséhez, az kötődést idéz elő. Ha azonban valaki nem ragaszkodik a tárgy valódi létezéséhez, akkor ez nem fog kötődést kiváltani. Így az ürességet belátó bölcsessége ellensúlyozza a ragaszkodást.

Emlékezzünk vissza arra, hogyan esünk tévedésbe, amikor ragaszkodunk az igazi létezéshez. A zavar állapotából indulunk ki. Ezután címkézzük a dolgokat; majd elkezdjük azonosítani a tárgyat a címkével, amíg meggyőződésünkké nem válik, hogy „Ez ez" vagy „Ez én vagyok". Ez egy nagyon fontos pont, ezért nem szabad elfeledkezni róla. Amíg egyszerűen egy tárgy megjelenik, és mi ennek a megjelenésnek címkét adunk, addig nincs tévedés. A jelenségek megnevezéséhez való hozzászokásunk miatt azonban a tárgyiasítás csapdájába esünk. Ha nem ismerjük fel ezt a pontot, nehezen fogjuk megérteni a különbséget a konvencionálisan létező én és a tudatlanság által hibásan megragadott én között.

A tudatlanság által megragadott ént meg kell cáfolni, de nem úgy a hétköznapi értelemben vett ént. Ha megcáfoljuk azt az ént, amely csupán konvencionálisan létezik az olyan, mintha látnánk egy embert, és azt mondanánk: „Ó, én nem láttam az illetőt." Vagy nézzünk egy másik emberre, és azt mondjuk: „Én csak az ember megjelölésének alapját vagy a test vizuális formáját látom." Így nem lehet beszélni. Lehetetlen lenne bármilyen érvényes vagy hasznos nyelvhasználatot így gyakorolni. Tagadjuk egy csupán megjelölt én létezését, de nem tagadjuk azt az ént, amely az üresség természetét vizsgáló bölcsesség segítségével cáfolható meg. Ismétlem, a tudatlanság által megragadott ént kell tagadni.

Azért, hogy megcáfoljuk a tudatlanság által feltételezett én létezését, meg kell értenünk, hogy a tudatlanság hogyan ragadja meg tárgyát, nevezetesen azt, hogy igazán létezik. Annak megértése, ahogyan a tudatlanság felfogja tárgyát, azonos annak megértésével, ahogy a jelenségeket igazán létezőnek fogjuk fel.