A buddhizmus lényege az illúziórombolás.

A Buddha rámutatott, hogy az ember alapvetően illúzióban él, amit ő tudatlanságnak nevezett. Nem vagyunk tisztában a valósággal, és többnyire tudomást sem akarunk venni róla, hanem inkább illúziókat táplálunk magunkban, amiből rengeteg szenvedés származik. Erre mutat rá az első nemes igazság, mely szerint „az élet szenvedés”. De valójában nem is az „élet” szenvedés, hanem az életfelfogásunk, amivel közelítünk a valósághoz. Állandóan meg akarunk ragadni benne valamit, valamiféle biztos támpontot keresünk, amelyhez képest meghatározhatnánk a világban elfoglalt helyünket. Azt szeretnénk, hogy fiatalok és egészségesek maradjunk, holott tudjuk, hogy ez lehetetlen. Mégis úgy viselkedünk, mintha örökké élnénk. Hallani sem akarunk a halálról, pláne a sajátunkról, inkább azt hisszük, hogy ilyesmi csak másokkal történik.

Ezt az illúziót rombolja le a Buddha első nemes igazsága, mely szerint a születés kérlelhetetlenül maga után vonja az öregedést, betegséget és halált.

Nem olyasvalami ez, amit mindenki tud? Mégis inkább illúziókba ringatjuk magunkat, mert nem tudunk mit kezdeni ezzel az igazsággal. Pedig az első lépés szembenézni vele, ha egyáltalán szét akarjunk oszlatni az illúzióinkat. Ehhez roppant nagy elszántság és bátorság kell, és persze tudnunk kell (vagy legalább el kell hinnünk), hogy van alternatívája az illúziónak.

A Buddha a megszabadulás lehetőségét kínálja fel az alól, amit szenvedésnek nevezünk. Ehhez azonban meg kell ismerünk az igazi okokat, vagyis azt, hogy a szenvedést a saját tudatlanságunk és ragaszkodásunk idézi elő. A külvilágon, az élet és halál tényén nem tudunk változtatni, csak a saját hozzáállásunkon. Igaza volt Schopenhauernek, az első nagy nyugati buddhistának, amikor a személyes akaratban ragadta meg a szenvedés gyökerét. Valóban az akarás, az állandóság utáni vágy és a boldogság akarása a bosszúságaink és frusztrációink valódi forrása. A nyugati életszemlélet szerint ez pesszimizmus, és nem hagy más kiutat az ember számára, mint az öngyilkosság vagy a rezignált szemlélődés útját. A buddhizmus szerint azonban nem egyszerűen lemondásról van szó, hanem a valóság megismeréséről.

A megismerés szabaddá tesz, és ha elfogulatlanul, minden előítéletet félretéve gyakoroljuk, még arra is rájöhetünk, hogy valójában nincs születés, sem öregség, sem betegség, sem halál. Mindez csak addig van, amíg ragaszkodunk a saját elképzeléseinkhez; elsősorban ahhoz, hogy létezünk. Az én vagy ego tévhitén alapszik az összes szenvedésünk.

Ez a bölcsesség végső soron nem kiábrándító valami, hanem felszabadító tudás. Ha belátjuk, azzal nem szűnünk meg létezni, csak a tévképzeteinktől, az illúzióinktól és a szenvedéseinktől szabadulunk meg.

Ennek első hallásra talán nincs semmi értelme, mert el sem tudjuk képzelni, hogy nem vagyunk, még sincs semmi bajunk. Pedig pont ez a kulcsa a buddhizmusnak, amit a nyugati embernek annyira nehéz megérteni. Az individualizmust itt komolyan senki sem vonta kétségbe, és természetesnek vesszük, hogy minden tapasztalat egy individuum tapasztalata kell, hogy legyen. Miért is törekedjek a megszabadulásra, ha úgysem „én” fogom átélni? Az individualista szemléletből ez következik. Fogalmi szinten azonban nem lehet megválaszolni a kérdést. Az én nélküliség szóban megfogalmazhatatlan, eleven tapasztalás.

Nem mintha nem ismernénk mindannyian, az önfeledt pillanatainkból, utólag mégis kisajátítjuk, és úgy gondolunk rá, mint a „saját” élményünkre. Pedig csakis akkor lehetünk felszabadultak, boldogok, teljesek, ha nem foglalkozunk magunkkal, sőt, fel sem merül bennünk az „én” gondolata. Mondhatjuk, hogy ezek egészen különleges, elragadtatott pillanatok, melyekre nem lehet tartós programot építeni, a buddhizmus azonban éppen ezt teszi.

Az „én” olyan illúzió, amitől tartósan meg lehet szabadulni, úgyhogy már nem is hiányzik. Aztán az is kiderülhet, hogy az egész világ illúzió, semminek sincs valódi lényege, mindent csak beképzelünk magunknak, aztán meg elhisszük, hogy valóban úgy van minden, ahogy elképzeljük. Ez az igazi önátejtés, a teljes illúzió, amiből a buddhizmus megpróbál felrázni minket, és ezért folyamodik az illúziórombolás módszeréhez. 

Agócs Tamás