Bevezetés a fordításhoz

A Nemes Nyolcezres Önfelülmúló Megismerés (szkt. Āryāṣṭasāhasrikā Prajñāpāramitā-sūtra) a mahájána buddhizmus egyik legfontosabb szentirata. A mintegy nyolcezer sor hosszúságú szöveg a bódhiszattva-tan legősibb formáját képviseli. Ebben még egyszerűen, a később kialakult bonyolult ösvény-struktúrák nélkül, mégis meglepően kiforrottan áll előttünk a „nagy kocsi” (mahāyāna) tanításrendszere. Az új irányzat még épp csak hogy kialakulóban van, de már határozottan megkülönbözteti magát a „kis kocsi” (hīnayāna) követőitől, akiket összefoglaló néven „hallgatóknak” (śrāvaka) nevez.

Míg a hallgatók ragaszkodnak Sákjamuni, a történeti Buddha szavaihoz, s azokat adják tovább szájról szájra, addig az új követők, a bódhiszattvák, a saját felismeréseik alapján újra fogalmazzák, megújítják és kibővítik a tant. A szútrában őket testesíti meg Szubhúti, a Buddha egyik hű tanítványának alakja, akinek ihletett tanításai (szkt. pratibhāna) az első fejezet alapját képezik. Ezek a tanítások egy újfajta szemlélődési eljárás, az önfelülmúló megismerés (prajñā-pāramitā) gyakorlásába avatják be a hallgatókat, amelyet elsajátítva ők is ráléphetnek a bódhiszattvák ösvényére, mely teljes és tökéletes buddhasághoz (szkt. saṁyaksaṁbodhi) vezet. Mint a szöveg többször hangsúlyozza, „ez a tudatállapot különbözteti meg a bódhiszattvákat a hallgatóktól és az önfelébredettektől (szkt. pratyekabuddha).”

Mi az önfelülmúló megismerés?

A szöveg, illetve a módszer megértése és elsajátítása feltételezi a buddhizmus alaptanításainak, illetve a korai iskolák analitikus megismerési módszerének ismeretét, amit a különböző Abhidharma (páli Abhidhamma) szövegekben dolgoztak ki. Eszerint a szemlélődő öt csoportra (halmazra, szkt. skandha): formákra (rūpa), érzetekre (vedanā), képzetekre (saṁjńā), késztetésekre (saṁskāra) és ismeretekre (vijńāna) osztja fel a világ összetevőit (samskṛta-dharma). Ezek után megállapítja, hogy sem a halmazok között, sem rajtuk kívül, sem összességükben nem található olyasmi, amit „önmagának” (ātman) vagy „magáénak” (ātmīya) tekinthetne. Szemlélődés közben megfigyeli a pillanatról pillanatra összetevődő világ jelenségeinek (dharma) keletkezését, fönnállását és pusztulását, s a jelenségek legparányibb alkotórészeiben éri tetten a külső és belső világ végső valóságát. Eloldva ragaszkodását e mulandó tényezőktől, eléri a szándékok kihunyását, a nirvánát.

Az önfelülmúló megismerés (prajñāpāramitā) tovább viszi az analitikus megismerés (vagy bölcsesség, szkt. prajñā) fenti módszerét. Azt következetesen folytatva feltárja, hogy a tapasztalás elemeinek halmazokra történő felosztása, a jelenségek keletkezése, fönnállása és megszűnése és így maga a jelenségvilág is üres fogalmi konstrukció, mely nem tekinthető végső valóságnak. Az üresség tanítása azonban itt még nem valamiféle abszolút elvként jelenik meg, mint a későbbi mahájána filozófiáiban, hanem mint tiszta módszer, az önfelülmúló megismerés gyakorlása. E transzcendencia egyrészt bármiféle énkép vagy önazonosság (személyes identitás, szkt. ātman) állandó felülmúlását, másrészt maga a kettős – azaz tárgyakra irányuló – megismerés felülmúlását jelenti. Maga ez a dinamika vezet a megismerés önfelülmúlásához, aminek eredményeképpen a bódhiszattva eléri a teljes és végleges megvilágosodást (saṁyaksaṁbodhi), a mindentudás (sarvajńatā) állapotát. Épp e dinamikus jellege miatt használjuk rá az „önfelülmúló megismerés” kifejezést az általánosan bevett „tökéletes bölcsesség” helyett.

A szútra harminckét fejezete közül az alábbiakban az első kettő, valamint a 12. fejezet fordítása olvasható. A megvilágosodáshoz ennyi is elég kell, hogy legyen.