Ucsijama Kósó
Shiojiri, Nagano, 1986 nyár közepe1
A Kódó Szawaki nagyságához vezető útról
Több mint húsz év telt el Szawaki rósi, a zen világának egyik vezető alakja halála óta, aki az 1920-as évektől 1965-ig tevékenykedett. Még ma is érezhető az a hatalmas hatás, amelyet a társadalmunkra gyakorolt. Pedig a körülmények, amelyek közé született, elképzelhetetlenül nehezek és szegények voltak.
1880-ban született Mie prefektúrában. Japán politikai reformfolyamatban volt, és az új nemzetnek még nem volt stabil alapja. Ezekben a bizonytalan időkben, amikor még csak négyéves volt, édesanyja elhunyt, hétéves korában pedig édesapja halt meg. A négy testvért szétosztották a rokonok családjai között, vagy szolgák lettek. Szawaki rósi, akit gyermekként Szakicsinek hívtak, egy nagybátyjához került. Ez a nagybácsi azonban fél évvel később szintén elhunyt, és őt Bunkichi Szawaki fogadta örökbe, aki hivatalosan papírlámpás üzletet működtetett Isshinden városában, de a valóságban szerencsejátékkal kereste a pénzét.
Itt töltötte Szakicsi az általános iskola négy évét. Mivel későn kezdte, csak tizenkét éves korában fejezte be. A fiú kifutófiúként dolgozott mostohaszüleinek. A szerencsejátékok világát úgy ismerte meg, hogy rizssüteményeket árult a szalonokban, és a vendégek szandáljára vigyázott. Egyszer szemtanúja volt annak, ahogy egy ötvenéves férfi, aki egy tizennyolc éves prostituáltat bérelt fel, szívrohamban meghalt, és a felesége másnap reggel sírva jött be: „Még a halálában is meg kell nehezítenie a dolgomat - és egy ilyen helyen!”.
Szakicsi tehát már kisfiúként megtapasztalta, mi történik bonyolult világunk függönye mögött. Nem sokkal azután, hogy befejezte az általános iskolát, véres vita zajlott le nagyjából hetven, a területük határaiért küzdő gengszter között. Este Szakicsi mostohaapjára hárult az a hálátlan feladat, hogy közvetítsen a menekülő gengszterek csoportjai között. A félelemtől remegve képtelen volt teljesíteni a küldetését. Helyette Szakicsi jelentkezett önként. Az éjszaka közepén, szörnyű esőben átkelt a véres csata helyszínén, és felvette a kapcsolatot a már tíz kilométerre lévő gengszterek között. Ettől az éjszakától kezdve a mostohaapja félni kezdett tőle, és abbahagyta a verését.
Bár Szawaki rósi gyermekéveit ilyen környezetben töltötte, más példaképei is voltak. Ott volt a Morita család, akik egy lestrapált házacskában kaparták össze a megélhetésüket. Az apa kalligrafikus tekercseket ragasztott, míg a fiú hagyományos japán festészetet tanult. Szakicsi vonzódott ehhez a családhoz, amelynek életében, bár a legszegényebb körülmények között zajlott, volt benne valami nagyon tiszta. Így aztán elkezdett járni a Morita-házba.
Régi kínai és japán történelmet és irodalmat tanult a Morita családbéli apától. Emellett megtanulta az igazságot, hogy vannak az életben fontosabb dolgok is, mint a pénz, a pozíció és a hírnév. Később maga Szawaki rósi mondta, hogy így alakult ki az a rügy, amelyből későbbi életének gyümölcse megérett.
Az általános iskola befejezése után Szakicsi átvette a papírlámpás üzletet, amivel hedonista nevelőszüleit (mostohaanyja prostituált volt) etette. Mégis fokozatosan kezdett kinyílni a szeme a saját életére. Kezdett gondolkodni azon, vajon helyes volna-e így élni az életét, hogy később megnősüljön, és feleséget és gyerekeket etessen. Nem tudta megkülönböztetni a felfelé és a lefelé vezető utat, de a tudata egyértelműen vágyott az útra.
Amikor először megszökött, Szakicsi egy oszakai ismerősénél kötött ki. Ez a szökés azonban nem volt sikeres: örökbefogadó szülei megtalálták. A következő alkalommal elhatározta, hogy olyan messzire menekül, hogy soha többé senki nem tudja elkapni.
Tizenhat évesen, három kiló rizzsel a vállán és huszonhét sennel a zsebében, egyetlen lámpás fényénél vándorolt az ecsizen-i Eiheiji templomba, és a hosszú út során a nyers rizst rágcsálta. Eiheidzsi nem tudott fogadni szökevényeket, és Szaikicsi nem kapott belépési engedélyt. Két napig és két éjszakán át várakozott élelem és víz nélkül a kapu előtt, abban a reményben, hogy kérése meghallgatásra talál: „Kérlek, szenteljetek fel szerzetessé, vagy hagyjatok meghalni itt, Eiheiji kapuja előtt”. Végül felvették Eiheidzsi műhelyébe segédnek. Később a Rjundzsiban, az Eiheidzsi egyik vezető papjának templomában segédkezett.
Egyszer egy szabadnapján úgy döntött, hogy szobájában fog zazent gyakorolni. Véletlenül belépett a szobájába egy régi hívő, aki a templomban segített, és tiszteletteljesen meghajolt felé, mintha ő maga Buddha lenne. Ez az öregasszony általában csak parancsolgatott neki, mint egy kifutófiúnak. Mi volt tehát az, ami arra késztette, hogy ilyen tisztelettel hajoljon meg előtte? Ez volt az első alkalom, hogy Szawaki rósi rájött, milyen nemes méltóság rejlik a zazen testtartásban, és elhatározta, hogy élete hátralévő részében zazent fog gyakorolni. Idős korában Szawaki rósi gyakran mondta, hogy ő egy olyan ember, aki egész életét a zazenre pazarolta. Ennek az életmódnak a kiindulópontja ebben a korai eseményben rejlett.
Különböző körülmények miatt végül teljesült a szerzetessé válási vágya, és a távoli Kjushuban, Soshindzsiben szentelték fel. Tizenkilenc éves korában szerzetesnövendékként belépett a tanba-i Entsújdzsba, de csak két hétig maradt. Onnan egy másik templomba küldték, ahol megismerkedett Rjóun Fueoka rósi-val. Jól megértették egymást, és Szawaki elhatározta, hogy követi őt.
Fueoka rósi évekig tanult Bokuzan Nishiari Zenji, a Meidzsi-korszak (1868-1912) nagy zen mestere alatt, és minél tovább voltak együtt, Szawaki rósi annál jobban vonzódott a férfi egyenes jelleméhez. Szawaki rósi Fueoka rósi előadásait hallgatta a Gakudojidzsinsiről, az Eiheishingiről és a Zazenjodzsinkiről, amelyek későbbi gyakorlatának, a shikantazának, a csak ülésnek az alapját képezték.
Ezt követően Szawakit behívták katonának a japán-orosz háborúba (amely 1904-ben tört ki), és aranyérmet szerzett. Huszonhat évesen, 1906-ban visszatért Japánba. A háború után, korához képest meglehetősen későn, belépett szülővárosában a Buddhista Tanulmányok Akadémiájára, majd átkerült a Narában található Hójidzsi szemináriumba, ahol Dzsóin Saeki Szódzsó apátnál tanult jógakara filozófiát.
Harmincnégy éves korában, miután megkapta a buddhista tanítás áttekintését, elkezdte egyedül gyakorolni a zazent reggeltől estig a Jufukudzsiban, egy üres templomban Narában. Itt a sikantaza behatolt a húsába és a vérébe. 1916-ban, amikor harminchat éves volt, Sótan Oka rósi, a Higo-ban lévő Daidzsidzsi szerzetesek tanítójául hívta. Oka rósi halála után Szawaki rósi egyedül élt a kumamotói Mannicsi-hegyen, és ezzel a bázissal Japán minden részébe utazni kezdett, hogy zazent oktasson, és előadásokat tartson.
Ötvenöt éves korában a Komazawa Egyetem professzorává nevezték ki. Ezzel egy időben godó (vezető tanár) lett a Sodzsidzsiban, a szotó-iskola két fő templomának egyikében. Ezzel kezdődött Szawaki rósi legnagyobb tevékenységének időszaka.
Abban az időben a „zen” nem jelentett sokkal többet, mint a Rinzai iskola kóan zenje, de Szawaki rósi teljes mértékben a sikantazára koncentrált, ahogyan azt Dógen zendzsi tanította. A japán buddhizmus történetét tekintve nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Szawaki rósi volt az első korunkban, aki a sikantazát tiszta formájában újra bevezette, és újraélesztette, mint a kóan zenhez hasonlóan érvényeset.
Mivel soha nem élt saját templomban, és nem írt könyveket sem, az emberek „Hajléktalan Kodó”-nak kezdték nevezni. 1963-ban elvesztette az erejét a lábában, és fel kellett hagynia az utazással. Visszavonult Antaidzsiba, ahol 1965-ben, nyolcvanöt éves korában meghalt.
Erről a munkáról
1941. december nyolcadikán, a Japán és Amerika közötti csendes-óceáni háború kitörésének napján szenteltek szerzetessé. Ezután pontosan huszonnégy évig követtem Szawaki rósi-t, egészen 1965. december huszonegyedikén bekövetkezett haláláig. Be kell vallanom, hogy tanítóm állandóan úton volt, de mégis havonta körülbelül egy hetet töltött a kísérőivel, hogy velünk gyakoroljon és prédikálja a dharmát.
A dharma-beszédek során a saját gyakorlatom számára feljegyeztem azokat a mondásokat, amelyek a dharma különösen fontos kifejeződésének tűntek. Az évek során ez a jegyzethegy hatalmas méreteket öltött. Mivel kárnak tűnt, hogy ezeket a jegyzeteket a magánfüzeteimben hagyjam veszendőbe menni, elkezdtem közzétenni őket egy havi folyóiratban. Szawaki rósi sok mondása ebben a könyvben jelent meg először. Néhány évvel a halála után egy kiadó érdeklődött egy újrakiadás iránt, ami szintén az én kívánságom volt.
Előrehaladott korom azonban arra kényszerített, hogy visszavonuljak a hatalmas mennyiségű töredékanyag újrarendezésének és kiadásának feladatától. Így átadtam a munkát tanítványomnak, Szúszoku Kuszijának, aki már tizenhét éve követ engem, és éjjel-nappal vigyáz rám, ahogy korábban én magam vigyáztam Szawaki rósira. Szúszoku örömmel vállalta a feladatot, és elmélyedt Szawaki rósi mondásaiban.
A töredékek elrendezésében az olvasó észreveszi Szúszoku fiatalos, modern megközelítését. Az idézeteket fejezetekbe rendezte, amelyek mind „Nektek, aki….” szavakkal kezdődnek. Ez lehetővé teszi az olvasó számára, hogy áttekintést kapjon az egész könyvről, és az adott pillanatban leglényegesebb fejezetet nyissa meg. Így az olvasó fokozatosan érdeklődni fog a többi fejezet iránt, lépésről lépésre bővítve és elmélyítve a Szawaki rósi tanításának megértését.
Nagyon elégedett vagyok ezzel a megközelítéssel. Minden egyes idézetnek lenyűgöző ereje van, ami kárba veszne, ha a mondásokat egyszerűen csak véletlenszerűen követnék egymást. Elveszne a lényeg. Pedig az idézetek közül egyetlenegy sem érdemli meg, hogy gyorsan elolvassuk, majd elfelejtsük őket, mert mindannyi rólunk szól. Mélyebb értelmük csak akkor tárul fel, ha időt szánunk arra, hogy nyugodtan átrágjuk magunkat ezeken a mondásokon, megemésszük őket, és „az tudatot az ősi tanítások fényében lássuk”.
Remélem, hogy tanítóm szavai áthatolnak húsodon és véreden, a részeddé válnak, mert ez a könyv Szawaki rósi élő tanítását közvetíti. Remélem, hogy ennek az élő tanításnak a melegségét kézzelfoghatóvá tettem azáltal, hogy leírtam a szavait.
Továbbá, mivel tanítványom, Kucsija, saját gyakorlata részeként ilyen friss és fiatalos módon mutatta be ezeket az aforizmákat, most itt a tanítók és tanulók három generációja egyesült. Szawaki rósi nagyon elégedett lenne ezzel az eredménnyel.2†
* * *
1 Ez a bevezető az 1986-ban japánul megjelent első kiadáshoz készült.
2 Ahogy reméljük, ő is elégedett lenne ezzel az angol fordítással, amely két Szawaki rósi vonalból származó nyugati tanítványok későbbi generációinak együttes erőfeszítése. -fordítók
5