Ez a kötet Ajahn Sumedho tanítói pályafutásának korai és középső szakaszát felölelő tanításait tartalmazza, és korábban három különálló könyv formájában jelent meg.
Az első, a Mindfulness: The Path to the Deathless (Éberség: Út a halál nélkülihez) Ajahn Sumedho tanítóbeszédeiből áll össze, amelyeket az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején mondott el a Cittavivekában és a Wat Pah Nanachatban. Eredetileg a Cittaviveka című könyv folytatásaként és kiegészítéseként készült, hogy egybeessen az Amaravati Buddhista Kolostor 1984-es megalapításával. Mivel az „Amaravati” jelentése „Halál nélküli birodalom”, és Buddha híres mondása szerint „Az éberség a halál nélkülihez vezető út” (Dhammapada), a könyv eredeti címe „A Halál nélkülihez vezető út” volt, amikor 1985-ben megjelent. Mivel azonban néhányan úgy érezték, hogy ez a cím túl titokzatosan cseng, a második és az azt követő kiadások a jelenlegi címet kapták.
A „Kérdések és válaszok Ajahn Sumedhoval” egy interjú szerkesztett változata, amelyet Roger Wheeler készített 1981 májusában a Massachusetts állambeli Barre-ban, az Insight Meditation Society-ben, ahol Ajahn Sumedho elvonulást tartott. Ennek az interjúnak a nyomtatott változata először 1986-ban jelent meg füzet formájában.
A „Tudat és az út” a Wisdom Publications felkérésére készült, és 1995-ben jelent meg. A könyvet nagyrészt Amaravati kolostorban állították össze az 1980-as években Nagy-Britanniában tartott beszédekből. A korábbi anyagtól abban különbözik, hogy nemcsak a samanákat és meditálókat érdeklő, hanem a társadalom egészét érintő témákat is tartalmaz. A tematika kiterjesztése híven tükrözi Ajahn Sumedho felfogását Amaravatiról, mint olyan helyről, amely az egész társadalom javát szolgálja, és jelzi, hogy Sumedho jól ismeri a nyugati életet és alkalmazkodik hozzá.
Ajahn Sucitto
Egy megjegyzés, mielőtt elkezdenénk
Ezen gyakorlatok többsége ülve, állva vagy járva is végezhető. Az első néhány fejezetben szereplő, a légzésre való odafigyelés technikáját általában ülő testhelyzetben alkalmazzuk, mivel a nyugodt és rendezett fizikai állapot segíti a gyakorlatot. Ebben az állapotban a hangsúly azon van, hogy úgy üljünk, hogy a gerinc egyenes, de ne feszült legyen, a nyakat a gerinccel egy vonalban tartsuk, a fej pedig úgy álljon, hogy ne bukjon előre. Sokan a keresztbe tett lábas „lótusz” testtartást (párnán vagy szőnyegen ülve, az egyik vagy mindkét lábfejet talppal felfelé a szemközti combra helyezve) találják ideális egyensúlynak az erőfeszítés és a stabilitás között – amihez néhány hónapos gyakorlás szükséges. Jó, ha fokozatosan, apránként gyakoroljuk be. Egy egyenes támlájú széket is használhatunk, ha a lótuszülés túl nehéz.
Miután elértünk némi fizikai egyensúlyt és stabilitást, a karokat és az arcot el kell lazítani, a kezek az ölben pihennek, egyik tenyérben a másik kéz. Hagyjuk a szemhéjakat lecsukódni, lazítsuk el a tudatot, vegyük fel a meditáció tárgyát!
A Jongrom (a thai szó a páli nyelvű cankama szó megfelelője) azt jelenti, hogy egyenes ösvényen föl-alá jár. Az ösvényt két jól felismerhető tárgy között kell kijelölni - ideális esetben húsz-harminclépés hosszan -, hogy ne kelljen számolni a lépéseket. A kezeket enyhén össze kell kulcsolni a test előtt vagy mögött, a karokat lazán kell tartani. A tekintetet fókuszálatlanul az előttünk körülbelül tízlépésnyire lévő útra kell irányítani - nem azért, hogy bármit is megfigyeljünk, hanem hogy a nyak számára a legkényelmesebb dőlésszöget tartsuk fenn. Ezután nyugodtan kezdjük el a sétát, és amikor elérjük az ösvény végét, egy-két lélegzetvételnyi időre megállunk, éberen megfordulunk, és éberen visszasétálunk.
1. - Mi a meditáció?
A „meditáció” manapság egy sokat használt szó, amely a gyakorlatok széles skáláját fedi le. A buddhizmusban a meditáció két fajtáját használjuk - az egyiket „szamathának”, a másikat „vipassananak” nevezik. A szamatha meditáció a tudat egy tárgyra való összpontosítását jelenti, ahelyett, hogy hagynánk azt másra elkalandozni. Az ember kiválaszt egy tárgyat, például a légzés érzetét, és teljes figyelmét a belégzés és kilégzés érzetére összpontosítja. Ezen a gyakorlaton keresztül elkezdjük megtapasztalni a nyugodt tudatot - és összeszedetté válunk, mert elnyomunk minden más, az érzékeken keresztül érkező impulzust.
A tárgyak, amelyeket a nyugalomhoz használsz, nyugtató hatásúak (mondanom sem kell!). Ha izgatott tudatot akarsz, akkor menj valami izgalmas helyre, ne buddhista kolostorba, hanem diszkóba! Az izgalomra könnyű koncentrálni, nem igaz? Olyan erős energia, hogy könnyen magával ragad. Elmész a moziba, és ha tényleg izgalmas filmről van szó, akkor az lebilincsel. Nem kell erőfeszítéseket tenned, miközben valami nagyon izgalmasat, romantikusat vagy kalandosat nézel. Ha nem vagy hozzászokva, egy semleges tárgy nézése szörnyen unalmas lehet. Mi lehet unalmasabb, mint a lélegzeted figyelése, ha izgalmasabb dolgokhoz vagy szokva? Tehát ehhez a tevékenységhez erőfeszítést kell ébresztened a tudatban, mert a lélegzet nem érdekes, nem romantikus, nem kalandos vagy sziporkázó - egyszerűen csak olyan, amilyen. Erőfeszítést kell tenned, mert nem kívülről kapod az ingereket.
Ebben a meditációban nem próbálsz meg semmilyen képet létrehozni, hanem csak a tested hétköznapi érzésére koncentrálsz, ahogyan az most van: fenntartod és megtartod a figyelmedet a légzéseden. Amikor ezt teszed, a légzés egyre finomabbá válik, és megnyugszol. Ismerek embereket, akiknek szamatha meditációt írtak fel magas vérnyomásra, mert az megnyugtatja a szívet.
Ez tehát a nyugalom gyakorlása. Választhatsz különböző tárgyakat, amelyekre koncentrálhatsz. Gyakorolhatod, hogy a figyelmedet addig tartsd fenn, amíg fel nem oldódsz, és eggyé nem válsz a tárggyal. Valójában az egység érzését tapasztalod meg azzal a tárggyal amire koncentráltál, és ezt nevezzük elmélyedésnek.
A másik gyakorlat a „vipassana”, vagy „belátás meditáció”. A belátás meditációval megnyitod a tudatod mindenre. Nem választasz ki egy bizonyos tárgyat, amire koncentrálsz vagy amibe belefeledkezel, hanem figyelsz, hogy megértsd, hogyan vannak a dolgok. Amit a dolgok létezésével kapcsolatban láthatunk az az, hogy minden érzékszervi tapasztalat mulandó. Minden, amit látsz, hallasz, szagolsz, ízlelsz, tapintasz; minden mentális állapot - érzéseid, emlékeid és gondolataid - a tudat változó állapotai, amelyek megjelennek és elmúlnak. A vipassanaban a mulandóságnak (vagy változásnak) e tulajdonságát szemléljük úgy, hogy minden érzékszervi tapasztalatot, amit itt ülve megfigyelhetünk, így látunk.
Ez nem csak egy filozófiai hozzáállás vagy egy bizonyos buddhista teóriába vetett hit: a mulandóságot bölcsen meg kell ismerni azáltal, hogy megnyitjuk a tudatot a szemlélődésre, és tudatában vagyunk annak, ahogyan a dolgok vannak. Nem arról van szó, hogy analizáljuk a dolgokat, feltételezve, hogy a dolgoknak egy bizonyos módon kellene lenniük, és amikor nem így vannak, megpróbáljuk kitalálni, hogy miért nem úgy vannak a dolgok, ahogy gondoljuk, hogy lenniük kellene. Az bölcsesség gyakorlásával nem próbáljuk elemezni magunkat, és nem is próbálunk semmit megváltoztatni, hogy megfeleljen a vágyainknak. Ebben a gyakorlatban csak türelmesen megfigyeljük, hogy bármi is keletkezik, elmúlik, legyen az akár mentális vagy fizikai objektum.
Ez a folyamat magában foglalja magukat az érzékszerveket, az érzékek tárgyát, és a tudatosságot, amely a velük való érintkezés során keletkezik. Vannak továbbá mentális feltételek, amelyek szerint szeretjük vagy nem szeretjük azt, amit látunk, szagolunk, ízlelünk, érzünk vagy megérintünk; vannak a nevek, amelyeket adunk a dolgoknak. Elképzeléseket, címkéket és fogalmakat alkotunk az érzékszervi tapasztalatok körül. Életünk nagy része téves feltételezéseken alapul, amelyeket azáltal hiszünk, hogy nem értjük és nem vizsgáljuk meg igazán, hogy mi hogyan van. Így az élet annak, aki nem éber és tudatos, hajlamos lehangolóvá vagy zavarba ejtővé válni, különösen, ha csalódások vagy tragédiák érik. Ilyenkor az ember padlóra kerül, mert nem figyelte meg, hogy a dolgok hogyan vannak.
A buddhizmusban a Dhamma vagy Dharma szót használjuk, ami azt jelenti, hogy „ahogyan van”, „a természeti törvények”. Amikor megfigyeljük és „gyakoroljuk a Dhammát”, megnyitjuk elménket a dolgok létmódja felé. Így már nem vakon reagálunk az érzékszervi tapasztalásra, hanem megértjük azt - és ezen a megértésen keresztül elkezdjük elengedni. Kezdünk megszabadulni attól, hogy a dolgok megjelenése által legyünk elkápráztatva, elvakítva és megtévesztve. Most már a tudatosság és az éberség nem a valamivé válás, hanem az ilyenség kérdése. Tehát megfigyeljük azt, ahogyan most van, ahelyett, hogy tennénk valamit azért, hogy a jövőben másként legyen. Megfigyeljük a testet úgy, ahogy az van, miközben itt ül. Minden a természet része, nem igaz? Az emberi test a földhöz tartozik, a földből származó dolgoknak kell fenntartaniuk. Nem lehet csak levegőből élni, vagy megpróbálni élelmiszert importálni a Marsról és a Vénuszról. Azokat a dolgokat kell megenned, amelyek ezen a Földön élnek és nőnek. Amikor a test meghal, visszatér a földbe, elrohad és elpusztul, és újra eggyé válik a földdel. A természet törvényeit követi, a teremtés és a pusztulás, a születés és a halál törvényeit. Bármi, ami megszületik, nem marad tartósan ugyanabban az állapotban; felnő, megöregszik, majd meghal. A természetben minden dolognak, még magának a világegyetemnek is megvan a maga létezési ideje, születés és halál, kezdet és vég. Minden, amit érzékelünk és fel tudunk fogni, változás; mulandó. Tehát soha nem elégíthet ki tartósan.
A Dhamma-gyakorlás során mi is megfigyeljük az érzékszervi tapasztalatoknak ezt a kielégítetlenségét. Vegyük észre a saját életünkben, hogy amikor az érzékszervi tárgyaktól vagy tapasztalatoktól várjuk a kielégülést, akkor csak átmenetileg lehetünk elégedettek, pillanatnyilag boldogok - és ez megváltozik. Ennek az oka az, hogy az érzékszervi tudatosságnak nincs olyan pontja, amelynek állandó minősége vagy lényege lenne. Az érzékszervi tapasztalat tehát mindig változó, és tudatlanságból, meg nem értésből hajlamosak vagyunk sokat várni tőle. Hajlamosak vagyunk mindenféle dolgokat követelni, remélni és létrehozni, hogy aztán szörnyű csalódást, kétségbeesést, szomorúságot és félelmet érezzünk. Éppen ezek az elvárások és remények taszítanak minket a kétségbeesésbe, szorongásba, bánatba és gyászba, a siránkozásba, öregségbe, betegségbe és a halálba.
Ez az érzékszervi tudatosság vizsgálatának egy módja. A tudat képes elvontan gondolkodni, képes mindenféle eszmét és képet létrehozni, képes nagyon finom vagy nagyon durva dolgokat teremteni. A lehetőségek egész skálája létezik a nagyon kifinomult boldogság és extázis állapotától a nagyon durva, fájdalmas szenvedésig: a Mennyországtól a Pokolig - képszerűbb hasonlattal élve. De nincs állandó Pokol és nincs állandó Mennyország, valójában nincs olyan állandó állapot, amelyet érzékelni vagy csak elképzelni lehetne. Meditációnk során, amint elkezdjük felismerni minden érzékszervi tapasztalat korlátait, nem kielégítő voltát, változó természetét, azt is kezdjük felismerni, hogy ez nem én, nem az enyém, ez „anatta,” nem-önmagam.
Így, ezt felismerve, kezdünk megszabadulni az érzékszervi feltételekkel való azonosulástól. Ez pedig nem a magunkkal szembeni ellenszenv hatására történik, hanem azáltal, hogy megértjük azokat olyannak, amilyenek. Ez egy belátandó igazság, nem pedig egy hiedelem. Az „anatta” nem csupán egy buddhista tézis, hanem egy igazi belátás. Ha most nem töltesz időt az életedben azzal, hogy megpróbálod ezt megvizsgálni és megérteni, akkor valószínűleg egész életedet abban a feltételezésben fogod leélni, hogy te vagy a tested. Még akkor is, ha egy adott pillanatban azt gondolod: „Ó, én nem a test vagyok”, mert olvasol valamilyen ihletett verset, vagy valami új filozófiai tézist. Lehet, hogy azt gondolod, az ember nem a test, de valójában még nem láttad be. Még ha néhány értelmiségi azt is mondja: „Nem vagyunk a test, a test nem-önmagunk”, ezt könnyű mondani, de ezt valóban tudni, az valami más.
A meditáció eme gyakorlatán keresztül, a dolgok működésének vizsgálatán és megértésén keresztül kezdjük megszabadítani magunkat a ragaszkodástól. Amikor már nem várunk vagy követelünk, akkor természetesen nem érezzük az abból fakadó kétségbeesést, bánatot és gyászt, amikor nem kapjuk meg, amit akarunk. Ez tehát a cél - a „nibbana”, vagyis a nem-ragaszkodás megvalósítása minden olyan jelenséggel kapcsolatban, amelynek van kezdete és vége. Amikor elengedjük ezt az alattomos és megszokott ragaszkodást ahhoz, ami születik és meghal, elkezdjük felismerni a halálnélkülit.
Sokan csak azért élik az életüket, hogy reagáljanak az életre, mert erre kondicionálták őket, mint a pavlovi kutyát. Ha nem ébredtél rá a dolgok mibenlétére, akkor valóban csak egy kondicionált intelligens lény vagy. Lehet, hogy lenézitek a pavlovi kutyákat, amelyek nyáladznak, amikor megszólal a csengő, de vegyétek észre, hogy mi is nagyon hasonlóan viselkedünk. Ez azért van így, mert az érzékszervi tapasztalatoknál ez mind-mind kondicionálás, nem személy, nem „lélek” vagy „személyes lényeg”. Ezek a testek, érzések, emlékek és gondolatok a fájdalom által kondicionált érzékelések, azáltal, hogy embernek születtünk, hogy milyen családba születtünk, milyen társadalmi osztályba, fajba, nemzetiségbe; attól függően, hogy férfi vagy női testünk van, vonzó vagy nem vonzó, és így tovább. Mindezek csak feltételek, amelyek nem én vagyok, nem az enyémek. Ezek a feltételek a természet törvényei, a természeti törvényeket követik. Nem mondhatjuk, hogy „nem akarom, hogy a testem megöregedjen” - nos, mondhatjuk, de bármennyire is ragaszkodunk hozzá, a test akkor is megöregszik. Nem várhatjuk el a testtől, hogy soha ne érezzen fájdalmat, ne legyen beteg, vagy mindig tökéletes legyen a látása és a hallása.
Reménykedünk, nem igaz? „Remélem, hogy mindig egészséges leszek, soha nem leszek rokkant, és mindig jól fogok látni, soha nem vakulok meg; jó fülem lesz, így soha nem leszek olyan öregember, akivel kiabálni kell; és hogy soha nem leszek szenilis, és mindig ura leszek a képességeimnek, amíg kilencvenöt évesen meg nem halok, teljesen éberen, világosan, vidáman, és álmomban, minden fájdalom nélkül halok meg.” Mindannyian így szeretnénk. Néhányan közülünk talán még sokáig kitartanak, és idilli módon halnak meg, vagy épp’ holnap mindkét szemgolyónk megpattan. Nem valószínű, de megtörténhet! Az élet terhe azonban jelentősen csökken, ha elgondolkodunk életünk korlátain. Akkor tudjuk, hogy mit érhetünk el, mit tanulhatunk az élettől. Annyi emberi szenvedés származik abból, hogy sokat várunk, és soha nem kapunk meg mindent, amit reméltünk.
Meditáció során a dolgok létezésének bölcs belátásával látjuk, hogy a szépség, a finomság, az öröm, mulandó állapotok - és hasonlóképpen a fájdalom, a nyomorúság és a csúfság is az. Ha ezt valóban megérted, akkor elviselheted, és akár élvezheted is, bármi történik veled. Az élet leckéjének nagy része abban áll, hogy megtanuljuk elviselni azt, ami nem tetszik magunkban és a körülöttünk lévő világban; hogy képesek legyünk türelmesek és kedvesek lenni, és ne rendezzünk jelenetet az érzékszervi tapasztalat tökéletlensége miatt. Alkalmazkodunk, elviseljük és elfogadjuk az érzékszervi születés és halál változásának körforgását, ha elengedjük és nem ragaszkodunk hozzá többé. Amikor megszabadulunk a dolgokkal való azonosulástól, megtapasztaljuk valódi természetünket, amely fényes, tiszta, tudó; de már nem személyes dolog, nem „én” vagy „enyém” - nincs megragadás vagy ragaszkodás hozzá. Csak ahhoz lehet kötődni, ami nem mi magunk vagyunk.
Buddha tanításai csupán hasznos eszközök, az érzékszervi tapasztalatok nézőpontjai, amelyek segítenek megérteni azokat. Nem parancsolatok, nem vallási dogmák, amelyeket el kell fogadnunk, vagy amelyekben hinnünk kell. Csupán útmutatók, amelyek rámutatnak arra, hogy a dolgok hogyan vannak. Tehát nem arra használjuk a Buddha tanításait, hogy öncélúan beléjük kapaszkodjunk, hanem arra, hogy emlékeztessük magunkat, hogy éberen, figyelmesen legyünk tudatában annak, hogy minden, ami keletkezik, elmúlik.
Ez az érzékszervi világ folyamatos, állandó megfigyelése és reflexiója, mert az érzékszervi világ igen erős befolyással bír. Egy ilyen testtel és a társadalommal, amelyben élünk, mindannyiunkra óriási nyomás nehezedik. Minden olyan gyorsan mozog - a televízió és a kor technológiája, az autók - minden hajlamos nagyon gyorsan haladni. Mindez nagyon vonzó, izgalmas, érdekes, és rabul ejti az érzékeinket. Vedd észre, amikor Londonban jársz, hogy az összes reklám hogyan vonzza figyelmed a whiskysüvegekre és a cigarettákra! A figyelmeteket a megvásárolható dolgok felé terelik, mindig az érzéki tapasztalatokba való újjászületés felé haladva. Az anyagias társadalom megpróbálja felkelteni a kapzsiságot, hogy költsétek el a pénzeteket, és mégse legyetek soha elégedettek azzal, amitek van. Mindig van valami jobb, valami újabb, valami finomabb annál, mint ami tegnap a legfinomabb volt. Ez így megy tovább, tovább és tovább, így ragadsz be az érzékek tárgyaiba.
De amikor belépünk a meditációs terembe, nem azért vagyunk itt, hogy egymást vizslassuk, vagy hogy vonzódjunk vagy ragaszkodjunk a teremben lévő tárgyakhoz, hanem arra használjuk őket, hogy emlékeztessük magunkat. Arra emlékeztetnek bennünket, hogy vagy koncentráljuk tudatunkat egy békés tárgyra, vagy nyissuk ki a tudatunkat, vizsgáljuk meg és gondolkodjunk el a dolgok jelenlegi állapotáról. Ezt mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Senki megvilágosodása nem fogja megvilágosítani a többieket. Ez tehát egy befelé irányuló mozgás: nem kifelé kell keresni valakit, aki megvilágosodott, hogy megvilágosodjatok. Bátorításként és útmutatásként adjuk ezt a lehetőséget, hogy azok, akiket érdekel megtehessék. Itt a legtöbbször biztosak lehettek abban, hogy senki sem fogja ellopni a pénztárcátokat. Manapság semmi sem biztos, de azért itt kisebb a veszély, mintha a Piccadilly Circuson ülnél. A buddhista kolostorok menedékhelyei a tudat megnyílásának. Ez a mi lehetőségünk emberi lényekként.
Emberi lényként olyan tudattal rendelkezünk, amely képes szemlélődni és megfigyelni. Megfigyelheted, hogy boldog vagy-e, vagy nyomorultul érzed magad. Megfigyelheted tudatodban a haragot, a féltékenységet vagy a zavarodottságot. Amikor ülsz, és igazán zavarodottnak és zaklatottnak érzed magad, ott van benned az, ami ezt tudja. Lehet, hogy gyűlölöd, és csak vakon reagálsz rá, de ha türelmesebb vagy, akkor megfigyelheted, hogy ez a zavarodottság, harag, mohóság átmeneti, változó állapota. Egy állat nem képes erre; amikor dühös, akkor teljesen az, belevész. Mondd meg egy dühös macskának, hogy figyeljen a dühére! A macskánkkal soha nem tudtam elérni semmit, nem tud figyelni a mohóságára. De én igen, és biztos vagyok benne, hogy a többiek is képesek rá. Finom ételt látok magam előtt, és a tudatomban ugyanaz a mozgás, mint a macskánkéban, Doriséban. De megfigyelhetjük az állatok vonzódását a jó illatú és tetszetős dolgokhoz.
Ez a bölcsesség használata azáltal, hogy
figyeljük ezt a benyomást, és megértjük azt. Ami megfigyeli a kapzsiságot, az
nem kapzsiság: a kapzsiság nem tudja megfigyelni önmagát, ám ami nem kapzsiság,
az képes megfigyelni. Ezt a megfigyelést nevezzük „Buddhanak”
vagy „Buddha-bölcsességnek” – ez a dolgok tudatossága.