Szinte minden buddhista irányzat használja a Buddhában, a Dhammában és a szanghában való menedékvételt. Ez a három ad támpontot elkötelezettségünknek és elmélkedésünknek a gyakorlásunk során.
Az első menedék: a Buddha
Az első menedék a Buddha, akit gyakran egy szentélyben lévő szoborként ábrázolnak. Megkérdezhetnénk, hogy a buddhistáknak miért vannak Buddha-szobraik. Bálványok ezek, amiket imádunk? Van valamilyen csodás erejük? Egyáltalán nem; ez csak egy szobor, amelyen elmélkedhetünk.
Amikor egy Buddha-szobrot alaposan megnézünk, azt látjuk, hogy egy olyan emberi lény képmása, aki nyugodt, éber és derűs. Szembenéz a világgal, szemléli a dolgokat. Tudatában van a világnak anélkül, hogy illúziókba ringatná magát, vagy belefeledkezne. Nem elragadtatott és nem is lehangolt. Ő képviseli az emberi lény azon képességét, hogy teljesen nyugodt lehet, és úgy láthatja a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak. Ez adja leghasznosabb támasztékát a tudatnak. Amikor egy Buddha-szobrot szemlélünk, megérezzük a nyugalmat. Ezért kellemes Buddha-szobrokkal együtt élni; nagyon békés tárgyak, amelyekkel jó együtt lenni.
Természetesen, ha olyan szobrokkal vesszük körül magunkat, amelyek a harag és az elragadtatottság őrült szenvedélyeit mutatják, és mindazt, ami csábító és izgató ezekben az állapotokban, akkor indulatosak és izgatottak leszünk. Azzá válunk, amit látunk. Ami körülöttünk van, az hatással van a tudatunkra. Ezért ahogy egyre többet meditálsz, úgy döntesz, hogy olyan dolgokkal veszed körül magad, amelyek inkább a békesség felé, és nem az izgatottsághoz vezetnek.
A kolostorban a szerzetesek és az apácák minden reggel gyertyát, füstölőt és virágot ajánlanak fel a Buddha oltárán. Ezeken a felajánlásokon is el kell gondolkodni. A virágok a legszebb ajándékok közé tartoznak, amelyeket bárkinek adhatsz, mert a virágok az egyik legszebb dolog, amit a föld terem. A friss virágok minden helyet megszépítenek, soha nem csúfítanak el, vagy tesznek tönkre semmit. A virágok a buddhizmusban az erkölcsi tisztaság szimbólumai. A Buddha-szobrok általában a lótuszon ülő Buddhát ábrázolják. Délkelet-Ázsiában a lótuszvirágok a mocsarakból és pocsolyákból nőnek ki, a sárból és iszapból. Mindezek fölé emelkednek, és gyönyörű virágot hoznak létre. Pont olyan ez, mint az erkölcsös ember. Egy olyan ember, aki felelősen cselekszik, gyönyörű lény, aki kiemelkedik a környezetéből. Bárhová megy, mindenütt szívesen látják – mindent megszépít, felemel. Az önző, erkölcstelen, nemtörődöm emberek gyomként csúfítják el a világot. Ezért ül tehát a Buddha lótusz trónon; a buddhista bölcsesség csak erkölcsi tisztaságból fakadhat.
Az emberek akármilyen szintet elérhetnek. Élhetünk, ahogy ezt sokan teszik, testünk ösztönös szintjén, követve az evés, alvás és szaporodás állati ösztöneit. Még ez alá a szint alá is süllyedhetünk, egészen alacsony vágyak megszállottjaivá válva. Nos, sok ember él így. Ők nem is igazán emberek; olyanok, mint a lidércek, akik a megszállott éhség és a kielégíthetetlen vágyak kényszeres világában élnek: ilyenek a függők és az alkoholisták. Vagy lehetnek ördögök, akiknek gonosz energiájuk van és megpróbálnak másokat elpusztítani, bántani. Csak azért, mert emberi tested van, még nem jelenti azt, hogy teljesen ember vagy. Ez nem ilyen egyértelmű. Az emberi birodalom olyan, amelyet mélyen befolyásol az erkölcs, így embernek lenni magában foglal egy mentális összetevőt is.
Csak akkor válunk teljes emberré, ha úgy döntünk, hogy felelősséget vállalunk a saját életünkért. Ahhoz, hogy emberré váljunk, erőfeszítéseket kell tennünk, hogy felemelkedjünk. Ahhoz, hogy felelősek legyünk, erőkifejtésre van szükség; ez nem olyasmi, ami magától, erőfeszítés nélkül megtörténik velünk. Ezt nekünk kell vállalni. El kell döntenünk, hogy ilyenek akarunk lenni, és elkötelezettséget, erőfeszítést kell tennünk az életünkben. Ellenkező esetben csak az ösztönös késztetéseket fogjuk követni, amelyek gyakran alacsony, alantas szinten vannak. Ha erőfeszítést teszünk, akkor magasabb szintre emelkedünk. Ezt jelképezi a lótusz vagy más virág.
Amikor menedéket veszünk a Buddhában, akkor a bölcsességben veszünk menedéket. A „Buddha” szó valójában az emberi bölcsesség kifejeződése; azt jelenti, hogy „az, aki ismeri az igazságot” vagy „az, aki tud”. Ha buddhistának nevezed magad, gondolhatod azt, hogy csatlakoztál egy valláshoz, vagy gondolhatsz magadra úgy is, mint aki a bölcsességben vesz menedéket. A bölcsesség útja a dolgok átgondolása és szemlélése. A bölcsesség már itt van. Nem olyasmi, amit megkapsz, hanem amit alkalmazol. Tévedés azt gondolni, hogy meditációval válunk bölcsekké. A meditáció egy módja annak, hogy megtanuljuk, hogyan használjuk a már meglévő bölcsességet. A meditációban tehát a Dhamma, vagyis az igazság, ahogyan az van, válik láthatóvá; szemlélődsz és elmélkedsz róla. Miközben ezt csinálod, valójában alkalmazod a bölcsességet. A bölcsesség nem olyasmi, ami nincs meg benned, hanem valami, amit talán nem mindig használsz, vagy aminek nem vagy mindig tudatában.
A kolostorokban a napi kántálás során a Buddhát „arahant”-nak, a sammasambuddhának nevezik. Ezek a páli kifejezések arra utalnak, ami tökéletesen tiszta és megvilágosodott. A sammasambuddha azt jelenti, hogy aki saját valódi természetének megismerése által világosodott meg. Az „arahant” a tökéletessé vált embert jelenti, egy olyan emberi lényt, aki tisztán lát, és akit nem tévesztenek meg a látszatok és a tudat beidegződései.
Buddhát vijjacaranasampanno néven is nevezik, ami azt jelenti, hogy tökéletes mind a tudásban, mind a viselkedésben - nem úgy mint aki bár tudja, hogy mi a helyes, de aztán másként cselekszik. Manapság sok tanító viselkedik így. Könyveket írnak, tanítanak, és egy bizonyos szinten értik a Tant, de a cselekedeteik nincsenek összhangban azzal, amit tudnak. De a Buddha az, aki tud, és úgy is él: vijjacaranasampanno - tökéletes a tudásban és a viselkedésben.
A Buddha másik attribútuma a lokavidu, ami azt jelenti, hogy a világ látója, aki ismeri a világot úgy, ahogy van. Hol is van az a világ, amelyet a Buddha ismer? Ha elmélkedsz a kérdésen: „Hol van a világ?”, rájössz, hogy az nem más, mint a tudatod. Mi azonban általában nem így gondolunk a világra; inkább úgy képzeljük el, mint a bolygót. Ránézel egy térképre, és azt látod, hogy Svájc kék, Anglia pedig rózsaszín. Ázsiára, Ausztráliára és Amerikára úgy gondolsz, mint a világra, mint valamire, amit ismersz, mert látod a térképen, vagy mert tanultál történelmet és földrajzot. De a valódi világ a tudatod, és a világot a tudatod vizsgálatával ismerheted meg. A tudat megfigyelésével és a tudatról való elmélkedés segítségével megismered a világot úgy, ahogyan az van, ahogyan az ténylegesen felmerül a tudatodban - a félelmek, a vágyak, a nézetek és vélemények, az észlelések, amelyek jönnek és mennek a tudatodban. Ez tehát a lokavidu jelentése.
A Buddha egy sarathi, ami azt jelenti, hogy a kocsis, aki a bakon ül. Ez azt jelenti, hogy amikor menedéket veszünk a Buddhában, akkor hagyjuk, hogy ő vezessen minket, aki bölcs, nem pedig ostoba és tudatlan. Buddha-bölcsességünkhöz fordulunk, és az vezet minket. A bölcsességre való megnyílással felkészítjük magunkat arra, hogy hasznosan éljünk. Megtanuljuk, hogyan éljünk ebben a testben és társadalomban úgy, hogy jók és barátságosak legyünk. Megtanuljuk, hogy használjunk másoknak, ahelyett, hogy kellemetlenséget vagy kárt okoznánk a világnak. A Buddha az istenek tanítója (sattha) az égi birodalmakban, valamint minden emberi lény tanítója. Ez azt jelenti, hogy a Buddha minden erényes lényt arra nevel, hogy helyesen lássa a dolgokat, hogy ismerje meg az igazságot.
A második menedék: a Dhamma
A Buddha megszemélyesíthető - készíthetünk róla ember alakú szobrokat -, de a következő menedék, a Dhamma nem rendelkezik személyes minőséggel. A Dhammáról nem lehet ember alakú képet készíteni. A Dhamma általánosan használt szimbóluma a kerék (dhammacakka). A dhamma igazságot jelent: az igazságot, ahogyan van. A Dhamma tehát mindent magában foglal - embereket, állatokat, ördögöket, angyalokat, az összes istent - minden olyan dolgot, amit az ember el tud képzelni vagy fel tud fogni, még a halál-nélkülit is. A Dhamma magában foglal mindent - a tudást, az igazságot, a feltételeket, minden érzéki tapasztalatot, az ürességet és minden formát. Minden Dhamma.
A meditáció a Dhamma felé való megnyílás egyik módja. Megnyílsz az igazság felé. Amikor tehát a Dhammáról énekelünk, azt mondjuk, hogy az „itt és most közvetlenül látható” (sanditthiko), „időhöz nem kötött” (akaliko), „vizsgálatra ösztönző” (ehipassiko), „felszabaduláshoz vezet” (opanayiko), „saját magunk által megtapasztalható” (paccatta) és „a bölcsek által megvalósítható” (veditabbo vinnuhi). Ezek olyan kifejezések, amelyek az „itt és most”-ra mutatnak. Amikor megnyílunk az igazság felé, nem keresünk valami konkrét dolgot, mintha egy tárgyra összpontosítanánk, és azt kérdeznénk: „Ez az igazság?”
Az igazságra való megnyílás az elme megnyitását jelenti, ahelyett, hogy egy dologra összpontosítanánk. Amikor tehát menedéket veszünk a Buddhában és a Dhammában, az arra emlékeztet minket, hogy az éber figyelem állapotában legyünk. Nem próbálunk koncentrálni és megszabadulni bármitől, nem ragadunk bele a vágy vagy az elfojtás szokásaiba. Amikor megnyílunk - amikor megtanuljuk, hogyan nyissuk meg magunkat itt és most - akkor elkezdjük megtapasztalni a békességet, mert nem keresünk semmilyen konkrét dolgot, amihez ragaszkodhatnánk. Nem rohanunk többé; felhagyunk az eszeveszett lótás-futással. A Dhamma felé való megnyílás tehát a békességhez vezető út, amit önmagunknak kell megvalósítanunk. Magunknak kell felismernünk az igazságot; nem arról van szó, hogy arra várunk, hogy más felismerje helyettünk az igazságot, vagy megmondja nekünk, hogy mi is az.
A Buddha és a Dhamma nem csak szép fogalmak, amikről kántálni lehet; elmélkedni kell rajtuk. Tanítások, amelyeket megvizsgálunk és alkalmazunk a valódi tapasztalatainkra. Ahelyett, hogy úgy gondolnánk a Buddhára, mint valami 2500 évvel ezelőtt meghalt prófétára, inkább úgy kell gondolnunk rá, mint annak a mindannyiunkban meglévő bölcsességnek a képviselőjére, amely a jelen pillanatba helyez minket. Nem kell a Buddhát keresnünk a Himalájában. Csak megnyílni annak, ahogyan most van - itt, ebben az időben és ezen a helyen -, ezt jelenti, hogy menedéket veszünk a Buddhában és a Dhammában. A menedékvétel nem azt jelenti, hogy keresünk valamit valahol, hanem azt, hogy megnyílunk annak, ami itt és most van. Menedéket venni azt jelenti, hogy azt nézzük, hogy a dolgok valójában milyenek, nem pedig azt, ahogyan ábrándozva elképzelhetjük őket.
A harmadik menedék: a szangha
A szangha az erényesek gyülekezete vagy közössége, azoké, akik gyakorolnak, akik használják a bölcsességet, akik az igazságon elmélkednek. Amikor a szanghában veszel menedéket, többé már nem a személyiségedben vagy az egyéni képességeidben keresel menedéket, hanem valami ennél nagyobb dologban. A szangha közösség, ahol a személyiségünk többé már nem olyan rettenetesen fontos. Akár férfi vagy nő, akár fiatal vagy idős, akár tanult vagy tanulatlan, vagy bármi más, ezek már nem fontosak a szanghában. A szangha azok közössége, akik gyakorolnak, akik helyes módon élnek, akik az igazságot szemlélik és a bölcsességet használják.
Amikor menedéket veszel a szanghában, az azt jelenti, hogy hajlandó vagy feladni a személyes tulajdonságaidat, igényeidet és elvárásaidat, mint individum. Lemondasz ezekről a dolgokról a szangha jóllétéért, azokért, akik gyakorolnak, az igazság felé haladnak, megvalósítják az igazságot.
Tiszteletadás a három drágaság előtt
Ez tehát a három menedék, amelyet gyakran három drágaságnak is neveznek. Felbecsülhetetlen értékű drágakövek, amelyeknek tiszteletet adunk, és a tiszteletadással megnyitjuk magunkat előttük. Az odaadás és a tisztelet érzése nagyon jó dolog az emberben. Az, aki nem tisztel semmit - nincs benne szeretet vagy hála -, meglehetősen kellemetlen ember. Azok, akik folyton panaszkodnak, kritizálnak és követelőznek, akik makacsok és büszkék - őket bizony nem akarod magad körül tudni. Az a hozzáállás, hogy „én nagyon jó vagyok, nem fogok meghajolni senki előtt” - ez az arrogancia az emberiség csúf oldala.
Az odaadás gyakorlata az, hogy megnyílunk a dolgok felé, és meghajlással felajánljuk magunkat. Ez egy olyan fizikai mozdulat, amelyben igazán felajánljuk magunkat, ezt a testet, ezt az emberi formát az igazságnak. Megérintjük fejünkkel a földet, és Buddha lábai elé helyezzük azt, amivel azonosulunk - felajánljuk magunkat az igazságnak.
Így kell tehát megközelíteni a hagyományt. Ha akarod, használhatod így is. Ha úgy gondolod, hogy ez egy csomó haszontalan dolog, akkor ne foglalkozz vele! Ez nem olyan dolog amit rád lehet erőltetni; ez olyasmi, amit vagy használsz, vagy nem. Csak rajtad áll. De megtanulni, hogyan használjuk ezeket a hagyományokat, némi erőfeszítést igényel, és ha jól és tudatosan használjuk őket, az csodaszép formát ad az életünknek. Akkor méltóság, elegancia lehet a szanghaként élő közösség érzése. Eggyé válunk, nem pedig elkülönült lények esetleges halmazává; egyként azt csináljuk, amit közösen tenni akarunk. Megtanulunk így eleget tenni az odaadás, a szeretet, a hála és a tisztelet aktusának.
Nyitás a vallási konvenciók felé
Más vallású emberek néha kényelmetlenül érzik magukat a buddhista szimbólumok láttán. Ez nem feltétlenül büszkeségből vagy makacsságból fakad, hanem abból, hogy nem ismerik a használatukat. Egyes esetekben az emberek úgy érzik, hogy a buddhista szimbólumok használatával megtagadják saját, esetleg keresztény szimbólumaikat. De remélem, hogy az a mód, ahogyan a három menedéket bemutattam, bármely vallási hagyományba beilleszthető. Ezt megértve, az ember tudja, hogyan használja a buddhista vagy a keresztény hagyományt. Meglátod mindennek az egységét, a teljességét. Nem vallom azt, hogy a buddhizmus, mint külső forma az egyetlen út. Azt látom, hogy az igazság és az igazságra való nyitottság az, amiről a vallás szól - vagy inkább amiről szólnia kellene. Ez nagyon ingoványos terület, mert az emberek ezt elfelejtik, és úgy ragaszkodnak a hagyományokhoz, mintha az öncél lenne. Ahelyett, hogy a hagyományt és a szertartásokat arra használnák, hogy megnyíljanak, sokkal inkább beleragadnak.
Ha elkezdesz ragaszkodni a buddhizmushoz, akkor már nem vagy nyitott. Akkor szektás buddhistává válsz. A buddhizmusban különböző iskolák vannak, így lehetsz mahájána buddhista, szemben a hinájána buddhistával, a vazsrajána buddhistával, vagy a zen buddhistával. A buddhizmusban sokféle variáció létezik. Nagy-Britanniában van minden: keresztény buddhisták, buddhista keresztények, zsidó buddhisták, buddhista zsidók, modern tudományos buddhisták, brit buddhisták és így tovább. Aztán vannak buddhisták, akik nem-buddhisták, mert elvetik a Buddhát és a szanghát, és csak a Dhammát tartják meg - ők dhammaisták.
A ragaszkodás elkülönülést szül; ez megosztó. Bármihez is ragaszkodtok, az szektává vagy dogmává válik. A szektásodás az emberiség egyik nagy átka, legyen az vallási, politikai vagy bármi egyéb. Amikor az emberek azt mondják: „Az én utam a helyes, a többieké pedig helytelen”, vagy „Az enyém a legjobb, a többieké pedig másodrendű”, az ragaszkodás. Még ha tényleg a tied a legjobb, ha ragaszkodsz a legjobbhoz, akkor is tudatlan, nem megvilágosodott ember vagy. Tehát mindened lehet a legjobb és legnagyszerűbb, és mégis megvilágosulatlan vagy.
Soha nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy a théraváda buddhizmus a legjobb, és az egyetlen út. Mert a „legjobb” és az „egyetlen” olyan tulajdonságok, amelyekhez ragaszkodunk. A théraváda buddhizmus egy hagyományt ajánl, amire megnyílhatsz, amit szemlélsz és megtanulsz alkalmazni. Akár tetszik, akár nem, akár ellenszenves számodra, akár irritál, akár igazán szereted, akár közömbös vagy iránta – csak figyeld a tudat állapotát, ahelyett, hogy mellette vagy ellene foglalnál állást! Ezután elgondolkodhatsz rajta. Felajánl valamit, amit megfigyelhetsz magadban. Valamint lehetőséget ad, hogy figyelmedet a valóságra irányítsd.
* * * *
Kérdés: A Buddhában, a Dhammában és a szanghában való menedékvételnek van egy erős odaadás jellege, ugyanakkor az olvasmányaim alapján úgy tűnik nekem, hogy a buddhizmus alapvetően erősen intellektuális vagy filozofikus. Mennyire fontos az odaadás a gyakorlatban, és hogyan lehet ezt kifejleszteni, ha valójában nem imádunk, vagy nem hiszünk semmiben?
AS: Azt hiszem, a legtöbbünk számára az odaadás a Dhamma gyakorlásából ered, amelyben eltávolítjuk tudatunk téveszméit, és bizalmat találunk a Buddhában, Dhammában és szanghában. Nem kell meggyőznöd magad arról, hogy léteznek olyan dolgok, mint a Buddha, Dhamma, szangha, amikben megbízhatsz; nem idealizmusból teremted meg ezeket. Minél inkább megszabadulsz a téveszméktől, annál nagyobb bizalmad van abban, amit mi hagyományos módon a Buddhának, a Dhammának, a szanghának nevezünk. E bizalom nélkül, nem számít, mennyit meditálunk vagy mennyit elmélkedünk a dolgokon, ha nem alapozunk ezekre a menedékekre, akkor a Dhamma csupán egyfajta ideál lesz, amit a jövőben kell elérni, vagy a különböző helyzetekre való pszichológiai felszabadulás módszerévé válik. Akárhogy is, nem lépünk túl; nem valósítjuk meg a transzcendens, halál nélküli valóságot. Ha még mindig azon a szinten működsz, hogy te, mint személy, próbálsz megszabadulni az illúzióktól, a félelemtől vagy a vágyaktól, akkor ez segíthet neked abban, hogy megbirkózz az anyagi világgal a társadalom szövetében, de ez nem a transzcendens út. Ehhez rendelkezned kell teljes és tökéletes hittel és bizalommal a Buddhában, Dhammában, szanghában. A menedékek önmagukban nem léteznek. Ezek a tudatnak szóló útmutatások, amelyek segítenek felismerni a Buddha, Dhamma, szangha valódi természetét. Ha elmélkedünk róluk, akkor minden, az én-képzetből származó előfeltevésről le lehet mondani.
Kérdés: Javasolnál valamit, például kántálást vagy szertartást, ami segítene abban, hogy ez a bizalom beinduljon, kézzelfoghatóvá váljon?
AS: Igen. Bátorítalak benneteket, hogy használjatok bármilyen művészetet, szimbólumot, konvenciót vagy hagyományt, amit hasznosnak találtok! Ne feledjétek, hogy egy olyan társadalomban, ahol a Buddha, Dhamma, szangha semmit sem jelent, és ahol rengeteg nézet kavarog a hagyomány és az odaadás ellenében, az odaadást egyfajta együgyű hitnek tekintik. Ezért valóban szükségünk van arra, hogy vallásunk szimbólumait bölcsen, és ne babonából használjuk. A Buddha, Dhamma, szangha esetében nem babonás módon használjuk a szimbólumokat, hanem bölcsességgel - az éberséghez, és a tudatossághoz. Ha a Buddha, a Dhamma, a szangha iránti odaadást fejlesztjük ki az itt és most-ban, akkor alkalmazzuk őket. Az éberség eszközeivé válnak, nem pedig a hit szimbólumaivá.
22 - A jóindulatú-kedvesség útja
A metta, vagyis a jóindulatú kedvesség egy olyan hasznos eszköz, amellyel megközelíthetjük azokat a dolgokat, amelyeket bosszantónak vagy kellemetlennek találunk magunkban vagy a környezetünkben. Amikor először jöttem Angliába, megkérdeztem a szerzeteseket: „Gyakoroljátok a mettát?”, és erre azt mondták: „Ó, ki nem állhatom!”. Erre megkérdeztem: „Nos, mit gondolsz, mi az?” Erre ők: „Nos, ez az önelégült tudatod kifehérítése, amikor azt mondod, hogy kivétel nélkül mindent szeretsz. Meg kellene próbálnod meggyőzni magad arról, hogy szereted az ellenségeid, és hogy szereted önmagad. El tudod képzelni, hogy egy órát csak azzal töltesz, hogy azon gondolkozol, mennyire szereted önmagad?”
Ekkor jöttem rá, hogy valójában nem értik a mettát. A metta nem egy eszményi tudatállapot. Minden lény iránt érezhetünk szeretetet mindaddig, amíg nem bosszant vagy irritál minket, de amint valaki vagy valami szembe jön, és megsért vagy megbánt, nagyon nehéz fenntartani az adott személy vagy dolog szeretetének ideálját.
Szeretni vagy vonzódni
Ahogyan általában a „szeretni” szót használják, az többé-kevésbé a „vonzódás” szinonimája. Azt mondjuk, hogy szeretünk dolgokat - szeretjük az ételt, szeretjük az italt, szeretjük egymást; valójában azt értjük ezalatt, hogy vonzódunk hozzájuk. A metta inkább a keresztény szeretethez hasonlít, bár ezt is lehet idealista módon felfogni. A keresztény szeretet általában abból az elképzelésből indul ki, hogy hogyan kellene éreznünk egymás iránt. Azt mondják nekünk: „Szeresd felebarátodat, mint önmagad” és „Szeresd ellenségeid”. Gondoljuk végig, hogy ez mit jelent! Szeretned kell az ellenségeidet? Szeretnél a közelükben lenni? Nyilvánvaló, hogy a „szeretni” nem minden helyzetben jelenti ugyanazt, mint a „vonzódni hozzá”. Ebben az értelemben a „szeretni” egy nagyon elcsépelt szó. A metta nem feltétlenül jelenti azt, hogy bármit is szeretünk. Olyan hozzáállást jelent, amely nem rágódik semmilyen helyzet kellemetlenségén vagy hibáján, sem az emberen belül, sem azon kívül. A mettával az ember nem altatja el magát egy ideállal. Ehelyett szemléli a kellemetlenséget egy helyzetben, dologban, személyben vagy önmagában anélkül, hogy bármit is létrehozna körülötte. Egyszerűen csak megállítja a gondolatok burjánzását, ahelyett, hogy azt gondolná: „Gyűlölöm, nem akarom”. Ez az, amit én mettának tartok.
Valaki nemrégiben odajött hozzám, és azt mondta: „Nehezen gyakorolok mettát egy bizonyos személy iránt. Van úgy, hogy meg akarom ütni; néha akár meg is ölném. Így nem lehet mettát gyakorolni, és ez megőrjít!” Azt mondtam erre: „De még nem ütötted meg, nem ölted meg, igaz?” Ő így válaszolt: „Nem.” Azt mondtam: „Akkor te gyakorolod a mettát.” Ez ilyen egyszerű.
Metta és az erkölcs
A Buddha-Dhamma nagyon világosan kifejti, hogy az erkölcsösség a helyes testi cselekvésen és a helyes beszéden alapul. Nos, felismerjük, hogy nem mindig tudjuk irányítani, hogy milyen gondolataink jelenjenek meg az elménkben. Nem mondhatjuk, hogy „csak kedves, szeretetteljes gondolataim lesznek mindenkivel szemben”. Csak arra tudunk törekedni, hogy ne legyenek rossz gondolataink, vagy ne érezzünk haragot, féltékenységet és félelmet. De más a helyzet a testi cselekvéssel és a beszéddel. Megfogadhatjuk most azonnal, hogy nem ölünk meg senkit. Betarthatjuk az öt szabályt.
Megfogadhatjuk azt is, hogy óvatosak leszünk azzal, amit mondunk, hogy még ha a legszörnyűbb gondolatok kavarognak is az elménkben, igazából ne mondjuk ki azokat. Tegyük fel, hogy most éppen a legszörnyűbb, őrült gondolataim vannak; egyszerűen tartózkodhatok attól, hogy ezeket elmondjam neked. Ez a metta. A gondolatok és az érzések zajlanak, felismerem őket, de nem vagyok hajlandó fizikailag vagy verbálisan cselekedni a hatásukra.
Kezdjük felismerni, hogy a tudat olyan, mint egy tükör, amely mindent visszatükröz. Mint egy tükröt, a tudatot sem károsítja semmi, ami megjelenik benne. A tükör visszatükrözheti a legcsúnyább, legocsmányabb dolgot, de mindig makulátlan marad, még akkor is, ha a megjelenő kép igazán borzalmas. Tehát a tudat olyan, mint a tükör; a tudat maga tiszta. A tudattal nincs semmi baj, de a tükörképek lehetnek nagyon tisztátalanok, csúnyák vagy gonoszak, de lehetnek nagyon szépek is. Ha megpróbáljuk megbüntetni a tükröt, ha eltörjük vagy megrepesztjük, megőrülünk - akkor aztán igazán bajba kerülünk. De ha éberek vagyunk, akkor felismerhetjük, hogy a tükörkép a tükörben egyszerűen olyan, amilyen. Ez a felismerés egy ügyes módja annak, hogyan kezeljük a számunkra kellemetlen gondolatokat és érzéseket.
Nem esik nehezemre, hogy szeretetet érezzek olyan dolgok iránt, amelyeket vonzónak találok, mint például a kiscicák és kiskutyák, aranyos gyerekek és kellemes emberek, akik kedves dolgokat mondanak,aztán például ilyen kellemes dolog a napos idő, stb. Ezekkel nincs problémám. De mit tegyek, ha az emberek és a dolgok rosszindulatúak és ellenszenvesek? Rágódhatnék a kellemetlenségen. Gondolhatnám ezt: „Ki nem állhatom ezt az embert; gyűlölöm. Egy ilyen embernek nem szabadna élnie sem. Bárcsak eltűnne!” Megtehetném, nem igaz? Ez igazán könnyű volna. De az ellenszenv ilyen érzésein való rágódás nem teremt lelki békét.
Az idegenkedés meglátása önmagunkban
A metta-gyakorlatot mindig magunkkal kezdjük. Azt mondjuk: „Aham sukhito homi”, ami azt jelenti: „Legyek békés! Legyek boldog és elégedett! Legyek elégedett önmagammal és azzal, ami a tudatomban és a testemben történik!” Nem nehéz békében lenni önmagunkkal, amikor minden jól megy, de amikor nem így van, késztetést érzünk arra, hogy megpróbáljuk megsemmisíteni magunkban azokat a dolgokat, amelyeket nem szeretünk.
Az emberek gyakran jönnek hozzám, és azt kérdik: „Hogyan szabadulhatok meg a haragtól? Hogyan szabaduljak meg a féltékenységtől? Hogyan szabaduljak meg a kapzsiságtól és a vágytól? Hogyan szabaduljak meg a félelemtől? Hogyan szabaduljak meg mindettől? Talán elmehetnék egy pszichiáterhez; ő talán segíthetne rajtam.” Aztán néha azért gyakoroljuk a meditációt, hogy megszabaduljunk ezektől a szörnyű dolgoktól, hogy elérjük a boldog tudatállapotokat és a bódhiszattvára jellemző víziókat. Azt reméljük, hogy soha többé nem lesznek ilyen visszataszító érzéseink. Egyrészt ott van a remény és a vágyakozás, hogy boldogok legyünk, másrészt ott van a harag, az undor és az ellenszenv reakciója a pokoli, csúf mentális állapotainkkal szemben.
Úgy veszem észre, hogy az emberek Nagy-Britanniában nagyon önkritikusak, önmarcangolóak. Aztán amikor megkérdezem: „Gyakorolod a mettát?”, akkor azok az emberek, akik a legjobban becsmérlik magukat, akiknek igazán szükségük lenne a metta gyakorlására, azt mondják, hogy ki nem állhatják. Az a késztetés, hogy kritizáljuk magunkat, úgy néz ki, mintha szörnyen őszinték lennénk, nem igaz? Intelligens, kritikus tudatunk van, ezért negatívan gondolkodunk magunkról. Azért kritizáljuk magunkat, mert sok olyan dolog, amit a múltban tettünk, felbukkan a jelenben - emlékek, hajlamok vagy szokások -, és nem felelnek meg annak, amit elvárnánk magunktól. Nem felelünk meg annak ideálnak, amilyennek szerintünk lennünk kellene.
Aztán, mivel nagyon önkritikusak és degradálók tudunk lenni, hajlamosak vagyunk negatív véleményünket másokra is kivetíteni. Emlékszem, hogy folyton csalódtam az emberekben, mert nem tudtak megfelelni az elvárásaimnak, annak, amilyennek szerintem lenniük kellett volna. Megláttam valakit, és azt gondoltam: „Ó, itt van egy igazán kedves, nagylelkű szív, szerető lény - végre megtaláltam őt!” Aztán rájöttem, hogy haragos, féltékeny, ijedt, önző vagy kapzsi. Ekkor ezt gondoltam: „Ó, csalódtam benned. Most valaki mást kell keresnem. Találnom kell valakit, aki megfelel az én magas elvárásaimnak!” De aztán, amikor igazán magamba néztem, azt kérdeztem: „Mennyire felelek meg én magam ezeknek az elvárásoknak?” Akkor láttam, hogy bennem is ugyanezek a kellemetlen tulajdonságok megvannak.
Amikor jó szerzetes akartam lenni, kétségbeesetten próbáltam megfelelni egy ideálnak. Bizonyos mértékig ez sikerült is. A szerzetesi életben meglévő korlátok visszatartanak minket attól, hogy súlyos karmát okozó tetteket hajtsunk végre. Azonban még szembe kell néznünk az elfojtott félelmekkel és a tudat vágyaival - ebben az életben valójában nem úszhatunk meg semmit. Szerzetesként hajlandónak kell lennünk arra is, hogy a legkellemetlenebb, legszörnyűbb dolgok is tudatosuljanak, és szembe kell néznünk ezekkel a dolgokkal. A meditációban megengedjük, hogy tudatosuljanak azok a dolgok, amelyektől elfordultunk vagy elutasítottuk. Ehhez ki kell fejlesztenünk a mettát - a türelem és a kedvesség hozzáállását ezekhez az elfojtott félelmekhez, kétségekhez és haraghoz.
Kezdő szerzetesként, igen jóindulatú embernek tartottam magam, aki nem igazán haragszik, és nem táplál ellenszenvet az emberek iránt. De a felszentelés után, amikor elkezdtem meditálni, hatalmas gyűlöletet kezdtem érezni mindenki iránt, és azt gondoltam: „Ez a meditáció démonná változtat engem!” Kezdetben azt gondoltam: „Elmegyek meditálni, egyedül fogok élni a dzsungelben, nagyon nyugodt leszek, képes leszek kommunikálni az égi lényekkel, és a boldogság magas fokára jutok.” Ehelyett, amikor újoncként elkezdtem meditálni, az első két hónapban tele voltam mérhetetlen ellenszenvvel. Mindenkit utáltam, aki csak a közelembe került. Még azokat is gyűlöltem, akiket tiszteltem, és gyűlöltem magamat is.
Kezdtem meglátni, hogy ez az énemnek egy olyan oldala, amelyet elnyomott, kiűzött a tudatomból egy eszményi én-kép, amelyhez ragaszkodni próbáltam. Soha nem engedtem, hogy a gyűlölet, ellenszenv, csalódás vagy kétségbeesés teljesen tudatosuljon bennem; mindig csak reagáltam rá. Mielőtt felszenteltek, általános fásultság és kétségbeesés volt bennem a közösségi helyzetekkel kapcsolatban, ami azért alakult ki, mert a mosolyok és az udvarias üdvözlések szintjén éltem. A felszínen boldogultam a közösségben, ezért nem engedtem, hogy a félelmek és a gyűlölet tudatos formát öltsenek. A meditációban, amikor már nem tudtam elfojtani e kártékony érzelmeket, elkezdtek a tudatomból felszínre törni.
Természetesen szembeszálltam velük, mert mindig is így kezeltem ezeket a dolgokat: „Hogyan szabadulhatnék meg tőlük?” „Hogyan állíthatnám meg őket?” „Ó, nem kellene ezt éreznem, ez szörnyű!” „Azok után, amit értem tettek ezek az emberek, mégis gyűlölöm őket.” Ezért aztán gyűlöltem magamat is. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna elfojtani a kártékony érzéseket, meg kellett tanulnom elfogadni őket. Csak az elfogadás által volt képes a tudat egyfajta katarzison átmenni, amelyben a negatívumok megnyilvánultak - és eltávoztak.
Türelmesnek lenni az idegenkedésünkkel
A Buddha tanítása szerint a szenvedésből kivezető út a megszűnés. A szenvedéstől való megszabadulás azáltal jön el, hogy megengedjük annak, ami keletkezett, hogy megszűnjön. Ez ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy bárminek megengedjük a megszűnését, nem szabad beavatkoznunk, vagy megpróbálnunk megszabadulni tőle; hagynunk kell, hogy eltűnjön magától. Ez azt jelenti, hogy türelmesnek kell lennünk iránta. A metta egyfajta türelem, a hajlandóság arra, hogy együtt létezzünk a kellemetlen dolgokkal anélkül, hogy arra gondolnánk, milyen szörnyűek, és elragadna a vágy, hogy azonnal és célratörően megszabaduljunk tőlük.
Amikor magunkra vonatkozóan gyakorlunk mettát, azzal kezdjük, hogy megfigyeljük, igazából mit gondolunk magunkról. Ne ijedjünk meg; legyünk bátrak, és hallgassuk meg a kellemetlen gondolatokat vagy félelmeket, amelyek átsuhannak a tudatunkon!
Néha csak valami buta, ostoba dolog jön elő, nem igazán rossz, gonosz vagy undorító, csupán ostoba, irracionális dolgok. Talán szeretjük magunkat komolyan és őszintén gyakorlatias és értelmes gondolkodónak tartani, de időnként a gondolataink és érzéseink igazán ostobák és haszontalanok. Szeretnénk elmenni és segíteni a harmadik világnak, latrinákat építeni Etiópiában, valami hasznosat tenni; ezért a meditációban ülni, miközben szemét jön föl, időpocsékolásnak tűnik. De azt gondolom, hogy az a képesség, hogy a szeméttel együtt tudunk ülni, a képzett tanítványok ismérve. Hosszú időbe telik, amíg az emberek hagyják, hogy a szemét csak úgy feljöjjön.
Kezdetben azon gondolkodsz, hogy mi minden fontos dolgot csinálhatnál. „Ó, nem kéne csak itt ülnöm. Annyi mindent kellene elintéznem, csupa fontos dolgot.” De vajon az életed mekkora részét tölti ki az, hogy rohansz és szörnyen fontos dolgokat csinálsz, próbálod fenntartani a világ működését, mindent rendbe raksz, mert egyszerűen nem tudsz szembenézni azzal a szeméttel, ami akkor jönne elő, ha nem nyüzsögnél? A meditációban szándékosan olyan körülményeket teremtesz, hogy ne tehess sok mindent. Ez egy módja annak, hogy lehetőséged legyen megfigyelni, mi történik amikor nincs sok tennivalód és nincs sok dolog, ami lefoglalná az idődet. Vannak ugyan apró tennivalók, mint például a lélegzeted figyelése, de ezt csak egy darabig tudod végezni, amíg le nem nyugszik a légzés. Figyelheted a testedben megjelenő érzéseket. Most ajánlok neked egy másik dolgot, amit csinálhatsz: gyakorolj mettát. A metta azt jelenti, hogy türelmes és kedves vagy.
Kedvesnek lenni
Megtanultam, hogy kedves legyek azokkal a dolgokkal, amelyeket nem szeretek magamban. Például van egy olyan jellemvonásom, hogy hajlamos vagyok nagyon féltékeny lenni; életem egyik nagy problémája volt a féltékenység és az ebből fakadó ellenszenv. Amikor szerzetes lettem, volt ez a szörnyű problémám, és mert gyűlöltem a féltékenység érzését, kétségbeesetten próbáltam megszabadulni tőle. Valahányszor ez az érzés felmerült a tudatomban, egyszerűen elfojtottam. Gyakoroltam, hogy boldogságot kívánjak annak az embernek, akire féltékeny voltam. Összeszorított foggal ezt mondtam: „Nagyon örülök a sikerednek. Igazán nagyon boldog vagyok.” De továbbra is éreztem a szörnyű fájdalmat a mellkasomban, és hatalmas ellenszenvet éreztem a féltékenység miatt, miközben abban reménykedtem, hogy senki nem veszi észre. Komoly erőfeszítést tettem, hogy megpróbáljam elfojtani. Azt mondogattam: „Hát nem örülsz annak vagy annak, hát nem csodálatos?” Próbáltam elhitetni másokkal, hogy nincs bennem féltékenység. Az évek során próbáltam megállítani, elfojtani, megsemmisíteni, de csak egyre rosszabb lett. Annyira elfajult, hogy már semmiképpen sem tudtam magamban tartani, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Megalázó helyzet volt.
Aztán elgondolkodtam rajta. Azt mondtam: „Láthatóan valamit rosszul csinálsz. Mindent megpróbáltál, hogy megszabadulj tőle, de az iszonyú erőfeszítés ellenére sem múlik el.” Aztán rájöttem, hogy a probléma valójában nem a féltékenységgel van; a probléma gyökere a féltékenységgel szembeni ellenszenvben van. Ez volt az igazi gond. Így aztán, amikor megjelent a féltékenység, azt mondtam: „Ó, igen, megint a féltékenység! Üdvözöllek!” Aztán volt úgy, hogy szándékosan féltékenységet gerjesztettem magamban. Így gondoltam: „Azért vagyok féltékeny, mert attól félek, hogy az az ember jobb nálam.” Teljesen tudatossá tettem. Mi lenne ha meghallgatnám, figyelném és barátkoznék vele, ahelyett, hogy azt mondogatnám: „Ó, már megint itt van; meg kell szabadulnom tőle.”. Mi lenne, ha ezt mondanám: „Ó, a féltékenység, öreg cimborám.” Sokat tanultam a féltékenységből; olyan, mint egy intő jel, ami jön és figyelmeztet.
De ahhoz, hogy a féltékenységhez így viszonyuljak, szükség volt a mettára, a kedvességre, a hajlandóságra, hogy hagyjam létezni, és a hajlandóságra, hogy hagyjam, hogy magától megszűnjön, anélkül, hogy lökdösném vagy megpróbálnám elfojtani. Még mindig kellemetlen állapot volt - a féltékenység nem egy olyan tudatállapot, amit kellemes tapasztalni -, de elviselhető, és az ember kedves lehet vele. Az ember nem piszkálja, és nem próbálja eltüntetni, hanem éberen figyeli addig, amíg meg nem szűnik. Előbb utóbb megszűnik, mert ez nem egy állandó állapot. Nem személyes dolog; olyan, mint egy tükörkép, ami átmegy a tükör előtt. Csak türelmesnek kell lenni, amíg a tükröződés elmúlik.
* * * *
Kérdés: Tetszik az ötlet, amit a mettáról, a kedvességről, az elengedésről, az önzetlenségről és a békességről mondasz. Azonban mindig egy kicsit szorongok attól, hogy csak kedves és nyugodt legyek és elengedjem magam. Attól félek, hogy mindenki eltapos majd. Nem gondolod, hogy az egy valós veszély, hogy ha csak kedves vagy, bárki eltaposhat?
AS: Nos, ha ostoba vagy, akkor természetesen mindenki eltaposhat. Ha azt hiszed, hogy a kedvesség egy szentimentális kedvesség, amit minden helyzetre egyformán alkalmazol, akkor természetesen nem fog működni. Senki sem képes erre. És minél inkább próbálkozol, annál ostobább vagy, és annál inkább nem fognak tisztelni téged az emberek, mert nem vagy őszinte. De a valódi metta erős, és megfelelő válasz az életre. Ez nem egyfajta édeskés kedvesség, hanem éberség, érzékenység a fájdalomra, az örömre és más állapotokra, amelyeket el kell viselnünk.
A metta nem tesz különbséget. Azért, mert minősítünk és megkülönböztetünk, hajlamosak vagyunk azon rágódni, hogy mi a baj mindennel, és problémákat csinálunk a magunk vagy mások igazságtalanságaiból. A metta nem arról szól, hogy úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, hanem inkább arról, hogy nem csinálunk problémákat, nem súlyosbítjuk a jelen lévő fájdalmat vagy csúfságot a tudatlanságból fakadó ellenszenvvel. Ez egy olyan képesség, hogy türelmesek vagyunk és elfogadjuk az élet áramlását, ahogyan az történik. A negativitás magunkkal cipelése az egyik véglet, a másik pedig az, hogy megpróbálunk úgy tenni, mintha mindig minden rendben lenne. Ez színlelés, egy megtévesztő tudatállapot.
Az igazi metta és az igazi bölcsesség együttműködik. Amikor az életre adott válaszaink nem a tudatlanságból fakadnak, nem feltétlenül örömtelik, hanem egészen hevesek, sőt haragosak is lehetnek. De azért tele lehetnek mettával. Ez azt jelenti, hogy helyes válaszok, nem vágyból vagy félelemből fakadó reakciók. A metta lehet egy pofon, vagy lehet egy simogatás. Nem a pofon vagy a simogatás része. A metta a tudat bölcsességéből fakad, amely a tett mögött áll.
14