Spekulálhatunk a kammáról (szkt. karma) és az újjászületésről, de valójában csak annyit tudhatunk, hogy hiszünk-e ezekben a fogalmakban, vagy nem, illetve egyszerűen nem tudjuk. Ahelyett, hogy spekulálnánk a kamma és az újjászületés kérdéséről, azt javaslom, hogy tanulmányozzuk ezeket konkrét helyzetekben, vizsgáljuk meg ezeket a jelen pillanatban.
A születés eredményei
Néha az emberek azt kérik tőlem, hogy magyarázzam meg, miért történnek a dolgok úgy, ahogyan történnek. Például azt mondják: „Ismerek egy embert, aki egész életében jó volt. Soha nem tett semmi rosszat. Keményen dolgozott és önfeláldozó volt. De kínok között, szörnyű rákban halt meg. Mit tett vajon, hogy ezt a szörnyű fájdalmat érdemelte?” Azt várják, hogy ezt mondjam: „Nos, talán egy előző életében valami szörnyű dolgot cselekedett, és ebben az életben fizetett meg érte.” Ez egy populáris magyarázat volna a kamma működésére, de ez csupán képzelődés. Amit ennek az embernek a tapasztalatáról elmondhatunk, az a következő: „Ez azért történt, mert megszületett. Ha nem született volna meg, nem lett volna beteg, és nem halt volna meg.”
Miért vannak problémáink? Miért van szomorúság, fájdalom, kétségbeesés, bánat és gyötrelem? Azért vannak gondjaink, mert megszülettünk. A születés feltételezi mindezt, egészen a halálig. Ha nem születtünk volna meg, nem lennének ezek a problémák. Ezt jelenti a kamma, és ha ezt felismered, többé nem lepődsz meg semmin, ami veled történik.
Valahogy úgy gondoljuk, hogy ezeket a dolgokat nem kellene megtapasztalnunk. Az 1950-es években az Egyesült Államokban, emlékszem, azt hittük, hogy a tudomány minden problémánkat meg fogja oldani: néhány éven belül minden mentális és fizikai betegséget legyőzünk a modern pszichiátria és a gyógyszerek segítségével. Nem lesz öregség. Ha meghibásodott a májunk, a tudomány felfedez egy új anyagot, amivel pótolni lehet. A tudomány majd kitalál egy hatékony megoldást, hogy ne kelljen meghalnod. Anyagi jólétben lesz része mindenkinek, minden embernek lesz elég pénze, autója és gyönyörű otthona. A technológia csodálatos édenkertet teremt majd.
De manapság, negyven évvel később, mi a helyzet? Megszaporodtak a mentális betegségek. A betegség ugyanolyan nagy probléma, mint valaha. Még mindig van öregség. A halál a test elkerülhetetlen vége, ugyanúgy jelen van, mint valaha. Tehát minden erőfeszítésünk ellenére a születés következménye az, hogy a test meghal. A születés - testtel és tudattal rendelkező emberi lényként - feltételezi az öregséget, a betegséget és a halált. Ez az egyik megközelítése a kamma jelentésének: ami velünk történik, az a születés eredménye.
A tettek eredményei
A kamma egy másik magyarázata a következő: ha jót cselekszel, jó eredményt kapsz, ha rosszat, rossz lesz az eredmény. De az emberek bizonytalanok ennek értelmezésében. Azt mondhatják: „Nos, ismerek valakit, aki igazán rossz - csal, hazudik és lop - és mégis nagyon gazdag. Gyönyörű házban lakik, minden anyagi java megvan amit csak akarhat, annak ellenére, hogy egy bűnöző. Nos, ha a kamma törvénye igaz lenne - a jó cselekedetek jó eredményeket hoznak, a rossz cselekedetek pedig rosszat -, akkor miért nem szenved? Miért vannak meg neki mindezek a csodálatos dolgok, és láthatóan nem bukik le?” Úgy tűnik, mintha a rossz cselekedetekből jó eredményeket kapna, nem igaz? Azt gondolhatod, hogy mivel van egy nagy autója, egy gyönyörű háza és sok pénze, biztosan boldog ember. De ha te tolvaj vagy gyilkos lennél, hamar rájönnél, hogy a kamma eredménye az, hogy emlékeznél arra, amit tettél. Még ha van is egy szép házad és vannak csodálatos tárgyaid, akkor is megvannak az emlékeid arról, hogyan szerezted mindezt - hány embert használtál ki, hazudtál nekik és így tovább. Gondolod, hogy nagyon boldognak vagy biztonságban fogod érezni magad, miközben az elegáns nappalidban ülsz? Gondolj bele, hogyan kell élniük a bűnözőknek: folyton inniuk kell, nyugtatókat kell szedniük, betörésjelzővel kell védeniük a házukat, nagy, acsargó kutyákkal és testőrökkel kell élniük. Bárhol is vannak, inkognitóban kell járniuk, rejtőzködniük kell.
Gondold végig saját tapasztalataidat! Ha hazudsz vagy pletykálsz valakiről, vagy ellopsz valami apróságot - amikor leülsz és meditálsz, jól érzed magad tőle? Vagy olyasmi ez, amiről tudni sem akarsz, amit szeretnél elfelejteni? Tartsuk szem előtt azt a tényt, hogy bármit is teszünk, emlékeznünk kell rá. Ha rossz dolgokat teszünk, akkor rossz emlékeink lesznek; ha jó dolgokat teszünk, akkor jó emlékeink lesznek. Ilyen egyszerű.
Ha jó dolgokat tesztek, ha kedvesek és nagylelkűek vagytok, és meditációban ültök, akkor előjön az emlék: „Most segítettem valakinek; valami jót tettem.” Elönt egy boldog érzés. Ez a boldog érzés segít a meditációban. Van egyfajta öröm, egyfajta elragadtatás, ami akkor jön, ha az elvégzett jótettekre gondolsz; ez a megvilágosodás egyik tényezője. Ez az a fajta kamma, amit megtapasztalhatsz magad is, nem úgy, hogy elhiszed, amit mondok, hanem úgy, hogy megfigyeled és elgondolkodsz azon, hogyan működik a saját életed során.
Tehát bármi, aminek most tudatában vagytok, az a kamma. Most is tanúja lehetsz eddigi életed eredményeinek: zavarodottságodnak, boldogságodnak, kétségeidnek, aggodalmaidnak, félelmeidnek és vágyaidnak. Ezek mind abból következnek, hogy megszülettél, hogy bizonyos cselekedeteket végrehajtottál, és abból is, hogy a társadalmunk arra kondicionált, hogy az értékeinek megfelelően higgy, fogadj el vagy félj.
A nemzetiség, a kor divatja, az oktatás, mindezek óriási hatással vannak a tudatra. Korunk téveszméi elboríthatnak bennünket. Hajlamosak vagyunk mindenféle áldozatot hozni és kompromisszumot kötni annak érdekében, hogy elfogadjanak bennünket és beilleszkedjünk. A tudatunkat erősen kondicionálja a környezetünk, és mivel annyira beleragadunk a tudatunkba plántált feltételekbe, már nem is ismerjük igazán a tudatunkat. Elfelejtettük a végső valóságot, ami a feltételeken túl van; elvesztettük a kapcsolatot a feltétel nélkülivel.
Ha gondosabban, felelősségteljesebben, kedvesebben élsz, boldogságot fogsz érezni - ez a karmikus eredmény. Lehet, hogy még mindig történnek majd szerencsétlen dolgok veled: tehát ez nem jelenti azt, hogy megszabadulsz a fájdalomtól, betegségtől és a haláltól. De nem kell bánatot, kétségbeesést és gyötrelmet teremtened a tudatodba. Ha bölcsen élsz, elkerülheted, hogy olyan körülmények közé kerülj, amelyek a boldogtalan állapotokat előidézik. A testednek, miután megszületett, elkerülhetetlenül karmikus eredményeket kell tapasztalnia, mint például az öregség, a betegség és a halál. De ahogy ezt megérted, és többé nem keresed az identitásodat a testben, akkor nem várod el, hogy másképp legyen. Békében vagy az emberi test változó természetével és karmikus állapotával. Nem követeled, hogy másképp legyen. Megbirkózol vele.
Reinkarnáció kontra újjászületés
A reinkarnációval kapcsolatban az emberek gyakran kérdezik: „Ha nincs lélek, hogyan születhet újra bármi is? Mi viszi át az egyik életből a másikba, ha nincs lélek?” Nos, a reinkarnáció tanítása valójában egyáltalán nem buddhista tanítás - ez hindu tanítás. A reinkarnáció hindu felfogása szerint az ember egyik testből a másikba megy át. Ha alacsony kasztba születsz, várnod kell a következő reinkarnációra, a következő életedre, amikor talán egy magasabb kasztba születhetsz újra.
A buddhizmusban ez téveszmének számít, mert egyáltalán nem bizonyítható, és azt sugallja, hogy tisztasággal jár, ha valaki egy bizonyos osztályba vagy kasztba születik. Mindannyian láthatjuk, hogy a bráhmana kasztba született emberek éppoly gonoszak, romlottak és aljasok lehetnek, mint a legelvetemültebb érinthetetlen. Azonkívül tudjuk, hogy az érinthetetlen emberek is lehetnek tiszta szívűek, ha igazul és bölcsen élnek.
A „brahmin” szó valójában azt jelenti, hogy „tiszta”, „megtisztított”, a Buddha azt mondta, hogy ez a szív tisztaságára utal. Ez egy mentális tulajdonság, és nem osztály vagy kaszt kérdése. Az osztályok és kasztok önmagukban nem tiszták. Ezek csak fogalmak, amelyeknek bizonyos tulajdonságokat tulajdonítunk, és hogy ezt hogyan tesszük, az teljesen a hitünktől függ. Még egyszer: a tisztaság tehát mentális minőség. A buddhisták egyáltalán nem használják a reinkarnáció kifejezést. Mi az „újratestesülés” kifejezést használjuk, és az újratestesülés tudati, nem fizikai. Az együttérzés, a kedvesség, a nagylelkűség és az erkölcsösség az út afelé, hogy tiszta állapotban szülessünk újjá.
Újratestesülés most
Az újratestesülést közvetlenül is megláthatod; nem kell hinned az eszméjében. Az újratestesülés olyasvalami, ami azáltal történik, amit csináltok. Most, mivel nincs én, nincs semmi, ami személyes esszenciaként vagy lélekként újjászülethetne, ami egyik életből a másikba továbbvisz. A vágy azonban újra testesül; állandóan keres valamit, amit megragadhat, vagy amivé válhat.
Ha boldogtalan és depressziós vagy, keresel valamit, amibe belefeledkezhetsz, ami boldogságérzetet ad, vagy legalábbis kizökkent a pillanat kellemetlenségéből. Ez az újratestesülés. Ha félsz vagy bizonytalan vagy, meg kell próbálnod tenni valamit, hogy megszabadulj ezektől az érzésektől, és biztonságban érezd magad. Amikor unatkozol, tenned kell valamit, hogy találj valami szórakoztatót.
Figyeld meg a saját életedben, hogyan szoktál hozzá bizonyos viselkedésmintákhoz! Például, amikor este hazamész, a hűtőszekrényhez mész, és kiveszel valami ennivalót. Újjászületsz, ahogy belefeledkezel az evés örömeibe. Amikor pedig már eleget ettél ebből a születésből - három sonkás szendvicset, négy McDonalds hamburgert és két pizzát -, nem bírod ki, hogy újjászüless egy újabb pizzába. Aztán a televízióban keresel újjászületést, majd amikor megunod, valami más helyet keresel, ahol újra újjászülethetsz. Tehát újjászületsz azokba a dolgokba, amelyek a televízióban történnek. Amikor a filmben romantikus jelenetek zajlanak, úgy érzed, hogy magába a romantikába merülsz el. Érzed a csók örömét. Amikor a férfit elhagyják valaki másért, akkor érzed a fájdalmat és a bánatot, a dühöt és a haragot. Aztán eltelsz, belefáradsz a tévézésbe, és olvasni kezdesz egy könyvet. De ez is csak egy ideig tud érdekelni, újra unatkozni kezdesz, ezért bekapcsolod a zenelejátszót, és egy darabig bömbölteted. Aztán iszol egy italt, elszívsz egy cigarettát, és felhívod a barátodat telefonon. Egy ideig nézed magad a tükörben, de hamarosan újra unatkozol. Nem bírod elviselni az újjászületés gondolatát, és azt mondod magadnak: „Csak azt akarom, hogy ne létezzek.” Nem gondolod ezt: ez csak egy szokás. Ezért felmész a szobádba, és az ágyadra dőlve megsemmisíted magad az alvással.
Társadalmunkban rengeteg időtöltés van. Megvehetjük, birtokba vehetjük őket, és beléjük feledkezhetünk, csupán egy kapcsoló elfordítása az egész. Ha megunjuk, nagyon gyorsan belefeledkezhetünk valami érdekesebb dologba. Ám ezzel a gyors kielégüléssel együtt is hajlamosak vagyunk gyorsan újra unatkozni. Minél gyorsabbá válik az élet, annál unalmasabb. Mennyi tévé, étel, drog, szex és így tovább lehet az ember része anélkül, hogy elfáradna és megunná őket? Mennyit bírsz elviselni, mielőtt nem akarsz többé létezni, mielőtt meg akarsz semmisülni? És ezért el kell aludni, vagy olyan gyógyszereket kell bevenni, amelyek kiütik az embert. Ez az, aminek újjászületésként tanúi lehetünk. Az újjászületés az, hogy megpróbálunk most azonnal valamivé válni. Nem vagytok elégedettek, nem vagytok békében azzal, ahogy a dolgok vannak. Arra vágytok, hogy a dolgok másként legyenek; valami mássá akartok válni.
Az alvás a legtöbb ember számára a megsemmisülést jelenti. Nem kell semminek lenned, amikor alszol. Nem kell semmilyen erőfeszítést tenned. Állandóan újjászületni unalmas, ezért nem akarsz többé létezni. Tehát ott van a vágy, hogy ne legyél, a vágy, hogy megsemmisülj és elpusztulj. Manapság már sokfajta drogot szedhetsz, ami órákra kiüt. De nem tudsz folyton aludni. Az elalvás eredménye az, hogy újra fel kell ébredned, ami azt jelenti, hogy újra megpróbálsz valamivé válni. A szokások sodrát követed, keresel valamit, amit csinálhatsz.
Vágyon alapuló újratestesülés
Három fajta vágyat tapasztalunk: kama-tanha, az érzéki élvezetek vagy érzéki élmények iránti vágy; bhava-tanha, a valamivé válás iránti vágy; és vibhava-tanha, a megsemmisülés iránti vágy. Ez a háromféle vágy az újratestesülés oka. Valójában a vágy az, ami újra testesül. A figyelmetlen lényekben - azokban, akik nem felébredettek, akik nem értik az igazságot, és akik nem éberek - az újratestesülés folyamata ismétlődik újra és újra az érzékvilágokban, az érzéki vagy intellektuális élvezetek birodalmában.
Ezt az újratestesülési folyamatot a saját tudatunkban is megfigyelhetjük. Mi az, ami a hűtőszekrénytől a televízióhoz kerül? Egy ember? Ez a lelketek, az önvalótok, ami az örökkévalóságba tart? Vagy ez a vágy? Nem inkább egy céltalan bolyongás, egy megszokott keresése annak, amibe el lehet merülni?
A vágyat megvizsgálhatod a saját tudatodban. Amikor megrémülsz, láthatod magadat, amint valami biztosat keresel. Amikor nem tudod mit tegyél, érezheted a vágy nyomását, ahogyan valamilyen érdekes dolog után kutat. Elkezdesz felkapkodni dolgokat, babrálsz az ujjaiddal - csak azért, hogy csinálj valamit. Ez az állandó aktivitás csak a megszokás ereje, nem igaz? Legtöbbször nem is tudod, hogy mit csinálsz; csak szokásból csinálsz dolgokat.
Szeretünk belefeledkezni olyan dolgokba, amelyek csillognak és izgalmasak. Azért nézünk háborús filmeket, hogy izgulhassunk. Amikor újságcímeket látunk atrocitásról, nemi erőszakról vagy gyilkosságról, azt gondoljuk, hogy ezt el kell olvasnunk. Az erőszak és a szex; mindezek a dolgok rendkívül izgalmasak. Az izgalom nagyon vonzó; van egy bizonyos vad rezgése. Könnyű belefeledkezni valami izgalmasba, mert az izgalomnak megvan a sajátos energiája. A körülöttünk lévő izgalmas történések által energiával töltődhetünk fel. Mégis, ha megvizsgáljátok az izgalmat, azt látjátok, hogy az folyamatosan mozgásban tart benneteket. A túl sok kaland, romantika és izgalom kifáraszt, mert rabul ejt benneteket. Magával ragad, nem tudsz ellenállni és nem tudod elengedni. Ha nincs bölcsességed, akkor magával ránt az egyik újratestesülésből a másikba. Ezek az újratestesülések - amelyek a vágyon alapulnak - azok, amelyeknek a meditáció során tanúja lehetsz. Amikor látod őket, megérted, mi az újratestesülés.
Ha megérted az újratestesülést a mindennapok szintjén, akkor meg fogod érteni, hogyan kell működnie a halál idején. Az ember utolsó kívánsága, ha figyelmetlen és tele van vágyakozással, valószínűleg az, hogy újra megszülessen, hogy találjon egy másik emberi születést, találjon valami anyaméhet, ahová beugorhat. Ez a vágy energiaként jelenik meg az univerzumban.
Az újratestesülés utáni vágy a halál idején az a vágy, hogy emberi formában szülessünk újra. Ezt csak úgy érthetjük meg, ha megfigyeljük, hogyan működik a saját tudatunk. Ha haldokolnál, és nem akarnál meghalni, mi lenne a legvalószínűbb dolog, ami felmerülne a tudatodban? Az lenne a vágyad, hogy ragaszkodj valamilyen létformához. Valamilyen sóvárgás támadna fel a haldoklásod pillanatában, és ez a vágy a materializáció valamilyen formája iránt lenne. A szokásaitok lendülete mindig formákban materializálódik, nem igaz? Mindig azt keresitek, amire vágytok, akár érzéki vágyat, akár intellektuális vágyat, akár vágyat arra, hogy elnyomjatok valamit, amit nem szerettek.
De ha a halálodkor éber vagy, ha nincs vágyakozás egy újabb születésre vagy valamilyen cselekvésre, akkor mi az, ami újra megszülethet? Ha békében vagy a tested haldoklási folyamatával, mi születhetne újra? Nincs vágy, csak az éberség és a bölcsesség van. Akkor lehetséges az elengedés, elfogadás és felszabadulás az emberi test nehézségeitől.
Múltbeli és jövőbeli életek
Nem egzotikus vallási témaként kezelem a kammát és az újjászületést; gyakorlati szinten közelítem meg ezeket, hogy lássuk, hogyan működnek. Emberi lényekként itt és most okulnunk kell az életünkből.
Nincs értelme azt találgatni, hogy ki leszel a következő életedben. Szerintem ez időpocsékolás. A Buddha azt mondta, hogy azt is hiábavaló megpróbálni kitalálni, hogy mi voltál az előző életedben. Néha megkérdezik tőlem, hogy volt-e valamilyen előzőéletbeli élményem. Nem volt. Nem tudok semmit az előző életekről, de fantáziálhatnék felőlük. Még ha emlékeznék is arra, hogy egy előző életemben Napóleon voltam, mire emlékeznék? Csak hétköznapi emlékeim lennének arról az időről, hogy császár voltam, és sok szenvedésért voltam felelős.
Ebben az életben már jó pár évet éltem, és vannak valódi emlékeim erről az életről. Ötven évvel ezelőtt egy fiú voltam, aki gimnáziumban tanult az Egyesült Államokban, Seattle-ben, Washingtonban. A nevem Robert volt. Amikor nyolcéves voltam, egy John Mill Általános Iskola nevű iskolába jártam, és volt egy Miss Depenbrock nevű tanárom. Ez talán nem nyűgöz le senkit ahhoz képest, hogy ha például emlékeznék az 1812-es oroszországi háborúra. De ez az, amire emlékszem - nyolcéves Robert Jackman voltam egy seattle-i iskolában.
Azt kérdezhetnéd: „Mi köze van a nyolcéves Robertnek Napóleonhoz?”. Mindkettőben az a közös, hogy emlékek. Ha valóban emlékeznék arra, hogy Napóleon voltam, és aztán emlékeznék arra, hogy Robert Jackman voltam, akkor mindkettő egyszerű emlék lenne. Mindkét emlék itt és most keletkezne. Ez minden, amit tudnod kell. Nem számít, hogy Napóleon vagy Robert Jackman, Sidney vagy Rachel, vagy Sába királynője volt a neved. Igaz, hogy Napóleonnak lenni valahogy lenyűgözőbb a legtöbb ember számára, mint Robertnek - kivéve, ha a Robert az aktuális rocksztár neve. De csak annyit kell tudni, hogy az emlék az emlék. Emlékek jönnek elő harminc évvel, húsz évvel, tíz évvel ezelőttről és tegnapról. Ezek mind-mind olyan emlékek, amelyek most jönnek elő az előző életekről. Az emlékek felbukkannak és elmúlnak, és nem-önmaguk.
Az emberek azt is kérdezik: „Mi lesz velem a jövőben, ha meghalok?” Azt mondhatják: „Szörnyű dolgot tettem életemben. Mi fog velem történni a következő életemben? A pokolra jutok? Varangyként születek majd újjá?” Spekulálhatsz ezen, de a múltban elkövetett rossz cselekedetek eredménye a jelenben a félelem - most is félsz. A jövő mindig is kiismerhetetlen, bizonytalan és titokzatos lesz. Bármit kivetíthetsz a múltadból a jövőbe; hisz valójában folyton ezt tesszük. A jövő ürességét mindenféle elképzelésekkel, félelmekkel és fantáziákkal töltjük meg - de mindig a jelenben vetítjük ki így.
Meditációban a múlt emlékeire egyszerűen csak emlékként tekinthetünk, és a jövőre vonatkozó félelmeinket csak kivetítésekként láthatjuk. A jelen pillanatban kell éberen és bölcsen cselekednünk. A meditáció minden kétséget kizáró igazságot tár fel, és felelőssé tesz minket életünk iránt - nem azért, mert attól félünk, hogy valaki elfenekel minket, ha nem viselkedünk erkölcsösen, hanem mert ez a helyes. A kamma és az újraszületés törvényének megértése folytán jobban tudjuk, hogyan éljünk, és használjuk helyesen testünk és tudatunk feltételeit. Ez az emberi kamma tökéletessége. Az emberi kamma tökéletessége a megvilágosodás, ami valójában nem más, mint felnőni és érett emberré válni.
* * *
Kérdés: Ha a buddhista felfogás szerint nincs én vagy lélek, akkor ki vagy mi születik újra? Ki vagy mi kapja a jó vagy rossz cselekedetek eredményét?
AS: Nos, tudod, végső soron senki sem születik újjá, és senki sem kapja meg az eredményeket. Ami újra testesül, azok az önmagukat ismétlő vágyak. A nem-tudásból jönnek létre ezek, és azt a benyomást keltik, hogy valakinek problémái vannak, valaki boldogtalan vagy depressziós. E vágyak miatt úgy tűnik, mintha az életnek valami másnak kellene lennie, mint ami. Az újratestesülés folyamata nem tartozik senkihez; ez csupán oksági feltételek folyama.
Az éberség segítségével felismered, hogy a születés és a múltbeli cselekedetek eredményei így jönnek létre. És ha tudatában maradsz ennek a ténynek, akkor nem teremtesz senkit, hogy újra megszülessen. Nem teremted meg azt az illúziót, hogy bárki bármit is kaphat, bármivé válhat, vagy bármiért megbüntethetik. Csupán arról van szó, hogy a jelen pillanat a múltbeli cselekedetek eredménye. Ha nem vagyunk tudatlanok, akkor nem szenvedünk a jelenlegi körülményektől, amelyeket tapasztalunk. Ezt nagyon nehéz megérteni a személyes nézőpontból, ezért a populáris buddhizmus egyszerűen azt tanítja: ha jót teszel, jót kapsz; ha rosszat, rosszat kapsz; ezért jót kell tenned és nem szabad rosszat tenned. Ez egy konvencionális beszédmód.
De ahogy az ember folytatja a gyakorlást, úgy nő a Dhamma megértése, és egyre inkább tudatában leszel a dolgok valódi természetének. Ekkor már nincs értelme annak, hogy jó vagy rossz. Ebben a szakaszban már nem kérdés, hogy jót vagy rosszat tegyünk. Az ember cselekszik a jócselekedetek lehetőségeit kihasználva, de a motiváció nem azon az elképzelésen alapul, hogy bárki is kapna érte valamit. Az embernek nem lesz késztetése arra, hogy rosszat tegyen, mert a rossz csak akkor vonzó, ha létezik az alapvető én-illúziója. Amikor ez a téveszme megszűnik, nem maradnak problémák. Marad a jó cselekedet, de azt azért teszed, mert az a helyes, az a megfelelő. Nem személyes haszonszerzés vagy nyerészkedés miatt történik.
Kérdés: Tehát azt mondod, hogy a bölcs emberben a jóság természetes? Nincs olyan késztetés, hogy jót kell tennie - csupán természetes reakció a helyzetekre?
AS: Igen, ez a természetes reakció ellentétben áll a nem-tudásból fakadó impulzivitással. Bölcsesség nélkül indulataink vannak, amelyeket követünk, vagy elfojtunk. A bölcsességgel megvan az a spontaneitás, hogy az életre egy univerzális tiszta tudatból reagálunk, nem pedig egy személyes elképzelésből, hogy valakinek jónak kell lennie, mert megbüntetik, ha rossz.
24 – A tudat és az univerzum
Mivel gondolkodó lények vagyunk, a Buddha hangsúlyozta a helyes gondolkodást. Helytelenül is gondolkodhatunk önmagunkról és az univerzumról; ezt akkor tesszük, amikor lehangoltak és ijedtek vagyunk. Ha azonban egyszer elkezdünk helyesen gondolkodni, félelmeink, szorongásaink és problémáink megszűnhetnek. A Buddha tanításában alapvető, hogy gondolkodásunkat a helyes szemléletre alapozzuk.
Személyként gondolva magunkra
A szemlélődő életben szerzett tapasztalataimra reflektálva azt mondanám, hogy a helytelen gondolkodás egy olyan szemléleten alapul, amelyben mi egy minden mástól elkülönült lények vagyunk. Ez egy olyan nézet, amelyben azt gondoljuk, hogy mi itt egy személy vagyunk, aki belevetve az univerzumba és általa kondicionálva, a körülmények tehetetlen áldozata vagyunk. Hányszor gondoltad vagy hallottad már másoktól ezt: „Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Miért én? Miért kell ezeknek a dolgoknak pont velem megtörténni?” És hányszor látod, hogy az emberek azon tűnődnek, miért érzik magukat olyan magányosnak, elidegenedettnek, elveszettnek vagy lehangoltnak? Ezek nagyon gyakori emberi tapasztalatok, nem igaz? Gyakran éljük át az elszigeteltség, az elkülönülés és a magányosság érzését, azt, hogy elveszettnek érezzük magunkat egy olyan szisztémában, ami nem törődik velünk, amely személytelen, szeretetlen és igazságtalan. Amikor a saját életünk tapasztalatait a minden mástól való állandó és teljes elkülönülés pozíciójából látjuk, akkor természetesen elidegenedés, félelem és szorongás az eredmény. A gondolataink pedig ezekből az érzésekből fakadnak. A világi érzékelésünk félelemmel és szorongással lesz terhelt.
Az aggodalom bizonyos szempontból jogos. Érzékeny, sebezhető lények vagyunk. Ezek a testek a legszörnyűbb fájdalmat és kellemetlenséget élhetik át, mint azt mindannyian tudjuk. Mindannyian félünk attól, hogy egy napon elkapunk valami szörnyű betegséget, megcsonkítanak, vagy megsebesülünk. Amihez kötődünk, amitől függünk, amit szeretünk, könnyen átváltozhat olyanná, amit nem szeretünk. Hirtelen, és bármikor elszakadhatunk attól, amit szeretünk. Tehát bizonyos értelemben csak azért, mert emberi formában születtünk, azzal a képességgel, hogy gondolkodhatunk magunkról, a gondolataink szorongást és aggodalmat okozhatnak nekünk.
Az emberi formát nagyon is magunkénak tarthatjuk, mintha csak ez a test lenne minden, ami vagyunk. Azt gondolhatjuk: „Én vagyok ez az ember, akinek a személyiségét meghatározta az élet, a család, amelybe beleszülettem, a neveltetésem vagy annak hiánya, a társadalmi osztály, amelybe beleszülettem. Ragaszkodhatunk és azonosulhatunk mindazokhoz a sugallatokhoz, amelyeket életünk során kaptunk arról, hogy jók vagyunk, vagy értéktelenek, jobbak vagyunk másoknál vagy rosszabbak. Mivel úgy tudjuk elképzelni magunkat, hogy „valami” vagyunk, ragaszkodhatunk ehhez az elképzeléshez, és viselkedhetünk így egy életen át. Ha ez a téves elképzelésünk van, akkor valószínűleg egy egész életen át tévesen gondolunk magunkra - és ez bizony nagyon fájdalmas lehet.
Készek vagyunk személyként reagálni az életre, és nagyon könnyen megbántódhatunk attól, amit mások mondanak rólunk. Ha azt mondják nekem, hogy „nem tetszik, ahogy kinézel”, akkor megsebeznek, és megbántva érezhetem magam. Egy életen át neheztelhetünk és irigykedhetünk azokra, akiknek látszólag több kiváltságuk vagy vagyonuk van, mint nekünk. Az irigység és a féltékenység az egész világon általános emberi probléma. Nos, ha nem tudnánk magunkra „én-ként” gondolni, ha nem tudnánk különálló entitásként tekinteni magunkra, akkor nem éreznénk féltékenységet, nem igaz? Azt gondolhatjuk: „Mit tett ő, hogy megérdemelte ezeket a kiváltságokat? Miért nem kaphatom meg én is ugyanezeket?”
Ezek mentális állapotok, mentális képződmények, amelyek állandótlanok, keletkeznek és megszűnnek. A buddhizmusban különbséget teszünk a tudat és az ilyen mentális képződmények között. A mentális formákat úgy határozzuk meg, mint a tudat olyan állapotait, amelyek keletkeznek és megszűnnek. Ilyenek például az érzések, az észlelések, a fogalmak és az érzékszervi tudatosság. Az univerzum magában foglal mindent, amit érzékelhetünk és felfoghatunk, így maga a világegyetem is a mentális képződmények kategóriájába tartozik.
Alany és tárgy
Természetesen a világegyetemet tudományos módon is láthatjuk, mint tárgyat. Ha kinézünk a csillagos éjszakába, úgy szemlélhetjük a világegyetemet, mintha valami odakint lenne, valami tőlünk különálló dolog. Úgy is érzékelhetjük a világegyetemet, mintha a részei lennénk; de a magam nevében szólva, én kezdetben soha nem így érzékeltem. Mielőtt elkezdtem meditálni, az univerzum valami tőlem elkülönült dolog volt, és ez az elkülönülés mindig szenvedés forrása volt, mert úgy éreztem, hogy nincs kapcsolatom vele. Ha mindig csak ilyen a viszonyunk az univerzumhoz, akkor az életünk meglehetősen szánalmas, és sosem értjük meg igazán. Soha nem ébredünk rá igazán az univerzum mélységére, kiterjedésére és csodájára. Mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbálunk ennek a bizonyos testnek a jólétéért mindent megtenni. Egész életünket azzal tölthetjük, hogy megpróbálunk egy biztonságos helyen élni, ahol nem bánt minket senki.
Gondoljunk csak a mi, mint szubjektum és a világegyetem, mint objektum közötti elkülönülés problémájára! Tudatos lények vagyunk; a tudatosság az a képesség, hogy olyan szubjektum legyünk, amely ismer egy tárgyat. De ha a tudat szubjektív aspektusát nézetek, előítéletek és elfogultságok torzítják, akkor hajlamosak vagyunk félreérteni a tárgyat. Ez történik mindig, amikor belekapaszkodunk egy eszmébe, és általánosan alkalmazzuk - megrögzött nézeteket, előítéleteket és elfogultságokat alakítunk ki. Ha tehát egy másik személyt rossznak érzékelünk, akkor őt egyfolytában rossznak látjuk. Valahányszor ez a személy, név vagy jelenség megjelenik a tudatban, a „rossz” asszociációja vele együtt jár. Így a magunkról és másokról alkotott nézetekhez és véleményekhez való ragaszkodással érzéketlenné válhatunk. Elveszítjük érzékenységünket, és ezért nem vagyunk éberek, sokkal inkább csak reagálunk.
Egész életünket leélhetjük úgy, hogy egyszerűen csak reagálunk - például faji előítéletekkel. Az emberek nem gondolkodnak el és nem látják, hogy a faj maga a tudat szubjektív érzékelése, ezért véleményt alkotnak arról, hogy az egyik faj jobb, mint a másik, és ezt teszik társadalmi osztályokról, férfiakról és nőkről, nemzetekről és vallásokról. Azáltal, hogy nem vizsgáljuk meg igazán a gondolkodás természetét és annak korlátait, beleragadhatunk a saját gondolkodásunkba. Ahelyett azonban, hogy a nem megvizsgált nézetek és vélemények által reagálnánk, szemlélhetjük a gondolkodást, mert a gondolkodás keletkezik és megszűnik.
A gondolkodás állandótlan. Gyorsan mozog, egyik gondolatot hozza a másik. Arra vagyunk kondicionálva, hogy asszociáljunk; ahogy az egyik gondolat megszűnik, újabbat szül, végtelen folyamot hozva létre. Megragadhatunk ezekben a gondolatokban, ítélkezhetünk felettük vagy azonosulhatunk velük. Vagy elkezdhetjük szemlélni magát a gondolatot mint állandótlant, mint olyasmit, ami jön és megy a tudatunkban, legyen az racionális, irracionális, intelligens, ostoba, igaz vagy hamis. Szemlélhetjük úgy, mint gondolatot, mint ami felmerül és megszűnik, ahelyett, hogy megpróbálnánk gondolkodni a gondolkodásról, vagy elemezni a gondolataink motivációját. Ha ilyen elemzést végzünk, az inkább megerősíti bennünk azt az érzést, hogy elszigetelt, különálló, személyiséggel rendelkező „én” vagyunk.
A személyiség mint alany
Személyiség alatt a nézeteket, véleményeket, emlékeket és mindazt értem, ami az élettapasztalatból beépült a tudatba. A személyiség egy feltétel, nem végső értelemben igaz vagy valós; nem ez a valódi alany. Inkább egy vizsgálandó tárgy.
Ha hagyjuk, hogy a személyiségünk, annak nézeteivel és elfogultságaival együtt a tudatunk alanya legyen, akkor a valóságot e személyiség szempontjából tapasztaljuk meg. Mivel a személyiség bármilyen formát ölthet, lehetünk elragadtatottak, lehangoltak - érezhetjük magunkat sikeresnek, vagy olyannak, aki kudarcot vallott. Olyan kultúrában élünk, amely nagy hangsúlyt fektet a személyiségre, mint önmagunkra. Személyiséggel rendelkezni, személyiségnek lenni, személyként jogokkal rendelkezni, férfinak vagy nőnek lenni, egy csoporthoz, osztályhoz, családhoz, nemzethez vagy klubhoz tartozni - mindezeket nagyon személyesnek tartjuk. Még azt is, ami személytelen - emberi testünk természetes funkcióit, amelyeknek semmi közük a személyiséghez - személyessé tesszük. Nem szeretjük, ha a test funkcióival azonosítanak bennünket, hacsak nem szépek vagy kellemesek. Sokan nagyon személyesnek tekintik a test öregedési folyamatát, a betegséget és a fájdalmat. Az olyan természetes késztetéseket, mint az éhség és a szexualitás - még az emberi test legösztönösebb, legszemélytelenebb funkcióit is - ilyen nagyon személyes módon értelmezzük. Ezeket jónak, rossznak, megengedettnek, nemkívánatosnak, kifinomultnak vagy durvának ítéljük meg.
Ez tehát a személyiség szemlélete. Ha jól érezzük magunkat, boldogok vagyunk; ha nem érezzük jól magunkat, boldogtalanok vagyunk. Minden siker, ami e lényt éri, személyes, és ugyanígy minden kudarc is az. Bármilyen dicséretet vagy hibáztatást személyesnek veszünk; a dicséret örömöt okoz, a hibáztatás pedig szorongást. De amikor az örömöt és a fájdalmat, a dicséretet és a hibáztatást tudatos lény nézőpontjából szemléljük - és nem egy személy nézőpontjából - , ez a felébredet tudat.
A tudatosság mint alany
Amikor egyre többet és többet szemlélődünk, a tiszta tudatosságot tesszük a tudatosság tárgyává. Ebben a tiszta tudatosságban a körülményeket egyszerűen körülményként látjuk, ahelyett, hogy a személyiség nézőpontjából ítélnénk meg és reagálnánk rájuk. A Buddha hangsúlyozta az éberség gyakorlatát, amelyben feladjuk a ragaszkodást, éberen, ítélkezés nélkül szemléljük a dolgokat, ahogyan azok vannak. Ha éberek vagyunk, akkor nem ítélkezünk valami felett, hanem csak megfigyeljük azt. Még a saját reakcióinkat is megfigyelhetjük.
Az éberség bölcsességgel párosul, azzal a képességgel, hogy szemléljük a dolgok jelenlegi állását. Ehhez felhasználhatjuk a Buddha tanításait, mint ügyes eszközöket, amelyek segítenek nekünk a megfigyelésben és a vizsgálódásban. És amikor megvan az éberség és a bölcsesség, a tudat tárgya többé nem személyes. Az alany nem az enyém vagy a miénk, nincs neve, nem férfi vagy nő. Minden személyes feltétel és ragaszkodás megszűnik. Látjátok a megszűnést, a személyiség megszűnését, de megmarad a tudatosság és a képesség, hogy bölcsen reflektáljatok arra, ahogyan a dolgok ebben az érzéki világban vannak. A felébredt tudatban a fájdalom és a gyönyör csupán a dolgok rendje. Ha van tudatos bölcsesség, akkor nem válogatunk - a fájdalom és az öröm egyforma értékű. Olyannak látjuk őket, amilyenek.
Az érzékek mindig dualista módon működnek. Mi, mint alanyok, a dolgokat tárgyként látjuk. Az, hogy van szemünk, azt jelenti, hogy bármit látunk, ami előttünk van; tudatában leszünk annak, legyen akár a legszebb vagy a legundorítóbb dolog. Ez minden érzékszervre érvényes. A felébredt tudat nem zárja ki ezt az érzékenységet, és nem csak megszokásból reagál a feltételekre. Érzékeny, és megtalálja a megfelelő válaszokat a felmerülő tapasztalatokra. Olyan spontaneitást találhatunk, amely csak akkor lehetséges, ha a tudat nem csak reagál, mert a reakciók indulatosak. A reakció az indulatok követése, de a spontaneitás az ébrenlét tisztaságából, az éberségből és a bölcsességből ered. Ennek többé semmi köze nincs ahhoz, hogy valaki valamilyen típus vagy személyiség lenne. Minden lény, aki felébredt, képes megfelelően reagálni arra, ami történik.
A tudat univerzuma
Hasonlítsd össze a világegyetem érzékelését ennek az emberi formának az érzékelésével! Ha önmagunkra, mint emberre gondolunk, az meglehetősen ijesztő, mert az univerzum a mi érzékelésünk szerint hatalmasnak és végtelennek tűnik. Eónnyi időről és fényévekben mért hatalmas távolságokról beszélünk, amelyeket el sem tudunk képzelni; a tudósok arról beszélnek, hogy a csillagok közel vannak, holott több milliárd kilométerre vannak tőlünk. De ezen az érzékeny emberi forma segítségével reflektálhatunk a világegyetemre, a testből érkező tényleges érzékszervi hatások alapján.
Lehet találgatni, hogy a bolygók és a világűrből érkező erők befolyásolnak e minket; ez minden bizonnyal lehetséges. Az emberek azt kérdezik: „Hogyan befolyásolhatja a Plútó az életemet?” Valójában miért ne lehetne hatással az életünkre? Ugyanannak az egyetemes rendszernek vagyunk a részei, és teljesen lehetségesnek tűnik, hogy minden hatással van mindenre. Nem zárnám ki ebből a Plútót és a Neptunuszt sem, de nem tudom, hogyan, vagy pontosan milyen módon lehetnek hatással ránk. Talán mi is befolyásoljuk a Plútót; ez is lehetséges. De akkor ez túl bonyolult lenne, nem igaz?
Ha elgondolkodunk azon, hogy minden hatással van mindenre, akkor ez az egyetemes rendszer teljességét kelti bennünk, amelyben mi, emberi lényként nagyon is érintettek vagyunk, és amelynek tanúi lehetünk. Ugyanakkor el kell fogadnunk azt a korlátot, hogy különálló egyénként létezünk. Az általunk szemlélt világegyetem a tudat univerzuma, az öröm és fájdalom, a szépség és a csúfság érzékelésével. Tudatosíthatjuk, hogy az egész univerzum érzékenységről, erőkről, hatalmakról és energiáról szól. Beláthatjuk, hogy bármilyen hatalmasak és erőteljesek is legyenek a világegyetem formái, a kezdet és a vég, a születés és a halál, a tágulás és az összehúzódás jellemzőivel rendelkeznek. Szemlélhetjük az univerzumot olyan látszólag jelentéktelen tapasztalatokban, mint a légzés, a test érzése, vagy egy érzés, a szorongás vagy a vágy.
Az emberi forma korlátain belül nem érthetjük meg a létezés természetét a mindent látó Isten egyetemes pozíciójából, univerzális szemlélettel. Amit tehetünk az az, hogy közelről, ítélkezés nélkül megfigyeljük a létezést. Ennek a tudatnak a mikrokozmosz nézőpontjából kell dolgoznia, még akkor is, ha ez a nézőpont hihetetlenül személyesnek, ostobának vagy irracionálisnak tűnik.
Ezt értem a mikrokozmosz szemlélése alatt: megfigyelhetjük magunkban a megragadást, az elutasítást, a vonzódást vagy a taszítást. Láthatjuk a tudatunkban lévő erős vágyat, hogy valami mássá váljunk, hogy keressünk valamit, hogy várjuk a következőt. Azért ragadunk bele abba a vágyba, hogy valamivé váljunk, mert nem elégedünk meg azzal, ahogyan a dolgok vannak. A dicséretet és a hibáztatást, a sikert és a kudarcot, az örömöt és a fájdalmat, a betegséget és a halált személyesnek éljük meg. Minden személyesnek tűnik, és ezért minden fájdalmas. De a felébredt tudatból nézve a dolgok olyanok, amilyenek, és ez a látásmód a kiút a szenvedésből.
Bizalom a Dhamma iránt
Jelenleg hatalmas bizalmat érzek. Bízom abban, amit mi Dhammának nevezünk - a „dolgok rendjében” -, mert már nem fontos, hogy mi történik velem, ezzel a teremtménnyel itt. Ez többé nem jelent gondot. Bármi történjék is - a legjobb, a legrosszabb, dicséret, hibáztatás, siker, kudarc, leukémia vagy robusztus jó egészség kilencvenöt éves korig, és békés halál, ami az embert meditációban ülve éri -, bízom abban, hogy minden úgy van rendben, ahogy van. Lásd ezt Dhamma-ként, ahelyett, hogy értelmeznéd, és személyes minőséget adnál neki!
A buddhizmusban sokszor beszélünk bátorságról és félelem-nélküliségről. Amikor a személyes nézőpontból tekintünk a dolgokra, könnyen megijedünk, és gyáván cselekszünk. Ezt gondoljuk: „Szenvedni fogok. Amit szeretek, azt el fogják venni tőlem. El fogom veszíteni az egészségemet, rokkant leszek, fájdalmat fogok érezni. Senki sem fog szeretni, és egyedül maradok. Az élet szörnyű lesz. Elveszett leszek, egyedül, szeretetlen, fájdalmas, öreg és beteg, szegény én!” Ez elég sok, amitől félni lehet, nem igaz? De ha ezeket a félelmeket Dhammának tekintjük, akkor még a legrosszabb is elviselhetővé válik. Rájövünk, hogy nem egy állandó személy vagy helyzet, amiben benne vagyunk, csak egy átmenet a születésből a halálba az emberi alakban. Ám nekünk, emberi lényeknek, megvan a lehetőségünk, hogy a születés és a halál között felébredjünk.
A felébredt elmében nincs félelem. Tudás van, tisztánlátás van, és ez nem személyes. Nem az enyém, nem a tiéd. Amikor minden megszűnik, ami megmarad, az a tisztaság, az intelligencia, a világosság. Ezt nevezhetjük „az igazi szubjektumnak”. Amikor az emberek azt kérdezik: „De mi az én valódi természetem?” Azt válaszolom: „Az békés, intelligens, nyugodt és derűs. Ez a halálnélküliség - de ezt ne tartsátok személynek!”
* * *
Kérdés: Le tudná írni részletesebben a tiszta tudat természetét?
AS: Nos, ez az a pont, ahol a Buddha nagyon óvatos volt, mert amikor megpróbálod leírni a leírhatatlant, meghatározni a meghatározhatatlant, vagy korlátozni a határtalant, akkor téveszmékbe bonyolódhatsz. Az egyetlen dolog, amit mondhatok: ahogy egyre inkább elengeded a dolgokat, és ahogy felismered, hogy minden, ami keletkezik, megszűnik, belátod a dolgok megszűnését - akkor felismered a feltétel nélkülit.
Van a kondicionált és a kondicionálatlan, a teremtett és a nem teremtett. Nem tudod elképzelni a nem-teremtettet. Van egy szavad, de nincs tapasztalatod róla. Nincs szimbólum, amit meg lehetne fogni. Lehet róla egy elméleted, ezért a vallások hajlamosak metafizikai tanításokat megfogalmazni, amelyekben az emberek hisznek. Mivel azonban a buddhista tanítás nem elméleti megközelítés, hanem arra bátorít, hogy magad tapasztald meg a dolgokat, így metafizikai tanítás nélkül maradsz, és a tanításnak ez a hiánya elősegíti az igazi belátást. Amit a belátás nyújt, az annak megértése, hogy a feltételekhez kötött birodalom csak keletkezik és megszűnik. Nem örökkévaló és nem végtelen. Ez csak egy mozzanat az egyetemesben.
Az erre a felismerésre vonatkozó szóhasználat és fogalmak nagyon félrevezetőek lehetnek. Beszélgettem keresztényekkel, és úgy veszem észre, hogy a keresztény meditáció-gyakorlók mostanában egyre inkább a buddhista álláspont felé mozdulnak el, és olyan eléggé nem hagyományos dolgokat mondanak, mint például: „Isten semmi vagy nem-valami”. A buddhisták megértik, hogy a „semmi” valószínűleg elég pontos leírás. Ezzel szemben a trinitárius kereszténység általában feltételes attribútumokat használ ahhoz, hogy Istent Atyaként, Fiúként vagy Szentlélekként érzékeljük. A misztikus kereszténység túllép a szent-háromságon, és misztériumról, vagy nem-tudásról beszél. A keresztény misztikusok nem rendelkeznek olyan pszichológiai szókinccsel, mint mi a buddhizmusban, ezért fogalmaznak másként. De ha túllépünk a fogalmakon, akkor azt találjuk, hogy az elme olyan tapasztalatát írják le, amely mentes az én-nézettől - és a feltételekhez kötött világhoz való kötődéstől. A hinduizmus és az iszlám bizonyos irányzataiban is van hasonló megközelítés. Tehát az ember minden vallásban látja a lehetőséget, hogy önmagán túlra nézzen.
A veszély mindig a konvenciókhoz való ragaszkodásban rejlik. Még a buddhizmus esetében is, bármennyire is szép és világos tanítás, nem sok buddhista használja arra, hogy megvilágosodjon. Hajlamosak a tanítás egy bizonyos részéhez ragaszkodni. Manapság azonban úgy gondolom, hogy több lehetőség van az igazságra való ráébredésre, ami nem csak buddhista, hanem túl van minden konvención.
Mostanában nagyon sok tisztázó párbeszéd zajlik az emberek között, és ez egészen csodálatos. A bolygó különböző pontjain mentális tisztaság és a bölcsesség alkalmazása zajlik. Nem számít, hogy az újságok néha mennyire borúsak és pesszimisták a világ helyzetével kapcsolatban, nem tehetek róla, de én jóval optimistább vagyok. Látom a változást. Az én életemben figyelemre méltó változás történt a spirituális megértés és bölcsesség kibontakozása terén.
16