A „nibbana” szót használjuk a meditációnk céljának leírására, ami nem más mint a nem-ragaszkodás megvalósítása. Mint megvilágosulatlan emberi lények, hajlamosak vagyunk a dolgokhoz való ragaszkodásra nem-tudásból, a dolgok nem megfelelő megértése miatt. Mindenhez ragaszkodunk és mindenbe kapaszkodunk; amikor azonban megvalósítjuk a nem-ragaszkodást, megtapasztaljuk a nibbanát. Néha a nibbanát kialvásnak fordítják, ami eléggé fenyegetően hangzik, mintha megsemmisülésről lenne szó. Azonban ez nem feltételezi, hogy megsemmisítjük a dolgokat, csak azt, hogy elengedjük a hozzájuk való ragaszkodásunkat.
A nibbana az emberi lények azon megvalósítására utal, amikor nem ragaszkodnak semmihez. A nem-ragaszkodás ezen megvalósításában az ember megtapasztalja a kapcsolódást. Az ember összhangba kerül a transzcendenssel, mert amikor nincs ragaszkodás, akkor megjelenik az együttérzés valódi tapasztalata. Az ember együttérzést, örömöt, boldogságot és derűt érez, nem azért, mert valamilyen személyes eredményt vagy teljesítményt ért el, hanem azért, mert nincs ott senki. Nincs ragaszkodás a testhez mint énhez; nincs belefeledkezés a nézetekbe, a véleményekbe, az érzésekbe vagy bármi másba; egyszerűen csak nincs ragaszkodás. Amikor felismered a nem-ragaszkodást, megtapasztalod az igazi könnyedséget, békét és boldogságot. Ám az effajta boldogság nem hétköznapi állapota az emberi lényeknek. A tudatot és a szívet kell edzenünk, hogy megélhessük.
A tudatosság a tudáson alapul
Ha megtanulod lecsendesíteni a tudatod, elkezdesz érzékelni egy folyamatos tudatosságot, amely szilárd, stabil és állandó. Ez egyszerűen a tudaton és az éberségen alapul, nem pedig a fogalmakon, elképzeléseken, nézeteken és érzelmeken, amelyek jönnek és mennek. Belátod, hogy ez így van. A tudásnak ezt az érzését az emberek néha úgy írják le, hogy „ilyen-ség” vagy „ahogy-van”, és ez a pillanatban alakul, ahogyan az most van. Gondoljatok bele, mi történik a tudattal, amikor azt mondom: „Ez most így van.” Nem mondom meg neked, hogyan van, vagy hogyan kellene látnod vagy érezned. Nem mondom meg neked, hogy mit kellene tapasztalnod. Nem mutatok rá semmilyen tárgyra vagy bármi másra, és nem írom le a tapasztalatot semmilyen módon. Én csupán azt mondom: „Ez most így van, ez az ilyenség, ahogy most van”. Amikor ezt a gondolatot használom, megnyitom a tudatot; együtt úszom a pillanattal, fogékonyabb vagyok arra, ami történik, ahelyett, hogy keresnék valamit, amibe belekapaszkodhatnék. Nem próbálom leírni a pillanatot, csak megnyílok felé. Így a tudat teljesen kiürülhet; a gondolatfolyam leáll, és a tudat megnyílik. Így van ez. A tudatosság ezen érzésével szemlélhetjük azt, ahogyan most van: itt van a légzés, itt van a test, vannak érzetek a testben. Csend van, az idő most van, a hely itt van - így van ez.
Amikor azt vizsgáljuk, hogyan vannak a dolgok, ahelyett, hogy fogalmakat és elméleteket használnánk, az érzékelés képességét használjuk arra, hogy az érzékelésen túlra mutassunk - magára a tudatosságra. Általában a tudatunk nincs erre kiképezve. Rendszerint arra vagyunk kondicionálva, hogy feltételezésekből, elméletekből és álláspontokból kiindulva működjünk. Lehet, hogy hiszünk egy Istenben, és azt az alapvetést fogadjuk el, hogy van egy teremtő Isten, aki teremtett minket, és ebből következik az összes többi következtetésünk. Nem arról van szó, hogy egy ilyen tanítás rossz, de ha egy feltételezésből kiindulva működünk, akkor soha nem lehetünk igazán tanúi és tudói annak, hogy a dolgok hogyan is vannak. Csak elhisszük és elfogadjuk, amit mások mondanak nekünk.
Amikor a Buddha a négy nemes igazságot tanította, a tudat megnyitására tanította az embereket. Segített abban, hogy tudatában legyünk a természet működésének, nem valamilyen tudományos vagy pszichológiai elmélet vagy filozófiai álláspont alapján, hanem a dolgok működési módjára való odafigyelésből. Azt használjuk, amink van. Nem ötleteket és érdekes elméleteket próbálunk alkotni arról, hogy a dolgok hogyan is vannak, hanem valóban megfigyeljük azokat, a legnyilvánvalóbb állapotokból kiindulva, amelyeket általában természetesnek veszünk.
Az elme sok érdekes elméletet alkot. Például beszélünk a nemek közötti különbségekről: a férfiak ilyenek, a nők olyanok. Hozzászoktunk, hogy ilyen fogalmakat használva beszéljünk, de valójában ezek a különbségek olyan tulajdonságokon alapulnak, amelyek változnak, nem rögzítettek vagy állandóak. Bár a testünk férfi, vagy nő, ezek az állapotok számos feltételnek vannak alávetve. Ha nem vagyunk tanúi és megfigyelői ennek a feltételektől való függőségnek, hajlamosak vagyunk arra, hogy merev pozíciókat foglaljunk el, férfiként, nőként, angolként vagy amerikaiként - mintha ezek végső igazságok lennének. Amit látunk, ezek csak konvencionális igazságok, de élhetjük az életünket abban a meggyőződésben, hogy ezek a valódi dolgok. Az emberek a „valódi világról” beszélnek, de ez nem valódi, ez csak konvencionális látszat. Olyannak látszik, amilyennek a kondicionált emberi tudat érzékeli.
A feltételek valódi természetének meglátása
A Buddha tanítása rámutat arra a tényre, hogy minden feltételes dolog állandótlan (sabbe sankhara anicca). A „feltétel” (sankhara) szó alatt az elme olyan képződményét értjük, mint például egy gondolat vagy vélemény.
A férfiak és a nők feltételek. Hasonlóképpen, zsidók és pogányok, buddhisták és keresztények, ázsiaiak és európaiak, afrikaiak, a munkásosztály, a középosztály, a felső osztály - mindezek csak képződmények, amelyek a tudaton keresztülmennek. Nem abszolút létezők. Csupán konvenciók, amelyek a kommunikációhoz hasznosak. Használnunk kell ezeket a konvenciókat, de azt is fel kell ismernünk, hogy ezek csak konvenciók - nem abszolút dolgok. Így tudatunk többé már nem ragad bele a nézeteinkbe, véleményeinkbe. A nézeteket és a véleményeket egyszerűen olyan képződményeknek tekintjük, amelyek a tudatban keletkeznek és megszűnnek. Minden állapot állandótlan; keletkezik és megszűnik.
A Buddha tanítása arra is rámutat, hogy minden dolog nem-önvaló (sabbe dhamma anatta). Ez egy kicsit bonyolultabb állítás, de ahogy egyre többet meditálunk, és ahogy belelátunk a dolgok természetébe, egyre világosabbá válik, hogy minden dolog nem-önvaló. A késztetés, hogy azonosuljunk és tartozzunk valamilyen állapothoz vagy pozícióhoz, megszűnik. Többé már nem keressük önmagunkat, nem próbáljuk meghatározni magunkat, és nem próbáljuk magunkat bármivel is azonosítani. Ez a szabadság, a feltételekhez való ragaszkodás alóli felszabadulás, ami a nibbanához vezet.
Ahogy folytatjuk a gyakorlást, egyre inkább tudatában leszünk az igazságnak. Ez az igazság, vagy Dhamma, egyre több értelmet nyer számunkra. Nagyon hasznos lesz mint elmélkedés, mert a Dhamma mindent magában foglal, a feltételekhez kötöttet és a feltételek nélkülit, a halandót és a halál-nélkülit egyaránt. Amikor megértjük a Dhammát, nem foglalunk állást: nem utasítjuk el a halandóságot azzal, hogy ragaszkodunk a halhatatlanság fogalmához. Azonban, amint megszabadulunk a halhatatlansághoz való ragaszkodásunktól, akkor természetesen ami marad, az a halál-nélküli. A bölcs ember tehát felismeri a konvencionális valóság természetét, mint állandótlant, nem-kielégítőt és nem-önvalót (minden feltételes jelenség három jellemzője), és elég tudatos ahhoz, hogy tudja, amikor nincs ragaszkodás a feltételekhez.
A samsara a ragaszkodás és a szenvedés világa. Ebben az állapotban olyan dolgokat mondunk, mint például: „Bárcsak ne így gondolkodnék! Bárcsak elmúlnának ezek a problémák!. Nem akarom ezt. Attól félek. Nem szeretem ezt. Nem kellene ilyennek lennem. Nem kellene ilyennek lenned.” Ez a samsara - az összes sikoltozó, birtokló, rémült, mohó kis hang. Amikor mindezekhez ragaszkodsz, az samsara. A samsara a szenvedés birodalma. A nibbana a szenvedéstől való megszabadulás birodalma a nem-ragaszkodás által. Amikor felismerjük, hogy bármi is történik a tudatunkban, legyen az negatív vagy pozitív, hibáztató vagy dicsérő, egyszerűen csak feltételek; ez a Buddha-tudat, ez a nibbana.
A halál-nélküli felé fordulás
Amikor azt mondjuk, hogy „gyakoroljuk a Dhammát”, mit is értünk ez alatt? A gyakorlás a dolgok működésének folyamatos szemlélése és emlékeztetés; a tudat megnyitása arra, ahogy a dolgok vannak. Ha most valamilyen előítélettel jövök be ebbe a szobába, például haraggal, akkor már nem vagyok képes teljesen megérteni, hogy a dolgok hogyan vannak. Elvakulttá és megszállottá válok. Ellenben ha tudatában vagyok a dühömnek, hogy egy nagyon erős érzés kerített hatalmába, és ha csak ennyinek is vagyok a tudatában, akkor abban a pillanatban felismertem, hogy ez egy állapot. Így a ragaszkodás ereje csökken; létrejön egy kicsi nem-ragaszkodás. Aztán ha újra dühös leszek, amint felismerem, hogy elragadtattam magam, a körforgás ismét megszakad. Más szóval, az örvény nem erősödik; inkább gyengül. Tehát a haragom ereje annál inkább gyengül és csökken, minél többet szemlélődök felette.
Ha őszintén megpróbálunk elszakadni, még ha csak egy kicsit is, akkor egyre kevésbé leszünk a látszatok, a szokások erejének, a születés és halál körforgásának, a samsarának a rabjai. Akkor a halál-nélküliség, a nibbana megvalósulása felé fordulunk. De minél inkább kötődünk a tudat rögeszméihez, és engedjük, hogy magukkal ragadjanak, majd rabul ejtsenek, annál inkább erősítjük a samsarát.
Amikor magukkal ragadnak bennünket az illúziók, olyan, mintha örvénybe kerülnénk, amíg hirtelen rá nem döbbenünk, hogy a születés és halál körforgásába kerültünk. A felismerésnek ez a pontja a halál-nélküliség felé való fordulás, és az éberségnek és a megértésnek ez a pillanata - még ha csak egy felvillanás is - a nibbana megtapasztalása. Persze a szenvedély lehet olyan erős, hogy ismét eluralkodik rajtunk, és elragad bennünket a bűntudat, a frusztráció, a csüggedés, a bosszúság, stb. Ez így megy tovább és tovább, amíg hirtelen ismét magunkhoz térünk, és a szabadság újabb élményét éljük át. Amikor eláraszt minket valamely érzés, az a probléma, hogy elhisszük az érzelmet, az azt követő összes körülménnyel együtt. A problémát tovább súlyosbítja, hogy nem akarjuk elfogadni az érzelmet, és bűntudatunk van miatta - az egész egy ördögi kör.
Az évek múltával úgy tűnhet, hogy nem értünk el semmit, nem változtunk sokat. De aztán rájövünk, hogy azokban a helyzetekben, amikor eluralkodik rajtunk egy negatív érzelem, valahogy egy kicsit jobban átvészeljük ezeket. Rájövünk, hogy nem is vagyunk annyira elragadtatva, elvakulva és nem vagyunk tehetetlenek ezekkel a szenvedélyekkel vagy félelmekkel szemben. Fokozatosan belátjuk, hogy a samsara, vagyis az érzékszervi tudatosság egy folyamat, egy rezgés, egy változó dolog, amelynek nincs szubsztanciája és nincs örök, állandó lényege. Nem tudjuk megragadni, azt mondva: „Ez az”, de megfigyelhetjük.
Elkezdjük látni, hogy minden úgy van, ahogy van. Nincs más neve, csak amit mi adunk neki. Mi vagyunk azok, akik valaminek nevezzük; mi tulajdonítunk neki valamilyen minőséget. Azt mondjuk, hogy ez a dolog jó, vagy rossz, pedig önmagában a dolog csak olyan, amilyen. Nem abszolútum; csak olyan, amilyen. Az emberek is csak olyanok, amilyenek. Adhatunk nekik neveket, és leírhatjuk őket. El tudjuk dönteni, hogy kedveljük-e őket vagy nem kedveljük, hogy vonzódunk-e hozzájuk vagy taszítanak. Ezt a szokásaink, félelmeink és vágyaink miatt adjuk hozzá vagy vetítjük rá a pillanatra. Ezért nagyon fontos, hogy azt szemléljük, ahogy a dolgok a pillanatban vannak. Ezen a tapasztalaton keresztül tudatosulhat bennünk, hogy mit vetítünk rá.
A test éppen ilyen. Miután megszületett és élt néhány évet, így van ez. De most már elkezdhetek gondolkodni rajta - nem tetszik, tetszik, szeretném ha másképp nézne ki, fiatalabb lenne, stb. Mindenféle nézetet és véleményt alkothatok a testemről, de az most úgy van, ahogy van. Így érzi magát; így néz ki. Ez az olyan-ság. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk tudatában a test szépségének vagy csúnyaságának; csak azt jelenti, hogy nem csinálunk belőle semmit, nem teremtünk belőle semmit. Tudatában lehetünk egy tökéletlenségnek anélkül, hogy problémát csinálnánk belőle. Más szavakkal, a tudat befogadó tudattá válik.
A szenvedésből kivezető út
Úgy találhatunk kiutat a szenvedésből, ha teljesen együtt mozgunk az élettel, úgy ahogyan az történik, ha átöleljük az életet. Nem találhatjuk meg az utat úgy, hogy minden elől elfutunk, hogy elkerüljük és megvédjük magunkat a veszély és a bizonytalanság minden lehetséges formájától. Az emberek gyakran azt gondolják, hogy a szerzetesek ezt teszik - hogy elmenekülünk az élet elől, mert nem tudunk szembenézni a világgal. Valójában azonban a gyakorlás nem más, mint a tudat megnyitása, a mindenség átölelése. A gyakorlás által megnyugszunk abban, hogy egyszerűen csak úgy vagyunk, ahogy a dolgok vannak, ahelyett, hogy megragadnánk, és ragaszkodnánk hozzájuk, elutasítanánk vagy figyelmen kívül hagynánk őket. Elkezdjük érezni a könnyedség és a békesség érzését azáltal, hogy csak együttvagyunk az élettel, ahogy az van, ahelyett, hogy mindent egy bizonyos nézőpontból kitalálnánk.
Például megkérdezhetném: „Mit tennél, ha egy piciny szobába lennél bezárva egy támadó, halálos mérgű kígyóval?” Elgondolkodhatnál azon, meg kellene-e ölnöd a kígyót, hogy megvédd magad. Ha buddhista fogadalmat tettél, hogy nem bántod az élőlényeket, akkor úgy érezheted, hogy nem kellene megölnöd a kígyót. Ezt a képzeletbeli esetet különböző szempontok alapján meghányhatnád-vethetnéd magadban. De ami valójában történik egy ilyen krízishelyzetben az az, hogy nincs időnk mérlegelni, mit tegyünk; az ösztöneinkre kell hagyatkoznunk. Nem lehet előre eltervezni semmit.
Megkérdezték tőlem, vajon megölnék-e egy őrültet, aki az anyámra akar támadni. Ha lelkiismereti kötelességmegtagadó lennék, akkor az álláspontom azt kívánná, hogy azt mondjam: „Nos, csak imádkoznék.” Erre az emberek azt kérdeznék: „Úgy érti hagyná, hogy az a férfi leszúrja a drága kis öreg édesanyját?” De ha egy őrült megtámadná az anyámat, és én a közelben lennék, bízom benne, hogy a pillanat bölcsessége arra késztetne, hogy helyesen cselekedjek. Nem tudom megmondani, hogy mit tennék, mert nem ismerem mindazt, ami abban a pillanatban befolyásolna. Lehet, hogy abban a pillanatban anyám szívrohamot kapna, és úgyis meghalna, vagy lehet, hogy a támadó epilepsziás rohamot kapna. Vagy talán a mániákus hirtelen azt gondolná: „Nem tudok ártani ennek az édes kis öreg hölgynek. A fia pacifista, és nem tudja megvédeni őt.” Vagy talán anyám karate-mester lett volna, és leütötte volna. Vagy jönne a rendőrség. Ki tudja, mi történhetne - csörögne a telefon, vagy a csillár a fejére esne - ez így fair, ha spekulálsz, nem igaz? Folytathatjuk a képzelgést, hogy mi minden történhetne egy pillanat alatt, de csak annyit mondhatunk, hogy nem tudjuk. Jelenleg nem tudjuk, hogy mit tennénk, mert egyik feltétel sem áll fenn. De azt tudhatjuk, hogy most mi van, nem igaz? Nyitottak lehetünk a jelen pillanatra anélkül, hogy egy adott nézőpontra támaszkodnánk.
A Nibbana megtapasztalása
Sok közösségben a nibbana (szkt. nirvána) az elfogadott szó minden extatikus vagy transzcendens dologra, de valójában azt jelenti, hogy „nem kötődünk a születés és halál feltételeihez”. A nem-ragaszkodás megtapasztalására utal. Amikor valóban tudatosak vagyunk, nincs szükségünk, nincs késztetésünk arra, hogy azonosuljunk a testtel vagy egy tudatállapottal - ezek úgy vannak, ahogy vannak. Ez nem az emberi test vagy a tudatállapotok elutasítása vagy megsemmisítése, hanem egy módszer arra, hogy úgy lássuk azokat, ahogy vannak. Felmerülnek és megszűnnek; kezdődnek és véget érnek.
Az éberség tisztasága, a tudatosság - a nibbana megvalósítása - nincs messze. Ez nem olyasmi, ami túl van bárki képességein. Ha azt feltételezed, hogy nem tudod megtenni, akkor természetesen hajlamos vagy ebből az alapfeltevésből kiindulva működni, így soha nem is teszed meg. De a Buddha nagyon határozottan azt mondta, hogy ez a tanítás emberi lényeknek szól, erkölcsi felelősséggel rendelkező, intelligens embereknek. Szóval, te ezek közé tartozol? Ha nem, akkor talán jobb lenne, ha megjavulnál - nem kéne gazembernek lenned.
A nibbana tehát nem egy éteri állapot az égben, vagy a világűrben, vagy a következő életben. A Buddha mindig arra mutatott rá, ahogyan a dolgok most vannak, arra, amit valójában mindannyian megismerhetünk és megvalósíthatunk emberi korlátainkon belül, ebben az időben és ezen a helyen. Itt kell kifejleszteni a belátást és a dolgok természetének vizsgálatát, hogy valóban elkezdhessétek megismerni ezt az igazságot, ahelyett, hogy csak találgatnátok róla - vagy sejtenétek, hinnétek vagy hitetlenkednétek. Elkezdhettek bölcsen elmélkedni és elmélyülni, megtapasztalva a szabadságot azáltal, hogy nem ragaszkodtok a dolgokhoz.
* * *
Kérdés: Hogyan írná le a megvilágosodást?
AS: A megvilágosodás nem más, mint felnőni, érett lénynek lenni. Az emberi kamma beteljesedése a megvilágosodás. Ez azt jelenti, hogy éretté, felelősségteljessé és kiegyensúlyozottá, erkölcsössé és bölcs emberi lénnyé válunk, aki már nem várja el azt, hogy „valaki szeressen engem!”
Sokan közülünk nem kapunk szeretetet mástól, ezért azt szeretnénk, hogy Isten szeressen minket. Azt mondjuk: „Hiszek egy olyan Istenben, aki szeret engem. Senki más nem szeret, de Isten szeret engem.” De ez éretlenség - szeretetet várni kívülről - valaki mástól. A megvilágosodott lénynek nincs szüksége arra, hogy Isten vagy bárki szeresse. Jóleső dolog lehet, ha mások szeretnek, de nem elengedhetetlen.
A megvilágosodás megvalósítható; ez olyasvalami, amit mindannyian el tudunk érni. Mindannyian képesek vagyunk arra, hogy felébredjünk. És amikor éberek, kiegyensúlyozottak és bölcsek vagyunk, akkor tudunk igazán szeretni. Ez az emberi lény beérése. Amikor a bölcsesség kiteljesedik, az ember természetes viszonya a másikhoz a szeretet. A szeretet a bölcsesség természetes ragyogása.
26 - Bevezetés a meditációba
A meditációban a legfontosabb a hozzáállás, nem pedig a technika vagy a hagyomány. A helyes viszonyulás döntő. Lehet a legjobb tanítód is, a legjobb hagyományokkal és a legjobb módszerekkel, ha a hozzáállásod nem megfelelő, akkor nem fog működni.
Sokan meditálnak a megszerzés, az elérés vagy a megvalósítás attitűdjével. Ez nem meglepő, hiszen a világi hozzáállásunk az eredményességen alapul. A nevelésünk és a társadalom arra kondicionál bennünket, hogy úgy tekintsünk az életre, mint valamire, amit arra kell használnunk, hogy sikert érjünk el, és valamivé váljunk. Világi szinten ez így van. Iskolába kell járnunk, hogy megtanuljunk írni és olvasni. Mindenféle dolgot meg kell tennünk azért, hogy valamivé váljunk vagy elérjünk valamit, de a megvilágosodás (Nibbana) nem olyasmi, amit valaha is elérünk, illetve elérhetünk. Ezt a tényt nehéz felfogni racionálisan, mert az értelem arra van kondicionálva, hogy a nyereség szempontjából gondolkodjon.
Gyakorlás nyereség nélkül
A „Dhamma” és a „Nibbana” szavak lefordíthatatlanok, mert nem magyarázhatók fogalmilag; ezek inkább belátások, mint dolgok. A legjobb, ha olyan kifejezést használunk, mint a „végső valóság”. A Dhamma és a Nibbana inkább az, amit belátunk, nem valami, amit elérünk vagy elérhetünk.
Amikor meditálunk, a szándékunk inkább hajlik a Nibbana felé, mint a trancendens tudatállapot elérése felé. Vannak különböző meditációs technikák, amelyekkel magasabb tudatszinteket érhetünk el, de a nibbana esetében nincsenek fokozatok, nincsenek szintek, nincs elérés. Nincs fejlődés vagy haladás, mert ez inkább belátás, mint elérés.
Az emberek problémája a meditációval a világi tudatuk. A világi tudat folyton keres valamit. Még ha valaki évekig meditál is, tudatában akkor is vágyik arra, hogy kiderítse: „Ki vagyok én? Mi vagyok én? Mi az életem célja?” De a Buddha nem az élet célját akarta elmondani nekünk. Ehelyett megpróbált útmutatást adni a tökéletes belátáshoz. Ezért a négy nemes igazság tanításában rámutatott mindarra, ami „nem én”, ahelyett, hogy bármilyen kijelentést tett volna arról, hogy mik vagyunk, mi a valódi természetünk. Még ha meg is mondta volna, hogy pontosan mik vagyunk, akkor sem ismernénk fel igazán, amíg nem meditáltunk és nem jöttünk rá saját magunk.
Minden, ami nem-én
A Buddha rámutatott mindenre, ami nem-önvaló. A páli nyelvben ezt a „mindent” az öt khandhának nevezik, amit öt halmaznak vagy öt összetevőnek fordítanak. Ezek a következők: fizikai forma, érzet, érzékelés, akarat (vagy mentális képződmények) és érzékelő tudat. Ezek azok, amik „nem én” - és ez az „üresség” az, ami anatta, vagyis nem-önvaló. Minden, amit érzékelhetünk és felfoghatunk, amit érzékszerveinkkel megismerhetünk vagy elménkkel gondolhatunk - minden mentális és fizikai dolog, aminek van kezdete és vége, ami keletkezik és elmúlik - az öt halmazba tartozik. Az öt halmaz magába foglalja az egész univerzumot, amit érzékszerveinkkel érzékelünk és felfogunk.
Az öt összetevő magába foglalja a testünket. Ezek az emberi testek a föld szülöttei, és természetük az, hogy mindarra támaszkodnak, ami a föld terméke. Azt kell ennünk, ami a földből származik, és amikor a testek meghalnak, a föld, a víz, a tűz és a levegő elemei ismét visszatérnek a földbe. Ha testünket egy nagyobb folyamat részeként látjuk, az egy módja az anatta felismerésének, egy módszer, hogy lássuk: ezek a testek nem önmaguk.
A konvencionális valóságban természetesen a test nagyon is nem önmaga. Amikor magamról beszélek, akkor erről a testről beszélek; nem beszélek semmi másról. De amikor vizsgálódunk és elmélkedünk, elkezdjük megérteni az anatta igazságát, mint tényleges tapasztalatot. Többé nem ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy mi vagyunk a testünk, az érzéseink, az érzékeléseink, az akaratunk és az érzékelő tudatunk. Tudjuk, hogy nincs ön-valónk, tökéletesen és maradéktalanul, anélkül, hogy egy csöpp kétségünk is maradna. Ez a teljes megvilágosodás, és erről szól a meditációnk.
A feltételes és a feltétel nélküli
A Buddha tanítása nagyon egyszerű, mert a dolgokat a feltételekhez kötött és a feltételek nélküli szempontjából fogja fel. A feltételekhez kötött jelenségek azok, amelyek keletkeznek és elmúlnak. Ide tartozik minden, amit érzékszerveinken, testünkön, érzéseinken, gondolatainkon és emlékeinken keresztül érzékelünk és felismerünk. Ezek feltételek; elkezdődnek és véget érnek. A feltételekhez kötöttekre a páli kifejezés a sankhara. A sankhara magában foglal mindent, ami keletkezik és elmúlik, legyen az mentális vagy fizikai jelenség. Nem azon vitatkozunk, hogy kint vagy bent van-e, és nem azon, hogy valami egy pillanat alatt keletkezik-e és azonnal el is múlik, vagy csak egy eón alatt. A meditáció szempontjából ez nem számít, mert a feltételes magában foglal minden időhöz kötött dolgot.
A feltétel nélküli az, amit a legtöbb ember soha nem vesz észre, mert a feltételekhez kötött jelenségek megbabonázzák őket. Ahhoz, hogy felismerjük a feltétel nélkülit, el kell engednünk a feltételekhez kötött jelenségekhez való állandó ragaszkodásunkat.
A feltétel nélküli olyan, mint a tér a szobában. Amikor belépsz egy szobába, vajon észreveszed-e a teret, vagy a figyelmed sokkal inkább a szobában lévő tárgyakra, emberekre irányul? Látod a falakat, az ablakokat, az embereket, a bútorokat, a színeket és a dekorációt. De a helyiségben lévő teret nem veszed észre, annak ellenére, hogy az minden pillanatban ott van. Miközben azzal vagyunk elfoglalva, hogy a szobában lévő embereket és tárgyakat figyeljük, egyáltalán nem vesszük észre a teret. Csak amikor elengedjük a gondolkodást, a beszélgetést, a mérlegelést és a képzelgést, akkor válunk tudatossá, és vesszük észre a teret a szobában. Amikor ráfigyelünk, látjuk, hogy a tér békés és határtalan. Még a szoba falai sem korlátozzák a teret.
Ugyanez a helyzet a tudattal is. A tudat korlátlan, nincsenek határai; mindent képes befogadni. Mégis a tudat korlátozó feltételeihez - az elképzeléseinkhez, nézeteinkhez és véleményeinkhez - láncoljuk magunkat.
A térben minden elméletnek, véleménynek és nézetnek van elég helye; ezek mind keletkeznek és elmúlnak, állandótlanok. Tehát mindenkinek és mindennek van elég hely, minden vallásnak, minden politikai nézetnek, minden gondolatnak, mindenfajta embernek. Mégis, az emberiség mindent ellenőrizni és korlátozni akar, és azt mondja: „Csak ezeket engedjük meg, és azoknak nincs joguk itt lenni.” Megpróbálunk birtokolni és megtartani, feltételekhez kötjük magunkat, amelyek mindig a halálba és a kétségbeesésbe taszítanak.
Bármit is remélünk és várunk, kiábrándulást és kétségbeesést fog okozni, ha ragaszkodunk hozzá. Ez azért van így, mert bármihez is ragaszkodunk, az létrejön és el kell múlnia. Semmi sem keletkezhet örökké; minden csak egy bizonyos ideig keletkezhet, aztán elmúlik. Ha tehát bármilyen állapothoz kötődsz, ami felmerül, az csak magával ránt, amikor elmúlik. Ha bármihez kötődsz, ami keletkezik, mint például a saját fizikai testedhez vagy a természet bármely állapotához, az magával visz a halálba. A halál tehát annak a vége, ami megszületett. A kétségbeesés pedig a remény és a vágyakozás másik oldala.
Amint valami kellemetlenné vagy elégtelenné válik, hajlamosak vagyunk belevetni magunkat valami más állapotba, valami keletkezőbe. Ettől lesz az élet az öröm, a romantika és a kaland állandó keresése. Az emberek mindig azután futnak, ami érdekes vagy lenyűgöző, és menekülnek az ellenkezője elől. Elfutunk az unalom, a kétségbeesés, az öregség, a betegség és a halál elől, mert ezek olyan állapotok, amelyekkel nem akarunk együtt lenni. El akarjuk hessegetni, és felejteni, nem akarjuk észrevenni ezeket.
A meditációban azonban a hozzáállás az, hogy végtelenül türelmesnek kell lenni a körülményekkel, még akkor is, ha azok kellemetlenné vagy unalmassá válnak. Ha mindig elszaladunk, hogy valami érdekesebbet találjunk, akkor csak körbe-körbe keringünk. Ezt hívják körforgásának, ez a samsara.
Meditáció a hétköznapokban
Amikor észrevesszük, hogy a test és a tudat állapotai éppen olyanok, amilyenek, ez egy egyszerű belátás. Nem elemzés, és nem valami különleges dolog. Ez csak egy puszta felismerés, közvetlen tudása annak, hogy bármi is keletkezik, elmúlik. Az ilyen megismerés bizonyos fokú türelmet igényel; különben amint bármilyen félelem, harag vagy kellemetlenség felmerül, azonnal elmenekülünk előle. A meditáció tehát a kellemetlen dolgok elviselésének és elfogadásának képessége is. Nem keressük; nem vagyunk aszkéták, akik keresik a fájdalmas dolgokat, amelyeket el kell viselniük, hogy bizonyítsanak valamit. Egyszerűen csak felismerjük azt, ahogyan most van.
A Buddha a meditációját inkább a hétköznapira és nem a különös dolgokra alapozta. Például a buddhista meditáció egyik technikája a légzésfigyelés (anapanasati), ami a normál légzésre való koncentráció. Vannak az ülésre, állásra, járásra és fekvésre irányuló meditációk, amelyek szintén nagyon hétköznapiak - sőt unalmasak. Ezekre a hétköznapi állapotokra irányuló meditáció során szükséges a végtelen türelem; a világ összes idejét egyetlen belégzésre és egyetlen kilégzésre tesszük fel. Nincs más dolgunk, mint együtt lenni azzal, ami van - a testtel, ami ül, áll, jár, vagy fekszik.
Ez egy olyan tudatállapot, amely nagyon különbözik attól, amihez mi hozzászoktunk, nem igaz? Miközben ülünk, általában nem vesszük észre, hogy ülünk. Lehet, hogy ülünk és összecsuklunk a kimerültségtől, vagy ülünk és olvasunk, ülünk és dohányzunk, ülünk és eszünk, vagy ülünk és beszélgetünk. Mindig csinálunk valamit, miközben ülünk. Ugyanez a helyzet a többi testtartással is. Amikor lefekszünk, figyelmetlenül elalszunk. Figyelmetlenül sétálunk, figyelmetlenül állunk és figyelmetlenül ülünk, így soha nem látjuk igazán, hogy mi van itt és most. Mindig azon gondolkodunk, hogy mit kell csinálnunk most, hogy a jövőben megkapjuk, amit akarunk, és ezt tesszük a végtelenségig. Még ha meg is kapod, amit akarsz, az tapasztalod, hogy csak átmenetileg elégít ki, és azonnal valami máson kezdesz agyalni, amit meg kell szerezned.
A vágy mozgását vizsgálva
Emlékszem, amikor kisfiú voltam, megláttam egy játékot, azt mondtam anyámnak: „Ha megveszed nekem ezt a játékot, megígérem, hogy soha többé nem kérek semmit.” Tényleg azt hittem, hogy tökéletesen kielégít majd, hogy az a játék a tulajdonomban van! Így hát elment, megvásárolta a játékot, és odaadta. Azt hiszem, játszottam vele egy kicsit, majd félretettem, és találtam valami mást, amit akartam. De emlékszem, milyen szilárdan meg voltam győződve arról, hogy ha nekem adja azt az egy dolgot, akkor a vágyaim örökre kielégülnek - és arra is emlékszem, hogy nem így lett. Ez a felismerés már fiatalon is mély benyomást tett rám, mert még ma is emlékszem a tanulságra: még az is csalódást okozott, ha megkaptam amit akartam, mert akkor valami mást kellett keresnem.
A meditációban a vágy mozgását vizsgáljuk, de nem ítélkezünk felette. Egyesek azt gondolják, hogy a buddhisták mind a vágy ellen küzdenek, de a Buddha tanítása nem megsemmisítésre késztető tanítás - ez a felébredés. A vágyat nem utasítjuk el, és nem próbáljuk megsemmisíteni. Szemlélődünk rajta, és megértjük, hogy ez egy természetes állapot.
Vannak vágyak, amelyek helyesek, és vannak károsak. Az ölésre, mások bántására és lopásra irányuló vágyak helytelenek; időnként mindannyiunknak vannak ilyen vágyai. Aztán vannak hasznos vágyak is, amelyek arra késztetnek, hogy segítsünk, kedvesek legyünk, vagy erényes és bölcs lényekké váljunk. Valahányszor felismerjük a vágyat - legyen az bármilyen -, bölcsességet használunk. Csak a bölcsesség képes felismerni a vágyat; a vágy azonban nem képes meglátni a bölcsességet. Amikor a bölcsességet keresed, csak ismerd meg a vágyat. A vágy mozgásának figyelése lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk természetét, mint állandótlan állapotot. Valamint azt is látjuk, hogy nem-önmaga.
Buddha-bölcsesség
A Buddha-bölcsesség olyasmi, amit a meditációnk során használunk, nem pedig valami, amit elérünk. Ez egyfajta alázatos bölcsesség; nincs benne semmi különleges. Ez annak az egyszerű bölcsessége, hogy tudjuk: bármi, ami keletkezik, elmúlik, és nem önmaga. Ez annak a tudata, hogy a tudatunkon átfutó vágyak csak vágyak, és nem mi vagyunk azok. A bölcsesség az, hogy férfiként, nőként, szerzetesként, apácaként, buddhistaként, keresztényként vagy bármi másként élünk, a nemek, szerepek, osztályok és így tovább konvencionális valóságait használva, de megértve, hogy ezek a valóságok csupán konvenciók. A bölcsesség lehetővé teszi számunkra, hogy belássuk, ezek egyike sem a végső igazság, így nem tévesztenek meg minket.
A Buddha-bölcsesség az, ami a feltételest feltételesként, a feltétel nélkülit pedig feltétel nélküliként látja. Ez ilyen egyszerű. Csak két dolgot kell ismerned: a kondicionáltat és a kondicionálatlant. Amikor meditálsz, ne próbálj meg elérni semmit, hanem csak nyílj meg a meditációnak. Nyitott tudattal elkezded látni, hogy mi is történik valójában. De akár évekig is ülhetsz, ám ha közben próbálsz valamivé válni, valamit elérni, akkor a végén szörnyen csalódott leszel. Mindent elvesztettél, mert ha nincs meg a megfelelő hozzáállásod, nem lesz meg a bölcsességed ahhoz, hogy tanulj a kudarcból.
Meditációnk során a sikerekből és a kudarcokból egyaránt tanulunk. Az emberek folyton kudarcot vallanak. A légzésre való odafigyelés az egyik legfrusztrálóbb meditációs gyakorlat, amit valaha kitaláltak, mert ha megpróbálsz valamit kihozni belőle, akkor nem túl sok gyümölcse lesz. Türelmesnek kell lenned! Tanulnod kell a sikereidből és a kudarcaidból addig, amíg már nem igazán érdekel, hogy a tapasztalatod kellemes vagy kellemetlen! Akkor mindkét állapot elvezethet a megvilágosodáshoz, a nibbanához.
* * *
Kérdés: A fény megjelenése a meditációban akadály, vagy jó jel?
AS: Nos, tudod, nem a fény megjelenése az akadály. A probléma az énérzetbe való beleragadás. A fény valójában pozitív jel, de a nehézség az értelmezésében van. A meditációban, amikor rendkívüli dolgok történnek, egyszerűen csak meg kell figyelnünk azokat, mint állandótlan jelenségeket. Így elmélkedünk: „Ami keletkezik, az megszűnik” ahelyett, hogy azt gondolnánk: „Ó, láttam a fényt, tiszta vagyok, elértem valamit.”
Az első évben, amikor Nong Khai-ban meditáltam, nem volt tanítóm. Egy kolostorban laktam, de nem tudtam thaiul, és senki sem beszélt angolul. Csak egy angol nyelvű könyvet használhattam, és lépésről lépésre, szigorúan követtem a benne leírt módszert. Alap theravada tanítás volt, nagyon hasznosnak találtam, és fantasztikus állapotokba kerültem. Fényeket láttam, és nagyon boldog voltam, miközben meditáltam. Úgy magyaráztam ezeket az élményeket, hogy elértem valamit. Emlékszem, egyszer azt gondoltam, hogy teljesen megvilágosodott lény vagyok: „Nos, ez nem tartott sokáig. Azt hittem, hogy évek kemény munkájába fog kerülni, de csak néhány hónap egy kolostorban, és lám máris itt vagyok.” Biztos voltam benne, hogy megvilágosodtam.
Az elzárt kolostorban töltött időszak után Bangkokba kellett mennem. A vonaton utazva és a nagyvárosba érkezve azt tapasztaltam, hogy a megvilágosodott lény teljesen szétesett és ott volt egy szörnyen összezavarodott amerikai, aki Bangkokban bolyongott. Ez óriási csalódás volt. Arra számítottam, hogy fényt fogok árasztani a teljes Bangkokra. Ehelyett valami mást sugároztam, ami nem volt túl fényes!
A következő évben, amikor Ajahn Chah kolostorába mentem, elmondtam neki ezeket a tapasztalatokat, s ő csak annyit mondott: „Nos, tudod, ez a ragaszkodás. Ne ragaszkodj!” Így kezdtem rájönni, hogy körömszakadtáig ragaszkodtam ezekhez az eksztatikus élményekhez. Felismertem, hogy újra és újra megpróbáltam eljutni ezekbe az állapotokba. Azt hittem, hogy a boldogság élménye az, amire vágyom. Emlékeztem az első évre, azokra a csodálatos látomásokra és élményekre - és a második évben nyomuk sem volt. Csak fájdalom, depresszió és kétségbeesés volt helyettük. Ezért aszketikus gyakorlatokba kezdtem. Nagyon keményen dolgoztam, és megtettem mindazt, amire emlékeztem, ahogyan az első évben csináltam, de már nem működött. Igazából csak egyszerűen el kellett volna engednem az emlékeket.
Nem arról volt szó, hogy ami az első évben történt tévedés lett volna. Csak az történt, hogy az én értelmezésem „én” központú pozíciójából származott, és az emlékek annyira kellemesek voltak, hogy újra és újra át akartam élni ezeket az élményeket. Most már rájöttem, hogy azért voltak azok a boldogító élmények az első évben, mert nem az emlékezetből hívtam elő őket, hanem maguktól jöttek. Azelőtt soha nem éreztem még így, nem voltak még ilyen élményeim, teljesen újak voltak. Pontosan úgy voltak, ahogy voltak. Nem voltak kitaláltak, nem a tudatom hozta létre azokat. De később, amikor visszaemlékeztem rájuk, megpróbáltam újra létrehozni őket, és ez nem működött.
Ebből a tapasztalatból jöttem rá, hogy a meditációban a fények és a látomások egyáltalán nem fontosak. Az a fontos, hogy fejlesszük az éberséget, hogy elfogadjuk a korlátokat és együtt ússzunk a mindennapi élet áramlásával - ahelyett, hogy eksztatikus élményekre törekednénk. Megváltozott a hozzáállásom, amikor Ajahn Chah-hoz mentem. Az eksztázisok és a vallásos élmények magaslatainak keresése helyett a mindennapi élet - a hőség és a szúnyogok - elfogadása fejlődött ki bennem.
Az éberséggel és elfogadással kezded látni, hogy az igazi fény az a képességed, hogy összhangban lehetsz a bölcsességgel. Rájössz, hogy a mindennapi életben tisztán látni a dolgokat, az a megvilágosodott tudat. Ez nem valamiféle kívülről ragyogó fény. Ez az, hogy te magad vagy a fény.