27 – Éber légzés

A légzésfigyelés (anapanasati) egy alapvető meditációs technika, amely során a légzésünk érzetére koncentrálunk. Ehhez a gyakorlathoz nagy türelmet kell kifejlesztenünk. Mindig hajlandónak kell lennünk újra és újra kezdeni, mert a tudat ismételten elvonja figyelmünket a légzésről. A tudat nem szokott egy tárgyhoz kötődni; megtanulta, hogy egyik dolgot a másikhoz társítsa, és gyorsan ugrik át egyik asszociációról a másikra. Az ilyen gondolkodási képességünk hajlamosít a nyugtalanságra, amikor megpróbálunk egyetlen tárgyra, például a lélegzetre összpontosítani. Sőt, kimondottan feszültek is lehetünk, ha nem tudjuk a szokásos, asszociatív módon használni az elménket. Amikor tehát anapanasatit gyakorolunk, ellenállást vagy haragot is érezhetünk.

Ha egy állat mindig a vadonban élt, és hirtelen csapdába kerül, dühös lesz, és ellenáll annak, ami fogva tartja. Mint egy vadállat, a képzetlen tudat is a saját feltételei szerint él, az ösztöneit és szokásait követve; másnak nem túl sok hasznot hajtva. Ha azonban egy vadlovat betörünk, olyanná válhat, ami segíthet másoknak. Ugyanez a helyzet a tudatunkkal is. Ha hagyjuk, hogy kövesse a szokásainkat, ha nem teszünk erőfeszítést, hogy megszelídítsük a vad tudatot, akkor olyanok leszünk, mint egy vad élőlény - senkinek sem használunk, még magunknak sem.

Hogy megszelídítsük a tudatot, megfékezzük azt. Egyetlen tárgyra összpontosítjuk. A légzés praktikus tárgy a meditációhoz, mert a légzés fiziológiai működése folytatódik, akár koncentrálunk rá, akár nem. Ez nem olyasmi, amit mi hozunk létre vagy képzelünk el. Ez olyasvalami, ami megállás nélkül, természetes módon zajlik, így bármikor a meditáció tárgyaként fordulhatunk hozzá. Ha a normális légzés ritmusára koncentrálunk, lecsendesedünk, nagyon nyugodtnak és békésnek érezzük magunkat. De hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a légzésünket. Mint minden hétköznapi dologra, erre sem figyelünk oda. A légzés nem túl izgalmas, ezért az anapanasati egy szubsztilis gyakorlat.

 

Normális lélegzés

 

Nyugtalanná válhatunk és idegenkedhetünk a lélegzéstől, mert folyton vágyunk arra, hogy valamit megszerezzünk. Valami olyasmit akarunk találni, ami leköt minket, amire különösebb erőfeszítés nélkül tudunk koncentrálni. Ha találunk valami érdekeset, például izgalmas, ritmusos zenét, azonnal belefeledkezünk. De a normál légzés ritmusa nem érdekes és nem ragad magával. Megnyugtató, ám a legtöbb lény nincs hozzászokva a nyugalomhoz; elragadja őket az izgalom és az érdekesség iránti igényük. Más szóval, a legtöbbünknek szüksége van valamire önmagunkon kívül, ami stimulál és izgat minket, ami leköti a figyelmünket.

Nézzünk csak körül egy városban; sok minden azért van, hogy elcsábítson minket, hogy rávegyen arra, hogy belefeledkezzünk ebbe vagy abba. Vannak gyönyörű dolgok, egzotikus ételek, izgalmas szórakozás; ezek ma már mind könnyen elérhetők. Az emberek szeretnek drogokat szedni, mert csak le kell nyelniük, hogy elkápráztassa őket egy hallucináció. Ez nem olyan, mint az anapanasati, ahol csupán egy belégzést és egy kilégzést figyelsz meg. Ez nem olyan, mint amikor fél órát töltesz azzal, hogy minden egyes belégzés és kilégzés elejét, közepét és végét konstatálod.

A vágyakozás szokása azért ébred fel, mert a légzés figyelése nem tűnik túl fontosnak illetve szükségesnek. A legtöbb ember azt gondolja: „Miért pazarolnánk erre az időt? Mit csináltok ti, szerzetesek és apácák, ha csak ültök ott? Mit tesztek a harmadik világért? Mit tesztek az emberiségért? Önzőek vagytok; elvárjátok, hogy az emberek ételt adjanak nektek, miközben ti csak ültök és figyelitek a lélegzeteteket. Menekültök a valóságos világ elől, nem igaz?”

De mi is a valóságos világ? Ki mi elől menekül, és mivel kell szembenézni? Azt tapasztaljuk, hogy amit az emberek „valódi világnak” neveznek, az az a világ, amelyben hisznek, és amelyet ismernek. Ez a világ a tudat állapota. A meditációban az ember felismeri és elfogadja a világot olyannak, amilyen valójában, ahelyett, hogy hinnénk benne, igazolnánk, vagy megpróbálnánk megsemmisíteni a problémás természetét.

A valóságos világ a keletkezés és elmúlás ugyanazon szabálya szerint működik, mint a belégzés és a kilégzés. A belégzés feltételezi a kilégzést, és a kilégzés feltételezi a belégzést. Nem lehet csak kilégzés vagy csak belégzés. Ez minden jelenség működési módja - keletkeznek és elmúlnak. A buddhista gyakorlás során tehát felismerjük, hogy a természet milyen, ahelyett, hogy megpróbálnánk racionalizálni azt elképzelésekkel.

A természetet figyeljük, amikor a lélegzetünket figyeljük. Ha erre az egy dologra koncentrálunk, akkor ez lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk a keletkezés és elmúlás mintázatát, amely minden kondicionált jelenség esetén igaz a maga végtelen változatosságában. A feltételekhez kötött világ dolgai állandóan változnak, és végtelenül változatosak; különböző minőségűek, mennyiségűek és térbeli helyzetűek. Tudatunk nem képes kezelni ezt a bonyolultságot, ezért az egyszerűségből kell tanulnunk. Olyan hétköznapi és látszólag jelentéktelen dolgot tanulmányozunk, mint a normális légzés.

 

A türelem fejlesztése

 

Eleinte a tudat elkalandozik a légzésről, ezért próbáljuk a türelmet kifejleszteni. Amint felismerjük, hogy a tudatunk elkalandozott, nagyon óvatosan visszatérünk a légzéshez. Ha idegesek leszünk amikor a tudat elkalandozik, akkor elkedvetlenedünk és ellenszenvet érzünk az egész dologgal szemben, és akkor megpróbáljuk erővel kényszeríteni a tudatot. De ez csak egy rövid ideig sikerülhet, majd a tudat ismét elsodródik.

A helyes hozzáállás az anapanasatihoz az, hogy nagyon nagyon türelmesek vagyunk. Úgy kell éreznünk, hogy a világ összes ideje a rendelkezésünkre áll, hogy csak egy belégzést figyeljünk. Nincs szükség arra, hogy bármit is elérjünk általa. Úgy neveljük a tudatot, ahogy egy jó anya neveli a gyermekét. Egy jó anya tudja, hogy ha megharagszik a gyermekre és megveri, a gyermek megrémül és frusztrált lesz. Ezért, ha a gyermek elkóborol, határozottan, de harag nélkül visszatereli. Ha ilyen türelemmel rendelkezünk, akkor nem csapkodunk, nem idegeskedünk, mert így tudunk megnyugodni az anapanasatival. Bölccsé és türelmessé válunk azáltal, hogy így viselkedünk egy olyan semmiséggel, mint egy lélegzetvétel.

Lehet, hogy olyanok szeretnénk lenni, mint egy Buddha-szobor, magas lótusz trónon ülve, testünk minden pórusából fényt árasztva, órákig képesnek lenni tökéletes lótusz-pózban ülni. Ez a fajta magamutogatás a meditációban lehet vonzó. De a buddhista meditáció alázatossága abban áll, hogy nem történik semmi különös, és világi értelemben semmi igazán feltűnő. Nem olyasmi, ami megjelenhetne egy újság címlapján: „Tiszteletreméltó Szumedhó ma reggel nyolc órakor egy éber belégzést végzett!” Bár ez egy jobb hír lenne, mint a legtöbb, ami a címlapokon szerepel.

 

Türelmesnek lenni az unalommal szemben

 

Az anapanasati esetében a légzés egyik aspektusa sem kellemesebb, mint a másik, így semleges érzéssel tudunk rá reflektálni. Kedveljük a szélsőségesebb tapasztalatokat: szeretjük az izgalmat, és igyekszünk távol tartani az unalmat. Az izgalom azonban az unalomba torkollik, mert semmi sem maradhat tartósan izgalmas. Minden, ami izgalmas olyan, mint a belégzés - véges. Csak ideig-óráig lehet izgalmas, aztán unalmassá válik. Amikor unalmassá válik, mit teszünk? Nos, az átlagember keres valami mást, ami felizgathatja, például a szerelmet.

A történetek az idők során mindig is a szerelemről szóltak, mert az izgalmas. De a romantika is mulandó; véges a tartama - mint a belégzésnek. Miután eléri a csúcspontját, elveszíti a tüzét. Ami egykor nagyon izgalmas kapcsolat volt, unalmassá válik, és azt gondoljuk: „Mi vette el a varázslatot a szerelemből? Hová tűnt a varázslat?” Azt gondoljuk, hogy újra szeretnénk ezt a fajta varázslatot, ezért valaki mást kell keresnünk, mert ez nem történhet meg újra ugyanazzal a személlyel. Ezért vannak, akik egész életükben egyik szerelemből a másikba esnek. Ez nem túl bölcs dolog, ugye!

Mások a veszélyes körülmények közötti kalandokban keresik az izgalmat. Olyasmit kell tenniük, mint például átkelni az Északi-sarkon vagy megmászni a Mount Everestet - olyasmit, amit az átlagemberek nem mernének megtenni. Ezzel egy ideig fenn tudják tartani az izgalmat, de aztán még ez is unalmassá válik.

Vegyük észre, hogy a természet már csak ilyen! Nem lehet izgalom unalom nélkül - egyik feltételezi a másikat. És ez azt jelenti, hogy türelmesnek kell lenned, amikor az izgalom átvált unalomba.

 

Türelmesnek lenni a kiábrándulással

 

Vannak emberek, akik akkor jönnek a kolostorokba, amikor igazán inspiráltak, és azt mondják, hogy egész életüket a Dhammának akarják szentelni. De vigyázniuk kell - aki ennyire elszánt, az a nem túl távoli jövőben kiábrándul és lehangolttá válik. A meditáció könnyű, amikor elragadtatott vagy, és a tanító inspirál; de aztán ahogy nap mint nap meditálsz, monotonná és unalmassá válik. Eleinte talán megpróbálod úgy rendezni az életedet, hogy több időd szánj a meditációra, de később azon kaphatod magad, hogy úgy szervezed a dolgodat, hogy egyre kevesebb időd maradjon rá. Természetesen mindig vannak fontos dolgok az életben, de igazából az történt, hogy a meditáció, ami egykor lenyűgözött, unalmassá vált. És mi igyekszünk elfordulni mindentől, ami unalmas.

Azok a szerzetesek és apácák, akik már egy ideje a kolostorban élnek, hatalmas kiábránduláson és kétségbeesésen mentek keresztül a meditációval kapcsolatban. Ám a szerzetes vagy apáca lét egyik előnye, hogy nem lehet belőle nagyon könnyen kiszállni. Az elkötelezettség egy kicsit nagyobb, így amikor már tényleg eleged van az egészből, még kitartasz. Sok dolog tart ott a kolostorban és segít kitartani, amíg meg nem érted az élet „kilégzési” oldalát - az unalmat, a kiábrándulást, sőt akár a kétségbeesést is. Ez a megélés segít igazi belátásra jutni, és kezded meglátni a szenvedésből kivezető utat.

Ez a belátás csak akkor jön el, ha hajlandó vagy elviselni a kétségbeesést és a kiábrándultságot. Ha azzal áltatod magad, hogy „én már nem hiszek ebben”, ha elmész és valami más érdekes módszert vagy vallást követsz, akkor ugyanazt a kört kell újra és újra ismételned. Elkezdesz az egyik gurutól a másikig szaladni, és egyik meditációs formától a másikig fogsz próbálkozni. Az élet lehet érdekes és inspiráló, lehetsz nagyon lelkes - és aztán mi történik? Unalmassá és sivárrá válik.

A meditáció során, ha igazán komolyan veszed a belátást, észreveheted, hogy az unalomnak is megvan a maga természetes időtartama. Ez sem egy állandó állapot, még akkor sem, ha úgy tűnik, elveszítetted a lelkesedést és a bizalmat. De ez csak látszólag van így. Amikor lehangolt és kiábrándult vagy, minden reménytelennek tűnik, és elképzelhetetlennek tartod, hogy valaha is boldog lehetsz. Ha nincs meg a bölcsességed ahhoz, hogy megértsd a lehangoltságot, akkor aszerint ítélsz, ahogy a dolgok éppen abban a pillanatban látszanak. Ami tetszik nekünk, az nagyon gyorsan elmúlni látszik, ami pedig nem tetszik, az öröknek tűnik. De megtaníthatnak valamire ezek az észlelések. Megfigyelhetjük, hogyan jelennek meg a dolgok, és nem hagyjuk magunkat megtéveszteni az érzékszervi világ látszatától, amit épp tapasztalunk.

Ezt a bölcsességet csak gyakorlással és a dolgok saját életünkre való reflektálásával tudjuk kifejleszteni. Meg kell tanulnunk - fájdalmasan - ahogyan járni is úgy kellett megtanulnunk, hogy elestünk. A csecsemők nem tudnak azonnal járni. Úgy kell megtanulniuk járni, hogy kúsznak, kapaszkodnak dolgokba, felhúzzák magukat, elesnek, és újra felhúzzák magukat. Ugyanez a helyzet a meditációval. A bölcsességet a nemtudás megfigyelésével tanulod meg - azáltal, hogy hibát követsz el, elgondolkodsz rajta, és továbbmész.

Ha gondolkodsz, azt fogod mondani: „Soha nem jutok el sehova.” Ha túl sokat gondolkodsz, azt fogod hinni, hogy reménytelen vagy, és hogy soha nem tudod megcsinálni. Ezért jó, hogy a kisgyerekek nem gondolkodnak sokat; ha így tennének, soha nem tanulnának meg járni. Amikor egy gyereket nézel, amint járni próbál, reménytelennek tűnik, nem igaz? Ugyanez a helyzet a meditációval: néha teljesen reménytelennek tűnik. De ez csak látszat, ha belegondolsz. Ezért csak folytasd a meditáció gyakorlását - különösen akkor, amikor kiábrándult vagy, és komoly erőfeszítést kell tenned!

 

A tudat edzése a mindennapi életben

 

A kolostorban vannak meditációs időszakok - reggel és este. A kettő között más kötelességeink vannak, így alakul az életünk egy bizonyos rendje. Ám vannak olyan időszakok is, amikor nincs semmi tennivaló. Ilyenkor szoktam azon kapni magam, hogy a meditáción kívül valami mást is próbálok csinálni. A könyvek olvasása jó tevékenység; könnyű elmerülni egy könyvben. De arra szoktattam magam, hogy az anapanasatit olyan időszakokban is gyakoroljam, amikor nincs semmi a napirenden - akkor is, amikor teát innék, vagy beszélgetnék, vagy bármi mást csinálnék ahelyett, hogy a lélegzetemet figyelem. Ez egy módja annak, hogy összeszedetté váljunk, így a gyakorlás beépül, és nem csak egy olyan gyakorlat marad, amit kizárólag meghatározott körülmények között lehet végezni.

Azt is tapasztaltam, hogy az anapanasati nagyon jó olyan helyzetekben, amikor az élet szörnyen megterhelő. Néha az élet terhe egyszerre zuhan ránk. Igények támadnak velünk szemben, és szörnyen zaklatottá válunk. Amikor tehát az élet nehézzé és bonyolulttá válik, szakíts időt az anapanasatira! Próbáljunk meg a dolgokra felülről ránézni, ahelyett, hogy nehezteléssel vagy zavarodottsággal reagálnánk a nehéz helyzetekre. Úgy tapasztaltam, hogy ha akár csak tíz percre is át tudok kapcsolni az anapanasatira, máris új perspektíva jelenik meg. Az eredmény, hogy nem szippant be a dolgok látszata, és nem veszek bele a zavarodottságba. Képes vagyok távolabbi perspektívából szemlélni a körülöttem lévő dolgokat, és már tudom, hogyan kell elviselni és kezelni a felmerülő körülményeket.

Ez tehát a tudat tanításának egy módja. A légzés egy olyan dolog, amely mindig jelen van. Ahelyett, hogy kimennél zenét hallgatni vagy könyvet olvasni, inkább belépsz a testedbe. Inkább valami közeli dologra koncentrálsz, mint valami távolira. Aztán, ahogy egyre nyugodtabbá válsz, az anapanasati befelé indulhat a tudatod békéjébe és csendjébe. Kezded megtapasztalni az ürességet, azaz a sunjatát. Meghallhatod a tudatod csendjét. Amikor ezt felismerted, akkor az üresség - a feltétel nélküli - felé fordulhatsz, ahelyett, hogy a lélegzethez vagy a tudat feltételeihez fordulnál.

 

Látni a dolgokat, ahogyan azok vannak

 

A buddhista meditációban felismerjük, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy vannak. Ez a természet megfigyelése, ahogyan mi tapasztaljuk. Ez nem a természet tanulmányozása könyvek teóriái vagy valaki mástól származó elképzelések segítségével. Ez közvetlen tapasztalat - megfigyelés és hallgatás. Az egyetemeken mindent elbonyolítunk azzal, hogy sok-sok dologról tanulunk, azonban a meditációban egyszerűsítünk. Csak figyeled, ahogy a dolgok vannak.

Az anapanasatit végezve érzed a lélegzet megjelenését és elmúlását, és láthatod, hogy az egyik feltételezi a másikat. De ez még nem minden. Ott van a lélegzet „tudása”; ott van az, ami éber. És ezt a „tudást” alkalmazzuk mindenre, ami történik - a kondicionáltra és a kondicionálatlanra. Ez a felülemelkedés egyik módja, a felébredés, ahelyett, hogy menekülni próbálnánk. Mindez az ülés, állás, séta és fekvés hétköznapi testtartásain, és mindenekelőtt a hétköznapi légzésen alapul.

A buddhista meditációban a leghétköznapibb - a feltétel nélküli - felé haladsz. A feltételek rendkívüliek; izgalmas, néha fantasztikus jelenségek lehetnek. De a tudat békéje, a feltétel nélküli, a csend, annyira hétköznapi, hogy senki sem veszi észre. Mindig ott van, de mi nem is tudunk róla, mert annyira lenyűgöznek minket a csodák, és a rendkívüli, átmeneti dolgok, amelyek stimulálnak illetve lehangolnak. Megragad bennünket a dolgok látszata, és megfeledkezünk magunkról. A meditációban visszatérünk ahhoz a békéhez, amit a bölcsesség teremt. Ekkor a világot olyannak ismerjük meg, amilyen, és többé nem hagyjuk magunkat megtéveszteni általa. Úgy tudunk élni és cselekedni a világban, hogy nem nyomasztanak bennünket a tapasztalható körülmények.

 

* * *

 

Kérdés: Az életemben nagyon elfoglalt vagyok. Amikor hazaérek, úgy érzem, nincs erőm semmire. Az agyam csak zakatol, körbe-körbe forog. Nem hiszem, hogy tudnék meditálni, mert amikor nyugodtan ülök, az elmém vagy gondolkodik, vagy álmosnak érzem magam. Hogyan próbáljak meditációt gyakorolni, amikor a tudatom a nap végére teljesen összezavarodott?

AS: Nos, a meditációt tekintsük úgy, hogy felismerjük, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy vannak. A meditáció elkezdése mindig azt jelenti, hogy felismered, hogy hol vagy itt és most, így ha a nap végén a tudatod kusza, akkor csak ismerd fel a zavart! Ismerd fel az érzést és az ellenszenvet vele szemben - azt akarva, hogy másképp legyen! Ez a meditáció helyes módja. Ezzel a hozzáállással azt tapasztalod majd, hogy a meditációdnak nagyon jótékony hatása lesz.

Ha egy mozgalmas nap után, amikor hazamész, megpróbálod leállítani az összes mentális reakciódat, az kudarchoz fog vezetni, és akkor úgy fogod érezni, hogy nem tudsz meditálni. Ehelyett tehát el kell kezdened használni a helyzetet úgy, ahogy van. Meg kell tanulnod felismerni az összezavarodottság érzését, vagy azt a gondolatot, hogy nem tudsz meditálni. Egyszerűen fel kell ismerned, hogy ezek az érzések és elképzelések a tudatod tárgyai, és hogy tanúja vagy nekik. Ha kuszának és zavarodottnak érzed magad, akkor gyakorold azt, hogy ezt teljes mértékben elfogadod! Tudatosítsd ezt, ahelyett, hogy ellenállnál, vagy megpróbálnád a zűrzavart finomítani vagy békéssé tenni!

Az élet nagy része egyfajta tülekedés; egyszerűen ilyen az emberi élet. Sok minden történik egyszerre. Az életünk nagy része olyan lesz, hogy sok minden egyszerre fog ránk zúdulni, és sok ezek közül kellemetlen lesz. Nos, mit tehetünk ez ellen? Ez azt jelentené, hogy nem tudunk meditálni? Vagy sokkal inkább azt, hogy ezeket a nehéz szakaszokat a meditáció eszközeként használhatjuk, ahelyett, hogy akadályként tekintenénk rájuk?

Ha túl sokat képzelődsz arról, hogy milyen a jó meditáció, és hogy milyennek kell lennie, akkor amikor ezek a feltételek nem adottak, úgy fogod érezni, hogy nem tudod csinálni. Változtass tehát a hozzáállásodon, és ne azt feltételezd, hogy csak a legjobb körülmények között tudsz meditálni, hanem tekintsd a meditációt úgy, ahogyan az élethez viszonyulsz, ahogyan az van - a legjobb, a legrosszabb vagy éppen a hétköznapi körülmények között!

 

28 - A tudat megtisztítása

 

Amikor a légzésre való odafigyelést (anapanasati) gyakorolod, megtanulod a tudatodat a légzésre koncentrálni. Ha úgy alakul, akár csak tíz percig is csinálhatod. Ha hosszabb ideig meditálsz, az első tíz-tizenöt percben végezd az anapanasatit, amíg a tudat összeszedetté nem válik! Ha nem történik meg, csak figyeld tovább, hogy mi a baj! Fel kell ismerned, hogy milyen hangulatban vagy; lehet úgy tapasztalod, hogy a nap bizonyos időszakaiban könnyebb meditálni, mint máskor. Lehet, hogy fáradtnak érzed magad, vagy a tested nem érzi jól magát. Étkezés után nagyon nehéz a koncentráció, mert a test az energiáját az étel emésztésére használja fel.

Körülbelül tíz perc intenzív gyakorlás után engedjétek el, és ne figyeljetek többé a légzésre! Ehelyett figyeljük a tudat állapotát; figyeljük, hogy mi merül fel és mi múlik el. Figyeljük meg a gondolatok és érzések keletkezését. Amikor azon kapod magad, hogy gondolkodsz, vagy észreveszed, hogy gondolatokba merülsz el, akkor a felismerésnek ez a pillanata az éberség egyik pontja. De ha ezt a felismerést ítélkezés követi, ha bűntudatot vagy ellenkezést kezdesz érezni amiatt, hogy gondolkodásba merültél, akkor ismét csak gondolkodsz. Ha megpróbálod kitalálni, hogy miért ragadtál bele a gondolkodásba, akkor az elemzésbe bonyolódsz bele. Tehát újra és újra el kell engedned a gondolkodást, és csak meg kell figyelned!

Eleinte nem lesz túl folytonos az éberség, mert szokásunk, hogy megszállottjai vagyunk a gondolatoknak, elmerülünk bennük. Ezért az éberséget egyik pillanatról a másikra kell gyakorolnunk. Amikor elveszünk a gondolatokban, akkor csak újra visszatérünk az éberséghez, hogy lássuk a gondolatokat és érzéseket felbukkanni és elmúlni. A belátás (vipassana) azt jelenti, hogy tisztán látunk, megértjük, hogy minden, ami felmerül, elmúlik. Ez az a tanítás, amelyet a Buddha dolgozott ki, amelynek segítségével az ember tisztán megértheti a tudat állapotait, és csupán mint változó állapotokat látja őket, nem pedig mint személyes tulajdonságokat vagy mint önmagát. A megvilágosulatlan emberi lények nem így látják a mentális állapotokat. Ők minden gondolatukat, emléküket, érzésüket, érzékelésüket, fogalmukat és a test tudatát, mint én-t tekintik. Pedig ezeket egyszerűen csak állapotoknak nevezzük, ezek elkezdődnek és belátható időn belül végük lesz. A belátás-meditációban tehát csak annyit teszünk, hogy felismerjük amint a feltételek keletkeznek és elmúlnak.

 

A tisztítási folyamat

 

A legtöbb ember figyelmetlenül és éberség nélkül állandóan félrelöki a dolgokat. Elfojtunk, és csak bizonyos dolgokat fogadunk el tudatosan. Ez a közösségi tanult viselkedés; csak azt engedjük be a tudatosságba, ami társadalmilag elfogadható. Mivel azt mondták, hogy csak racionális, értelmes gondolataink lehetnek, félrelökjük a gyűlöletet és más érzelmeket, amelyek csúnyák, őrültek, ostobák vagy mocskosak. De ezek a dolgok még mindig ott vannak. Ha elfojtjuk, soha nem szabadulunk meg semmitől; csak nem figyelünk rájuk. De végül előjönnek - néha a legkínosabb pillanatokban.

A meditációban megengedjük, hogy az elfojtott dolgok tudatossá váljanak, függetlenül attól, hogy mennyire irracionálisak. Amint valamit beengedünk a tudatosságba, majd elengedjük, megszűnik. Ez egy tisztító folyamat - mint egy beöntés. Ami kijön, az nem túl szép, de ha egyszer kikerült, minden jobbnak tűnik.

 

Ha nem vagyunk bölcsek az életben, akkor megpróbálunk másokat és magunkat manipulálni és irányítani, kiszűrve azt, amit elfogadunk, a többit pedig elutasítjuk. Aztán, amikor az élet nem engedi, hogy irányítsuk a dolgokat, összeomlunk, elárasztanak a gondok - ezt nevezik idegösszeomlásnak. Ha azonban meditálunk, akkor ügyesen kezelhetjük az idegösszeomlásunkat. Felismered, hogy minden nemkívánatos gondolatod és érzésed csak a tudat állapotai, és nem-önmagad. Ahelyett, hogy megpróbálnád irányítani, inkább elengedheted őket. Így megnyitod és felszabadítod a tudatod.

Az elfojtott gondolatokat és érzéseket tudatosan felszínre kell engednünk, hogy megtisztítsuk a tudatot. Általában azonban azt gondoljuk, hogy a tudatunk mi magunk vagyunk, így ha az, amit tudatosítunk zavaros és nyomorúságos, akkor azt gondoljuk: „Zavaros és nyomorúságos ember vagyok.” De amit a meditációból megtanulunk, az az, hogy a tudat nem én; nem személy. A tudatosság egy állapot. Amikor megfigyeled a tudat változó természetét, tudod, hogy az nem-önmaga, és ez a tudás felold minden elfojtás alól. Lehetővé teszi a nemkívánt gondolatok és érzések megszűnését.

A tudatban bármi felbukkanhat. Lehet szép, csúnya, jó, rossz, értelmes vagy őrültség. De a meditációban a minőség nem számít. Csak felismered, hogy a tudatosság változik, és látod, hogy ez nem-önmaga - ez anatta. Amikor ezt teljesen megérted és elfogadod, akkor a tudatosságot a felszabadulásra használhatod, ahelyett, hogy megpróbálnád minősíteni és szelektálni, hogy mit engedsz be és mit nem a tudatba.

A belátás-meditációval nem válogatunk. Engedjük, hogy minden - még az apróságok is - felszínre kerüljenek a tudatban, majd elengedjük őket. A körülményeket pusztán körülményként ismerjük fel. Tehát ez megengedő viselkedés. Nem ragaszkodunk minden egyes dologhoz úgy, mintha az egy valódi lény vagy személy lenne, vagy mintha „a miénk” lenne. Ehelyett mindegyiket feltételként ismerjük fel. Még ha őrült gondolataink és látomásaink is vannak, megengedhetjük, hogy tudatosan megjelenjenek, ahelyett, hogy elfojtanánk őket, vagy elragadnának. Az elfojtás és az elszenvedés a két véglet; a Buddha által tanított középút a feltételek felismerése.

A tudatosítás alatt azt értem, hogy olyan gondolatokat hozol elő, amelyeket nem szeretsz, vagy félsz tőlük. Ehhez szándékosan kell ezeket a gondolatokat gondolni. Tehát szándékosan gondolsz azokra a titkokra, amelyekről azt reméled, hogy soha senki nem fogja megtudni, azokra a dolgokra, amelyek gondolatától a legjobban félsz. Ezek az elfojtott érzelmek motiválják az életedet, ezért szándékosan felhozod, hogy meglásd őket. Meg kell hallgatnod a gondolatokat, és inkább el kell engedned őket, minthogy azt hidd, hogy ezek a tudattól elválaszthatatlanok.

 

Tanúságtevő feltételek

 

Az érzékek világa a feltételek világa. Jellege azért nem kielégítő, mert kezdődik - és ami kezdődik, az véget ér. Ha valami megszületik, az meg is hal. Ha tehát a világ feltételeiben keresed valódi énedet vagy örök lelkedet, az csak a kiábránduláshoz vezet. Ez nem egy hittétel, amit el kell fogadni; ezt közvetlenül kell megtapasztalni. A meditáció gyakorlása arra szolgál, hogy saját érzékszervi tudatunk megfigyelésén keresztül kiderítsük, valami igaz vagy sem.

Bármit megfigyelhetsz, aminek tudatában vagy, a szemed, a füled, az orrod, a nyelved, a tested és az elméd segítségével. Minden, aminek tudatában vagy, állapotok - fennkölt gondolatok, alantas vágyak, bármilyen szubjektív érzés, amit érzel. A meditációban tanúi vagyunk ezeknek a feltételeknek; mi vagyunk az, aki ismeri a feltételeket. És felismerjük a feltételek korlátait. Felismerjük, hogy változnak, hogy nem kielégítőek és hogy nem-önmaguk. Megkérdezheted magadtól, hogy ki az, aki tudatos? Ahogy meditálsz, észre fogod venni, hogy amikor a harag ott van, akkor tudhatsz róla. Nos, ha a harag lenne az igazi természeted, nem lennél képes megfigyelni - te magad lennél a harag. De a harag jön és megy, csupán egy változó állapot; tehát ez nem te vagy.

Lehet, hogy elméletben megértetted ezt, és volt egy kis belátásod, de ha valóban meg akarsz szabadulni a születés-halál körforgásából, akkor el kell viselned a tudat elviselhetetlennek tűnő állapotait is. A bölcsesség segítségével dolgozol a feltételekkel, megvizsgálod őket, hogy a tudatos felismerés és megértés révén megengedhesd, hogy megszűnjenek.

 

Bátorság a vizsgálódáshoz

 

Bátorságra van szükségünk e gyakorlás során, hogy a félelmek és a gyűlölet tudatossá váljon. A dolgok, amiket nem szeretünk - tompaság, butaság, nyugtalanság, kétségek - ezeket mind hajlamosak vagyunk félresöpörni. Nem akarjuk, hogy zavarjon minket a kicsinyes, az ostoba vagy az együgyű; arra akarunk figyelni, ami fontos és jó. Nem akarunk úgy gondolni magunkra, hogy ostoba gondolataink vannak.

A gyűlöletet hajlamosak vagyunk elfojtani; nem akarunk tudatában lenni. Ez különösen azért igaz, mert azt mondták nekünk, hogy csak szeretni szabad az embereket. A szüleinket csak szeretnünk szabad, és soha nem szabad gyűlölnünk a gyerekeinket. De soha nem lehet valakit tartósan szeretni; a szeretet változó állapot, mint ahogy a gyűlölet is az.

A meditációban a gyűlölet tudatosítása rendben van, mert a szándékod helyes. A szándékod a tudat megtisztítása, nem pedig az, hogy a gyűlöletet fegyverként használd bárki ellen. Bízzatok tehát ebben a szándékban! Ne félj a tudatos gyűlölködéstől, amikor megpróbálod megszabadítani az elmédet a gyűlölettől, mert nem akarod azt senki ellen használni! A meditációban a szándékod a megtisztulás, és bíznod kell a szándékodban! Hogy valóban úgy érzed-e, hogy valaha is megvilágosodsz vagy sem, az már valami más. De bízz a szándékodban, hogy a nibbana felé igyekszel!

Ha tudatában vagy a félelemnek, az már nem ijeszt meg. Csak akkor boríthat el a félelem, ha óvatlanul ellenállsz neki. Amikor felismered, hogy a félelem csak egy állapot, olyan lesz, mint egy sárkány. Úgy tűnik, képes ártani neked, de amikor ténylegesen szembenézel vele, a sárkány hirtelen összezsugorodik, és többé nem fenyeget. Kizárólag akkor tud megtéveszteni, ha el tudja hitetni veled, hogy veszedelmes. Ha azt mondod, hogy „Ááá!”, és elfutsz, amikor egy rémisztő kép megjelenik, akkor egész életedben hatalma lehet feletted. De ha tudatossá teszed azt, amitől félsz, akkor nem lehet hatalma. Csak akkor van hatalma, ha megerősíted azáltal, hogy reagálsz rá.

Ezért mondjuk, hogy a tudat olyan, mint egy tükör: mindent visszatükröz. De a tükröződések nem maga a tükör. A legrútabb dolog is felbukkanhat a tükör előtt anélkül, hogy kárt tenne benne. Lehet, hogy a tükörkép nem túl szép látvány, de ez akkor is csak egy tükörkép. Hamarosan elmúlik, és minden rendben van. Ezért kell elviselni a ronda tükörképek látványát is. Meg kell értenünk, hogy ezek csak tükröződések, és nem személyes problémák, nem személyiségjegyek. Ezek csak állapotok, mint maga az egész világ.

 

Külső képek tükrözése

 

Az érzékeken keresztül tapasztalod meg a körülötted zajló dolgokat, és ez tükröződik a tudatodban. Ha elmész egy nagyvárosba, ott rengeteg reklám csábít és stimulálja az érzékeidet. Társadalmaink alapja a kapzsiság elve, így nem tehetünk róla, hogy oly sok mohóság és vágy van bennünk, mert ezek azok a képek, amelyeket folyamatosan a tükör elé tesznek. Az emberi alkotások nagy része az egó emlékművei; a legtöbbjük nem megnyugtató illetve csak érzékeket gyönyörködtető. Lehetnek izgatóak, izgalmasak, unalmasak vagy nyomasztóak amit létrehozunk, de nagyon kevés köztük az olyan, ami szép, és nyugalmat, harmóniát hordoz.

Vidéken azonban a hegyek, a fák, a rétek, a virágok, az égbolt, a patakok és a vízesések nem ébresztenek vágyat; sokkal inkább elcsendesítik a tudatot és megnyugtatják az érzékeket. A nagyvárosban eltöltött hónapok után vidéken tartózkodni óriási megkönnyebbülés, mert minden érzékszervünk megpihenhet a természetben, és nem stimulálja a rengeteg önző emberi alkotás. Tehát a saját életedben ismerd fel, hogy az érzékeid mivel kerülnek kapcsolatba! Ne hibáztasd magad mindenért, és ne csinálj frusztráló személyiségproblémákat abból, ahogy a világ van.

A tudatodban megjelenő állapotok bármilyenek lehetnek, de hogy szubjektívek vagy objektívek, az nem számít – ám mind mulandó, elégtelen és nem-önvaló. Amikor megijedsz, az számodra valóságos. Ha találkozol egy űrlénnyel vagy halott édesanyád szellemével, ezek az észlelések is ugyanolyan valóságosak, mint valami, amit mindannyian megtapasztalhatunk, mint például a virágok vagy egy Buddha-szobor. De bármi legyen is az, bármennyire is fantasztikus, durva vagy hétköznapi az állapot, az még mindig csak egy állapot a tudatban.

 

Búcsú a kellemetlen feltételektől

 

Néha, ahogy figyeljük a tudatot és engedjük, hogy megnyíljon, sokféle állapot tör elő. Az első évem alatt Északkelet-Thaiföldön, amikor elkezdtem megengedni, hogy a dolgok felszínre jöjjenek a tudatomból, kegyetlen tisztító beöntéseken mentem keresztül. Ott ültem, és ezek a szörnyű dolgok csak úgy sorjáztak elő. Emlékeztem mindenre, amit valaha tettem, egészen a korai gyermekkoromig visszamenőleg. Végül egyfajta látomásom volt, hasonló ahhoz, mint egy tudathasadás. Ahogy ott ültem, láttam, hogy az anyám és mindenki, akit ismertem, egyszerűen kisétál az agyamból. Azt gondoltam: „Ez a téboly, megőrülök.” De valahogy nem aggódtam emiatt, nem ijesztett meg, sőt, kezdtem élvezni. Az apám, a bátyám, a nővérem - mindenki, akit ismertem - kisétált az agyamból! „Viszlát!” Másnap reggel óriási felszabadulást éreztem. Olyan volt, mint a megkönnyebbülés érzése, amikor egy csúnya kelés felszakad, és a belőle származó fájdalom megszűnik. Körülnéztem, és minden olyan gyönyörűnek tűnt! A kis kunyhó, ahol laktam, bár valójában csak egy kezdetleges kalyiba volt, de úgy nézett ki, mint egy palota. Még a vécé is gyönyörűnek tűnt, a nap a rácson keresztül besütött egy műanyag tálba, éteri volt. Kimentem, és a kis erdő földöntúli ragyogást árasztott. Gyerekkorom óta nem láttam ilyen szépséget.

Rájöttem, hogy megtanultam nagyon öntudatos módon élni. A kondicionálási folyamat, a félelem és a vágy gyötrelmes öntudatossága olyan volt, mint egy paraván az életem előtt. Azokra a koszos ablakokra emlékeztetett, amelyeket akkor látunk, amikor az emberek nem mossák le az autójukat, és az ablakokat belepi a sár és a piszok, így nem látjuk a gyönyörű tájat. Amikor meditációban elengedtem mindezt, és elbúcsúztam tőle, olyan volt, mintha megtisztítottam volna az ablakokat. Csodálatos volt újra tiszta ablakokon keresztül nézni a világot. A meditáció tehát a dolgok felbukkanásának megengedése, felismerésük és elengedésük. Ez egy tisztító folyamat.

 

Szellemekkel való bánásmód

 

Szerencsére a legtöbb embernek nincsenek szörnyű, vagy skizofrén látomásai. Általában a „holtak szellemei” csak nyafogó, panaszkodó dolgok az elmében: „Ezt tetted velem. Ezt kellett volna tenned értem.” Ezek a nyafogó kis dolgok az emberi tudatban úgy tűnik, hogy egy darabig tartanak, aztán meghalnak.

Thaiföldön, amikor ilyesmi történik, azt mondják, hogy van egy szellem, ezért a család ételt ajánl fel a szerzeteseknek. A szerzetesek bemennek a család házába, és azt kántálják: „Minden lény szabaduljon meg a szenvedéstől és a bánattól.” És majdnem minden alkalommal a szellem ilyenkor elmegy. Nem tudom, miért - lehet találgatni -, de mindig jó, ha nagylelkűek és kedvesek vagyunk. Tehát, ha úgy érzed, hogy valamilyen szellem megszállt téged, tegyél valami jót - adj egy ételt egy buddhista szerzetesnek vagy apácának, vagy ajánlj fel segítséget egy szegény embernek - és mondd ezt: „Legyen hasznára ez a nagylelkű cselekedet ennek a szerencsétlen szellemnek!”

A thaiföldi embereket születésüktől fogva arra nevelik, hogy higgyenek a szellemekben. Fantasztikus szellemtörténeteik vannak, és gyakran mesélnek szellemekről. Még a műveltek is arra vannak kondicionálva, hogy higgyenek az ilyen dolgokban; ez a kultúra része. De az én gyermekkori kondicionálásom az volt, hogy nem hiszek ezekben a dolgokban. Gyerekkoromban anyám és apám azt mondta, hogy szellemek nincsenek. Ezért el tudtam menni Thaiföldön olyan helyekre, ahol állítólag rémes szellemek vannak, és soha nem láttam egyet sem. Amikor megalapítottuk a Bung Wai kolostort, kaptunk egy olyan helyet az erdőben, ahol a legfélelmetesebb szellemek éltek. Ezt egészen a harmadik napig nem is tudtam, amikor valaki azt mondta, hogy ott egy szörnyűséges szellem él. Ami engem illet, számomra az egy gyönyörű hely volt. Mégis, azok az emberek, akik hisznek a szellemben, odamennek, és valóban látják a szellemet.

Hogy van ez? Mit csinál a tudat? Nem azt kérem, hogy higgyétek vagy ne higgyétek el ezeket a dolgokat, hanem azt, hogy ismerjétek fel, hogyan működik a tudat. A tudatban feltételek jönnek létre annak eredményeképpen, ahogyan a dolgok észlelésére tanítottak téged. Ha olyan családban élsz, amely arra tanít, hogy gyermekkorodtól kezdve higgy a szellemekben, amikor még nagyon fogékony és nyitott vagy arra, amit mások mondanak neked, akkor nem kérdőjelezed meg a szellemek létét. Még akkor is, amikor egyetemre mész, és sokkal kifinomultabb érzékelésed lesz, érzelmi szinten még mindig ugyanúgy félsz a szellemektől, mert ez a gyermekkorodból származó kondicionált érzékelésed. Mindannyiunknak vannak gyermekkorunkból belénk kondicionált félelmeink és elképzeléseink. És ezeket fel kell hoznunk a tudatosságba, ha meg akarunk szabadulni tőlük.

 

A feltételek és a feltétel nélküli megismerése

 

Fel kell ismernünk, hogy félelmeink és észleléseink feltételezések, nem pedig végső igazságok. A spirituális fejlődésben eljutunk az egyensúly azon pontjára, ahol a tudat feltételeit egyszerűen feltételeknek látjuk; vagyis kezdődnek és véget érnek. Akár mentálisak, akár fizikaiak, akár szubjektumok, akár objektumok, mindegyiknek ugyanazok a jellemzői: a mulandóság, az elégtelenség és a nem-önvaló.

A feltétel nélküli olyasvalami, amit nem tudsz elképzelni, mert a fogalmak mind feltételek. Ez olyasvalami, amit közvetlenül kell megismerni. A nibbana a feltétel nélküli, tehát amikor azt mondjuk, hogy a nibbana felé fordulunk, akkor a feltétel nélkülire gondolunk.

Mi is az a feltétel nélküli? Nem lehet látni, szagolni, ízlelni, megérinteni, hallani vagy gondolni, mégis ott eggyé válik minden feltétel. Ez nem egy érzékszerv. Ez a béke. Nem keletkezik, és nem múlik el, nem kezdődik és nem ér véget. Minden állapot onnan ered. Amikor a dolgokat felhozod a tudatosságba, és megengeded, hogy megszűnjenek, akkor a feltétel nélküliben szűnnek meg.

A cél tehát az, hogy felismerjük és megismerjük a feltételeket mint feltételeket, és a feltétel nélkülit mint feltétel nélkülit. A cél az, hogy ez a megismerés megtörténjen. Más szavakkal, a cél az, hogy éberek legyünk. Ez nem csupán egy hittétel, ezt neked kell megtenned magadért - senki sem teheti meg helyetted. A buddhizmus pedig egy eszköz, egy konvenció, amely segít áttörni a téveszméken és megtalálni a halandó állapotból való felszabadulást, ahogy felismered a feltétel nélküli - a halál nélküli állapotot.

 

* * *

 

Kérdés: Mennyi akaratot és erőfeszítést kell ebbe a gyakorlatba fektetni? Hallottam, hogy a világos és tiszta tudatról beszéltél, ezért gondoltam, megpróbálom, hogy a tudatom világos és tiszta legyen, és ne gondolkodjak. Amikor megpróbáltam ezt megtenni, nagyon feszült és nyugtalan lettem, de eszembe jutott, amit az elengedésről mondtál, így ellazultam. De aztán teljesen elálmosodtam, és a tudatom elszenderedett. Mi az erőfeszítés és az akaraterő szerepe a Dhamma-gyakorlásban?

AS: A hangsúly a helyes erőfeszítésen van, nem az akaraterőn. A nyugati világban gyakran nagyon makacsok vagyunk. Akaraterőt használunk, ami bármi, csak nem helyes erőfeszítés.

Néha arra használjuk a tudatunkat, hogy erőltessük és kényszerítsük magunkat, hogy megtegyünk dolgokat. Máskor viszont nem használunk semmilyen erőt, és összeroskadunk. Ez a két véglet. Egyrészt túl sok erőfeszítést használhatunk valamiért, amit nem tudunk fenntartani. Másrészt viszont, mivel az elengedésre úgy gondolsz, mintha nem tennél semmit, túl kevés erőfeszítést teszel, ezért szétesel és elalszol.

A helyes erőfeszítés az éberségből ered, amelyben mindig ott van a megtartás képessége. Ha az adott helyzetnek megfelelő mennyiségű erőfeszítést alkalmazunk, akkor az fenntartható. Néha hatalmas mennyiségű erőfeszítést kell tenned egy pillanat alatt, de ez csak nagyon szélsőséges helyzetekben fordul elő. Máskor a modern társadalomban nagyon kevés erőfeszítést is tehetsz, és csak sodródhatsz az árral, mert a társadalom gondoskodik rólad - egyszerűen csak elvegetálsz. A helyes erőfeszítés az adott időben és helyen megfelelő mennyiségű erőfeszítés alkalmazása. Az éberség megmondja nekünk, hogy mikor van itt az ideje, hogy csak eldőljünk és elaludjunk, és mikor jött el az idő, hogy hatalmas erőfeszítéseket tegyünk valamiért, ami óriási energiát igényel, és mikor van itt az ideje, hogy együtt éljünk az élet hétköznapiságával - csak úgy, ahogy az van, és ne kövessük az egyik vagy a másik végletet sem.

16