A meditációban éberek és figyelmesek lehetünk; ez olyan, mintha fülelnénk, a pillanatban vagyunk, ahogy van. Tudatosítjuk azt, ahogyan van, észrevesszük a teret és a formát, a kondicionálatlant és a kondicionáltat.
Például, mint már korábban említettük, észlelhetjük a teret egy szobában. A legtöbb ember valószínűleg nem a teret venné észre, hanem a benne lévő dolgokat - az embereket, a falakat, a padlót, a bútorokat. De ahhoz, hogy megtapasztalhassuk a teret, mit kell tennünk? Visszavonjuk a figyelmünket a dolgoktól, és a térre irányítjuk azt. Ez nem jelenti azt, hogy megszabadulunk a dolgoktól, vagy megtagadjuk a dolgoktól a jelenlétük jogát. Csupán azt jelenti, hogy nem összpontosítunk rájuk, nem sodródunk az egyik dologtól a másikig.
A szobában lévő tér békés. A szobában található tárgyak izgathatnak, taszíthatnak vagy vonzhatnak, de a térnek nincs ilyen hatása. Azonban, bár a tér nem vonzza a figyelmünket, mégis teljes mértékben tudatában lehetünk, és akkor válunk tudatossá, amikor már nem merülünk el a szobában lévő tárgyakban. Amikor a szobában lévő teret szemléljük, nyugalmat érzünk, mert minden tér egyforma; a körülötted lévő tér és a körülöttem lévő nem különbözik egymástól. De nem az enyém. Nem mondhatom, hogy „ez a tér az enyém” vagy „az a tér a tiéd”.
A tér mindig jelen van. Lehetővé teszi számunkra, hogy együtt legyünk, egy helyiségben, egy falak által korlátozott térben. A tér a szobán kívül is ott van; magába zárja az egész épületet, az egész világot. A teret tehát semmilyen módon nem befolyásolják a tárgyak; semmisem köti gúzsba. Ha akarjuk, tekinthetjük a teret egy szobában korlátozottnak, de valójában a tér korlátlan.
Tágas tudat
Az embereket és dolgokat körülvevő tér tapasztalata egy másfajta látásmódot kínál, és ennek a tágas látásmódnak a kifejlesztése önmagunk kinyitásának egy módja. Ha valakinek tágas a tudata, akkor mindennek van helye. Ha valakinek szűk a tudata, akkor csak néhány dolognak van helye. Ekkor mindent manipulálni és irányítani kell, a többit pedig ki kell szorítani.
A szűk látókörű élet nyomasztó és korlátolt; folytonos küzdelem. Állandó feszültséggel jár, mert óriási energiára van szükség ahhoz, hogy mindig mindent rendben tartsunk. Ha szűk látókörű az élet, akkor az élet rendetlenségét kell rendbe tenni, ezért mindig azzal vagy elfoglalva, hogy manipuláld a tudatod, és elutasíts dolgokat, vagy ragaszkodj hozzájuk. Ez a nem-tudás dukkhája, ami abból ered, hogy nem érted meg, hogy mi van.
A tágas tudatban mindennek van helye. Olyan, mint a tér a szobában, amelyet egyáltalán nem befolyásol az, ami ki- és bemegy rajta. Igaz, így mondjuk, hogy „a tér ebben a szobában”, de valójában a szoba a térben van, hiszen az egész épület a térben van. Amikor az épület eltűnik, a tér még mindig ott lesz. A tér körülveszi az épületet, és most éppen mi tartjuk a teret egy szobában. Ezzel a szemlélettel új nézőpontot alakíthatunk ki. Láthatjuk úgy, hogy vannak falak, amelyek a szoba alakját határozzák meg, és köztük van a tér. Ha így nézzük, akkor a falak korlátozzák a teret a szobában. De ha másképp tekintünk rá, akkor azt látjuk, hogy a tér határtalan.
A tér olyasmi, amit hajlamosak vagyunk nem észrevenni, mert nem kelti fel a figyelmünket. Nem olyan, mint egy gyönyörű virág vagy egy szörnyű katasztrófa; és nem is valami igazán szép vagy igazán szörnyű, ami rögtön magához vonzza a figyelmedet. Egy pillanat alatt megbabonázhat valami izgalmas vagy borzalmas dolog; de a tér nem tud megigézni, ugye? Ahhoz, hogy észrevedd a teret, le kell nyugodnod; elmélyedés szükséges. Ez azért van, mert a tágasságnak nincsenek különös tulajdonságai; egyszerűen csak tágas.
A virágok csuda szépek tudnak lenni, élénkpiros, narancssárga és lila színeikkel, gyönyörű formáikkal, amelyek elkápráztatják a tudatunkat. Valami más, mint például a szemét, lehet csúnya és taszító. Ezzel szemben a tér sem nem szép és sem nem undorító. Nem könnyen észrevehető, és mégis, tér nélkül nem lenne semmi sem. Semmi mást nem láthatnánk.
Ha egy szobát megtöltesz valamivel, hogy az szilárd testté válik, például betonnal töltöd fel, akkor nem marad tér a szobában. Akkor persze nem lehetnének szép virágok vagy bármi más, csak egy nagy téglatest lenne. Használhatatlan lenne, nem igaz? Tehát mindkettőre szükségünk van; érzékelnünk kell a formát és a teret is. Ez a tökéletes páros, az igazi kapcsolat, a tökéletes harmónia. A tér és a forma szemlélésével bölcsességet fejlesztünk ki.
A csend hangja
Ezt a szemléletmódot alkalmazhatjuk a tudattal kapcsolatban is, az „én” tudatosságot használva arra, hogy a teret tárgyként lássuk. A tudatban láthatjuk, hogy ott vannak a gondolatok és az érzelmek - a mentális állapotok -, amelyek felmerülnek és megszűnnek. Általában ezek a gondolatok és érzelmek elkápráztatnak, taszítanak, illetve megkötöznek bennünket. Egyikről a másikra ugrálunk, reagálunk, irányítunk, manipulálunk vagy megpróbálunk megszabadulni tőlük. Így soha nincs rálátásunk az életünkre. Vagy az elfojtás, vagy e mentális állapotoknak való behódolás megszállottjaivá válunk; e két véglet között vergődünk.
A meditációval lehetőségünk nyílik a tudat szemlélésére. A tudat csendje olyan, mint a tér a szobában. Mindig ott van, de szubsztilis - nem tűnik fel. Nincs olyan szélsőséges tulajdonsága, amely stimulálná és megragadná a figyelmünket, ezért ébernek kell lennünk, hogy megtapasztalhassuk. Az egyik módja annak, hogy a figyelmet a tudat csendjére irányítsuk az, hogy észrevesszük a csend hangját.
A csend hangját (az ősi hangot, a tudat hangját, vagy nevezzük, ahogy akarjuk) nagyon ügyesen használhatjuk, ha előhozzuk és odafigyelünk rá. Magas hang, amit elég nehéz leírni. Még ha be is dugod a füled, ha eltakarod a füled, vagy ha a víz alatt vagy, akkor is hallod. Ez egy olyan háttérzaj, amely nem függ a fülektől. Tudjuk, hogy független, mert akkor is halljuk ezt a magas, vibráló hangot, amikor a fülünk be van dugva.
Ha egy ideig a csend hangjára összpontosítasz, akkor kezded igazán megismerni azt. Kifejleszted a megismerés egy olyan módját, amelyben elmélkedhetsz. Ez nem egy olyan koncentrált állapot, amibe belefeledkezel; ez nem egy gátló összeszedettség. A tudat az összhang és a nyitottság állapotában összpontosul, nem pedig egy tárgyba merül el. Ezt a kiegyensúlyozott és nyitott koncentrációt használhatod arra, hogy a dolgokat távlatosan lásd, hogy elengedd a dolgokat.
Most azt szeretném, ha tényleg elsajátítanátok a szemlélődés e módszerét, és elkezdenétek megtapasztalni, hogyan lehet elengedni dolgokat, ahelyett, hogy csak az az elképzelésetek lenne, hogy el kellene engednetek dolgokat. A buddhista tanításokból talán ezt az elképzelést hozod, de lehet, hogy úgy találod, nem tudod ezt túl könnyen megtenni. Lehet, hogy azt gondolod: „Jaj, ne, nem tudom elengedni a dolgokat!” Ez a fajta ítélkezés egy másik ego-problémát hozhat felszínre: „Csak mások tudnak elengedni dolgokat, de nekem nem megy. Nekem is el kellene engednem azokat, mert tiszteletreméltó Szumedho azt mondta, hogy mindenki meg tudja csinálni!” Ez az ítélkezés az „én vagyok” egy másik megnyilvánulása, nem igaz? Ám ez csak egy gondolat, egy mentális állapot, amely ideiglenesen létezik a tudat tágasságában.
Tér a gondolatok körül
Vegyük ezt az egyszerű mondatot: „Én vagyok” és kezdjük el figyelni, szemlélni és érzékelni a két szó közötti teret! Ahelyett, hogy valami mást tennénk, tartsuk fenn az éberséget a szavak közötti téren! Figyeljétek meg magát a gondolkodást, kutakodjatok és vizsgálódjatok! Most nem figyelheted magadat, ahogyan általában gondolkodsz, mert amint észreveszed, hogy gondolkodsz, a gondolkodás abbamarad. Lehet, hogy aggódni kezdesz: „Vajon ez meg fog történni? Mi van, ha ez történik? Ó, gondolkodom.” és aztán abbamarad.
A gondolkodási folyamat vizsgálatához szándékoltan gondoljunk valamit: vegyünk például egy hétköznapi gondolatot, mint például „Emberi lény vagyok”, és csak vizsgáljuk meg! Ha megnézzük az elejét, láthatjuk, hogy közvetlenül az „én” kimondása előtt van egyfajta üres tér. Aztán, ha azt gondolod az elmédben, hogy „ember vagyok”, akkor a szavak között is üres teret fogsz tapasztalni. Nem azért vizsgáljuk meg a gondolatot, hogy eldöntsük, okos vagy ostoba gondolataink vannak-e. Ehelyett szántszándékkal gondolkodunk, hogy észrevegyük az egyes gondolatok körüli teret. Így kezdünk rálátni a gondolkodás állandótlan természetére.
Ez csak egy módja a vizsgálatnak, hogy észrevegyük az ürességet, amikor nincs gondolat a tudatban. Próbáljatok meg erre a térre összpontosítani; nézzétek meg, hogy tudtok-e a térre koncentrálni egy gondolat előtt és után! Mennyi ideig tudod ezt csinálni? Gondolj arra, hogy „Emberi lény vagyok”, és mielőtt elkezdenéd gondolni, maradj abban a térben, mielőtt kimondanád! Na, ez az éberség, nem igaz? A tudatod üres, de van egy szándék is, hogy egy bizonyos gondolatot gondolj. Aztán gondoljátok a gondolatot, és a gondolat végén próbáljatok meg a térben maradni! Üres marad a tudatod?
A legtöbb szenvedésünk a megszokott gondolkodásból ered. Ha ezt megpróbáljuk megállítani a gondolkodással szembeni ellenszenvből, nem tudjuk megtenni; vég nélkül folytatjuk. Tehát nem az a fontos, hogy megszabaduljunk a gondolkodástól, hanem hogy megismerjük a természetét. Ezt úgy tesszük, hogy a tudatban lévő térre koncentrálunk, nem pedig magukra a gondolatokra.
A tudatunk hajlamos beleragadni a tárgyakkal kapcsolatos vonzó vagy taszító gondolatokba, de az ezeket a gondolatokat körülvevő tér se nem vonzó se nem taszító. A vonzó és a taszító gondolat körüli tér nem különbözik egymástól, ugye? Ha a gondolatok közötti térre koncentrálunk, kevésbé ragadunk bele a gondolatokkal kapcsolatos preferenciáinkba. Ha tehát úgy találod, hogy a bűntudat, önsajnálat vagy szenvedély, megszállottság gondolata minduntalan felbukkan, akkor dolgozz vele így: szándékosan gondolj rá, tényleg hozd fel tudatos állapotként, és figyeld a körülötte lévő teret.
Olyan ez, mintha a teret néznénk egy szobában: nem keresgéled a teret, ugye? Egyszerűen csak nyitott vagy rá, mert mindig itt van. Nem olyasmi, amit majd a szekrényben, a szomszéd szobában vagy a padló alatt fogsz megtalálni - itt van most. Tehát megnyílsz a jelenléte előtt; elkezded figyelni, ahogy itt van.
Ha csak a függönyökre, az ablakokra vagy az emberekre koncentrálsz, nem veszed észre a teret. Azonban nem kell megszabadulnod ezektől a dolgoktól ahhoz, hogy észrevedd a teret. Ehelyett egyszerűen csak megnyílsz a tér felé; megtapasztalod azt. Ahelyett, hogy a figyelmedet egy dologra összpontosítanád, teljesen megnyitod a tudatod. Nem egy kondicionált tárgyat választasz, hanem inkább tudatában vagy a térnek, amelyben a kondicionált tárgyak léteznek.
A buddha-tudás nézőpontja
A tudatra is ugyanezt a nyitott figyelmet alkalmazhatod. Amikor a szemed csukva van, meghallhatod a belső hangokat, amelyek a tudatodban „fecsegnek”. Azt mondják: „Én vagyok ez... Nem ilyennek kellene lennem.” Ezeket a hangokat arra használhatod, hogy elvigyenek a gondolatok közötti térbe. Ahelyett, hogy nagy problémát csinálnál a tudatban zajló rögeszmékből és félelmekből, megnyithatod a tudatod, és ezeket a rögeszméket és félelmeket olyan mentális állapotoknak láthatod, amelyek a térben jönnek és mennek. Így még egy ártalmas gondolat is elvihet az ürességbe.
A megismerésnek ez a módja nagyon hasznos, mert véget vet annak a mentális csatának, amelyben megpróbáltál megszabadulni a gonosz gondolatoktól. Megadhatod az ördögnek, ami jár neki. Most már tudod, hogy az ördög egy mulandó dolog. A tudatban keletkezik és megszűnik, ezért nem kell belőle semmit sem csinálnod. Ördögök vagy angyalok - mind egyformák. Korábban volt egy ártó gondolatod, és elkezdtél problémát teremteni: „Az ördög üldöz engem. Meg kell szabadulnom az ördögtől!” Most már tudod, akár az ördögtől való megszabadulás, akár az angyalok megragadása, mind dukkha. Ha felveszed a buddha-tudás higgadt pozícióját - tudod, hogy a dolgok hogyan vannak -, akkor minden Dharmává válik. Minden igazsággá válik, ahogyan vannak a dolgok. Látod, hogy minden mentális állapot létrejön és megszűnik, legyen az helyes és helytelen, hasznos vagy haszontalan.
Ezt értjük szemlélődés alatt - kezdjük észrevenni, hogy mi van. Ahelyett, hogy azt feltételeznéd, hogy így vagy úgy kellene lennie, egyszerűen csak megfigyeled. A célom nem az, hogy megmondjam, hogyan vannak a dolgok, hanem hogy arra bátorítsalak, figyeld meg magad! Ne járkálj körbe ezt hajtogatva: „Tiszteletreméltó Szumedhó azt mondta, hogy ez így van!” Nem próbállak meggyőzni téged egy álláspontról; inkább próbálok megmutatni egy módszert a megfigyelésre, a saját tapasztalataidról való elmélkedésre, egy módot a tudatod megismerésére.
* * *
Kérdés: Néhányan a buddhista meditációban a jhánákról, az elmélyülés állapotairól beszélnek. Mik ezek, és hogyan illeszkednek a megfigyeléshez, a belátáshoz és az elmélkedéshez?
AS: A jhánák segítenek edzeni a tudatot. Minden jhána a tudatosság finomítása, és együttessen megtanítanak arra, hogy a figyelmedet egyre szubsztitilisebb tárgyakra összpontosíthasd. Az éberség és a megfigyelés, nem pedig a szándékoltság révén nagyon is tudatában leszel annak a minőségének és eredményének, amit teszel. Amikor egyik jhánát gyakorolod a másik után, kifejleszted a képességet, hogy a figyelmedet egyre finomabb és finomabb tárgyakon tartsd fenn. Jártasságot fejlesztesz ki eme gyakorlatban, és megtapasztalod a boldogságot, ami az egyre finomabb tudatállapotokba való elmerülésből fakad.
A Buddha a jhána gyakorlást hasznos eszközként ajánlotta, de nem öncélként. Ha hagyod, hogy öncéllá váljon, akkor ragaszkodsz a finomságokhoz, és szenvedsz, mert emberi létünkben oly sok minden nem finom, sokkal inkább durva.
A jhána gyakorlattal ellentétben a vipassana meditációk (belátási meditációk) a dolgok létezésére, a feltételek állandótlanságára és a ragaszkodásból eredő szenvedésre összpontosítanak. A vipassana meditáció megtanít minket arra, hogy a szenvedésből való kiút nem a tudatosság finomításán keresztül vezet, hanem azon keresztül, hogy egyáltalán nem ragaszkodunk semmihez - még a tudatosság bármely szintjén való elmerülés vágyához sem.
Kérdés: Tehát a belátás a ragaszkodó tudat megfigyelése?
AS: Igen, a belátás mindig észreveszi a megragadás eredményét, és helyes megértést fejleszt. Például a négy nemes igazságon való elmélkedés lehetővé teszi számunkra a helyes megértést. Így az én-képzetet és az önhittséget megnemesíti a bölcsesség. Ha helyes megértés van, akkor nem önző szándékból gyakoroljuk a jhánákat; ezek inkább a tudat művelésének egy hasznos módját jelentik, és nem valamilyen személyes elérésre tett kísérletet. Az emberek helytelenül gyakorolnak, amikor a meditációhoz az elérés és a megvalósítás vágyával közelítenek. Ez mindig a nem-tudás és az én-képzet alapproblémájából ered, amelyhez vágy és ragaszkodás társul. Ez mindig szenvedést okoz.
30 - Most van a bölcsesség
A buddhista szó az igazságra a „Dhamma”, és ez a mindent és a semmit magában foglalja. Amikor duálisan gondolkodunk, úgy gondoljuk, hogy egy dolog vagy valami, vagy semmi, de a Dhammán való elmélkedés során a tudat fogékony arra a teljességre, amelyben a valami és a semmi közötti kapcsolat létrejön. Ha nem ismerjük ezt a teljességet, akkor hajlamosak leszünk arra, hogy a tapasztalataink által legyünk kondicionáltak, és az ilyen feltételes tapasztalatokat valóságnak tekintsük. Így csak egyik kondicionált tapasztalatból a másikba zuhanunk, és ezek a tapasztalatok nem igazán mutatnak önmagukon túlra.
Amikor nem látjuk, hogy a dolgok hogyan kapcsolódnak egymáshoz, az élet bonyolulttá válik, mert a tudatunk töredezetté válik. Csak reagálunk erre és arra - erre az állapotra és arra az érzésre -, és csodálkozunk, hogy miért szenvedünk annak ellenére, hogy mindenünk megvan. Azt gondoljuk, hogy ha mindenünk megvan, amit akarunk, akkor boldognak és biztonságban kellene éreznünk magunkat, de nem így van, mert vágyat érzünk az egyesülés után, vágyakozást, hogy hazatérjünk az egészhez. Az emberi szív vágyik arra, hogy megszabaduljon az elkülönüléstől és az elszigeteltségtől, amit olyan szorongatónak tapasztalunk.
Vágyakozás a teljesség után
A buddhista tanítás arra biztat bennünket, hogy gondolkodjunk el az emberi tapasztalatokról, többek között az elkülönülés és az elidegenedés érzéséről, amely mindannyiunkban közös. Ha nem elmélkedünk saját létezésünkről, vagy nem próbáljuk megérteni azt, akkor úgy tűnik, hogy életünk értelmetlen tevékenységekkel van tele, és ennek érzése fokozza az elkülönülés és az elidegenedés érzését.
Olyan valakit akarunk találni, aki beteljesíti a vágyainkat, akire támaszkodhatunk, aki soha nem hagy cserben minket. Régebben volt egy romantikus kép arról a személyről, akit nekünk teremtettek; ha találkozunk vele, boldogan élünk, amíg meg nem halunk. De még ha meg is találjuk az „igazit”, mindig csalódást okoz, ha azt várjuk tőle, hogy kiteljesítsen minket. Azért van így, mert elkülönülünk tőle. Ha például ragaszkodunk hozzájuk, és meghalnak, akkor hiányt érzünk, mert nélkülözzük azt, amire addig támaszkodtunk. Bármi, ami tőlünk elkülönül, bármilyen más lény, ami hozzánk közel kerül, így vagy úgy elkerülhetetlenül el fog tőlünk menni. Ha tehát egy másik teremtménytől várjuk a beteljesülést, az növeli az elidegenedés, a csalódás, a bánat, a gyász és a kétségbeesés érzését.
A spirituális élet során többé nem keressük az egyesülést az érzéki síkon. Többé nem támasztunk igényeket más lényekkel szemben; többé nem várunk el semmit sem mástól. Már az istent sem keressük, mint különálló lényt, aki majd jön és segít nekünk, aki megment, amikor bajban vagyunk. Lemondunk minden beavatkozásról vagy közbenjárásról felülről, és nem várunk vagy követelünk ilyesmit. Ehelyett elkezdjük vizsgálni a létünk középpontját úgy, hogy látszólagos különállóságán belül is felismerjük azt.
A hétköznapi valóság megkérdőjelezése
Az elkülönülés csak látszólagos, de a mi kultúránk valóságként hisz benne. A „való világ” sok ember számára a mindennapi élet látszólagos valósága: munkába járás, családdal való együttlét, barátok - minden jó és rossz dolog, ami a társadalmunkban történik. Ezeket a dolgokat azért tartjuk valóságosnak, mert meg kell birkóznunk velük. Gondoskodnunk kell a testünkről, meg kell élnünk, meg kell tanulnunk, hogyan jöjjünk ki másokkal, meg kell tanulnunk, hogyan neveljünk gyerekeket, és sok mást is meg kell tennünk ezen a világi, köznapi síkon.
Nem azt akarom mondani, hogy ezek a hétköznapi tevékenységek színtiszta illúziók, és hogy valójában nem léteznek. A konvencionális világ az, ami, de végső soron nem valóságos. Ez a változás és az áramlás világa, a születés és a halál világa; keletkezésből és megszűnésből, jövés-menésből áll. Ezt nevezhetjük konvencionális valóságnak, mert számunkra nagyon is valóságosnak tűnik. De a szemlélődés során nem egyszerűen hiszünk a konvencionális valóságban, mert az megfelel a saját kondicionálásunknak; ehelyett egy másik nézőpontot foglalunk el: a vizsgálódásét.
Meg kell kérdőjeleznünk a konvencionális valóságot, nem lenézni vagy figyelmen kívül kell hagyni, hanem igazán meg kell vizsgálnunk. Ezt tesszük a meditációban. Elkezdjük vizsgálni azt, ami az átlagember számára annyira hétköznapi, hogy senki sem törődik azzal, hogy észrevegye. Nos, hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni valamit, ami egzotikus vagy szélsőséges, de a hétköznapinak figyelmet szentelni feleslegesnek tűnhet. Ezért arra kérlek benneteket, hogy tegyetek fokozott erőfeszítést az élet hétköznapiságának szemlélésére!
Például gondolkodjatok el azon, milyen érzés ebben az emberi formában lenni, amely érzékeny és mindent érez, a kellemeset és a fájdalmasat egyaránt. Vagy kérdezd meg magadtól, hogy mi a személyiség; valóban te vagy az? Ne ítélkezz arról, hogy jó vagy rossz személyiséged van-e, hanem csak kérdezd meg: mi a személyiség? Vizsgáld meg az érzelmek birodalmát. Mi az egyáltalán? Mi az a képesség, hogy érzel dolgokat a szívedben - szeretetet és gyűlöletet, ujjongást, lehangoltságot, félelmet, féltékenységet vagy a vágy és szenvedély megszállottságát? Nem azt mondom, hogy nem volna szabad gyűlöletet vagy szeretetet érezned. Arra kérlek, hogy vizsgáld meg ezeknek az érzéseknek a természetét, és azt, hogy emberként képes vagy-e érezni őket!
Gondolkodj el a dicséret hatásán! Figyeld meg, mit tesz a szíveddel, amikor valaki azt mondja, hogy gyönyörű vagy csodálatos ember vagy! Megfigyelheted ezt a boldogságérzetet ahelyett, hogy magával ragadna. Ha valaki nagyon utál téged és kritizál, akkor magával ragadhat a harag, a neheztelés vagy a bánat; de alternatívaként szemlélődhetsz is. Átléphetsz az érzések birodalmán azáltal, hogy elfogadod és megfigyeled, ahelyett, hogy magával ragadna vagy ítélkeznél fölötte.
Tükrözés ítélkezés nélkül
Lehetnek elképzeléseink arról, hogy milyennek kellene lennie egy férfinak vagy egy nőnek. Gondolhatjuk ezt: az eszményi férfinak bátornak kell lennie, és soha nem szabad megrémülnie. Lehet, hogy úgy véljük, egy nőnek mindig szeretőnek és kedvesnek kell lennie; soha nem szabad féltékenységet vagy ellenszenvet éreznie a gyermekei iránt. Amikor ilyen ideálok merülnek fel a saját vagy mások tudatában, könnyen jön az ítélet: „Ó, nekem nem szabadna így éreznem”, vagy „Ez a nő szörnyű ember, tele féltékenységgel és haraggal”, vagy „Gyáva, mindig csak önmagát védi”.
Kultúránkban arra vagyunk kondicionálva, hogy ítélkezzünk önmagunk és egymás felett. A Buddha útja azonban nem az, hogy ítélkezünk, hogy elfojtunk, hogy állást foglalunk, hanem az, hogy észrevegyük. Ez a felébredt tudat útja: szemlélődni és észrevenni, hogy milyen az érzések állapotában lenni; érzelmekkel és intelligenciával rendelkezni, képesnek lenni gondolkodni és emlékezni. Aztán, miután ekképpen vizsgálódunk, meg tudunk bocsátani, el tudjuk engedni és meg tudjuk szabadítani magunkat ezeknek az állapotoknak a terhétől és minden fájdalomtól, ami a kötődések által megtévesztett állapotokkal jár.
Az embernek megvan az a képessége, hogy éber és tudatos legyen a jelen pillanatban, tudjon itt és most. Ez a felébredt szemlélet nem keres semmilyen konkrét dolgot, mert az azt jelentené, hogy már nem a tudásban vagyunk; megpróbálnánk találni valamit, amit megismerhetünk. A felébredt tudat befogadó, de nem passzív és nem mentes az intelligenciától. A felébredt tudat éppen egyszerre intelligens és befogadó.
Az intelligencia nagyon is része emberi tapasztalatainknak. Hajlamosak vagyunk visszaélni vele, mert szokásunk a nézetek megragadása és a véleményekhez való ragaszkodás. Gyakran egészen okos illúzióink vannak önmagunkról és a világról, amelyben élünk. De amikor elengedjük és ráébredünk a pillanatra, akkor tiszta tudásunk keletkezik, amelyet nem torzítanak vágyak és félelmek. Az intelligencia tökéletesen, tisztán és világosan működhet. Erről beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy menedéket veszünk a Buddhában, a felébredettben. A bölcsesség segítségével kezdjük megérteni, hogyan cselekedjünk és hogyan ne cselekedjünk. Kezdjük megérteni, hogy mi is valójában a szenvedés. Megtanuljuk, hogyan ne szenvedjünk, hogyan hagyjuk megszűnni a szenvedést, és végül, hogy egyáltalán nincs szenvedés.
A jelen elfogadása
A szenvedés az az illúzió, amit a nem-tudás és a fel nem ébredt szívünk vagy tudatunk szokásai miatt vetítünk az életre. Ha ahelyett, hogy erre az illúzióra összpontosítanánk, inkább a jelen pillanatba nézünk, bármi is legyen az, akkor láthatjuk, hogy: „Így van ez.” A szemlélődéssel tudatosítjuk a pillanatot. Emlékeztet bennünket arra, hogy ez most így van. Nem azt próbáljuk mondani, hogy ennek ilyen-olyan módon kellene lennie, vagy hogy nem kellene így lennie. Akkor is, ha most szörnyűnek is tűnik, nem tartjuk szörnyűnek; csupán elismerjük, hogy ez így van.
A szemlélődés képességének ilyetén használata igen hasznos a nehéz személyes helyzetekben, és akkor is, amikor a világ problémáiról gondolkodunk. Így van ez, nem igaz? Nem azt mondom, hogy nem törődünk azzal, ahogyan van, de elfogadjuk, ahogyan van, hogy igazán megértsük. Nem érthetünk meg semmit, amit nem tudunk elfogadni. Ha meg akarunk érteni valamit, ami cudar, el kell fogadnunk a cudarságát. Ez nem jelenti azt, hogy szeretjük. Nem szerethetjük a cudarságot, mert az visszataszító; de elfogadhatjuk. És ha egyszer elfogadtuk, akkor elkezdhetjük megérteni.
Próbáld ki ezt a fajta elmélkedést saját mentális állapotoddal! Ha megítélsz egy rémes mentális állapotot, mondván: „Ó, én egy romlott ember vagyok, nem kellene így gondolkodnom, nem kellene így éreznem, valami baj van velem” akkor nem fogadtad el. Elítéled, és vagy valaki mást hibáztatsz, vagy magadat hibáztatod miatta. Ez nem elfogadás; ez inkább ellenkezés és ítélkezés.
Minél inkább tudatosan reagálsz – elutasítással illetve elfojtással - annál inkább azt veszed észre, hogy ezek a dolgok hozzád tapadnak. Az elutasítás és az elfojtás kísért téged, és a boldogtalanság örvényébe kerülsz, amelyet te teremtesz a tudatodban. Nos, az elfogadás nem jelent jóváhagyást vagy igenlést, de lehetővé teszi a kellemetlen dolgok elviselését, és eltűrhetővé válik a kellemetlenség és a fájdalom. A türelem révén rájössz, hogy minden állapot megszűnhet; el tudod engedni. Akkor tudod elengedni a dolgokat, ha elfogadod őket, de amíg nem fogadod el, addig az életed csupán reakciók sorozata - menekülés, ha az állapot rossz, vagy kapaszkodás, ha jó.
A múlt elengedése
A mi társadalmunkban nagyon is arra vagyunk kondicionálva, hogy azt higgyük, hogy az emlékeink igazából a mieink. Általában nem emlékszünk életünk hétköznapi eseményeire, de a jó eseményekre igen; emlékszünk arra, amikor valamilyen díjat nyertünk vagy csodálatos románcot éltünk át. Emlékszünk a rossz dolgokra is, akár mi tettük, akár mások tették velünk.
A ragaszkodás vagy akkor történik, amikor minden emlékünket megőrizzük és újra és újra felidézzük, vagy amikor igyekszünk megszabadulni tőlük; ez a ragaszkodás két formája. Ellentmondásnak tűnik, de valójában mindkét esetben ragaszkodunk. Minél inkább próbálunk megszabadulni valamitől, valójában annál inkább ragaszkodunk hozzá. Azért kísértenek minket ezek a dolgok, mert igazából ragaszkodunk hozzájuk.
Tegyük fel például, hogy valaki valami szörnyűséget tett ellened, és dühös vagy emiatt, de úgy döntesz, hogy nem foglalkozol vele. Próbáld meg kiverni a fejedből úgy, hogy nem gondolsz rá! Talán ha néhány másodpercig sikerül, aztán hirtelen feltör. Arra vágysz, hogy megszabadulj tőle, de éppen ez a vágy az a ragaszkodási folyamat, ami zajlik. Tehát nem azt kell tenned, hogy megpróbálod akarattal kiszorítani a haragot a tudatodból; sokkal inkább el kell fogadnod.
Békére és nyugalomra lelsz, ha elfogadod a fájdalmadat, és elengeded azt. A megkönnyebbülés nem a fájdalom elutasításának következtében jön, hanem akkor, ha hagyod, hogy úgy legyen, ahogy van. Bármi, amit el kell viselned, végül úgyis megszűnik, és a megszűnése mindig megkönnyebbülést jelent, mert hagyod, hogy a dolgok a saját természetük szerint áramoljanak és járják a maguk útját. Egy harmonikus világban időzöl.
A múlt csak egy emlék a jelenben, nem igaz? Most csak a most van; bárhol is vagy, az most van. Minden, amire emlékeztek - amit tettetek, vagy amit valaki más tett - emlékek. Jönnek és mennek a tudatban, a jelen pillanatban. Nincs múlt.
Azt hisszük, hogy a múlt valóságos, mert emlékszünk rá. Én azonban azt javaslom, hogy nézzünk másképp a múltra. Ahelyett, hogy úgy tekintenél rá, mint „a tiédre” és mint „valóságra”, nézz rá úgy, ahogy van, mint valami olyasmire, ami a jelen pillanatban keletkezik és megszűnik. Mert ez az, ami valójában történik. A pillanat valósága most az, hogy minden, amire a múltból emlékeztek, most keletkezik és szűnik meg. Az emlékek nem tartanak sokáig, ha nem ragaszkodsz hozzájuk. Csak felbukkannak és megszűnnek.
A jövő perspektívába helyezése
Mi a jövő? A jövő az, amire nem emlékszünk. Nem emlékezhetsz a jövőre, mert még nem történt meg. Tehát a jelenben kell megtörténnie, mielőtt múlttá válik - emlékké, amire emlékezhetünk. Nem ismerjük a jövőt, de végtelen lehetőséget hordoz, nem igaz? Figyelmen kívül hagyhatjuk a jelent, ha a jövő miatt aggódunk: „Mit fogok tenni, ha a szeretteim elhagynak? Mit fogok tenni, ha rákos leszek? Mit fogok tenni, ha elveszítem az összes pénzemet? Mi lesz, ha nem világosodom meg, mielőtt meghalok?”
Valójában csak a jelenben halunk meg; a jövőben nem halhatunk meg, mert az még nem történt meg. De a jövő magában hordozza a veszteség vagy a betegség lehetőségét, és tudjuk, hogy megöregszünk. Ezek a legtöbb ember számára nem kellemes gondolatok, igaz? A jövőben mindig ott a halál, a betegség és az öregség árnyéka. Ott a remény is, hogy minden rendben lesz - nem lesznek fájdalmaink, hogy halálunkig egészségesek maradunk, hogy szeretteink velünk maradnak, és hogy minden felhőtlenül szép lesz. Amíg azonban ragaszkodunk ehhez a reményhez és igényeket támasztunk, addig az ellenkezője is kísérteni fog minket.
Tapasztalatból állítom; amint azt mondom, hogy „remélem, minden rendben lesz”, az ellenkező esély aggodalomként azonnal megjelenik. Ha azt mondom, hogy „remélem, lesz jó néhány meleg napunk”, azonnal jön egy reakció. Rögtön erre gondolok: „Lehet, hogy ez is egy szörnyű nyár lesz, amikor nincsenek meleg napok és nincs napsütés.” Amikor a jövőre vonatkozó reményhez ragaszkodunk, akkor meghívjuk vele együtt az ellenkezőjét is.
A jövő várakozás. Lehetünk pesszimisták vagy optimisták, de mindkettő támogatja a másikat. Nem számít, mennyire vagyunk optimisták, az ellenkezőjére való hajlamot is le kell küzdenünk. Ez a jövő megtapasztalása, amíg nem értjük meg igazán, hogyan is állnak a dolgok, amíg nem ébredünk fel bölcsességgel, tisztánlátással és tudatossággal. Ezzel az új értelmezéssel már nincs miért aggódni.
Ráébredés a jelen állapotra
Nincs szenvedés. Nincs miért aggódni. Nincs mitől félni. De ha csak önmagukban ragadjátok meg ezeket a szavakat, akkor az ellenkezőjüket fogjátok tapasztalni. A Buddha azt tanítja, hogy van szenvedés, de azt is mondja, hogy van kiút a szenvedésből: „Két dolgot tanítok - a szenvedést és a szenvedésből való megszabadulást.” És a tanítása itt és most érvényes, nem a következő életben. Az ő tanítása nem ez: „Ha ebben az életben jó fiúk és lányok vagytok, akkor a következő életben megszabadultok az egészből.” Ő valójában azt mondja: „Most azonnal - itt és most - most van a tudás.” És nincs szenvedés, ha van tudás és tisztánlátás.
Amikor ráébredünk arra, ahogyan most van, nincs szenvedés, de még mindig van érzékelés. Az érzékszervi tapasztalásnak ezen a duális síkján még mindig van találkozás és elválás. Még mindig vannak az érzékszervi szféra hullámai, magasságai és mélypontjai, és az érzelmek. De ezeket már nem tekintjük „én”-nek és „enyém”-nek. Már nem ragadjuk meg és nem is utasítjuk el őket. A dolgok olyanok, amilyenek. Ott van a tudás. Ott van a dolgok egymáshoz való kapcsolódása ahelyett, hogy az adott állapotra való reakció lenne, az egészszel való összefüggés megértése nélkül.
Minél inkább emlékeztetjük magunkat arra, hogy így van ez, és minél többet gyakoroljuk, annál inkább bízunk magunkban. Akkor képesek leszünk a megfelelő módon reagálni azokra a dolgokra, amelyeket a jelenben tapasztalunk. Ez nem egy személyes értelem; ez nem az az intelligencia, amikor azt hiszed, hogy intelligens vagy. Ezt az intelligenciát nem a kultúránk alakítja, hanem befogadó, és tanul az életünkből a születéstől a halálig.
Azzal a képességgel, hogy felébredünk és szemlélődünk az életen, megszabadulunk attól az illúziótól, hogy a test az énünk. Többé nem keressük vagy remélünk beteljesülést attól, ami nem tud beteljesíteni minket. Többé nem hibáztatjuk magunkat vagy másokat. Mindez szertefoszlik, és egy igaz és érzékeny válasz, egy megértés jön létre azáltal, hogy ráébredünk arra, ahogyan a dolgok vannak. Megértjük a Buddha tanítását: most van a megértés.
* * *
Kérdés: Hogyan lehet a rohanó világban tudatossá tenni az életünket?
AS: Nos, az éberség az a képesség, hogy tudatosak legyünk, bárhol is vagyunk. Laikusként általában nem kapunk támogató bátorítást az éberség gyakorlásához, mert a környezetünkben lévő emberek, ahol dolgozunk, talán egyáltalán nem érdeklődnek a Dhamma iránt. Egy kolostorban azonban van egy hagyományos forma, amely segít benneteket. Ez a szerzetesi élet előnye.
De az embereknek figyelniük kell arra, hogy milyenek a dolgok, függetlenül attól, hogyan élnek, ahelyett, hogy azt feltételeznék, hogy segítő körülmények nélkül nem tudnak éberek lenni. Amire nem számíthatsz, az a nyugalom és az egyszerűség, ha olyan munkahelyen dolgozol, ahol nyomás nehezedik rád, hogy egy bizonyos módon viselkedj, vagy bizonyos feladatokat végezz. Az ilyen nyomás nem nagyon segít abban, hogy megnyugodjon a tudatod, illetve, hogy az egyszerűség vagy a külső formákkal való békesség felé vezessen. De lehetsz éber, és ezen éberség segítségével találhatsz magadban valamit, ami békés a környező izgatottság és a stresszes körülmények ellenére.
Az emberek néha idealizálják a szerzetesi életet, de az sem tökéletes. Néha van egy nagyon barátságos csoport körülötted, amelyben mindenki jól kijön egymással, megfontolt és őszinte abban, amit csinál. Nagyon-nagyon kellemes olyan emberekkel együtt lenni, akikben megbízol, akiket tisztelsz, és nagyon tudsz ragaszkodni ezekhez a körülményekhez. De aztán jön egy rendbontó, és azon kapod magad, hogy dühös leszel rá, és azt gondolod: „Ez nem tetszik nekem. Meg kell szabadulnunk ettől az embertől, hogy megmaradhasson ez a barátságos közösség, ahol mindenki jól kijön a másikkal.” Nem akarjuk, hogy bomlasztó, kellemetlen dolgok történjenek. Már a gondolat is elkeserít bennünket. Ezért a kolostorban arra képezzük magunkat, hogy kitágítsuk a tudatunkat, hogy befogadjuk a zavarokat is.
Például erősen ragaszkodhatsz a csendhez a meditációs elvonuláson. Egy csendes szobában, ahol senki sem mozdul, minden hang felerősödik. Idegesíthet egy nejlonkabát zizegése, vagy ha valaki túl hangosan nyel. Azt gondolod: „Ó, bárcsak ez az ember abbahagyná a zajongást!” Ezzel haragot és ellenszenvet keltesz a tudatodban azzal szemben, ahogy a dolgok vannak, mert teljes, zavartalan csendet akarsz. De amikor megzavarják, akkor látod, hogy ragaszkodsz a csendhez. A megoldás nem az, hogy kimész és megpróbálod a zavaró dolgokat elkerülni, hanem megnyitod magad a lehetőségek előtt ahelyett, hogy ragaszkodnál ahhoz az elképzelésedhez, amit szeretnél.
Az éberség lehetővé teszi számunkra, hogy megnyissuk a tudatunkat minden lehetőségre - arra, amit szeretünk, és arra is, amit nem. Ezután elkezdhetjük elfogadni az élet áramlását és mozgását - ahogyan az változik - anélkül, hogy feldühödnénk vagy megelégelnénk, ha nem az történik, amit szeretnénk. Valójában akkor kezdjük magunkat egészen jól érezni az életben, amikor el tudjuk fogadni az egészet úgy, ahogy van. Sokan válnak aggodalmaskodóvá, gyávává és félénkké, mert nem akarnak közelébe menni semmi olyannak, ami felzaklatná őket, vagy más kellemetlen érzést keltene bennük. Azt gondolják, hogy „Ó, nem mehetek oda, mert csak felzaklatna.” De amikor éber vagy, nem bánod, ha felzaklatnak. A zaklatottság az élet része. Nem azért megyünk valahová, hogy feldúltak legyünk, de megtörténik. És amikor megtörténik, tanulsz belőle. Ez az élettapasztalat része.
14