31 - Témák a napi gyakorláshoz

 

Mivel a buddhista szentírások nagy része a bhikkhu útjáról szól, a laikusok néha úgy érzik, hogy kimaradtak, mintha hátrányos helyzetben lennének, és nincs módjuk rá, hogy fejlesszék spirituális életüket. Egyesek még azt is gondolják, hogy a buddhista gyakorlás csak a buddhista szerzeteseknek és apácáknak való. Ezért gyakran kérdezik tőlem, hogyan gyakorolhatja egy laikus a Dhammát. A válaszom az, hogy bárki-bárhol gyakorolhat - kolostorban vagy azon kívül, köntösben, vagy a laikus életben. Mindig van lehetőség arra, hogy együtt légy a dolgokkal, hogy gyakorold a meditációt. Betarthatod az erkölcsi ajánlásokat, nagylelkű lehetsz, és haladhatsz a spirituális ösvényen.

 

A dolgok jelenlegi állapotával való munka

 

Könnyű azt mondani, hogy mindannyiunknak nagylelkűnek, kedvesnek, szeretőnek és együttérzőnek kellene lennünk. Könnyű tanácsokat adni és bölcs mondásokat puffogtatni arról, hogyan kellene lennie a dolgoknak. A bölcsesség azonban abban a képességünkben mutatkozik meg, hogy figyelembe tudjuk venni a dolgok valójában hogyan is állnak a saját életünkben; és ez nem az ideálokról szóló hiedelmekből ered. Azokkal a dolgokkal dolgozunk, amelyeket el kell viselnünk, a lehetőségeinkkel, vagy azok hiányával.

Nem igazán gyümölcsöző azt gondolni, hogy mindenből a legjobbat kell birtokolnunk - a legjobb egészséget, a legjobb tanítót, a legjobb kolostort - mielőtt elkezdhetnénk gyakorolni a Dhammát. Az életben nagyon ritkán kerülünk olyan helyzetbe, amikor valóban úgy érezzük, hogy a legjobbat kaptuk, mert ez egy nagyon ingatag állapot. Az egyik pillanatban úgy érezhetjük, hogy a legjobbat kaptuk, a következőben pedig úgy, hogy a legrosszabbat. A legjobb érzékelése csak egy érzékelés a tudatban. Ha ragaszkodunk a legjobb érzékeléséhez, akkor ha ennél kevesebbel rendelkezünk, úgy érezzük, hogy a feltételek nem elég jók a gyakorláshoz.

Talán azt gondoljuk, hogy gyenge emberek vagyunk, sok szörnyű hibát követünk el az életünkben, sok helytelen dolgot mondunk. Vagy hibákat találunk minden tanítóban, akivel találkozunk, vagy a kolostorokban, ahová járunk. Mindenben találunk valami hibát, ami nem illik bele a tökéletes képbe.

Emlékszem Thaiföldön hogyan keresték az emberek a legjobb tanítót. Bárhová mentek, mindig felfedeztek valami rosszat. Előfordult, hogy a tanító bételdiót rágott, és azt mondták: „Egy arahant biztosan nem rág bételdiót.” Vagy cigarettázott, mire azt mondták: „Nem, nem tanulhatunk olyantól, aki cigarettázik.” Ez így folytatódott a végtelenségig. Olyan magasak az elvárásaink, hogy elszalasztjuk a lehetőségeket, amikor azok kínálkoznak.

Ez az a terület, ahol a legfontosabb a mérlegelés. Ez a kiút a szenvedésből. A szenvedésből való kiút nem az, hogy mindenből a legjobbat akarjuk megszerezni, hanem az, hogy képesek vagyunk bölcsen használni azt, amink van; azt a jellemet, amivel történetesen rendelkezünk, annak minden erényével és hibájával együtt, és azt a helyzetet, amelyben vagyunk, legyünk akár szerzetesek, akár apácák, akár laikusok, akár gazdagok, akár szegények, akár alkalmazottak, akár munkanélküliek.

A legfontosabb dolog az, hogy mérlegeljünk. Vizsgálódj magadról, az életedről! Hogyan éled most az életed? Átláthatatlanul bonyolult? Hogyan tudnád leegyszerűsíteni? Hajlamos vagy mindig többet és többet aggódni, vagy problémákat kreálni azzal kapcsolatban, ahogyan éppen élsz? Légy igazán őszinte, nézz magadba, és tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket! Próbáld meg a meditáció gyakorlatát használni, hogy segítsen neked az elmélkedésben!

 

A meditáció gyakorlása

 

Néha az emberek úgy tekintenek a meditáció gyakorlására, mint valami olyasmire, ami csak egy újabb kötelezettséget ró rájuk az amúgy is hektikus, zsúfolt életükben. De ahelyett, hogy úgy tekintenél rá, mint egy plusz feladatra, másképp is hozzáállhatsz. A hozzáállásodat meg tudod változtatni. Amíg azt gondolod, hogy a meditáció olyasvalami, amit meg kell tenned, addig ez egy újabb, terhes feladattá válik; amit csinálnod kellene, de amire nincs időd, mert már így is annyira leterhelt vagy. Ha megváltoztatod a hozzáállásodat, eldöntheted, hogy a meditáció ugyanolyan fontos, mint az éjszakai pihenés, vagy az, hogy napközben egyél valamit. Igazából a meditáció hosszú távon a legfontosabb dolog az életedben, még akkor is, ha időnként úgy tűnhet, hogy a legkevésbé az. Azért fontos, mert lehetőséget ad arra, hogy kipihend az összes megterhelő feladatot és kötelezettséget. Lehetővé teszi, hogy elengedd a dolgokat, a nap folyamán időt szánj arra, hogy megállj és figyeld magad. Segít megfigyelni a zaklatottságot, amit esetleg érzel - az összes energiát és érzelmet, a nyugtalanságot, a kétségeket és az aggodalmakat - ahelyett, hogy elmerülnél bennük. A meditáció, ha helyesen végezzük, segít abban, hogy ne sodorjanak el a mentális állapotok, hanem elkezdjük meglátni azokat. Lehetővé teszi számodra, hogy hagyd azokat úgy lenni, ahogy vannak, hogy elengedd őket. Amikor ez megtörténik, a meditáció olyanná válik, amit már alig vársz, mint egy jó ételt. Olyasvalami lesz, amit igazán szívesen csinálsz, mert lehetőséget ad arra, hogy megtörd azokat a kényszeres köröket, amelyekbe a mindennapi életedben beleragadhatsz.

 

A szabályok betartása

 

A spirituális fejlődés során erkölcsi alapelvekre kell alapoznunk a gyakorlatunkat, hogy érezzük az önbecsülés és a stabilitás érzését. Az öt előírás (panca sila) biztosítja az erkölcsös viselkedés és a Dhamma laikus gyakorlásának alapját. Ezek a következők:

 

1. tartózkodás az öléstől;

2. tartózkodás a lopástól;

3. tartózkodás a házasságtörő vagy kicsapongó szexuális viselkedéstől;

4. tartózkodás a hamis beszédtől; és

5. tartózkodás a függőséget okozó drogoktól és italoktól.

 

Elmélkedhetünk ezeken a szabályokon, és pontosíthatjuk őket. Az első az erőszakmentességről, a nem-ölésről szól. A legtöbben közülünk még nem öltek meg emberi lényt. Azonban mindannyiunknak voltak olyan pillanatai, amikor egyszer csak késztetést éreztünk arra, hogy megöljünk valakit - nekem legalábbis volt ilyen. Szerencsére nálam ez sosem volt kényszerítő erejű, így sosem volt gondom azzal, hogy tartózkodjak az emberöléstől. De az erőszak az egy másik dolog, nem igaz? Olyan társadalomban élünk, amelyben sok az erőszak, különösen az alacsonyabbnak tartott lényekkel szembeni erőszak. Valahogy úgy érezzük, hogy rendben van, ha elvesszük más lények életét.

Ahogy fejlesztjük a spirituális hozzáállást, úgy kell élnünk, hogy ne alkalmazzunk erőszakot, még a rovarokkal és más állatokkal szemben sem. Minél körültekintőbbek és figyelmesebbek vagyunk más teremtményekkel, annál inkább érezzük az önbecsülést, a békét és a nyugalmat. A kártevők kiirtásának vágya - az, hogy meg akarunk szabadulni valamilyen teremtménytől, ami útban van, vagy amelyet ki nem állhatunk - nem igazán békés lelkiállapot. Késztetést érzünk, hogy megszabaduljunk ezektől a teremtményektől, csak azért, mert nem akarjuk, hogy itt legyenek.

A legtöbb ember jogosnak tartja a rovarok életének elpusztítását. Az erőszakmentesség (ahimsa) azonban segít a béke és a nyugalom érzésének megvalósításában; lehetővé teszi, hogy érzékenyebben és nyitottabban viszonyuljunk más lényekhez. A erőszak alkalmazásától való tartózkodás (pan atipata) tehát olyan előírás, amelyet a mindennapi életben viselkedésünk útmutatójaként használunk.

A második szabály (adinnadana) az, hogy tartózkodjunk attól, hogy olyan dolgokat vegyünk el, amelyeket nem adtak nekünk. Nyilvánvaló, hogy ez olyan brutális cselekedetekre is vonatkozik, mint a bankrablás és a marhalopás, de ez a szabály egy jóval köznapibb módját is jelenti a mások tulajdonának tiszteletben tartásának. A második parancsot követve nem azzal töltjük az időnket, hogy sóvárogva nézzük, mi van másoknak. Nos, egy olyan társadalomban, amelyben van egy nyomás, hogy lépést tartsunk a többiekkel, nehéz nem sóvárogni. Ösztönöznek bennünket, hogy irigykedve nézzük, mi van másnak, és ez felkelti bennünk a vágyat, hogy valami jobbat birtokoljunk. Ez nem egy békés állapot. Nem a legjobb módja annak, hogy a spirituális életünket fejlesszük. Ezért tesszük magunkévá azt a hozzáállást, hogy tiszteljük a tulajdont és a más lények tulajdonát képező dolgokat.

A harmadik szabály (kamesu micchacara) a szexuális visszaéléstől való tartózkodás. Az embereknek annyi nyomorúságos problémájuk van, mint például bűntudat, félelem és aggodalom, mert társadalmunk nem érti, vagy nem tiszteli az emberi test szexuális természetét. A szexualitáshoz gyakran olyan elképzelésekkel viszonyulunk, hogy milyennek kellene lennie; nem is érezzük a szexualitásunkat a természetes, ösztönös szinten. Ehelyett végtelen problémákat és önazonosságot teremtünk vele kapcsolatban, azáltal, hogy felmagasztaljuk, gyűlöljük, félünk tőle, megszállottjává válunk, vagy bűntudatot érzünk miatta. Elvesztettük az arányérzékünket azzal kapcsolatban mit kellene, hogy jelentsen az életünkben, mint emberi lényeknek. Ezen parancson való elmélkedés során megértjük a szexualitásunkat - ami nem azt jelenti, hogy meg kell tapasztalnunk, hanem inkább azt, hogy elkezdünk ráébredni ezekre az impulzusokra, erre az energiára, ami mindannyiunkban megvan. Elmélkedünk rajta, hogy megértsük, és hogy úgy tudjunk megbékélni vele, hogy tiszteletben tudjuk tartani. Így rájövünk, hogy ennek nem kellene megosztónak, kizsákmányolónak vagy önzőnek lennie.

A szerzetesi életben a könnyebbik utat választjuk - a cölibátust. A világi életben bonyolultabb a helyzet. A szexualitást őszintén és becsületesen kell megvizsgálni, hogy ne csak az élvezet kedvéért, és ne csak menekülésként vagy csupán kényszeres szokásként használjuk. Ha a szexualitást úgy használjuk, hogy megalázzuk a másik embert vagy önmagunkat, végtelen félelmet, zavart és meghasonlást okozhat. A házasságtörő viselkedés mindig romboló, nem igaz? Még ha - mint néhány nyitott házasságban - mindkét partner bele is egyezik, hogy mindketten folytathatják a maguk módján, a házasságtörés nem olyasmi, ami fejleszti a spirituális életet. Nem segíti a családot abban, hogy a tisztelet és a bizalom növekedjen; csak neheztelést, gyanakvást, féltékenységet és válást szül. A szexualitás egy életfontosságú, ösztönös késztetés a testünkben. Meg kell érteni, nem pedig ítélkezni felette, és tiszteletben kell tartani, hogy úgy használjuk, hogy az emberiség hasznára váljon, ne pedig romboljunk vele.

A negyedik parancs (musavada) a hazugságtól, a pletykától és a beszéd összes felelőtlen használatától való tartózkodás. Ezt az előírást igazából elég nehéz betartani, mert a társadalmunk annyi negatív beszédformába sodor bennünket. A beszélgetés gyakori formája a pletykálkodás, nem igaz? Társadalmilag elfogadott dolog arról beszélni, hogy mit csinálnak mások, csevegni, túlzásokba esni, vég nélkül fecsegni, csak azért, hogy megtörjük a csendet. Nagyon kegyetlenek is tudunk lenni a beszédünkkel. Bár nemes ideáink lehetnek - meg akarjuk menteni a bálnákat, állatmenhelyeket alapítunk, segíteni akarunk a szegényeken -, mégis képesek vagyunk a nyelvünkkel odaszúrni az embereknek. Ha a spirituális életet kívánjuk fejleszteni, nagyon óvatosnak kell lennünk azzal, hogy mit mondunk másoknak, hogy ne okozzunk nekik szándékosan fájdalmat. Elkerülhetetlen, hogy néha olyan dolgokat mondjunk, amelyek felbosszantják a másikat; ezen nem tudunk segíteni. De tartózkodjunk a rosszindulatú beszédtől! Vállalnunk kell a felelősséget azért, amit mondunk, ahogyan beszélünk, és a másoknak adott tanácsokért!

Az ötödik szabály (surameraya majjapamada thana) az ivásról és a kábítószerekről szól. Nos, néhányan talán úgy gondolják, hogy a középút lehetővé teszi számukra, hogy mértékletesen igyanak, anélkül, hogy berúgnának. Másoknak, mint például a theravada szerzeteseknek, egyáltalán nem szabad semmilyen alkoholos italt fogyasztaniuk, kivéve, ha történetesen gyógyszerben van. Ez a szabály azért fontos, mert a spirituális fejlődésünk szempontjából olyan tudatosságot fejlesztünk ki, amelyet nem akadályozhatnak vagy befolyásolhatnak drogok vagy az alkohol.

Néhányan azt mondhatják: „Nos, nekem nagyszerű misztikus élményeim vannak, amikor LSD-t veszek be. Érzem az egységet mindennel.” Ki vonhatja kétségbe, hogy mit érez valaki ezeknek a drogoknak a hatása alatt? Nincs jogom, hogy megkérdőjelezzem azt, amit ténylegesen átéltek, vagy amit úgy éreznek, hogy átéltek. De a spirituális életben nem függhetünk a szervezetünkben lévő szerektől vagy drogoktól. Még ha a tudatunk a legnyomorúságosabb, legdepressziósabb és legnyomorultabb állapotban van is, még ha szörnyen érezzük is magunkat, készek vagyunk ebből kiindulni, ahelyett, hogy a rossz hangulatú vagy depressziós érzéstől drog bevitelével próbálnánk megszabadulni.

A meditáció során abból indulunk ki, ahol most vagyunk, és azt szemléljük; elfogadjuk úgy, ahogyan most van. Nem veszünk be drogot azért, hogy eggyé váljunk az univerzummal, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a meditációval jóval tovább tarthat, amíg megérezzük ezt az egységet. A drog nem a középút, annak ellenére, hogy a drog által kiváltott benyomásaink nagyon is helytállóak lehetnek. A belátás, az egység és az egység felé vezető út nem a drogokon keresztül vezet, hanem a helyes megértésen alapul - a dolgok helyes módon való meglátásán keresztül. A helyes megértés magában foglalja annak lehetőségét, hogy akár a depressziónkat is olyasvalaminek lássuk, ami csak egy állapot, amit elengedhetünk, ahelyett, hogy olyasvalaminek tekintenénk, amitől meg kell szabadulnunk.

 

Erkölcsi alapok megerősítése

 

A mostani egy rendkívüli időszak az emberi történelemben, amikor úgy néz ki, hogy bármit megtehetünk; semmi sem tűnik tiltottnak, kivéve az erőszakos bűncselekményeket - bár még azok is egyre elterjedtebbek! Még a napilapokat is ezekkel tudják eladni! Az emberiség fejlődésének e pontján nem tudjuk, hogyan egyesítsük a dolgokat. Bár létezik az Egyesült Nemzetek Szervezete, nem bízunk benne; nem várunk tőle útmutatást. Nincs olyan átfogó eszme vagy intézmény, amelyre a világon mindenki tisztelettel tekint.

Ami a vallást illeti, különböző csoportokba tömörülünk - és a vallási felekezetek gyakran harcolnak és gyilkolják egymást! Még azok az emberek is, akik ugyanabban az Istenben hisznek, képesek egymás ellen fordulni, még a közös vallási hit sem elég az egységhez.

Ahhoz, hogy közös alapot teremtsünk a békéhez az emberek között, az öt erkölcsi szabály betartására kell elköteleznünk magunkat. Nem számít, hogy ugyanabban az Istenben hiszünk, vagy különböző istenekben, hogy hisszük-e, hogy nincs Isten, vagy hogy szerintünk Isten inkább nőnemű, mint férfi, mindaddig, amíg elkötelezzük magunkat az iránt, amit ténylegesen gyakorolni tudunk; azaz az öt erkölcsi szabály iránt - ez a legfontosabb a mindennapi életben.

A szabályok mindig tagadólag vannak megfogalmazva: tartózkodj az öléstől vagy az erőszaktól; tartózkodj a lopástól; tartózkodj a helytelen szexuális viselkedéstől; tartózkodj a hamis beszédtől; tartózkodj a bódító szerektől. Amikor a szabályokat páli nyelven fogalmazzuk meg, a „veramami” szót használjuk, ami azt jelenti, hogy „tartózkodom”. A buddhista erkölcs azonban nem egy abszolút vagy magasztos álláspontból indul ki, amely arra szólít fel: „Ne tedd!” Ehelyett a lényeg az, hogy tartózkodjunk attól, hogy szándékosan elvegyük más lények életét. Lélektanilag mi a különbség? Amint Isten azt mondja: „Ne ölj!”, úgy tűnik, ez inkább arra ösztönöz, hogy ezt tegyük. Nagyon véres történelmünk van, és a gyilkosságok nagy része Isten nevében történt. De az előírás elfogadása, hogy tartózkodjunk attól, hogy szándékosan elvegyük más lények életét, egy megfontolás. Azt mondod: „Mostantól megpróbálok óvatosabb lenni, úgy élni, hogy ne ártsak a többi lénynek.” Ez egy kötelezettségvállalás arra, amit teszel. Nem Isten parancsolja meg neked, hogy ne ölj, hanem ez olyasvalami, ami a szívedből, a személyes elhatározásodból, az együttérzésedből és a más lények élete iránti tiszteletedből fakad. Tehát tartózkodsz az öléstől, de nem a büntetéstől való félelemből, hanem az életről való saját elmélkedésedből, abból, hogy észreveszed más lények ugyanúgy élni akarnak, mint te.

Amikor a mi chithursti kolostorunk megszerezte a Hammer Pond nevű tavat, a környéken élt egy férfi, aki horgászatot oktatott. Egyszer meglátogattam, és figyeltem, ahogy halat fog. Lenyűgöző volt a szakértelme. A patak partján állt, én pedig egy kis kőhídról figyeltem. Egy nagy hal akadt a horogra, és küzdött, hogy elmeneküljön. A hal rémült volt, és kétségbeesetten próbált elszabadulni a horogról. A horgász nagyon ügyes volt. Egy darabig hagyta a halat menekülni, aztán visszahúzta, amíg az elkezdett fáradni. Végül kiemelte, és fejbe verte.

Később egy horgászegyesület többször is eljött, és győzködött, hogy adjak nekik engedélyt a tó használatára. Azt mondták: „Nem öljük meg a halakat. Csak kifogjuk, aztán visszaengedjük őket a tóba, mert mi sporthorgászok vagyunk. Tudja, nem akarjuk megenni őket; csak kifogjuk, aztán visszaengedjük őket.” Elmondtam nekik: amikor észrevesszük a rémületet, amit a hal érez, hirtelen rájöhetünk, hogy ez ugyanaz az érzés, amit mi is éreznénk, ha hirtelen horogra akadnánk, és valaki elkezdene kihúzni minket a vízből. Rájöhetünk arra, hogy mi is nagyon hasonlóan reagálnánk. Bár a hal a horgász számára egy ostoba állatnak tűnik, aminek nincsenek érzései, és nem is számít igazán, mégis egy olyan lény, amely a legnagyobb rémület érzését élheti át. Az a hal szörnyen félti az életét; ez egy természetes reakció, amit minden állat érez, ahogy az ember is.

Ha így gondolkodsz, akkor kezded látni, hogy a rettegés nem személyes dolog. A rettegés, amit a hal érzett, pontosan ugyanaz az érzés, mint amit mi érzünk, amikor az életünket fenyegetik. Kezdesz tiszteletet érezni az állatvilág iránt; megérted, hogy az állatoknak vannak érzéseik, és hogy érzékeny lények. A rettegést mindannyian megtapasztaltuk már az életünkben, és felismerhetjük az állatok életében is, amikor átélik. Amikor tehát így elmélkedünk, nem akarjuk ezt a fajta félelmet kiváltani egyetlen más élőlény tudatába sem. Nem állhat szándékunkban ezt tenni.

Az erkölcs minden vallás alapja. Ezt kell megerősíteni, mert ez az út vezet a világbékéhez. Etikai egyezségre van szükségünk, nem pedig a nukleáris fegyverek csökkentéséről szóló megállapodásra. Az nem fogja megoldani a problémát. Még nem állapodtunk meg abban, hogy mi a kívánatos, erkölcsileg tisztességes viselkedés az emberi lényeknek, vagy a nagyhatalmaknak. Nincs egyetértés abban, hogy mi az erkölcsileg követendő és helyes az életünkkel kapcsolatban, mint emberi lényeknek ezen a bolygón. Az erkölcsi előírások az útmutatók, függetlenül attól, hogy miben hiszünk. Az emberiség számára óriási előrelépés lenne, ha legalább az első előírás betartásában megegyeznénk. Már az is sokkal jelentősebb megállapodás lenne, ha csak abban állapodnánk meg, hogy tartózkodunk attól, hogy szándékosan elvegyük más emberi lények életét, mint az, hogy csökkentjük az atomfegyverek számát. Az első tehát a legfontosabb alapelv.

 

Nagylelkűnek lenni

 

Buddhistaként meg kell nyitnunk a szívünket. Amellett, hogy tartózkodunk a helytelen cselekedetektől és beszédtől, igyekszünk nagylelkűek lenni. A nagylelkűség (dana) erényét a buddhizmusban rendkívül nagyra értékelik. Minden buddhista országban páratlan nagylelkűséget tapasztalhatunk. Thaiföldön és Srí Lankán például a gyerekeket szinte születésüktől kezdve arra ösztönzik, hogy felajánlásokat tegyenek. Láthatjuk, hogy az anyák kiviszik a kisbabáikat oda, ahol a szerzetesek alamizsnát gyűjtenek, és a pici gyerek felajánl néhány apró falatot a szerzetesek táljába. Ez már nagyon fiatal korban elkezdődik, így a természetük részévé válik, hogy megosztják, amijük van.

A nagylelkűség mértéke nagy hatással volt rám Thaiföldön. Ha találkoztam öt falusi kisgyerekkel, és az egyiküknek adtam egy üveg üdítőt, tízből kilencszer az a gyerek anélkül, hogy mondtam volna neki, megosztotta az üdítőt a többi gyerekkel. Nos, én ezt soha nem tettem volna meg, amikor ennyi idős voltam. Azt mondtam volna: „Nekem adta, ez az enyém.” Ha a nővérem is akart volna inni belőle, azt mondtam volna: „Nem kaphatsz belőle.” De Thaiföldön, különösen a rizstermelő vidékeken, ahol megmaradtak a thai buddhizmus ősi hagyományai, a gyermekekben már a kezdetektől kialakul az adakozás csodálatos készsége. Nagy örömükre szolgál, ha egy üveg üdítőt megoszthatnak egymással. Még ha minden gyermek csak egy kortyot is kap belőle, akkor is örömteli élménynek tartják. Nagyon élvezik azt az egy kortyot. Ha elgondolkodtok ezen, akkor látjátok, hogy sokkal nagyobb öröm az az egy korty, mintha az egész üveget egyedül iszod meg, és nem adsz belőle a többieknek.

A nyugat jóléte és a harmadik világ szegénysége, valamint az a kizsákmányolás, ahogyan a gazdaságuk nagy részét mi irányítjuk, problémákat vet fel. Erkölcsileg nem helyes, hogy az egyik oldalon fantasztikus előnyökkel rendelkezünk, a másikon pedig semmilyennel; és ennek fennmaradására tartósan nem számíthatunk. Mint minden, ami tisztességtelen és igazságtalan, ez is meg fog dőlni és meg fog változni. Mint olyan emberek, akiknek van erkölcsi elkötelezettségük, erkölcsi tartásuk, azt akarjuk, hogy ez megváltozzon. Úgy tartom helyesnek, hogy inkább alacsonyabb színvonalon éljek és osztozzam a javakon, minthogy felhalmozzak javakat, és magas életszínvonalat biztosítsak magamnak.

A dana érzése az adakozás nagyszerű tulajdonsága; ez a nagylelkűség nyíltszívű gesztusa, a segítségnyújtás, a felajánlás. Ez nem az elvétel és a megszerzés gesztusa. A dana mozdulata a nyitott kéz. Ez nem csak a fölösleg odaadása, még azt is odaadjuk, amit szeretünk, vagy amire szükségünk van. Ez egy nagyszerű gesztus, amely segít minket a spirituális életünk során.

 

A spirituális út fejlesztése

 

Végül ott van a bhavana, a szent ösvény fejlesztése. Ha van nagylelkűség (dana) és erkölcsösség (sila), akkor ezek a lelki gyakorlat fejlődésének alapjai. A bhavana - az éberség, a bölcs elmélkedés, az élet felé való megnyílás és az abból való tanulás gyakorlata - folyamatos fejlődés az emberi élet során. Ezt nem csak egy meditációs elvonulás során végzed. A bhavana az életünk megélésének módja - éberséggel, bölcsességgel, tudatossággal és nyitottsággal. Ez azt jelenti, hogy élesen látjuk az életet, ahogyan tapasztaljuk, és képesek vagyunk bölcsen alkalmazkodni a változó körülményekhez.

Ha bezárkózunk a saját kis önző világunkba, képtelenek leszünk alkalmazkodni a változásokhoz. Fenyegetve érezzük magunkat, megijedünk mindentől, ami más, vagy ami olyan irányba fordul, amiben nincs bizalmunk. De a szív megnyitásával és a dolgok útjának átgondolásával bármihez alkalmazkodni tudunk - jóban-rosszban. Útmutatónk a jószívűségünk és önbecsülésünk. Ezek teszik lehetővé, hogy megfelelően alkalmazkodjunk bármihez, ami életünk során történik.

A mindennapi életben a körülmények gyakran nem igazán támogatják a spirituális fejlődést, ezért meg kell tanulnod, hogyan használd fel azokat. Meglehet, hogy akadályként tekintünk rájuk, úgy mint amelyek zavarnak és akadályoznak bennünket, és ellenszenvet, elégedetlenséget érzünk. Ha úgy gondolod, hogy a gyakorláshoz különleges körülményekre van szükséged, akkor a hétköznapi életet - az irodai munkát, a ház takarítását, a családról való gondoskodást - komoly tehernek fogod tekinteni. Ezek nem támogató feltételek, hacsak nem változtatod meg a hozzáállásodat, hogy a gyakorlásodban felhasználhasd őket. Ki kell fejlesztened a helyes megértést, a helyes látásmódot, amely lehetővé teszi, hogy a mindennapi életet ügyesen használd.

 

* * * *

 

Kérdés: Hogyan segíti elő a szerzetesi fegyelem a lelki fejlődést?

AS: A szerzetesek és apácák számára a szerzetesi fegyelem az a jármű, amely elvezet a nibbánához. Ha egyszer beszálltál a járműbe, elfogadod a korlátait, az elvisz oda, ahová igyekszel, tehát benne maradsz. Néha nem akarsz benne maradni - én régebben sokat éreztem, hogy valami más járműbe akarok szállni -, de egyszerűen elfogadod, és az eredmény az, hogy az életed leegyszerűsödik. Nem forgolódsz mindenféle irányba. Ez mutatja meg az irányt. Ezért alkotta meg a Buddha a szerzetesi fegyelmet; felismerte, hogy ez az együttérzés aktusa, amely csak egy dolog felé vezet - a felszabadulás felé.

A laikus életben az a probléma, hogy az ember hajlamos folyton ki-be ugrálni a az egyik járműből a másikba. Választ egy járművet, aztán megunja azt. Ekkor kiszáll a járműből, és átül egy másikba. Így az ember soha nem jut el sehova. Ez a probléma.

Fel kell ismernünk, hogy a mi társadalmunk egy nagyon zavaros, kevéssé irányított társadalom, mégis nagy lehetőségek rejlenek az emberi tudat és szív fejlődésében. A nyugati társadalom hajlamos végletesen elterelni a figyelmünket, technológiai játékokkal és apró élvezetekkel, csalikkal és vonzó dolgokkal az érzékek síkján. Ezek a dolgok elvonják a figyelmünket és ide-oda rángatnak bennünket.

De fokozatosan egyre többen jönnek rá, hogy nem akarják a figyelemelterelést - elegük van belőle. Rájönnek, hogy az emberi létnek ebben a megtapasztalásában több van, mint a kényelmes társadalomban való ide-oda sodródás.

 

 

32 - A szív szabadsága

 

 

A szabadság olyan fogalom, amely sokaknak életideálja. El akarunk érni valamilyen szabadságot - fizikai, szellemi vagy érzelmi szabadságot. Senki sem akar bebörtönözve, megkötözve, lekötve lenni, ezért céllá válik a szabadság. Ez egy fontos fogalom, amiről érdemes elmélkedni, mert nem mindig értjük, hogy mit is jelent a szabadság.

Életünk oly sok területén ragaszkodunk eszményekhez, és társadalmunk rengeteg ideált kínál számunkra, amelyeket megragadhatunk. A szabadság az egyik ilyen eszmény. Ám az eszmény megragadása anélkül, hogy bölcsen átgondolnánk, mit is jelent valójában, elégedetlenséghez vezet, mert úgy tűnik, hogy az élet soha nem adja meg nekünk azt a szabadságot amit szeretnénk, vagy amiről azt képzeljük, hogy megérdemeljük.

 

Vágyakozáson alapuló szabadság keresése

 

Folyamatos csalódottságot érezhetünk az élettel kapcsolatban, nem azért, mert valami kibírhatatlanul rossz, hanem azért, mert az élet nem azt adja meg nekünk, amit szeretnénk, vagy amiről azt gondoljuk, hogy megérdemeljük. Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy azt mondogatjuk: „Ez nem igazságos.” Azt gondoljuk, hogy a dolgoknak mindig igazságosnak kellene lenniük. Ha belegondolunk, akkor azt látjuk, hogy egyes emberek a legjobba születnek bele, amit az élet nyújtani tud, mások pedig a legszörnyűbb, legnyomorúságosabb állapotokba születnek. Igazságtalan, hogy ennyi az egyenlőtlenség, nem igaz? Miért nem teszik le a fegyvert az amerikaiak? Miért tűnik úgy, hogy a Közel-keleten állandóan harcolnak, bombáznak és tönkretesznek egy olyan gyönyörű várost, mint Bejrút? Miért van éhínség Afrikában? Miért van törvénytelenség és szegénység Közép-Amerikában? Ez nem igazságos, ugye? Nem igazságos, hogy az élet ilyen, és mi arra vágyunk, hogy másképp legyen. A szabadságra törekszünk, de úgy találjuk, hogy a konvenciók, és még a fizikai testünk is korlátoz minket.

Az egésznek az a paradoxona, hogy a szabadság, amikor az ember követheti az ösztöneit és vágyait, úgy tűnik, nem hoz igazi szabadságot. Én ezt a saját élettapasztalatom alapján állítom. Azt tapasztaltam, hogy miközben azt hittem, hogy szabadon követhetem a vágyaimat, végül nagyon zavarodottnak és a vágyak rabszolgájának éreztem magam. Végtelen választási lehetőség, változatosság és lehetőségem volt arra, hogy vonzódjak vagy idegenkedjek. Ez a mi „szabad társadalmunk”. De úgy tűnik, hogy ha csak követed ezeket a választási lehetőségeket és alternatívákat, mindig a zavart állapot az eredmény.

Ezzel szemben egy olyan társadalomban, ahol kevesebb lehetőség van, az élet nem olyan bonyolult. Például a szerzetesi élet nem túl bonyolult, mert nincs sok választásod. Amikor reggel felébredek, nem kérdezhetem meg, hogy „Mit vegyek fel ma reggel?” „Hogyan fésüljem meg a hajam?” Nincs sok választás. A szerzetesi élet sok ember számára egyfajta büntetésnek látszik, ahol minden tilos; nem teheted meg ezt, és azt sem teheted meg. De a fegyelem sokkal egyszerűbbé teszi az életet a tudatod számára. Nem ragadsz bele abba, hogy az érzéki tapasztalatok területén rengeteg döntést kelljen meghoznod. Ha egyszer elfogadod a szerzetesi életet, nem állsz ellen, és nem vágysz több lehetőségre, hogy azt csináld, amit akarsz, akkor természetesen az életed leegyszerűsödik. Sokkal őszintébb és tisztább lesz.

A szabadság nem a vágyban található, hanem a Dhammában. Lehet olyan életet teremteni, amely nem a kívánalmakon és kötődéseken alapul. Ekkor, mivel az ember élete nem a végtelen választási lehetőségekkel van elfoglalva - a sok véleménnyel, lehetőséggel és ötlettel, amelyekkel egy bonyolult társadalomban szembesülünk -, marad az egyszerűség. Ezen az egyszerűségen és erkölcsi tartáson keresztül a tudatunk (vagy szívünk) felszabadul. Képesek vagyunk úgy odafigyelni és megnyílni az élet felé, ahogyan nem tudunk, amikor az életünket vágyak, kívánalmak és személyes kötődések bonyolítják. Miután megnyíltunk az élet felé, felismerhetjük, hogy a szív szabadsága nem attól függ, hogy szabadon azt tehetjük-e, amit akarunk.

Minden olyan vágy, amely a nem-tudásból fakad, valamilyen zavaros tevékenységhez vagy tapasztalathoz vezet bennünket. Ezzel a vágyakozással mindig megpróbálunk valamit megszerezni, valamitől megszabadulni, illetve valamit megtartani - mert ez a vágy természete. Amint a vágy megkapja, amit akar, kisvártatva elkezd valami mást akarni. Soha nem láttam még megnyugtató vágyat, ami boldogságot okoz, amikor az ember megkapta, amit akart. Egy pillanatra talán némi elégedettség keletkezik, amikor megkapja amit akar, de aztán a vágy valami más felé fordul. Tehát még akkor sem lehetsz elégedett, ha megkapod, amit akarsz, még akkor sem, ha gazdagságod, hatalmad, presztízsed a legnagyobb, amit csak az élet nyújtani tud. Ha például nagyon gazdag lennél, azonnal elkezdenél azon aggódni, hogy elveszíted az összes pénzed. A veszteségtől való félelemnek és a nyereség utáni vágynak soha nincs vége.

Amíg a nem-tudásból fakadó vágy által teremtett illúziók csapdájában vergődünk, addig a világunk illúziókon alapuló világ. A vágy tehát soha nem szabadítja fel a szívet; csak arra kondicionálja, hogy a jövőbeni szabadságot remélje. Ha a vágyon keresztül próbáljuk megtalálni a szabadságot, az csak még több kötöttséget és még több illúziót hoz létre.

 

Nyitás a Dhamma felé

 

A Buddha hangsúlyt fektetett arra, hogy a vágy, a szenvedés és a vágy megszűnésének természetét vizsgálva keresztüllássunk az illúziókon, amelyekhez ragaszkodunk. Amikor megvizsgáljuk a vágyat, látjuk, hogy az nem más, mint egy áramlás. Nem személy, vagy abszolútum; keletkezik és megszűnik - ez a vágy áramlása. Ha nem hagyjuk, hogy a vágy megszűnjön, akkor az egyik vágy egy második vágyat fog létrehozni, ami viszont egy harmadik vágyat fog szülni, és a folyamat csak egyre ismétlődik újra és újra.

A buddhista „éberség” (sati) kifejezés azt jelenti: „szemlélődni, megengedni, hogy a dolgok tudatosuljanak, elfogadni a dolgokat, ahogyan azok vannak”. Nos, ahhoz, hogy éberek legyünk, némi erőfeszítést kell tennünk a pillanatban, hacsak nem vagyunk közvetlen veszélyben, amikor az önfenntartási ösztönünk tesz minket éberré. Normál helyzetekben erőfeszítést kell tenned ahhoz, hogy elfogulatlanul megfigyelhesd, hogy miként vannak a dolgok. Megtanulunk ítélkezés nélkül figyelni, ahelyett, hogy valamit belevetítenénk ebbe a pillanatba, amit aztán megpróbálunk igazolni vagy védeni. Amikor az éberség és a bölcsesség együttműködik, akkor megvan a képességünk, hogy lássunk és befogadóak legyünk. Érzékennyé válunk a dolgok működésére, röviden a Dhamma iránt.

A „Dhamma” tehát egy mindent magában foglaló kifejezés. Azt jelenti, hogy „a dolgok tényleges állapota, mindenféle elfogultság nélkül”. Azt jelenti, hogy „a természeti törvény”. Amikor a Dhammáról elmélkedünk, nem abból az elképzelésből indulunk ki, hogy a Dhamma valami. Ha úgy határozzuk meg a „Dhamma”-t, hogy ez vagy az, akkor elkezdünk keresni valamit, nem igaz? Tehát ez nem helyes út. Az éberség útja a tudat megnyitása arra, ahogyan van – az itt és mostra.

Az időt és a helyet gyakran figyelmen kívül hagyjuk. Lehetünk itt, és azt kívánjuk, bárcsak máshol lennénk. Az idő most van, de ritkán vagyunk igazán a mostban. Életünk nagy részét a a múlt emlékeivel, vagy a jövővel kapcsolatos várakozással és félelemmel töltjük. Tervezzük a jövőt, és a múltra emlékezünk, de a tényleges itt és most Dhammát - ahogyan most van - észre sem vesszük. Aztán a múlton és a jövőn gondolkodva a vágy hatalmába kerít, és valami más felé sodródunk. Ha így gondolkodunk emberi állapotunkról, az segít megérteni, miért olyan a világ, amilyen.

 

A szív vágyakozása

 

Manapság láthatjuk, hogy az emberek hogyan próbálnak mindent igazságossá tenni, vagy épp azt, hogyan próbálják megállítani a szörnyű igazságtalanságokat. Ez egy nemes ügy. Az ember értékeli ezt. De itt nem állnak meg. Megpróbáljuk kitakarítani a házat, és mindent rendbe tenni. Ám amint az egyik területet megtisztítjuk, egy másik újra elkoszolódik. Olyan ez, mintha fogkefével próbálnánk kitakarítani Londont. Nem megy. Soha nem fogod megtalálni a tökéletességet a társadalom szövetében; az igazságosság, az egyenlőség és a kegyelem érvényesítése sosem lesz makulátlan, mert a tökéletlenség minduntalan belopódzik.

A társadalom csak akkor lesz rendezett, igazságos és méltányos, ha az emberek szíve szabad. Amíg az emberek szívét vágyak, igények, illúziók és a nem-tudás tartja fogva, addig a legtöbb, amit tehetünk, hogy törvényeket alkotunk, amelyek egy bizonyos normát írnak elő. Aztán, ha valaki nem tudja betartani a törvényt, akkor börtönbe kell mennie. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Soha nem lesz valódi egyenlőség, igazságosság vagy irgalom az érzékek világában, mert ezek csak a szívből jöhetnek. Nem a szemből, a fülből, az orrból, a nyelvből vagy a testből jönnek; csak a szívben vannak igazságos dolgok, és ott van irgalom, igazságosság és egyenlőség.

Mit értünk „szív” alatt? Ezt a szót használhatjuk egy testi szervre, de használhatjuk az érzelmi természetünkre is. Általában az érzéseinket jelenti. Például, ha csalódunk, azt mondjuk, hogy „összetört a szívünk”. Aztán ott van az „elme” szó, ami valami kevésbé érzelmi dologra utal. Az elme az intellektuális folyamatainkkal, a racionalizálási és gondolkodási képességünkkel foglalkozik; amikor azonban arról a képességünkről beszélünk, hogy érzünk és szeretettel válaszolunk, akkor inkább a „szív” szót használjuk, mint az „elme” szót.

Így vagy úgy, de mindannyian vágyunk a szabadságra. Talán abban reménykedünk, hogy valaki jön majd, teljesíti minden vágyunkat, és boldoggá tesz minket, mint Hamupipőkét, aki a szőke hercegre vágyik. Talán a Messiást várjuk, vagy a Maitréját, ha buddhisták vagyunk, vagy a megfelelő miniszterelnököt vagy elnököt, aki az országot a helyes irányba tereli. Valami külső erőre vágyunk, valami olyanra, ami odakint van, amivel még nem találkoztunk. Ezt a fajta vágyakozást egy kultúrában általában a vallás, a valami magasabbra való spirituális törekvés elégíti ki. Emberi mivoltunk érzékszervi aspektusai sohasem tudnak igazán kielégíteni bennünket, ezért van a vallás, hogy kielégítse ezt az emberi törekvés iránti igényt. Célja az isteni, vagy az, ami magasabb, valami, amihez fel kell emelkednünk. Amikor valami inspirál bennünket, a lelkünk felfelé emelkedik, mintsem hogy lesüllyedjen. Amikor lesüllyed és tele lesz gyötrelemmel, kétségbeeséssel, hiábavalóság érzéssel vagy depresszióval, azt mondjuk: „a pokolra száll.” A szíved megszakad, a lelked lesüllyed, és nem törekszel, nem célzol semmi magasabbat.

A születés és az érzékszervi tudatosságunk megerősíti az elkülönültség érzését. Az érzékszervi tudat egy elkülönítő és megkülönböztető tudat, amely mindig elidegenít a dolgoktól. Az érzékszervi síkon mindig az elkülönülés és a konfliktus érzése van jelen. Törekedhetünk világi dolgokra - a gazdagság vagy a hírnév felé -, de ez nem elég. Bár törekedhetünk egy világi pozícióra, de ha meggondoljuk, rájövünk, hogy a világi pozíció nem igazán az, amit akarunk. Van egy természetes törekvésünk a felemelkedés felé is. Ez a törekvés az egyesülés vagy a nem szétválás utáni vágyakozás. Buddhista nyelven ez a törekvés a Dhamma, az igazság felé irányul. Tehát ezzel a törekvéssel felemelkedünk, hogy ne az érzékekhez való ragaszkodásban ragadjunk.

 

Bolygónk állapotának elfogadása

 

Az emberi test a Föld elemeiből áll: a szilárd elem, a folyékony elem, a tűz és a levegő. A földből növő táplálékon kell élnünk. Szükségünk van vízre, a nap melegére, és a levegőre. Amikor a testünk meghal, az elemei visszakerülnek a földbe; nem szállnak fel a mennybe. Tehát ebben az emberi életben, ebben a testben való életben el kell fogadnunk a földi test korlátait, ahelyett, hogy arra vágynánk, hogy kiszálljunk belőle, és hátat fordítsunk a bolygónak. Az ilyen vágy az „én” téveszméjén alapul. Azt mondanánk: „Nem szeretem ezt a bolygót. Elegem van ebből a testből. Fel fogok emelkedni egy szubsztilis, földöntúli térbe.” Az ilyen vágy a különálló én illúzióján, az ezzel a különálló énnel szembeni ellenszenven és azon a vágyon alapul, hogy valami jobb, finomabb vagy éteri helyre jussunk.

A meditációban az egyik fontos feladat a Föld és a test elfogadása. Sokat meditálunk a testről; kezdetben a meditáció a fizikai testre fókuszál. Megtanuljuk, hogyan nyugtassuk meg a testet, és hogyan éljünk anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk a test szükségleteit, vagy megpróbálnánk a vágyainkhoz igazítani. Ha nem értjük meg a testünket, durvák és érzéketlenek lehetünk vele szemben. Például, amikor meditáció közben fájdalommal találkozunk, megpróbálhatjuk a testet arra kényszeríteni, hogy fogja be a száját, és hagyja abba a fájdalmat. Megpróbálhatunk elérni egy transzszerű állapotot, amelyben egyszerűen elfelejtjük a testet. Aztán amikor a test elkezd fájdalmas lenni, éhesek leszünk, vagy ki kell mennünk a mosdóba, akkor azt gondoljuk, hogy a test undorító. Ez nem túl igazságos, ugye? Végre eljutunk egy boldog tudatállapotba, és akkor hirtelen ki kell mennünk a mosdóba. Ez nem igazság!

A meditációban azonban a test szemlélésének célja nem az, hogy állást foglaljunk a test mellett vagy ellen, hanem az, hogy megértsük azt. Így van ez; a test ilyen. Nem személyként gondolunk rá. Akár vonzó, akár nem, a testet egyszerűen csak testnek tekintjük. Már nem úgy látjuk, mint az én testem a te testeddel szemben; ez csupán egy test. Így érzi magát, ilyen, így működik.

Ha elfogadjuk olyannak amilyen, a test nem okoz sok gondot. A testek akkor okoznak sok problémát, amikor nem fogadjuk el őket, amikor elutasítjuk őket, vagy felmagasztaljuk őket, vagy olyasmit teszünk velük, amit nem kellene - akkor a testek elég nyomorult, keserves állapotokat teremthetnek, amelyekkel együtt kell élnünk. De maga a test nem akadály, ha elfogadjuk, megértjük és megismerjük. Ez egyben a bolygónk állapotának elfogadása is, mindazzal együtt, ami a testtel jár: az öregedés folyamata, a betegségek és a halál. Miután a test megszületett, felnő, megöregszik és meghal. Ez a dolga, ezt kell tennie. Ha ezt Dhammaként látjuk, akkor nem jelent problémát. Úgy van, ahogy van.

 

Törekvés az isteni felé

 

Az emberi test nem önmagam. Bármilyen szép vagy egészséges is legyen, nem ez az, amik vagyunk, ezért soha nem elégíthetnek ki a puszta testi-funkciók. Nem ez az, amik vagyunk, ezért soha nem érezhetjük magunkat igazán otthon, vagy igazán jól a testben - vagy a bolygón. Ott van a törekvés, a felemelkedés valami magasabb, szebb vagy finomabb felé.

Ha megnézzük a bolygón honos életet, milyen az? Ha tanulmányozzuk a bolygón élő állatok világát, azt látjuk, hogy az a túlélésről szól; az állatoknak úgy kell túlélniük, hogy erősebbek, okosabbak vagy gyorsabbak a többieknél. Az állatok nem tudnak megegyezni egymással, ezért nem lehetnek törvényeik sem. Például az állatok nem tudnak megállapodni abban, hogy nem szabad ölni. Bár az emberek sem sokkal jobbak, nem igaz? Pusztító lények vagyunk, sokszor megöljük egymást és az állatokat, ám törekedhetünk arra, hogy felülemelkedjünk ezen. Ha csak állatok lennénk, akkor nem lenne más választásunk. Csak a dzsungel törvénye és a legerősebbek túlélése létezne; ennél magasabb rendű dologról fogalmunk sem lenne. De nekünk van. Gondolhatunk az igazságosságra, az egyenlőségre és a méltányosságra; van tudatunk, amely képes elképzelni ilyen lehetőségeket. Ez az emberi szellem törekvése egy magasabb dimenzió felé, ami nem csak a puszta túlélés.

A lefelé hanyatló tudat azt mondja, hogy az emberek is csak állatok; a legerősebbek túlélése a természet törvénye, tehát ez így van rendjén. Ez a tudat úgy gondolja, hogy semmivel sem vagyunk jobbak, mint a többi állat, és ezt egyszerűen el kell fogadnunk. Mindenkinek meg kell szereznie magának amit tud, mert túl kell élnie. Ez a tudat azt gondolja, hogy „Én megszerzem ami kell. Ha te túl ostoba és gyenge vagy ahhoz, hogy megkapd a tiédet, az pech; ennyi volt, sajnálom.” Ez a tudat pesszimista, fatalista lesüllyedése egy alacsonyabb szintre. De én a saját tudatomból kiindulva érzem, hogy ennél magasabbra törekszem, és látom, hogy a körülöttem élő emberek is így tesznek. Az emberi lények igenis törekedhetnek az isteni felé.

Amikor az istenire gondolunk, mit is jelent ez valójában? Az „istenség” szót általában nem használjuk a buddhizmusban. Gyakran az emberek azért fordulnak a buddhizmus felé, mert elegük van az istenségből. Elegük van az Istenről és a túlvilágról szóló mesékből. Nem hisznek benne. Valami reálisabbat akarnak. Nem céljuk valami olyasmi, ami a halál után vagy a következő életben van, amit nem láthatnak, nem ismerhetnek, nem érinthetnek meg. De ha nem lenne semmi isteni, akkor nem tudnánk elképzelni az istenit. Képességünk, hogy elképzeljük, abból ered, hogy megérintettünk egy olyan dolgot, amelyet ténylegesen megismertünk és tapasztaltunk - legalábbis pillanatnyi felvillanásokban.

Az isteni a kedvességben, az együttérzésben, az örömben és a derűben mutatkozik meg.

Az anya kedvessége a gyermeke iránt egyfajta isteni, nem igaz? Ez az isteni megtapasztalása. Az önzetlen adakozás, azért, mert valakinek szüksége van valamire - a személyes kiváltságok és kényelem feláldozása mások jólétéért - számomra ez az isteni érintése. Amikor igazságosak és őszinték vagyunk a dolgokkal kapcsolatban, amikor nem előítéletből vagy elfogultságból indulunk ki, amikor a tudat örömteli, derűs, tiszta, és nem kötődünk alsóbbrendű állapotokhoz, akkor az istenivel kerülünk kapcsolatba.

A buddhisták az istenségről való beszéd helyett azt mondják: „A mi szándékunk a nibbana megvalósítása.” Mit is jelent valójában a nibbana? Ez arra a belátásra utal, amit akkor érünk el, amikor nem ragadunk meg semmit. Ebben a belátásban megtapasztaljuk a kedvesség, az együttérzés, az öröm, a derű és az önzetlenség értékeit. Kapcsolatot teremtünk valami magasabb rendűvel; összehangolódunk az istenivel, és megtapasztaljuk a valódi könnyedséget, békességet és boldogságot.

Ha találkoznál egy isteni lénnyel, mit várnál, milyen legyen? Milyen idea jut eszedbe? Ha például Jézus Krisztusra gondolsz, valószínűleg az együttérzés képzete jelenik meg. Nos, ha van istenség, akkor az együttérzés is isteni tulajdonság. Ha megnézem mi történik a saját tudatomban, észreveszem, hogy amikor nincs önérdek vagy vágy, akkor az együttérzés érzése jelenik meg. Ez nem olyasmi, amit kivetítek egy helyzetre; természetesen történik. Amikor nincs önös vágy a nyereségre vagy bármi másra, akkor az együttérzés nyilvánul meg más lények boldogtalansága és zavarodottsága iránt. Ez az együttérzés nem egy olyan érzés, ami egy elképzelésből ered, hogy hogyan kellene lennie; nem ilyen. Ez a belátása annak, ahogy a dolgok vannak, és hogy mennyi szenvedés van a világban a nem-tudás miatt.

Ezzel szemben az emberek iránti sajnálatot a személyes félelem is kiválthatja. Valakinek rákja van, és azt gondoljuk: „Ó, szegény ember rákos; örülök, hogy nekem nincs ilyen betegségem. Remélem, nem kapom el.” Aztán kivetítjük a saját elképzeléseinket arra a személyre. De ez nem együttérzés. Az együttérzés azt jelenti, hogy valóban nyitottak vagyunk mások szenvedése iránt, nem azért, mert mi személyesen akarunk tőlük valamit, hanem azért, mert hajlandóak vagyunk türelmesek lenni, és együtt lenni a mások által elszenvedett nyomorúsággal. Hajlandóak vagyunk elviselni a szerencsétlenséget, a szomorúságot és a nyomorúságot, amit magunk körül látunk, anélkül, hogy megpróbálnánk elbújni előle, vagy bárkit is hibáztatnánk érte. Ez az együttérzés; ezt nevezném isteni tulajdonságnak.

Az öröm számomra az az érzés, amit akkor érzel, amikor látod, hogy ami igazán szép az életben, az a jóval társul. Ez egy nagyon pozitív érzés, és nem abból fakad, hogy birtokolni akarjuk a jót vagy a szépet - abban nincs igazi öröm. Az öröm spontán módon kapcsolódik a széphez, a jóhoz és az igazhoz más lényekben és mindenben. Ebben az örömben nincs irigység és féltékenység, ami akkor jön, amikor a személyes mozzanat belekeveredik. Ha még az én-illúziónkba vergődünk, amikor meglátunk valakit igazán szépnek és jónak, irigykedhetünk. Azt gondoljuk: „Ő jobb, mint én.” És talán továbbmegyünk, és azt mondjuk: „Lehet, hogy ő jó, de...” Leértékeljük, nem igaz? Ha nem tudunk gyönyörködni a szépségben, az igazságban vagy a jóságban, ha nem tudjuk magunkévá tenni, akkor az nem öröm. Az sóvárgás. Az öröm valódi megtapasztalása egy másik isteni tulajdonság.

A tudat nyugalma akkor jön el, amikor a tudat békés és higgadt. A nyugodt tudat képes együtt lenni az élettel, azzal, ahogy a dolgok vannak, anélkül, hogy ragaszkodna hozzájuk. Ekkor a tudat egyhegyű, tudatos és derűs. Ez tehát az isteni egy másik megtapasztalása.

A szabadság a nibbana, annak a nem ragaszkodó állapotnak a megvalósítása, amelyben megtapasztaljuk az igazi kedvességet, együttérzést, örömöt és nyugalmat. Beszélhetünk a szabadságról azzal kapcsolatban, hogy igazságosak és méltányosak legyünk, de amiről én beszélek, az az emberi szívnek az isteni felé, az egység és a nem elkülönülés felé való törekvése.

Mi tehát a szív szabadsága? Nos, én azt mondanám, hogy a választás szabadsága, hogy felemelkedjünk vagy lesüllyedjünk. Melyiket akarod választani? Életünk bármelyik pillanatában szánhatjuk magunkat, gondolkodhatunk mindazon, ami nem tetszik nekünk, és azon, ami rossz a világban, de választhatjuk azt is, hogy elmélkedünk a Dhammán, megpróbáljuk megérteni azt, és követjük az isteni felé törekvésünket.

 

* * * *

 

Kérdés: Amikor a szabadságra gondolok, a spontaneitás jut eszembe. Ha az egész idő alatt, amikor éber vagy, mindent megfigyelsz és szemlélődsz, mielőtt bármit is teszel, nem jelenti ez azt, hogy elveszíted a spontaneitást?

AS: Nem, de rámutattál egy nyelvi nehézségre. Amikor azt mondjuk, hogy „figyelés és szemlélődés”, az úgy hangzik, mintha lenne valaki, aki valamivel van elfoglalva. Az éberség azonban nem azt jelenti, hogy olyanná válsz, aki annyira serényen figyel mindent, hogy nem tud reagálni a helyzetekre. A spontaneitásnak a bizalomból kell fakadnia, nem igaz? Nem ragaszkodhatsz egy elképzeléshez arról, hogy a dolgoknak hogyan kellene lenniük, és nem próbálhatsz spontán lenni.

A spontaneitáshoz bíznod kell, és buddhista nyelven szólva a bizalom alapja a Buddha, a Dhamma és a Szangha. Amikor ez a bizalom erős alapot biztosít, nincs szükség bizonytalanságra vagy aggodalomra az élet tapasztalatait illetően. A spontaneitás ebből a bizalomból jön, ami nem én-illúzión alapul. A puszta figyelem - az éberség – teszi lehetővé számunkra, hogy spontán módon reagáljunk az élet tapasztalataira, mert bizalmunkat a Buddhába, a Dhammába, a Szanghába helyezzük. Spontánabbak vagyunk, mert nem egy olyan én alapvető téveszméjéből indulunk ki, amelynek meg kell védenie önmagát. Az illúzió, miszerint „én vagyok valaki, akinek résen kell lennie a gonosz erőkkel szemben, különben elpusztítanak”, eltűnik. A belátás, tudás és a szív tisztasága az, amelyben az ember bízik és megingathatatlan. A többi megoldódik magától.