Laikusként nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem úgy éltem, ahogy szerettem volna; meglehetősen ostoba és nem igazán hasznos életet éltem. Azt is láttam, hogy mivel nem tiszteltem azt, ahogyan éltem, nem tudtam tisztelni önmagamat sem. Amint szerzetes lettem, a dolgok kezdtek megváltozni. Ahogy elköteleztem magam a szerzetesi életformának, betartva a szabályokat, fokozatosan kialakult bennem az önbecsülés érzése. Elkezdtem tisztelni magam, mert tiszteltem amit tettem, ahogyan éltem, a szándékaimat, az erőfeszítéseimet. Ezzel nem azt állítom, hogy mindenkinek szerzetesnek vagy apácának kellene lennie, inkább azt, hogy az önbecsülésre kell ösztönöznünk magunkat azzal, hogy megpróbálunk jók lenni.
Sokan szorgalmasan meditálnak, de elhanyagolják az erkölcsi előírásokat. Pedig ezeknek a szabályoknak kellene minden emberi kapcsolat alapját képezniük. Emberi lényekként fel kellene emelkednünk az erkölcs és az erény magasába. Ha nem tiszteljük magunkat, akkor lesüllyedünk a cselekvés könnyebb megközelítésébe, abba, hogy úgy boldoguljunk, olyan módszerekkel, amelyek megosztottságot, gyanakvást és bizalmatlanságot okoznak. Az emberiség manapság szörnyű problémákkal küzd: drogfüggőség, alkoholizmus, korrupció és gyilkosságok. Ezek a dolgok meglehetősen gyakoriak, mert az emberek nem hajlandóak betartani az erkölcsi tartás szintjét. Ha nem tartjuk be ezt a szintet, akkor depresszióba, kétségbeesésbe és önutálatba süllyedhetünk.
Felemelkedés az erény segítségével
Emberi lényekként nem korlátozódunk az állatok ösztönös viselkedésére; módunk van felemelkedni az erényhez. Életünket az erény fejlesztésének szentelhetjük, nemcsak a meditáción keresztül, hanem úgy, hogy felelősen élünk a társadalomban. Ha erényes életet élünk, az örömöt, békét és harmóniát hoz magunknak és a társadalomnak egyaránt.
Szeretek úgy gondolni az erényre, mint a jóság tudományára. A jóságot tanulmányozzuk; nem csak véleményt alkotunk róla, és nem csak elvont módon beszélünk róla. Valójában arról elmélkedünk, hogy mi is a jóság. Azt kérdezzük: „Mit kell tennünk az életünkben, ami jó?” Életünket a jóság tudományának tanulmányozásává alakíthatjuk.
Sokan összetévesztik a buddhizmust egy fatalista, passzív vallással, amelyben az ember nem tesz semmit, csak ül és figyeli a lélegzetét vagy a köldökét, esetleg ül egy fa alatt, és azt mondogatja: „minden mulandó”. De a buddhizmus nem a részvétlen közöny vallása, amely nem törődik a társadalommal; inkább arra serkent, hogy fejlesszük az erényeket, és ez örömöt ad az életünkben.
Öröm nélkül a vallásos élet elképzelhetetlen. Ahhoz, hogy igazán örömteli legyen az életünk, együttérzőnek és adakozónak kell lenni; másokért kell megtenni dolgokat. Ez az öröm az önzetlen adakozásból fakad, amiért nem vársz semmilyen jutalmat vagy elismerést. Ha azért adsz, hogy kapj valamit cserébe, nem fogod megtalálni az örömöt az adakozásban; mindig egy kicsit csalódottnak fogod érezni magad. Soha nem fogod teljesen elégedettnek érezni magad, ha valamit vissza akarsz kapni cserébe. Az adás, a szeretet, a jó cselekedetek, a másokon való segítés öröme tehát túlmutat az önzésen. A jutalom önmagában van. Légy hálás azért, hogy tehetsz másokért, és úgy tudsz élni, hogy a társadalom jólétét szolgálod, ahelyett, hogy kihasználnád az embereket.
Felelősen élni bolygónkon
Olyan korban élünk, amikor alaposan meg kell vizsgálnunk önmagunkat és a világot, amelyen más lényekkel osztozunk. Nem gondolhatunk magunkra magányos lényként, és nem élhetünk csak magunknak. Az elmúlt ötven évben nyilvánvalóvá vált, hogy ezen a bolygón kapcsolatban állunk egymással, már csak azáltal is, hogy mindannyian földi lények vagyunk. Ha tehát az egyik csoport kiváltságokkal rendelkezik, a másik pedig nem, akkor felborul az egyensúly, és ez mindig valamilyen konfliktust fog okozni. Ahol igazságtalanság, méltánytalanság vagy egyensúlytalanság van, ott a szenvedés növekszik az emberek, és az összes többi eszmélő lény életében. Ezért bölcs dolog elgondolkodni azon, hogy mindannyian összetartozunk, és hogy mindannyian támogathatjuk egymást. Sem az egyének, sem a nemzetek nem élhetnek egymástól függetlenül, figyelmen kívül hagyva a világ többi részére gyakorolt hatásukat.
Manapság egyre többen kérdezik: „Mit kezdjek az életemmel? Élhetek-e a kor divatja szerint csak ösztöneimet kiélve, és cselekedhetek-e csupán a kedvem szerint, vagy nem? Jogom van ahhoz, hogy csak a saját kényelmemért, biztonságomért, elégedettségemért és örömömért éljem az életemet?” Mivel minden egyes lény a nagy egész része, mérlegelnünk kell, hogy mi a felelősségünk a társadalom felé, és a bolygó iránt, amelyen másokkal osztozunk.
Ha valaki önző, szűk látókörű, akkor azt gondolhatja: „Megszerzem magamnak, amit csak tudok, még akkor is, ha ezzel mindenki más károsodik is.” Intrikálnak, manipulálnak és befolyásolják a körülményeket a saját hasznukra, mindenki más kárára. Ezt teszik az emberek, ha nincs meg bennük a felelősségérzet. Manapság a személyes felelősségvállalás meglehetősen kényelmetlen kérdés egyesek számára. Ez egy olyan téma, amit kerülni igyekeznek.
A modern politika gyakran kihasználja a nyugati demokráciák polgárainak ezt az önző felfogását azzal, hogy mindenféle előnyt, lehetőségeket és biztonságot ígér. Ez azért is vonzó számunkra, mert néha nem érzünk elég erőt vagy képességet arra, hogy felelősséget vállaljunk. Úgy érezzük, hogy szükségünk van védelmezőre, valamiféle szülőre, aki gondoskodik rólunk, megveregeti a vállunkat, azt mondja, hogy minden rendben van, és kielégíti minden szükségletünket. Ez csábító lehet; mindannyiunkban ott van a gyermek, aki gyakran valami külső erő után kiált, hogy irányítson, tápláljon és vigasztaljon, amikor bizonytalannak érezzük magunkat.
A mai kormányok gyakran arra kényszerülnek, hogy valamilyen módon betöltsék ezt a szerepet. A nyugati demokráciákban tapasztalható, hogy a polgárok mennyire követelődzők tudnak lenni, számtalan igénnyel állunk elő a kormány felé: jogokért, kiváltságokért és mindenféle lehetőségért. Azt tapasztalom Nagy-Britanniában és Amerikában, hogy nagyon kevés a hála azokért a jó dolgokért, amelyeket a kormányaink biztosítottak. Háborgunk azok miatt a dolgok miatt, amiket elvehetnek tőlünk, vagy azokon a dolgokon rágódunk, amelyeket nem szeretünk és nem tartunk kívánatosnak.
Aztán néha úgy érezzük, hogy a kormány cserben hagyott minket - ahogy az emberek néha úgy érzik, hogy Isten cserben hagyta őket, vagy, hogy a szüleik nem szerették őket eléggé. Minden nagylelkűség, biztonság és juttatás ellenére, amit a szüleinktől, a kormánytól vagy Istentől kaptunk, még mindig azon kapjuk magunkat, hogy szenvedünk; folyton elégedetlenek vagyunk. Semmi sem elég. Nincs elég az univerzumban ahhoz, hogy kielégítsen, hogy teljes kielégülést és abszolút megelégedettséget adjon. Nem lehetséges olyan kormány, amit el tudnánk képzelni vagy létrehozni, amely tökéletesen képes lenne kielégíteni minden vágyunkat.
Nyugaton számosak a követeléseink. Nemcsak fizikai biztonságot, szállást, élelmet, ruhát és orvosi ellátást követelünk, hanem mindenféle más lehetőséget is. Igényt tartunk az oktatásra, a szabadságra, hogy azt tegyük, amit akarunk, az időre, hogy a magunk módján éljük az életünket, és arra is, hogy egyéni tehetségünket és képességeinket kibontakoztathassuk. Nagyon sokat várunk el. De mégis, mit ajánlunk ezekért? Mit tudunk visszaadni? Van-e valami, amit mindannyiunknak meg kellene tennie annak érdekében, hogy viszonozzuk amit kapunk? Mi az, amit adnunk kéne ahhoz, hogy ne úgy viselkedjünk, mint az örök gyermek, aki vég nélkül követeli anyjától a táplálékot és a biztonságot?
Ne foglalj állást!
Manapság számos nyomás nehezedik az emberekre, hogy különböző módon foglaljanak állást. Tudatunk gyakran keres egy fix álláspontot, amelyhez ragaszkodhatunk. Ez az álláspont lehet politikai, vallási, nemzeti vagy személyes nézet. Ez lehet osztályra, fajra vagy nemre vonatkozó elképzelés. Az emberek elszántan foglalnak állást a legképtelenebb kérdésekben is. Szükségét érezzük annak, hogy valamilyen szilárd álláspontot foglaljunk el, amely segítségével célt és értelmet adhatunk az életünknek. Ha nem lenne véleményünk, valószínűleg reménytelenül unalmasnak tartanának minket.
Azonban láthatjuk, hogy amikor állást foglalunk - amikor egy bizonyos nézőponthoz ragaszkodunk -, hajlamosak vagyunk megszállottá válni az adott oldal irányában és elveszíthetjük a tágabb nézőpontot. Annyira belefeledkezhetünk igaznak tartott nézeteinkbe és viselkedésünkbe, hogy elveszíthetünk minden érzékenységet, még a saját csoportunkkal vagy családunkkal szemben is, nem is beszélve az ellenkező oldalról. Fanatikusan elköteleződhetünk egy politikai nézet mellett és ezért hajlandóak vagyunk akár az egész világot elpusztítani, csak hogy ne kelljen feladnunk elképzeléseinket.
Igaz, csak a szélsőséges emberek esnek ebbe a csapdába. A legtöbbünknek van némi kitekintésünk, de hajlamosak vagyunk habozni és ingadozni. Összezavarodunk, mert nem vagyunk egészen biztosak abban, hogy melyik oldalra kellene állni - hogy teljesen balra vagy teljesen jobbra tartsunk -, ezért ingadozunk a kettő között. Néha még irigységet is érezhetünk azok iránt, akik nagyon biztosak abban, hogy az ő oldaluk mindig abszolút helyes, és azt kívánjuk, bárcsak mi is ilyen szentül hinnénk, és ilyen erősek lehetnénk. Elképzeljük, milyen biztonságban éreznénk magunkat, ha a dolgok ennyire egyértelműek lennének.
De életünk nagy része ebben a sem jobbra, sem balra világban zajlik. Csak élünk, amennyire csak tudunk a fizikai síkon, próbálunk kijönni a körülöttünk lévő emberekkel, próbálunk békét és barátságokat kötni. Még a legádázabb fanatikusoknak is meg kell barátkozniuk az élet realitásával. Enniük kell, lakhelyet kell találniuk és ruhát kell viselniük; megöregszenek, betegségektől szenvednek és elveszítik szeretteiket. Mindannyian szenvedünk a vágytól, hogy olyan dolgokat akarunk, amik nincsenek meg. És ott van az elkerülhetetlen halál, amely mindannyiunk közös tapasztalata lesz.
A Buddha tanítása az életre vonatkozik, ahogyan az valójában van. Lehetővé teszi, hogy megnyíljunk az élet felé anélkül, hogy kényszerítve lennénk egy álláspont elfoglalására. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyen nézőpontunk, véleményünk, bármi legyen is az; szükségünk van véleményre ahhoz, hogy élni tudjunk a világban. De el kell gondolkodnunk azon a tendencián is, hogy hajlamosak vagyunk a véleményekhez ragaszkodni. Ez a késztetés különösen erős probléma a nyugati civilizációban; idealisták lettünk, és teljesen belekeveredtünk az elméletekbe és elvárásokba azzal kapcsolatban, hogy mindennek hogyan kellene lennie.
Manapság az embereknek magasak az elvárásaik; tudják, hogy mindennek milyennek kell lennie. Nagyon kevés olyan emberrel találkozom, aki szándékosan gonosz, érzéketlen és önző; ezek tényleg ritkák. A legtöbb ember, akivel találkoztam, azt szeretné, ha minden a lehető legjobb lenne - bármit is jelentsen a „legjobb” az adott személy szerint. Elképzeljük, hogy a dolgoknak hogyan kellene lenniük, és ezért leszünk olyan kritikusak. Látjuk, hogy a társadalom nem olyan, amilyennek lennie kellene; jobbnak kellene lennie. Annyira tudatában vagyunk azoknak a dolgoknak, amelyek rosszul mennek - az eredménytelenségnek, a bürokráciának, az igazságtalanságoknak! Ezek dominánssá válnak az elménkben, mert el tudunk képzelni egy utópisztikus társadalmat, amelyben minden olyan, amilyennek lennie kellene. Elképzelhetjük a paradicsomot, ahol minden igazságos, szeretetteljes, kedves és egyenlőség van. De amit megtapasztalunk, az az élet, úgy, ahogy az van. Neked milyenek a tapasztalataid? Milyen az életed valójában?
Ezt nevezzük úgy, hogy megnyitjuk a tudatot arra, ami van, nem kritizálunk vagy helyeslünk semmit, hanem csupán érzékenyek vagyunk a jóra, a rosszra, az igazságosságra, az igazságtalanságra, a nappalra, az éjszakára, a napra és az esőre, a melegre és a hidegre. Buddhista nyelven ez az éberség. A szenvedésből a kiút az éberségen keresztül vezet. Amikor ítélkezés nélkül jelen vagy, a tudat teljes, nyitott, figyelmes és befogadó.
Az éberséggel nem vagyunk rákényszerítve, hogy pozícionáljuk magunkat, állást foglaljunk, belekeveredjünk családunk, csapatunk és társadalmunk vitáiba és problémáiba. Sokkal inkább képesek vagyunk megnyitni a tudatunkat minden egyes konfliktus előtt. A tudat képes átölelni mindkét oldalt; mindenre érzékeny tud lenni. Nyitott, befogadó és tiszta tud lenni mind a jobb, a bal, a jó és a rossz tekintetében.
Személyes felelősségvállalás
Az éberséggel függetleníthetjük magunkat mások álláspontjától. Meg tudunk állni a saját lábunkon, és felelősséget tudunk vállalni azért, hogy erényesen cselekedjünk, függetlenül attól, hogy a társadalom többi része mit tesz.
Kedves, nagylelkű és szeretetteljes tudok lenni veled, és ez öröm számomra. De ha a boldogságomat attól teszem függővé, hogy te kedves vagy-e hozzám, akkor mindig veszélyben leszek, mert ha nem azt teszed, amit én szeretnék - nem úgy viselkedsz, ahogy én szeretném -, akkor boldogtalan leszek. Tehát akkor a boldogságom mindig veszélyben van, mert a világ esetleg nem úgy viselkedik, ahogy én szeretném.
Világos, hogy életem hátralévő részét szörnyen csalódottan tölteném, ha azt várnám, hogy minden megváltozzon - ha azt várnám, hogy mindenki erényes legyen, hogy a háborúk megszűnjenek, hogy a pénzt ne pazarolják el, hogy a kormányok könyörületesek, osztozkodók és adakozók legyenek - hogy minden pontosan olyan legyen, amilyennek én szeretném! Nem igazán számítok arra, hogy mindebből sok mindent fogok látni az életem során, de nincs értelme emiatt siránkozni; a boldogság, ami azon alapul, amit én akarok, nem igazán fontos.
Az öröm nem attól függ, hogy kapunk-e dolgokat, hogy a világ úgy alakul-e, ahogyan szeretnénk, hogy az emberek úgy viselkednek-e, ahogyan kellene, vagy, hogy megadják-e mindazt, amit szeretünk és amire vágyunk. Az öröm nem függ semmi mástól, csak a saját szándékodtól, hogy nagylelkű, kedves és szeretetteljes légy. Ez az adás, a megosztás és a jóindulat tudományának kifejlesztésének beérett tapasztalata. Az erényesség az az öröm, amit ebben az emberi világban megtapasztalhatunk. Tehát, bár az, amit a társadalom tesz, vagy amit mindenki más tesz, nem áll a befolyásom alatt - nem tehetek mindent úgy, ahogy én akarom -, mégis, lehetek kedves, nagylelkű és türelmes, tehetek jót és fejleszthetem az erényt. Ezt megtehetem, és ezt érdemes is megtennem, ebben senki sem akadályozhat meg. Bármilyen züllött vagy romlott is a társadalom, ez nem változtat azon, hogy képesek vagyunk-e erényesek lenni és jót tenni.
A társadalom segítése
Jobbá tehetnénk a társadalmat, ha ahelyett, hogy kizsákmányolnánk, végtelen követeléseket támasztanánk vele szemben, kritizálnánk és becsmérelnénk, inkább megpróbálnánk úgy élni, hogy segítsük, és hasznos dolgokra ösztönözzük. Ez nemcsak a mi életünkbe hozna örömet, hanem a többi embernek is hasznára válna. A társadalomnak tett felajánlásunk lehet az, hogy igyekszünk úgy élni, hogy ne keltsünk félelmet sem a magunk, sem a körülöttünk élők tudatában.
A mindennapokban is magunkévá tehetjük e hozzáállást, ha úgy élünk, hogy tiszteljük önmagunkat. Ha így cselekszünk, azt tapasztaljuk, hogy mások is tisztelnek majd minket. Amikor mások tisztelnek minket, akkor meghallgatnak, odafigyelnek ránk, utánoznak és követik a példánkat. Így tehát egyre többen kezdik érezni az örömöt és a szabadságot, hogy felelősek az életükért.
Az egyéni felelősségvállalás minden társadalom alapja, mivel a társadalom az egyes emberek csoportja. Az erkölcsnek, ha igaz és hasznos akar lenni, az egyes emberi lény bölcsességéből kell származnia. Ha megpróbáljuk az erkölcsöt ráerőltetni az emberekre, akkor az olyan követeléssé válik, amely fojtogató lehet. Az „erkölcs” szó egy kicsit fenyegető számunkra, mert tudjuk, hogy zsarnoksággá válhat, ha ránk kényszerítik.
De amikor teljesen megértjük, hogy az erkölcs örömöt és önbecsülést okoz, és mivel kezdjük tisztelni magunkat, tisztelni kezdünk más lényeket is. Ez rendkívül békés állapot. Csodálatos érzés az önbecsülés és a mások életével való törődés. De ennek a bölcsességből és a belső fejlődésből kell jönnie, a személyes felelősségből és az önmagunkról való tudásból kell fakadnia.
Nem a felszínes kedvességről és jóságról beszélek - egy álarcról, a jóság szép homlokzatáról -, hanem a dolgok szívében rejlő mély jóságról. Az erény valami nagyon mély, gyökeres és átható. Bölcsesség, érzékenység, fogékonyság és intelligencia kell ahhoz, hogy igazán erényes légy.
* * * *
Kérdés: Az erkölcs nyilvánvalóan jó alap az egyén számára, de úgy tűnik, hogy a gonosz elleni védekezésben nem sokat segít. Úgy tűnik, tehetetlenek vagyunk, hogy bármit is tegyünk a világban lévő gonosz erőkkel szemben.
AS: Ez azért van, mert ha ellenszenvből és előítéletből állunk ellen a gonosznak, az még több konfliktust szül. De ez nem jelenti azt, hogy bele kellene törődnünk a gonosz erők jelenlétébe, és hagynunk kellene, hogy mindent uraljanak. El kell köteleznünk magunkat egy erkölcsi bázis mellett. Erre nagy szükség van a globális problémák megoldásában, mert manapság az erkölcs nem szükséges feltétele a nemzeteink működésének, így nincs alapja a bizalomnak. Hogyan bízhatna meg egymásban két kormány, ha mindkettő erkölcstelen és megbízhatatlan nemzeteket képvisel, amelyek hazudnak egymásról, vagy folyamatosan ijesztgetni próbálják egymást? Hogyan lehet a világbékéről beszélni az erkölcsi elvek iránti elkötelezettség ilyen óriási hiátusa mellett?
Ha a tudományos technológiának lenne erkölcsi alapja, akkor nem készített volna atomfegyvereket; a fegyverek gyilkolásra és félelemkeltésre valók. Ha valóban világbékét akarunk, akkor inkább erkölcsi megállapodásokat kellene kötnünk, mint nukleáris leszerelési megállapodásokat. Akkor arra kérnénk az emberiséget, hogy emelkedjen fel az erkölcs magaslatára ahelyett, hogy csupán félelemmel tartanánk kordában az embereket.
Ha az oktatás inkább az etikára irányulna - ha a gyerekeket rávennénk, hogy vizsgálják meg a cselekedeteiket, a beszédüket és azok eredményeit -, akkor a társadalom problémái jelentősen csökkennének. De nem hiszem, hogy ebből sokat tanítanának az iskolákban, mert nem tartják fontos dolognak. Az erkölcsi felelősségtudat határozottan csökkent, ami ijesztő, és nem ösztönzik erre a fiatalságot.
Valójában azonban a gyerekek rugalmasan reagálnak erre a tanításra. A tudatuk olyan, hogy bármit bele lehet plántálni. De ez is egy probléma; mivel ártatlanok, a tudatukba lehet szemetet rakni, vagy lehet igazán szép dolgokat tenni. Én a szép dolgokat választanám, olyan dolgokat, amelyek önbecsülést, kedvességet és erényes életet ébresztenek, nem pedig szemetet, félelmet és önző gondolatokat.
Fiataljainknak a versengés helyett az együttműködést kell hangsúlyoznunk. Az együttműködő rendszer lehetővé teszi az egymást kiegészítő kapcsolatokat, amelyben nem azt mondjuk, hogy „ez a legjobb, és ha nem tudod megcsinálni, akkor alsóbbrendű vagy.” Az együttműködő rendszer lehetővé teszi, hogy a különböző típusú emberek együtt dolgozzanak: a gyorsak, a lassúak, a fiatalok, az idősek, az okosak, a kevésbé okosak és így tovább. Mindenki számára van hely.
Kérdés: Néha megbénulok, mert folyton azon gondolkodom, hogy mit kellene tennem, minden oldalról megvizsgálom a dolgot, de nem cselekszem. Hogyan gyakorolhatom a jóság tudományát ebben a helyzetben?
AS: Ha túl sokat gondolkodunk, megőrülhetünk; depresszióba eshetünk, vagy gondolatok örvényébe kerülhetünk, amelyek lefelé húznak minket. Ha túl sokat gondolkodunk, nem igazán tudunk semmit sem tenni. Abba kell hagynod a gondolkodást, hogy cselekedhess! Gondolkodhatunk így: „Elmosogassak, vagy ne mosogassak el? Van-e kedvem hozzá? Tényleg én mosogassak? A férfiak mosogassanak el, és ne a nők, vagy a nők mosogassanak el, és ne a férfiak, vagy mindkettőjüknek együtt kellene elmosogatniuk?” Mindeközben mi csak ülünk ott.
De ha másképp tekintünk a feladatra, akkor pozitívabban közelíthetjük meg azt. Azt mondhatod: „Micsoda megtiszteltetés, hogy mosogathatok! Megtisztelnek azzal, hogy megkértek, hogy mosogassak el. A langyos vízbe belenyúlni kellemes fizikai érzés, nem igaz?” Ha elkezdjük a pozitív oldalát nézni, akkor nem fogunk keseregni a mosogatás miatt. Nem viseltetsz egy életen át ugyanazzal a régi, unalmas reakcióval a mosogatás ellen, talán csak azért, mert anyukád gyerekkorodban, akaratod ellenére rávett, hogy mosogass el.
Az ilyen csip-csup problémák a múltunkból ragadtak ránk. A férfiaknál néha láthatjuk, ahogyan a nőkre reagálnak: „Egy nő sem fogja megmondani nekem, hogy mit tegyek. Egy nő nem parancsolhat nekem.” Ezek azok a fajta férfi reakciók, amik akkor alakulnak ki, amikor lázadtál az anyád ellen. Aztán a nők is ugyanígy viszonyulhatnak a férfiakhoz, amikor az apjuk ellen lázadnak: „Ez a hímsovinizmus. Próbálnak uralni és elnyomni minket. Zsarnokoskodnak a nők felett.” Néha sosem növünk ki a lázadásunkból. Néha egy egész életen át folytatjuk ezt anélkül, hogy igazán tudnánk róla, hogy ezt tesszük.
A Dhammáról való elmélkedéseinkben elkezdjük megszabadítani a tudatot ezektől az egész életre adott, nagyon is elégtelen és éretlen reakcióktól. Az élethez való felemelkedésben találjuk meg az érettség érzését és a benne való részvételre való hajlandóságot. Hajlamossá válunk respektálni azokat, akik a tekintély pozíciójában vannak, ahelyett, hogy lázadnánk vagy ellenállnánk éretlen szokásainkból kifolyólag. Amikor érettek vagyunk, amikor megértjük a Dhammát, akkor úgy tudunk tevékenykedni a világban, hogy az hasznunkra váljon, harmóniát teremtsen és hasznára legyen a társadalomnak is.
Kérdés: Néha nem túl népszerű azt tenni, ami jó. Hogyan legyünk elég bátrak ahhoz, hogy erkölcsös életet éljünk?
AS: Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy jobb meghalni, mint valami rosszat tenni, mert úgyis mindannyian meg fogunk halni. A halállal mindannyiunk találkozni fog, úgyhogy nem igazán számít, hogy mikor következik be. De a gonosz cselekedetek egész hátralévő életünkben kísérteni fognak, még ha száz évig élünk is. Ha meggondolatlan és önző cselekedeteket követünk el, ezek az emlékek egész hátralévő életünkben kísérteni fognak minket, és megkeserítik az életünket.
Amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy jobb meghalni, mint rosszat tenni, beláttam, hogy a haláltól nem kell félni. Ez természetes folyamat, amit úgyis mindannyian át fogunk élni. De a gonosz cselekedet az, ami igazán veszélyes; ez az amitől a leginkább óvakodnunk kell.
Ha egyszer felismerjük, hogy a legfontosabb dolog a beszédünk vagy cselekedetünk etikai minősége, könnyebb lesz bátorságot meríteni ahhoz, hogy a jót tegyük.