Az emberi történelem e szakaszában társadalmunk egész struktúrája és alapja szétesni látszik. Régebben úgy éreztük, hogy a családi életben stabilitás van, és hogy ez adja a társadalom alapját. Most azonban úgy tűnik, hogy még a család természete és célja is támadás alatt áll, és az emberek nem tudják, mit tegyenek. Társadalmunkban felmerül a kérdés: „Mi a családi élet célja? Érdemes-e újraéleszteni? Van-e valami, amit meg kell próbálnunk javítani és fejleszteni, vagy ez valami olyan dolog egy régi korból, amire már nincs szükségünk? Mik az előnyei és hátrányai?” Ezek mind olyan kérdések, amelyeken el kell gondolkodnunk és amelyeket mérlegelhetünk.
Nem akarom kinyilatkoztatni, hogy mit kellene tennetek családként, hogy milyen legyen egy család, mintha lenne egy olyan eszménykép, amelynek mindenkinek meg kellene próbálnia megfelelni. Ez arrogancia lenne. Buddhista szerzetesként, bár nincs meg a hagyományos családi élet nyomása, abban a helyzetben vagyok, hogy meditációt tanítok, így az emberek megbíznak bennem, és elmondják, hogyan érzik magukat. Ez különös perspektívát biztosított számomra a családok által velem megosztott problémákra és tapasztalatokra. Ezért szeretném összefoglalni a saját reflexióimat a családi problémákról.
Az egyén és a család
Jelenleg hajlamosak vagyunk inkább magunkat középpontba állítani, és kevésbé a családunkat. Ez egy olyan kor, amelyben az individualizmus az abszurditásig fokozódott. Egészen elképesztő az a lehetőség, hogy a modern világban egyénként fejlődhetünk, nem igaz? Mindannyian szabad kezet kaptunk, hogy önellátó, független személyiséggé váljunk. Azt mondják nekünk, hogy legyünk személyiségek, fejlesszük a kreativitásunkat, alakítsuk az életünket úgy, ahogyan azt szabad egyéniségként akarjuk. Azt tehetjük, amit személy szerint mi szeretnénk, akár tetszik a családunknak, akár nem.
Az individualizmus öncélú dicsőítésével az a probléma, hogy fokozza a neurózist és értelmetlen életet eredményez. Csak az, hogy szabadon cselekedhetünk – azt tehetünk amit csak akarunk -, okozhat kellemes pillanatokat, és ezt bizonyos szempontból értékesnek is tarthatjuk. Máskor azonban nagyon is lehangoló tud lenni, hogy nem tartozunk senkihez, nem szolgálhatunk senkit. Mindannyiunkban van valami, férfiakban és nőkben egyaránt, ami arra késztet, hogy adjunk magunkból. Mindannyian szeretnénk áldozatot hozni és odaadni magunkat egy másik embernek vagy egy ügynek, valaminek, ami túlmutat önmagunkon.
Vallásosan élni önmagunk odaadását jelenti - a Dhammának, Istennek vagy bárminek, ami egy adott vallás végső igazsága. A szerzetesség célja, hogy teljesen odaadjuk magunkat. Elengeded a személyes jutalom vagy bármiféle elismerés iránti vágyat, csak azért, hogy jó szerzetes vagy apáca lehess, és teljesen átadod magad a Buddha, a Dhamma és a Szangha menedékeinek.
A családi élet eszménye az, hogy a férfi és a nő egyesül, és egymásnak adják magukat. Tehát az önálló személyiség érzését fel kell adni a párkapcsolatért. Aztán a gyerekekkel kiegészülő pár családdá válik, és mindent fel kell adnia a gyerekekért.
Látom, hogy a szülőknek teljesen át kell adniuk magukat a gyermekeik szükségleteinek, és ezt csodálatra méltónak találom. Úgy tűnik, hogy ez körülbelül napi huszonnégy óra folyamatos odaadás egy másik lény szolgálatában. Bizonyos szempontból bosszantó és idegesítő, más szempontból viszont kiteljesíthet. Láthatjuk, hogy a szülők valóban bölcsen tudnak adni, nem kényszerűségből, hanem a helyzet valódi megfontolásából és megértéséből. Óriási örömöt szerez nekik, hogy lemondanak személyes érdekeikről, magánéletükről, jogaikról és még sok minden másról egy tehetetlen gyermekért.
Manapság zűrzavar van a férfiak és nők szerepével kapcsolatban, mert a hagyományos szerepek megkérdőjeleződtek. Már nem vehetjük természetesnek, hogy „a férfinak ezek a feladatai” és „a nőnek azok a feladatai”. Az anyám generációjában még természetesnek vehették ezeket, mert a szerepek sokkal világosabbak voltak. Manapság is megkérdőjelezhetetlenek a szerepek egy hagyományosabb társadalomban, például az északkelet-thaiföldi rizstermesztő közösségekben. Mindenki tudja, hogy mi a dolga. A társadalmi struktúrát, az egész életmódot természetesnek, a természettel összhangban lévőnek fogadják el, ezért senki sem kérdőjelezi meg azt.
De aztán, különösen, ha az ember iskolázott, elkezdi megkérdőjelezni a dolgokat, kilép a komfortzónából. Olvasol, és másokra kezdesz hallgatni. Különböző nézeteket, véleményeket hallasz, és kételkedni kezdesz. Megkérdezed: „Muszáj az életnek így lennie, vagy lehet másként is gondolkodni? Egy nő csak így élhet? Ha változtatok, akkor vajon tévedek vagy igazam van? Milyen legyen egy férfi? Mi a kötelessége az anyának és mi az apának?”
Hagyományos szerepek
Szeretném összefoglalni a páli kánonban található tanácsokat a különböző szerepkörökről és az emberek kötelességeiről. Ezek egy 2500 évvel ezelőtti ázsiai kultúra iránymutatásai. A Sigalaka szutta gyakorlatilag minden létező emberi kapcsolat kötelességeit felsorolja, beleértve a szülők és gyermekek, a tanítvány és tanító, a férjek és feleségek, a barátok, az urak és szolgák, valamint a spirituális tanítók és tanítványaik kötelességeit.
Az első iránymutatások a szülőknek és a gyermekeknek szólnak. A szülőknek nem szabad hagyniuk, hogy gyermekük helytelenül viselkedjen, és ösztönözniük kell a gyermeket a helyes tettekre. Gondoskodniuk kell arról, hogy a gyermek megfelelő képzést kapjon a művészetekben és a tudományokban, házastársat kell találniuk számára, és időben át kell adniuk a vagyonukat. A gyermekeknek viszont segíteniük kell a szüleiket ügyeik intézésében, biztosítaniuk kell a család nevének fennmaradását, úgy kell viselkedniük, hogy méltóak legyenek az örökölt vagyon átvételére, és felajánlásokat kell tenniük a szülők emlékére, amikor azok meghaltak.
Nem emlékszem, hogy valaha is kaptam volna ilyen tanácsot. Valójában a szüleim azt mondták: „Azt szeretnénk, ha felnőnél, és teljesen független lennél tőlünk. A magunk részéről pedig reméljük, hogy elég pénzt tudunk majd félretenni, hogy amikor megöregszünk, ne kelljen rád támaszkodnunk.” Mindkét oldalon volt egyfajta függetlenségre törekvés. Nyilvánvaló, hogy modern társadalmunkban más modellünk van arra vonatkozóan, hogy a szülőknek és a gyerekeknek hogyan kellene viselkedniük egymással szemben.
A második iránymutatás a tanulókra és a tanárokra vonatkozik. A tanulónak a tisztelet jeleként fel kell állnia amikor a tanár belép a terembe, meg kell várnia amíg a tanár helyet foglal, figyelnie kell arra, amit a tanár mond, és tisztelettudó magatartást kell tanúsítania. A tanárnak, miután a tanítványok ilyen módon megtisztelték, jól kell irányítania a tanulót, a tananyaggal kapcsolatban semmit sem szabad eltitkolnia vagy elhallgatnia, a tanulót dicsérnie kell társai előtt, meg kell védenie és vigyáznia kell rá. Sajnos manapság nagyon kevés tanuló kap ilyen gondoskodó nevelést a tanárától, és a legtöbb tanár is meglepődne, ha ilyen bánásmódot kapna a tanítványától.
A harmadik iránymutatás a férjekről és a feleségekről szól. A férjnek dicsérnie kell a feleségét. Nem szabad lenéznie őt! Nem szabad hűtlennek lennie! Hagynia kell, hogy az asszony irányítsa az otthont, a családot és a pénzügyeket. Adjon a feleségnek csecsebecséket és ékszereket! A feleségnek ügyesen kell szerveznie a családi ügyeket, segítenie kell a férj rokonainak és barátainak, nem szabad hűtlennek lennie, vigyáznia kell a családi vagyonra, és serénynek kell lennie. Ez a hagyományos házasságra vonatkozó tanács; egy eszményképet mutat be arról, hogy mi az elvárás mindkét partnertől. Ezek az irányelvek egy olyan együttműködő kapcsolatra vonatkoznak, amelyben kölcsönös támogatás és tisztelet van, nem pedig függetlenség, egyéni jogok és gyakori konfliktusok.
A negyedik iránymutatás két barát közötti kapcsolatra vonatkozik. Az embernek meg kell osztania dolgokat a barátjával, kellemesen kell beszélgetnie vele, hasznos dolgokat kell tennie érte, fennhéjázás nélkül, megjátszás nélkül, őszintén kell beszélnie. Cserébe a barátnak védelmet kell nyújtania és meg kell védenie a másik tulajdonát, ha az figyelmetlen volt, menedéket kell adnia, ha veszély fenyegeti, nem szabad elhagynia a másik embert a bajban, és támogatnia kell a barátját és annak rokonait.
Az ötödik iránymutatás a gazdákra és szolgákra vonatkozik. A gazdának úgy kell beosztania a cselédek munkáját, hogy az ne legyen túl megerőltető, azaz erejüknek megfelelő legyen, ételt és jutalmat kell adnia nekik, gondoskodnia kell róluk és ápolnia kell őket, ha betegek. Meg kell osztania velük a különleges, ízletes finomságokat, és szabadidőt kell biztosítania nekik. A szolgának kora reggel fel kell kelnie, és a munkát a gazda előtt kell elkezdenie, a munkát a gazda után kell befejeznie, csak azt szabad elvennie, amit a gazdától kapott (más szóval nem szabad lopnia tőle), igyekeznie kell egyre jobban dolgozni, és dicsérnie kell a gazda erényeit.
Az utolsó irányelvek a spirituális tanítók és tanítványaik közötti kapcsolatról szólnak. A tanítónak bátorítania kell a tanítványt, hogy jót cselekedjen, együttérző elmével kell segítenie, olyan dolgokat kell elmondania, amiket korábban nem hallott, világossá kell tennie a már hallottakat, és el kell mondania, hogyan lehet elérni a mennyei birodalmakat. A tanítványnak szerető kedvességgel, a test cselekedeteivel, a beszéd cselekedeteivel és az elme cselekedeteivel kell támogatnia a tanítót. Ezen kívül a tanítót a házában kell fogadnia, és a tanítványnak biztosítania kell számára a szükséges élelmet, szállást, ruházatot és gyógyszert.
Ezek az irányelvek a hagyományos buddhista tanácsok a kapcsolatokról. De most, a mi kultúránkban magunknak kell elgondolkodnunk: „Mi a kapcsolat? Hogyan kellene viszonyulnunk egymáshoz? Mit várunk el? Mit akarunk vagy követelünk? És mit vagyunk hajlandóak adni?” Fel kell tennünk magunknak ezeket a kérdéseket, és el kell gondolkodnunk azon, hogy tudjuk-e, hogyan kell viszonyulni egy másik emberhez.
Az egyensúly megtalálása hagyományos szerepek nélkül
Ha abból az idealista álláspontból indulunk ki, amely szerint „mindannyian egyenlők vagyunk, mindannyian pontosan ugyanolyanok vagyunk, nincs különbség”, akkor számos helyzetben nagyon nehéz lesz megélni a kapcsolatainkat, igaz? Ki fog mosogatni? Ki fogja kivinni a szemetet? Ki vezet? Ki engedelmeskedik? Ha mindannyian egyformának érezzük magunkat, akkor összezavarodhatunk, mert nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk egymáshoz egy struktúrában, vagy a feladatok és felelősségek hierarchiájában. Így néha, ha ragaszkodunk az egyenlőség és a szabadság végső eszméjéhez, akkor összezavarodhatunk, elégedetlenek lehetünk, sőt az élet gyakorlati oldala is fenyegetőnek tűnhet számunkra.
A Dhamma gyakorlása során megnyitjuk a tudatunkat arra, ahogyan a dolgok valójában vannak. Kezdjük észrevenni, hogy maga a természet hierarchikus, hogy mindig van forma vagy struktúra, és ha van forma, akkor mindig lesz sorrend is. Az egyet mindig kettő, és a kettőt mindig három követi; az A-t B követi, és a B-t C. Nem mondhatjuk, hogy az A ugyanaz, mint a B. Ha mindent A-val írnánk le, az értelmetlen lenne, nem igaz? A kondicionált világban felismerjük, hogy vannak sorrendek.
Ha a hierarchia tekintetében merev álláspontot foglalunk el, zsarnokká válunk. Aki azt mondja, hogy mindig neki kell a főnöknek lennie - mindig az első és soha nem a második -, az zsarnokká válik. Másrészt viszont egy idealista egyenlőség-hívő, aki azt mondja, hogy mindig egyenlőnek és mindig egyformának kell lennünk, zűrzavart és viszályt okoz. Amikor itt az étkezés ideje, mindenki első akar lenni a sorban. De ha hajlandóak vagyunk kijelölni egy sorrendet, akkor tudunk viszonyulni ehhez a sorrendhez. Ez egy viszonyrendszer. Úgy viszonyulsz, mint rangidős, fiatalabb, tanár, diák, szülő vagy gyerek. A sorrend struktúrát ad a kapcsolatoknak, hogy tudjuk, hogyan éljünk együtt egymással vég nélküli konfliktusok és zűrzavar nélkül.
A szerzetesi életben van egy sajátos formánk és struktúránk, amellyel mindannyian egyetértünk. Ez egy önként vállalt élet. Szörnyű lenne, ha mindenkit arra kényszerítenének, hogy szerzetesek és apácák legyenek, és e struktúrán belül éljenek. De mivel az emberek önként csatlakoznak a közösséghez, ez nem zsarnokság; ez egy együttműködő, harmonikus életforma.
Ezeket az elveket a családi életben is alkalmazhatjátok. Ha ti, mint anya és apa, vagy férj és feleség, nem határoztok meg néhány világos irányelvet a kötelességek és felelősségek tekintetében, akkor ki mit fog csinálni? Ki megy el dolgozni? Ki marad otthon? Ki fog mosogatni? Ki fog vigyázni a gyerekekre, ha betegek? Milyen kötelességeink és felelősségünk van a családban az egymáshoz való viszonyulásban?
Amerikában nagyon kevés ilyen jellegű támogató struktúra van, és a hierarchiát teljesen elutasítják. Az amerikai felfogásban mindig az az idealista nézet uralkodott, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk. Angliában viszont sokkal inkább tisztelik a hierarchikus viszonyokat. Ez a kultúra része a királynővel, a királyi családdal és az osztálytagozódással. Bár sok hátránya van egy ilyen rendszernek, vannak előnyei is. Világosabb képet ad arról, hogyan kell viszonyulni egymáshoz a különböző helyzetekben.
Amikor két évig Észak-Borneóban éltem, először voltak szolgáim, és amerikai lévén nem tudtam, mit kezdjek velük. Az amerikaiak összességében elveszettek a cselédekkel való kapcsolatban, míg a briteknek egyáltalán nem volt ezzel gondjuk, és a cselédeik is nagyon boldogok voltak. De mint amerikai, nem tudtam, hogyan viszonyuljak gazdaként a szolgákhoz. Igazán magamat sem tudtam elhelyezni gazdaként. Arrogánsnak és pökhendi dolognak tűnt számomra.
Ennek az idealizmusnak a gyenge pontja ott van, hogy e mögött óriási bizonytalanságérzet és versengés húzódik meg. Egyfelől nagyon barátságos és közvetlen vagy, ugyanakkor be akarod bizonyítani, hogy te vagy a jobb. Ez egyfajta képmutatás. Más értékeken alapuló világos hierarchia nélkül az emberek szörnyen versengőek lehetnek; az anyagi jólét alapján implicite hierarchia jön létre. Jobbnak lenni attól függ, hogy több pénzed van-e - szebb otthon, jobb autó, mindenből több -, mert így tudsz elhelyezkedni a hierarchiában! Manapság egy férfi és egy nő közötti kapcsolatban is esély lehet a versengésre, mert nincsenek iránymutatások a kölcsönös tiszteletre és megértésre. Láthatjuk, hogy egyes házasságokban a férj és a feleség verseng egymással. Úgy érzik, be kell bizonyítaniuk, hogy az egyikük ugyanolyan jó, vagy még jobb is a másiknál. De hogyan lehet párkapcsolatod egy versenytárssal? A család célja, hogy olyan egységként éljünk, ahol harmónia van, ahol egyetértést alakítottatok ki ahhoz, hogy a mindennapokban kölcsönös tisztelet alapján viszonyulhassatok egymáshoz.
Egy hagyományos társadalomban a párkapcsolatokat a társadalom határozza meg. Most azonban mindannyian megválaszthatjuk a párunkat - kit veszünk feleségül, kivel élünk együtt, kivel létesítünk kapcsolatot. Gyakran ezt a választást csak a pillanatnyi személyes preferenciákra alapozzuk ahelyett, hogy bölcsen átgondolnánk, hogy milyen emberrel lenne a legalkalmasabb együtt élni. Lehet, hogy azt választjuk, aki abban a pillanatban a legvonzóbb, legbájosabb, leggazdagabb vagy legérdekesebb. Vagy egyszerűen csak támogatásra van szükségünk: egy férfi talán egy anyáskodó nőt keres, egy olyan nőt, aki a saját anyját helyettesíti; egy nő pedig apát keres, valami erős, védelmező férfit, aki gondoskodik róla.
Gyakran fordul elő, hogy ezeket a vágyakat idealizmusunk miatt soha nem ismerjük fel. Azt hisszük, hogy a tökéletes kapcsolatunk a teljes őszinteségen alapul. A „teljes őszinteség” alatt az emberek általában azt értik, hogy pontosan azt mondják, amit gondolnak, amikor csak kedvük tartja, ami számomra a pokol leírása! Nagyon örülök, hogy nem mondok ki mindent, amit gondolok. Néha nem szabad kimondani azt, amit az ember gondol; csak fájdalmat, zavart, félelmet és kétségbeesést okozna a hallgatójának.
Az éberség útja az, hogy megengedjük magunknak, hogy megnyíljunk a helyzetnek, ahelyett, hogy a tökéletes emberre várnánk, vagy azt gondolnánk, hogy meg kell szabadulnunk attól, akivel együtt vagyunk, mert nem jövünk ki egymással, vagy azt gondolnánk, hogy találhatunk valaki jobbat; inkább elmélkedhetünk azon, hogyan használjuk a jelen helyzetet. Elmélkedhetsz azon, hogy ez van ahelyett, hogy azt várnád, hogy valaki megváltozzon, vagy magadat hibáztatnád azért, mert nem tudsz megfelelni a magas elvárásaidnak. Így belátod, hogy az élet valójában úgy van, ahogyan lennie kell, akár tetszik, akár nem. Ez az elmélkedés az éberség útja. Nem követelsz boldogságot, de még csak beteljesülést sem a világtól, hanem hajlandó vagy vállalni a létező kihívást azzal, hogy elkezdesz együtt dolgozni az élettel. Ezt a fajta elmélkedést csakis magad végezheted el - nem várhatod, hogy valaki más mondja meg neked, mit kellene tenned a kapcsolatodban, mert rengeteg mindent kell figyelembe venned. Csak te tudhatod mindezt.
Például sokan felteszik maguknak a kérdést: „Csak magamért, a saját fejlődésemért éljem az életemet, akár még a hozzám közel álló emberek kárára is? Vagy mondjak le arról a reményről, hogy valaha is fejlődhessek, csak azért, hogy az ő jólétüket előmozdítsam?” Ez a két véglet: az önző véglet és az önfeláldozó véglet. Az önfeláldozás nemesnek hangzik, nem igaz? Úgy hangzik, mintha ezt kellene tennünk. Az önzés pedig úgy hangzik, mint valami, amit nem kellene tennünk. Azt gondoljuk, hogy nem szép, helytelen dolog önzőnek lenni. De a buddhista álláspont nem kategorikus, nem azt mondja, hogy teljesen önfeláldozónak vagy önzetlennek kellene lennünk; arra ösztönöz, hogy megnyíljunk az önzésnek, vagy az önfeláldozás iránti vágyunknak.
Ezt a saját életünkben is szemlélhetjük. Például ahelyett, hogy önzőnek tartanánk magunkat, és bűntudatot éreznénk emiatt, vagy a másik végletbe esnénk, amikor végtelenül adunk, ápolunk és gondoskodunk másokról anélkül, hogy időt szánnánk magunkra, felismerhetjük a hajlamunkat, bármi legyen is az. Aztán, miután felismertük, ítélkezés nélkül nézhetünk rá, és megpróbálhatunk egyensúlyt teremteni.
Az ellentétek használata a spirituális fejlődéshez
A családi életet a spirituális fejlődés szimbólumának tekinthetjük, mivel a család egy vallási archetípus. A keresztény szimbolikában Isten az apa, Mária az anya és Krisztus a gyermek. Más vallásokban az Isteni Atya és a Földanya szimbolizálhatja az ég és a föld házasságát. Ha elkezdjük igazán megvizsgálni önmagunkat, rájövünk, hogy bennünk van egy anya és egy apa is, és ezekre az ellentétekre a spirituális gyakorlatunk részeként reflektálhatunk.
Rájössz, hogy az a tény, hogy női vagy férfi tested van, nem jelenti azt, hogy minden, ami veled kapcsolatos, teljesen női vagy teljesen férfi. A spirituális fejlődésben éppen az ellenkező felé kell megnyílnunk; egy férfinak meg kell nyílnia a benne rejlő nőiség felé, egy nőnek pedig a férfiasság felé. Ez nem könnyű dolog, de az ellenkező nem külső jelenlétét felhasználhatjuk arra, hogy segítsen a gyakorlásunkban. Amikor egy férfi meglát egy nőt, vagy egy nő meglát egy férfit, használhatják a külső jellemzőket emlékeztetőül. Egy szerzetesi közösségben, ahol szerzetesek és apácák vannak ahelyett, hogy kapcsolatokba bonyolódnának, a szerzetesek láthatják a külső nőt, és elkezdhetik felismerni a női tulajdonságokat, amelyeket önmagukban is megtalálnak. Az apácák esetében ugyanez a helyzet; megtalálhatják a férfias tulajdonságokat önmagukban.
Szerzetesként szerzett saját tapasztalatom férfi oldalról az, hogy a férfiak általában energikusak, agresszívek és komoly akaraterővel rendelkeznek. Ezért gyakran találkozhatunk azzal, hogy a szerzetesek agresszívvá válnak önmagukkal szemben. Megpróbálják kiirtani a haragot, elpusztítani a félelmet, eltörölni a féltékenységet és megsemmisíteni a vágyat. De hová vezet ez? Olyan merevvé válsz, hogy megfájdul a fejed. Belsőleg meddővé válsz; egyszerűen kiszáradsz, mint egy sivatag. Nincs semmi, nincsenek érzelmek - csak az akaraterő ül ott. Komoly erőt fejlesztesz így, mert valóban hatalmas erő kell ahhoz, hogy ezt a hozzáállást hosszabb ideig fenntartsd, de ez a hozzáállás törékeny is, abban az értelemben, hogy könnyen felborulhat. Erősen függővé válsz a vak akarattól, nem pedig a bölcsességtől vagy a szeretettől - nem pedig bármitől, ami formálható, rugalmas és befogadó.
Tehát amíg egy szerzetes nem kezd megnyílni a belső nő felé, addig nem kerül egyensúlyba. Ahhoz, hogy egy férfi megtanuljon befogadó, érzékeny lény lenni, fel kell hagynia azzal, hogy állandóan az akaraterejét használja és így kontrollálja a problémákat. El kell engednie a dolgokat, és kedvessé, szelíddé és türelmessé kell válnia önmagával - és másokkal - szemben. Meg kell tanulnia, hogyan legyen türelmes azokkal az emberekkel, akiket irritálónak talál.
Egyszer Ajahn Chah segített, amikor az akaraterő egyik ilyen fázisán mentem keresztül. Volt egy szerzetes a kolostorban, aki nagyon bosszantott. Nem tudtam elviselni. Már a hangja hallatán éreztem, hogy ellenszenv támad a tudatomban. Megkérdeztem Ajahn Chah-t, hogy mit tegyek, mire ő azt mondta: „Á, ez a szerzetes nagyon jót tesz neked. Ő az igazi barátod. Azok a kedves szerzetesek, a többiek, akikkel olyan jól kijössz, nem igazán hasznosak számodra. Ez az egy az, aki igazán segíteni tud neked.” Mivel Ajahn Chah bölcs ember volt, komolyan megfontoltam, amit mondott. Ekkor kezdtem belátni, hogy csak teljesen el kell fogadnom azt a szerzetest - elfogadni az irritációt - és hagynom kell, hogy olyan legyen, amilyen. A férfias energia mindig hajlamos arra, hogy rendre utasítson valakit: „Hadd mondjam el, mi a hibád!” De ahhoz, hogy megtaláljam az elfogadás női minőségét - hogy csak üljek ott, és hagyjam, hogy az a szerzetes irritáló legyen, és elviseljem az ellenszenvet - meg kellett tanulnom, hogyan legyek türelmes. Kezdtem megérteni, hogy mit jelent megtalálni ezt a belső egyensúlyt, mert láttam, hogy nem voltam kiegyensúlyozott.
Az apácáknál az egyensúlyhiány inkább az ellenkezőjére hajlamosít. Gyakran a nők inkább mindent elfogadnak, bármi legyen is az. Gyakran fogadják el, hogy megmondják nekik, mit kell tenniük. De ahhoz, hogy egy apáca a belső férfival kapcsolatba kerüljön, meg kell találnia magában azt, amiben megbízhat - ami erős benne, ami irányíthatja - ahelyett, hogy arra várna, hogy egy külső tekintély mondja meg neki, mit kell tennie. Úgy látom, hogy sok nőnek nehéz bízni a saját erejében. Gyakran tapasztalják, hogy nincs elég önbizalmuk. Kell a hajlandóság, hogy ne csak várjanak és nyitottak legyenek a dolgokra úgy, ahogyan azok történnek, hanem határozottan álljanak bele a helyzetekbe. Általánosságban elmondható, hogy a nőknek ki kell fejleszteniük az erő érzetét; bízniuk kell abban, hogy bölcsek, és nem arra várni, hogy egy külső bölcs irányítsa őket.
Szükségünk van arra, hogy emlékeztessenek minket az ellentétünkre, hogy a külső egyensúlyt, a külső férfit és nőt a belső férfi és nő emlékeztetőjeként használhassuk. Egy házastársi kapcsolatot vagy egy szerzetesi élethelyzetet bölcsen lehet így kezelni. Ha elfelejted, és elveszel a megszokott hajlamaidban, akkor valahányszor meglátod az ellenkezőjét, az egy lehetőség az emlékezésre. Ahelyett, hogy csak a szexuális vonzalom, a vágy, az ítélkezés, vagy csak a megkülönböztető képességek szemszögéből látnád az ellenkező nemet, arra használhatod a helyzetet, hogy emlékeztesd magad arra, hogy megnyílj belül. Így egy férfi számára minden nő a belső nő szimbóluma lehet, így minden nő iránt tiszteletet érezhet, mert ők képviselik ezt a szimbólumot. Feltételezem, hogy a férfiak ugyanezt a szimbolikus funkciót tölthetik be a nők számára.
Nyitás életünk összefüggéseire
A nyitottság hozzáállásával úgy dolgozunk az élettel, ahogyan az megtörténik. Úgy használhatjuk az életet, ahogyan az számunkra megjelenik - férjként vagy feleségként, tanárként vagy tanulóként, szülőként vagy gyermekként - bármilyen szerepünk legyen is. Saját helyzetünkre kell reflektálnunk ahhoz, hogy tudjuk, hogyan viszonyuljunk a legjobban a szüleinkhez. Aztán figyelnünk kell arra, hogyan segítünk gyermekeinknek, hogy jó kapcsolatunk legyen velük. A gyerekeknek iránymutatás kell. Szükségük van a megfelelő tanácsokra, a fegyelemre és azokra a körülményekre, amelyek arra ösztönzik őket, hogy adják meg a tiszteletet, és hogy tudják, hogy gyermekként milyen kötelességeik vannak a szüleikkel szemben.
A kötelességet ebben az értelemben nem szabad terhes felelősségnek tekintenünk. Sokkal inkább lehetőségnek, mert az élet örömét találjuk a kötelességekben, amelyeket teljesítünk; hogy adhatunk, segíthetünk és szerethetünk. Öröm jót tenni és méltónak lenni arra, hogy viszonzást kapjunk.
Figyelembe véve a társadalom jelenlegi állapotát, nem próbáljuk forradalmasítani azt. Tudjuk, hogy a társadalom általános szintjén jelenleg nem igazán tudunk sok változást elérni, de megtisztíthatjuk önmagunkat. Megfontolhatjuk, hogy mit tehetünk emberként az életünk kapcsolataiban. Akár egyedül élünk, akár másokkal, akár házasok vagyunk, akár nem, akár boldogok, akár boldogtalanok, akár gyerekekkel, akár gyerekek nélkül - elkezdhetjük megnyitni a tudatunkat a helyzetre, ahelyett hogy csak reagálnánk rá.
Az élet folyik és változik, ezért arra vagyunk hivatottak, hogy nyissuk meg a szívünket az élet folyamata előtt, és tanuljunk meg alkalmazkodni, ahelyett, hogy merev pozíciókat és megrögzött nézeteket képviselnénk. El kell fogadnunk saját emberségünket.
Ehhez humor kell, nem igaz? Humor nélkül az élet borzalmas. De a humorral, és azzal, hogy nagylelkűbbek, nyitottabbak és befogadóbbak vagyunk, értékelni tudjuk a gyarlóságokat, gyengeségeket és emberi problémákat, amelyekben mindannyian osztozunk. Nem kritizálunk, követelőzünk és ítélkezünk vég nélkül, és nem is csak vakon dagonyázunk az emberségünkben. De reflektálunk emberi állapotunkra, mert lehetőségünk van arra, hogy túllépjünk rajta. Szerzetesnek vagy apácának, szülőnek vagy gyermeknek, férjnek vagy feleségnek lenni - emberi lénynek lenni - nem öncélú. Ez csak egy átmenet. Soha nem lehet önmagában tökéletes állapot. Ez csupán egy konvenció.
* * * *
Kérdés: Mi a helyzet a kapcsolaton belüli kötődésmentességgel?
AS: Először is fel kell ismerned, hogy mi a kötődés, és utána elengedned. Ez az, amikor felismered a nem-ragaszkodást. Azonban, ha abból a nézőpontból indulsz ki, hogy nem szabad kötődnöd, akkor ez még mindig nem az igazi. A lényeg nem az, hogy állást foglaljunk a ragaszkodással szemben, mintha lenne egy parancsolat ellene; a lényeg a megfigyelés. Feltesszük a kérdéseket: „Mi a ragaszkodás? A dolgokhoz való ragaszkodás boldogságot vagy szenvedést hoz?” Ekkor elkezdünk belátásra jutni. Kezdjük látni, hogy mi a ragaszkodás, és akkor el tudjuk engedni.
Ha egy olyan elbizakodott pozícióból indulsz ki, amelyben úgy gondolod, hogy nem szabad semmihez sem kötődnöd, akkor olyan gondolatokkal állsz elő, mint például: „Nos, nem lehetek buddhista, mert szeretem a feleségemet, mert kötődöm hozzá. Szeretem, és egyszerűen nem tudom elengedni. Nem tudom elveszíteni őt.” Az ilyen gondolatok abból a nézetből fakadnak, hogy nem szabad ragaszkodni.
A ragaszkodás felismerése nem jelenti azt, hogy elhagyod a feleséged. Azt jelenti, hogy elhagyod a magadról és a feleségedről alkotott téves nézeteidet. Akkor rájössz, hogy ott van a szeretet, de az nem köt meg. Nem torzít, nem ragaszkodik és nem kapaszkodik. Az üres tudat nagyon is képes törődni másokkal és szeretni a szeretet tiszta értelmében. De bármilyen ragaszkodás mindig eltorzítja ezt.
Ha szeretsz valakit, majd elkezdesz ragaszkodni, a dolgok bonyolulttá válnak; akkor az, amit szeretsz, fájdalmat okoz neked. Például szereted a gyermekeidet, de ha ragaszkodsz hozzájuk, akkor már nem szereted őket igazán, mert nem vagy velük úgy, ahogy éppen vannak. Mindenféle elképzeléseid vannak arról, hogy milyennek kellene lenniük, és milyennek szeretnéd őket látni. Azt akarod, hogy engedelmeskedjenek neked, és azt akarod, hogy illedelmesek legyenek, és azt akarod, hogy menjenek át az iskolai vizsgáikon. Ezzel a hozzáállással nem igazán szereted őket, mert ha nem teljesítik a kívánságaidat, dühösnek és frusztráltnak érzed magad, és ellenszenvet érzel irántuk. A gyerekekhez való ragaszkodás tehát megakadályozza, hogy szeressük őket. De ahogy elengedjük a ragaszkodást, rájövünk, hogy a természetes kapcsolatunk a szeretet. Úgy találjuk, hogy képesek vagyunk megengedni a gyermekeinknek, hogy olyanok legyenek, amilyenek, ahelyett hogy megrögzött elképzeléseink lennének arról, hogy milyennek szeretnénk őket látni.
Amikor szülőkkel beszélgetek, azt mondják, hogy rengeteg szenvedést okoz a gyermekvállalás, mert sok benne a vágy. Amikor azt akarjuk, hogy egy bizonyos módon legyenek, vagy nem akarjuk, hogy megváltozzanak, akkor gyötrelmet és szenvedést teremtünk a tudatunkban. De minél inkább elengedjük ezt, annál inkább felfedezzük azt a csodálatos képességet, hogy érzékenyek és tudatosak legyünk a gyerekekkel szemben, úgy, ahogy ők vannak. Aztán persze ez a nyitottság lehetővé teszi számukra, hogy megfelelő választ adjanak, ahelyett hogy csak reagálnának a ragaszkodásunkra. Tudjátok, sok gyerek csak reagál, amikor azt mondjuk: „Azt akarom, hogy ilyen legyél!”
Az üres tudat - a tiszta
tudat - nem egy üres hely, ahol nem érzel, és nem törődsz semmivel. Sokkal
inkább a tudat sugárzása. Ez egy olyan ragyogás, amely valóban érzékeny és
elfogadó. Ez egy olyan képesség, hogy elfogadjuk az életet olyannak, amilyen.
Amikor elfogadjuk az életet olyannak, amilyen, akkor megfelelően tudunk
reagálni arra, ahogyan megtapasztaljuk, ahelyett hogy csak frusztrációból és
ellenszenvből adnánk választ.
12