A „nevelni” szó végső soron a latin „educare” szóból származik, ami azt jelenti, hogy „terelgetni”. Az etimológia ismeretében elmélkedtünk a „nevelés” szó jelentésén. Ha ez „valami, ami előre vezet”, akkor hova vezet minket? Amikor embereket nevelünk, mi a szándékunk? Továbbá a terelgetés egyfajta szelíd gesztus, nem igaz? Amikor terelünk valakit, nem kényszerítjük. És ha vezetni akarsz, akkor méltónak kell lenned a tiszteletre és arra, hogy kövessenek.
Példamutató vezetés
Senki sem akarja megtanulni még a legmagasztosabb gondolatokat sem olyasvalakitől, aki nem éli meg azokat az eszméket. Ez képmutatás lenne. Ellenszenvet és lázadást vált ki, ha valaki azt mondja nekünk, hogy legyünk jók, de ő maga nem az. Tehát ha azok, akik tanítanak, nem méltók, akkor ahelyett, hogy előre vezetnék a tanítványokat, noszogatniuk kell őket. Akkor a tanítás kényszerítésre, megvesztegetésre és a rivalizálásra épül.
Az emberek többsége hajlamos arra, hogy azt bizonygassa, felsőbbrendű másoknál. Amikor ezt a tanításban használják, az irigységet, kisebbrendűségi érzést vagy ellenkezőleg, fennhéjázást és arroganciát kelt. Mindezek olyan lelkiállapotok, amelyek szenvedéshez és lehangoltsághoz vezetnek. Egy verseny során a győzelem a fontos, és csak egy győztes lehet. Egy együttműködő rendszerben viszont az a cél, hogy mindenki a saját tehetségét bontakoztassa ki azért, hogy életét a saját és a társadalom javára fordíthassa. A „vezetés” azt is jelenti, hogy minden egyes embert figyelembe kell venni.
Iskolai tapasztalataim során sok olyan tanárt figyeltem meg, akik nem igazán vezettek. Az embernek meg kell élnie, ezért a tanárok néha csak a fizetésért dolgoznak az iskolában. Ha az iskolai éveimre gondolok, emlékszem, hogy mindig volt néhány kiemelkedő tanár, akik valóban adtak a diákjaiknak, és maguk is tiszteletreméltóak voltak. De sokszor az iskolában nem olyan a színvonal, ami arra ösztönzi a tanárokat, hogy méltóak legyenek a vezetésre. Csupán arról van szó, hogy a tanárok fizetést kapnak azért, hogy bizonyos óraszámban végezzék a munkájukat, azonkívül szabadok. Ebben a helyzetben a tanár kezdhet úgy tekinteni a tanításra, mint egy munkára - amit azért csinál, hogy pénzt keressen, és nem egy hivatásra, ami a társadalomnak hasznára van.
Szükség lenne arra, hogy mind a tanárok, mind az iskolák az oktatást többnek tekintsék, mint egy szakmát. A tanároknak nem kell olyanoknak lenniük, mint a szerzetesek vagy apácák, de nagylelkűeknek kell lenniük. Legyen az a szándékuk, hogy méltóak legyenek a vezetésre; olyan emberekké kell válniuk, akik tiszteletet és bizalmat ébresztenek. Ez egy fontos igény a társadalmunk javára, nem igaz? A társadalomnak példamutató polgárokra van szüksége, beleértve nemcsak a szerzeteseket és apácákat, hanem a tanárokat, a szakembereket és az állami tisztviselőket is - a miniszterelnöktől vagy az elnöktől kezdve egészen az egyes polgárig.
A szakmai képzésen túl
Ideális esetben az oktatásra úgy kellene tekinteni, mint ami felkészíti az embereket az életre, de gyakran csak egy kondicionáló folyamat lesz, ami megtanítja a tanulókat írni és olvasni. Megtanítja őket vizsgákat letenni, azért, hogy az iskola elvégzése után munkát kapjanak és pénzt keressenek. De ezen kívül semmit sem kínál nekik arra az időre, amikor nyugdíjba mennek, vagy amikor nem találnak munkát. Úgy tűnik, hogy az oktatás sok ember szükségletei szempontjából irreleváns, mert nem készítette fel őket semmi másra, csak arra, hogy munkát szerezzenek.
De a munka csak egy része az életünknek. Csak bizonyos számú órát dolgozunk egy nap, és negyven-egynéhány évet az életünkből. Most azt tapasztaljuk, hogy a társadalom fejlődésével talán kevesebb órát illetve évet dolgozhatunk; most már lehetőség van a korai nyugdíjba vonulásra. De ez sok embert megrémít. Azt mondják: „Mit fogok kezdeni az időmmel, ha ötvenöt évesen nyugdíjba küldenek?” A buddhista szerzetesek nem mehetnek nyugdíjba ötvenöt évesen. Megkérdeztem a szanghát, hogy elmehetek-e nyugdíjba ötvenöt évesen, és azt mondták: „Nem.” De akik nem buddhista szerzetesek vagy apácák, megvan a lehetőségük, hogy ne kelljen egy egész életen át munkahelyen dolgozni. Ez lehetséges.
A munkanélküliséget azonban általában a társadalom rákfenéjének tekintik. Azt mondjuk: „Hát nem szörnyű, hogy ennyi ember munkanélküli?” Nem azt mondjuk, hogy „Hát nem csodálatos, hogy sok embernek nem kell gyárakban és unalmas irodákban dolgoznia, rutinszerű, unalmas munkát végezve?” Nem arra gondolunk, hogy ez milyen csodálatos, hanem arra, hogy milyen szörnyű. Azt gondoljuk, hogy nem vagyunk méltányosak a fiataljainkkal szemben, amikor munkanélküliség van, mert nem kell unalmas, rutinszerű, lélekölő munkát végezniük, és nem keresnek pénzt. A nevelésünk elhiteti velünk, hogy ha nem keresünk pénzt, akkor naplopók vagyunk. Alsóbbrendűnek vagy értéktelennek érezzük magunkat.
A modern oktatás nem készít fel arra, hogy megvizsgáljuk az emberi lét korlátait, vagy olyan kérdéseket tegyünk fel, mint például: „Miről szól az élet? Mire való? Mit jelent egy bolygón élő emberi lénynek lenni?” Az ilyen kérdések feltevése körültekintő gondolkodást igényel; meg kell nyitnunk a tudatunkat arra, amit igazán érzünk, gondolunk, tapasztalunk és érzékelünk – az emberi korlátainkra. Ha nem ismered a korlátaidat, akkor hajlamos vagy túlzásba esni és túlhajtod magad. Vagy korlátozhatod magad kisebbrendűségi érzésekkel. Mindkét véglet érzelmi problémákhoz vezethet.
Az emberi tudatban sokféle késztetés van, némelyik tiszteletreméltó, másik nem. Folytonos a skála a legnemesebb indulatoktól a legaljasabbakig. A meditációnk és a Dhamma gyakorlása során tehát felismerjük azt, amit önmagunkban tisztelni tudunk. Nagyon fontos, hogy ezt megtaláljuk magunkban, és úgy éljünk, hogy méltónak találtassunk a tiszteletre. Fontos, hogy elgondolkodjunk: „Hogyan kellene élnem emberi lényként ebben a társadalomban? Mit tegyek, mint anya illetve apa, férj, feleség, tanár, ügyvéd, üzletember, kereskedő, kézműves vagy bármi más? Hogyan használhatom a képességeimet, a tulajdonságaimat, amelyekkel rendelkezem, olyan célra, amelyet tisztelni tudok?” Amikor ilyen a hozzáállásunk, akkor arra neveljük magunkat, hogy megismerjük az életet, és méltó törekvéseink legyenek; szemléletünk összhangban legyen azzal, ami igaz és helyes.
Másrészről viszont kondicionálhatunk egy embert, vagy egy egész népet arra, hogy helytelen dolgokban higgyen. Tele lehetünk babonákkal, vagy a világról alkotott téves hiedelmekkel és beállítottsággal.
Ez sokkal inkább megtehető a modern emberiséggel, mint a természeti népekkel. Modern világunkban meglehetősen mesterséges környezetben élünk, és fennáll a veszélye annak, hogy elveszítjük kapcsolatunkat a bolygó természetes folyamataival; a végén a káprázat elefántcsonttornyaiban találhatjuk magunkat. Lehet, hogy lenézzük a természeti népeket, úgy érezve, hogy a babonák világában élnek, de fel kell ismernünk, hogy nagyon is kapcsolatban vannak a környezetükkel. Lehet, hogy a miénktől eltérő módon érzékelik azt, de nagyon is tudatában vannak annak a környezetnek, amelyben élnek, és gyakran teljes harmóniában élnek vele.
Ahogy a modern civilizáció változik, és az embereket eszmékkel befolyásolják, hajlamosak vagyunk a tömegmédia rabszolgáivá válni. Nézhetjük a televíziót, és megtölthetjük tudatunkat teljesen jelentéktelen dolgokkal. Egy mesterséges világban élünk, és teljesen megfeledkezhetünk a bolygó életének természetes áramlásáról, mozgásáról. Még a saját testünkkel is elveszíthetjük a kapcsolatot. Ha nincs ellenszer a családunk, a vallási hagyományaink vagy az oktatási rendszerünk részéről, elveszíthetjük az élet szentségének érzékelését; a durva érzéki vonzalom, az intellektuális figyelemelterelés vagy az érzelmi kényeztetés rabjaivá válhatunk. És persze ezáltal egyre inkább neurotikussá és depresszióssá válunk. A modern társadalom minden problémája a saját téveszméinkre és a társadalom által számunkra tálcán kínált mesterséges dolgok vak elfogadására vezethető vissza.
A Buddha mindig azt mondta az újonnan felszentelt szerzeteseknek, hogy menjenek és éljenek az erdőben. Mi volt ennek a célja? Nos, mit tesz a tudattal, ha valaki megy és megfigyeli az erdőt? Saját tapasztalatom szerint, ha az emberiség vágyaitól és félelmeitől érintetlenül hagyott, romlatlan természetet szemlélem, az megnyugtat. Ha sokáig élsz egy erdőben, akkor kezdesz megnyugodni. Azok a dolgok, amelyek ott nőnek, nem megtévesztőek. Pontosan olyanok, amilyenek; nem tettetik magukat másnak. Míg oly sok minden, amit az emberiség létrehoz, épít vagy újrateremt, hamis, és ritkán hozza el a nyugalom érzését.
Közös emberségünk tanítása
A modern társadalomnak azonban vannak előnyei is. A modern civilizáció által létrehozott technológiának köszönhetően ma már egyetemes módon érzékelhetjük a világot. London nincs messze Bangkoktól, Washington D.C.-től vagy a bolygó bármely más helyétől. Egykor Nagy-Britannia a briteké volt; a legtöbb ember keresztény volt, és a többség az anglikán egyházhoz tartozott. Akkoriban könnyű volt a nemzeti egység érzése, mindenki ugyanazokat a kulturális attitűdöket, vallási meggyőződéseket és erkölcsi értékeket vallotta. De Nagy-Britanniában ma már nincs meg ez a biztonságérzet. Az ember már nem tudja, hogy a társadalom többsége mit akar, mit érez, vagy mit tart fontosnak. Nincs egyetértés vallási téren. Nagy-Britannia sokvallású, sokféle fajú, mindenben többszínű. Bizonyos mértékig ilyen változások minden országban végbemennek.
Ennek a tendenciának vannak előnyei és hátrányai. Hátránya a zűrzavar. A brit társadalomnak vannak eszményei; helyesen akar cselekedni. Biztosan nem egy gonosz, önző vagy érzéketlen társadalom. De nagy a zűrzavar, mert már nincs közös alap. Végtelen a civakodás és a veszekedés az osztályok és vallási csoportok között. Senki sem tud megegyezni semmiben.
Nincs más közös tényező, csak az emberségünk. Mindannyian emberi lények vagyunk, akik egyként szenvedést élünk át. Mindannyian megöregszünk, megbetegszünk és meghalunk. Mindannyian megtapasztaljuk a gyötrelmet és a kétségbeesést, a bánatot és a szomorúságot, még akkor is, ha más-más nyelven beszélünk, másképp nézünk ki, másképp étkezünk, és másképp reagálunk a dolgokra. Tehát tudatosítanunk kell az emberiség közös alapját, a szenvedés közös emberi tapasztalatát. Ezt az oktatásban is hangsúlyozni kellene. Ezt nekünk is és másoknak is tudatosítanunk kell. El kell fogadnunk ezt a közös emberi tapasztalatot; akár Etiópiában, akár a Buckingham-palotában, akár a Fehér Házban, akár Bagdadban, a szenvedés pontosan ugyanaz. Minden fajú és minden nemzetiségű férfi és nő ugyanazokat a tapasztalatokat éli át a születés, a fájdalom, a betegség, az öregedés és a halál kapcsán. Emberként a folyamatos diszkomfort állapotra vagyunk korlátozva, így életünk nagy részét azzal töltjük, hogy azért küzdünk, hogy kényelmesen érezzük magunkat. Olyan kétségbeesetten próbálunk boldogan és kényelmesen élni - ez válik az élet egyetlen céljává. De még ha biztonságban és boldognak is érezzük magunkat, akkor is ugyanazok a szorongások és félelmek gyötörnek bennünket. A szenvedés tehát minden emberben közös.
Ugyanígy a jóindulatú kedvesség és az együttérzés is közös tapasztalat. A metta, vagyis a jóindulatú kedvesség buddhista fogalma a türelemre való képesség, és az életünk, a társadalmunk és önmagunk tökéletlenségeinek elviselése. A jóindulatú kedvesség hozzáállása egyetemes érték. Lehet metta a keresztények, a buddhisták, a zsidók, minden politikai csoport és a társadalom minden osztálya iránt.
A mettának ez a hozzáállása egyikünkből sem hiányzik. Csak hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, amikor elragadnak bennünket a heves ösztöneink és kényszereink. Annyira belefeledkezünk a kondicionálásunkba, hogy szem elől veszítjük a türelem, a megbocsátás, a kedvesség és a szelídség nemességét. De amikor megnyílunk, és megszabadulunk kondicionáltságunk téveszméitől, kapcsolatba kerülünk a mettával. Ez egyetemes, akár tanultak vagyunk, akár tanulatlanok, akár férfiak, akár nők. Ez nem valamely elit osztály, vagy vallási csoport előjoga. A tágas és mindent átfogó tudat a közös talaj; ez az, ahol a dolgokat távlatosan látjuk, nem pedig valamilyen szélsőséges pozícióból.
A helyes nevelés az, amely a gyermekeket, felnőtteket, szerzeteseket, apácákat, keresztényeket, hindukat, muzulmánokat - mindenkit - arra terel, ami közös bennünk, ahelyett, hogy azt hangsúlyozná, ami elválaszt bennünket.
* * * *
Kérdés: Miért akarod tanítani a buddhizmust az embereknek?
AS: Mert az emberek tudni akarják. Buddhista szerzetesként, tudod, nem taníthatok, hacsak nem kérdeznek meg. Ez a szerzetesi fegyelem egyik szabálya. Nem mehetek csak úgy oda hozzád, és mondhatom, hogy „Buddhistává kellene válnod!” De ha odajössz, és azt kérdezed: „Mesélnél nekem a buddhizmusról?” vagy „Mi vagy te? Miben hiszel?”, akkor elmondhatom neked.
Amikor Angliába jöttem, meghívásra jöttem; angol buddhisták invitáltak. Soha nem jöttem volna ide, ha nem hívnak meg. Egy szerzetes vagy apáca nem misszionárius; nem próbálunk senkit sem megtéríteni. De mindig rendelkezésre állunk azok számára, akik jönnek és kérdeznek, érdeklődnek.
A hagyomány megköveteli, hogy a buddhista szerzetes vagy apáca úgy éljen, hogy inspirálja a laikus közösséget. Ez azt jelenti, hogy erkölcsösen kell élnünk, amit a jó emberek tisztelnek majd. Akkor az emberek motiváltak lesznek, hogy megkérdezzék tőlünk: „Miben hiszel?” vagy „Miért borotválod a fejed?” Mi pedig elmondhatjuk nekik. Tehát ez mindig egy kérdés-válasz folyamat, nem pedig, hogy megpróbáljuk az embereket megtéríteni vagy meggyőzni őket valamiről.
Itt Nyugaton, ahol nincs nagy hagyománya a buddhizmusnak, az emberek azt kérdezik: „Mi a haszna a buddhista szerzetesnek?” Az emberek azt gondolhatják, hogy mi csak paraziták vagyunk a társadalomban, hogy mi semmittevők vagyunk, akik nem dolgoznak. Azt kérdezik: „Mit tesztek a világ békéjéért?” Ez a fajta kérdés elég gyakran felmerül, mert a nyugati elme hajlamos a jóságot valami aktív dolognak tekinteni. De a szerzetesi hagyomány nem tolakodó. Életünk minősége arra készteti az embereket, hogy megvizsgálják a sajátjukat. A mi jelenlétünk lehetőséget ad az embereknek a kérdésekre és az elmélkedésre.
Amikor süt a nap, és minden úgy van, ahogyan lennie kell, segít meglátni a panaszkodásra vagy kritizálásra való mentális hajlamunkat. Meglátjuk, hogy az érzékszervi világ a legjobb esetben is ennyire lehet jó. Ha szemlélődünk, látjuk, hogy van egy határ, ameddig az ember számára a dolgok jók lehetnek; a korlátaink ismerete az, amit emberi bölcsességnek nevezünk. Látnunk és vizsgálni kell ezeket a határokat, hogy tudjuk, mi a legjobb, amire valójában számíthatunk az érzékszervi szinten. Ellenkező esetben hajlamosak vagyunk panaszkodni, még akkor is, ha minden a legjobb. A gondolkodás és képzelőerőnk lehetőséget adnak arra, hogy valami még jobbat képzeljünk el.
Ugyanígy a társadalom sem lehet tökéletes. Lehet egy tökéletes társadalomról alkotott eszményképünk, amelyet iránymutatásként vagy célként használhatunk. De nem várhatjuk el, hogy a társadalom mindig tökéletes legyen, mert a tökéletesség része abban rejlik, hogy minden változik; semmi sem maradhat ugyanolyan. Ahogyan egy rózsa is eléri teljességét, tökéletes formáját, tökéletes illatát, majd megváltozik, úgy a társadalmak is elérik csúcspontjaikat, majd hanyatlani kezdenek. Ez minden feltételes jelenség természetes mozgása. Minden érzékelhető állapot ezt a mintát követi.
A körülmények keletkezésének és megszűnésének szemlélése lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük azokat. Nem csak a világ - vagy az emberi test - keletkezésének és megszűnésének foglyai vagyunk, mint egy tehetetlen teremtmény, akinek nincs módja megismerni, hogy mi van a feltételeken túl. Valójában képesek vagyunk túllépni a világon, a társadalmon, a testen és az énen. Mindent, amit csak el tudunk képzelni, vagy amiben csak hinni tudunk - ami a legdrágább és legértékesebb, ami a legfélelmetesebb - képesek vagyunk meghaladni.
Transzcendencia a tökéletes társadalomban
Mit értek transzcendencia alatt? A „meghaladni a világot” úgy hangzik, mintha valahogy úgy szabadulnál ki az egészből, hogy elmész valahová máshová. Sok ember számára ez azt jelentené, hogy maga mögött hagyja a világot, hogy már nem érdekli, és nem foglalkoztatja semmilyen értelemben, egy teljesen más létsíkon él.
De mielőtt ezt megvizsgálnánk, gondoljuk végig, mit értünk világ alatt. Materialista elménkkel, amelyet az oktatás és a földrajzórák révén kondicionáltunk, hajlamosak vagyunk a világot egy térképnek vagy földgömbnek tekinteni. Azt gondoljuk, hogy a világ maga a Föld bolygó, és így ahhoz, hogy túllépjünk a Föld bolygón, valahogyan le kell lépnünk róla - talán fel kell mennünk a Holdra. Amikor azonban a buddhisták a világról beszélnek, akkor a tudatról beszélünk, mert ez az, amiben élünk. Még a bolygó is a tudat fogalma. Bármilyen elképzelésünk van a világról, önmagunkról, más lényekről, más bolygókról, valójában mind a tudatban keletkező és megszűnő jelenségek. Általában azt gondoljuk, hogy a világ valami olyasmi, amit külső objektumként tapasztalunk; azt mondjuk: „Elmegyünk és ismerkedünk a világgal”, vagyis elutazunk a bolygó egy másik országába. De nem erről van szó. Nem kell sehová sem menned, hogy lásd a világot, hogy túlléphess rajta. Ha egyszerűen csak megnyitod a tudatod, kezded észrevenni, hogy a dolgok valójában hogyan vannak, és belátod, hogy minden, ami felmerül, megszűnik.
Itt, ezen a bolygón a tökéletességet a formában és a színben érzékelhetjük. Próbáljunk meg elképzelni tökéletesebb formákat és színeket, mint amilyeneket a virágok esetén látunk! A tökéletességre vonatkozó mércénk az, amit már érzékeltünk formában és színben; az alapján ítélünk, amit már láttunk. A szépség azonban változik; nem statikus. Az évszakok változnak. Minden levél lehullik a fákról, minden virág elhervad. Minden kopárrá, szürkévé válik télen, amikor a sötét és a világos árnyalatain kívül alig van észrevehető színkontraszt. Azt mondhatnánk, hogy a tavasz szebb, mint a tél, ha jobban szeretjük a vibráló színeket, a gyönyörű virágokat és azt a fajta energiát, amit a tavasz nyújt. De ha megnyitjuk a tudatunkat, akkor a tél finom szépségét is kezdjük felismerni. A tél színtelenségét és csendjét éppúgy értékesnek tarthatjuk, mint a tavasz kirobbanó energiáját.
Ez az elfogadás abból fakad, hogy nincs megrögzött véleményünk arról, hogy a dolgok csak egyféleképpen lehetnek tökéletesek. Megláthatjuk, hogy a rózsa tavasszal, nyáron, ősszel és télen is tökéletes rózsa. A mozdulatlan tökéletességhez egy műanyag rózsa kell, de az sosem igazán kielégítő. Azáltal, hogy így szemlélődünk, kezdünk megnyílni a természet és az érzékelt világ tökéletessége felé. A tökéletességről alkotott képünk többé már nem egy megrögzött elképzelés. Nem érezzük úgy, hogy a dolgok csak egy módon lehetnek tökéletesek, és nem érezzük úgy, hogy a tökéletességnek vége, ha a dolgok úgy változnak, ami nem tetszik nekünk. Nem ragaszkodunk egy statikus elképzeléshez arról, hogy milyennek kellene lennie a világnak; ehelyett olyannak látjuk, amilyen.
A transzcendencia azt jelenti, hogy nem ragaszkodunk a világhoz; nem azt, hogy a világtól távol lebegünk valahol az űrben. Azt jelenti, hogy az emberi forma mindenkori érzékelt feltételei szerint élünk, de többé nem tévesztenek meg. Amikor valaki a létezésről elmélkedik és szemlélődik, amíg tisztán látja azt olyannak, amilyen, akkor ezt nevezzük a világon való túllépésnek. A világ meghaladásával tehát az ember cselekedni tud és élni a világban, ám tudatosan és szennyeződésmentesen, mert a világ többé már nem kápráztatja el. Az ember nem várja el, hogy a világ más legyen, mint ami - és a világ maga a tudat.
Az „arahant” egy páli kifejezés arra, akinek egyáltalán nincsenek téveszméi a világ természetével kapcsolatban. Ezt a kifejezést használjuk a tökéletessé vált emberi lényre - aki túllépett a világon, de a világban él, és a világban dolgozik a többi lény jólétéért. Ha átlátott az én-érzeten, és elengedte a világgal kapcsolatos önző érdekeit, akkor mi mást tehetne még? Bizonyára már nem a hamis én-érzetért éled az életed, ha azt már meghaladtad. Aki teljesen önzetlen, az már nem gondol jutalomra tetteiért, és hálát vagy dicséretet sem vár el. Egy arahant mások és a társadalom jólétéért éli az életét. Tehát azt mondhatnánk, hogy a tökéletes társadalom a megvilágosodottak, arahantok társadalma lenne, akik túlléptek a világon.
A bölcs uralkodó kötelességei
A tökéletes társadalomról elmélkedve úgy gondolom, hogy fontos elgondolkodnunk azon, hogy milyen lehet a tökéletes vezető vagy uralkodó. A páli kánon felsorolja a tíz rajadhammát, a bölcs uralkodó erényeit és kötelességeit.
Az első erény a dana, ami nagylelkűséget vagy adakozást jelent. Bármilyen uralkodónak - királynak, miniszterelnöknek, elnöknek, vállalatvezetőnek - szüksége van a nagylelkűségre, mert ez az, ami megnyitja az ember szívét. Gondoljunk az adakozás aktusára anélkül, hogy bármit is várnánk cserébe. Amikor olyasmit adunk valaki másnak amit szeretünk, ez a tett megnyitja a szívet. Ez mindig a nemesség érzetét kelti. Az emberiség akkor a legjobb, amikor azt adja másoknak, amit szeret, amit ő is akar.
A következő erény a sila, vagyis a nemes erkölcsi magatartás. Az uralkodónak kifogástalan erkölcsűnek kell lennie, olyan embernek, akiben teljes mértékben megbízhatsz. Az, hogy egyetértesz-e egy uralkodó tetteivel vagy politikai álláspontjával, nem igazán fontos; az uralkodó erkölcsi feddhetetlensége a legfontosabb, mert nem bízhatsz meg valakiben, aki nem erkölcsös. Az emberek nem bíznak meg abban, aki nem törekszik a könyörtelenségtől, az öléstől, a nem adott dolgok elvételétől, a szexuális visszaéléstől, a hamis beszédtől, a függőséget okozó drogoktól és italoktól való tartózkodásra. Az önuralom ezen normái alapvető erkölcsi előírások, azaz a sila, amelyeket be kell tartanod, ha buddhistának tartod magad.
A harmadik erény a pariccaga, azaz önfeláldozás. Ez a személyes boldogságról, biztonságról és kényelemről való lemondást jelenti a nemzet jólétéért. Az önfeláldozás olyasvalami, amit alaposan meg kell fontolnunk. Hajlandóak vagyunk-e feláldozni a személyes kényelmet, kiváltságokat és komfortot a mások jólétéért? Az elmúlt körülbelül ötven évben az önfeláldozásra szinte megvetéssel tekintettek; ostobaságnak vagy naivitásnak minősítették. Úgy tűnik, most az a tendencia, hogy először magunkra gondolunk, és azt kérdezzük: „Mit tett értem ez a kormány? Mit kaphatok a többiektől?” Valahányszor így gondolkodtam, úgy éreztem, hogy nem tudom tisztelni magam. Ezzel szemben, amikor áldozatot hoztam, mindig úgy éreztem, hogy ez volt a helyes dolog. Feladni a személyes érdekeket, a kényelmet és biztonságot mások jólétéért - ez mindig olyasmi, amit nem bánunk meg.
A negyedik erény az ajjava, ami az őszinteséget és a becsületességet jelenti. Ez többet jelent annál, hogy nem hazudunk másoknak; azt is jelenti, hogy önmagunkkal szemben is őszinték vagyunk. Nem szabad, hogy megtévesszenek a saját tudatodban lévő vágyak és félelmek, hogy úgy lehess őszinte, hogy közben nem hibáztatod vagy ítéled el magad vagy másokat, vagy nem tekintesz ellenszenvvel a világra.
Az ötödik erény a maddava, ami kedvességet vagy szelídséget jelent. Nyugaton élve észrevettem, hogy óriási az igény a kedvesség és a szelídség iránt, és ez egyfajta idealizmus, ami implikálja ezt a vágyat. A mindennapi életben azonban bizonyos keménységgel találkozunk önmagunkkal vagy másokkal szemben, hajlamosak vagyunk keményen ítélkezni, haraggal reagálni, és a kedvességet kissé érzelgősnek, sőt nyálasnak tartani. A szelídséget gyengeségnek tartják. Ezért hangsúlyozzuk kolostorainkban a metta gyakorlását, ami a jóindulatú kedvesség önmagunk és mások iránt. Amikor nemes normákhoz és ideálokhoz ragaszkodunk, gyakran hiányzik belőlünk a kedvesség; mindig azt nézzük, hogyan kellene lennie a dolgoknak, és frusztráltak leszünk az élettel szemben, ahogyan az éppen van. Ez a frusztráció dühössé és gonosszá tehet bennünket. Kedvesnek és gyengédnek lenni határozatlanságnak és gyengeségnek tűnhet, pedig ez olyan erény, amellyel egy bölcs uralkodónak rendelkeznie kell.
A hatodik erény a tapa, ami önmegtartóztatást, illetve önuralmat jelent - lemondani arról, amire valójában nincs szükséged. A hetedik erény az akkodha, ami a haragmentességet, a nem-lobbanékonyságot, a nyugodtságot jelenti. Ez elég nagy kihívás, mert nehéz nyugodtnak maradni a zűrzavar és a káosz közepette, amikor a dolgok frusztrálóak. Könnyebb csupán impulzusok hatására reagálni, dühösen beszélni vagy cselekedni.
A nyolcadik erény az avihimsa, ami azt jelenti, hogy nem alkalmazunk erőszakos eszközöket senkivel szemben, nem nyomunk el másokat, és nem kényszerítjük akaratunkat másokra. Még a nemes szándék is lehet nyomasztó, nem igaz? Ha olyan emberekkel élsz együtt, akiknek nagyon magas elvárásaik és ideáljaik vannak, rád tudnak telepedni az elképzeléseikkel. Ez egyfajta erőszak, még akkor is, ha ők az erőszakmentességben hisznek, és azt gondolják, hogy nem cselekszenek erőszakosan. Ezért hajlamosak vagyunk gyakran képmutatásnak tekinteni a magasztos erkölcsi ideákat. Amikor az erkölcsről beszélünk, egyesek nagyon feszültek lesznek, mert úgy gondolnak az erkölcsre, mint ami elnyomó, ahogy a viktoriánus időkben, amikor az embereket fenyegették és félelemben tartották az erkölcsi ítéletek. De ez nem avihimsa. Az avihimsa erőszakmentesség.
A következő a kánti, ami türelmet, engedékenységet és toleranciát jelent. Ahhoz, hogy ne legyünk elnyomók és erőszakosak, ne kövessük a haragot, türelmesnek kell lennünk. El kell viselnünk azt, ami irritáló, frusztráló, nemkívánatos, nem szerethető és nem szép. El kell tűrnünk ahelyett, hogy erőszakosan reagálnánk rá, elnyomnánk vagy elpusztítanánk.
Az utolsó erény az avirodhana, ami azt jelenti, hogy nem térünk le az igazság útjáról, azaz betartjuk a törvényt: a Dhammát. Az igazsághoz ragaszkodás nyomasztóan hangzik, nem igaz? Amikor így cselekszünk, gyakran válhatunk agresszívvá. Tapasztaltam ezt saját magammal kapcsolatban is. Amikor elkap az igazságos felháborodás, úgy rontok az emberekre, mint egy démon, mint az ószövetségi Isten: „Ne tedd!” Elég ijesztő tudok lenni, amikor igazságos vagyok. De az avirodhana nem ez a fajta patriarchális, erőszakos igazságosság; inkább az, hogy tudjuk, mi a helyes, mi felel meg az időnek és a helynek. Nyugaton hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy racionálisan gondolkodni és észszerűnek lenni helyes. Tehát mindent, ami racionálisnak vagy észszerűnek tűnik, helyesnek tartunk, míg mindent, ami irracionális vagy észszerűtlen, helytelennek tekintünk. Nem bízunk benne. De amikor az észszerűhöz ragaszkodunk, gyakran hiányzik belőlünk a türelem, mert nem vagyunk nyitottak az érzelmek mozgására és áramlására. Figyelmen kívül hagyjuk az élet tágasságát. Annyira ragaszkodunk az időhöz, a hatékonysághoz, a gyors gondolkodáshoz és a racionális gondolkodás tökéletességéhez, hogy az időszakos körülményeket valóságnak tekintjük, és nem vesszük észre a teret. Így az érzelmi természetet - az érzést, az intuíciót, a pszichikumot - mind elvetjük, elhanyagoljuk és megsemmisítjük.
Az avirodhana, vagyis a Dhammához való igazodás, olyan határozottságot jelent az ember életében, ami lehetővé teszi, hogy alkalmazkodjon a dolgok menetéhez. Az egyetlen ok, amiért nem alkalmazkodunk hozzá, az az, hogy nem ismerjük. Az emberi lények hajlamosak arra, hogy bármiben higgyenek, ezért össze-vissza tévelygünk, és mindenféle dolgokat követünk. De amint felfedezzük a Dhammát, az egyetlen késztetésünk az, hogy alkalmazkodjunk a dolgok rendjének törvényéhez.
A bölcs belső uralkodó
Ez tehát a tíz rajadhamma, az uralkodó egyetemes erényei. Azt gondolhatnánk: „Nos, ezt kellene tennie a miniszterelnöknek vagy az elnöknek. Talán el kellene küldeni nekik ezt a listát, hogy fontolják meg.” De azt is megkérdezhetjük: „Hol találjuk meg magunkban a bölcs uralkodót?” Ez az elmélkedés útja.
Ezeket az erényeket az emberi lét gyakorlati tapasztalataira alkalmazhatod, ahelyett, hogy csak a világ jelenlegi vezetőinek értékelésére használnád. Sok jogos kritikába bocsátkozhatnánk, ha úgy döntenénk, hogy megnézzük, mennyi dana, sila vagy pariccaga van az elnökben vagy a miniszterelnökben. De ennek nincs túl sok haszna. Meg tudnánk határozni, hogy mit kellene tenniük, de a leghalványabb elképzelésünk sem lenne arról, hogy nekünk mit kellene tennünk - hogyan kellene megváltoztatni az életünket. Mégis, minél inkább a belső bölcs uralkodó kifejlesztése felé haladunk, annál nagyobb az esélye annak, hogy valamikor igazán bölcs uralkodót kapunk odakint.
A mindennapi életben is haladhatunk ezen erények felé. Nem szabad őket önmagunkkal szembeni ítéletként használni, hogy azt mondjuk: „Ó, nem vagyok elég nagylelkű; az erkölcsöm nem elég jó; túl önző vagyok ahhoz, hogy önfeláldozásra gondoljak.” Inkább azért vizsgáljuk meg ezt a listát, hogy a mindennapokban törekedjünk és felfelé haladjunk. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, el kell kezdenünk megismerni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, ahelyett, hogy ítéleteket mondanánk magunkról az alapján, amilyennek szerintünk lennünk kellene. Önmagunk jobb megértésével idővel mindenki mást is megértünk, és elkezdjük megérteni az egész társadalmat.
Tökéletes társadalom tehát csak akkor jöhet létre, ha tökéletes emberek alkotják. Milyen is a tökéletes emberi lény? Az, akit nem tévesztenek meg az érzéki világ látszatai, aki túllépett ezen. Ha nincs egy önző pozícióhoz, egy önző nézethez való ragaszkodás, akkor a nagylelkűség a kapcsolatok természetes alapjává válik. Az ember osztozni akar. Az ember felismeri, hogy mire van szüksége, és hajlandó megosztani a többletet. Csökken a tendencia, hogy a dolgokat felhalmozzuk.
A mai világban iszonyú különbséget látunk a gazdag nyugati világ és a szegénység sújtotta harmadik világ között. Mi nagyon magas életszínvonalon élünk, míg a világ többsége nagyon alacsony színvonalon él. Sokan még enni sem tudnak eleget. Elgondolkodhatunk azon, hogy ez nem helyes. Elítélhetjük a nyugati világot, vagy megpróbálhatjuk jogosnak tartani a jólétünket, és sajnálhatjuk a harmadik világ embereit.
De mit is tehetünk ez ellen? Nincs elég befolyásunk a gazdag nyugat kormányaira és vezetőire ahhoz, hogy ezen a szinten valóban sokat változtassunk. De a világhoz való viszonyunkat megváltoztathatjuk, nem igaz? Megtanulhatunk meditálni. És megtanulhatunk úgy élni, hogy egyre kevésbé leszünk önzőek, hogy hajlandóak legyünk megosztani másokkal azt, amink van. Akkor a megosztás örömét kapjuk jutalomként - de nem egy elvárt jutalomként.
Elmélkedhetünk a silán, megkérdezhetjük magunktól, hogy mit teszünk most azért, hogy úgy éljünk, hogy ne károsítsuk a többi teremtményt. Tartózkodhatunk az erőszakos cselekedetektől és beszédtől, a kihasználástól, mindattól, ami megosztottságot, zavart, gyötrelmet és kétségbeesést okoz más lények életében. Gyakorolhatjuk - családunkkal, munkatársainkkal, társadalmunkkal -, hogyan éljünk erőszakmentesen, erkölcsösen, és hogyan vállaljunk felelősséget mindazért, amit mondunk és teszünk.
Elmélkedhetünk a pariccagán, az önfeláldozáson. De az önfeláldozás alatt nem egyfajta érzelgős mártíromságot értek, ahol feláldozom magam egy csapat semmirekellőért. Az önfeláldozás nem önzésből fakad, hanem abból, hogy többé nem tartjuk magunkat fontosabbnak bárki másnál. Ahhoz, hogy ezt megtehesd, ismerned kell önmagadat. Az a gondolat, hogy feláldozod magad anélkül, hogy ismernéd magad, csak egy szentimentális mártírrá tesz. Az önfeláldozás a mentális tisztaságból fakad, nem pedig az érzelgősségből.
Elmélkedhetünk az ajjavaról, az őszinteségről és a becsületességről, valamint a maddavaról, a kedvességről és a szelídségről. Szemlélhetjük az életet szelíd és kedves módon. Nem azért nem vagyunk kedvesek mert nem akarunk; hanem azért, mert türelmetlenek vagyunk ahhoz, hogy kedvesek legyünk. Ahhoz, hogy kedvesek legyünk, türelmesnek kell lennünk az élethez. Ahhoz, hogy gyengéd legyél az élettel, sokat kell engedned; nem hajlíthatod meg, és nem kényszerítheted a dolgokat úgy, hogy a saját kényelmed vagy hatékonyságod érdekében illeszkedjenek az elképzeléseidhez. A kedvesség azt jelenti, hogy megtanulsz a mindennapi élet apró dolgaiban gyengédebbnek és nyitottabbnak lenni, különösen azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket nem szeretsz, vagy nem akarsz. Könnyű nyitottnak lenni azokra a dolgokra, amiket szeretsz. Például könnyű kedvesnek lenni a kisgyerekekhez, amikor azok aranyosak és szeretetreméltóak, de az, hogy kedvesek legyünk azzal, ami idegesítő, bosszantó vagy frusztráló, komoly figyelmet igényel, nem igaz? Erőfeszítéseket kell tennünk, hogy ne ellenszenvvel reagáljunk. Nagyon jót tesz, ha apró lépésekben haladunk a mindennapi élet irritációival érintkezve, megpróbálunk gyengédek és kedvesek lenni olyan helyzetekben, amelyekben hajlamosak vagyunk durvák, ítélkezőek és kegyetlenek lenni.
Elmélkedhetünk a tapán – az önuralmon, a mértékletességen, a szerénységen. A mértékletesség egy ijesztő szó a modern korban; félelmetes. De hasznos megkérdezni magunktól, hogy mennyi mindenre van valóban szükségünk, és mennyi az, ami már mértéktelenség. Ez a kérdésfelvetés nem ítélkezés; hanem annak felismerése, hogy mi a megfelelő mennyiség, mi az ami szükséges, és mi az, ami már mértéktelenség. Ehhez figyelem és őszinteség szükséges.
Elmélkedhetünk az akkodháról, a harag, az impulzivitás hiányáról; az avihimsaról, az erőszakmentességről és a zsarnokoskodás hiányáról; a khantiról, a türelemről és a megértésről; az avirodhanáról, az igazságtól való eltántoríthatatlanságról. Minél jobban tudatában vagyunk ezeknek az erényeknek, annál inkább megnyilvánulhatnak az életünkben.
Nyitás a társadalom változásai felé
Ha csak elméletileg próbálsz erényes lenni, az katasztrófa lehet; a végén csak magadat kritizálod. Olyan ez, mintha a rózsa minden stádiumát a rózsa legjobb állapotával hasonlítanánk össze, mintha a rózsát tökéletes formájában hasonlítanánk össze a bimbóval és a hervadt rózsával. Az ilyen hasonlítgatás arra késztet bennünket, hogy azt mondjuk: „Ez nem tetszik nekem; mindennek így kellene lennie!” De amikor látjuk, hogy az érzékek világa egy folyamat - folyamatosan változik -, kezdjük értékelni minden formáját. Többé nem akarjuk statikusan rögzíteni, mindent a merev elképzelésünk szerint megítélni.
Ezt a perspektívát alkalmazhatjuk a társadalmunkra és önmagunkra is. Rájövünk, hogy bár a társadalom soha nem lesz tökéletes, de - akárcsak a rózsa - eléri a csúcspontját. Ekkor elgondolkodhatunk társadalmunkról, és megkérdezhetjük: „Milyen stádiumban van? A csúcson van-e? Túl van a csúcson?” Azt mondhatnánk: „Nem jó, nem olyan, mint régen volt, nem kéne, hogy ilyen legyen”, és így folytathatnánk a végtelenségig, depresszióba esve és gyűlölve, mert nincs a csúcson. De hasznosabb, ha egyszerűen megkérdezzük: „Hol tart most?” Ha megnyitjuk magunkat a társadalom, valamint a saját változásaink felé - a törvény, a Dhamma felé -, akkor úgy tudunk együtt áramolni a társadalommal, hogy ez erőt adjon neki, hogy egészséges legyen.
* * * *
Kérdés: A buddhizmus előnyben részesít bármely társadalomtípust a másikkal szemben? Például a demokráciát ajánlja-e a monarchiával szemben?
AS: A buddhizmus nem kísérli meg leírni, hogyan kellene működnie a tökéletes társadalomnak: monarchiaként vagy demokráciaként, szocialista vagy kommunista államként. A Buddha idejében valószínűleg nem sok választási lehetőség volt. Inkább a monarchia volt az út, bár voltak természetes demokráciák is. De még a monarchia sem volt elnyomó rendszer, bár a királynak isteni joga volt arra, hogy mindenki más kárára azt tegyen, amit akar. Manapság arra vagyunk kondicionálva, hogy azt gondoljuk, a monarchiák elkorcsosultak, mind korruptak - hogy a monarchia csak a kiváltságos keveseké, és mindenki másnak fizetnie és szenvednie kell -, de valójában a monarchia elmélete is az igazságosságból fakadt. Nem elnyomó rendszernek szánták, bár sok esetben azzá vált, ahogyan a kommunizmus és a demokrácia is válhat elnyomó rendszerré.
A nyugati demokrácia, minden úgynevezett szabadságával együtt inkább az elkorcsosulás felé halad. A szülők ma folyton aggódnak a gyermekeikért. Elvesztették minden képességüket arra, hogy ügyesen irányítsák gyermekeiket, mert a gyermekeknek ma már szabadságuk van arra, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak. Úgy tűnik, ma már nincs jogunk arra, hogy bárkit is a helyes, jó és szép felé irányítsunk. Csak azt mondhatjuk: „Szabadon azt csinálsz, amit akarsz.”
Emellett a kommunizmus, minden magasztos idealizmusával együtt, valójában inkább elnyomja az embereket. Úgy tűnik, hogy az egyenlő elosztást, az egyenlőséget és a többi szép eszméjét egyszerűen lenyomja a torkunkon. Egy buddhista társadalom céljaként biztosan nem erre gondolunk.
Valójában azonban minden meglévő
struktúra működőképes lenne, ha helyes megértéssel rendelkeznénk. A jelenlegi
politikai struktúrákkal nincs semmi baj; a kormányzati szervek önmagukban
teljesen rendben vannak. Ami hiányzik, az a megvilágosodott ember, az ember,
aki tisztán lát.
15