Azoknak, akik a Dhammát gyakorolják, az élet a dolgok természetének szemlélésére és afölött való elmélkedésre szolgáló idő. Még szeretteink halála is része ennek a szemlélődésnek. Tisztában vagyunk azzal, hogy a születésünk azt jelenti, hogy el fogunk válni egymástól, tanúi leszünk ismerőseink halálának, és hogy végül mindannyian meghalunk. Ez a kapcsolat az élettel és a halállal számunkra a Dhamma. Ez a dolgok rendje, nincs ezzel semmi baj.
Társadalmunk azonban nem hajlandó elfogadni és igazán elmélkedni a halálról. Annyira belemerülünk az életbe, és annyira igyekszünk mindent széppé tenni életünk során, hogy hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni az élet végét. Így aztán teljesen felkészületlenek vagyunk a halálra. Ha belegondolunk abba, hogy mik a legfontosabb események az emberi életben, rájövünk, hogy a születés és a halál. Nos, a születés – a gyermekvállalás – gondolata az emberek szívéhez közel áll, de a halál gondolata zavarba ejti őket. Mi történik, amikor valaki meghal? Mit jelent ez?
Maga a halál gondolata azért olyan frusztráló, mert nem tudjuk pontosan mi történik. Mi történt azzal a személlyel, akit eddig láttunk? Hová ment? Elment valahova, vagy a halál nem más, mint a feledés? Mennyország, pokol, feledés – tudja ezt valaki?
Csupán azt tudjuk, hogy nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy még élünk, még nem haltunk meg, és azt, nem tudjuk, mi történik, amikor valaki meghal. Ez talán nem tűnik soknak, de nagyon fontos, mert a legtöbb ember nem tudatosítja, hogy nem tudja. Ehelyett egyesek bármit elhisznek, bármit elfogadnak, bármilyen spekulációt, biztató vagy ijesztő elképzelést.
Halál a halál előtt
A meditáció útja az, hogy meghalj, mielőtt a tested meghal. Ez egy módja annak, hogy meghalj a halál előtt és megszabadulj a haláltól, költőien kifejezve a halál haljon meg, és ne más. A „halál” alatt azt a szemléletet értem, ami a tudatban létezik. Ha a halál felfogását az „én”-re vonatkoztatjuk, akkor megijedünk, mert azt gondoljuk, hogy én fogok meghalni. Az életről alkotott felfogásunk azon a meggyőződésen alapul, hogy ez a test az enyém, és én vagyok ez a test – ezért ijesztő a halál gondolata. A testünk halálától, a szeretteinktől való elválástól, vagy a halál után bekövetkező ismeretlentől való félelem és szorongás világában élünk. Azon tűnődünk: „Érdemes-e jónak lenni, erkölcsi előírásokat követni és kedvesnek lenni? Vagy nem kellene ezzel foglalkozni, mert nem számít? Ez az univerzum erkölcsi elvek nélkül működik, így gyilkolhatunk, lophatunk, hazudhatunk és csalhatunk, mert valójában nem számít? A halál után csak a feledés vár ránk, vagy az emberi formában végzett cselekedeteink befolyásolják azt, ami utána történik?” Nos, ezekről a kérdésekről egész életünkben spekulálhatnánk.
A Buddha azonban nem az életről és a halálról való spekulációkról tanított, hanem arról, hogy a dolgok hogyan vannak, amit aztán saját tapasztalatunk alapján megerősíthetünk. Erről szól a meditáció. Ez szemlélődés, vizsgálódás, egy mélyreható belátás a dolgok természetébe. Megvizsgáljuk mi a test, mik az érzéseink, és mi okoz nekünk örömöt és nyugalmat. Magunk tapasztaljuk meg, hogy mi is valójában a vágy és a ragaszkodás, és figyeljük, ahogy a feltételek felmerülnek és megszűnnek.
A halál előtti meghalás azt jelenti, hogy hagyjuk megszűnni azt, ami felmerült. Ez a tanítás a tudattal kapcsolatos; hagyjuk a testet meghalni, amikor eljön az ideje. Ha még egy percet él, vagy még ötven évet, vagy még nyolcvan évet – az a test döntése. Nem sietünk meghalni, és nem is próbálunk a szükségesnél tovább élni. Hagyjuk, hogy a test élje le az élettartamát, mert nem a miénk, nem hozzánk tartozik. Akármennyi ideig is lélegzik, él ez a test, az rendben van. Hiszen amúgy sem az enyém. De amíg él, lehetőségünk van meghalni a halál előtt: meghalnia a tudatlanságnak és az önzésnek; meghalni a kapzsiságnak, a gyűlöletnek és a téveszméknek; hagyni, hogy ezek a dolgok meghaljanak; elengedni őket, és hagyni, hogy megszűnjenek. Így az ember megfigyeli a halált, ahogyan az valójában történik, mint a véget, a megszűnését azoknak a dolgoknak, amelyeket hajlamosak vagyunk önmagunknak tekinteni, de amelyek csupán mulandó feltételek.
Az emberek hajlamosak a kapzsiságot, gyűlöletet és illúziót az „énhez” tartozóként kezelni. Ezt gondoljuk: „Kapzsi vagyok, dühös vagyok, téveszméim vannak. Mivel én az vagyok, te is az vagy.” Így az „én vagyok, te vagy” meggyőződés megteremti azt az illúziót, hogy én egy személyiség vagyok. De mi is az a személyiség? Mi az én? Mi is az valójában? Megfigyelhetjük a személyiségünk elengedésétől való félelmünket, amikor észrevesszük azt a finom gondolatot: „Ha nem ragaszkodom az »énemhez«, akkor mi marad? Feloldódok és eltűnök a semmiben. Ha nem teremtek magamnak sok karmát – izgalmas neurotikus problémákat, pszichiáterekhez járást, órákon át tartó beszélgetéseket a félelmeimről és szorongásaimról, érzelmi kötődéseket –, akkor mi lesz?” Láthatjuk, mennyire félünk elengedni az „ént”.
A családi kapcsolatok jó példázzák ezt. Ha vannak gyerekeid, azt mondhatod: „Hogyne ragaszkodnék a gyerekeimhez?” Nos, nem kell a gyerekeidet egy kráterbe dobnod, hogy meggyőzd magad arról, hogy nem ragaszkodsz hozzájuk! Az önzés meghalása, az önzés elengedése nem azt jelenti, hogy nem szereted a gyerekeidet. Azt jelenti, hogy már nem ragaszkodsz ahhoz a felfogáshoz, hogy a boldogságod attól függ, hogy ezek a gyerekek a tieid, hogy szeretnek téged, hogy nem tudnak nélküled élni, és hogy te sem tudsz nélkülük élni. Egy egész ragadós illúzió-hálót tudunk szőni a gyermekekkel kapcsolatos téveszmékből. Ezt „gyermekeink szeretetének” nevezzük, pedig valójában ez a szeretet a ragaszkodás és a tudatlanság hálójában tart fogva. Egy ilyen kapcsolatban nagyon kevés az igazi szeretet.
A szeretet tehát nem-ragaszkodást jelent. Azt jelenti, hogy képesek vagyunk tisztán látni, örömteliek és önzetlenek lenni, szabadon adni és önző érdekek nélkül szolgálni másokat. Azt jelenti, hogy képesek vagyunk anélkül élni, hogy ragaszkodnánk az „én” és az „enyém” fogalmához, anélkül, hogy szenvedést okoznánk szüleinknek, gyermekeinknek, férjünknek, feleségünknek, barátainknak – a világunknak.
Talán a halál az ébredés az élet álmából. Gondoltál már erre így? Az önmagunkról alkotott téveszmékkel élt élet eleven halál lehet, folyamatos szenvedés és félelem, amely elárasztja a tudatunkat. A depresszió halál. A kétségbeesés halál. A félelem, a vágy és a nem-tudás halál. Tehát élhetünk eleven halált – vagy meghalhatunk a halál előtt, ha felébredünk az élet álmából és az én illúziójából.
Az egyetlen valódi bizonyosság
El kell fogadnunk a testbe születés korlátait. El kell viselnünk a látszólagos elkülönültséget, amit ez okoz, és azt is, hogy folyton az érzékek tárgyai felé vonzódunk. Ez csak a születés karmájának része. Ezek a testek megszülettek, így van ez. De nem ítélkezünk, ne mondjuk, hogy ez az enyém, vagy hogy így vagy úgy kellene lennie! Ehelyett csak figyeljük meg! Ehhez éberségre van szükség – a megfigyelés és a nyitottság képességére –, hogy lássuk, hogyan van valójában. Tehát ez az érzékek világa, ahogy van, ahogyan ezt a testünk élettartama alatt megtapasztaljuk, ez a mi Dhamma-gyakorlásunk. Mindig tanít; mindig menedékünk és tanítónk.
Mint láthatjátok, ez a megközelítés egyfajta fordulat a világi hozzáálláshoz képest. A halált általában tragédiának tekintik, valami szörnyűnek és ijesztőnek; néha még gondolni rá is betegesnek tartott. Nekem azonban nagyon fontosnak tűnik, hogy foglalkozzunk vele, mert ez olyasmi, ami velem is meg fog történni. Az élet egyetlen valódi bizonyossága a halál. Minden test meghal. E test halála az egyik legfontosabb esemény ebben az életben. Meditációnkban megtanuljuk, hogyan kell meghalni; megtanuljuk, hogyan engedjük, hogy a dolgok természetüknek megfelelően folyjanak, hogyan legyünk nyitottak, fogékonyak és harmóniában a dolgok természetével. A „dolgok természetével” kifejezésben mindenre utalunk, amit életünkben tapasztalunk – még a betegségekre, az öregedési folyamatra és a halálra is.
Ha születésedtől halálodig tökéletes egészségnek örvendenél is, az nem akadályozza meg az öregedést és a halált. Ezért vizsgáljuk az öregséget, a betegséget és a halált, nem valami morbid okból, hanem azért, mert ezek azok a folyamatok, amelyek minket is érintenek. Nevetséges egész életünkben csupán pillangókkal vagy perzsa miniatúrákkal foglalkozni, és közben figyelmen kívül hagyni az emberi létezés alapvető folyamatait. Amikor haldoklom, nem hiszem, hogy egy pillangó nagy vigaszt jelentene vagy bármilyen jelentősége lenne.
Mi az igazán fontos
A kolostorban több emberrel is együtt lehettem, amikor meghaltak. Mindegyikük számára a Dhamma volt a fontos. Nem az, hogy mennyi pénzt kerestek, vagy milyen eredményeket értek el világi életükben, vagy hogy milyen kudarcokat szenvedtek el. A halál pillanatában mindezek teljesen irrelevánsnak, teljesen jelentéktelennek tűnnek. De ami fontos, az a Dhamma: a képesség, hogy szemlélődjünk, elmélkedjünk és meditáljunk a dolgok természetén.
Minden változik és mozog a maga módján: a test változó természete, az öregedés, a napok, az éjszakák és az évszakok. Néhány dolog gyorsan változik, mások lassan, de a meditációban kezdjük észrevenni ezt a változó energiát. Ahelyett, hogy csak az időnket ütnénk el – tüsténkednénk, majd azzal áltatnánk magunkat, hogy én-központú eredményeink fontosak és sürgősek –, inkább a változás tudatosságát fejlesztjük. Ha a hamis életszemléletet követed, mire megöregszel és kopogtat a halál, nem fogod tudni, mi történt valójában az életeddel. Csak az idődet fecsérelnéd el, várva a halálra.
A meditáló tudat a dolgok jelenlegi állapotánál időzik, az energia mozgásánál és változásánál. Így már nem várok a halálra, vagy csak töltöm az időt, és valahogy a legjobb tudásom szerint élem az életem. Éberség és vizsgálódás van, ami lehetővé teszi, hogy a dolgokat úgy lássuk, amilyenek. Elengedjük az illúziókat, és elkezdhetjük meglátni a szenvedés végét.
Ha nem vagyunk tudatában annak miről szól az élet, összezavarodunk. Azt mondjuk: „Miért én? Miért kell megöregednem? Miért van ízületi gyulladásom? Miért kell ebben az idősek otthonában lennem? Ez nem fair. Ha tényleg lenne Isten, úgy teremtett volna, hogy egész életemben fitt legyek, és tökéletes egészségben haljak meg. Egyszerűen elaludnék, és nem ébrednék fel – fájdalom, szenvedés, visszataszító dolgok nélkül. Tökéletes lenne a halálom, és soha nem érezném magam kínosan, nem lennék teher másoknak. Mindig a legtisztább, legszebb, legtiszteletreméltóbb és legkellemesebb lennék.”
De mi tudjuk mi fog történni, és sok minden nem túl szép, nem túl tiszta és nem túl kellemes. De ez a Dhamma, nem igaz? Így vannak a dolgok. Elkezdjük értékelni a Dhamma egészét – nem csak a szép oldalát –, mert távlatosan látjuk, a felébredt tudat és a bölcsesség révén, nem pedig az énünkön keresztül. Az én mindig azt fogja mondani: „Ó, nem akarok senkinek terhet jelenteni; nem akarom elveszíteni az irányítást a bélműködésem felett. Szörnyen kínos lenne.” Ez az én-illúzió. Ez szenvedés, mert az élet nem úgy alakul, ahogy szeretnéd. És még ha úgy is alakul, ahogy szeretnéd, akkor is aggódsz miatta. Azt gondolod: „Mi van, ha…?” Tudod, hogy most minden rendben van, de bármi megtörténhet. És ez a gondolat okozza a szenvedést.
Az élet tele van veszélyekkel, az én mindig veszélyben van. Veszélyes az én téveszméje. Tehát valójában az én halála megkönnyebbülés – nibbana. Ez a veszély-érzettől, a küzdelemtől és a viszálytól való megszabadulás, valamint minden szenvedéstől, amelyet az én illúziója okoz. Egy olyan világban, egy olyan társadalomban élünk, amely ragaszkodik ehhez az illúzióhoz, de a Dhamma gyakorlása során megkérdőjelezzük ezt az illúziót. Nem csak okoskodunk és elutasítjuk, hanem megvizsgáljuk: „Tényleg így van? Ez az igazság? Mi az igazság?” És már nem keressük, hogy jöjjön valaki és mondja meg nekünk az igazságot, mert tudjuk, hogy magunknak kell rájönnünk. Az igazság itt és most van, mindannyian magunk láthatjuk a tudatosság és a bölcsesség gyakorlása során.
Alkalom a nyitottságra
Amikor az elmúlt években emberek haltak meg kolostorainkban – gyógyíthatatlan betegségben szenvedők –, a szerzetesek és apácák ápolták őket halálukig. Mivel még soha nem csináltam ilyet, ez az élmény mély benyomást tett rám. Valójában nagyon örömteli élménynek találtam. Általában annyira negatívan állunk a halálhoz, hogy ezt gondoljuk: „Valaki haldoklik. Nem akarom látni. Nem akarok odamenni. Inkább máshova mennék.”
Egy thaiföldi nő halt meg körülbelül negyvenhárom évesen, gyógyíthatatlan rákban szenvedett. Meditált, és nagyon nyíltan beszélt arról, ami vele történik. Halálos ágyán apácának szentelték fel, és az apácák gondoskodtak róla. A szerzetesek is néha leültek mellé, és együtt meditáltak.
Thai barátai Londonból jöttek meglátogatni, és megkérdezték, hogy van. Azt mondtam: „Nagyon jól van.” Erre ők: „Ó, akkor meggyógyult?” Megrökönyödtek, amikor azt válaszoltam: „Nem.” Nem látták, hogy milyen gyönyörű és tiszta volt haldokló állapotában. Azt érezték, hogy ha haldoklik, az szörnyű. De amikor valójában a haldoklóval voltál, nem éreztél negatív érzelmeket. Nem akartad, hogy meghaljon; inkább azt akartad, hogy éljen, így volt benne egyfajta szomorúság, de nem volt lehangoló. Aztán, amikor valóban meghalt, a közösségre ez nagyon jótékony hatással volt.
Annak ellenére, hogy a halál kulturális megítélése negatív felhanggal bír, valójában egyáltalán nem lehangoló vagy szörnyű, ha képesek vagyunk megnyílni előtte. Egy haldoklóval lenni akár inspiráló is lehet, ha ösztönözzük ezt a fajta nyitottságot a haldoklóban és magunkban is!
* * * *
Kérdés: Fontos a halálélmény a theravada buddhizmusban?
AS: Igen, a halálról elmélkedés a dolgok természetének, a természet törvényeiről való elmélkedésnek tekinthető. A thai temetésekben azt értékeltem, hogy elmélkedéssé váltak. Nem spekulálnak arról, hol van a lélek. Csak elmélkednek valaki halálán. Nézik a holttestet, és elmélkednek rajta. Nem vetítenek rá semmit, például, hogy visszataszító. Csak figyelik, hogyan reagálnak rá. Ha még sosem láttál korábban emberi holttestet, és ha az már bomlásnak indult, akkor hajlamos vagy azt mondani: „Iszonyatos. Nem bírom elviselni a szagát. Ez szörnyű.” De amikor túllépsz ezen, amikor elengeded a negatív reakciókat, rájösz, hogy a holttest jelenléte meglehetősen megnyugtató. Ez egy természetes bomlási folyamat, és egészen csodálatos. Rájössz, hogy a természet, még bomló formájában is a tökéletesség része. Nincs semmi rossz vagy ocsmány, csak a saját kivetítéseid.
Egyszer elmentem egy bangkoki kórházba, ahol a szerzetesek hullákat nézhettek meg. Ezúttal egy felfúvódott hullát mutattak, amelyet az egyik csatornában találtak. Körülbelül egy hete halt meg, nagyon büdös volt és oszlásnak indult, teljesen felfúvódott a gázoktól, a szeméből kukacok másztak ki. A szaga és a kinézete eleinte valóban borzalmas volt. Undorodtam, és menekülni akartam. Kényszerítenem kellett magam, hogy közelebb menjek, és ehhez komoly akaraterőre volt szükségem. Aztán ott kellett állnom, és elfogadni a holttestet olyannak, amilyen volt, még a szagát és a kinézetét is.
De ekkor valami megváltozott. Amint az undor és a negatív érzések megszűntek, amint túljutottam rajtuk, elkezdtem Dhammaként szemlélni és értékelni. Értékelni tudtam a folyamatot, mint tökéletest, felismerve benne a természet tökéletességét. Ez egy természetes folyamat, és nem rossz, nem szörnyű. Az életről és a dolgok mozgásáról, változásáról szól. Amikor nyugodt éberséggel látod a bomlási folyamatot, akkor elkezded a természetet Dhammaként látni.
Thaiföldön a természetet „Dhamma” szóval jelölik. „Dhammachat”-nak hívják. Ez a dolgok természetes rendjét, a természet törvényeit jelenti. De a nyugati világban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a természet valami, ami kívül áll a valláson. A kereszténységben van egy metafizikai rendszer, amelynek nincs sok köze a természet törvényeihez. Így az üdvözülés inkább a metafizikai tanokba vetett hit függvénye, nem a természet törvényeinek megértése. Az „én” illúzióján keresztül a természet odakint van; az, amit látsz. Vannak hegyek és fák, és vannak természeti törvények, de ezeknek kevés közük van hozzád, így hajlamos vagy idegennek érezni magad.
De a tested a természet törvényei szerint működik; része a bolygó rendszerének. Az egész folyamat egy tökéletes egész része. A buddhizmusban, amikor a Dhammát a dolgok természetes rendjével azonosítod, megnyitod elmédet a dolgok igazi természete előtt. Ezt fedezte fel a Buddha, amikor megvilágosodott; rájött a dolgok természetes rendjére. Az önmagáról és a kultúráról alkotott hamis nézetek, amelyek a nem-tudáson, a félelmen és a vágyakon alapultak, egyszerűen eltűntek a tudatából.
Fontos, hogy elmélkedjünk a jövőn. A jövő az, ami még nem történt meg; az ismeretlen. A lehetőség, ami megtörténhet, legyen az jó vagy rossz, öröm vagy fájdalom. Buddhistaként elmélkedünk a jövőn, mert felismerjük, hogy a jelenben tett cselekedeteink megteremtik a jövőben velünk történő események feltételeit. A tanítás egyszerű: ha jót cselekszünk, jót kapunk, ha rosszat cselekszünk, rosszat. Ez az ok-okozat törvénye, azaz a kamma. Ha most káros, kegyetlen és önző módon élünk, annak rossz következménye lesz a jövőben. A kamma megértésével tudjuk, hogy fontos, hogy a jelenben felelősséget vállaljunk azért, ahogy élünk, amit cselekszünk és amit mondunk. Tudjuk, hogy fontos, hogy ezt az emberi formában élhető életet helyesen éljük.
Az ismeretlen jövő
A jövő – mi a véleményed róla? Amikor a jövőre gondolsz, mi történik a tudatodban? Kérdezd meg magadtól: mit szeretnél, hogy történjen? Mitől félsz, mitől rettegsz, mire számítasz vagy mit remélsz? Ezek azok a feltételek, amelyeket a jövővel kapcsolatban teremtünk, nem igaz? Várakozás, spekuláció, találgatás, reménykedés, vágyakozás, rettegés, félelem, aggódás – ezek azok a mentális állapotok, amelyeket a jövővel kapcsolatban teremtünk, mert a jövő ismeretlen. Sokat spekulálunk a jövőről. Vannak, akik látnokokhoz vagy jósokhoz fordulnak, és akkor azok azt mondhatják: „Talán ez fog történni, vagy talán az.” De a meditáció módszere nem a spekuláció. Megfigyeljük, hogy a dolgok valójában hogyan vannak, és rájövünk, hogy a jövő ismeretlen. Valami hatalmas és végtelenül rejtélyes, amelyben minden lehetséges – a legjobbtól a legrosszabbig. De gyakran, mivel tudjuk, hogy testünk meghal, és el kell válnunk attól, amit szeretünk, a jövő félelmet kelt a tudatunkban. Nem akarunk sokat gondolni rá, mert a megsemmisülésre és az elválásra emlékeztet minket. A jelenlegi életünkhöz való ragaszkodásunk miatt félünk a haláltól. Annyira ragaszkodunk az életünkhöz – az emberi formánkhoz, a szereteteinkhez, a dolgainkhoz és a világhoz, ahogyan azt érzékeljük –, hogy az elválás gondolatától szörnyen szenvedünk. Így kétségbeesetten ragaszkodunk az élethez, más emberekhez, dolgokhoz, a stabilitás és a biztonság érzéséhez, de mindez idővel elkerülhetetlenül elvész. Így a halál számunkra az egyik legfélelmetesebb rejtély.
Manapság az emberek szeretnek arról agyalni, mi történik, amikor meghalnak. A materialisták véleménye szerint meghalsz, és ennyi. A reinkarnáció hívei szerint a lelkünk más formában újjászületik. Egyes vallások a mennyországot és a poklot hirdetik. De be kell vallanod magadnak, hogy nem tudod, mi történik, mert még nem haltál meg. A jövő ismeretlen, de te jelenleg nagyon is részt veszel az élő formában való létezésben. Tehát most azzal kell megbarátkoznunk, hogy ez a létezés, ez az élet a változó, halandó érzéki tudatosság feltételei között zajlik.
Ahelyett, hogy agyalt volna arról, mi fog történni a jövőben, amikor a test meghal, a Buddha rámutatott arra a tényre, hogy az emberi értelem korlátai között a szenvedésből való kiút az, ha tudatában vagyunk a dolgok jelenlegi állapotának. Ez a kiút a születésből a tudatban. És a születésből való kiút egyben a halálból való kiút is, mert születés nélkül nincs halál. A Buddha tanítása mindig a jelen pillanatban történő újjászületésből való kiutat mutatja – még akkor is, ha a test létezik, még lélegzik, még képes gondolkodni, érezni, érzékelni és tapasztalni. A helyes megértéssel nincs újjászületés a nem-tudásból; csak a tudatosság természetes mozgása és áramlása van, és a tudás békéje a tudatlanságból fakadó félelem és vágy helyett. A helyes megértéssel pedig nyitottság és bizalom jön, amellyel az ismeretlen jövőhöz lehet közeledni.
A helyes nézet, a dolgok helyes megítélése tökéletes, félelemmentes út, mert végtelen. Örök. Igazán nagyszerű és csodálatos dolog. Mivel nem tudjuk érzékelni, csak annyit tehetünk, hogy megnyílunk előtte, megnyitjuk tudatunkat az ismeretlen, a titok előtt. Ez ijesztő lehet. A misztikus élményt gyakran rettenetesnek írják le, ami azt jelenti, hogy ijesztő. Elsöpör, elragad mindent, amivel azonosulsz és amire támaszkodsz, mindent, amivel biztonságban és kényelemben érzed magad. Hirtelen minden eltűnik, elvész, semmid sem marad. De a csodálatos az egészben az, hogy amikor ezt elfogadod, akkor találod meg a valódi békét. Igazán békés állapot teljesen nyitottnak, sebezhetőnek és ébernek lenni az ismeretlen iránt.
A jövőről való spekulálás mellett gyakran védekező mechanizmusokat építünk ki, hogy megvédjük magunkat tőle. De védekező mechanizmusaink erősítésével csak a félelmet és a szorongást növeljük. Mégis azt hisszük, hogy ez a biztonsághoz vezető út. Azt hisszük, hogy olyan erőssé kell válnunk, hogy senki ne merjen ránk támadni, de ez a hozzáállás végtelenül sok energiát igényel, nem igaz? Ezenkívül a védekező mechanizmusaink elkerülhetetlenül cserben hagynak minket. Félelmetesnek mutatkozhatunk, megfeszíthetjük az izmainkat, de nem tarthatjuk állandóan megfeszítve az izmaink. Lazítanunk kell néha. És amikor így teszünk, valaki lecsaphat ránk egy olyan helyzetben, amelyben nagyon sebezhetőek vagyunk. Az összes védekező mechanizmus, amit felépíthetünk, nem tud megvédeni az ismeretlentől.
Teljes nyitottság, teljes bizalom
A vallási élmény egyik definíciója az, hogy sebezhetővé válsz, minden védelem nélkül; nem kérsz Istentől segítséget; nem mondod, hogy „Kérlek, segíts!”, amikor valaki rád támad; képes vagy teljesen sebezhetővé válni és teljesen érzékeny lenni a bolygóra, az univerzumra, a nagy rejtélyre. Számomra ez az emberi élet célja, és végső tökéletessége. Kezdjük megérteni, hogy a szenvedésből való kilépés egyetlen módja nem az, hogy megvédjük magunkat, hanem az, hogy teljesen nyitottá válunk.
Társadalmunk fontosnak tartja az ismeretlen elleni védelmet. Biztosítást, nyugdíjat, biztonságot és garanciát kínál, amit követelünk és elvárunk. A buddhista vallási életet a szerzetesek jól példázzák, akik teljesen kiszolgáltatottak és védtelenek, kissé furcsák, kicsit kívül állnak a laikus világtól, narancssárga ruhát viselnek és kopaszok. A szerzetesi élet konvenciói csupán külső szimbólumok, amelyek azt jelképezik, amit belsőleg kell tennünk. A szerzetes vagy koldus számára a belsővé tétel azt jelenti, hogy bíznod kell a Dhammában, az igazságban. Minél többet meditálsz, annál jobban megérted a dolgok valódi természetét, és annál több boldogságot, hitet és bizalmat érzel. Minél többet gyakorolsz, annál inkább hajlandó vagy teljesen megnyílni a titok, a végtelen, a félelmetes előtt – rettegés nélkül.
Emberként sebezhető apró lények vagyunk. Az univerzumhoz képest gyengék és törékenyek vagyunk. Például nagyon finom a bőrünk, ami könnyen megsérül. De annak ellenére, hogy sebezhetőek vagyunk a hatalmas és titokzatos univerzumban, teljes bizalmat érezhetünk. Saját belátásomból, a meditáción keresztül tudom, hogy most rendíthetetlen a bizalmam. Meggyőződéssel hiszek az univerzum jóságában és csodájában.
Az ember nem igazán képes tisztán érzékelni a teljes, hatalmas univerzumot; de megnyílhat előtte. Általában az emberi tudatosság az érzékszerveinken keresztül tapasztalt dolgokra korlátozódik; nagyon nehéz azon túlra pillantanunk. De minél inkább elengedjük az érzéki világhoz való ragaszkodásunkat – minél kevésbé kapaszkodunk bele és azonosulunk vele –, annál inkább kezdünk rálátni a halál-nélkülire. Elkezdjük megtapasztalni Amaravatit, a halál-nélküli birodalmát, az alapvető egységet, a mindent átfogó együttérzést, az egész fantasztikus csodát.
Az emberi állapot része, hogy egyéni lényekként nyilvánvaló korlátaink ellenére képesek vagyunk fölfogni a teljességet. De ez a megértés nem az észleléséből fakad, hanem a szív megnyílásából. Nem abból, hogy megpróbálunk hinni egy teljesség-felfogásban, amelyet tantételként elfogadunk. A szív megnyitásával eljutunk a teljesség igazi tapasztalatához. Ez a félelemmentesség. Ez az elfogadása annak, hogy sérülékenyek, érzékenyek vagyunk, és elviseljük érzéki tapasztalataink fájdalmát, kétségbeesését és zavarát.
A jövő tehát ismeretlen. Spirituális keresőként az ismeretlen felé fordulunk. Ahelyett, hogy meditációnkban folyamatosan az ismerthez ragaszkodnánk, egyre inkább megnyitjuk a szívünket az ismeretlen felé. Élvezzük ezt, vágyunk a szív nyitottságára és arra, hogy hajlandóak legyünk elviselni az életet úgy, ahogyan azt tapasztaljuk – minden hullámvölgyével, szerencséjével, balszerencséjével, örömével és fájdalmával együtt. Nem fohászkodunk Istenhez, hogy védjen meg minket, segítsen és áldjon meg. Már nem várunk olyan életet, amely csak egészséget és örömöt kínál. Elfogadunk mindent, ami jön, bármi is legyen az. Így közelítünk a jövőhöz, nem védelmet keresve, hanem megnyitva a szívünket.
* * * *
Kérdés: Ha valakit mégis valami csapás ér, mit javasolsz, hogyan kezelje azt?
AS: Azt javaslom, hogy próbálja meg igazán elfogadni a helyzetet. Tudatosítsa magában ahelyett, hogy félretolná, engedve az érzelmeinek, vagy ellenállna. Próbáljon meg csak megfigyelni és elfogadni, hogy ez van, és elviselni a bánatot vagy szomorúságot, ami ott van. Akkor képes lesz elengedni. Az elengedés nem azt jelenti, hogy a baj akkor fog elmúlni amikor akarja, hanem azt, hogy nem fog belőle problémát csinálni.
Az élet ilyen. Mindannyian, minden ember megtapasztalja, hogy elveszít valakit, akit szeret. Ez része az emberi létnek, és az emberek mindig is megtapasztalták ezt. Látnunk kell, ahogy szüleink meghalnak. Talán meg kell tapasztalnunk egy gyermek vagy egy jó barát halálát. Néha szörnyű dolgokat kell elfogadnunk az életben. De ha éberek vagyunk, elfogadunk minden lehetőséget. Az ember még érez fájdalmat, de képes elfogadni ezt az érzést. Az elfogadásnak is megvan a maga békéje. Az élethez hozzátartozik a szomorúság is.
A szerzetesi közösségben minden reggel azt énekeljük: „Minden, ami az enyém, szeretett és kedves, megváltozik.” Lehet, hogy ez rettenetesnek tűnik, de ez azt a tényt rögzíti, hogy számunkra kellemes dolgok megszűnhetnek. Szenvedünk, amikor azt gondoljuk, hogy nem szabadna így lennie, amikor nem akarunk változást. De ha tudatunk nyitott az életre, akkor gyakran rájövünk, hogy éppen a szenvedés idején fejlődünk. Azok az emberek, akiknek az élete túl könnyű volt, néha soha nem nőnek fel; inkább elkényeztetettek és önelégültek lesznek. Amikor valóban szembe kell nézned a fájdalmas dolgokkal és el kell fogadnod őket, akkor rájössz, hogy bölcsességben növekszel és éretté válsz mint ember.
Meghívtak, hogy tartsak előadásokat AIDS-es embereknek a kaliforniai San Francisco környékén. Természetesen ez egy nagyon traumatikus betegség, és mindenféle csúnya dolog kapcsolódik hozzá. Az immunrendszer összeomlása valószínűleg az egyik legtragikusabb dolog, ami egy emberrel történhet. Ezért van az a tendencia, hogy az ember mindent személyesnek vesz, keserűséggel és haraggal, vagy bűntudattal és megbánással. Úgy is lehet értelmezni, hogy ez „Isten büntetése”, amiért erkölcstelen életet éltünk. Úgy érezhetjük, hogy az élet rosszul bánt velünk, és gyűlölhetjük Istent, mert ezt a szörnyűséget mérte ránk. Rázhatjuk öklünket az ég felé, önsajnálatot és haragot érezhetünk. Ám úgy is tekinthetünk erre az élményre, mint egy esélyre, hogy felébredjünk, és igazán megvizsgáljuk és megértsük a dolgokat.
Ha tudod, hogy meg fogsz halni, az néha komolyan javíthatja a hátralévő életed minőségét. Ha tudod, hogy hat hónap múlva meg fogsz halni, és van egy kis bölcsességed, akkor nem fogod elpazarolni azt a hat hónapot hiábavalóságokra. Ha egészséges vagy, akkor ezt gondolhatod: „Még évek állnak előttem. Nincs értelme most meditálni, mert azt megtehetem, amikor öregebb leszek. Most inkább jól fogom érezni magam.” Egyrészt nagyon fájdalmas felismerés lehet, ha tudod, hogy hat hónap múlva meghalsz, másrészt viszont felébredhetsz. Ez a fontos – az ébredés és a hajlandóság, hogy tanulj az életből – függetlenül attól, hogy mit tettél vagy mi történt veled. Mindannyiunkban ott van ez a lehetőség az ébredésre, függetlenül attól, hogy mit tettünk.
Az emberi formában való életünket egyfajta átmenetnek
tekintem. Valójában nem ide valók vagyunk. Nem ez az igazi otthonunk. Soha nem
leszünk elégedettek az emberi létünkkel. Nem érdemes az emberi világban maradni
vagy ott időzni, de nem is szabad megvetni vagy elutasítani. Emberi életünkben
fel kell ébrednünk és meg kell értenünk! Azt mondhatod, hogy nem pazaroltad el
az életed, ha felébredtél. Ha hosszú életet élsz – mondjuk száz évet – ostoba
elképzelések és önzés jegyében, akkor száz évet pazaroltál el. De ha
felébredtél – még ha az életed nagyon rövid is –, akkor legalább nem pazaroltad
el.
11