5. Éber séta

A „jongrom¹”, a sétáló meditáció gyakorlása során, a lábad mozgására koncentrálsz. A figyelmedet a test mozgására irányítod az út elejétől a végéig, amikor megfordulsz, és a test megáll. Ekkor létrejön az elindulás szándéka, majd a séta. Figyeld meg az ösvény közepét és végét, a megállást, a megfordulást, az állást: a tudat összpontosításának pontjait, és azt amikor a tudat csapongani kezd! Séta közben lázadást vagy valami hasonlót tervezhetsz, ha nem vagy résen! Hány lázadást terveltek már ki jongrom gyaloglás közben? Ahelyett, hogy ilyesmit csinálnánk, inkább használjuk ki ezt az időt, hogy arra koncentráljunk, ami valójában történik! Ezek nem különleges élmények, annyira hétköznapiak, hogy nem igazán vesszük észre őket. Lássuk meg, hogy erőfeszítést igényel tudatában lenni az ilyen dolgoknak!

Amikor a tudat elkalandozik, és Indiában találod magad, miközben a jongrom ösvény közepén tartasz, vedd észre - „Ó!” Abban a pillanatban felébredsz. Felébredtél, és ekkor húzd vissza a tudatod oda, ami valójában történik a testeddel, ahogy föl-alá sétálsz. Ez a kitartás gyakorlása, mert a tudat mindenfelé kóborol. Ha a múltban voltak boldog pillanatok a sétáló meditációban, arra gondolhatsz: „A legutóbbi elvonuláson sétáló meditációt végeztem, és valóban éreztem a testemet miközben sétált. Éreztem, hogy nincs énem, és ez boldogító volt, ó, bárcsak újra megtörténne!” Figyeljétek meg ezt a késztetést arra, hogy valamit elérjetek, valamilyen korábbi boldog emlék miatt! Lássátok be, hogy ez egy feltétel; ez egy akadály! Adjátok fel, nem számít, hogy egy pillanatnyi boldogságot okoz! Csak egy lépés, majd a következő lépés - ennyi az egész: elengedés, elégedettség kevés dologgal, ahelyett, hogy megpróbálnátok elérni valamilyen boldog állapotot, amit talán régebben már átéltetek, miközben ezt a gyakorlatot végeztétek. Minél többet próbálkoztok, annál nyomorúságosabbá válik a tudat, mert azt a vágyat követitek, hogy valami szép élményt szerezzetek egy emlék nyomán. Légy elégedett azzal, ami most van, bármi legyen is az! Békélj meg azzal, ahogyan ebben a pillanatban van, ahelyett, hogy sürgölődve próbálsz valamit tenni azért, hogy elérj valamilyen állapotot, amit kívánatosnak érzel!

Egyszerre csak egy lépés - figyeld meg, milyen békés a sétáló meditáció, amikor csupán egy lépésre kell figyelned! Ám ha azt hiszed, hogy ebből a sétából samadhi-t kell kifejlesztened, de a tudatod szanaszét kóborol, mi történik? „Nem bírom ezt a sétáló meditációt, nem nyugszom meg tőle, gyakorolok, próbálom elérni azt az érzést, hogy anélkül sétáljak, hogy az „én” sétálna, de a tudatom továbbra is szétszórt.” Azért van így, mert még nem érted, hogyan kell csinálni. Tudatod az ideáit kergeti, megpróbál valamit elérni, ahelyett, hogy csak lennél. Amikor sétálsz, csak annyit kell tenned, hogy sétálsz. Egy lépés, következő lépés - egyszerű. Ám ezt nem könnyű elérni, ugye? A tudat próbálja kitalálni, mit kellene tenned, mi a baj, és miért nem tudod megtenni.

A kolostorban reggel felkelünk, kántálunk, meditálunk, ülünk, takarítunk, főzünk, ülünk, állunk, sétálunk, dolgozunk; bármit teszünk, csak éljük meg úgy, ahogy jön, egyszerre mindig csak egy dolgot! A dolgok jelenlegi állapotával együtt lenni a nem-ragaszkodás, ez nyugalmat és békességet okoz. Az élet változik, és figyelhetjük, ahogy változik, alkalmazkodhatunk az érzékszervi világ változó természetéhez, bármi is történik. Legyen kellemes vagy kellemetlen, mindig elviseljük és elfogadjuk az életet, bármi is történjék velünk. Ha belátjuk a valóságot, megvalósítjuk a belső békességet.

 

6. - Kedvesség

A magyar „szeretet” szó gyakran utal arra, hogy „valamit szeretek”. Például: „szeretem a ragacsos rizst”, „szeretem az édes mangót”. Tényleg úgy gondoljuk, hogy szeretjük. A szeretni azt jelenti, hogy kötődünk valamihez, például egy ételhez, amit szívesen fogyasztunk. De nem a szívünkkel szeretjük. A páliban a „metta” azt jelentheti, hogy szereted az ellenségedet; de nem azt jelenti, hogy valóban „szereted” őt. Ha valaki meg akar ölni, és te azt mondod, hogy „szeretem őt”, ez esztelenség! De jóindulatúak lehetünk vele, ami azt jelenti, hogy tartózkodunk a kellemetlen gondolatoktól és a bosszúvágytól, minden olyan vágytól, hogy bántsuk vagy megsemmisítsük. Még ha nem is kedveljük őket – szánandó, szerencsétlen emberek -, akkor is lehetünk kedvesek, nagylelkűek és jótékonyak velük szemben. Ha valami részeges bejönne ebbe a szobába, aki büdös és taszító, csúnya és beteg, semmi vonzó nincs benne - nevetséges lenne azt mondani, hogy „szeretem ezt az embert”. De ha az ember jóindulatú kedvességgel közelítene hozzá, nem viseltetne ellenszenvvel, nem ragadna bele a kellemetlenségére adott reakciókba. Ezt értjük metta alatt.

Van úgy, hogy valamit nem szeretünk magunkkal kapcsolatban, de a metta azt jelenti, hogy nem ragadunk bele a nézeteinkbe, a beállítódásainkba, a problémáinkba, érzéseinkbe, és az elme gondolataiba. Ezt úgy gyakorolhatjuk, hogy nagyon éberek vagyunk. Ébernek lenni azt jelenti, hogy mettával állunk a tudatunkban lévő félelemmel, haraggal, vagy a féltékenységgel szemben. A metta azt jelenti, hogy nem tekintünk problémaként az éppen meglévő állapotokra, hagyjuk, hogy elhalványuljanak, megszűnjenek. Például, amikor a félelem felbukkan a tudatodban, mettával viszonyulhatsz ehhez a félelemhez - ami azt jelenti, hogy nem teremtesz ellenszenvet vele szemben, egyszerűen csak elfogadod a jelenlétét, és hagyod, hogy megszűnjön.

Azzal is csökkentheted a félelmet, ha felismered, hogy ez az érzelem bárkinél megjelenhet, sőt, ez a tudatállapot az állatoknál is mindennapos. Ez nem az én félelmem, nem egy emberé, ez egy személytelen félelem. Akkor kezdünk el együttérezni más lényekkel, amikor megértjük a szenvedést, amit a saját életünkben a félelemre való reagálás okoz - a fájdalmat, a fizikai fájdalmat, amikor például valaki beléd rúg. Ez a fajta fájdalom pontosan ugyanolyan fájdalom, mint amit egy kutya érez, amikor megrúgják. Úgy közelíthetsz mettával a fájdalomhoz, ami kedvességet és türelmet jelent, hogy nem tanúsítasz ellenállást. A mettával dolgozhatunk minden érzelmi problémánkon, amikor azt gondoljuk, hogy „meg akarok szabadulni tőle, ez borzalmas”. Ez a metta hiánya magunkkal szemben, nem igaz? Ismerd fel a vágyat, ami arra irányul, hogy megszabadulj valamitől! Ne dagonyázz az éppen jelenlevő érzelmi állapotok iránti ellenszenvben! Nem kell úgy tenned, mintha helyeselnéd a hibáidat! Ne gondolj rájuk így: „szeretem a hibáimat.” Vannak akik ostobán ezt mondják: „A hibáim tesznek érdekessé. A gyengeségeim miatt vagyok izgalmas személyiség.” A metta nem azt jelenti, hogy arra kényszeríted magad, hogy hidd azt hogy szeretsz valamit, ami egyáltalán nincs ínyedre; hanem azt, hogy nem süllyedsz bele az ellenszenvbe. Könnyű mettát érezni valami iránt, ami kedves - aranyos kisgyerekek, jóképű, kellemes modorú emberek, kedves kutyusok, pompás virágok - mettát érezhetünk magunk iránt is, amikor jól érezzük magunkat: „Most boldog vagyok.” Amikor jól mennek a dolgok, könnyű kedvesen viszonyulni ahhoz, ami jó, szép és vonzó. Ilyenkor könnyen eltévelyedhetünk. A metta nem csak jó kívánság, szép érzések, magasztos gondolatok, hanem mindig nagyon praktikus.

Ha álmodozó vagy, és viszolyogsz valakitől, akkor így érzel: „Nem kellene gyűlölnöm senkit. Buddhistaként mettával kéne viszonyulnom minden élőlény felé. Mindenkit szeretnem kellene. Ha jó buddhista vagyok, akkor mindenkit szeretnem kell.” Mindez megvalósíthatatlan idealizmusból fakad. Gyakorold a mettát az ellenszenvre, a kicsinyességre, a féltékenységre, az irigységre! Ez annyit jelent, hogy békésen élünk együtt, nem okozunk problémákat, nem nehezítjük meg az életet, nem okozunk problémát a tudatunkban és a testünkben felmerülő nehézségek hatására!

Amikor Londonban a metrón utaztam, mindig ideges voltam. Gyűlöltem a szörnyű metróállomásokat, a borzalmas reklámokat, az óriási tömeget, a koszos, lepukkant vonatokat, amelyek az alagutakban dübörögnek. Úgy éreztem, hogy nyomokban sincs meg bennem a metta. Annyira idegenkedtem ettől az egésztől, hogy elhatároztam, a londoni metróban utazva gyakorolni fogom a türelmet és a kedvességet. Ezentúl szinte élveztem az utazást, ahelyett, hogy bosszankodtam volna. Kedvesen kezdtem viszonyulni az utazóközönséghez. Az ellenszenv és a zsörtölődés teljesen eltűnt.

Amikor ellenszenvet érzünk valaki iránt, tapasztalhatjuk, hogy ez a kommentár indul el: „Ezt tette, meg azt tette, és ilyen, és nem kellene, hogy ilyen legyen.” Amikor meg igazán kedvelsz valakit: „Ő ezt is meg azt is meg tudja csinálni. Ő jó és kedves.” Amikor valaki azt mondja rá: „Ez az ember nagyon rossz!”, akkor méregbe gurulsz. Ha ellenszenves valaki, és jót mondanak róla, szintén dühös leszel. Nem akarod hallani, hogy milyen jó az ellenséged. Amikor tele vagy haraggal, nem tudod elképzelni, hogy valakinek, akit gyűlölsz, lehetnek erényes tulajdonságai; még ha vannak is jó tulajdonságai, soha nem jutnak eszedbe. Csak a rossz dolgokra emlékszel. Amikor kedvelsz valakit, még a hibái is szerethetőek lehetnek - „ugyan, ártalmatlan kis hibák”.

Ismerjétek fel ezt a saját tapasztalatotokban; figyeljétek meg a szimpátia illetve ellenszenv erejét! A türelem és a kedvesség gyakorlása nagyon hasznos és hatékony eszköz arra, hogy megbirkózzunk mindazokkal a jelentéktelen apróságokkal, amelyeket a tudat a kellemetlen tapasztalatok köré épít fel. A metta akkor is nagyon hasznos módszer, ha valakinek ítélkező, nagyon kritikus elméje van. Mindenben csak a hibákat látja, de soha nem néz magába, csak azt látja, ami „odakint” van.

Mostanság nagyon gyakori, hogy az időjárásra vagy a kormányra panaszkodunk. A személyes arrogancia eredményei ezek az igazán csúnya megjegyzések. Van úgy, hogy elkezdesz beszélni valakiről, aki nincs jelen, és miszlikre szeded, intelligensen és tárgyilagosan. Olyan zseniális elemző vagy, hogy pontosan tudod, mire van szüksége annak az embernek, mit kellene tennie és mit nem kellene tennie, és miért ilyen vagy olyan. Nagyon lenyűgöző, hogy ilyen éles, kritikus elméd van, és tudod, mit kellene másoknak tenniük. Persze ezzel azt mondod: „Én sokkal jobb vagyok, mint ő.”

De a mettával nem vakítod el magad a hibák és hiányosságok tekintetében. Egyszerűen csak békésen együtt élsz velük. Nem kívánod, hogy másképp legyen. Tehát a mettának szemet kell hunynia afölött, hogy mi a baj magaddal és másokkal. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszed észre ezeket a dolgokat, hanem azt, hogy nem kerítesz túl nagy feneket nekik. Ezt a fajta engedékenységet úgy éred el, hogy kedves és türelmes vagy - békésen élsz együtt másokkal.

 

7. - A hétköznapok tudatossága

A következő órában sétáló meditációt fogunk végezni. A séta során előálló mozgást használjuk a koncentráció tárgyaként, a figyelmünket a lábunk mozgására és a talajhoz érő lábak földre gyakorolt nyomására irányítjuk. Ehhez is használhatod a „Buddho” mantrát - „Bud” a jobb, „dho” a bal. Próbáljátok megfigyelni, hogy teljesen összeszedettek vagytok-e, teljesen éberek vagytok-e az ösvény elejétől a végéig! Sétálj átlagos tempóban, majd később lassíthatsz vagy gyorsíthatsz! Alkalmazzunk egy normális tempót, mert a meditációnk a hétköznapi élet körében mozog, nem a különlegesben. Hétköznapi légzést alkalmazunk, nem pedig egy különleges „légzőgyakorlatot”; az ülő testtartást a fejen állás helyett; a normális járást a futás, kocogás helyett - nyugodt tempóban. A leghétköznapibb dolgok közepette gyakorolunk, mert természetesnek tartjuk. Ráirányítjuk a figyelmünket mindarra, amit eddig természetesnek tartottunk, és igazán soha nem vettünk észre: például a tudatunkra és testünkre. Még a fiziológiában és anatómiában képzett orvosok sem igazán a testükkel vannak együtt. A testükkel alszanak, a testükkel születnek, a testükkel öregszenek, együtt kell élniük vele, etetniük kell, tornáztatniuk kell, és mégis úgy fognak mesélni egy májról, mintha az egy szemléltetőeszköz lenne. Könnyebb megnézni a májat egy képen, mint tudatában lenni a saját májunknak, nem igaz? Úgy nézzük a világot, mintha valahogy nem lennénk a részei, és ami hétköznapi, ami általános, azt figyelmen kívül hagyjuk, mert arra figyelünk ami rendkívüli.

A televízió rendkívüli találmány. Mindenféle fantasztikus, kalandos, romantikus dolog tud megjelenni a televízióban. Ez egy csodálatos dolog, így könnyű rá koncentrálni. Megbabonázhat a tévé. Ugyanígy figyelünk fel arra, amikor a testtel valami rendkívüli történik, mondjuk megbetegszik, fájdalmat érez, vagy eksztatikus, csodálatos érzések járják át, ezt észrevesszük! De a jobb lábunk nyomása a földön, a légzés működése, a testünk érzete a párnán ülve, amikor nincs semmilyen szélsőséges érzés - ezek azok a dolgok, amelyekre most ráébredtünk. Figyelmünket arra irányítjuk, ahogyan a dolgok a hétköznapi életben vannak.

Amikor az élet szélsőségessé, rendkívülivé válik, akkor úgy találjuk, hogy elég jól megbirkózunk vele. A pacifistáknak és a lelkiismereti katonai behívó-megtagadóknak gyakran felteszik ezt a kérdést: „Ön nem hisz az erőszakban, akkor mit tenne, ha egy őrült megtámadná az édesanyját?” Ez olyan szituáció ami miatt szerintem a legtöbbünknek soha nem kellett nagyon aggódnia! Ez nem az a fajta hétköznapi, mindennapi esemény az ember életében. De ha egy ilyen szélsőséges helyzet mégis bekövetkezne, biztos vagyok benne, hogy tennénk valamit, ami megfelelő lenne. Még a legőrültebb ember is tud figyelmes lenni extrém helyzetekben. De a hétköznapi életben, amikor nem történik semmi különleges, amikor csak ülünk itt, akkor is lehetünk teljesen őrültek, nem igaz? A patimokkha² szabály azt mondja, hogy nekünk, szerzeteseknek nem szabad megütni senkit. Itt ülök és azon agyalok, hogy mit tennék, ha egy őrült megtámadná az anyámat. Óriási erkölcsi problémát teremtettem egy hétköznapi helyzetben, amikor itt ülök, és az anyám nincs is itt. Ennyi év alatt a legcsekélyebb fenyegetés sem érte anyám életét őrültek részéről (kaliforniai sofőrök részéről igen!). Nagy erkölcsi kérdésekre könnyen tudunk válaszolni az időnek és a helynek megfelelően, ha most, erre az időre és erre a helyre figyelünk.

Szóval felhívjuk a figyelmet emberi állapotunk hétköznapiságára; a lélegzésre; az ösvény egyik végétől a másikig való oda-vissza járásra; az öröm és a fájdalom érzéseire. Ahogy haladunk előre az elvonulás során, mindent megvizsgálunk, mindent úgy figyelünk és ismerünk meg, ahogy van. Ez a vipassana gyakorlata - megismerni a dolgokat úgy, ahogy vannak, nem pedig valamilyen elmélet vagy feltételezés szerint, amiket kialakítunk azokkal kapcsolatban.