8. - A gondolatok meghallgatása

A tudat megnyitásával, vagy az „elengedéssel” a figyelmet egy pontra irányítjuk. Csak figyelünk, csendes tanúi vagyunk annak, aki tudatában van mindannak, ami jön és megy. Ezzel a vipassaná-val az anicca (változás), dukkha (kielégítetlenség), anatta (nem-én) három jellemzőjét használjuk a mentális és fizikai jelenségek megfigyelésére. Megszabadítjuk a tudatot a vak elfojtástól, így ha bármilyen banális gondolat, félelem, kétely, aggodalom vagy harag hatalmába keríti, nem kell analizálnunk ezeket a tudatállapotokat. Nem kell kitalálnunk, hogy miért jelentek meg, csupán tudatosítanunk kell azokat.

Ha igazán félsz valamitől, akkor tudatosan félj! Ne csak hátrálj előle, hanem vedd észre azt a késztetést, hogy megpróbálj megszabadulni tőle! Hozd fel teljesen, amitől félsz, gondold végig tudatosan, és figyelj a gondolkodásodra! Ez nem az elemzésről szól, hanem arról, hogy a félelem tudatát az abszurd végpontig vigyük el, ahol annyira képtelenné válik, hogy elkezdhetünk rajta nevetni. Figyeljetek a vágyakozásra is, az őrült szavakra: „ezt akarom, azt akarom, meg kell kapnom, nem tudom, mit fogok csinálni, ha nem kapom meg ezt, és azt akarom...!” Néha a tudat elkiáltja magát: „Ezt akarom!” - erre figyeljetek!

Egy konfliktus során üvöltöztök egymással, kimondjátok az összes elfojtott dolgot, ami az elmétekben van; ez egyfajta katarzis, de hiányzik belőle a bölcs reflexió. Hiányzik az a készség, hogy a kiabálást, mint állapotot felismerjük, ehelyett egyfajta „ventilálás” folyik, és kimondjuk, amit abban a pillanatban gondolunk. Hiányzik az a türelem, ami hajlandó elviselni a legszörnyűbb gondolatokat is. Így aztán nem hisszük azt, hogy azok személyes problémák, hanem a félelmet és a haragot mentálisan abszurd helyzetbe kényszerítjük, hogy ezáltal csak a gondolatok természetes alakulásának tekintsük azokat. Tudatosan végig gondoljuk mindazt, amitől félünk, a tudat állapotaként látjuk és figyeljük, nem személyes kudarcokként vagy problémaként tekintünk a félelemre.

Tehát e gyakorlat során kezdjük elengedni a dolgokat. Nem kell kényszeresen keresni a problémákat, de amikor olyan dolgok bukkannak fel, amelyek zavarnak minket, és próbálunk megszabadulni tőlük, akkor nem nyomjuk el, hanem inkább felszínre hozzuk őket. Tudatosan gondolj rájuk, és hallgasd őket, mintha a kerítés túloldalán hallgatnál valami pletykás öreg kofát: „Ezt csináltuk, meg azt csináltuk, aztán ezt csináltuk, aztán ezt csináltuk, aztán azt csináltuk...” A kofa csak zagyvál! Most pedig gyakoroljátok, hogy csak hallgatjátok, mint egy hangot, ahelyett, hogy ítélkeznétek felette, mondván: „Nem, nem, remélem, ez nem én vagyok, ez nem az én igazi természetem”, vagy megpróbáljátok elhallgattatni, és azt mondjátok: „Ó, te vén kofa, bárcsak eltűnnél!” Mindannyiunkban megvan ez a hajlam, még bennem is. Ez természetes adottság, nem igaz? Ez nem egy ember. Ez egy bennünk lévő zsörtölődő tendencia - „Olyan keményen dolgozom, és senki sem hálás” – ez egy tudatállapot, nem pedig személy. Néha, amikor zsémbes vagy, senki sem képes semmit sem jól csinálni - még ha jól is csinálják, akkor is rosszul csinálják. Ez is a tudat állapota, nem személy. A mogorvaság, a zsémbes tudatállapot ismert állapot: anicca - változik; dukkha - nem kielégítő; anatta - nem én. Aztán ott van a félelem attól, hogy mit gondolnak rólad mások, ha elkésel: elaludtál, bejössz, és elkezdesz aggódni amiatt, hogy mit gondolnak rólad, amiért későn jöttél meg - „Még azt hiszik, lusta vagyok.” Ez az aggodalom, hogy mit gondolnak rólad, a tudat állapota. Vagy, mindig időben itt vagyunk, és valaki későn jön, és azt gondoljuk: „Ő mindig későn jön, nem tud soha időben bejönni!”. Ez a tudat egy másik állapota.

Éberen megfigyelem ezeket a triviális dolgokat, bár egyszerűen félre is lehetne tolni ezeket, mert oly banálisak, és az ember nem akar az élet jelentéktelen dolgaival foglalkozni. De amikor nem foglalkozunk velük, akkor elnyomódnak, és problémává válnak. Elkezdünk szorongani, ellenszenvet érezni magunkkal vagy más emberekkel szemben, esetleg depressziósak leszünk; mindez abból fakad, hogy nem engedjük, hogy a jelentéktelen vagy a rút dolgok tudatossá váljanak.

Aztán ott van a bizonytalanság lelkiállapota, amikor sosem vagyunk biztosak abban, hogy mit is tegyünk: megjelenik a félelem, kétség, bizonytalanság és tétovázás. Tudatosan figyeljetek erre a soha nem biztos állapotra, azért, hogy megbarátkozzatok ezzel a tudatállapottal, amikor nem ragaszkodtok egy adott dologhoz! „Mit tegyek, maradjak vagy menjek, ezt vagy azt tegyem, anapanasati-t vagy vipassaná-t csináljak?” Figyeld meg! Tegyél fel magadnak olyan kérdéseket, amelyekre nem lehet válaszolni, mint például: „Ki vagyok én?” Vedd észre az üres teret, mielőtt elkezdesz gondolkodni - „ki?” - légy éber, csukd be a szemed, és mielőtt arra gondolsz, hogy „ki”, csak figyelj, a tudat meglehetősen üres, nem igaz? Aztán: „Ki vagyok én?”, és a kérdőjel utáni űr. Ez a gondolat az ürességből jön és megy, ugye? Amikor a szokásos gondolkodásban ragadtok, nem látjátok a gondolat keletkezését, ugye? Nem láthatod, csak akkor tudod elkapni a gondolatot, miután észreveszed, hogy gondolkodtál; ezért kezdj el szándékosan gondolkodni, és kapd el a gondolat kezdetét, mielőtt ténylegesen gondolnád. Olyan szándékos gondolatokat fogalmazol meg, mint például: „Ki a Buddha?” Szándékosan gondolj erre, így meglátod a gondolat kezdetét, a gondolat kialakulását, és a végét, és a körülötte lévő teret. A gondolatot és a fogalmat egy távlatból figyeled, ahelyett, hogy csak reagálnál rájuk.

Mondjuk, hogy dühös vagy valakire! Azt gondolod: „Ezt mondta, azt mondta, aztán ezt tette, és ezt nem jól csinálta, mindent rosszul csinált, annyira önző.” Az is eszedbe jut, hogy mit csinált azzal a valakivel, és így tovább... Egyik dolog követi a másikat, nem igaz? Egyszer csak belekerülsz ebbe a gondolatburjánzásba, és ellenszenv támad. Tehát ahelyett, hogy csak belebonyolódnál gondolatokba, fogalmak áradatába, gondold ezt tudatosan: „Ő a legaljasabb ember, akivel valaha találkoztam!” És aztán figyeljétek meg a gondolat végét! „Ő egy romlott, mocskos patkány; ezt tette, majd azt tette!” - és ennek is a végét. Az egészet nagyon komikusnak találod majd!

Amikor először tartózkodtam a Wat Pah Pongban, hatalmas harag és ellenszenv támadt bennem. Néha rendkívül frusztráltnak éreztem magam, mert soha nem értettem, mi történik valójában, és nem akartam megfelelni az ottani elvárásoknak. Folyton dühöngtem. Ajahn Chah csak mondta és mondta a beszédeit - kétórás előadásokat tudott tartani Lao nyelven - és én szörnyű fájdalmat éreztem a térdemben. Ilyen gondolataim voltak: „Miért nem hagyod abba végre a beszédet? Azt hittem, hogy a Dhamma egyszerű, miért kell két órán át magyarázni valamit?” Szörnyen kritikus voltam mindenkivel szemben. Aztán elkezdtem ezen elmélkedni, és figyelni magamba, dühös és kritikus voltam, gorombáskodtam, pukkadoztam. „Nem akarom ezt, nem akarom azt, nem szeretem ezt, nem értem, miért kell itt ülnöm, nem akarom, hogy ezzel a buta dologgal zaklassanak, amit nem értek...” és így ment ez vég nélkül. Aztán ezt gondoltam: „Vajon ez egy kedves ember, aki ezt mondja? Ilyen akarsz lenni, aki folyton panaszkodik, kritizál, hibát keres? Ilyen ember akarsz lenni?” „Nem! Nem akarok ilyen lenni!”

De tudatosítanom kellett, hogy valóban belássam, és ne csak kívánjam a változást. Úgy éreztem, hogy nekem van igazam, és amikor ezt érzed és felháborodsz, mert úgy érzed, hogy mások tévednek, akkor könnyen elhiszed az ilyen gondolatokat: „A Buddha soha nem javasolta volna ezt, jól ismerem a buddhizmust!” Vigyétek fel tudatos formába, ahol láthatjátok, tegyétek abszurddá, és akkor van egy perspektívátok, és egészen szórakoztatóvá válik. Meglátod, miről szól a komédia! Annyira komolyan vesszük magunkat: „Én olyan fontos ember vagyok, az életem olyan rettenetesen fontos, hogy minden pillanatban rendkívül komolyan kell vennem. A problémáim olyan fontosak, olyan szörnyen fontosak; sok időt kell a problémáimmal töltenem, mert annyira fontosak. Amikor nagyon fontosnak érzed magad, gondold szándékosan ezt: „Nagyon fontos személy vagyok, a problémáim nagyon fontosak és rendkívül komolyak!” Amikor szándékosan ezt gondolod, ostobaságnak hangzik, mert hamar rájössz, hogy nem vagy olyan nagyon fontos - egyikünk sem az. És a problémák, amiket az életünk során gyártunk, jelentéktelen dolgok. Néhányan képesek tönkretenni az egész életüket azzal, hogy végtelenül problémákat kreálnak, és mindet rendkívül komolyan veszik.

Ha fontos és komoly embernek tartod magad, akkor el akarod kerülni a triviális vagy ostoba dolgokat. Ha jó és szent ember akarsz lenni, akkor a nem üdvös állapotokat kell kiszorítanod a tudatodból. Ha szerető és nagylelkű típus szeretnél lenni, akkor minden aljasság, féltékenység vagy fösvénység olyan dolog, amit el kell nyomnod, ki kell irtanod a tudatodból. Tehát bármennyire félsz is, gondold végig, figyeld meg! Gondoljatok ilyeneket: „Zsarnok akarok lenni!” vagy: „Heroincsempész akarok lenni!” vagy: „A maffia tagja akarok lenni!” - vagy valami hasonlót! Már nem a gondolat minőségével foglalkozunk, hanem pusztán azzal a tulajdonságával, hogy egy mulandó állapot; nem kielégítő, mert nincs olyan aspektusa, ami valaha is igazán kielégíthetne. Jön és elmúlik, nem önmaga.

 

9. - Az akadályok és azok megszüntetése

Ahogy befelé figyelünk, elkezdjük felismerni a bűntudat, az ellenszenv és a sóvárgás, féltékenység, félelem, vágy és kapzsiság suttogó hangjait. Néha meghallgathatjuk, amit a vágy mond: „Akarom, kell, kell, kell, kell, akarom, akarom!” Néha még tárgya sincs. Érezhetsz vágyat tárgy nélkül, ezért keresel rögtön egy tárgyat. A vágy, hogy megszerezz valamit. „Meg kell szereznem azt, akarom! Kell nekem, akarok valamit, akarok ...”. Ezt hallhatjátok, ha a tudatotokra figyeltek. Általában gyorsan találunk egy tárgyat a kéjvágyhoz, a szexhez például; akár fantáziálással tölthetjük az időnket.

A vágy megjelenhet abban a formában, hogy keresünk valamit, amit megehetünk, vagy bármit, amibe beleolvadhatunk, amivé válhatunk, amivel egyesülhetünk. A sóvárgás folyton keres, mindig koslat valami után. Ez lehet egy vonzó tárgy, ami megengedett a szerzetesek számára, mint például egy szép köntös, vagy egy alamizsnás tál, vagy valami finom étel. Láthatjuk a hajlamot, hogy akarjuk, hogy megérintsük, hogy megpróbáljuk valahogy megszerezni, megkaparintani, birtokolni, magunkévá tenni, elfogyasztani. Ez a vágy, ez a természeti erő, amit fel kell ismernünk; nem kell elítélnünk, és azt mondanunk: „Szörnyű ember vagyok, mert vágyaim vannak!” - mert ez csak megint csak ego erősítés, nem igaz? Mintha nem lenne természetes, hogy legyen bennünk vágy, mintha lenne olyan ember, aki nem él meg vágyat valami iránt!

Ezek a természetben olyan állapotok, amelyeket fel kell ismernünk és látnunk kell; nem elítélve, hanem megértve azokat. Így ismerjük meg igazán a tudatunkban a vágy, a kapzsiság, a valamire törekvés - és a megszabadulás vágyának mozgását. Ennek is tanúi lehetünk - meg akarunk szabadulni valamitől amink van, vagy valamilyen helyzettől, vagy magától a fájdalomtól. „Meg akarok szabadulni a fájdalmamtól, meg akarok szabadulni a gyengeségemtől, meg akarok szabadulni a tompaságtól, meg akarok szabadulni a nyugtalanságomtól, a vágyaimtól. Meg akarok szabadulni mindentől, ami irritál. Miért teremtette Isten a szúnyogokat? Meg akarok szabadulni a vérszívóktól.”

Az érzéki vágy az első akadály (nivarana). Az ellenszenv a második; tudatodat a nem-akarás, a kicsinyes ingerültség és neheztelés kíséri, és megpróbálod megsemmisíteni őket. Ez kerékkötője a helyes szemléleted kialakulásának, tehát ez egy akadály. Nem azt mondom, hogy meg kell próbálnunk megszabadulni ettől az akadálytól - ez ellenszenv lenne -, hanem meg kell figyelni, megismerni az erejét, meg kell érteni ahogy megtapasztalod. Felismered azt a vágyat, hogy megszabadulj dolgoktól, a vágyat, hogy megszabadulj dolgoktól körülötted, a vágyat, hogy ne legyél itt, a vágyat, hogy ne élj, a vágyat, hogy ne létezz többé. Ezért szeretünk aludni, igaz? Akkor egy ideig nem kell létezni. Az alvó tudatosságban nem létezünk, mert már nincs meg az az érzés, hogy élünk. Ez a megsemmisülés. Ezért vannak, akik nagyon szeretnek aludni, mert az élet fájdalmas, unalmas, kínkeserves számukra. Ha hajlamosak vagyunk a depresszióra, vagy kétségek gyötörnek, lehet, hogy az alvásban keresünk menekülést - vagy más módon próbáljuk kiszorítani ezeket a hangulatokat a tudatból.

A harmadik akadály a tompaság, a letargia, a lustaság, a fásultság; erre hajlamosak vagyunk ellenszenvvel reagálni. Ezt is meg lehet érteni. A tompaság megismerhető - a test és a tudat nehézkessége, a lassú, tompa mozgás. Tanúi lehetünk az ezzel szembeni ellenszenvnek, a tőle való megszabadulni akarásnak. Megfigyeled a tompaság érzését a testben és a tudatban. De még a tompaság tudatos ismerete is változó, elégtelen, nem-önmaga.

A nyugtalanság a tompaság ellentéte; ez a negyedik akadály. Egyáltalán nem vagy tompa, álmos, hanem nyugtalan, ideges, szorongó, feszült vagy. Ismétlem, lehet, hogy nincs konkrét tárgya a nyugtalanságnak. Az alvásra vágyó érzéssel ellentétben a nyugtalanság egy kényszeres állapot. Valamit csinálni akarsz, oda futni... ezt csinálni... azt csinálni... beszélgetni, izgatottan járkálni, szaladgálni. Ha nyugtalanságban egy rövid ideig mozdulatlanul kell ülnöd, úgy érzed, hogy be vagy zárva, ketrecbe kényszerítettek; csak arra tudsz gondolni, hogy ugrálj, rohangálj, csinálj valamit. Ennek is tanúi lehettek, különösen akkor, ha olyan formába vagytok zárva, ahol nem tudjátok kiélni a nyugtalanságot. A köntösök, amelyeket a bhikkhuk viselnek, nem alkalmasak arra, hogy felcsimpaszkodjatok a fákra és hintázzatok az ágakon. Nem tudjuk eljátszani a tudatnak ezt az „ugráló” hajlamát, ezért kell figyelnünk rá.

A kétely az ötödik akadály. Néha a kétségeink szörnyen fontosnak tűnhetnek, és szeretünk nagy figyelmet szentelni nekik. Megtévesztenek bennünket, mert annyira lényegesnek tűnnek. „Néhány kétség jelentéktelen, igen, de ez egy Fontos Kétség. Tudnom kell a választ. Biztosnak kell lennem benne. Határozottan tudnom kell, hogy ezt vagy azt kell-e tennem! Jól csinálom ezt? Oda menjek, vagy maradjak még egy kicsit itt? Csak az időmet vesztegetem? Elpazaroltam az életemet? A buddhizmus a követendő út, vagy nem? Lehet, hogy nem ez a helyes vallás!” Ez a kétség.

Életed hátralévő részét azzal töltheted, hogy azon aggódsz, hogy ezt vagy azt kell-e tenned, de egy dolgot akkor is tudhatsz: a kétség a tudat állapota. Néha nagyon finom és megtévesztő tud lenni. „Az, aki tudja”, felismeri, hogy a kétség az kétség. Legyen akár fontos, akár jelentéktelen, ez csak kétely, ennyi az egész. „Maradjak itt, vagy menjek máshová?” Ez kétség. „Ma vagy holnap mossam ki a ruháimat?” Ez kétség. Nem túl fontosak, de vannak akár fontosak is. „Elértem-e már a „folyamba lépést?” Egyébként is, mi az a „folyamba lépő?” „Ajahn Sumedho egy „arahant?”¹ „Vannak-e manapság arahantok?” Aztán jönnek a más vallások hívei, és ezt mondják: „A tiétek rossz, a miénk helyes!”. Akkor azt gondolod: „Talán igazuk van! Talán valóban a miénk rossz.” Annyit tudhatunk, hogy kétségek vannak. Ez a belátás: tudni azt, amit tudhatunk, tudni azt, amit nem tudunk. Még ha nem is tudsz valamiről, ha tudatában vagy annak, hogy nem tudod, akkor ez a tudatosság a bölcsesség.

Ez tehát a tudás, amit megismerhetünk. Az öt akadály a tanítóitok, mert ezek nem a képeskönyvek inspiráló, ragyogó gurui. Meglehetősen hétköznapiak, kicsinyesek, ostobák, idegesítőek és rögeszmések lehetnek. Addig lökdösnek, szurkálnak, taszigálnak minket folyamatosan, amíg kellő figyelmet és megértést nem szentelünk nekik, amíg nem jelentenek többé problémát. Ezért kell nagyon türelmesnek lenni; a világ összes türelmével és alázatával kell viseltetnünk, hogy tanuljunk ezen öt tanítótól.

És mit tanulunk? Azt, hogy ezek csak állapotok a tudatban; keletkeznek és elmúlnak; nem kielégítőek, nem-önmaguk. Néha nagyon fontos üzenetet közvetítenek. Lehet, hogy hiszünk ezeknek az üzeneteknek, de amit biztosan tudhatunk az, hogy ezek változó körülmények: és ha türelmesen átvészeljük őket, akkor a dolgok automatikusan, maguktól megváltoznak, és a tudat nyitott és tiszta lesz, hogy spontán cselekedjünk, ahelyett, hogy a körülményekre reagálnánk. A puszta figyelemmel, az odafigyeléssel, a dolgok maguktól elmúlnak; nem kell megszabadulni tőlük, mert minden, ami elkezdődik, egyszer véget ér. Nincs mitől megszabadulni, csak türelmesnek kell lenned, és hagynod kell, hogy a dolgok a maguk természetes útját járják, és megszűnjenek.

Amikor türelmes vagy, megengeded, hogy a dolgok megszűnjenek, akkor kezded megismerni a megszűnést - a csendet, az ürességet, a tisztaságot - a tudat kitisztul, és elcsendesedik. A tudat éber, nem feledékeny, elfojtott vagy kába, és meghallhatod a tudat csendjét.

Az abbahagyás megengedése azt jelenti, hogy kedvesnek, szelídnek és türelmesnek kell lennünk, alázatosnak, nem állva sem a jó, sem a rossz, sem az öröm, sem a fájdalom oldalára. A szelíd belátás hagyja, hogy a dolgok a természetüknek megfelelően változzanak, anélkül, hogy beavatkoznánk. Így aztán megtanulunk elfordulni attól, hogy az érzékek tárgyaiban való elmerülésre törjünk. A tudat ürességében, tisztaságában, csendjében megtaláljuk a békénket.