10 - Üresség és forma

Amikor a tudatod csendben van, figyelj, és meghallod a vibráló hangot a tudatodban - „a csend hangját” ! Mi ez? Fülzúgás, vagy valami kinti zaj? A tudat hangja, az idegrendszeré, vagy mi? Bármi is legyen, mindig ott van, és a meditációban felhasználható a koncentráció tárgyaként.

Belátva, hogy minden, ami keletkezik, elmúlik, elkezdjük azt figyelni, ami nem keletkezik, és nem múlik el, mindig ott van. Ha elkezdesz gondolkodni erről a hangról, megpróbálsz nevet adni neki, vagy bármit vársz tőle, akkor rosszul használod. Ez csupán egy vonatkoztatási pont, ami jelzi, hogy elértük a tudat határát, a tudat végét, amennyire képesek vagyunk megfigyelni azt. Szóval ebből a pozícióból kezdhetsz el koncentrálni. Gondolkodhatsz, és még mindig hallhatod ezt a hangot (mármint ha szándékosan gondolkodsz), de ha egyszer beleragadsz a gondolkodásba, akkor elveszíted, és nem hallod többé. Tehát ha elmerülsz a gondolkodásban, akkor amint felismered, hogy gondolkodsz, fordulj oda ahhoz a hanghoz, és folyamatosan figyelj rá!

Míg korábban az érzelmek, az illúziók vagy a felmerülő akadályok elragadtak, most úgy gyakorolhatsz, hogy finoman, türelmesen elmélkedsz a tudat jelenlegi állapotáról, ami anicca, dukkha, anatta, majd elengeded azt. Ez egy gyengéd, finom elengedés, nem pedig bármely állapot merev elutasítása. Tehát a szemlélet, a helyes megértés mindennél fontosabb. Ne akarjatok semmit a csend hangjától! Sokan izgatottak lesznek amikor meghallják, azt gondolván, hogy elértek valamit, vagy felfedeztek valamit, de ez önmagában csak egy másik állapot, amit a csend körül teremtesz. Ez egy nagyon békés gyakorlat, nem igazán izgalmas; használd ügyesen és lágyan az elengedésre, ne arra, hogy ragaszkodj ahhoz az elképzeléshez, hogy elértél valamit! Ha van valami, ami blokkol valakit a meditációban, az az a nézet, hogy elért valamit általa.

Most elgondolkodhatsz a tested és a tudatod állapotán, és koncentrálhatsz rájuk. Végigsöpörhetsz a testen és felismerheted az érzeteket, például a kezed vagy a lábad rezdüléseit, illetve koncentrálhatsz a tested bármely pontjára. Érezd a nyelv érzetét a szádban, ahogyan megérinti a szájpadlást, a felső ajkadat az alsó ajkadon, csak tudatosítsd a száj nedvességének érzését, vagy a ruhák érintését a testeden - azokat a finom érzéseket, melyeknél máskor nem vesződünk azzal, hogy észrevegyük! Vedd észre ezeket a finom fizikai érzeteket, összpontosíts rájuk, és a tested el fog lazulni! Az emberi test szívesen veszi, ha figyelünk rá. Értékeli, ha gyengéden és békésen koncentrálunk rá, de ha figyelmetlenek vagyunk és gyűlöljük a testünket, akkor elviselhetetlenné válik. Ne feledd, hogy életünk hátralévő részét ebben a testben kell leélnünk! Tehát jobb ha megtanulod, hogyan élj vele jó viszonyban. Azt mondhatjátok: „Ó, a test nem számít, ez egy undorító dolog, megöregszik, megbetegszik és meghal. A test nem fontos, csak a tudat számít.” Ez a hozzáállás elég gyakori a buddhisták körében. Türelem kell ahhoz, hogy a testünkre koncentráljunk, és ezt ne hiúságból tegyük. A hiúság az emberi testtel való visszaélés, de az átfogó tudatosság hasznos módszer. Nem az ego érzését akarja erősíteni, hanem egyszerűen a jóakarat és a figyelmesség aktusa egy élő test iránt - ami amúgy nem te vagy.

A meditációd most az öt khandhára¹ és a tudat ürességére irányul. Vizsgáld őket, amíg be nem látod, hogy minden, ami keletkezik elmúlik, és nem-önmaga! Ekkor már nem ragaszkodsz saját énként semmihez, és megszabadulsz attól a vágytól, hogy magadat entitásként vagy szubsztanciaként lásd. Ez a születéstől és haláltól való megszabadulás.

A bölcsességnek ezen útja nem a koncentráció fejlesztése azért, hogy transzállapotba kerüljünk, elbóduljunk és így meneküljünk el a dolgoktól. Őszintének kell lennünk a szándékunkkal kapcsolatban. Azért meditálunk, hogy elmeneküljünk a dolgok elől? Megpróbálunk olyan állapotba kerülni, ahol minden gondolatot el tudunk nyomni? A bölcsesség gyakorlata gyengéden engedi, hogy még a legszörnyűbb gondolatok is megjelenhessenek, és azután elengedjük őket. Van egy vészkijáratod, olyan ez, mint egy biztonsági szelep, ahol kiengedheted a gőzt, ha túl nagy a nyomás. Normális esetben, ha gyakran álmodsz, akkor alvás közben tudod kiereszteni a gőzt. De ebből nem származik bölcsesség, ugye? Olyan ez, mintha ostoba állat lennél; kialakul az a szokásod, hogy csinálsz valamit, aztán belefáradsz, összeomlasz, aztán felkelsz, csinálsz valamit, és megint összeomlasz. A mi utunk azonban a test és a tudat mulandó állapotainak alapos vizsgálata és a korlátok megértése. Most fejlesztitek ki azt a képességet, hogy elforduljatok a kondicionálttól, és megszabadítsátok identitásotokat a mulandóságtól.

Áttörsz azon az illúzión, hogy halandó lény vagy - bár azt sem mondom, hogy halhatatlan lény vagy, mert akkor elkezdesz ebbe kapaszkodni, és azt gondolod: „Az én valódi természetem azonos a végső, abszolút igazsággal. Az én valódi természetem a halál nélküli, időtlen örökkévalóság, a boldogság.” Ám a Buddha tartózkodott az olyan kifejezések használatától, amelyek a végső igazságról alkotott elképzeléseinkhez kötnének minket. Teljesen elszállhatunk, amikor ilyen kifejezéseket és frázisokat kezdünk használni.

Célravezetőbb figyelni arra a késztetésre, amikor meg akarjuk nevezni vagy megragadni azt, ami megfoghatatlan, azért, hogy elmondhassuk valakinek, vagy leírhassuk azt, csak azért, hogy úgy érezzük, elértünk valamit. Sokkal fontosabb ezt figyelni, mint a nyomába szegődni. Nem mintha nem valósítottál volna meg semmit, de légy óvatos és éber, hogy ne ragaszkodj ehhez a megvalósításhoz, mert ha ezt teszed, akkor persze megint elveszíted a reményt.

Ha mégis elragadtatod magad, amint rájössz, állj le! Természetesen ne legyen bűntudatod emiatt, és ne keseredj el, csak hagyd abba! Nyugodj meg, engedd el a dolgot! Megfigyelhető, amikor a vallásos embereknek belátásaik vannak, üveges lesz a szemük. A meggyőződéses keresztények csak úgy ragyognak az elragadtatástól. Nagyon lenyűgözőek! Be kell vallanom, nagyon lenyűgöző látni az embereket így ragyogni. De a buddhizmusban ezt az állapotot „sanna-vipallasa”-nak - „meditációs tébolynak” - nevezik. Ha egy jó tanító látja, hogy ebben az állapotban vagy, akkor egy kunyhóba zár az erdő közepén, és azt mondja, hogy ne menj emberek közé! Emlékszem, hogy az első évben, mielőtt Ajahn Chah-hoz mentem, így jártam Nong Khai-ban. Azt hittem, hogy teljesen megvilágosodtam, csak ültem a kunyhómban. Mindent tudtam a világról, mindent értettem. Ragyogtam, de nem volt senki, akivel beszélhettem volna róla. Nem tudtam thaiul, így nem tudtam elmenni és zaklatni a thai szerzeteseket. De egy nap épp jött a Vientiane-i brit konzul, és valaki elhozta a kunyhómba, és én ráöntöttem mindent, ami a csövön kifért! Ott ült döbbenten, és mivel angol volt, nagyon udvariasan viselkedett, de valahányszor felállt, hogy elmenjen, én nem engedtem. Nem tudtam leállni, olyan volt, mint a Niagara-vízesés, ez a hatalmas erő, ami áradt belőlem, és magam semmiképpen sem tudtam megállítani. Végül elment, valahogy elmenekült: Soha többé nem láttam, vajon miért?

Amikor tehát ilyen élményeink vannak, fontos, hogy felismerjük azokat. Semmi veszélyes nincs benne, ha tudod, hogy mi az. Legyetek türelmesek vele, de ne higgyetek benne, és ne engedjetek neki! Megfigyelhetitek, hogy a buddhista szerzetesek soha nem beszélnek arról, hogy milyen „megvilágosodási szintjük” van - egyszerűen nincsen semmi viszonyuk ehhez. Amikor az emberek arra kérnek, hogy tanítsunk, nem a megvilágosodásunkról beszélünk, hanem a négy nemes igazságról, mint a megvilágosodáshoz vezető ösvényről. Manapság számtalan ember állítja, hogy megvilágosodott, Maitreya Buddha illetve avatár, és mindnek sok követője van; mert az emberek hisznek nekik. De a Buddha hangsúlyozta, hogy a lényeg a dolgok valódi természetének felismerésén van, nem pedig abban, hogy elhiggyünk, amit mások állítanak. Ez a bölcsesség útja, amelyen járva a tudat határait kutatjuk és tárjuk fel. Legyünk tanúk és lássunk: „Sabbe sankhara anicca”, „minden feltételes jelenség mulandó”; „sabbe dhamma anatta”, „minden dolog nem-önvaló”!

 

11 - Belső éberség

Most pedig az éberség gyakorlatáról szólnék pár gondolatot. Az összpontosítás az, amikor a figyelmedet egy tárgyra irányítod, fenntartod a figyelmedet ezen az egy ponton (például a normális légzés békés ritmusán), amíg eggyé nem válsz magával a jellel, és az alany és tárgy különállásának érzete nem csökken. Az éberség a vipassana meditációval a tudat megnyitása. Többé már nem csak egy pontra koncentrálsz, hanem tudatosan megfigyeled és elmélkedsz a feltételekről, amik jönnek-mennek, valamint az üres tudat csendjéről. Ehhez az is hozzátartozik, hogy elengedsz egy tárgyat; nem ragaszkodsz hozzá, hanem csak megfigyeled, hogy minden ami felmerül az elmúlik. Ez a belátás meditáció, vagy „vipassana”.

Az általam „befelé hallgatásnak” nevezett módszerrel meghallhatod a tudatodban zajló zajokat, a vágyakat, félelmeket, azokat a dolgokat, amelyeket elfojtottál, és soha nem engedted, hogy teljesen tudatában legyél. De most, még akkor is, ha kínzó gondolatok, félelmek, vagy érzelmek jönnek elő, engedjétek meg, hogy tudatossá váljanak, hogy elengedhessétek őket, amíg meg nem szűnnek! Ha semmi sem jön vagy megy, akkor csak időzzetek az ürességben, a tudat csendjében! Hallhatsz egy magas hangot a tudatodban, ez mindig ott van, ez nem fülzúgás. Ehhez tudsz fordulni, amikor elengeded a tudat feltételeit. De legyetek őszinték a motivációtokkal kapcsolatban! Ha tehát a csendhez, a tudat nyugodt hangjához fordulsz, a körülményekkel szembeni ellenszenvből, az megint csak elfojtás, nem megtisztulás.

Ha a szándékod helytelen, még ha az ürességre koncentrálsz is, nem érsz el helyes eredményt, mert tévedésben vagy. Nem elmélkedtél bölcsen a dolgokon, nem engedtél el semmit, csupán ellenszenvből fordulsz el, mert ezt gondolod: „Nem akarom ezt látni!” Ez a gyakorlat türelmet igényel: képes vagy elviselni azt, ami elviselhetetlennek tűnik. Ez egy belső éberség, figyelem, hallgatás, sőt kísérletezés. E gyakorlat során a helyes megértés a fontos, nem pedig az üresség, a forma vagy bármi más. A helyes megértés azon a szemlélődésen keresztül jön létre, hogy bármi keletkezik, az el is múlik; valamint, hogy még az üresség sem önmaga. Ha azt állítod, hogy te vagy az, aki belátta az ürességet, mintha elértél volna valamit, az önmagában is helytelen szándék, nem igaz? Azt gondolni, hogy valaki vagy, és aki személyes szinten elérte, megvalósította az ürességet, az az én-érzetből fakad. Szóval nem állítunk semmit. Ha van benned valami, ami állítani akar valamit, akkor ezt a tudat állapotaként figyeld meg!

A csend hangja mindig ott van, inkább útmutatóként használhatod, nem öncélúan. Tehát ez egy nagyon hasznos gyakorlata az éberségnek és a hallgatásnak, ahelyett, hogy elnyomnánk a körülményeket, csupán mert ellenszenvvel viseltetünk irántuk. Ám az üresség valójában meglehetősen unalmas. Szórakoztatóbb dolgokhoz vagyunk szokva. Egyébként is, meddig tudsz ülni az üres elme tudatában? Ismerjük fel tehát, hogy a gyakorlásunk lényege nem az, hogy a békességhez, a csendhez vagy az ürességhez, mint célhoz ragaszkodjunk, hanem hogy azt hasznos eszközként használjuk, hogy tudók és éberek legyünk. Amikor a tudat üres, akkor tudsz figyelni - még mindig van tudatosság, de nem keresed az újraszületést semmilyen állapotba, mert nincs benned én-érzet. Az „én” mindig valaminek a keresésével jár együtt, vagy azzal, hogy megpróbálsz megszabadulni valamitől. Hallgasd meg az „én”-t, amint azt mondja: „El akarom érni a samadhi-t.” „El kell érnem a jhana-t!” Így szól az én: „El kell érnem az első jhanát, a második jhanát, mielőtt tovább gyakorolnék!” Azt gondolod, hogy először meg kell szerezned valamit. Mit tudhatsz meg, ha elolvasod a különböző tanítók tanításait? Felismerheted, mikor vagy zavarodott, mikor kételkedsz, mikor érzel ellenszenvet és gyanakvást. Tudhatod, hogy te vagy a megismerő, ahelyett, hogy eldöntenéd, melyik tanító az igazi.

A metta-gyakorlása azt jelenti, hogy jóindulatú kedvességet alkalmazunk, így képesek vagyunk elviselni azt, amit elviselhetetlennek hiszünk. Ha van egy mániákus elméd, ami folyton fecseg és nyaggat, és meg akarsz szabadulni tőle, minél inkább próbálod elnyomni és megszabadulni tőle, annál rosszabb lesz. Aztán néha elhallgat, és azt gondolod: „Ó, sikerült, megszabadultam tőle, eltűnt.”. Kisvártatva újra kezdődik, és azt gondolod: „Jaj, ne! Azt hittem, megszabadultam tőle.” Szóval nem számít, hányszor jön vissza és megy el, fogadjátok el, ahogy jön! Legyetek olyanok, akik egyszerre csak egy lépést tesznek. Amikor képessé válsz olyanná válni, akinek a világ összes türelme megvan ahhoz, hogy az éppen aktuális állapottal együtt élj, akkor hagyhatod, hogy megszűnjön. A dolgok megszűnésének megengedése azt eredményezi, hogy kezded megtapasztalni az elengedést, mert rájössz, hogy nem cipelsz magaddal olyan dolgokat, mint korábban. Valahogy azok a dolgok, amelyek korábban feldühítettek, már nem zavarnak, és ez meglep. Olyan helyzetekben kezded magad nyugodtnak érezni, amelyekben korábban sosem voltál az, mert megengeded, hogy a dolgok megszűnjenek, ahelyett, hogy ragaszkodnál hozzájuk, és újrateremtenéd a félelmeket és szorongásokat. Még a körülötted lévők nyugtalansága sem befolyásol. Nem úgy reagálsz mások frusztrációjára, hogy te is feszült leszel. Ez az elengedés és a dolgok megszűnésének megengedése által történik meg.

Szóval belső éberséggel figyelj minden mániádra, ami felbukkan! Ha ezek folyton visszatérnek, akkor biztos, hogy kötődsz hozzájuk, legyen az ellenszenv, vagy akár rajongás. Így megtapasztalhatod a ragaszkodást is, ahelyett, hogy megpróbálnál megszabadulni tőle. Ha egyszer megérted, és el tudod engedni, akkor a tudat csendjéhez fordulhatsz, mert nincs értelme bármi mást tenni. Nincs értelme a szükségesnél tovább beleakaszkodni és ragaszkodni a körülményekhez. Hagyd, hogy megszűnjenek! Amikor reagálunk a felmerülő dolgokra, szokások körforgását hozzuk létre. A szokás olyasvalami, ami ciklikus, körforgásba ragad, nem tud megszűnni. De ha elengedjük és békén hagyjuk a dolgokat, akkor az, ami felmerül, megszűnik. Nem válik körforgássá.

Az üresség tehát nem azt jelenti, hogy megszabadulsz mindentől; nem a teljes üresség, hanem lehetősége annak, hogy létrejöjjön és elmúljon, anélkül, hogy tévútra vinne. Az elképzelés, hogy én vagyok a teremtő, a művészi tehetségem lehetővé teszi, hogy kifejezzem magam - ez egy hihetetlen egotrip, nem igaz? „Ez az amit én csináltam, az enyém.” Azt mondják az emberek: „Ó, te nagyon ügyes vagy! Te egy zseni vagy!” Mégis, az alkotó művészet produktumainak nagy része az emberek félelmeinek és vágyainak visszhangja. Nincs igazi kreativitás; csak a dolgok újratermelése. Nem az üres tudatból jön, hanem az egóból, amelynek nincs más üzenete, mint hogy tele van halállal és én-központúsággal. Nincs igazán más üzenete, mint hogy „Nézz rám! Csodálj!”, mint személyt, mint egó-t. Az üres tudat azonban végtelen teremtési potenciállal rendelkezik. Az ember nem gondol arra, hogy teremt dolgokat; de a teremtés megtörténhet úgy is, hogy nincs „én” és senki sem cselekszik, egyszerűen megtörténik.

Tehát a teremtést inkább a Dhammára hagyjuk, ahelyett, hogy azt gondolnánk, felelősek vagyunk érte. Csupán annyit kell tennünk, hogy elengedjük; és nem ragaszkodunk. Engedjük el a dolgokat! Cselekedjünk üdvösen, tartózkodjunk a gonoszságtól, legyünk éberek! Elég egyszerű üzenet.

 

III. Reflexió

 

12 - A bölcsesség szükségessége a világban

Mindannyiunknak közös az érdeke. Ahelyett, hogy egy teremben összegyűlve mindenki a saját nézeteit és véleményét követné, ma este mindannyian azért vagyunk itt, mert közös célunk: a Dhamma gyakorlása. Amikor ennyi ember összegyűlik vasárnap este, akkor felsejlik az emberi együttélés pozitív lehetősége, egy olyan társadalomé, amely az igazság iránti elkötelezettségen alapul. A Dhammában kapcsolódunk össze. Ami keletkezik az elmúlik, és az elmúlásban béke van. Amikor tehát kezdjük elengedni a szokásainkat és a feltételekhez kötött jelenségekhez való ragaszkodásainkat, elkezdjük felismerni a tudat teljességét és egységét.

Ez egy nagyon fontos megközelítés manapság, amikor annyi viszály és háború folyik, mert az emberek nem tudnak megegyezni egymással. Nemzetek nemzetek ellen, egyik csoport a másik ellen - ez folyik vég nélkül. Viszálykodás és háborúk értelmetlenül. Miért harcolnak? A világról alkotott elképzeléseik miatt. „Ez az én földem, és én így akarom. Ilyen kormányt akarok, ilyen politikai és gazdasági rendszert”…, és így megy ez, mióta világ a világ. Addig gyilkoljuk és gyötörjük egymást, amíg el nem pusztítjuk az országot, amelyet felszabadítani szeretnénk, és rabszolgasorba vagy zűrzavarba taszítjuk azokat az embereket, akiket próbálunk megmenteni. Miért? Mert nem értjük a dolgok természetét.

A Dhamma útja a természet megfigyelése és életünk összehangolása a természeti erőkkel. Az európai civilizáció sosem tekintett igazán így a világra. Idealizáltuk azt. Ha minden egy eszménykép lenne, akkor a dolgoknak egy bizonyos módon kellene lennie. Amikor csak az ideálokhoz ragaszkodunk, akkor a végén úgy viselkedünk, ahogy mostanában a Földünkkel szemben; elszennyezzük, és a pusztulásba taszítjuk, mert nem látjuk a korlátokat, amelyeket a Föld adottságai szabnak nekünk. Minden ilyen természetű dologban sokszor a nehezebb utat kell megtanulnunk, mert mindent rosszul csinálunk, és teljes zűrzavart okozunk. Remélhetőleg ez nem egy megoldhatatlan helyzet.

Ebben a kolostorban a szerzetesek és apácák szorgalmasan gyakorolják a Dhammát. Egész januárban nem beszélünk, életünket szenteljük, és felajánljuk gyakorlásunk áldásait minden érző lény jólléte érdekébe. Ez az egész hónap folyamatos gyakorlás és felajánlás a közösség részéről minden érző lény javára. Ez az idő a valóság megismerésére, a dolgok figyelésére, hallgatásra és szemlélődésre szolgál; valamint az önző szokásoktól, hangulatoktól való tartózkodásra, hogy mindezt feladjuk az összes érző lény jóllétéért. Ez iránymutatás az embereknek, hogy elgondolkodjanak az e fajta odaadáson és áldozatvállaláson, hogy az igazság felé haladhassanak. Ez egy irányjelző afelé, hogy az igazságot a saját életünkben lássuk meg, ahelyett, hogy csak felületesen, megszokásból élnénk, követve a pillanatnyi kényszerítő feltételeket. Ez egy példa mások számára. Felhagyni a nem üdvös, önző, szeretet nélküli törekvésekkel, és olyanná válni, aki a világban a tisztesség, a nagylelkűség, az üdvös és együttérző viselkedés felé hat. Ha nem így cselekszünk, akkor a helyzet teljes mértékben reménytelen. Akár levegőbe repíthetnénk mindent, mert ha senki sem hajlandó az életét az önző élvezeteken kívül másra használni, akkor az egész kilátástalan.

Ez egy nagylelkű és barátságos ország, és mi ezt természetesnek vehetjük, és önös érdekből csak kihasználjuk. Nem gondolunk arra, hogy adjunk is cserébe valamit. Lehet, hogy sokat követelünk, azt akarjuk, hogy a kormány mindent megtegyen értünk, aztán elégedetlenkedünk, ha nem tudja megtenni. Manapság önző emberekkel találkozhatunk, akik a saját feltételeik szerint élik az életüket, anélkül, hogy bölcsen gondolkodnának, és úgy élnének, hogy az áldás legyen a társadalom egésze számára. Emberi lényekként áldássá tehetjük az életünket; vagy a természet pusztítójává válhatunk, a Föld erőforrásait személyes haszonszerzés céljából kiszipolyozva, megszerezve magunknak; az „én” és az „enyém” számára minél többet.

A Dhamma gyakorlása során az „én” és az „enyém” érzése kezd elhalványulni, mint egy kis kreatúra, aki itt ül, akinek szája van és ennie kell. Ha csak a testem és az érzelmeim vágyait követem, akkor egy mohó, önző kis teremtménnyé válok. De ha szemlélődöm a fizikai állapotom természetén, és azon, hogyan használhatom fel hasznosan ebben az életben az összes érző lény javára, akkor e lény áldássá válik. (Nem úgy, hogy az ember áldásnak gondolja magát, „áldás vagyok”; az egy fajta önteltség, ha elkezdesz ragaszkodni ahhoz a gondolathoz, hogy áldás vagy!) Tehát az ember valójában úgy éli napjait, hogy az élete olyan legyen, ami örömet, együttérzést, kedvességet szül, vagy legalább nem okoz fölöslegesen zűrzavart és szenvedést!

A legkevesebb, amit tehetünk, hogy betartjuk az öt szabályt², hogy testünket és beszédünket ne használjuk bolygónk pusztítására, kirablására. Túl nagy kérés ez felétek? Túl nagy kérés lenne feladni, hogy csak azt tegyétek, amihez éppen kedvetek van, hogy legalább egy kicsit óvatosabbak és felelősségteljesebbek legyetek azzal kapcsolatban, amit tesztek és mondtok? Mindannyian megpróbálhatnánk segíteni, nagylelkűek, kedvesek és előzékenyek lehetünk a többi lénnyel, akikkel osztozunk ezen a bolygón. Mindannyian bölcsen megvizsgálhatjuk és megérthetjük a korlátainkat, hogy ne tévesszen meg bennünket többé az érzékek világa. Ezért meditálunk. Egy szerzetes vagy apáca számára ez egy életmód: sajátos vágyaink és szeszélyeink feláldozása a közösség, a szangha jóllétéért.

Ha elkezdek magamra gondolni, és arra, hogy mit akarok, akkor elfeledkezem a többiekről, mert amire én most annyira vágyok, az lehet, hogy nem lesz jó a többieknek. De amikor a szanghába való menedéket használom útmutatásként, akkor a szangha jólléte az én örömöm, és feladom személyes szeszélyeimet a szangha jólléte érdekében. Ezért van az, hogy a szerzetesek és apácák mind leborotválják a fejüket, és a Buddha által meghatározott szabályok szerint élnek. Ez egy módszer, hogy edzzük magunkat arra, hogy elengedjük önmagunkat, és olyan életvitelt folytassunk, amely nem okoz szégyent, bűntudatot vagy félelmet. A romboló én érzése megszűnik, mert az ember többé már nem arra törekszik, hogy független legyen a többiektől, vagy uralkodjon rajtuk, hanem azt szeretné, hogy összhangban éljen velük, és minden lény jóllétéért éljen, háttérben tartva a saját érdekeit.

A laikus közösségnek lehetősége van részt venni ebben a folyamatban. A szerzetesek és apácák már csak a létfenntartásuk okán is a laikus közösségtől függenek, ezért fontos, hogy a laikus közösség ezt a felelősséget vállalja. Ez kiemel benneteket, laikusokat problémáitokból és mániáitokból, mert amikor időt szántok arra, hogy idejöjjetek, hogy adakozzatok, hogy segítsetek, hogy meditációt gyakoroljatok és hallgassátok a Dhammát, akkor azt tapasztalhatjátok, hogy összekapcsolódunk az igazság egységében.

Irigység, féltékenység, félelem, kétség, kapzsiság vagy kéjvágy nélkül lehetünk itt együtt, mert hajlunk arra, hogy felismerjük ezt az igazságot. Tedd ezt életed céljává; ne pazarold életedet ostobaságok hajszolására!

Ezt az igazságot sokféleképpen lehet nevezni. A vallások megpróbálják ezt fogalmakon és tanokon keresztül közvetíteni, de elfelejtettük, miről is szól a vallás igazán. Az elmúlt körülbelül száz évben társadalmunk a materialista tudományt, a racionális gondolkodást követte, amelyek ideái azt sugallják, hogy képesek vagyunk politikai és gazdasági rendszereket kitalálni, de a gyakorlat azt mutatja, hogy működtetni nem tudjuk azokat, igaz?

Nem tudunk valódi demokráciát, igazi kommunizmust vagy szocializmust teremteni - nem tudunk ilyet létrehozni, mert az én-érzetünk által megtévesztettek vagyunk. Így minden tevékenységünk zsarnokságba, önzésbe, félelembe és gyanakvásba torkollik. A világ jelenlegi helyzete tehát annak a következménye, hogy nem értjük a dolgok természetét, és itt az idő, - ha valóban érdekel bennünket, hogy mit tehetünk - a saját életünket méltóvá tenni. Hogyan tehetjük ezt meg most?

Először is fel kell ismernünk minden motivációt, önző élvetegséget vagy érzelmi éretlenséget, hogy megismerve el tudjuk engedni azokat, hogy megnyíljon a tudat a dolgok létezési módja előtt, hogy éberek legyünk. Az anapanasati gyakorlása a kezdet. Ez nem csak egy újabb szokás vagy időtöltés, amit azért végzünk, hogy elfoglaljuk magunkat, hanem egy eszköz arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk a megfigyelésre, a koncentrációra és a légzéssel való együttlétre. Ehelyett tölthetnénk időnket tévénézéssel, kocsmázással és mindenféle olyan dologgal, ami nem túl hasznos – bár látszólag ezek fontosabbaknak tűnnek, mint az, hogy időnket pazaroljuk a saját lélegzetünk megfigyelésére, nem igaz? Amikor a tévében híreket nézünk, és látjuk, hogy embereket mészárolnak le a föld valamely zűrzavaros helyén, fontosabbnak tartjuk, mint azt, hogy csak ülünk és figyeljük a belégzést és kilégzést.

A tudat nem érti a dolgok működését; ezért köt le minket, hogy a képernyőn látható árnyakat és a televízió által közvetített nyomorúságot nézzük a mohóságról, a gyűlöletről és az ostobaságról, amelyet a leggyalázatosabb módon folytatnak. Nem lenne-e sokkal hasznosabb, ha ezt az időt arra használnánk, hogy megfigyeljük azt, ahogy a test most van? Jobb lenne, ha tisztelnénk ezt az itt lévő fizikai lényt, hogy megértsük, hogy ne használjuk ki, ne éljünk vissza vele, és ne nehezteljünk rá, amikor nem adja meg nekünk azt a boldogságot, amit szeretnénk.

A szerzetesek nem néznek televíziót, mert az életünket hasznosabb dolgoknak szenteljük, mint például a lélegzetünk figyelése és az erdei ösvényen való föl-alá járkálás. A szomszédok azt hiszik, hogy bolondok vagyunk. Minden nap látják, hogy az emberek takarókba burkolózva kimennek, és föl-alá sétálnak. Mit csinálnak ezek? Biztos megőrültek! Pár hete volt itt egy rókavadászat. A vadászkutyák rókákat kergettek az erdőnkben (igazán hasznos és jótékony dolgot műveltek minden érző lény számára!). Hatvan kutya és a sok felnőtt ember egy szerencsétlen kis róka után futott!

Jobb az időt azzal tölteni, hogy fel-alá sétálgatunk egy erdei ösvényen, nem igaz? Jobb a rókának, a kutyáknak, és a rókavadászoknak is. De a nyugat-sussexi emberek azt hiszik, hogy ők normálisak. Ők a normálisak, mi pedig a bolondok vagyunk. Amikor figyelünk a lélegzetünkre és föl-alá járkálunk az erdei ösvényen, legalább nem riogatjuk a rókákat! Te hogy éreznéd magad, ha hatvan kutya üldözne? Képzeld csak el, hogyan kalapálna a szíved, ha hatvan kutyából álló falka üldözne, és a lovas emberek azt üvöltenék, hogy kapjanak el! Rémes dolog, ha igazán belegondolsz.

Mégis ezt tartják normálisnak, sőt kívánatosnak Anglia e részén. Mivel az emberek nem szánnak időt az elmélkedésre, a megszokás áldozataivá, vágyak és szokások foglyaivá válhatnak. Ha valóban vizsgálatot tartanának a rókavadászat után, biztosan nem tennék meg újra. Bárki, akinek van egy kis esze, és tényleg végiggondolná, hogy miről is van szó, nem akarna vadászni. Amikor éberen járkálunk föl-alá, figyeljük a légzésünket, elkezdünk belátóbbak, tudatosabbak és érzékenyebbek lenni. És ezeken a látszólag jelentéktelen gyakorlatokon keresztül, csakúgy, mint amikor megtartjuk az öt előírást, az igazság kirajzolódik: a Dhamma szerint élve, áldások mezejét teremtjük meg a világ számára.

Amikor elkezdesz gondolkodni a dolgok jelenlegi állásán, és visszaemlékezel arra, hogy mikor volt valóban veszélyben az életed, tudni fogod, mily szörnyű érzés az. Az egy rémisztő érzés. Ha elgondolkodott rajta az ember, szándékosan nem akar más élőlényt kitenni ennek a tapasztalatnak. Semmilyen módon nem akarunk szándékosan kitenni egy másik teremtményt ennek a borzalomnak. Ha nem elmélkedsz, azt gondolod, hogy a rókák nem számítanak, vagy a halak nem számítanak. Csak a te szórakozásodat szolgálják - a vadászat vagy a horgászat olyan dolog, amit vasárnap délután időtöltésként lehet csinálni. Emlékszem egy asszonyra, aki eljött hozzám, és szörnyen fel volt háborodva azon, hogy megvettük a Kalapácsos tavat. (Mivel a buddhista kolostor része volt, a Kalapács-erdő és a tó természetesen vadrezervátum lett.) Azt mondta: „Tudja, én annyira békés vagyok; nem horgászni jövök ide, hanem azért, mert itt igazán meg tudok nyugodni.” Minden vasárnapját horgászattal töltötte, csak hogy békében lehessen. Úgy láttam elég egészségesnek tűnt, egy kicsit duci is volt, úgy tűnt nem fenyegette az éhhalál. Nem igazán volt szüksége a horgászatra.

Azt mondtam: „Nos, gondolom nem kell horgásznod a túléléshez - remélem, van elég pénzed, hogy halat végy -, akkor idesétálhatnál a tóhoz, és meditálhatnál itt. Nem kellene horgásznod.” De nem akart meditálni! Aztán arról panaszkodott, hogy a nyulak megeszik a káposztáját, ezért mérget kellett kitennie, ami megöli a nyulakat, hogy azok ne egyék meg a káposztáját. Ez a nő soha nem gondolkodik el semmin. Irigyli a nyulaktól a káposztáját, pedig megteheti, hogy elmegy és vesz káposztát. Hiszen a nyulak nem tudják ezt megtenni. A nyulak csak azt csinálhatják, hogy valaki más káposztáját megeszik. A nő soha nem nyitotta ki igazán az elméjét arra, hogy mi a dolgok rendje, mi az igazán kedves és jó szándékú. Nem mondanám, hogy kegyetlen vagy szívtelen ember volt, csak egy tudatlan középosztálybeli nő, aki soha nem gondolkodott el a természetről, vagy nem ismerte fel, hogy milyen a Dhamma. Ezért azt hiszi, hogy a káposzta érte van, és nem a nyulakért, a halak pedig azért vannak, hogy békés vasárnap délutánonként kínozhassa őket.

A Buddha tanításaiban erre a szemlélődésre, megfigyelési képességre mutatott rá, mint a szokások és konvenciók vak követésétől való megszabadulásra. Ez egy módja annak, hogy megszabadítsuk ezt a lényt az érzéki káprázattól a dolgok létezéséről való bölcs elmélkedésen keresztül. Elkezdjük megfigyelni önmagunkat, a vágyat valami iránt, vagy az ellenszenvet, a tudat tompaságát vagy tudatlanságát. Nem válogatunk, nem próbálunk kellemes körülményeket teremteni személyes vágyaink érdekében, hanem még a kellemetlen vagy keserves körülményeket is hajlandóak vagyunk elviselni, hogy belássuk, hogy azok csak ilyenek, és képesek legyünk elengedni őket. Kezdünk megszabadulni attól, hogy elfussunk a nem tetsző dolgok elől.

Elkezdünk sokkal óvatosabbak lenni azzal kapcsolatban, hogy hogyan élünk. Ha egyszer látod, hogy miről van szó, akkor tényleg nagyon-nagyon óvatos leszel azzal kapcsolatban, hogy mit teszel és mit mondasz. Feltámad benned a szándék, hogy ne élj más teremtmények rovására. Az ember már nem érzi úgy, hogy a saját élete sokkal fontosabb, mint bárki másé. Az ember elkezdi érezni a szabadságot és a könnyedséget a természettel való összhangban, ahelyett, hogy a természet személyes haszonszerzés miatti kizsákmányolásának súlyát érezné. Amikor megnyitod a tudatodat az igazság előtt, akkor rájössz, hogy nincs mitől félned. Ami keletkezik az elmúlik, ami megszületik az meghal, és nem-önmaga - így az az érzésünk, hogy az emberi testbe ragadtunk, elhalványul. Nem úgy tekintünk magunkra, mint valami elszigetelt, elidegenedett lényre, aki elveszett egy titokzatos és ijesztő univerzumban. Nem érezzük, hogy elborít bennünket, és nem próbálunk kiszakítani belőle egy kis darabot, amit megragadhatunk, és amivel biztonságban érezhetjük magunkat, mert békében érezzük magunkat vele. Ekkor egybeolvadunk az igazsággal.

12