13 - Első rész
Először 1979 tavaszán találkoztam Ajahn Sumedhóval a svájci Felsőfokú Tibeti Tanulmányok Központjában. Éppen akkor fejezett be egy tíznapos elvonulást a Bern melletti hegyekben, és a központ apátja, Geshe Rabten meghívta, hogy töltsön el néhány napot nálunk. Aki részt vett Bhikkhu Sumedho kurzusán, szívesen töltött időt vele, mert „igazán kedves fickó volt”. Inspiráló volt számomra egy olyan szerzetest látni, aki szigorúan betartja a fegyelem szabályait, a Vinayát, azonban lágyság és természetesség áll a szabályok betartása mögött.
Hogy illusztráljam Szumedhó határozottságát a gyakorlás és a meditáció fontosságával kapcsolatban: miközben a központhoz közeli domboldalon sétáltunk, ahonnan kilátás nyílt a francia és a svájci Alpokra és az alattuk elterülő Genfi-tóra, megkérdezte tőlem, hogy vágyom-e arra, hogy visszatérjek Indiába. Azt válaszoltam, hogy elmennék, mert a tibeti nyelvtudásom fejlesztése érdekében hasznos út lenne. Ezután visszatérhetnék Nyugatra, és tolmácsként működhetnék egy tibeti mester mellett, vagy tibeti szövegek fordítójaként dolgozhatnék. Erre csak annyit válaszolt: „Miért nem világosodsz meg?”
Amikor Ajahn Sumedho („Ajahn” a szanszkrit acarya, azaz „mester” thaiföldi megfelelője) 1981 májusában eljött az Insight Meditációs Társasághoz, egy nyolcnapos elvonulást tartott. Mint a következő interjúból kiderül, a meditációban semmi különlegeset nem művel; nem tanít semmilyen különleges technikát. Az ember egyetlen felelőssége, hogy a nap folyamán minden tevékenységében éber maradjon. „Élj egyszerűen, légy természetes és figyeld a tudatod!” - ezek a gyakorlatának kulcsai. Az elvonulás alatt a résztvevők minden délután két órán keresztül különböző feladatokat végeztek a központ körül. Néhányan festettek, mások az épületet takarították, megint mások a kertben dolgoztak. Minden reggel és este kántáltunk, és meglehetősen meglepett, hogy a huszonöt résztvevő (akiknek többsége kezdő volt a meditációban) milyen gyorsan és könnyen alkalmazkodott a meghajláshoz és a szertartásokhoz, amit a két szerzetes, Sumedho és az őt kísérő fiatal angol szerzetes, Sucitto kért tőlük.
Ajahn Sumedho napi három rögtönzött beszédével tanította az elvonulókat, és fesztelenül töltötte az ebédszünetet, valamint a másfél órás teaszünetet, készségesen válaszolva a dhammagyakorlással kapcsolatos kérdésekre, és a thaiföldi szerzetesi életről szóló történetekkel mulatatta őket. Számomra az volt a leginspirálóbb, hogy láttam, vannak szerzetesek, akikben megvan az elszántság és a motiváció, hogy megőrizzék a hagyomány tisztaságát. Nagyra értékeltem Ajahn Sumedho humorát és türelmét a vallási konvenciókkal kapcsolatban záporozó kérdéseimmel szemben. A hagyomány és a szerzetesi élet értékeiről vallott nézetei lehetővé tették számomra, hogy más szemszögből is meglássam ezt a kérdést.
Az alábbiakban három interjú nagyobbik része olvasható.
RW: Mi vonzott a buddhizmushoz? Mit éreztél, mit tud nyújtani neked?
AS: A felszabadulás útját.
RW: Próbáltál más utakat vagy módszereket is?
AS: Egy időben buzgó, elkötelezett keresztény voltam, de később kiábrándultam a kereszténységből, főleg azért, mert nem értettem a tanításokat, és nem találtam senkit, aki segített volna ebben. Úgy tűnt, hogy nincs más módja a kereszténység gyakorlásának, minthogy egyszerűen csak higgyek és vakon elfogadjam, amit mondanak.
A buddhizmusban az nyűgözött le, hogy nem azt kéri az embertől, hogy higgyen. Ez egy olyan út volt, ahol az ember szabadon kételkedhetett. Gyakorlati utat kínált arra, hogy az ember saját tapasztalatain keresztül találja meg az igazságot, nem pedig mások tanításainak elfogadásán keresztül. Rájöttem, hogy nekem ezt az utat kell járnom, mert a természetemhez tartozik, hogy inkább kételkedem és kérdezek, mint hiszek. Ezért azok a vallások, amelyek azt kérték, hogy az ember hit által fogadjon el mindent, természetszerűleg kiestek. A közelükbe sem tudtam volna menni.
Amikor felfedeztem a buddhizmust, az olyan volt számomra, mint egy kinyilatkoztatás, hiszen láttam, hogy az ember vallásos hajlamai így is kiteljesedhetnek. Korábban talajvesztett voltam, mert tudtam, hogy az anyagi világ nem kielégítő számomra, és az a vallás, amelyben nevelkedtem, nem kínált más módot a gyakorlásra mint a vakhitet. A buddhizmus egészen örömteli felfedezés volt.
(Ajahn Sumedho említette, hogy D.T. Suzuki könyvei inspirálták, és hogy a koreai háború alatt a haditengerészetnél találkozott a buddhizmussal Japánban.)
RW: A haditengerészeti szolgálat befejeztével Kaliforniában maradtál, vagy visszatértél Ázsiába?
AS: Miután otthagytam a haditengerészetet, visszatértem a Washingtoni Egyetemre, hogy megszerezzem az alapdiplomámat távol-keleti tanulmányokból. Ezután a Berkeley-i Kaliforniai Egyetemre mentem Ázsiai tanulmányokból MA-t szerezni. Amikor ezt 1963-ban befejeztem, beléptem a Békehadtestbe.
RW: Mi vonzott inkább Thaiföldre, mint például Japánba, ahonnan Suzuki tanításai származnak?
AS: Nos, a világnak azon a részén már jártam, és emlékeztem a hideg japán telekre is. Mivel Thaiföldön olyan kellemes, napsütéses az éghajlat, úgy gondoltam, hogy megnézhetném, hogyan érezném magam ott, mert rettegtem attól, hogy újra át kelljen élnem azokat a hideg teleket.
RW: Azonnal Ajahn Chah kolostorába mentél?
AS: Nem, először Bangkokban éltem, ahol laikusként gyakoroltam a meditációt. Délelőttönként angolt tanítottam a Thammasat Egyetemen, délutánonként pedig elmentem meditálni. Később úgy döntöttem, hogy szerzetes leszek, de nem akartam Bangkokban élni, mert nem találtam azt számomra ideális helynek. Amikor Laoszban töltöttem a nyarat, találkoztam egy kanadai szerzetessel, aki azt ajánlotta, hogy egy thaiföldi városban lépjek be a rendbe, a Mekong folyó túlpartján. Megfogadtam a tanácsát, és elmentem egy Nong Khai-i templomba. Abban az évben főleg egyedül gyakoroltam, tanító nélkül. A következő évben találkoztam Ajahn Chah egyik tanítványával, egy thai szerzetessel, aki beszélt angolul. Elvitt Ajahn Chah-hoz, hogy találkozzam vele.
RW: Ezután tíz évig Ajahn Chah kolostorában maradtál?
AS: Igen.
RW: Említetted, hogy a buddhizmus kétkedő aspektusa vonzott. Az ember nyugodtan kételkedhet. Nagyon gyakran előfordul, hogy az embereket a tanító személyisége vagy bölcsessége vonza a tibeti hagyományhoz. A theravada hagyományban is ennyire jelentős szerepe van a tanítónak?
AS: Nem. Megpróbálják ezt elbagatellizálni, ám az emberek gyakran kötődnek a tanítókhoz, ami persze nagyon is érthető. Maga a doktrína azonban úgy van kialakítva, hogy az ember ne imádja a tanítókat. Az ember tiszteletteljes hozzáállással és együttérző cselekedetekkel közeledik bármelyik tanítóhoz, illetve mindenki máshoz. Én nem igazán kerestem tanítót. Nem volt az az érzésem, hogy szükségem volna egy tanítóra. Csak bíztam a Buddha tanításában. Amikor találkoztam Ajahn Chah-val, azonnal bizalmam támadt iránta, ahogy rájöttem milyen bölcs ember. Már az első időkben kedveltem őt, de nem éreztem túl nagy odaadást iránta. Ott maradtam, és tényleg nem tudom miért, mert sok minden volt, ami nem igazán tetszett. De úgy tűnt, hogy ott maradok... tíz évig!
RW: Hogyan tanította Ajahn Chah a szerzeteseket?
AS: Ajahn Chah egy kolostort hozott létre, amely lehetőséget biztosított az emberek számára, hogy belépjenek a rendbe és gyakorolják a buddhista meditációt. Tehát amit ő elsősorban kínál, az egy hely, egy kedvező környezet. Maga a tanítás csupán a négy nemes igazság hagyományos buddhista tanítása. Megkövetelte a Vinaya szabályok betartását. A kolostorban élésre vonatkozó megállapodás része, hogy a szerzetesek a viselkedésüket a hagyományos fegyelemhez igazítják. Úgy éreztem, hogy nagyon is erre van szükségem. Lehetőség volt arra, hogy egy konvenció szerint éljek. Mentalitásom nagyon megengedő és szabadelvű volt, és rájöttem, hogy ez a természetem nagy gyengesége. Ódzkodtam a tekintélytől, és nem tudtam, hogyan alkalmazkodjak a fegyelemhez, ezért nagyon örültem a lehetőségnek, hogy ezt ott megtehettem. Komoly kihívás volt számomra, de tudtam, hogy ez az, amit tennem kell. Még erős önhittség élt bennem, és a saját elképzeléseim szerint akartam élni. Ajahn Chah nagyon szigorú volt. A kolostor által meghatározott szabályok szerint kellett élnünk. Ott tanultam meg így viselkedni.
Ajahn Chah nem erőltette a módszert. Csak azt hangsúlyozta, hogy legyünk éberek nappal és éjszaka, legyünk tudatosak és figyeljük a feltételek mulandóságát, ahogy az életet megtapasztaljuk.
Az első évben, amíg Bangkokban voltam, egyedül meditáltam. Mivel magamévá tettem a meditációs technikát, amikor elmentem a Wat Pah Pongba, Ajahn Chah csupán arra bíztatott, hogy folytassam azt, amit Bangkokban tanultam. Nem követelte, hogy a szerzetesekre kötelező Vinaya-fegyelmi szabályokon kívül más formához vagy technikához igazítsam a viselkedésemet.
14 - Második rész
RW: Szeretnék felolvasni neked valamit Krishnamurtitól a hagyományról. Azt mondja: „A múltat továbbvinni a jelenbe, a jelen mozgalmasságát a múlttal megmerevítve a jelen élő szépsége megy tönkre. A hagyományban nincs semmi szent, legyen az bármilyen ősi vagy mai. Az elme a tegnap emlékein kérődzik, ez a hagyomány, és fél elengedni, mert nem mer szembenézni az újjal. A hagyomány a kapaszkodónkká válik, és amikor a tudat biztonságban érzi magát, akkor romlásnak indul. Az embernek ballaszt nélkül, gyengéden, minden erőfeszítés nélkül, egyedül szépséggel és szeretettel kell megtennie az utat, soha nem megállva egyetlen szentélynél, egyetlen emlékműnél, egyetlen társadalmi vagy vallási hősnél sem.”
Te és Sucitto itt nyilvánvalóan egy több mint 2500 éve fennálló hagyomány folytatását reprezentáljátok. Ami ezt az idézetet illeti, azon tűnődöm, hogy vajon nem lehet-e túlságosan belefeledkezni a formába, figyelmen kívül hagyva az igazi célt? Vagy másképp fogalmazva: hogyan lehet elkerülni, hogy az ember beleragadjon a formába?
AS: Nos, ez olyan, mint az autóvezetés. Az ember elvetheti az autó konvencióját, és azt mondhatja: „Nem fogok erre támaszkodni, mert az a múltból való, úgyhogy inkább gyalog megyek New Yorkba”, vagy „Feltalálom a saját autómat, mert nem akarok másolni senkit, és nem akarok valami múltból valót, átvinni a jelenbe”. Ezt megtehetném, és lehet sikerrel járnék. Nem tudom. A lényeg nem annyira a használt járműben van, hanem abban, hogy eljussunk New Yorkba. Akár lassan, akár gyorsan megy az ember, azt kell választania, ami éppen a rendelkezésre áll, bármilyen járművet is talál a közelben. Ha nincs, találjon ki egyet, vagy sétáljon. Az embernek a legjobbat kell tennie, amit csak tud. De ha már van egy eszköz, miért ne tanulnánk meg használni, különösen, ha még működőképes? A hagyományok ilyenek. Ez nem ragaszkodás. Lehet ragaszkodni ahhoz az elképzeléshez is, hogy nincs szükségünk hagyományra, ami csak egy másik vélemény vagy nézet.
Az ilyen idézetek rendkívül inspirálóak, de nem mindig túl praktikusak, mert az ember csupán egy másik véleményt alakít ki arról, hogy a hagyományok helytelenek vagy károsak. A probléma ugyanis (biztos vagyok benne, hogy Krishnamurti is tisztában van ezzel) nem a hagyományban rejlik, hanem a ragaszkodásban. Ez a test egy hagyományos forma, amely a múltból származik. A nyelv, amit használunk, a világ, amelyben élünk, és a társadalmak, amelyeknek részei vagyunk, mind-mind olyan konvencionális formák, amelyek a múltban születtek. Tehát mondhatnánk, hogy nem akarunk velük semmit kezdeni, ebben az esetben teljesen abba kellene hagynunk a beszélgetést. Krishnamurtinak is abba kellene hagynia a könyvkiadást.
RW: Mondja is a tanítványainak: „Fogalmam sincs, miért veszik meg a könyveimet.”
AS: Egy hagyományos világban élünk. Nem a konvencióktól való függés a lényeg, hanem az, hogy megtanuljuk, hogyan használjuk őket ügyesen. Használhatjuk a nyelvet pletykálkodásra, hazudozásra és megszállott fecsegőkké válhatunk, illetve lehetünk maximalisták, a nyelvvel kapcsolatban szkeptikusak. Az a fontos, amit meg kell értenünk, hogy a nyelv kommunikációra való. Amikor közlök veled valamit, igyekszem a lehető legegyszerűbben és legvilágosabban beszélni. Ez egy képesség. De ha kitépnék a nyelvemet, akkor megtanulnék beszéd nélkül élni, ennyi az egész. Ez nem lenne nagy csapás - csupán egy kis kényelmetlenséget okozna néhány dologban; sok másban lehet, hogy még kényelmes is lenne.
A vallási hagyományok csak konvenciók, amelyeket itt és most lehet használni vagy nem használni. Ha valaki tudja, hogyan kell használni ezeket, sokkal jobban jár, mint az, aki nem tudja, és azt gondolja, hogy mind csak időpocsékolás. Az ember elmehet egy keresztény templomba, egy théraváda kolostorba vagy egy zsinagógába, és tisztelheti, megérezheti az ottani hagyományt, anélkül, hogy úgy érezné, hogy azok rosszak vagy helytelenek. Nem dolgunk hogy minősítsük ezeket. Mindegyiknek alapja az, hogy jót tegyünk, tartózkodjunk a gonosztól. De ha valaki ragaszkodik hozzájuk, akkor korlátok közé kerül. Ha valaki a vallást csak egy konvenciónak tekinti, megtanulhatja, hogyan kell helyesen használni. Ez az a tutaj, amely átviszi az embert.
RW: Említetted, hogy a hagyományokat az időnek és a helynek megfelelően lehet használni. Láttam, hogy te és Sucitto reggelente alamizsnát gyűjtötök a városban. Egyrészt ezt nagyon csodálatraméltónak találom. Másrészt kíváncsi vagyok, milyen hatással van ez egy olyan társadalomra, amely nem buddhista. Az átlagember számára a narancssárga vagy vörös köntöst viselő személy bármi lehet, Krisna hívő vagy bármi más. Vajon a hagyomány pontos követése ebben az időben és ezen a helyen több kárt okoz, mint hasznot? Lehet, hogy sértő ezekre az emberekre nézve? Visszás lett volna számomra, ha elmegyek és meghallgatom Krishnamurtit Saanenben buddhista köntösömben (amit abban a kontextusban úgy döntöttem, hogy nem teszek meg).
AS: Nos, a szándék jó, az idő most van, és a hely itt van. Néhányan fel lesznek háborodva; néhányan nagyon szépnek fogják találni a gesztust. Angliában ez felzaklat néhány embert, de néha az embereknek szükségük van arra, hogy felzaklassák őket. Egy kicsit fel kell őket rázni, mert az emberek nagyon fásultak ezekben az országokban. Emellett az alamizsnagyűjtés jó embereket vonz, akiknek úgy tűnik, tetszik. Mivel a mi szándékunk nem az, hogy bosszantsunk vagy ártsunk, az, hogy a megjelenésem hogyan hat másokra, igazából az ő problémájuk. Én szemérmesen vagyok öltözve, nem akarom őket elcsábítani, vagy bármilyen módon ártani nekik. Épp ellenkezőleg; az alamizsnagyűjtés lehetőséget ad nekik arra, hogy felajánlást tegyenek, ha kedvük van hozzá. Angliában, valljuk be, a legtöbb ember nem érti ezt. Mégis úgy tűnik számomra, hogy az alamizsnagyűjtés az egyik olyan vallási hagyomány, amelyet érdemes fenntartani, mert az emberek az ilyen országokban elfelejtették, hogyan kell adni. Ez olyan, mintha vérátömlesztést kapna a vallás teste. Kapcsolatot létesít a szerzetesek és a társadalom között.
Amikor a Buddha herceg volt, megvilágosodása előtt elhagyta a palotát, és négy „hírvivőt” látott, akik megváltoztatták az életét. Az első egy öregember volt, a második egy beteg, a harmadik egy holttest, a negyedik pedig egy fa alatt meditáló szerzetes. Én az alamizsnagyűjtést üzenetnek tekintem. Nem úgy fogom fel, mint egy kötelességet, amit teljesítenem kell, hanem egyszerűen az életem részeként, annak, ahogyan az életemet élem. Ha az emberek ellenzik, és nagyon helytelennek tartják, ha mindenféle problémát okoz nekik, akkor nem fogom csinálni. De ez még nem történt meg.
Igaz, képzelődhetünk. Feltételezhetjük, hogy az emberek nem fogják érteni, és ezért esélyt sem adunk nekik. Amikor Angliába mentem, sokan úgy gondolták, hogy nem kellene alamizsnagyűjtő útra mennem a kolostorunkhoz közel lévő faluba. Azt gondolták, hogy ez ostobaság. Egyesek, angolok és buddhisták is úgy érezték, hogy alkalmazkodnunk kellene az angol környezethez.
Én azonban úgy döntöttem, hogy úgy fogadom a dolgokat, ahogy jönnek. Ahelyett, hogy eldöntöttem volna, hogy alkalmazkodjak-e az angol szokásokhoz, egyszerűen követtem a hagyományt, és rögtönöztem. Úgy gondoltam, lássuk meg, hogyan alakul! Ha valaki a hagyományt még azelőtt megnyirbálja, mielőtt elültetné a magját, gyakran a lényegét hasítja ki és sorvasztja el. Az egész hagyomány a könyörületen, kedvességen, jóságon, üdvös viselkedésen alapul, és én nem csinálok semmi rosszat; bár lehet, hogy olyan dolgokat teszek, amit az itteni emberek nem értenek.
RW: Az én fejemben, és gondolom, mások fejében is, az alamizsnagyűjtés egyfajta ragaszkodásnak tűnhet a formához, a hagyományhoz.
AS: Akkor az ember nem elég éber. Ez csak egy módszerhez való ragaszkodás lenne, de ez még mindig jobb, mint amihez a legtöbb ember ragaszkodik, nem igaz?
RW: Nem vagyok benne biztos. Lehetséges értékítéletet mondani a ragaszkodásról? Egyébként, hogyan lehet a tudatot éjjel-nappal ébren tartani? Bizonyos rituálék, kántálás vagy alamizsnagyűjtés közben hogyan lehet elkerülni a mindennapi létünk ismétlődő, mechanikus rutinját?
AS: A mindennapi létezés mechanikus és rutinszerű. A test mechanikus és rutinszerű. A társadalom is ilyen. Minden összetett dolog ugyanazt csinálja újra és újra. De a tudatunkat már nem kell, hogy megtévesszék ezek a szokások.
RW: Krishnamurti azt mondja, hogy „a vallásos emberek, azok, akik kolostorban, elszigetelten élnek, vagy elmennek egy hegyre vagy egy sivatagba, arra kényszerítik a tudatukat, hogy alkalmazkodjanak egy bevett mintához.” Korábban azt mondtad, hogy Ajahn Chah kolostorában alkalmazkodtál egy tekintélyhez, mert úgy érezted, hogy korábban...
AS: Az ember testi cselekedeteit egy mintához igazítja. Ez minden.
RW: Igen, Krishnamurti azt mondja: „a tudatot egy mintára kényszeríteni”. A tudat valóban egy kialakult mintához igazodik, nem csak a test. Ez függőség.
AS: Igen. Ez a szamatha-gyakorlat: a tanokban való hit és a körülményekbe való belefeledkezés. De a buddhista meditációnak nem ez a célja.
RW: A szamatha gyakorlat a tanoknak való megfelelés?
AS: Ha valaki hisz egy doktrinában, az úgy alakítja a gondolatokat az elméjében, hogy elfogad bizonyos tanokat, és elutasítja azokat, amelyek azzal nem illenek össze. Létezik a szamatha nyugalom gyakorlata is, amivel az ember edzi a tudatát, egy meditációs tárgyra koncentrálva. Ez a gyakorlat megnyugtatja és stabilizálja a tudatot.
RW: Ezt nevezed te „kialakult mintának”?
AS: Igen. A légzés normális ritmusa egy bevett minta, amelyhez tapadsz és ragaszkodsz, nem igaz? Ez ad némi nyugalmat a tudatnak.
RW: Az ember nem „ragaszkodik” a lélegzethez. A légzés természetesen történik. Mondhatnánk, hogy az ember megfigyeli a lélegzetet...
AS: Az ember kizárólag a légzésre koncentrál. Egy adott pillanatban az ember koncentrál, és nem érzékel más tárgyat.
RW: Nem egészen értem. Mi köze van ennek ahhoz, hogy a tudat szokásszerűen követ bizonyos dogmákat?
AS: Bármi is legyen egy minta vagy állapot (sankhara), ha valaki hisz abban a sankharában, akkor azzá válik. Ha valaki ragaszkodik valamilyen tárgyhoz, akkor azzá a tárggyá válik. Amikor tehát valaki a normális lélegzetre koncentrál, akkor azzá a normális lélegzetté válik. Az ember mentális állapotát a lélegzet formálja; az ember eggyé válik a tárggyal, amíg a koncentráció tart. Ugyanez vonatkozik a tanokra is. Ezek a formák, a konvenciók és szokások világa. Az ember azonosulhat mások gondolataival, tanításokkal és hitvallásokkal, mások szavaival, Krishnamurtiban (ami a tanítványainak a problémája) való (doktrinális) hittel.
Az éberség nem ragaszkodás. Amire Krishnamurti rámutat, az annak tudatosítása, hogy a dolgok mulandó természetűek. De nekem úgy tűnik, megtéveszti az embereket azzal, hogy nagyon magasról indítja a tanítását. A legtöbb ember, még ha el is gondolkodik ezeken a tanokon, nem képes megérteni. Ez olyasvalami, amit az ember az elengedésen keresztül ismerhet meg - még azt is, hogy hisz Krishnamurtiban, hogy megpróbálja kitalálni, miről beszél. Az embernek le kell ereszkednie az alázat nagyon alacsony szintjére, amit Ajahn Chah földigiliszta-szintnek nevez, teljesen egyszerűnek kell lennie! A feladat csak ennyi: üdvösen cselekedni, tartózkodni a gonoszságtól, testtel, beszéddel és elmével, és ébernek kell lenni.
RW: Miért degenerálódnak a vallások?
AS: Mert ezek csak konvencionális igazságok. Nem a végső igazság.
RW: Az emberek nem, vagy csak mechanikusan gyakorolnak. Amikor egy tanító kurzust tart nálunk, gyakran felmerül a kérdés: „A buddhizmus békés vallásként ismert, és azt mondják, hogy a buddhizmus nevében soha nem kezdődött háború.” De nézzük csak meg Tibetet és Kambodzsát. Embereket mészároltak le. Laoszban a szerzetesek a földeken dolgoznak. Egy kambodzsai vendégszerzetes azt mondta, hogy igazából az emberek nem gyakorolnak, és ezért esnek szét a dolgok, ezért van annyi baj.
AS: Nos, miért olyan a világ, amilyen? Miért irtottak ki kétmillió kambodzsai embert? Lehet találgatni. De az egyetlen dolog, amit tudni lehet, hogy az ember tudatának állapotai - a kapzsiság, a gyűlölet és a káprázat - a világ tükörképe, olyan, amilyen. A világban azért vannak gyilkosságok, erőszakos halál, atrocitások és pusztítás, mert mi is állandóan elkövetjük őket a tudatunkban. Mit csináltál, mielőtt felszenteltek, vagy akár most miután beléptél a rendbe? Sok mindent megpróbálsz kiirtani a tudatodból, ugye? Ha harag, féltékenység, s más ártó gondolataid vannak, megsemmisíted őket, mert úgy gondolod, hogy ez a módja a probléma megoldásának. Az ember megsemmisíti azt, amiről úgy gondolja, hogy a szenvedésének az oka. Most pedig alkalmazd ezt egy olyan országra, mint Kambodzsa. A vörös khmer kormány úgy vélte, hogy a középosztálybeli burzsoázia az oka minden szenvedésnek, ezért a kormány megsemmisítette. Az elv teljesen azonos.
A buddhista tanítások erőszakmentesek. Az ember nem pusztítja el a kártevőket, hanem megérti, hogy még a tudat kártevői is mulandóak és nem-önmaguk. Maguktól eltűnnek. Sok dolog, amitől félünk, valójában a legjobb barátunk - mint például maga a félelem. Félünk az ismeretlentől, pedig az ismeretlen a megvilágosodáshoz vezető út. A nem-tudás az, ami rettegést hoz az emberek életébe. Sokan az életük nagy részét azzal töltik, hogy a félelem miatt próbálnak biztonságot találni. A félelem arra készteti őket, hogy valakivé váljanak, hogy megszerezzenek valamit, hogy sok pénzt takarítsanak meg, hogy örömöket vagy egy biztonságos helyet keressenek, ahol élhetnek, vagy megtaláljanak egy tökéletes személyt, akitől azt remélik, hogy örökre boldoggá teszi őket. Ez a félelem az egyedülléttől, az ismeretlentől. A meditációban, amikor az ember éber, ezt a félelmet olyannak látva, amilyen valójában, a halál nélkülibe, a csendbe vezet bennünket. A félelem mégis olyasvalami, amire nagyon erősen reagálunk.
Tehát, ha valaki nem tud megbékélni a tudata kártevőjével, akkor nem várhatja el egy olyan ostoba kormánytól, mint a vörös khmerek, vagy a világ legtöbb szereplőjétől, hogy jobbak legyenek. Nincs jogunk olyan nagy dolgokban keresni a hibát, mint egy társadalom, hibát keresni Amerikában (ezt könnyű megtenni), vagy Kambodzsában, Tibetben, mert a szerzetesek nem gyakoroltak elég keményen, vagy a kambodzsaiak nem voltak jó buddhisták. Ez valójában butaság. Mit tehetsz te ez ellen? Nem tudom megváltoztatni Pol Pot elfuserált világképét. Az, ahogyan ő meg akarta oldani a problémát, idiotizmus volt. De ugyanezt az idiotizmust láttam magamban is, a vágyat, hogy eltöröljem azt, ami nem tetszik, vagy amit a világ, vagy a saját szenvedésem okának tartottam. Ez az a pont, ahol az ember láthatja, hogyan keletkezik a probléma. Mondhatjuk, hogy „Óh, a szerzetesek nem voltak elég jók”, de ez tényleg nem igazságos.
[A következő kérdést nem rögzítették.]
AS: Nagyon szerencsés tapasztalatom volt egy buddhista szerzetessel, Ajahn Chah-val, és látom, hogy milyen boldog, toleráns és harmonikus lény. Természetesen sok tanítványa nem érti, hogy mit tanít, bár ő mindent nagyon világossá tesz, és minden alkalmat felkínál nekik, hogy gyakoroljanak és maguk tapasztalják meg a tanítás igazságát.
Amikor a dukkháról, az első nemes igazságról beszélünk, akkor nem elvontan beszélünk valamiről, ami odakint létezik, és ami egy misztikus dolog. Éppen arról az érzésről beszélek, ami az emberben benne van, aki nem érzi magát felhőtlenül boldognak, kicsit zaklatottnak, aggódónak, elégedetlenkedőnek, bizonytalannak, vagy egyenesen rosszul érzi magát. Az ember megtapasztalja az első nemes igazságot önmagában. Az ember nem úgy írja le a dukkhát, mint valamiféle homályos dolog, ami a világ felett lebeg. Ha valaki igazán megvizsgálja a tudatát, ott találja az elégedetlenséget, nyugtalanságot, félelmet és aggodalmat. Ez olyasvalami, amit az ember saját maga is láthat. Nem kell hinni benne. Ostobaság lenne azt mondani: „Hiszek az első nemes igazságban”, vagy „Nem hiszek az első nemes igazságban”, „Hiszem, hogy minden tökéletes”. Nem az a kérdés, hogy hiszünk-e vagy nem hiszünk, sokkal inkább az, hogy magunkba nézzünk, és megkérdezzük: „Mindig csodálatosan, és boldognak érzem magam? Az élet állandóan öröm és vidámság forrása, vagy néha depressziót, kétséget, félelmet stb. érzek?” Csak a saját tapasztalatomból beszélve, nagyon is be tudtam látni az első nemes igazságot. Nem arról volt szó, hogy egy pesszimista eszmeiséget akartam elfogadni. Felismertem, hogy félelem, bizonytalanság és nyugtalanság van bennem.
De az első nemes igazság nem egy dogma. Nem azt mondja, hogy „az élet szenvedés”, hanem csak azt, hogy „ez van”. A szenvedés jön és megy. Felmerül (a második nemes igazság), megszűnik (a harmadik nemes igazság), és ebből a megértésből következik a nyolcrétű ösvény (a negyedik nemes igazság), ami mindennek a meghaladása a tiszta látás, és az éberség segítségével. A nyolcrétű ösvény nem más, mint a mindennapi életben való éberség.
RW: A tudatosság önmagában mégsem hatékony tényező.
AS: Semleges. Nem tartozik senkihez. Ez nem valami, ami valakinek hiányzik; nem egy személyes tulajdon.
RW: Vannak egészséges és nem egészséges mentális tényezők, és vannak olyan tényezők, amelyek mindig jelen vannak, mint például az éberség. Az éberség nem eredendően jó.
AS: Ez a jó és a rossz tudatosítása, mint változás. A nem-megkülönböztető éberség (satipatana) bölcsességi tényezőjének használatával az ember a jó és a rossz állapotát mulandónak és nem-önmagaként látja. Ez az éberség-bölcsesség megszabadít a káprázattól, amit a feltételek okozhatnak.
10