15 - Harmadik rész

 

RW: Szeretnék egy pillanatra visszatérni a hagyomány szerepére. Úgy érzed, hogy egy bizonyos hagyományhoz való ragaszkodás természete szerint elválasztja az embert egy másik hagyománytól, amely más értékrenddel bír?

AS: Nos, konvencionális szinten amúgy is minden különálló. Te, mint személy, mint test, elkülönülsz tőlem. Ezt csak akkor lehet feloldani, ha a bölcsesség kifejlesztésével egyesülünk. A konvencionális formák birodalmában csupán elkülönülés van. Mindig is lesznek férfiak és nők, és számtalan vallási hagyomány. Ezek mind az érzékszervi érzékelés szintjén vannak, ami mindig megkülönböztető és szeparáló. Nem is lehet másképp. Mégis, ha valaki éber, éppen ezek a konvenciók visznek el a halál nélkülibe, ahol egyesülünk. Ott nincs „te” vagy „én”.

RW: „Halál nélküli” – mit értesz ez alatt?

AS: Ez csak azt jelenti, hogy ami soha nem születik és soha nem hal meg. Ennél többet nem lehet mondani, mert a szavak is születés és halál.

RW: Mondhatjuk-e, hogy a halálnélküliség a megragadás és a ragaszkodás végének szinonimája?

AS: A halandó körülményekhez való nem-ragaszkodás.

RW: Szerintem inkább szabály mint kivétel, hogy ha valaki egy csoporthoz tartozik, hajlamos biztonságban érezni magát, és hajlamos elítélni, lekicsinyelni vagy lekezelően beszélni azokról, akik nem osztják az ő vallási meggyőződését vagy filozófiai dogmáit. Nyugtalanítottak ezek a kérdések, amikor elhagytam a svájci központot. Hogyan lehet legyőzni az elkülönülés, a forma kontra lényeg érzését? Hogyan lehet megszabadulni attól, hogy az ember beleragadjon a formába, akár tanulás, akár meditáció közben?

AS: Nos, csak világosodj meg! Az megoldaná az összes problémádat.

RW: Köszönöm szépen!

AS: Mindenből a legjobbat kell kihozni. Még itt [az Insight Meditációs Társaságban] is a meditáció egyfajta etetés. Olyan, mintha egy etetőszékben ülnél, az anyád jönne, és egy kis tányéron hozná a papit. Ez idealizmus. A meditálók között alig van súrlódás; minden biztonságos, és ritka a váratlan esemény. Az olyan helyeken, mint a Tharpa Choeling [a svájci tibeti központ], több a súrlódás, jóval többet kell megbocsátani, sokkal több a tudati zavar. Chithurst jó példa arra, hogy nem a legjobb, de nem is a legrosszabb hely. Megfelelő. Néhányan kihasználják, mások nem. Nem akarom, hogy túl tökéletes, vagy ideális legyen, mert az embereknek szükségük van a súrlódásra, különben elkényelmesednek és unatkozni kezdenek. Teret kell adni az embereknek, hogy feldolgozzák előítéleteiket és gátlásaikat. A saját életemben láttam azt, hogyan ragaszkodtam a tanítómhoz, a hagyományokhoz és a szabályokhoz. Ha az ember komolyan veszi és figyeli a dukkhát, akkor kezdi megismerni és elengedni. Ez nem azt jelenti, hogy el kell dobni a hagyományt; ez csak azt jelenti, hogy az ember nyugodtan tud vele együtt élni.

Kedvelem a kolostori életet. Szívesen vagyok szerzetes. Szerintem ez egy csodálatos módja az emberi életnek. De ha ez már nem működik, ha eljön az ideje, hogy befejezzem, akkor meg fogom tenni. Ennyi. Ez igazán fontos. De a szerzetesi életem során rengeteget fejlődtem. Egyelőre nem látom jobb módját annak, hogy az ember élje az életét, ezért maradok ennél, amíg el nem jön a változás ideje. Ha eljön, akkor annak magától kell jönnie. Nem rajtam múlik, hogy eldöntsem: „Nos, elegem van ebből. Kipróbálok valami mást.” Láthatjuk, hogy a szerzetesek életének iránya helyes. Nem árt senkinek, tiszteletre méltó; a társadalom számára is hasznos. Tudom, hogyan kell használni. Taníthatok ezen hagyomány segítségével. Megtaníthatom az embereknek, hogyan használják a hagyományt, ami szerintem jó dolog. Az ember megtanulhatja, hogyan kell használni a konvenciókat ahelyett, hogy egyszerűen elutasítaná őket. Ha adok neked egy kést, használhatod jóra és rosszra is. Ez nem a kés problémája, igaz? Ha arra használod, hogy ölj, azt mondhatnád, hogy „a kés rossz”? A kés lehet, hogy nagyon jó kés, jól megmunkált és hasznos eszköz. Ugyanez a helyzet a théraváda vagy a tibeti hagyományokkal; az a kérdés, hogyan tanuljuk meg ügyesen használni őket - és ez csak rajtunk múlik!

Tudomásul kell venni, hogy az ázsiai tanítók olyan társadalomból (például Tibetből) származnak, ahol a hagyomány a mindennapi élet része. Olyan társadalomban nőttek fel, amely a buddhizmusban gondolkodik és él. Az, hogy az ember hívő-e vagy sem, nem számít. Mindazonáltal ez befolyásolja az egész szemléletüket önmagukról és a világról. Míg te egy olyan országból származol, ami anyagias, és amelynek értékrendje - amely a kapzsiságon és a versenyen, valamint a fogalmi gondolkodásba vetett bizalmon és hiten alapul - hatással van az elmédre. Amerikában a bizalmunk a könyvekben van, nem igaz? Az egyetemekben. A tudományban. A fogalmak általi tudásban. Az ésszerűségben.

RW: Az e fajta tudást értéktelennek tartod? Vagy ezt is lehet megfelelően használni?

AS: Nem, dehogy értéktelen. Meg kell tanulni, hogyan használjuk helyesen, bölcsen az ilyen dolgokat. Az univerzumban semmi sem felesleges. Minden tökéletes. Semmi sincs benne, amit el kellene vetni vagy hozzá kell adni. Igazából semmi sem rossz. Az ember a tökéletességet keresi, de a tökéletlenség az, amiben a legtöbb ember hibázik. Ha valaki egy buddhista tanítóban vagy egy buddhista hagyományban keresi a tökéletességet, nagyot fog csalódni. Hasonlóképpen, ha valaki Krishnamurtiban vagy bárki másban keresi a tökéletességet, a saját teste tökéletességében illetve a tudata állapotában, rá kell jönnie, a tökéletesség nem lehetséges!

Nem lehet a tudatot arra kényszeríteni, hogy csak jó gondolati legyenek, hogy mindig könyörületes és kedves legyen, anélkül, hogy az ellenszenv vagy a harag, akár csak rövid időre is, meg ne jelenne. A tudat olyan, mint egy tükör – megjelenik benne a világ. A bölcs ember a tükörképeket tükörképeknek tartja, nem pedig önmagának. A tükörkép egyáltalán nem árt a tükörnek. A tükör a legpiszkosabb körülményeket is képes visszatükrözni, és nem szennyeződik be tőle. Valamint a tükröződések változnak. Nem állandóak. A szennynek és a piszoknak is fontos szerepe van. A gyűlölet, és minden visszataszító dolog az ember tudatban olyan, mint a trágya. A trágya büdös. Egyáltalán nem kellemes, és az ember nem élvezi, ha a közelében van. Mégis sok jó tápanyagot ad a növények gyökereinek, és így jelennek meg a csodálatos virágok. Ha az ember képes meglátni a trágyában azt, ami, ahelyett, hogy azt mondaná: „Fúj, tüntesd el innen! Nem akarok a közelében lenni.”, akkor felismerheti a trágya értékét. Még a gyűlölet érzése is Dhamma, ami megtanít minket arra, hogy mulandó és nem önmaga. Minden elvezet minket a végső igazsághoz, azáltal, hogy látjuk, bármi is keletkezik, elmúlik. Tehát még a legmocskosabb gondolat is az elménkben, csupán az állapot változása. Ha nem állunk ellen, vagy nem engedünk neki, akkor felemelkedik az ürességből, és vissza is tér ugyanoda. Így tökéletes. Nincs semmi rossz, és ezért nincs mitől félni.

Ha valaki elkezd azon gondolkodni, hogyan változtathatná meg a világot, hogy tökéletes legyen, nagyon hamar keserűvé és csalódottá válik. Felháborodnak az emberek, amikor ezt mondom, mert azt hiszik ez passzivitás, és nem fogok tenni semmit. De amit meg kell tenni, azt megteszem. Amit nem kell megtenni, azt nem. Csak ez lehet a motiváció: az ember helyesen cselekszik, és tartózkodik a gonoszságtól. Ez minden, amiért felelős lehetek. Nem tudom a világot (a világról alkotott elképzelésemet) mássá tenni, mint ami. A világról alkotott elképzelésünk meg fog változni, amint bölcsességet ébresztünk magunkban. Ekkor képesek leszünk úgy nézni a világot, ahogyan az van, ahelyett, hogy úgy gondolnánk a világra, ahogyan azt képzeljük.

Az igazság nem buddhista. Nem arról van szó, hogy a buddhistáknak különleges rálátásuk van az igazságra. Csak arról van szó, hogy a buddhizmus egy olyan út, ami működik.

 

 

16 - Negyedik rész

 

RW: Említetted, hogy Ajahn Chah kolostorában a hangsúly a Vinaya, a fegyelmi szabályok betartásán van. Tanulják-e a szerzetesek, például az Abhidhammát? Szükségesnek tartod ezt, és egyáltalán fontosnak tartod a tanulmányok folytatását?

AS: Igen, a szerzetesek tanulnak. A szerzetesek számára háromszintű vizsga létezik. Ajahn Chah bátorítja a szerzeteseket, hogy tegyék le ezeket a vizsgákat, amelyek a Dhamma és a Vinaya alapvető intellektuális megértését követelik meg. Arra bátorítja a szerzeteseket, hogy ennyit tegyenek meg. Sőt, Ajahn Chah azokat a szerzeteseket, akiknek van hajlandóságuk és képességük a páli nyelv elsajátítására, egy speciális kolostorba küldi, ahol ezt a nyelvet tanítják. Azonban nem mindenkit ösztönöz erre, mert tisztában van vele, hogy a megvilágosodás eléréséhez nem szükséges a páli nyelvtan ismerete. Ez egy nagyon egyéni dolog. Nem lehet csak egy méretű ruhát készíteni, ami mindenkire illik. A kolostorban az az általános elvárás, amit erősen ajánlanak, hogy az ember fejlessze az éberségét, miközben a Vinaya szabályait betartja.

RW: Ajahn Chah elvárja a szerzeteseitől, hogy tanítsanak valamikor is?

AS: Amikor készen állnak, elkezdik a tanítást.

RW: Akkor a szerzetesek többsége, vagy mindannyian tanítani fognak egy nap?

AS: Ez a szerzetestől is függ. Néhány szerzetes nem tud összeszedetten tanítani, egyszerűen nincs hozzá meg a képessége. Így vannak olyanok, akik az életük példájával tanítanak.

RW: Korábban azt mondtad, hogy sok nehézséged volt, amikor a Wat Pah Pongban voltál. Mik voltak ezek? Természetesen az elején egyáltalán nem beszélted a nyelvet. Biztos vagyok benne, hogy ez volt a legnagyobb probléma.

AS: Nos, ez egy szokatlan kultúra és nyelv. Abban a szituációban az embernek szinte mindent fel kell adnia, amihez addigi életében hozzászokott.

RW: Hogyan birkóztál meg ezzel?

AS: Nem is tudom, hogy mondjam el, hogyan birkóztam meg vele. Ha az ember ott akart maradni és tanulni, akkor csak tette, amit tennie kellett. Sikerült megváltoztatnom a szokásaimat, alkalmazkodva az ottani rendhez. A thai szerzetesek mindig nagyon kedvesek voltak. Ez nem egy olyan hely, ahol az emberek megnehezítik a másik dolgát. Mindig nagylelkűek és kedvesek voltak. Csak meg kellett szokni, hogy másképp csináljuk a dolgokat, furcsa ételeket eszünk és más nyelven beszélünk.

RW: Néha, amikor két különböző kultúrából származó ember találkozik, egyfajta kulturális arrogancia alakulhat ki az egyik vagy a másik oldalon, esetleg mindkettőn. Találkoztál ezzel?

AS: Nos, igen. Mint bárki másnak, a thai emberek is elkötelezettek a kultúrájukkal és a társadalmukkal kapcsolatban. Azonban mindannyian együtt éltünk egy kolostorban, ahol a hangsúly nem a kulturális örökségen, hanem sokkal inkább a Buddha tanításán van, így a kulturális különbségek nem tűntek nagy jelentőségűnek. Én sokkal bonyolultabb voltam, mint ők. Sokat utaztam, különböző helyeken éltem, és általában véve sokkal többet tudtam a világról. Az ő fölényük velem szemben abban állt, hogy kitűnően tudtak élni az egyetlen általuk ismert hagyomány szabályai szerint. Gyakran éreztem magam ügyetlennek, ostobának, és nagyon esetlen embernek, mert nem rendelkeztem olyan fizikai koordinációval vagy mozgékonysággal a testi cselekvés területén, mint ők.

RW: A minap a hagyományokról és a szokásokról beszélgettünk, és arról, hogy hogyan alakulhat ki egy önelégült hozzáállás a gyakorlással szemben. Egy fiatal szerzetes gyakran hajlamos arra, hogy nagyon szigorúan tartsa a fogadalmát és rigorózusan tartsa magát a szabályokhoz. Később az ember rájön, hogy nem érti a lényeget, vagy nem végzi komolyan a gyakorlást. Az ember hajlamos mechanikusan cselekedni, és talán az igazság felfedezésére irányuló akaratot elfojtja a szervezet vagy a hagyomány ereje. A Wat Pah Pongban is tapasztaltál efajta elfajulást?

AS: Nos, én ezt önmagamban nem találtam meg, mert erős volt a motivációm, és nem hagytam, hogy bármilyen hagyomány eltérítsen. De láttam, hogy néhány szerzetes nem túl motivált. Ők csak azért voltak ott, mert ez a hagyományuk. Ezért belesüppedtek a megszokott szerzetesi életbe. Ajahn Chah elég nagy szakértője annak, hogy kimozdítsa az embereket a megszokásból, de persze nem tudja ezt folyamatosan művelni. Nem lehet elvárni tőle, hogy minden szerzetesnek dajkája legyen. Szerintem eleinte nagyon is ezt tette. Azt vettem észre, hogy manapság már sokkal könnyebben veszi az egészet, és sok esetben a szerzetesekre bízza a fejlődést. Ennek így kell lennie. Ez egy nagyon kiforrott gyakorlási módszer. A tanítót nem szabad folyton arra késztetni, hogy bökdösse és ébresztgesse a szerzeteseket. Nekünk magunknak kell ezt megtennünk. De vannak thai és nyugati szerzetesek, akik úgy tűnik, hogy belesüllyednek a szokásokba. Akárhol is élnének, ezt tennék. Nincs meg a „sürgősség” érzése az életükben.

RW: Azt hiszem, te most csipkelődsz velem ... Krishnamurti azt mondja: „A guru szerepe az, hogy rámutasson. Kész. Aztán hagyd, hogy az ember tanuljon. Ha kérdezősködik, rá fog jönni. De ha mindent elmondasz neki, akkor úgy bánsz vele, mint egy gyerekkel. Ennek semmi értelme.”

AS: Igen, egyetértek.

 

 

17 - Ötödik rész

 

RW: Apátként hogyan inted a szerzeteseid, hogy megelőzzék a dolgok magától értetődőnek vételét, különös tekintettel a világi támogatóktól kapott adományok tekintetében? Mit tanácsolsz nekik, hogyan óvakodjanak attól, hogy a dolgok rutinná, magától értetődővé, biztonságossá váljanak; attól az érzéstől, hogy ez egy könnyű, kényelmes élet?

AS: Nos, ez nem éppen egy kényelmes élet. Angliában nem az a probléma, hogy belesüllyedünk a rutinba, mert ott nincs hagyomány, amibe belesüppedhetnénk. Minden új és eleven. Nem az a helyzet, hogy az ember igazán bele tudna süllyedni bármibe is. Angliában nincs meg az a biztonság, mint egy buddhista országban. A szerzetesi élet Nagy-Britanniában kockázatos, szeszélyes; nincsenek garanciák. Ezért jóval éberebbnek kell lenni. Míg Thaiföldön az ember természetesnek veheti a dolgokat, mert ott a szerzetesi élet teljes mértékben elfogadott és biztonságos. Itt annyit tehetünk, hogy bátorítjuk, és folyamatosan emlékeztetjük az embereket, mert felejtenek, de hogy hogyan fejlődnek, az már csak rajtuk múlik. Ahogy mondani szokták: „Egy lovat is elvihetsz a vízhez, de nem itathatod meg.” Ez minden, amit tehetünk.

RW: Néhány ember számára mégis óriási szakadék lehet a saját hajlamaik és irányultságuk, és az általuk követett ideológia között. Hogyan lehet ezt a szakadékot áthidalni?

AS: Ezt rá kell bízni az emberekre. Ez a szerzetesi élet igazi értéke. Hagyni kell az embereknek időt és teret a fejlődésre, ahelyett, hogy egy csapásra várnánk el tőlük alapvető változásokat. Néhányan azonnal képesek rá; másoknak évekbe telik. Ez nem azt jelenti, hogy csak azokat kell tanítani, akik azonnal készen állnak – sőt őket nem kell nagyon tanítani. A kolostorban biztosíthatod, hogy mindenki legalább üdvös, helyes életet élhessen. Végül valami majd csak leszivárog hozzájuk. Legalábbis kammikusan jó. Az ember nem tesz ártó cselekedetet. Az ilyen környezet arra ösztönzi az embert, hogy jót tegyen, és tartózkodjon a gonosz tettektől. Ez egy üdvös környezet. A hangsúly a figyelemre, az éberségre és a megfigyelésre helyeződik, arra, hogy az ember szembesüljön az életével, ahogyan azt megtapasztalja, megvizsgálja azt, és tanuljon belőle.

Az, hogy valaki mennyire elszánt és határozott a gyakorlásban, egyénfüggő. Vannak akik gyorsak, mások nagyon lassúak, és vannak, akik sem nem gyorsak, sem nem lassúak. A kolostorban megengedett mind a gyors mind a lassú haladás. Nem arról van szó, hogy az ember csak a legjobbakat, a gyorsakat támogatja. A szerzetesi közösség előnye, hogy sok lénynek ad lehetőséget a fejlődésre. Néhányan talán soha nem lesznek megvilágosodottak, de legalább a nem-ártást gyakorolhatják az életük során.

A thaiföldi kolostorokban néha nagyon „kemény” emberek válnak szerzetesekké - bűnözők és más hasonló szerzetek. Számukra a szerzetesi élet egy menedék, ahol folyton arra ösztönzik őket, hogy jót tegyenek. Hogy elérik-e a megvilágosodást vagy sem, ki tudja? Legalábbis ez hasznosabb módja ilyen típusú emberekkel való bánásmódnak (akiknek van elég késztetésük ahhoz, hogy szerzetesek legyenek), mintha börtönbe zárnák őket. Néhány szerzetes beszél a múltjáról, ami elég megdöbbentő lehet. Amikor valaki megkérdezi tőlük, hogy miért lettek szerzetesek, azt felelik: „Hiszek a Buddha tanításában, és ez az egyetlen módja annak, hogy elszakadjak a régi életmódomtól és szokásaimtól.” A világi életben hajlamosak lennének visszatérni a régi kerékvágásba.

RW: Akkor nem gondolod, hogy a szerzetesek közössége olyan, mint egy mankó vagy bilincs, ami megakadályozza az embert a növekedésben?

AS: Nem. Bármi lehet mankó vagy bilincs. Minden attól függ, hogy valaki használja-e vagy támaszkodik-e rá. Az emberek azt gondolják, hogy mankóval rendelkezni rossz. A mankók önmagukban nem rosszak. Néha szükségünk van rájuk. Képzeljük el, hogy azt mondjuk egy újszülöttnek: „Két lábad van. Kelj fel és járj! Nem foglak felvenni, etetni vagy bármit is tenni érted. Most már világra jöttél. Meg kell tanulnod gondoskodni magadról.” Egy csecsemő erre még nem áll készen. Megértve a helyzetet, az ember eteti és gondoskodik róla. Az ember nem mondhatja, amint a baba elkezd kúszni: „Ha a kúszásra hagyatkozol, egész életedben kúszni fogsz, és soha nem jutsz semmire. Kelj fel és járj!” A csecsemő erre nem képes, még nem áll készen. Nem elég erős. Azzal, hogy kúszik, kalimpál a karjával és a lábával, felhúzza magát a székre, az anyja megfogja a kezét, erőt fejleszt és növekszik, amíg el nem jön az ideje, hogy megtegye az első lépést. Természetesen, amikor elkezd önállóan járni, már nem akar mankót használni. Amikor a gyerekek megtanulnak önállóan járni, eldobják a mankókat. Nem akarják többé anya kezét fogni. A spirituális úton is szándékosan biztosítanak néha mankókat és menedékhelyeket a megerősödéshez. Amikor az ember eléggé megerősödik, elkezd önállóan járni.

 

RW: A kúszó csecsemő hasonlatát használtad, aki lassan, fokozatosan fejlődik. Egy ember, aki egy rendszeren belül él, és csak alkalmazkodik a rendszer előírásaihoz anélkül, hogy igazán beleásná magát - hogyan tudná ez a rendszer vagy szervezet segíteni, hogy kirángassa őt abból a rutinból, amiben van? Néha úgy érzem, hogy szükség van egy kis szünetre, pusztán azért, hogy felrázzuk a fásult életünket.

AS: Az élet maga is folyton változik. Nem arról van szó, hogy a struktúrák és a körülmények változnak. Néhány szerzetesnek ki kell lépnie a rendből és el kell mennie. Vannak, akik évek múltán sem találnak értéket a szerzetesi életformában, és más elfoglaltságot keresnek. Mindössze annyit lehet kérni tőlük, hogy próbáljanak meg a lehető legőszintébben nyilatkozni a szándékaikról. Mindenkinek magának kell döntenie a saját életéről. Ha valaki úgy érzi, hogy elege van a szerzetesi létből, és más utat akar járni, az teljesen rendben van; ez az ő döntése. Ám az embernek őszintének kell lennie a szándékaival kapcsolatban, nem pedig csak kifogásokat keresni. Ez nagyon fontos. Az egyetlen dolog, amit nem jó hallani az az, amikor valaki elhagyja a szerzetesrendet, de nem őszinte azzal kapcsolatban, hogy miért távozik. Az ember a hagyomány bírálatával is indokolhatja a távozását. De néha az emberek jogos, komoly kételyek miatt távoznak.

RW: Chithurst apátjaként mit tanácsol a szerzeteseknek, hogyan tekintsenek azokra a szertartásokra és rituálékra, amelyek meglehetősen távollevőknek tűnhetnek a tényleges gyakorlástól?

AS: Én személy szerint szeretem a rítusokat. Kellemes őket csinálni; megnyugtatnak. Az ember másokkal együtt csinálja ezeket. Valami olyasmit teszünk, amit kellemes együtt és egységben végezni. A szándék mindig jó: kedvességet sugározni és a Buddha tanításait kántálni páli nyelven. A szertartás képes sok ember tudatát felemelni és inspirációt nyújtani. Amennyire én tudom, ez az egyetlen funkciója. Szerintem sokkal szebbé teszi az életet. Láttam olyan Dhamma közösségeket, amelyekben nincsenek szertartások. Igazából egy kicsit groteszkek.

RW: Groteszk?

AS: Igen. Az embereknek egyszerűen nincs meg az erkölcsi érzékük, egyfajta kifinomultság, egy szép mozgásforma, az idő és a hely érzete, ami akkor jelenik meg, ha valaki meglátja a szabályok és a szertartások értékét. Ezeknek megvan a maguk szépsége.

A bhikkhu élete egyfajta tánc, amit az ember jár. Az ember megtanul mozogni. Az életnek megvan a maga gyönyörű formája, ami a fizikai forma szép mozgásra való nevelése, mind mentálisan mind fizikailag. Ez azonban nem lehet öncélú. Ostobasággá válhat, ha öncélúvá válik. Még csak nem is kötelező. Ha nem illik, vagy ha az emberek nem akarják, akkor nem szabad végezni. Ez olyasmi, amit az ember használhat vagy sem, az idő és a hely függvényében.

Ha valaki még soha nem végzett szertartást, vagy nem érti annak célját, amikor szembekerül egy szertartással, elutasíthatja, azt gondolván: „Nem tetszik”, vagy „A szertartások rosszak.” De nem így van. A szertartásokkal nincs semmi baj. Úgy érezni, hogy nem kellene szertartásokat végezni, ugyanolyan vélemény, mintha úgy éreznénk, hogy kellene. Nem arról van szó, hogy minősíteni kell, mondván: kellenek, vagy nem kellenek. A hagyományaink részét képezik, ezért használjuk őket, ha megfelelőek. Ha nem megfelelőek, akkor nem használjuk őket. Ezt inkább a bölcsesség dönti el, nem a véleményünk.

 

RW: Hogyan látod apátként a szereped? Hogyan látod magad, mint a chithurst-i tekintélyt képviselő személyiséget?

AS: Nos, nem igazán gondolkodom ezen. Nagyon is úgy viselkedem, mint egy apát. A természetemből fakad, hogy nagyra tartom a tekintélyt és a hierarchikus struktúrákat. Nem tartom őket ördögtől valónak. Igazából szórakoztatónak találom az apát szerepét. Jó néhány előnye van. Hátránya is persze, abban az értelemben, hogy mindent gondot rád zúdítanak. De nagyon szeretek másokat szolgálni. Szeretek hátralépni, és akár a tízedik lenni a sorban. Thaiföldön nagyon jó volt senkinek lenni, anélkül, hogy folyton a többiek előtt kellett volna állnom. A mi gyakorlatunk azonban az alkalmazkodás, nem pedig a választás. Eleinte nem volt könnyű apátnak lenni. Nehéz volt elfogadnom ezt a pozíciót, mert elégedetlen voltam magammal szemben és nem bíztam magamban. Ezért megvizsgáltam ezeket az érzéseket, dolgoztam velük, meditációm tárgyává tettem őket, egészen addig, amikor is a pozíciót elvállalhatónak nem találtam. Elfogadtam a helyzetet, ahelyett, hogy ezt gondoltam volna: „Ó, erre még nem állok készen.”, vagy „Nem akarom ezt csinálni.”

Az apát szerepéhez ragaszkodni is könnyű lehetne, vagyis fontosnak tartani magunkat. Ha valaki éber, akkor vizsgálja és figyeli; belátja, hogy ezek a dolgok csak a samsara változó feltételei. Néha az ember elöljáró, máskor szolga - minden változik. Ha valakinek nincsenek elvárásai, akkor nem szenved, amikor a feltételek megváltoznak. De ha valaki elhatározza, hogy nem akar apát lenni, vagy nem akar felelősségteljes pozíciót betölteni, akkor szenvedni fog, amikor olyan körülmények alakulnak ki, amikor mégis ezt kellene tennie. Másrészt, ha valaki fontos akar lenni, de csak a tizedik a sorban, akkor szintén szenved, mert neheztelést és féltékenységet érezhet azok iránt, akik fölötte állnak. Szóval erre is figyelni kell. A Buddha tanításának lényege, hogy ismerjük fel a szenvedést. Mindenki szenved, ezért mindannyiunknak figyelnünk kell erre. A lényeg az, hogy ne tartsuk a sorban bármelyik pozíciót is az „enyémnek”. Képesnek kell lennünk arra, hogy időtől és helytől függően feljebb vagy lejjebb lépjünk, vagy egyáltalán ne tegyünk semmit.

RW: Hogyan meditáltál ezen az „elégedetlenségen”, amit éreztél? Hogyan néztél szembe vele?

AS: Csak figyeltem. Előhívtam és megfigyeltem az elmém panaszos, nyafogó állapotát, ami folyton így nyavalygott: „nem vagyok alkalmas”.

RW: A ma reggeli meditáció során ismét harag és neheztelés merült fel bennem. Ezúttal csak hagytam, hogy jöjjön, figyeltem, néztem, ahogy felbukkan és elmúlik, anélkül, hogy azonosultam volna vele, anélkül, hogy beleragadtam volna. És elment (persze biztosan újra el fog jönni!). Ennyi a gyakorlás: a jelenségek keletkezésének és elmúlásának folyamatos, állandó, szüntelen figyelése?

AS: Ez csak tudatosság.

RW: Egy idő után ezek az akadályok csak úgy maguktól elhalványulnak, feloldódnak?

AS: Igen. Ha az ember nem cselekszik, a szokás magától elhalványul.

RW: De ha nem is cselekszünk, és mert a hajlam vagy a tendencia egy bizonyos mentális zavar kialakulására jelen van, nem ebből jön létre a cselekvés?

AS: Az ember nem tehet a jelenlévő körülményekről, amelyek miatt a téveszme felmerül az elméjében. Két cselekvés közül az egyik következhet: vagy úgy reagál az ember, hogy beleragad a cselekvésbe, vagy elfojtja azt. Ha az ember hajlamos elfojtani a kellemetlent, hallgasson a bűntudatra vagy az önutálatra! Hozd fel a hangulatot: „Ó, reménytelen vagyok, ostoba, semmit sem tudok jól csinálni, elpocsékolom az életemet ...” Csak figyeld, hozd fel és figyelj rá. Az ember úgy látja meg, ha ügyesen felhozza és nézi. És elmúlik. Egyébként az ember hajlamos elfojtani.

RW: Még ha a téveszme vagy érzelem nem is merül fel abban az időben, de az ember tudja, hogy ez egy uralkodó állapot, ami folyamatos nyugtalanságot okoz, a „felhozása” egyszerűen azt jelenti, hogy hagyjuk megjelenni?

AS: Én még direkt keresném is. Körülbelül hét-nyolc évvel ezelőtt féltékeny lettem valakire. Gyűlöltem ezt a féltékenységet. Tudtam, hogy a féltékenység probléma, ezért elhatároztam, hogy megpróbálom megsemmisíteni. Amikor az érzés felmerült, azt gondoltam: „Ó, Istenem, itt van. Most meg kell próbálnom megbirkózni vele. Mit tegyek?” Nos, az embernek muditaval kell viszonyulnia azok iránt, akikre féltékeny. Ezért azt gondoltam: „Nagyon örülök az illető sikerének.” - sziszegtem a fogaim között. Egyetlen szót sem gondoltam komolyan, hazudtam. Ez nem oldotta meg a problémát. Elfojtottam, elhessegettem, de folyton visszatért. Végül rájöttem, hogy valójában nem a féltékenységgel van a baj, hanem a vele szembeni ellenszenvemmel. Ugyanis gyűlöltem magam, amiért ilyen vagyok. Úgy gondoltam, hogy nem kellene így éreznem; szégyelltem magam miatta. Amikor erre rájöttem, készakarva elkezdtem mindenre féltékeny lenni. Elkezdtem felhozni a féltékenységet, és mindenre gondoltam, ami miatt féltékenynek éreztem magam. Folyamatosan azt figyeltem. Miután ezt egy ideig csináltam, egyszer csak a probléma már nem volt ott.

Például a vágy valami olyasmiről szól, ami után mohón sóvárgunk, amit élvezünk. Nem kell folyton a kéjvágyat felhozni, hogy megnézzük, mert beleragadunk; túl könnyű elmerülni a kéjvágyban. Az olyan érzelmek azonban, mint a harag és a féltékenység, számomra ellenszenvesek. Nem szeretem őket, és nem akarom ezt érezni. Ezért ahelyett, hogy eltaszítottam volna magamtól, közel kellett hozni magamhoz őket, csak hogy megfigyelhessem ezeket az érzéseket. Szándékosan gondoltam a féltékenységgel kapcsolatos korábbi tapasztalataimra; felidéztem az összes olyan emléket, ami ezt a problémát okozta. Nem elemeztem, és nem próbáltam kitalálni, hogy miért van bennem, hanem egyszerűen csak megfigyeltem a mulandó természetét. Ez a feléfordulás semlegesítette azt a szokásomat, hogy elhessegessem magamtól. Ezután többé már nem volt probléma.

Ezért van szükség a bölcsességre (panna). Ha valaki megérti a vágy és az ellenszenv működését, akkor tudja igazán, hogyan kell gyakorolnia. A közeledés és távolodás közötti egyensúly megtalálása a szívben lévő bölcsességben való bizalomból fakad. Ám én csak egy utat mutatok, ha akarsz, járhatsz rajta. Nézd meg, hogy működik-e!

RW: Hogyan viszonyulnak hozzád a szerzeteseid? Hasonló a kapcsolat, mint ami Ajahn Chah-val volt?

AS: A szerzetesek, akik most velem vannak, rendkívül tisztelettudóak. Egy nagyon jó szangha alakult ki. Régebben voltak szerzetesek, akik nehézségeket okoztak nekem, de az ember ebből is tanul. A problémás szerzetesek, akik nem kedvelik, vagy nem tisztelik az embert, szörnyen sokat taníthatnak. Súrlódásokat okoznak.

RW: De nem okozhat ez problémákat a szanghában?

AS: Sőt, inkább megtanuljuk kezelni a problémákat, és nem próbálunk ideális környezetet teremteni.

RW: Mit tanácsolnál egy szerzetesnek, ha fenntartásai lennének bizonyos szabályok betartásával kapcsolatban? Például, ha az egyik szerzetes úgy érezné, hogy jobb lenne laikus ruhát felvenni a szerzetesi köntös helyett, amikor bemegy Londonba?

AS: Soha nem viselnénk laikus ruhát!

RW: Akkor nincs szükség tanácsra.

AS: Elképzelhetetlen. De ez egyéni dolog. Sok mindent figyelembe kell venni. A lényeg azonban az, hogy a szerzetes ismerje meg a szándékát, tudja, mit csinál, ahelyett, hogy kényszerítenénk, köteleznénk vagy presszionálnánk az embereket. Mi ezeket a szokásokat és hagyományokat tartjuk be a szemlélődés mércéjeként, önmagunk szemlélésének módjaként. Nem arról van szó, hogy mindenkit rákényszerítünk a szabályok betartására, hanem arról, hogy megpróbáljuk felkelteni az emberben a késztetést, hogy felelősséget vállaljon a közösségben és a világban való viselkedéséért. Lehet presszionálni az embereket, hogy félelemből engedelmeskedjenek a szabályoknak, féljenek megszegni azokat, mert akkor lebukhatnak, és akkor megfenyítik és megalázzák őket. De ez nem okoz jellemfejlődést az emberben. Másfelől viszont nem akar az ember hanyagságot sem, hogy mindenki csak azt csináljon, amit akar. Az ember egyfajta szigort akar, egy feddhetetlen etalont, ami segíti a tanulást. Különben az emberek hajlamosak ezt gondolni: „Ó, hát a köntös nem számít.”, „Ó, hát a délutáni étkezéssel nincs semmi gond.”, „Ó, hát a pénz birtoklása rendben van.” Az ember könnyen megmagyaráz bármit. Azt láttam életem során, hogy minden szabály megszegésére kereshető jó ok. Mi van, ha a szomszéd család éhen hal? Miért ne lophatnék el kenyeret egy gazdag embertől, hogy odaadhassam nekik? Mindig van jó ok egy cselekedetre. Szóval nem a racionalizálást próbáljuk fejleszteni, hanem a tisztesség és a bölcsesség érzését. Ezt nem lehet úgy elérni, hogy az embereket félelemmel kondicionáljuk, olyan rideg és rugalmatlan szabályokhoz kötjük őket, amelyek hatására csak labirintusban futkosó kísérleti egerekké válhatnak.

RW: Régebben azt gondoltam, hogy a théraváda szerzetesek mereven, szó szerint értelmezik a szabályokat, de amikor téged és Bhikkhu Sucitto-t figyelem, látom, hogy a Vinaya használható az éberség fejlesztésének gyakorlataként is. Ennyi az egész.

AS: Igen. Ez tényleg egy nagyon jó módszer.

RW: De ahogy említetted, a szabályok idegőrlő függőségekké válhatnak.

AS: Így van. Először olyan kell legyen, mint egy edzés. Az ember edzi magát. Amikor az ember zongorázni tanul, nem lehet rögtön a témák variálásával kezdeni. Először meg kell tanulni a témákat. Kezdetben az embernek a készségét kell fejlesztenie és koordinálttá kell válnia. Ismétlődő dolgokat kell csinálni, például órákon át gyakorolni, amíg az ember el nem sajátítja a készséget. Ezután már egyszerűen utánzással lehet játszani a standardeket. Végül, ahogy a készség kiteljesedik, nem kell többé utánozni; a játék természetessé válik. Ekkor már lehet játszani a variációkat, és a zenét öröm hallgatni. De ha valaki megpróbál variációkat játszani, mielőtt még nem ismeri a témát, az eredmény mindenki számára nagyon kellemetlen lehet. A Vinaya szabályrendszere olyan, mint a zongoragyakorlatok. Az első néhány év unalmas. Újra és újra végig kell hallgatni a szabályokat; mindent meghatározott módon kell csinálni. Bár mindez kissé körülményesnek és nem túl grandiózusnak tűnik, ám ha az ember egyszer megtanulja, hogyan kell csinálni, nem kell már gondolkodnia rajta, ahogy a zongorázásnál sem kell azon gondolkodni, hogy melyik billentyűt kell lenyomni; megy automatikusan. Az ember már rendelkezik az adott hangszerrel kapcsolatos készséggel. Onnantól kezdve az ember szabad; bátran használhatja a hangszert.

A zongoristákhoz hasonlóan néhány szerzetes csak a standard témát játssza újra és újra, mert fél elengedni a kottát. Bizonytalanok; hiányzik a bölcsességük, csak ragaszkodnak a szó szerinti előírásokhoz. A Vinaya lényege nem a ragaszkodás, hanem éppen a teljes szabadság - nem a vágyak követésének szabadsága, hanem a spontaneitás szabadsága. Ezt csak bölcsességgel lehet elérni, nem pedig vágyakozással. A vágyakozással nem lehet spontánnak lenni; az ember csak elmerül benne. A Vinaya a test és a beszéd edzésének, a szépség és a formanyelv megteremtésének, valamint a másokkal való kapcsolattartás módszere.

Például, sokan kritizálják a nőkre vonatkozó szabályokat: „Miért nem érhetnek a szerzetesek nőkhöz?” „Miért nem lehetnek a szerzetesek kettesben egy szobában egy nővel?” „Miért nem lehet egy nő itt a szobámban, és miért nem beszélhetek vele négyszemközt?” „Mi a baj a nőkkel? – a Buddha egy hímsoviniszta disznó volt?” Gyakran merülnek fel ilyen kérdések. Itt arról van szó, hogy megfelelő kapcsolatot kell kialakítani, hogy a Dhammát tanítani lehessen. Sok nő elfelejtette, hogyan működik a természet. A nő vonzza a férfit, ez egy természetes állapot. Továbbá, ha van egy nő a szobámban, még ha azt is gondolom: „Már nincs problémám a kéjvággyal.”, hogyan tűnne ez másoknak? Ha Bhikkhu Sucitto látna egy nőt kisétálni a szobámból... nos, az elég rosszul nézne ki. Ez a nők védelmének módja, hogy megóvják a hírnevüket a pletykáktól. Ráadásul a nők gyakran beleszeretnek a tanítókba, a tekintélyt képviselő személyekbe. A nőknek óriási vonzerejük van a szerzetesekre, akik még mindig nagyon vonzódnak a nőkhöz, különösen akkor, ha a nők a saját személyes problémáikról beszélnek. Az ember könnyen belebonyolódhat érzelmileg ebbe.

A Buddha nem mondta, hogy egy szerzetes nem taníthat nőket. Azt mondta, hogy a szerzetesnek olyan kapcsolatot kell kialakítania, amelyben tanítani lehet. Ezt nagyon hasznosnak találtam a chithursti szerzetesek képzésében. Ott nincsenek botrányok vagy bonyodalmak. Amikor nők jönnek hozzánk, ismerik a szabályokat, és elfogadják a feltételeket. Ezért a Dhamma tanítása érzelmi érintettség és mindenféle pletykával kapcsolatos probléma nélkül adható. Sok bhikkhu Angliában, thai és nyugati egyaránt, elvesztette a tekintélyét a nőkkel szembeni lazasága miatt. Amikor Angliába mentem, én is azt hittem, hogy ez probléma lesz. Úgy éreztem, hogy a nyugati nők gyűlölni fogják és neheztelnek majd a szabályok miatt, de nem így van. Ha megértik őket, akkor nagyon is tisztelik. A mi négy apácánk Chithurstban sokkal akkurátusabb, mint mi. Nagyon óvatosak a Vinayával kapcsolatban, mert helyesen akarják betartani.

A mi szerzetesi közösségünkben nincs féltékenység a nők miatt. Azok a helyzetek, ahol féltékenység merül fel, a hagyományos világ problémái. A nőkért versengő férfiak is egy természetes helyzet. A mi gyakorlatunk viszont elkerüli ezeket a nehézségeket.

RW: Mindenkit egyformán tanítasz, ugye?

AS: Igen. Chithurstban az apácák nagyon is részei a szerzetesi közösségnek. A napi tevékenységet elvégzik, és ugyanolyan képzésben részesülnek.

 

18 - Hatodik rész

 

RW: Úgy érzed, hogy a nyugati emberek alkalmasabbak a satipaṭṭhāna gyakorlására, mint a filozófiai elemzések tanulmányozására?

AS: A satipaṭṭhāna a Buddha tanításának lényege. Nem kell sok időt töltenünk azzal, hogy olvassunk róla. Én biztosan nem érzem szükségesnek, hogy tanulmányozzuk, bár az is teljesen rendben van, ha ezt tesszük. Semmi kifogásom ellene. Vannak, akik inkább elméleti beállítottságúak, és így közelítik meg a gyakorlást. Én azonban csupán saját tapasztalatomról tudok beszélni. Úgy éreztem, hogy elegek voltak az alapok: a Négy Nemes Igazság és a satipaṭṭhāna-gyakorlat. A Vinaya-szabályokra és a satipaṭṭhāna-gyakorlatra azért volt szükségem, hogy a Buddha tanítását ne elméletből, hanem tapasztalatból ismerjem meg. Máskülönben olyan lenne, mintha folyton térképeket nézegetnék anélkül, hogy bárhová is elindulnék.

RW: Tibetben azonban úgy tűnt, hogy a gyakorlat egészen másképp fejlődött. Sokat memorizálták a gyökérszövegeket és a kommentárokat, és gyakran vitatkoztak róluk.

AS: Mivel nem Tibetben születtem vagy éltem, nem nagyon tudok egy tibeti nevében beszélni, de nyilvánvalóan megvan az okuk a módszereikre. Én csak a saját tapasztalatomról tudok beszélni. De a mai napig az a gondolat, hogy éveket töltsek csak a Dhamma tanulmányozásával, taszít, én nem tenném meg. Egyszerűen nem! Számomra ez olyan, mintha szakácskönyveket olvasnék anélkül, hogy ételeket főznék.

RW: Emlékeztetlek téged a Lam-rim-re, a szútrák tanításának szisztematikus módszerére. Ez a meditációk egymásra épülő sorozata, amelyet a felszabadulás elérésének módszereként tanítanak. Azáltal, hogy tanulmányozzuk és integráljuk az elménkbe, hozzászoktatjuk a tanításokat a gondolkodásunkhoz, kritikai elemzéssel vizsgálódunk – szerinted ez a megközelítés képes átvágni a tudati torzulásokat?

AS: Ezt nem tudom megmondani. Egyszerűen semmit nem tudok róla. Soha nem próbáltam ki.

RW: A Lam-rimet kiváló keretnek tartom a satipaṭṭhāna-gyakorlathoz. Miután az elmúlt hat hónap során több képzésen is részt vettem itt, úgy látom, hogy bár lehet ülő és sétáló gyakorlatot végezni, de kíváncsi vagyok, hogy vajon mélyen megértjük-e, hogy mit és miért csinálunk. Egy fogalmi keret jó alapot adhat ahhoz, hogy megértsük, miről szól a gyakorlás. Az elmélkedő meditáció szintén jó motiváló erő, segíthet meglátni az emberi születés ritkaságát és értelmét, annak mulandó természetét és a ciklikus létezés szenvedéseit.

AS: Egyetértek. Ez a fajta szemlélődés valóban helyes. Nem látom, hogy a kettő miért ne működhetne együtt. De nem tudom elképzelni, hogy csak tanulmányozom anélkül, hogy csinálnám. Thaiföldön láttam szerzeteseket negyven évig tanulni, anélkül, hogy a ténylegesen gyakoroltak volna, és a végén otthagyták a szerzetességet. De ez az ő problémájuk. Az a helyzet, hogy az embernek nem kell túl sokat tudnia. A tanítás annyira egyszerű. Ezért sokaknak elég a gyakorlás. Mégis komolyan kételkedem abban is, hogy az emberek megértik a sétáló és az ülő gyakorlat értelmét. Szerintem helytelen módszer az, amikor az emberek attól függenek, hogy megmondják nekik, mit kell tenniük, és mindent elintéznek helyettük.

Amikor most olvasom a szuttákat és az Abhidhammát, megértem őket. Tudom, hogy miről beszélnek. Mielőtt meditációt gyakoroltam, sok szöveget olvastam, de egyszerűen nem értettem, hogy mit jelentenek igazán. Amikor az ember gyakorol, akkor valójában a Buddha tanításait követi, és önmagát vizsgálja. Amikor az ember a szenvedés természetét vizsgálja, nem valaki más definícióját szajkózza, hanem a saját tapasztalatát éli át. A négy nemes igazság, a nyolcrétű ösvény és a függő keletkezés mind nagyon világossá válik, amikor az ember meditál rajtuk.

Nem akarok semmilyen nézetet idézgetni, mert azok csak nézetek. Csak a saját tapasztalatomból tudok beszélni. Úgy tűnik, hogy néhány embernek hasznára válik az Abhidhamma tanulmányozása, de engem egyszerűen nem érdekel.

RW: Tibetben az Abhidhamma tanulmányozása az utolsó helyen állt a listán. A vita folyamata azonban, mint a tudat élesítésének ügyes eszköze - két ember megbirkózik egymással egy gyors, koncentrált eszmecserében – olyan ez, mintha egy tompa kést (az elmét) megéleznénk, hogy aztán kardként használhassuk a tudatlanság átvágására. Feltehetően sok tibeti jutott el a megvalósuláshoz azáltal, hogy a filozófiai elemzést eszközként használta, hogy felkészítse tudatát a meditációra. A gelug hagyományt azonban a tibeti buddhizmus másik három ágának hívei gyakran kinevetik, a tanulmányokra helyezett nagy hangsúlya miatt. De azoknak, akik képesek a tanulás e rendszerét követni, igen értékesnek tűnik.

AS: Itt az Insight Meditációs Társaságban a tibeti hagyományodat sokkal értelmesebbnek és hasznosabbnak fogod találni, ha megtanulod használni, és jobban bízol benne. Szóval ne ragaszkodj vakon a satipaṭṭhāna gyakorlásához. Már magadévá tettél egy hagyományt, és képzett vagy benne. De ha úgy érzed, hogy segít, gyakorolhatod a satipaṭṭhānát is!

15