A tudat és az út

 

19 - A buddhizmus vallás?

Csábító azt gondolni, hogy értjük a vallást, mert annyira beleivódott kulturális világképünkbe. Hasznos lehet azonban vizsgálat alá venni és elgondolkodni a vallás valódi feladatáról, céljáról és rendeltetéséről.

Néha az emberek a vallást egy Istenben vagy istenekben való hitnek tekintik, így a vallást azonosítják egy adott vallási forma vagy konvenció teista hozzáállásával. Gyakran előfordul, hogy a buddhizmust a teista vallások ateistának tartják, vagy egyáltalán nem is sorolják a vallások közé. Filozófiának vagy pszichológiának tartják, mert a buddhizmus nem teista álláspontból indul ki. Nem metafizikai vagy doktrínális állásponton alapul, hanem egy, az egész emberiség számára közös tapasztalaton - a szenvedés tapasztalatán. A buddhista kiindulópont az, hogy az elmélkedés, a szemlélődés, és ennek a közös emberi tapasztalatnak a megértése révén, túlléphetünk minden olyan mentális illúzión, amely az emberi szenvedést okozza.

A „vallás” szó a latin „religio” szóból származik, ami köteléket jelent. Az istenihez való kötődésre utal, amely az ember egész lényére vonatkozik. Igazán vallásosnak lenni azt jelenti, hogy az istenihez, vagy a végső valósághoz kell kötődnöd, és egész lényedet ebbe a kötelékbe kell zárnod egészen addig a pontig, ahol a megvilágosodás lehetségessé válik. Minden vallásnak vannak olyan szavai, mint a „felszabadulás” és az „üdvösség”. Ezek a szavak a téveszméktől való megszabadulást, a teljes és tökéletes szabadságot és a végső valóság teljes megértését jelentik. A buddhizmusban ezt nevezzük megvilágosodásnak.

 

A szenvedés természetének megértése

 

A buddhista megközelítés a szenvedés tapasztalatáról való elmélkedés, mert ez az, ami minden emberi lényben közös. A szenvedés nem feltétlenül jelent óriási tragédiát vagy szörnyű szerencsétlenséget. Csak azt a fajta elégedetlenséget, boldogtalanságot és csalódottságot jelenti, amelyet minden emberi lény megtapasztal élete különböző időszakaiban. A szenvedést mindenki átéli, legyen férfi, nő, gazdag vagy szegény. Függetlenül fajtól vagy nemzetiségtől ez közös bennünk.

A buddhizmusban a szenvedést nemes igazságnak nevezik. Ez nem egy végső igazság. Amikor a Buddha a szenvedést nemes igazságként tanította, nem az volt a szándéka, hogy a szenvedéshez láncoljuk magunkat, és vakon higgyünk benne, mintha az egy végső igazság lenne. Ehelyett azt tanította, hogy a szenvedést, mint nemes igazságot használjuk fel a szemlélődésre. Elmélkedünk: mi a szenvedés, mi a természete, miért szenvedek, miről szól a szenvedés?

A szenvedés természetének megértése alapvető felismerés. Most pedig vizsgáljátok meg ezt a saját életetekben! Életed mekkora részét töltöd azzal, hogy megpróbálod elkerülni vagy megszabadulni a kellemetlen vagy nemkívánatos dolgoktól? Társadalmunkban óriási energiát fordítunk a boldogság és az öröm elérésére, miközben próbálunk megszabadulni a kellemetlenségektől. Lehet pillanatnyi boldogságunk, rövid ideig tartó kielégülésünk valami által, amit nem szenvedésnek nevezünk: izgalom, romantika, kaland, érzéki örömök, evés, zenehallgatás és így tovább. Ám mindez csak egy kísérlet arra, hogy megszabaduljunk saját félelmeinktől, elégedetlenségeinktől, szorongásainktól és aggodalmainktól – mindazon dolgoktól, amelyek a megvilágosulatlan ember tudatát gyötrik. Az emberiséget mindaddig kísérti, és rémülettel tölti el a szenvedés, amíg tudatlan marad, és nem tesz erőfeszítéseket, hogy megvizsgálja és megértse annak természetét.

A szenvedés megértése azt jelenti, hogy el kell fogadnunk a szenvedést, ahelyett, hogy próbálnánk megszabadulni tőle, vagy letagadni, vagy valaki mást hibáztatni érte. Felismerhetjük, hogy a szenvedés oka bizonyos feltételektől függ, a tudat azon feltételeitől, amelyeket mi magunk teremtettünk meg, illetve amelyeket a kultúránk és a családunk által belénk neveltek. Élményeink és ez a kondicionáló folyamat már a születésünk napján elkezdődik. A család, a csoport amelyben élünk, a neveltetésünk, mind-mind különböző előítéleteket, elfogultságokat és nézeteket ültetnek el a tudatunkba – van amelyik jó, másik kevésbé jó.

Nos, ha nem nézzük meg igazán ezeket a tudatállapotokat, és nem vizsgáljuk meg, hogy mik is valójában, akkor természetesen arra késztetnek minket, hogy elfogultságok alapján értelmezzük életünk tapasztalatait. De ha megvizsgáljuk a szenvedés természetét, akkor elkezdhetjük vizsgálni az olyan dolgokat, mint a félelem és a vágy, és akkor felfedezzük, hogy a valódi természetünk nem a vágy, nem a félelem. Igazi természetünket egyáltalán nem kondicionálja semmi.

 

A kondicionált, a feltétel nélküli és a tudatosság

 

A vallások mindig a halandó és a halál-nélküli, vagyis a kondicionált és a feltétel nélküli kapcsolatára mutatnak rá. Ha bármelyik vallást lecsupaszítjuk alapvető lényegére, azt találjuk, hogy arra irányul, ahol a halandó - a feltételekhez és időhöz kötött - megszűnik. Ebben a megszűnésben van a feltétel nélküli felismerése és megértése. A buddhista terminológiában azt mondják, hogy van a feltétel nélküli; és ha nem lenne a feltétel nélküli, nem létezhetne a feltételekhez kötött sem. A kondicionált a feltétel nélküliben keletkezik és szűnik meg, ezért rámutathatunk a kondicionált és a feltétel nélküli közötti kapcsolatra. Miután emberi testbe születtünk, egy életen át az érzékszervi világ korlátai és feltételei között kell élnünk. A születés azt jelenti, hogy a feltétel nélküliből lépünk elő, és egy egyedi, kondicionált formában nyilvánulunk meg. Ez az emberi megjelenési forma pedig tudatosságot hordoz.

A tudat mindig megteremti az alany és az objektum közötti viszonyt, és a buddhizmusban a tudatosság a tudat megkülönböztető funkciójának tekinthető. Szemlélődjünk tehát most ezen! Itt ülsz és figyelsz ezekre a szavakra. Ez a tudatosság tapasztalata. Érzed a szoba melegét, látod a környezetedet, hallod a hangokat. Mindez azt jelenti, hogy egy emberi testbe születtél, és életed hátralévő részében, amíg ez a test él, lesznek érzéseid, és tudatosság fog keletkezni. Ez a tudatosság mindig egy szubjektum és egy objektum látszatát érzékeli, így amikor nem vizsgálódunk, nem látunk rá a dolgok valódi természetére, akkor e dualista szemlélethez kötődünk: „Én vagyok a testem, én vagyok az érzéseim, én vagyok a tudatosságom.”

Így a tudatosságból dualista hozzáállás születik. Ezután az elménkkel való agyalás, emlékezés és észlelés képességével személyiséget hozunk létre. Néha ez a személyiség élvezetet okoz. Máskor irracionális félelmek, illúziók és aggodalmak kapcsolódnak hozzá.

 

Az emberi tudat törekvése

 

Manapság a materialista világ bármely társadalma számára az emberi gyötrelem és kétségbeesés nagy része abból fakad, hogy általában nem kapcsolódunk semmihez, ami magasabb rendű, mint például a bolygónk, amelyen élünk, és az emberi testünk. Az emberi tudat törekvését a végső megvalósítás, a megvilágosodás felé nem igazán támogatja vagy ösztönzi a modern társadalom. Sőt, gyakran úgy tűnik, hogy sokkal inkább ellenkező irányú folyamatok zajlanak.

A magasabb igazsággal való kapcsolat nélkül életünk értelmetlenné válik. Ha nem tudunk kapcsolódni semmihez, ami túlmutat az emberi test tapasztalatain egy rejtélyekkel teli világegyetem sártekéjén, akkor az életünk valójában csak annyit jelent, hogy a születéstől a halálig eltöltjük az időnket. Akkor persze mi a célja, mi az értelme? És miért érdekel minket? Miért van egyáltalán szükségünk célra? Miért kell, hogy legyen értelme az életnek? Miért akarjuk, hogy az életnek értelme legyen? Miért vannak szavaink, fogalmaink és vallásaink? Miért van ez a vágyakozás vagy ez a törekvés a fejünkben, ha minden, ami valaha is volt, vagy minden, ami valaha is lehet, ez a tapasztalat, amely az én szemléletén alapul? Lehet, hogy ez az emberi test a maga kondicionálási folyamatával egyszerűen csak véletlenül landolt egy olyan univerzális rendszerben, amely felett nincs hatalmunk?

Olyan világegyetemben élünk, amely számunkra felfoghatatlan. Csak csodálkozni tudunk rajta. A világegyetemmel kapcsolatban lehetnek sejtéseink, illetve szemügyre vehetjük, de nem tudjuk egy pici kapszulába zárni. Nem tudjuk valamilyenné formálni. Ezért a tudatunkban lévő materialista irányultság arra ösztönöz bennünket, hogy még csak fel se tegyük az anyagon túli kérdéseket. Arra késztetnek ezek a tendenciák, hogy az élet minden tapasztalatát a logika segítségével, racionálisan magyarázzuk a materializmus és az empirikus tudomány elvei alapján.

 

A felébredés élménye

 

A buddhizmus rámutat minden érző lény egyetemes, közös tapasztalatára, a szenvedésre. A szenvedésből kivezető útról is nyilatkozik. A szenvedés a felébredés tapasztalata. Amikor szenvedünk, elkezdünk kérdéseket feltenni. Hajlamossá válunk keresni, vizsgálódni, kérdéseket feltenni, megpróbálunk választ találni.

Sziddhattha herceg (a Buddha neve, mielőtt megvilágosodott volna) történetében halljuk, hogy hercegként olyan környezetben élt, ahol csak örömök, szépség, kényelem, társadalmi előjogok részese volt – minden rendelkezésére állt, amit az élet csak kínálhatott. Aztán - a legenda szerint - huszonkilenc éves korában Sziddhattha elhagyta a palotát, kikocsizott, és meglátta az öregség, a betegség és a halál hírnökeit.

Mondhatnánk, hogy huszonkilenc éves korára csak tudnia kellett volna az öregségről, a betegségről és a halálról. A mi felfogásunk szerint egészen nyilvánvaló, hogy mindenki megöregszik, megbetegszik és meghal. A herceget azonban megvédték ezektől a tapasztalatoktól, és a felismerés csak akkor ébredt fel benne, amikor közvetlen tapasztalatot szerzett róluk.

Hasonlóképpen, egész életünket leélhetjük abban a tudatban, hogy minden rendben van. Még a boldogtalanság vagy a csalódások sem feltétlenül ébresztenek fel bennünket. Lehet, hogy egy kicsit elgondolkodunk rajtuk, de annyi lehetőség van arra, hogy ne nézzünk oda, ne vegyük észre. Könnyű a boldogtalanságunkat másokra fogni, nem igaz? Foghatjuk a kormányra, anyánkra és apánkra, barátokra vagy ellenségekre, külső erőkre. De a tudat rádöbbenése az öregségre, a betegségre és a halálra akkor történik meg, amikor felismerjük, hogy ez velünk is meg fog történni. Ez a felismerés nem csak elvont elképzelésként, hanem valódi zsigeri érzésként, valódi belátásként jön: ez minden emberi lénnyel megtörténik. Ami megszületik, megöregszik, leromlik és meghal.

A negyedik hírnök, akit Buddha látott, egy samana volt. A samana egy szerzetes, vagy vallásos kereső, aki kizárólag a végső valóság, az igazság keresésének szenteli magát. A samana, ahogy a legenda ábrázolja, borotvált fejű, köntöst viselő szerzetes volt.

A buddhista szimbolikában ez a négy hírnök: az öregség, a betegség, a halál és a samana. Ezek az emberi tudatnak a vallási cél felé fordulását jelzik, az emberi szívnek azt a törekvését, amely a végső valóság belátására irányul, ami a minden káprázattól és szenvedéstől való megszabadulás.

 

 

Buddhista gyakorlat

 

Néha a buddhista meditációt a modern hozzáállás hajlamos úgy felfogni, mint a világból való kilépést és egy nagyon koncentrált, szigorúan ellenőrzött körülményektől függő tudatállapot kialakítását. Az Egyesült Államokban és más országokban, ahol a buddhista meditáció egyre népszerűbbé válik, az emberek hajlamosak sommás nézeteket vallani arról, hogy ez egy koncentrált tudatállapot, amelyben a technika és a kontroll elengedhetetlen.

Bár ez a technika szép és jó, de ha elkezded fejleszteni tudatod szemlélődő képességét, akkor nem mindig szükséges, sőt igazából nem is tanácsos azzal töltened az idődet, hogy megpróbálod a tudatodat úgy finomítani, hogy minden durva, kellemetlen dolgot elfojtson. Jobb, ha megnyitod a tudatod amennyire csak lehet, érzékenyen figyelsz, és belátod, hogy a jelen pillanatban a körülmények, amelyeknek tudatában vagy - amit érzel, látsz, hallasz, szagolsz, ízlelsz, megérintesz, végiggondolsz - mulandóak.

A mulandóság minden jelenség közös jellemzője, legyen akár az Istenbe vetett hit vagy a múlt emléke; legyen az dühös vagy szeretetteljes gondolat; legyen az magas, alacsony, durva, finom, jó, rossz, kellemes vagy fájdalmas. Bármi legyen is a minősége, megfigyelési tárgyként tekints rá! Minden, ami felmerül, megszűnik. Ez a mulandóság. Nos, amit a tudatnak e fajta kinyílása nyújt, mint az életre való gyakorlás és elmélkedés eme módszere, az, hogy lehetővé teszi, hogy némileg ráláss az érzelmeidre és az elképzeléseidre, a saját tested természetére, valamint az érzékek tárgyaira.

Visszatérve magához a tudatossághoz: a modern tudomány - az empirikus tudomány - a világot anyaginak tekinti, mindent amit látunk, hallunk és érzünk, mint az érzékszerveink tárgyát. Az objektív világot tehát valóságnak nevezzük. Látjuk az anyagi világot, egyetértünk abban, hogy mi az, halljuk, szagoljuk, ízleljük, tapintjuk, sőt, még az érzékelhetőségében és a nevében is egyetértünk. De ez az érzékelés akkor is csak tárgy, nem igaz? Mivel az érzékelés egy szubjektum és egy objektum létét tételezi, azt hisszük, hogy valami olyasmit figyelünk meg, ami tőlünk elkülönülve, függetlenül létezik.

A Buddha tanításával a szubjektum-objektum kapcsolatot a végső pontra emelte. Azt tanította, hogy minden észlelés, minden állapot, ami átmegy a tudatunkon, minden érzelem, minden érzet, minden anyagi világbeli tárgy, amit látunk és hallunk, mulandó. Azt mondta: „Ami keletkezik, az el is múlik.” Erre a Buddha újra és újra rámutatott, ez egy rendkívül fontos felismerés, ami megszabadít minket mindenféle téveszmétől. Ami keletkezik, az megszűnik.

A tudatosságot úgy is meghatározhatjuk, mint a megismerés képességét, a megismerés tapasztalatát - a szubjektum felismeri az objektumot. Amikor tárgyakat nézünk és megnevezzük őket, azt hisszük, hogy ismerjük őket. Azt hisszük, hogy ismerjük ezt vagy azt a személyt, mert van egy nevünk vagy egy emlékünk róla. Azt hisszük, hogy mindenféle dolgot ismerünk, mert emlékszünk rájuk. A megismerési képességünk néha a feltételekhez kötött - inkább csak tudni vélünk, ahelyett, hogy közvetlenül megismernénk.

A buddhista gyakorlat az, hogy megmaradjunk a tiszta tudatosságban, amelyben megvan az, amit mi belátó tudásnak vagy közvetlen tudásnak nevezünk. Ez egy olyan tudás, amely nem az észlelésen, egy eszmén, egy állásponton vagy egy tanon alapul, és ez a tudás csak az éberség által lehetséges. A tudatosság alatt azt értjük, hogy nem ragaszkodunk semmilyen tárgyhoz, sem az anyagi, sem a mentális szférában. Amikor nincs kötődés, a tudat a tudatosság, az intelligencia és a világosság tiszta állapotában van. Ez az éberség. A tudat tiszta és befogadó, érzékeny a fennálló állapotokra. Ez már nem egy feltételekhez kötött tudat, amely csupán reagál az örömre és a fájdalomra, a dicséretre és a hibáztatásra, a boldogságra és a szenvedésre.

Például, ha most dühös leszel, megfigyelheted a dühöt. Hatása alá kerülhetsz, és tovább gerjesztheted azt a bizonyos érzelmet, vagy elnyomhatod, és megpróbálhatod megállítani félelemből vagy ellenszenvből. Azonban ahelyett, hogy bármelyiket is tennéd, reflektálhatsz a haragra, mint valami megfigyelhetőre. Nos, ha a harag lenne az igazi énünk, akkor nem lennénk képesek megfigyelni. Ez az, amit a „reflexió” alatt értek. Mi az, ami képes megfigyelni és reflektálni a harag érzésére? Mi az, ami képes megfigyelni és vizsgálni az érzést, a testben lévő hőt vagy a mentális állapotot? Azt, ami megfigyel és vizsgálódik, azt nevezzük reflektív tudatnak. Az emberi tudat egy reflektív tudat.

 

 

Az igazság belátása, amely minden vallásban közös

 

Kérdéseket tehetünk fel: „Ki vagyok én? Miért születtem? Miről szól az élet? Mi történik, ha meghalok? Van-e értelme vagy célja az életnek?” De mivel hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mások tudják, mi pedig nem, gyakran másoktól várunk válaszokat, ahelyett, hogy megnyitnánk a tudatunkat, és türelmesen, éberen figyelnénk, ahogy az igazság feltárul. Az odafigyelés és a valódi tudatosság által a belátás lehetséges. Az igazságnak vagy a végső valóságnak ez a megnyilvánulása az, amit a vallási tapasztalat valójában jelent. Amikor a transzcendenshez kapcsolódunk, és egész lényünk beleolvad ebbe a kapcsolatba, akkor lehetővé válik az igazság, a dolgok természetének felismerése, amit mi megvilágosodásnak - mély és igaz belátásnak - nevezünk. A megvilágosodás megnevezhetetlen. A szavak nem igazán tudják leírni. Ezért lehetnek a megvilágosodások nagyon különbözőek. Az, amint kimondják őket, ahogyan a beszéd által megteremtik, végtelenül változatos lehet.

 

Tehát egy buddhista megvilágosodása buddhistának hangzik, a keresztény megvilágosodása pedig nagyon is kereszténynek, és ez így van rendjén. Nincs ezzel semmi baj. Fel kell ismernünk a nyelvi konvenciók korlátait. Meg kell értenünk, hogy a nyelv nem végső igazság vagy végső valóság; a nyelv csak kísérlet arra, hogy ezt a kimondhatatlan jelenséget másokkal közöljük.

Érdekes megfigyelni, hogy milyen sokan keresnek manapság vallási célokat. Egy olyan ország, mint Anglia, túlnyomórészt keresztény, de ma már sok más vallás is virágzik itt. Sok vallásközi találkozó és kísérlet van ebben az országban arra, hogy megpróbálják megérteni egymás vallását. Megmaradhatunk egy vulgáris szinten, és csupán elég annyit tudni, hogy a muszlimok Allahban hisznek, a keresztények Krisztusban, a buddhisták pedig a Buddhában. Engem azonban az érdekel, hogy a konvenciókon túl eljussunk a valódi megértésig, az igazság mély megértéséig. Ez a buddhista megközelítés.

Ma lehetőségünk van arra, hogy a vallások közös igazságáért munkálkodjunk; mindannyian elkezdhetjük segíteni egymást. Elmúlt az az idő, amikor az emberek megtérítése vagy az egymással való versengés bármilyen haszonnal kecsegtetett. Ahelyett, hogy megpróbálnánk másokat megtéríteni, a vallás lehetőséget kínál arra, hogy ráébredjünk valódi természetünkre, az igazi szabadságra, a szeretetre és az együttérzésre. Ez egy lehetőség arra, hogy érzékenységgel, teljes befogadóképességgel éljünk, hogy életünk hátralévő részében gyönyörködhessünk az univerzum misztériumában és csodájában, és megnyílhassunk annak.

 

 

* * *

 

 

Kérdés: A buddhizmus elsősorban befelé forduló vallás, illetve filozófia?

Ajahn Sumedho: A buddhista meditációban leülsz, becsukod a szemed és befelé figyelsz. De igazából a meditáció lehetővé teszi, hogy megértsd a dolgok természetét.

Emberi lényként nagyon érzékeny formában élsz. Ez a test sebezhető, és egy olyan univerzális rendszerben létezik, amely hatalmas, és lehetetlen megérteni. Könnyű beleesni abba a csapdába, hogy a világot valami külső dolognak lássuk. Ha így gondolkodsz, befelé és kifelé, akkor a befelé fordulás kevéssé tűnik fontosnak. A belső kicsinek tűnik a külső, hatalmas univerzális rendszerhez képest.

De azáltal, hogy elengeded az észleléseket, tudatod feltételekhez kötött állapotát, új módon kezded el érzékelni az univerzumot. Valami mássá válik, mint a szubjektum és objektum megosztó megjelenése. Nem igazán vannak szavaink ennek az érzésnek a leírására, kivéve azt, hogy „belátás”. A legjobb analógia talán a rádió. A testünk olyan érzékeny forma, mint a rádió vagy a televízió. A dolgok áthaladnak rajtuk, és hajlamosak megnyilvánulni hozzáállásunk, félelmeink és vágyaink szerint. Ahogy megszabadítjuk a tudatot a kondicionált állapotok korlátaitól, akkor kezdjük érezni, hogy ezek az emberi formák a bölcsesség és az együttérzés receptorai.

 

Kérdés: Miben hisznek a buddhisták, már ha egyáltalán hisznek valamiben?

 

AS: Ez egy gyakori kérdés, amelyre nem könnyű válaszolni. Ha azt mondjuk, hogy nincsenek hiedelmeink, akkor az emberek azt mondják: „Tehát nem hisztek semmiben.” Mi pedig azt mondjuk: „Nem, nem erről van szó. Mi sem hiszünk abban, hogy semmi sincs.” Erre azt mondják: „Akkor ti hisztek valamiben; hisztek Istenben?” Mi pedig azt válaszoljuk, hogy nem érezzük szükségesnek, hogy higgyünk Istenben. Erre azt kérdezik: „Akkor azt hiszitek, hogy nincs is Isten?” És így körbe-körbe járhatunk, mert a valamiben való hit az, amit az emberek vallásnak tekintenek: a tanokban és teista álláspontokban való hit, vagy az ateista álláspontban való hit. Ez a tudat két szélsősége - az örökkévalóságban való hit és a pusztulásban vagy megsemmisülésben való hit.

De amikor a buddhizmusról beszélsz, nem használhatod más vallások elképzeléseit, mert azok nem alkalmazhatók ebben az esetben. A buddhista megközelítés más. Nem vagyunk hajlandóak hinni a dogmákban, a tanításokban, illetve valaki más kijelentéseiben. Mi magunk akarjuk kideríteni az igazságot.

A dolgok igazságának hozzáférhetőnek kell lennie számunkra. Máskülönben csak elveszett, tehetetlen lények vagyunk egy titokzatos világegyetemben, anélkül, hogy megértenénk, mi történik velünk, és miért vannak a dolgok úgy, ahogy vannak. Vajon csak valamiféle kozmikus véletlen vagyunk, vagy van valami több is a háttérben? Az emberi lények érzik, hogy van valami az érzékszervi világ látszatán túl. Mind az ősi, mind a modern társadalmakban egyaránt megtaláljuk a vallásos érzést, a valami felé való mozgás, a valamihez való felemelkedés érzését. Mindannyian részesei vagyunk egy hatalmas misztériumnak, és tudni akarjuk, hogyan kapcsolódjunk hozzá.

Mit tehetünk tehát abban a helyzetben, amelyben magunkat ott találjuk hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven évre bebörtönözve egy emberi testbe? Ha van igazság, akkor bizonyára képesnek kell lennünk megnyílni felé és megismerni azt. Ellenkező esetben, amíg folyton csak illúziókban vergődünk, akkor ez egy kétségbeesett és céltalan létezés. Igazság nélkül az élet nem jelent semmit; nem számít, hogy mit teszel; az életnek egyáltalán nincs értéke. De még ha úgy is döntesz, hogy elfogadod a nihilizmust, ami szerint az élet értelmetlen, akkor sem vagy biztos benne, ugye? Lehet, hogy inkább azt hiszed, hogy nincs értelme, mint azt, hogy van, de nem vagy meggyőződve felőle igazán. Amit most tudhatsz az az, hogy nem tudod.

Van tudás, ugye? Van intelligencia. Van hajlam a jó és a szép iránt. Van a fájdalmas és csúnya dolgoktól való eltávolodásra való törekvés. Az emberi lények mindig is törekedtek erre. Megvetjük magunkat, amikor hitvány, élvhajhász, rút életet élünk. Szégyenérzetünk van, amikor gonosz vagy kicsinyes dolgokat teszünk: reménykedünk abban, hogy senki sem tud néhány dologról, amit megcselekedtünk. Ha az élet teljesen értelmetlen lenne, akkor nem lenne szégyenérzet, nem igaz? Bármit megtehetnénk, semmi sem számítana. De mivel van az az érzésünk, hogy néhány dolog, amit teszünk, nem túl dicséretes vagy bölcs, törekszünk arra, hogy a test és a tudat ösztönei fölé emelkedjünk.

Van emberi intelligenciánk. Képesek vagyunk a legmagasabb ideákban gondolkodni. Elképzelhetjük tudatunkban a legjobbat. A demokrácia, a szocializmus, a kommunizmus - mindezek a legmagasabb rendű gondolkodás termékei, és állást foglalhatunk mi a legméltányosabb, legigazságosabb államforma. Persze ez nem jelenti azt, hogy kormányaink valaha is nagyon sokat elérnének, de megpróbálják. Aztán ott van még az esztétikailag kifinomult dolgok iránti vonzalmunk: a zene, a művészet és a nyelv. Mindez a szebb és jobb felé való emberi törekvést jelzi. Törekedhetünk egy nagyobb és egyetemesebb felé, mint például a bolygónk, egyfajta ökológiai rendszer, vagy az emberi család. Mindezek a megközelítések manapság egyre elterjedtebbek. Sok tekintetben az emberiség ma már egy globális család. Ami Mongóliában vagy Argentínában történik, az egész világra kihat.

Kiterjeszthetjük érzékelési képességünket a globális szemlélet felé, elmozdulva az egyéni nézőpont felől, ahelyett, hogy csak magunkra figyelnénk. Ezzel a szemlélettel minden emberi lényt a családunkba sorolunk, nem csak a közvetlen családtagjainkat vagy a nemzetünk családját. Ahogy tudatosságunkat kiterjesztjük, olyan felfogást és koncepciót tudunk kialakítani, amely sokkal szeretetteljesebb és együttérzőbb, túl azon, mintha csak magunkkal, mint egyénnel törődnénk. Túl tudunk lépni azon, hogy csak a saját családunkkal, csoportunkkal, osztályunkkal vagy fajunkkal törődjünk. Tudatosságunkat kiterjeszthetjük az összes emberi lényre, illetve minden érző lényre. Ez egy igazán egyetemes megközelítés.

10