Amikor a Buddha megvilágosodott, és még a bóddhi-fa alatt ült, ezt gondolta magában: „Amit felfedeztem, aligha fogja bárki is megérteni; túlontúl elvont. Nem is fogok azzal próbálkozni, hogy bárkivel is megértessem; teljességgel reménytelen. Azt hiszem, inkább csak tovább ülök a bóddhi-fa alatt.”
Ekkor eljött Brahma küldötte Sahampati, az egyetemes könyörületesség istene, és azt mondta: „Vannak, akiknek csak kevés por takarja a szemét. Tanítsd a Dhammát e kevesek jóllétéért!” A Buddha ekkor ezt gondolta: „Nos, akár meg is tehetném. Nem sok értelme van örökké a bódhi fa alatt ülni.” Aztán elgondolkozott: „Nos, kit tanítsak?” Úgy döntött, hogy Benáreszbe megy, és megkeresi azt az öt aszkéta társát, akik elhagyták őt, amikor úgy gondolták, hogy letért az általuk követett, szerintük egyetlen üdvözítő útról.
Amikor ezekkel a társaival gyakorolt, rendkívüli aszkétaként viselkedett. Úgy nézett ki, mint egy csontváz, beesett szemekkel, mert visszafogta az evést, hogy legyőzze a szörnyűnek tartott étvágyat. Végletekig vitte az aszketikus gyakorlatokat, és amíg így volt, addig az öt társa csodálta őt. Végül azonban rájött, hogy hiábavaló a testet megfosztani a tápláléktól és beteggé, gyengévé tenni, ezért egy nap elfogyasztott egy csésze tejberizst. Amikor társai meglátták, hogy eszik, felháborodtak e gyengeség láttán, és ezért elhagyták.
A Buddha mégis úgy gondolta, hogy talán ez az öt ember megérti a tanítást. Ezért úgy döntött, hogy Benáreszbe megy, hogy megkeresse őket. Amikor a Buddha a Benáresz közelében fekvő Saranath szarvasparkjába érkezett, az öt aszkéta a sugárzó megjelenéséből rájött, hogy megértett valami nagyon mély és döntő fontosságú dolgot, ezért leültek, és megkérték, hogy tanítsa őket. Ekkor tartotta első dharma beszédét, a Dhammacakka-szútrát, amivel megforgatta az igazság kerekét.
Ez a szútra egy igazán mély beszéd, és egy olyan tanítás, amelyet be kell látni. Nem egy mély filozófiai spekuláció; inkább a belátáshoz nyújt útmutatást. Ezeket az irányelveket a négy nemes igazság néven ismerjük. A négy nemes igazság tanítása a buddhizmus minden iskolája számára közös, és közvetlenül a dolgok működésére tapint rá.
Az első nemes igazság az az egyszerű tény, hogy elégtelenséget, elégedetlenséget, szenvedést, vagy bánatot tapasztalunk. Ezt a szenvedést, amelyet a páli nyelvben dukkha-nak neveznek, közvetlenül észlelhetjük. Nincs olyan ember, aki életében valamikor ne tapasztalta volna a csalódottság, betegség, elégedetlenség, kétség, félelem vagy kétségbeesés valamilyen formáját. Az első nemes igazság azt jelenti, hogy a dolgok mindig hiányosak, vagy tökéletlenek, még akkor is, ha mindent megkapunk, amit szeretnénk. A szenvedés nem feltétlenül jelenti azt, hogy anyád nem szeret, mindenki utál, és hogy szegény, meg nem értett és kizsákmányolt vagy. Lehet, hogy mindenki szeret, csodálatos szüleid vannak, áldott vagy szépséggel, gazdagsággal és minden olyan lehetőséggel, amit bárki tapasztalhat az életben. Mégis elégedetlen leszel. Mégis olyan érzésed lesz, hogy valami nem teljes, valami még nincs kész, valami nem kielégítő.
Nem számít mennyi vagyon, pozíció, kiváltság és lehetőség van az életedben, mindig ott a kétség, a kétségbeesés érzése. Hiszen még ott van a test öregedési folyamata; a test betegsége és halála. Aztán a metafizikai kérdések továbbra is foglalkoztatnak: Miért születtem? Mi történik, ha meghalok? Mi a halál? A mennybe vagy a pokolba jutok, vagy egyszerűen csak megsemmisülök? Van-e lelkem, ami tovább él? Hangyaként vagy varangyként fogok újjászületni? Mindannyian tudni akarjuk, mi történik, ha meghalunk. Lehet, hogy félünk tőle és elhessegetjük, de a kérdés mélyen mégis kísért bennünket.
Az első nemes igazság a szenvedés általános emberi problémájára mutat rá. Szenvedünk, ha el kell válnunk attól, amit szeretünk, ha együtt kell lennünk azzal, amit nem szeretünk, ha meg akarunk szerezni valamit, amivel nem rendelkezünk, és mert egyszerűen csak el kell viselnünk a természetes változásokat, a testünk öregedését, betegségét és halálát. Ezek olyan általános emberi állapotok, amelyek felett szemlélődhetünk. A tanítás tehát azt mondja: „Létezik a szenvedés (dukkha) nemes igazsága.” Ebben a Buddha rámutatott valamire, amit mindannyian most azonnal beláthatunk. Nem a szenvedésben való hitről van szó, hanem a szenvedésbe való közvetlen behatolásról - a saját nyomorúságunkról, a saját fájdalmainkról, félelmeinkről és aggodalmainkról.
Van, aki soha nem szenvedett semmilyen módon? A szenvedésnek ez a közvetlen megtapasztalása az, amit a belátás útja alatt értek. Ezen az úton úgy indulsz el, hogy felismered, amit fel tudsz ismerni. Először nem a nibbanát próbálod megvalósítani, vagy a halál-nélkülit; nem filozófiai vagy metafizikai álláspontot foglalsz el. Ha állást foglalnál, hajlamos lennél mindent egyoldalúan látni. Például, ha hiszel Istenben, akkor mindenben Istent látod, de ha nem hiszel Istenben, akkor semmiben sem látod Istent. Bármilyen álláspontot is képviselsz, az mindig torzítja a látásmódodat, és hajlamos leszel a tapasztalataidat elfogultan értelmezni. Ám a Buddha útja valami olyasmire mutat rá, amit könnyen felismerhetünk a saját életünkben, ahelyett, hogy egy olyan álláspontot határozna meg, ahonnan mindent látnunk kell.
Néhányan azt mondják, hogy ők még soha nem szenvedtek. Meglep, hogy valaki ilyet mond. Számomra mindig is óriási szenvedés volt az életem. Nem valami nagy szerencsétlenség miatt - én egyébként egy nagyon szerencsés lény vagyok. Jó szüleim voltak és nagyon jó lehetőségeim voltak; nem bántak velem rosszul, nem bántalmaztak. A szenvedés csak abból fakadt, hogy élek. Ez a dukkha. A dukkha a létből fakadó gyötrelem. Ez a szenvedés az, amit egyszerűen maga az emberi lét okoz. Bizonyos gyötrelem kapcsolódik hozzá, még akkor is, ha mindened megvan, és az élet gyönyörű.
Néhányunknak szerencsétlen körülményekkel kell megküzdenie, például egy nehéz családi helyzettel. Ebben az esetben van egy dolog, amire mutogathatunk, és azt mondhatjuk: „Boldogtalan vagyok emiatt az ember miatt. Ha ő nem lenne itt, akkor minden rendben lenne.” Azt gondolhatjuk, hogy ha megszabadulnánk mindentől, ami boldogtalanná tesz, boldogok lennénk. De akkor sem lenne minden rendben. Manapság a buddhizmus iránt érdeklődők többsége kiváltságos ember. Jó oktatásban részesültek, lehetőségük volt pénzt szerezni, utazhatnak, és így tovább. De annak ellenére, hogy kényelemben élhetnek, érzéki élvezetekben és lehetőségekben van részük, mégis elégedetlenek.
Először is, a dukkhát fel kell ismerni, valósággá kell tenni a tudatunkban; más szóval, teljesen tudatos tapasztalattá kell tenni. Korlátozott helyzetben vagy, egy röghöz kötött testben élsz. A test ki van téve a fájdalomnak, az élvezetnek, a melegnek és a hidegnek; megöregszel, és az érzékeid megkopnak; betegségekkel küzdesz, végül meghalsz. És ezt mindannyian tudjuk, hogy halál vár ránk. A halál itt van. Ez olyasvalami, amibe az emberek nem szeretnek belegondolni és belátni - de ez egy olyan esemény, ami bármelyik pillanatban bekövetkezhet.
Amíg nem látjuk a születés és a halál körforgását, amíg nem értjük meg önmagunkat, amíg nem vagyunk éberek és önzők vagyunk, addig szenvedni fogunk. Amikor már elég sokat szenvedtünk, egyszer csak megkérdezzük: „Miért szenvedek?” Ekkor felébredhetünk.
Az első nemes igazság nem egy tanítás; ez egy irányjelző. Nem azt mondja, hogy minden nyomorúságos, szomorú és undorító; nem egy negatív tanítás. Nem azt mondja, hogy minden szenvedés, hanem azt mondja (a Buddha szavaival), hogy „Van szenvedés.” És ez a szenvedés itt van, a mi közvetlen tapasztalatunk. Nem próbáljuk a szenvedésünket valami külső dologra fogni. Nem a feleségem vagy a férjem miatt van. Nem az anyám és az apám miatt van. Nem a kormány vagy a világ miatt van. Azt a szenvedést szemléljük a tudatunkban, amit saját magunk teremtünk.
A második nemes igazság - hogy a dukkhának oka van - közelebbről veszi szemügyre a szenvedést. A második nemes igazság annak felismerése, hogy ez a szenvedés egy keletkező állapot. Ez a szenvedés nem egy végső igazság. Ez egy nemes igazság, ami különleges. Nem azt mondjuk, hogy minden nyomorúságos, hanem azt, hogy a világhoz, és emberi korlátainkhoz kapcsolódó gyötrelem van. Amikor így szemléljük a dukkhát, elkezdjük feltárni a korlátainkat és azokat a dolgokat, amelyekhez ragaszkodunk, és amelyekhez kötődünk.
Az egyik ilyen dolog, amihez kötődünk, például a testünk. A test megszületik, felnő, megöregszik és meghal, a természet törvényeit követve. Nem személyes dolog, de mi annak tekintjük. Ha például azt mondod, hogy nem tetszik a külsőm, azt gondolom: „Nem tetszik neki az arcom. Ez az arc az, ami vagyok. Ez vagyok én, és ez nem tetszik neki.” Ez feldühít engem. Ha ezzel a testtel mint önmagammal azonosulok, és az emberek kritizálják, megbántódom. De ha belátom, hogy a test nem az enyém, akkor nem számít, mit mondanak az emberek az arcomról. Az arcom most ilyen, így néz ki, ez nem személyes. A természethez tartozik, megöregszik és meghal, követve a természet törvényét. Ha kevésbé azonosulunk a testünkkel, kevesebb problémát okozunk ezzel az állapottal kapcsolatban. Úgy van, ahogy van.
Ha így látjuk a testünket, kevesebb problémát okozunk azzal kapcsolatban is, hogy mások milyenek. Hajlamosak vagyunk problémákat teremteni egymás között, ha azt hisszük, hogy ez én vagyok, az meg te vagy. Ha valamiben nem értünk egyet, szörnyen összeveszünk. Körmünk szakadtáig ragaszkodunk az egymásról alkotott elképzeléseinkhez, és aztán csalódottak vagyunk, amikor mások nem felelnek meg ezeknek. Hányszor éltünk már át kiábrándulást, amikor vártunk valamit a másiktól, és aztán úgy éreztük, hogy becsapott? Várakozás, vágyakozás, majd csalódás; valahogy senki sincs a világon, aki teljesen boldoggá és elégedetté tudna tenni minket. Mindenki csalódást fog okozni nekünk valamilyen módon. Aztán magunkban is folyton csalódni fogunk, mert soha nem fogunk teljesen azzá válni, amivé szeretnénk, miközben az ideáljainkhoz ragaszkodunk.
A második nemes igazság arra ösztönöz, hogy ne a dolgokról alkotott elképzeléseinkre koncentráljunk, hanem inkább vegyük észre a dolgok eredetét. Általában nem vizsgáljuk a dolgok kezdetét. Ránézünk valamire, és vagy szeretjük és kötődünk hozzá, vagy nem szeretjük és elutasítjuk. Ám ahhoz, hogy a kezdetet mint valami megfigyelhetőt megtapasztaljuk, ébernek és figyelmesnek kell lennünk. A szenvedést úgy tekintjük, mint valami olyasmit, aminek van kezdete. Akkor elkezdünk másképp viszonyulni hozzá.
A második nemes igazság a kezdetekről elmélkedik a vágy három fajtájának vizsgálatával: kama-tanha, bhava-tanha, vibhava-tanha, ahogy páliul nevezik ezeket. A kama-tanha az érzéki örömök, az érzékek gyönyöreinek vágya; a bhava-tanha az a vágy, hogy valamivé váljunk; a vibhava-tanha pedig az a vágy, hogy megszabaduljunk valamitől.
Mindhárom fajta vágyat megtapasztalhatjuk a mindennapi életünkben. Ha unatkozunk, keresünk valamit enni, vagy tévét nézünk, iszunk valamit, vagy keresünk valakit, akivel beszélgethetünk. Ez mind az érzékeken keresztül történő élvezet utáni vágyakozás. De egy idő után megunod az érzékszervi élvezetet, ezért talán annak szenteled az életed, hogy híres íróvá válj, vagy jó szakács légy, vagy megvilágosodj. Ezek mind a valamivé válás vágyai. Amikor belefáradsz az érzékszervi élvezetekbe és a valakivé válásba, egyszerűen meg akarod semmisíteni magad. A sok alvás egyfajta engedés a vibhava-tanhanak, a megszabadulás vágyának, az öntudatlanság vágyának. De amint felébredsz, újra el kell kezdened valamivé válni, vagy valamilyen érzékszervi élményt keresni, ezért eszel valamit, rágyújtasz, iszol valamit, nézel valamit, olvasol, gondolkodsz valamin, amíg annyira el nem fáradsz mindettől, hogy újra elmész és megsemmisíted magad! Ha van egy rögeszméd, félelmed, vagy haragod, akkor felkél benned a vágy, hogy megszabadulj tőle, nem igaz? „Rossz természetem van. Meg akarok szabadulni tőle.” Amikor úgy érzed, hogy harag, féltékenység, félelem stb. támad benned, megpróbálod megsemmisíteni ezeket. Ez is vibhava-tanha: a vágy, hogy megszabadulj valamilyen mentális állapottól, amit nem kedvelsz.
Ez a háromféle vágy a szenvedés kezdeti feltételei. A második nemes igazság azt mondja, hogy a vágyakhoz való ragaszkodás a dukkha eredete. Amikor éberek és figyelmesek vagyunk, és meglátjuk a szenvedés kezdetét, ott fogjuk látni a vágyakhoz való ragaszkodásunkat.
De mindhárom fajta vágynak van kezdete. Felmerülnek, és következésképpen nem a tudat állandó, örökkévaló tulajdonságai; nem a végső valóság.
A harmadik nemes igazság a megszűnés igazsága. Ha ismerjük a megszűnés igazságát, akkor kezdhetünk elfogadni néhányat a különböző vágyak közül, ahelyett, hogy megszokásból reagálnánk rájuk, vagy impulzívan követnénk őket. Kevésbé ragaszkodunk majd a vágyakhoz, kevésbé vagyunk rászorítva a kielégítésükre. Hagyjuk, hogy természetes módon megszűnjenek. Elviseljük az unalmat vagy a fájdalmat, a kétséget és a kétségbeesést, mert tudjuk, hogy véget érnek. Ez elég lehangolóan hangzik, ha szó szerint értjük. De ha másképp nézzük, a megszűnés megértése az érzelmi érés része.
Általános elképzelés, hogy minden egyre jobb és jobb lesz. Boldogabbak leszünk minél több pénzünk lesz, minél többet nyaralunk, annál jobb lesz minden. Folyamatosan haladunk előre. Amikor fiatalok és naivak vagyunk, azt gondoljuk, hogy az életnek ilyennek kell lennie; rajongunk a fiatalságért és az abból fakadó, fejlődést és előrehaladást sugalló felemelkedésért. Mégis, sokan kezdenek belefáradni, megunják az egészet. Ezt általában egyfajta érzelmi gyerekességnek tekintik, de egy buddhista számára ez a fajta egykedvűség inkább érettséget, mint neurózist jelent. Ez annak a jele, hogy elkezdesz komolyabban vizsgálódni, és megértésre teszel szert a dolgok működésével kapcsolatban. Amikor megfigyeled a megszűnést, amikor kezded észrevenni és megérteni, akkor bölcsesség jön létre. Amikor teljesen megértjük a megszűnést, nagyon békéssé válunk, mert ha hagyjuk, hogy bármi természetes módon megszűnjön anélkül, hogy megsemmisítenénk, akkor az a békesség és a nyugalom felé visz minket.
Amikor megpróbálsz szabadulni a félelemtől vagy a dühtől, mi történik? Nyugtalanná vagy csüggedtté válsz, és el kell menned enni valamit, vagy rágyújtasz, innod kell, vagy valami mást csinálni. De ha kivársz és elviseled a nyugtalanságot, a kapzsiságot, a gyűlöletet, a kétséget, a kétségbeesést és az álmosságot, ha megfigyeled ezeket az állapotokat, ahogy megszűnnek és véget érnek, akkor egyfajta nyugalmat és mentális tisztaságot érsz el, ami soha nem történik meg, ha mindig valami más után kajtatsz.
Ez a meditáció haszna. Ha leülsz és türelmes vagy, tudatod a nyugalom állapotába kerül. Ez a békesség azért következik be, mert már nem próbálsz valamivé válni, illetve nem akarsz megszabadulni valamitől. A tudat egyfajta belső békéje és ellazulása következik be, amelyben nem forszírozod a valamivé válást, vagy az érzékszervi örömöket, vagy az azért folytatott küzdelmet, hogy megszabadulj valamilyen kellemetlen körülménytől. Így nyugodtan elviseled ezeket. Elkezded megtanulni, hogyan békélj meg a fájdalommal, nyugtalansággal, a mentális gyötrelemmel. Ekkor azt tapasztalod majd, hogy a tudatod nagyon tiszta, világos, és nyugodt lesz.
Nos, a feltételek azok, amelyek keletkeznek és elmúlnak, nem az én. Ezek a feltételek magukban foglalják a fizikai világot; például mindazt, amit a szemünkön keresztül látunk, valamint magát a szemet és a tudatosságot, amely a szem és a tárgyak érintkezésekor jön létre. Hasonlóképpen ide tartozik a fül és a hang, az orr és a szaglás, a nyelv és az ízlelés, a test és a tapintás. A feltételek közé tartozik a tudat is, a gondolatokkal és emlékekkel, az észlelésekkel és elképzelésekkel. Mindezeket a páli nyelvben anattanak nevezzük, ami azt jelenti, hogy „nem-önvaló”. Ezek a feltételek nem én vagyok, nem az enyémek, nem az örökkévaló énem, nem a végső valóság. Ezek olyan állapotok, amelyek folyamatosan változnak. Most teljesen tudatában lehetsz az érzésnek, vagy a gondolatnak, vagy bármilyen impulzusnak a testedben - ezek azok, amik megfigyelhetők. És mit figyelhetünk meg velük kapcsolatban? Megfigyeljük, hogy keletkeznek és elmúlnak, és hogy nem-önmaguk.
Ahelyett, hogy azt mondta volna a Buddha, hogy hinni kell a nem-teremtettben, a végső igazságban vagy Istenben, inkább arra mutatott rá, ami létrejött, megszületett, keletkezett. Azt tanította, hogy ezeket a teremtett állapotokat kell szemlélnünk, mert ez az, amit közvetlenül láthatunk, és amiből tanulhatunk. Azt tanította, hogy a teremtettre való odafigyelés és éberség a Teremtetlenbe visz minket, mert megtapasztaljuk, hogy a teremtett a Teremtetlenből keletkezik és visszatér a Teremtetlenbe.
A Buddha a nem-teremtett megtapasztalását, amely legfeljebb egy kimondhatatlan élmény, „nibbana”-nak nevezte el, ami nyugalmat illetve hűvösséget jelent. Ez majdnem úgy hangozhat, mint a megsemmisülés - nincs lélek, nincs én, nincs Isten. Nagyon sivárnak tűnik, de a Buddha nem erre gondolt. Arra mutatott rá, hogy ezek a nem-kielégítő állapotok, amelyek állandóan változnak, nem-önmaguk. Nem azt a hittételt nyilatkoztatta ki, hogy nincs én, és hogy hinnünk kell a nem-énben, hanem arra az útra mutatott rá, amellyel az ember meglátja az igazságot. Ahogy figyeljük a test és a tudat állapotait, rájövünk, hogy ezek jönnek és mennek; változnak. Nincs bennük olyan szubsztancia, amit ki tudnál belőlük venni, és azt mondhatnád: „Ez az enyém.” Amikor például hangos, kellemetlen zajok jönnek, ha azt gondolod: „Utálom ezt a zajt. A világban nem szabadna ilyen zajoknak lennie. Jelenteni fogom a polgármesteri hivatalnak.” Ekkor azt gondolod, hogy a zaj a tiéd. De ha felismered azt a tényt, hogy a zajok jönnek és mennek, változnak, és ha türelmesen megfigyeled ezt, akkor még a legkellemetlenebb körülmények is a békéhez és a nyugalomhoz vezetnek. Ha békésen, nyugodtan és tudatosan tudsz együtt élni az anyagi világgal, valamint mindazzal, amit az érzékeiden keresztül tapasztalsz és az elméddel gondolsz, az a kimondhatatlan, a nem-keletkezett, a nibbana tapasztalata.
Ezért meditálunk. A meditáció a dolgok közvetlen szemlélése. Megfigyeljük azt a mintát, amely minden feltételes jelenségben közös: keletkeznek és elmúlnak (anicca); van szenvedés (dukkha), amelynek van kezdete és megszűnése; és a feltételek nem-önmaguk (anatta).
A negyedik nemes igazság a nemes nyolcrétű ösvény. Az ösvény nyolc összetevője közül az első a helyes szemlélet (samma-ditthi), amely a megszűnés meglátásából és megtapasztalásából fejlődik ki. A helyes szemlélet megköveteli, hogy mindig nagyon éberek legyünk. Tudnunk kell, hogy minden keletkezik és elmúlik, és nem önmaga - és ennek közvetlen tapasztalatnak, belátásnak kell lennie. A helyes szemlélet a közvetlen belátó megismerésen alapul, nem csak a gondolkodáson és a fogalmakon alapuló hiten. Amíg nem tudod valójában, hanem csak azt hiszed, hogy tudod, addig mindig bizonytalan, és zavart leszel. Ez azért van, mert az intellektuális megismerés csak szimbólumokon alapul, nem pedig az igazság közvetlen megtapasztalásán.
Az ösvény második tényezője a helyes hozzáállás, vagy másképpen a helyes szándék (samma-sankappa). Ha már megvan a helyes szemlélet, akkor a szándékod attól a pillanattól kezdve a nibbana vagy a nem-keletkezett felé irányul - a felszabadulás felé. Még mindig érzed az impulzusokat és a megszokott késztetéseket, mint a kétség, az aggodalom vagy a félelem, amelyek visszahúznak az érzékek világába, de most már felismered ezeket az indulatokat. Ismered őket olyannak, amilyenek, és már nem hagyod befolyásolni magad általuk. Korábban hetekig beleveszhettél a depresszióba, a kétségbe és a félelembe, vagy a különböző sóvárgásokba. Ha egyszer már átélted a belátás-tapasztalatot, és megvan a helyes szemlélet, akkor már helyes a hozzáállásod is. Mivel még mindig vonakodsz a megvilágosodás érdekében tett erőfeszítéstől, megpróbálhatod becsapni magad, de ez csak egy kis ideig tartható fenn.
A helyes nézetet és a helyes hozzáállást együtt bölcsességnek (panna) nevezik, és ezek vezetnek el az ösvény harmadik, negyedik és ötödik összetevőjéhez: ez a helyes beszéd, a helyes cselekvés és a helyes megélhetés (samma-vaca, samma-kammanta, samma-ajiva). Páli nyelven ezt a hármat silának nevezzük – ez a nyolcrétű ösvény erkölcsi oldala. A sila azt jelenti, hogy testi cselekvéssel és beszéddel helyesen cselekszünk és tartózkodunk a helytelen tettektől. A helyes nézet és a helyes hozzáállás támogatja a silát, mert ha egyszer meglátod az igazságot, többé nem vagy hajlamos arra használni a testedet vagy a beszédedet, hogy kárt okozz magadnak vagy más lényeknek. Felelősséget érzel; nem élsz vissza a saját vagy más testével, vagy szándékosan nem okozol kárt más lényeknek. Lehet, hogy megteszed ezt akaratlanul, de nem áll szándékodban ártani. Ez az alapvető különbség.
Amikor sila van, érzelmi egyensúly van, és békében érezzük magunkat. Mivel nem bántunk, nem lopunk és nem hazudunk, nincs megbánás, nincs bűntudatunk, és a nyugalom, egykedvűség és az alázat érzése uralkodik el rajtunk. Ebből a nyugalom érzésből ered az ösvény hatodik, hetedik és nyolcadik aspektusa: a helyes erőfeszítés, a helyes éberség és a helyes összeszedettség (samma-vayama, samma-sati, samma-samadhi). Az erőfeszítéssel, az éberséggel és az összpontosítással a passzivitás és az aktivitás egyensúlyba kerül. Olyan ez, mintha járni tanulnál; mindig kibillensz az egyensúlyodból és elesel, de éppen ebben a folyamatban fejlődik az erőd, akárcsak egy csecsemőé. A járni tanuló csecsemő úgy fejleszti az erejét, hogy függ az anyjától és az apjától, függ az asztaloktól és a székektől, elesik, megüti magát, de újra és újra talpra áll. Végül megtesz néhány lépést, egyre biztosabban jár, és végül futni is tud már. Ugyanígy van ez az érzelmi egyensúlyozással is. Ha egyszer tudod, mit jelent egyensúlyban lenni, akkor már nem okoz gondot - tudsz járni, tudsz futni, tudsz körbeforogni, tudsz ugrálni.
Tehát a nyolcrétű ösvényt három részre oszthatjuk: sila, samadhi és panna. A sila az erkölcs, a samadhi a koncentráció, a panna a bölcsesség. A sila azt jelenti, hogyan viselkedsz, hogyan éled az életed, hogyan használod a tested és a beszéded. A samadhi az érzelmek egyensúlya. Ha jó samadhi van, a szeretet mentes az önző vágyaktól, a kéjtől és attól a vágytól, hogy megpróbálj megszerezni valakitől valamit. Az érzelmi egyensúlyhoz egyfajta öröm és szeretet társul. Nem vagy közömbös, de egyensúlyban vagy. Tudsz szeretni, mert nem tehetsz másként. Ez a természetes kapcsolat, amikor nincs én. Amikor az önzés megjelenik, akkor a szeretetből kéjvágy lesz, az együttérzés leereszkedéssé, az öröm önző boldogság-hajszolássá válik. Amikor nincs én, az öröm természetes, az együttérzés pedig a tudatból spontán tör fel. A panna a bölcsesség, az igazság ismerete, hogy tökéletes harmónia legyen a test, az érzelmek és az értelem között. A bölcsességgel ez a három együtt dolgozik, segítve egymást, mint egy, nem pedig mint három ellentétes erő.
A théraváda buddhista gyakorlatban ezen a négy nemes igazságon elmélkedünk. Ahogy meditálunk, és egyre éberebben és tudatosabban élünk, ezek az igazságok a közvetlen tapasztaláson keresztül nagyon világossá válnak számunkra. Amikor a Buddhát megkérdezték, hogy miben hisz vagy mit tanít, azt mondta: „A szenvedést, annak eredetét, megszűnését és a megszüntetés útját tanítom.” A bráhmanák megkérdezték: „Van-e Isten?” „Mi történik a Megvilágosodottal, amikor meghal?” De Buddha csak annyit mondott: „Minden, ami keletkezik, elmúlik, és nem önmaga. Van szenvedés, ennek van kezdete és vége, és van kiút belőle. Ez minden, amit tanítok.” A briliáns elméknek, a komoly gondolkodóknak mindenféle elképzeléseik vannak a végső valóságról és az utópista filozófiákról. Csodálatos érvelési és logikai rendszereik vannak, de nem ismerik a saját testüket és elméjüket. Nem tanultak azokból a körülményekből, amelyeket folyton tapasztalnak.
Akik az ideák világával foglalkoznak, megkérdezhetik: „Hiszel Istenben vagy nem hiszel Istenben?” Ha azt mondom, hogy „Nem hiszek Istenben”, félreértik, és ateistának tartanak. Ha azt mondom, hogy „hiszek Istenben”, akkor azt hiszik, hogy nem is vagyok buddhista. A félreértés abból adódik, hogy az eszmékre és a hiedelmekre összpontosítanak, ahelyett, hogy a közvetlen tapasztalaton keresztül próbálnák megismerni a valóságot. Amit hit nélkül is tudhatsz, az az, hogy bármi is keletkezik, elmúlik és nem-önmaga. Ez egy olyan felismerés, amit közvetlenül beláthatsz. És ez az, amire a Buddha rámutatott.
Mit tudnak a buddhák, amit a megvilágosulatlan lények nem tudnak? Tudják, hogy bármi keletkezik, az elmúlik, és nem-önmaga. Ez a buddhák bölcsessége. Egyszerű, nem igaz? Nem hangzik túl soknak, de ez minden, mert minden, amit megismerhetünk, azaz érzékelhetünk, felfoghatunk és megtapasztalhatunk az érzékszerveinken keresztül, minden, amivel önmagunkat, az egónkat, az énemet és az enyémet azonosítjuk, rendelkezik ezzel a változás-tulajdonsággal. Kezdődik, véget ér, és nem-önmaga.
Mi tehát a te éned? Ha nem a test vagy a tudat vagyok, akkor mi vagyok? A Buddha rád bízta, hogy meglásd, mi vagy, mert tudta, hogyan hatna rád, ha valaki elmondaná neked. Ha elmondanám neked, hinnél nekem, vagy nem hinnél? Ahhoz, hogy közvetlenül belásd, ennek a tudásnak direkt tapasztalatból kell származnia, az éberségen és a bölcsességen keresztül. Ez a buddhák útja.
* * *
Kérdés: Amikor azt mondod, hogy a szenvedés vége, akkor a lelki és a fizikai szenvedésre egyaránt gondolsz?
AS: A szenvedés, ami véget ér, az a szenvedés, amit tudatlanságból te magad teremtettél. Amikor a nem-tudás megszűnik, és helyes szemlélettel látsz, akkor a test még érez örömöt és fájdalmat, de nem szenvedsz tőle. Úgy van, ahogy van. Amikor nem ismered ezt az igazságot, akkor szenvedést hozol létre. Ha a test beteg vagy fájdalmas, akkor ellenérzésed van, és félsz, dühös vagy depressziós leszel a betegség és a kellemetlenségek miatt. Ez az a szenvedés, amit mi teremtünk. Aztán, mivel hajlamosak vagyunk ellenállni neki, megteremtjük a feltételeket a további feszültséghez.
Ha a fájdalomról meditálsz - mondjuk ha ülsz, és fájni kezd a lábad -, magára az érzésre koncentrálsz, ha elfogadod azt olyannak, amilyen, akkor nem szenvedsz tőle. A szenvedés akkor jelenik meg, amikor meg akarsz szabadulni a fájdalomtól, és azt kívánod, bárcsak ne lenne ott. Akkor ez az a szenvedés, amit megteremtünk. Tehát fontoljátok meg a saját meditációtokban: Mi a konfliktus? Mi a szenvedés? A lábfájás valóban szenvedés, vagy nem? Ha az érzésre koncentrálsz, rájössz, hogy ez csak az, ami, de ott van az ellenérzés. És minél jobban nem akarod, annál jobban szenvedsz: „Nem bírom elviselni, elegem van belőle.” Dühös leszel.
Régebben sok dühöt találtam magamban. A fájdalom és a kellemetlenségek nagyon dühössé tettek. Dühös voltam az emberekre, mert fájt a testem. Ráförmedtem valakire, és ezt ő szívére vette. Azt gondolta: „Ó, már nem kedvel engem!” És akkor, ha nem volt elég éber, feldühödött, és mással kezdett kiabálni, továbbadva így a haragot.
Ahhoz, hogy a fizikai érzésre összpontosíthass, el kell fogadnod azt. Nem azért kell rá koncentrálnod, hogy megszabadulj tőle. Ez nem működik; ez még mindig ellenszenv. El kell fogadnod. Igazán el kell fogadnod, teljes mértékben. Amikor teljesen elfogadod, az érzés még mindig jelen van, de már csupán egy érzés. Már azt sem mondhatod, hogy fájdalmas. Csak úgy van, ahogy van. Az az érzés, hogy igazán szörnyű és fájdalmas, megszűnik, és akkor a fájdalmat támogató és fokozó feltételek - mint az ellenszenv, a harag és a gyűlölet – csökkenni fognak.
11